8. fejezet
Menekülés

Darnell Privy igazgató komor tekintettel olvasta a reggeli híreket. Hosszú fekete hajában már jócskán vegyültek ősz hajszálak, de őt az idő múlása nem akadályozta meg abban, hogy munkáját ugyan olyan odaadással végezze, mint amikor először vette át a stafétabotot az elődjétől. Bár ő magasabbra jutott, mint amit a vén bolond valaha is elképzelt ennek a csoportnak. Már csak egy hajszálnyi kell és teljes lesz a terve – mosolya derűs volt, viszont volt benne némi ördögi ravaszság és egy csepp őrület is, mely az évek során rögeszmévé miatt alakult. Titkolnia kellett mások előtt munkáját, de magasztos céljai sokkal inkább fontosabbak voltak, nagyobb körültekintést igényeltek.
Voldemort bukása és halála éppen a legjobbkor jött. Merlin végre rámosolygott a varázsvilágra, s ebből a mosolyból ők is kaptak bőven. Eddig lapulniuk kellett, hogy senki se vesszen kárba és a háború után újra elkezdhessék a munkájukat. Folytathatják végre, ahol a Sötét Mágus újjászületése előtt abbahagyták. De ő eddig sem tétlenkedett, csak megfigyelt, jegyzetelt és várta a végkifejletet. A káosz még cseppet sem hagyott alább a varázsvilágban, így gyorsan kell lépniük.
Végre eljött az idő – gondolta ismételten, s a gonosz mosolyt azonban nem tudta elrejteni. A legjobb embereit kell küldeni hozzá, hogy elhozhassák a lányt, aki megváltoztatja majd a varázsvilág felfogását. A Mágiaügyi Minisztérium tizenegyes szintjén, ahol titkos tevékenységük folyt, mindenki ugrásra készen várta utasításait. Felállt az íróasztalától, aztán kinézett az üvegfalon, ami elválasztotta a többi társától. Kinyitotta az ajtót, amire a közeli asztalnál automatikusan felállt titkára, Elis Watson, aki mindig készen állt, egyből felpattant a helyéről. A vékony, alacsony, szőke hajú nő nagy kék tekintettel, odaadóan figyelte főnökét.
– Elis, szóljon Mae Ravennek, hogy azonnal jelenjen meg az irodámban! – adta ki a parancsot reszelős hangon. A nő nyelt egyet.
– Igen, igazgató úr! – azzal kopogó léptekkel elsietett Mae irodájába. Elis megállt az ajtó előtt, ami a többi irodától ellentétben tömör faajtó mögött rejtőzött. Mély levegőt vett, mielőtt bekopott volna.
– Gyere be! – szólalt meg bentről egy lágy nőies hang. Elis benyitott és belépett a helyiségbe. Mindig borzongást keltett benne, amikor ide kellett jönnie. A falak tele voltak a megfigyelt varázslók és boszorkányok képeivel, helyszínekkel, nevekkel, időpontokkal és a gyenge pontokkal. Mae volt a legsikeresebb, különleges képességekkel megáldott, varázsképes embereket begyűjtő csoport oszlopos tagja. Noha Elis nem félt, de akkor is viszolygott ettől a nőtől, mivel mindig mintha belelátott volna a fejébe.
Mae Raven fekete haját kibontva viselte, s ellentétben a többiekkel ő nem hordott fekete talárt, csak kényelmes mugli ruhákat, most is egy szürke nadrágban és fehér pólóban volt. Mindig is különcnek számított, és különleges képességek híján sem volt, bár ezt csak sejtették az itt dolgozók. Mae képességeit nem adták át a varázsvilágnak, ahogy azt a többiekkel tették, neki más feladata volt. A nő törökülésben ült a nagy íróasztal tetején és meditált.
