Fejezetek
19. fejezet
19. fejezet
Laborban
Hermione másnap hajnalban kiment a villa parkjába, kihasználta az alkalmat, hogy egyedül lehet. Talált egy egyszerűbb kijáratot is, de semlegesítenie kellett Draco pár védővarázslatát. A fűszálakon még ringatóztak a harmatcseppek, a nyári nap első érintésére szikráztak, miközben a gyenge szél borzolta a zöld leveleket. Draco még mindig aludt, és nem akarta felébreszteni. Úgyhogy gyorsan kisurrant. Élvezte a hirtelen támadt magányt, ami kellemes érzéssel tört rá. Sétált egyet a környéken, de figyelnie kellett az őrvarázslatokra, mert ki tudja Malfoy miket helyezett még üzembe.
A park a maga nemében csodálatos volt. Tengernyi rózsa bontotta szírmait az ágyásokban. Kissé elvadultan meredeztek mindenfelé, régen nem láttak gondos kezeket. Hermione nem bírt ellenállni a kísértésnek, miközben megszabadított néhány tövet a gaztól. Ezer éve nem csinált ilyesmit. Volt néhány fűszernövénye a konyhaablakban, de ennyi. Hiányzott a szülei gondos kertje, ami mindig buja volt és eleven… Megpróbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat. A monoton munka segített, hogy ne gondoljon semmi egyébre.
Megjavította a szegélyt, amit az ágyások közé bűvöltek korábban. Néhányszor megszúrták a tövisek, de nem törődött vele. Majdnem egy egész órát töltött el úgy, hogy Malfoy kertjében tevékenykedett teljesen egyedül. Észre sem vette, hogy a varázsló közeledik felé.
– Nem kellett volna ezzel fáradnod – szólította meg Draco. Még álmos volt a hangja.
– Szinte semmit sem csináltam. – Egyenesedett fel a boszorkány, aztán megtörölte a homlokát. – Ugye ezeket megtartod.
– Ritka fajták. Lehet. Még nem gondolkodtam rajta. Előbb a ledőlt résszel akartam foglalkozni. Esetleg a tetővel. Mit gondolsz?
– Nem egy utolsó ötlet – mosolyodott el Hermione.
– Tartsam meg? – kérdezett vissza Draco, miközben megérintett egy halványrózsaszín rózsát, ami megrázkódott az érintéséről és színt váltott, most sárga színben pompázott.
– Remek bájital alapanyag. Némelyik szára pálcához való – mondta a boszorkány szakértő szemmel.
– Gondolod? – kérdezett vissza Draco, majd odament a lány mellé, lehajolt, és együtt szemlélték meg a rózsatöveket.
– Ez például tökéletes – mutatott Hermione egy igencsak egyenes, vastag szárra.
– Lehet. Jónak tűnik. De én nem készítek pálcákat.
– De van, aki igen.
– Talán neked is van egy rejtett hobbid? – kérdezte Draco.
– Még soha nem próbáltam meg, de nem lenne egy utolsó ötlet.
Hermione felegyenesett, majd kissé fájósan a derekára tette a kezét. Mélyen magába szívta a reggel friss illatát, ami keveredett a földével. Varázslattal eltűntette a kezéről a ráragadt földet, aztán eltűntette a kigyomlált gazt is. A varázsló szórakozottan figyelte a mozdulatait.
– Gond van?
– Nincs – rázta meg a fejét a férfi. A világért sem akart neki semmit se elárulni. Aztán egy féligazsággal folytatta. – Csak azon gondolkodtam, hogy valamit kezdenem kell a kerttel is. De az is lehet, hogy csak ide kellene hívnom téged. Mennyi szabadságod van?
– Túl sok van.
– Ha vége ennek a megbízatásnak, akkor feltétlenül el kell beszélgetnünk – szólt Draco.
– Szükséged van egy jó tervre.
– Oh, Granger, nekem annyi tervem van…
– Előbb szerintem is az összedőlő részt kellene újraépítened – mutatott mosolyogva az épület cseppet vihart vert másik részére.
Draco csak felsóhajtott.
– Megjegyzem.
– Egyébként nem jutottam közelebb a romokhoz. Pedig találtam egy egészen érdekes építéssel foglalkozó könyvet, és kipróbáltam volna egy-egy igézetet.
– Később. Most egészen más, égetőbb dolgaink is vannak.
– Megmutatod a laborodat?
– Máris dolgozni akarsz? Reggeli előtt? – szörnyülködött Draco. – Már vagy a fél kertemet kigyomláltad.
– Egy reggeli jól esne.
– Milyen szerencséd van, hogy mindent hoztam magammal – mosolyodott el, aztán megpaskolta a táskát az oldalán.
– Nem valami nagy szalonban fogunk reggelizni?
– Van egy sokkal jobb hely.
– Rendben. Menjünk.
Egy ösvényen indultak el, ami a hatalmasra nőtt sövény szegélyezett. Ezt már formára vágták, és mintha egy labirintust mintáztak volna. Hermione szótlanul követte a férfit. Draco egyenesen a sövény felé indult el, nyílegyenesen haladt előre. Az indák és az ágak engedelmesen engedtek nekik utat, mintha valami titkot fednének el. Néhány lépcsőn mentek le, majd egy növényekkel befutatott pergola alatt folytatták a vadregényes utat. Durva kövekből készült az ösvény, ami nem volt túlságosan széles, így egymás mögött kellett menniük.
