7. fejezet
Kompromisszum

Piton feszengve ült és Persist figyelte, ahogy a nő a gyógynövényes sarkot rendezgette, mintha misem történt volna. Valami megváltozott rajta és nem igazán tudta megmondani miről is van szó. A férfit nagyon idegesítette ez a pedáns, alapos rendezgetés, mivel semmi értelmét nem látta. De mindegy is. Ő maga leginkább túl akart lenni ezen a kínos szituáción, aztán elbújt volna valahol, ahol senki sem találta volna meg.
– Szóval mit akar velem kezdeni, Persephone? – kérdezte türelmetlenül a nőt, aki még mindig nem hagyta abba a tevékenységét. Zöld szemei egyetlen egy pillantásra sem méltatták Pitont, amitől a férfi kezdett feldühödni. Persis még mindig nem tudta, hogy hányadán állnak egymással, de egy megérzés azt súgta neki, ne ellenkezzen, hanem inkább egyezzen meg vele. Ugyan nem volt biztos döntésében, viszont úgy gondolta ad neki egy esélyt.
– Semmit sem akarok kezdeni. Igaz, hogy idegesít, de semmi szükség bármiféle vallatásra. – A nő úgy mondta ezt, mintha egy természetes dolog lenne, hogy egy halálfalót rejteget az otthonában és megbízik benne. Persis nem akart emlékezni a Sötét Jegyre.
Pitonban kettős érzések merültek fel jelenlegi helyzetét illetően, viszont úgy gondolta most jött el az ideje annak, hogy makacsságát félretéve mérlegelje a helyzetet. Nem volt kenyere az ésszerűtlen viselkedés soha sem.
– Milyen megnyugtató! Eddig az igazat megvallva féltem, hogy nekem esik egy fakanállal, de most végképp leesett a kő a szívemről. – A gúnyosság azonban a vérében volt és ezt nem tudta volna száműzni. A zöld szemek villanása valahogy élvezettel töltötte el. Eszébe sem jutott, hogy ezzel mindkettőjüket baja sodorhatja. Persis ökölbe szorította a jobb kezét, s igyekezett tudomást sem venni az enyhe füstről, ami lassan kiszivárgott összeszorított ujjai közül.
– A szarkazmusa nincs ínyemre, Perselus! – közölte a legnyugodtabb hangon, amit képes volt kipréselni magából. – Tudnék magának ártani éppen eleget. A bájitalkészítés művészetét tökélyre fejlesztettem az évek során és ehhez nem kell sok felesleges pálcamozdulat sem és egy csepp varázserő sem – mosolyodott el a nő fölényesen, de Perselust nem abból a fából faragták, akit egy kis csipkelődés megijeszt és elveszi a kedvét a támadástól.
A gúny és a szarkazmus – mindketten jó cimborák voltak már évek óta, most sem volt ez másképpen. Fekete szemeit kíméletlenül belefúrta a zöld szempárba. Érezte Persis ellentmondásos érzéseit, s ezeket a maga hasznára kívánta fordítani.
– Mintha bármire is rá tudna kényszeríteni. A legtöbb bájitalt szájon át juttatják a szervezetbe, így felmerül a kérdést, hogyan fog engem ilyesmire kényszeríteni. – A professzor elmés replikáját egy gonosz mosollyal toldotta meg, de előnye nem maradt meg soká.
– Ismeri a sósavat, Piton professzor? Csak magára kell öntenem és minden problémám megoldódik. Nem csak maga tud gúnyolódni…
– Nagyon elmés – vágta rá egyből. Piton komor tekintettel állta a zöld szempár fürkésző tekintetét. Igyekezett minél vastagabb falakat kettőjük közé emelni, ami kizárt minden legilimenciára alkalmas körülményt.
– Egy érintéssel meg tudom mondani, hogy mire gondol, szóval felesleges erőlködésnek találom a próbálkozását. Lehet, nem vagyok jó boszorkány, viszont az érzékeimmel semmi baj. – A nő túlságosan magabiztosnak tűnt, de Perselusnak nem volt nehéz kiolvasni a tekintetéből, hogy mennyi erőfeszítést tesz ennek érdekében.