– Ne haragudj, hogy megzavartalak! – szabadkozott vékony hangon Elis. – Privy igazgató kért meg rá…
– Semmi baj, Elis. Máris megyek – hangja mindig is mézes–mázas és negédes volt. Elist azonban nem tudta megtéveszteni, mindig is egy kegyetlen, gátlástalan nőnek látta. Mae–t nem érdekelte senkinek a véleménye sem. Mezítláb csúszott le az asztalról, majd követette Elist, aki még mindig feszengett mellette. A nő magában elmosolyodott azon, amit a másik gondolt róla, viszont ez nem adott neki okot arra, hogy ezt számon is kérje Elistől. Útjaik elválta, amikor megérkeztek az igazgató irodája elé.
– Hivatott, igazgató út? – nyitott be a vastag üregajtón. Az iroda évek során egyáltalán nem változott, se egy új tárgy, se egy új bútor, csak az a régi kopott, puritán helyiség volt, amibe még természetes napfény sem sütött be.
– Igen, Mae. Kérlek, csukd be az ajtót! – az igazgató hangja kifejezéstelen volt, de Mae tudta, hogy dühös rá, ugyanakkor elégedett is. Bár az igazgatónál soha nem lehetett tudni vajon melyiket fogja hangoztatni.
– Mit tehetek önért? – kérdezte kíváncsian, majd helyet foglalt az egyik üres székben, várva az új feladatot. Végre valami izgalmasat érzett a levegőben, és már alig várta a terepmunkát.
– Jó munkát végeztél a Merryweather ügyben. Mondhatni lenyűgöző és nagyon veszélyes tett volt, de sikerült.
– Igazgató úr, ne jöjjön nekem ezzel a körítéssel! Mindketten tudjunk, hogy a dicsérete számomra teljesen lényegtelen. Értékelem, de nagyon untat – közölte a nő, majd keresztbe tette a lábát és jelentőségteljesen hátradőlt a székben. – Inkább beszéljünk fontosabb dolgokról. Mi a következő feladat?
– A Tudjaki végre meghalt. Hálával tartozunk Potternek, hogy újra folytathatjuk a munkát. Ezért is hívtam ide most – magyarázta a férfi.
– Reméltem, hogy ezért. – Vigyora olyan gonoszul festett az iroda félhomályában, hogy még maga az igazgató is felfigyelt rá. Mae soha nem személyeskedett kivéve talán egyetlen ügyben, amit most ismételten neki fog kiosztani. Siker lehetősége és a nagy kihívás felpezsdítette a nőt. Részegítő, nyálcsorgató pillanat volt ez, alig fért meg egyhelyben.
– Tudom milyen fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy Miss Lennoxot kézre kerítsük és az eredményei bámulatosak. Egy halálfalónak sem sikerült a nyomára akadnia, de magának igen.
– Nos, én csak nyitott szemmel járok, ellentétben azokkal az idióta barmokkal – mondta, majd elővette az aprócska prizmát a zsebéből és szórakozottan játszadozni kezdett vele. – Mindenhol keresték, egyedül a csökött agyú mugliknál nem.
– Remélem, figyelemmel kísérte a mi jó Persephonénkat – vigyorodott el gonoszul a férfi. – Ő a legkülönlegesebb mindközül. Nagyon szomorú lennék, ha nem szereznénk meg a képességét.
A szomorúság egyenlő volt Mae likvidálásával, amit igazából egyikük sem akart, de a protokoll ellen egyikük sem tehetett semmit. Mae ki volt szolgáltatva a szabályoknak, Privy pedig nem akart rajtuk változtatni senki kedvéért sem. Márpedig tehetséges boszorkánya többször is elszalasztotta Persephonét, lassan minden lehetőségét elveszítette. A csendet először a nő rekedtes hangja törte meg.
– A háború miatt nem mehettem a közelébe az elmúlt két hétben, de feltérképeztem a környezetét – számolt be róla Mae. – Minden varázslat megvan, amivel védte az apja. Úgy saccolom, hogy most érdemes érte menni. Az apja biztosan nem merte még felkeresni, hiszen alig pár napja lett vége a háborúnak. Őrültség lenne ekkora kockázatot vállalni.
– Aggaszt, hogy bármi történhetett az elmúlt két hétben, ami megnehezítheti a dolgukat – adott hangot az aggodalmának a férfi.
– Ne aggódjon! Nem állhat az utamba semmi sem. Persis egyedül van, kiszolgáltatott és védtelen, semmilyen módon nem tud normális boszorkányként varázsolni. Higgyen nekem, nagyon könnyű dolgunk lesz!
– Rendben, de ne szúrja el. – Hangja fenyegetően csengett.
– Mikor menjek érte? – kérdezte a nő egy gonosz mosoly kíséretében.
– Ne bízza el magát, kedvesem! – figyelmeztette reszelős hangon Darnell. – Nem mehet egyedül.
– Csak hátráltatnának az emberei – sziszegte sértődötten, majd előre dőlt a székben. – Nem bízik a képességeimben?
– Én az óvatosság híve vagyok, Mae. Nem engedhetem, hogy hibázzunk és ez már megesett magával.
– Persis az én fogásom. Tartozik nekem és be fogom rajta hajtani. – Mae elfordította a fejét és a szörnyű balesetre emlékezett, ami egyszer régen Roxfortban történt meg vele. Az élete gyűlöletesen megváltozott akkor, ennek részleteit azonban még főnökére sem akarta rábízni.
Privy pedig nem volt olyan hülye, hogy hagyja az indulatos Maet egyedül bevetésre menni. Ugyan a nő nem is sejtette, de a részleg igazgatója nagyon is jól ismerte a történetet, ami megszállottá tette Maet. Egyelőre még erre motivációként gondolt, viszont tudta, hogy van egy pont, amikor a megszállottság előnyéről hátrányára változik.
– A parancsom ez és elvárom, hogy betartsa. Az embereim a kollégái és együtt kell működnünk. Egy csapat akkor működik, ha minden tagja együtt tud dolgozni.
– Egy rakás idiótával elég nehéz – jegyezte meg duzzogva, majd rácsapott mérgében az asztalra. – Mondja meg, ha nem bízik bennem és akkor egyszerűbb lesz felmondanom. Ki nem állhatom, ha…
– Elég idős már ahhoz, hogy megértse az okaimat – emelte fel a hangját határozottan az igazgató. – Egy engedményt azonban teszek, maga választhatja ki, hogy kivel megy.
– Mintha nem lenne mindegy – morogta és felpattant a helyéről. Körbejárta az egész irodát és magában füstölögve igyekezett megfeleli az igazgató feltételinek. – Legyen Crown, Collins, Roberts, Rees, Micha és Malik.
– Ma este.
– Rendben van. Hajnalra már itt is vagyunk. – Annyira magabiztosan és fölényesen ejtette ki a következő szavakat, hogy mosolygásra késztették Darnellt.
– Nem kellene mindig ennyire magabiztosnak lennie – fedte meg végül, mivel nem szeretette, ha a csapata tagjai előre isznak a medve bőrére és készpénznek vesznek minden.
– Ő csak egy szerencsétlen hibrid kvibli. Mit árthat nekünk? – nevetett a nő jóízűen. Mae egy kicsiny része vészjósló üzenetet küldött neki, de a nő ezzel nem törődött, mondván már sokkal erősebb, mint amikor tizenegy évesen találkozott az ellenségével.
– Nem egészséges, hogy mindig mindenkit alábecsül. – A figyelmeztetést mintha meg sem hallotta volna. Csak a bosszú volt az egyetlen, ami arra késztette, hogy ne figyeljen semmi hátráltató tényezőre.
– Magával kapcsolatban soha nem esnék ebbe a hibába, igazgató úr – bazsalygott a nő és ellenállhatatlan mosollyal jutalmazta az igazgatót.