– Mit akar egy halálfalótól? Talán egyezséget akar kötni?
– Tudom, hogy valójában nem halálfaló – szólalt meg ismét, s hangja tisztán és őszintén csengett. – Azt hiszem az elején nem volt jogos, hogy kérdés nélkül magára támadtam.
– Miből gondolja? Akár hazudhatok is és ebben senki sem akadályozna meg. Miért akar bízni bennem? Egyáltalán nem tesz ezzel jót egyikünknek sem.
– Talán túlreagáltam, amikor az emlékeit el akartam venni – vallotta be sóhajtva, majd leült az egyik székre és kecsesen keresztbe tette a lábát. – Belátom, hogy magával teljesen másképpen kell fellépnem, mint ahogy eddig gondoltam.
– Szóval ennek nevezi, hogy belemászott a fejemben és ellopta az emlékeimet? – kérdezte számon kérőn Perselus. – Egyébként azok is lehetnek manipuláltak, én is értek némiképp ehhez a mesterséghez. Különben nem maradtam volna sokáig életben.
– Én csak az igazat látom. Esetleg beszéljünk arról, hogy mit is láttam? Nagyon kíváncsi vagyok megerősíti-e ezt.
– Inkább járok izzó parázson hőhűtő bűbáj nélkül, minthogy ilyesmit magával megbeszéljek! Ne csináljon úgy, mintha már mindent tudna rólam! Soha nem is ismertük egymást, és ezen pár nap egyáltalán nem fog változtatni. – A nő tisztában volt vele, hogy olyan terepre téved, amire nem volna szabad.
– Minden szarkazmusa, gúnyossága és hűvössége ellenére úgy gondolom, hogy nem tartozik azok közé, akik halálfalóknak nevezik magukat – szólalt meg rövid hallgatás után Persis. Piton főlényesen elmosolyodott.
– Igazán dicséretes, hogy nem tart gátlástalan gyilkosnak. – Az él a hangjában egy cseppet sem változott meg, így a nőt nem kímélte semmitől, őt sem hagyhatta ki azoknak a sorából, akik már ízelítőt kaptak Perselus Piton legendás megnyilvánulásaiból.
– Dumbledore bízott magában, Perselus. Egy ilyen nemes, jóságos ember nem téved és ezt nekem is be kellett látnom. Egy főnix hozta ide, ami megint csak egy bizonyítéka annak, hogy nem lehet rossz ember. Ez a két dolog még inkább megerősíti azt, amit a fejében láttam.
– Dumbledore professzor elhunyt, a főnix meg nem tud beszélni, és mi van, ha csak rossz embert mentett meg?
– Saját maga ellen akar kampányolni? Ez nagyon érdekes – állapította meg Persis. – Ennyire kevéssé becsüli magát?
– Mit akar tőlem? Bökje ki, aztán elmegyek innen. – Piton most már kezdett egyre inkább belemelegedni a vitába.
– Semmit nem akarok magától és nem megy el addig, míg ki nem találunk valamit erre a helyzetre. Nem kockáztathatok, és azt hiszem kevés időnk maradt arra, hogy bármit is kitaláljunk.
– Szeretném azt látni, ahogy megakadályozza, hogy hoppanáljak innen – nevetett fel hidegen Perselus.
– Innen nem lehet hoppanálni. Varázslatok védik az egész környéket – magyarázta Persephone.
– Remélem, megengedi, hogy ellenőrizzem.
– Csak tessék. – Piton felállt a székből és elindult kifelé az ajtón. – Aztán el ne tévedjen!
– Ne aggódjon voltam már rosszabb helyzetben is! – morogta a férfi, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Kicsit még gyenge volt, de annyira nem, hogy ne tudta volna felmérni a terepet. A városkában alig lézengett valaki az utcákon, így ez megkönnyítette a dolgát.