– A hízelgés helyett inkább menjen és tegye, amit kértem. – Annak ellenére, hogy a férfira hatással volt a nő hízelgése, mégis próbálta erőfölényét hangsúlyozni. Félre kellett tennie a vágyait, amik erősen űzték Mae felé.
– Rendben – egyezett bele a nő, aztán kiment az irodából. Tisztában volt vele, hogy az igazgató hosszasan figyelte, egészen addig, amíg el nem tűnt a látótere elől. Neki is fizetnie kell egyszer – gondolta gonoszul és elkészült az esti bevetésre.
***
Perselus Piton apró rezgésre riadt fel az éjszaka közepén, a nyakára tette a kezét, ami most elviselhetetlenül lüktetett ott, ahol Nagini beleharapott. Kellett neki egy-két másodperc, amire össze tudta szedni a gondolatait. A jelzővarázslatai bekapcsoltak – szívverése felgyorsult és azonnal cselekvésre szánta el magát.
Megint ugyanazt az érzést érezte, amit mindig, amikor menekülnie kellett vagy az életére akartak törni. Legalább az új élete sem különbözik attól, amit eddig megszokott. Felkelt az ágyból, majd megtorpant egy percre. Lassan az ágy melletti ablak felé fordította tekintetét. Sötét volt odakint. Az éjszakában elvillanó utcai lámpa fényei látta csak, minden nyugodt volt. Az ablaküvegben látta saját vonásinak tükröződést – egy sápadt, kialvatlan férfit látott.
Ránézett a vízzel teli tálra, amit a minap megbűvölt; idegenek mozgolódását jelezte nem is olyan messze tőlük. Varázslata működött, ahogy mindig is. Naiv volt, amikor azt hitte, hogy itt biztonságos, de az életét övező lankadatlan éberség megtanította a bizalmatlanságra és ez beleivódott az önkéntelenül végzett cselekvések sorába. Elraktározott minden információt, aztán kiöntötte a vizet a tálból.
Meglepő gyorsasággal felvette a ruháit, majd pálcával a kezében indult. Még messze voltak a betolakodók, azonban nem volt túl sok ideje. Nem tudta, hogy Persisért vagy érte jöttek, de nem jó szándék vezérelte őket, ebben biztos volt. Ekkor apró panaszos csipogást hallott az éjjeliszekrényéről. Halványan elmosolyodott.
– Megmentelek, barátom – suttogta halkan. Elsüllyesztette a zsebébe az apró madárkát, örült neki, hogy még mindig nem alakult át, hiszen kisebb fajta feltűnést keltenének. Fawkes hamarosan újra olyan színpompás lesz, mint amikor megmentette Perselus életét. Védővarázslattal óvta meg a fiókát, már amennyire erre szükség volt. Fawkes különleges főnix volt, mégis aggódott érte. A férfi komor tekintettel szedett össze mindent, amire szüksége lehet a menekülés közben. Ez csak néhány bájitalból állt, amivel Persis kezelte és csillapította a fájdalmait. Már csak egy dolog volt hátra, de ennek gondolatára elfintorodott. Higgadnak kellett maradnia, ez volt most a legfontosabb.
Persis már az igazak álmát aludta, amikor gyorsan mozgó sötét árny sziluettje haladt át holdfényben fürdő szobán. Az alak a nő ágya felé haladt vigyázva, nehogy a holdfény elárulja, aztán Persis fölé hajolt, viszont a nő ekkor váratlanul kinyitotta a szemét és egyenesen a férfi sötét szemeibe nézett. Perselusnak gyorsan kellett cselekednie, hogy csendre intse őt, s erre egy nagyon egyszerű módszert alkalmazott.
– Maradjon csendben! – szólalt meg fojtott hangon, de még mindig nem vette le a tenyerét a nő szájáról, aki ennek cseppet sem örült. – Bólintson, ha megértette, amit mondtam. – Persis engedelmesen bólintott, mire a férfi levette kezét a szájáról.