***
A kicsiny falu csendes volt és teljesen ártalmatlan, mondhatni teljesen biztonságos. Átlagosabb, unalmasabb már nem is lehetett volna, legalább egyáltalán nem volt feltűnő. Piton még soha nem járt itt, így muszáj volt, minden egyes szegletét megnéznie. Nem volt feltűnő jelenség, de igyekezett minél kevesebb nyomot hagyni a mugli lakosságban, nehogy később a nyomára bukkanjanak. Megerősítette és kiegészítette a bűbájokat, amit Mr Lennox helyezett el itt korábban, ezt követően egyáltalán nem volt semmi dolga sem. Meggyőződött arról, hogy innen valóban nem lehet hoppanálni, sőt egy kicsit módosított is rajta. Itt semmit sem bíztak a véletlenre. Vajon mitől akarják ezt a nőt ennyire védeni? – morfondírozott magában.
Aztán amikor visszaért a házhoz és meglátta a gyógynövényeket elhatározta, hogy hasznossá teszi magát. Elvégre még egy ideig nem szándékozott sehova sem menni. Mégis hova menjen? – ötlött benne fel a kérdés. Ezen el kellett gondolkodnia, de elég hosszan. Megragadta az ásót, aztán némi fizikai munkába ölte a felesleges energiáit. Hiába néha a mugli munka is jó lehet valamire – gondolta keserűen.
Piton egész délután a kis konyhakertben dolgozott, valamiért minden vágya volt, hogy ebrontófüvet vessen, és ettől a tervétől senki sem tudta lebeszélni. A feketeföld jó minőségűnek tűnt, ezért élvezte a munkát. Nem vallotta be soha senkinek sem, de gyakori vendég volt Bimba professzor üvegházában, természetesen csak az esti órákban, amikor a professzor asszony nem volt jelen. Ilyenkor mindig anyjára gondolt, aki régen egy ideig hódolhatott ennek az örömének. Apja ezt az egyetlen élvezetet hagyta meg számára, de amikor rájött milyen veszélyeket jelent ez a szerencsétlen mugli életére, egyből megtiltotta neki az ültetést.
Perselus még emlékezett egy olyan mesére, amikor anyja csillagvirágos tisztásról beszélt az erdő mélyén, ahol tündérek játszanak esténként, s halkan suttognak a természet hangjai, a szellő pedig varázserővel bír holdtöltekor. Olyan kevés kedves emléke volt róla… Néha már csak egy aprócska ragyogó alakként látta Eileen Prince-t. Az ásót erősen belenyomta a földbe, de rögtön megbánta, amikor éles fájdalom nyílalt bele a sérült vállába. Egyszerre elöntötte a düh. Feltápászkodott a veteményesből, most és mindörökre helyre kell tennie ezt a nőt, mert akkor biztosan nem fog soha megbékélni magával.
Felszabadította a fájó emlékeket, s egyre többre kezdett emlékezni. Nem csak ébren, de az álmaiba is beférkőznek ezek az apróságok. Ez csak is kizárólag ennek a lánynak a műve lehet. Határozott, hosszú léptekkel indult el a ház elé, majd feltépte az ajtót. Persephone is éppen ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy kimenjen rajta. Nem sok hiányzott, hogy mind a ketten összeütközzenek.
– Valami baj van, professzor? – kérdezte aggódva a nő. Piton fekete szeme haragot tükrözött. – Megint fáj a válla?
– Nem – vágta rá mérgesen, pedig hazudott. – Mi a francot csinált velem?
– Semmit sem, nem értem mire akar kilyukadni. Nem tudok varázsolni, ha esetleg még eszébe jut. Nem kevertem az ételébe, italába semmit sem, pedig megtehettem volna. Szóval ne vádaskodjon itt nekem!
– Azt hittem, hogy csak úgy feltörnek belőlem az emlékek, de most már biztos vagyok benne, hogy maga csinált velem valamit. Árulja el mitől is annyira különleges ez a maga képessége? – kérdezte Piton hidegen, majd megfogta Persis karját és erősen megszorította.
– Semmit sem csináltam – bizonygatta a nő, majd szúrós szemmel nézett rá. – Eresszen már el!
– Akkor…
– Higgadjon le végre! Mindjárt szétrobban a feje, ha így folytatja – jövendölte Persis, majd tett egy lépést oldalra, hogy betessékelje a feldúlt professzort. Piton elengedte a nő karját, s haragosan a szemébe nézett.
– Ne akarja, hogy megátkozzam! – sziszegte mogorván, de bement a konyhába.
– Azt hiszem ez csak egy mellékhatás. A szüleim nem sokszor hagyták, hogy használjam a képességeimet, de amikor mégis használtam hasonló mellékhatások léptek fel. Sajnálom, hogy erről nem beszéltünk. – Valóban Persis bánta, ami történt. Ez mégsem hatott Perselus zaklatott lelkére, amit egyre inkább kezdett önállóvá válni és áttörte az elfojtott érzelmek gátját.
– Mi lett volna, ha hagyom, hogy elvegye az emlékeimet? – csikorgatta a fogait Piton. – Akkor esetleg félhülyén barangoltam volna be egész Angliát meztelen csigát keresve? Nem volt joga ahhoz, hogy belemásszon az elmémbe!
– Nem volt ilyen szándékom! Minek néz engem? Egy gátlástalan hibbant boszorkánynak? Évekig voltam ugyan társaságtól mentes környezetben, de volt gyerekszobám. Nem akartam ártani magának, még akkor sem, amikor megtehettem volna.
– Honnan tudjam milyen ember? Hiszen egyáltalán nem ismerem. Arra kér, hogy bízzak meg magában, amikor maga sem bízik bennem egy szemernyit sem. Ne jöjjön nekem Dumbledore jóhiszeműségével és az egyéb oktalan következtetésével!
– Szóval naiv vagyok? Nem hinném, hogy végiggondolta azt, amit most a fejemhez vágott. Eddig kedves voltam magához, de lehetek sokkal rosszabb is, mint amilyennek látszom.
– Halálfaló vagyok, kedvesem, nem tudna semmivel sem megijeszteni. Ha mindent látott volna az elmémben biztosan sírva menekült volna el mellőlem. Nem áll tőlem távolt a gyilkolás és a pusztítás sem. – Maga sem hitte el mindazt, amit a száját elhagyta. Évekig küzdött és belefáradt már nagyon sok mindenbe. A keserűség olyan nyomokat hagyott benne, amit a következő nyugodt éveknek kellett volna kitörölniük, de már nem bízott abban a jövőben.
– Ne beszéljen sületlenségeket! – csattant fel ismételten Persephone. – Tudom, hogy ezt az egészet valami önsajnálat és önostorozás által vezérelve mondja nekem, de…
– Mit de? Talán látott valamit, ami megérintette a picike kis lelkét? – gúnyolódott tovább Piton, mintha nem is az ő életéről lett volna szó.
– Olyan, mint egy jégcsap. Soha nem bír őszinte lenni magához, még most sem, amikor már mindenen túl van.
– Ne akarjon engem elemezni, Persephone! Nincs hozzá joga és nem is akarom, hogy legyen. Az én életembe senkinek nincs beleszólása.
– Az lehet, de…
– Ne akarjon velem vitázni! Túlságosan is messzire mennék, és nem is lenne semmi értelme sem. Lehet, hogy nem tudok innen dehoppanálni, de ezernyi más olyan módot tudok arra, hogy elmenjek.
– Mintha képes lennék megakadályozni, hogy elmejen innen… Komolyan elhitte, hogy van valamiféle befolyásom magára?
– Egyedül azért nem megyek el, mert nem tudom, hogy megtartja–e a titkomat vagy esetleg elmondja valakinek.
– Ki hinne nekem? – nevetett fel Persis. – Ugyanúgy nem létezem a varázsvilág számára, mint ahogy maga.