– Mi a francot keres itt a szobámban? – csattant fel dühösen, majd kiugrott az ágyból.
– Nem az elviselhetetlen szexuális vágy hajtott ide, nekem elhiheti. Öltözzön fel, de azonnal!
– Ne parancsolgasson nekem! Főleg ne a saját házamban.
– Mi lenne, ha felfüggesztenénk ezt a senki, senkinek nem hódol be játékot, és azt csinálná, amit én mondok? – sziszegte dühösen Piton és megragadta a nő egyik kezét, a másikba nyomta a köntöst. – Öltözzön!
– Addig nem míg, meg nem mondja, hogy miért. – Perselus az égnek emelte tekintetét és a női makacsságot szidta.
– Vegye magához a pálcáját is, mert arra is szüksége lesz. Azt hiszem, társaságot kaptunk és nem szeretnék itt lenni, amikor elérik a házat.
– Az lehetetlen… – csóválta meg a fejét Persis, s szíve zakatolni kezdett. Azonnal engedelmeskedett Perselusnak.
– Nem lehetetlen. A védővarázslatokat hatástalanították, de nem vették észre az enyémeket. Gondolom valaki már járt itt korábban és mindent ellenőrzött – magyarázta tömören. – Azonnal el kell innen mennünk.
Persis szaporán vette a levegőt a félelemtől. Mindig is ettől rettegett, de most életbe léptek azok a vészforgatókönyvek, amiket a családja dolgozott ki számára. Félrelökte a férfit, majd kivett egy bársonyzacskót a komód felső fiókjából. Az idegesség és az űzöttség most előhozta emlékeiből az összes intelmet, amit apja éveken át sulykolt belé.
– Hányan lehetnek? – kérdezte fojtott hangon. Keze remegett, de nem vesztette el az önuralmát.
– Hatan vagy heten. Nem túl pontosak a számításaim. – Piton nyugodt higgadtsága még inkább megrémítette Persist. Soha nem kellett még menekülnie úgy istenigazából, de most nem volt választási lehetősége.
– Meg kell tennie valamint, mielőtt elmegyünk – a hangja remegett egy kicsit, bár minden bátorságát össze kellett szednie. Megfogta Piton karját, majd mélyen a szemébe nézett.
– Mi lenne az? – kérdezte Piton idegesen.
– Indítsa be apám eltüntető varázslatát – kérte Persis. – Én nem vagyok rá képes, de muszáj a holmimnak biztonságban lennie és a mugliknak nem szabad rám emlékezniük.
– Rendben – egyezett bele azonnal Piton. Persis egy fejbólintással jelezte, hogy köszöni a segítséget, majd elindult kifelé a nappaliba. Piton elvégezte a varázslatokat, amitől remegni kezdett a föld, s a ház változni kezdett. Az éjszaka csendjét hatalmas robaj és enyhe földrengés szerű moraj rázta meg. Ugyan a muglik békésen aludtak tovább, de az ellenséges varázslók megérezték a mágia vibrálását. Forgószél támadt körülöttük és a tetőt elkezdte rongálni, tépni–zúzni. Elemeire esett szét a gondos kezek munkája, akár egy kártyavár, hogy aztán eggyé olvadjon a környezetével, melyből egykor varázslat segítségével született.
A bűbáj egyszerre volt csodálatos és irtózatosan veszélyes. A férfi erre nem számított, de igyekezett Persisszel együtt elhagyni a házat, mielőtt valamilyen bántódása esne valamelyiküknek. Sebesülten még jobban lelassulnának és akkor biztosan nem élik túl.
– Ezt biztosan észrevették.
– Erre jöjjön! Ott van a barlang, ahol van a zsupszkulcsom – mondta a nő és egyenesen a hegyoldal felé vezetette. Ekkor átkok süvítését hallották nem is olyan messze tőlük. Perselus azonnal hárított, majd küldte is a következőt a betolakodók felé. A talárját tartó egyik csatot a zöld fényű átok súrolta, s azonnal elszakadt. Piton nem látta értelmét a harcnak, azonnal menekülniük kellett.