– Mi van a kedves Iris barátnőjével?
– Kitöröltem az emlékeit és úgy ment el innen, mintha nem látta volna magát – vonta meg a vállát. – Nekem az bőven elég, ha én tudok arról, hogy itt van velem. Különben is… senki sem tudja, hogy a létezésem valóság vagy egyszerű kitaláció. A szüleim gondoskodtak a biztonságomról, de ezt már maga is tudja. Az apám köztiszteletben álló varázsló, aki nem engedhet meg magának egy sérült boszorkány gyereket, akinek olyan képessége van, amivel visszaélhetnek. – Persis a szemrebbenés nélkül beszélt erről a fájdalmáról. A szeretet olykor furcsa dolgokra képes; óvták, védték, közben meg is vetették a képességét. Sokszor maga sem tudta miért rejtegetik.
– Talán végre a sarkára kellene állnia. – Ez a mondta valamilyen különös oknál fogva kicsúszott a száján.
– Igaza van – bólintott Persis szomorúan, majd zöld szemeit a férfira emelte. Tényleg megbánás látszott az arcán. – De ne beszéljünk, arról nekem mit kellene tennem. Magának kellene inkább dönteni, hogy mihez akar kezdeni.
– Egyelőre azt akarom tudni, milyen következményekre számíthatok még a kis akciója után?
– Kicsit érzékenyebb lesz, mint máskor. Bár, ahogy látom, egészen jól érzi magát.
– Csodálatosan, soha nem voltam jobban. – A fintor mögött azonban még mindig fájdalommal kellett küzdenie. Nem is beszélve a tekergő kígyó képéről, amelyik álmában kísértette.
– Ne haragudjon! Rosszul kezeltem a helyzetet. Nem kérhetem magától az emlékeit, de értse meg, hogy védenem kell magam amennyire tudom.
– Ezért nem hibáztatom. Azt tette, amit jónak látott. Gyakorlatlanabb varázslók is követnek el hibákat.
– Így is nagy kockázatot vállalok. Mindkettőnek vannak titkai, Perselus. Maga tudja az enyémet, én pedig tudom a magáét.
– Mire akar kilyukadni? Tegyük le a Törhetetlen Esküt, aztán menjen ki merre lát? – tette fel a kérdést egy kicsit ingerülten.
– Ehhez kell még egy varázsló vagy boszorkány. Mi lenne, ha egyszerűen csak nem beszélnék erről senkinek sem?
– Rendben – mondta Piton és ezzel belegyezését adta.
– Sajnálom az emlékeket. Nem akart semmi rosszat sem, legalábbis már nem akarok. Csak meg kell védenem magam.
– Megértem, hiszen nekem is hasonló céljaim vannak.
– Mihez akar kezdeni?
– Nem tudom még. De hamarosan el kell mennem. Akármennyire is hálás vagyok, amiért megmentette az életemet, egyszerűen nem élvezhetem tovább a vendég szeretetét. – Nyugodt hangsúllyal közölte mindezt, olyan őszinteséggel, ami még saját magát is meglepte. Persephone nem tudta eldöntetni, hogy mégis mit is gondoljon róla.
– Nos, itt ellehet egy ideig. A szüleim hamarosan el fognak értem jönni, de azután, sajnálom, el kell mennie.
– Nem fogok gondot okozni.
– Tudom. Köszönöm, hogy elültette az ebrontófüvet. Egész héten meg akartam csinálni.
– Szóra sem érdemes – vetette oda kurtán Piton, majd elindult a számára kiutalt szoba felé.
– Készítettem egy kis kenőcsöt a vállára, remélem, hogy nem veszi rossz néven.
– Köszönöm, ez tényleg nagyon kedves magától, Miss Lennox – bólogatott kifejezéstelenül, de valahol a szíve mélyén tényleg hálás volt ezért. Úgy ment el Persis mellett, mintha nem is akarná észrevenni a boszorkányt.

hozzászólások: 0