– Fusson! Ott találkozunk. – Persis lába a földbe gyökerezett. Eddig soha nem volt ennyire éles helyzetben és a félelem megbénította egy pillanatra. – Menjen már!
– Nem hagyhatom itt! Még nem jött vissza az ereje teljesen. – A boszorkánynak nagyon gyorsan erőt kellett vennie magán, hiszen nem csak az ő életéről volt szó. Odaállt Perselus mellé és eldöntötte, hogy küzdeni fog, amíg bírja.
– Erre most igazán nincs időnk.
– Nem hagyom itt az biztos. – Ekkor egy fülsüketítő dörrenés zavarta meg az éjszaka csendjét, s megrázkódott a föld. Persis összerándult. Piton egy ügyes varázslattal akadályt emelet közéjük és az üldözőik közé, ezzel időt nyerve maguknak.
– Ne vitázzon velem! Értékes perceket vesztünk! – kiáltott rá mérgesen Piton. – Miért kell a nőknek mindig jobban tudnia?
– Fogja be! – Most a férfin volt a sor, hogy engedelmeskedjen. A nő szikrázó szemekkel fürkészte Pitont, majd apró fekete golyókat vett elő a zsebéből és elhajította őket, mit sem törődve Perselus rosszallásával.
Hamarosan irtózatosan sűrű köd telepedett a tájra, amitől semmit sem lehetett látni. Kétségbeesett mugli kiáltásokat hallottak, de nem szabadott ezzel foglalkozniuk, akár egy illúzió is lehetett, amivel össze akarták őket zavarni. Persis megfogta Piton karját, és maga után húzta.
– Kövessen! – adta ki a parancsot. Mindketten sietős léptekkel vesztek bele a mély sötétségbe. Céltalan átkok süvítették át a sötétségben, de egyik sem ért találatot. Persis hevesen zihált, azonban az adrenalin erősítette benne az élni akarást.
Piton nem vesztette el hidegvérét, mégis valamilyen oknál fogva ebben a pillanatban megbízott a törékeny nőben. Persis pontosan tudta, hogy merre kell menni, hiszen volt elég ideje megtanulni becsukott szemmel is az utat, nem hibába szerezte azt a sok sérülést a térdére. Sok idő kellett, mire minden apróságra képes volt emlékezni. Egyetlen cél jelent meg a szeme előtt: elérni a biztonságot jelentő barlangot. Zöld, kék és piros villanások hasítottak a sötétségbe, s néha egy hajszálon múlt, hogy nem találta el őket. Köveket vertek fel a becsapódott átkok, melyek még inkább megnehezítették az előre haladást.
Mindkettőjük pulzusa az egekben volt és hevesen ziháltak. Persis görcsösen kapaszkodott a professzor talárjába és még akkor sem engedte el, amikor a férfi megbotlott egy kőben.
– Ne hagyjátok, hogy megszökjenek! – hangzott egy nő fröcsögő indulattal átitatott kiáltása, amitől Persis egy pillanatra megdermedt. Annyira közelinek hallotta, s ennyire még soha nem félt. Ebből merített erőt.
Piton mérgesen még szórt pár átkot maguk után, hogy a csapatot lelassítsa. A föld megremegett a varázslattól és kőzápor sorozta meg az ellenséget. Piton biztos volt benne, hogy a zsupszkulcs nem a legjobb ötlet, de nem vitatkozott, majd ráér akkor cselekedni, amikor odaérnek a védett helyre.
Persis arcába csapott a menetszél és folyamatosan Perselus arcába fújta a tintafekete hajat. A nő a jeges félelem késztette egyre gyorsabb sebességre, kiszolgáltatott helyzete nem könnyítette meg a helyzetüket. A mágia örvénye vibrálni kezdett egész lényében és alig tudta kordában tartani. Ugyan az övébe tűzött pálca megvédhette volna, de mit sem ér az ő nem működő erejével párosítva. Keze felforrósodott és égette a férfi felkarját, ennek ellenére nem szólt egyetlen árva szót sem.
Persis szíve hevesen zakatolt és szinte a tarkóján érezte a támadók lihegését, akik már majdnem elérték őket. Ugyan megzavarta őket a köddel, de nem annyira, hogy teljesen nyomukat vesszék. Perselus próbálta tartani a sebességet, bár még annyira nem volt erős. Esetlennek érezte magát, némiképp erőtlennek, egy percig sem gondolkozott, hogy bevegye–e az erősítő bájitalt. Az oldala szúrt, tüdeje égett, s biztos volt benne, hogy csak Merlin segítségével élik ezt túl.
A sötét ködben egy vékony alak látszott közeledni, szinte alig pár méter választotta el őket. Az átok, amit kimondott megvilágította őket. Ekkor Persis érezte, hogy nincs menekvés. Piton rögtön cselekedett, s a sikításból ítélve talált is az átka.
Oda kell érniük – harsogott Persis fejében a hang, ami bíztatta a továbbhaladásra ösztönözte. Szíve ujjongott, amikor végre elérték a biztonságos helyet. Sziklák között kellett botladozniuk, de ez nem állíthatta meg őket. A barlang, mint mindig vizes volt, csúszós és sötét. Persis kitapogatta az utat, de folyamatosan Pitont figyelte, aki rendületlenül követette. Fogalma sem volt arról, hogy ilyen gyorsan meg kell vele barátkoznia, momentán azonban csak benne bízhatott.
– Már csak egy méternyire van – mondta Persis, de inkább saját magának, hanem Pitonnak.
– Adja ide, ha megtalálta – szólalt meg a férfi a sötétben vészjósló hangon.
– Miért? – kérdezte értetlenül. – Ez az egyetlen tárgy, amivel el tudunk innen menni.
– Mert mi máshogyan fogunk utazni – vetítette előre tervét Perselus. – Bízzon bennem, legalább egy percig.
– Micsoda? Kérem, ne most akarjon hősködni, mert ez egyáltalán nem az a helyzet! Elég kevesen vagyunk hat vagy hét embere ellen – mondta Persis, majd kitapogatta a rézedényt, ami a menekülésüket készítette elő.
– Nem a képességeimről van szó. Természetesen elbánnék velünk, de ez, ahogy mondta, nem az a helyzet, amikor hősködnöm kellene. Az életünket mentem meg vele, hogy a zsupszkulcsot jó messzire küldöm onnan, ahova menni fogunk. De ne fecsegjen, hanem engedjen dolgozni! – A sötétben egymás szemébe néztek és dacosan tartották magukat az álláspontjukhoz. Perselus azonban nem vitázott, sőt nem vita tárgyát képező döntésnek tartotta saját ötletét. Egy mozdulattal kivette a nő kezéből a tárgyat, intett a pálcájával és elküldte az ország másik felére a rézedényt.
– Remélem, most boldog. – Ekkor egy átok csapódott az egyik hatalmas sziklának, ami vészesen megrepedt és megrázkódott alattuk a föld.
– Akkor leszek boldog, ha most belém kapaszkodik és elhagyjuk innen ezt a barlangot. – Azzal magához rántotta a Persist, egészen közel és szorosan szorította magához, hogy érezhesse a remegését. Álcázta nyomaikat, majd hoppanált.
Mae csak egy pillanatig látta az egymásba kapaszkodó két alakot, és mérgében elkáromkodta magát. Persephone megint meglógott előle. Aztán hideg levegő csapta meg az arcát, végül a barlang egy nagy robajjal összeomlott előtte. Az éktelen harag méregként öntötte el a nőt.

hozzászólások: 0