A leveleken átsejlettek a nap fénypászmái, de olyan sűrűn nőttek, hogy átláthatatlan volt, akár egy bozót kellős közepén is mehettek volna az sem tűnt volna fel. A fák és a cserjék lombja teljesen összenőtt, összefonódott. Hermione mélyen belélegezte az apró virágok illatát, amik szemérmesen megbújtak a zöld indák és levelek alatt. Meg akarta nézni őket, de Draco olyan tempót diktált, amit jobb volt követni, mint lemaradni.
– Majd itt a végén vigyázz, mert mozog egy-egy kő – figyelmeztette a varázsló.
– Hova megyünk?
– Mindjárt meglátod.
– Még szerencse, hogy nem vagy sorozatgyilkos – szólalt meg félhangosan.
– Jaj, Granger! Ha meg akarnálak gyilkolni, akkor nem ide hoználak – nevetett fel félhangosan. – Van ehhez a villához börtön is.
– Legyünk gyakorlatiasak, igaz?
– Mindenképpen. Ha vérfoltos lesz a szalonban a kárpit vígasztalhatatlan lennék.
– Aha. Szegénykém! Áhh a francba! – szitkozódott, amikor megmozdult a lába alatt a kő, és majdnem elvesztette az egyensúlyát.
– Én szóltam.
– Jól van, jól van – forgatta meg a szemét, majd hagyta, hogy Draco megfogja a kezét, aztán sikerült a segítségével kilépnie a növénylabirintusból.
Egy csodálatos tó partjára értek, amin tucatjával nyíló tavirózsa sziget ringott a víz felszínén. Közel s távol senki sem volt körülöttük, körbezárta ezt a látványt a sűrű növényzet, mintha egy titkos kertet. A smaragdzöld fűben mentek tovább, ami egy kicsit még harmatos volt. Árnyas fűzfák vették körül a tavacskát, némelyik ága beleért a vízbe. Csend és nyugalom vette őket körbe. Csupán a madarak vidám csicsergése hallatszott.
– Vedd le a cipődet – kérte Draco, majd tó partjára érve, megszabadult a sajátjától, és a homokos partra tette.
– Mire készülsz?
– Jaj, miért készülnék valamire? – nevetett. – Gyanakvóbb vagy, mint bármelyik auror, akit ismerek.
– Amikor így nézel, akkor… Mindegy. – Hermione kibújt a tornacipőből és a zokniból. Aztán néhány varázslattal Dracóé mellé tette. – Készen vagyok.
– Jól van – helyeselt a varázsló. – Most pedig gyere utánam.
– A vízbe?
– Aha. De csak a nyomomban lépj, mert akkor elmerülsz, ha nem oda lépsz.
– Megint egy bizalomjáték Malfoy-módra…
– Olyan vicces vagy, Granger.
Draco csak nevetett, de aztán rálépett a vízre, legalábbis láthatóan. Varázslat tartotta fent, és úgy sétált, mintha minden nap ezt gyakorolta volna. A boszorkány pedig csak a szemét forgatta. Persze fogalma sem volt róla, hogy a varázsló hányszor landolt a vízben, mire megjegyezte az útvonalat. Hermionénak nagyon kellett figyelnie, hogy pontosan oda lépjen, ahova kell. Érdekes érzés volt, egyszerre a vízbe és valami furcsa, hullámzó anyagszerű bűbájra rálépni. Nem látott és nem is tapasztalt még hasonlót.
Most közelről is megcsodálhatta a tavirózsákat, és a levelek alatt felbukkanó színpompás koikat. A víz kellemes érzéssel, finoman hozzáért a bokájához, valószínűleg ebben volt valamilyen bűbáj. Kicsit csúszósnak érezte a talap alatt a varázslattal megalkotott pontokat, de kitartóan lépkedett Draco nyomában egészen addig, amíg beértek a tó közepére. Itt már száraz volt a hely, kissé homokos. Hermione elnevette magát. Minden annyira idilli volt és gyönyörű, hogy az már savanyúuborkáért kiáltott.
– Mi az?
– Te le akarsz venni a lábamról? – kérdezett rá kertelés nélkül a boszorkány.
– Nem – rázta meg a fejét Draco. – Csak kedvem támadt a szabadban enni. Még nagyon korán van. Nincs még kilenc se. Hétvége van. És mi a fenének akarod, hogy magyarázkodjak?
– Előbb a könyvtár, most meg ez.
– Azt mondtad, hogy az nem volt rád hatással – nevetett a varázsló, miközben elővarázsolt egy takarót. – Foglalj helyet.
– Aha – mondta a lány, majd leült törökülésben. Mélyen felsóhajtott. Karba tette a kezét, és várakozva nézett Dracóra, miközben szépen sorban előkerültek finomabbnál finomabb dolgok a táskájából. – Sáskákra számítottál?
– Jó étvágyat! – válaszolt mindenféle magyarázkodás nélkül a férfi, aztán lehuppan ő is boszorkány mellé.
– Miért hoztál ide?
– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Meg akartam mutatni neked ezt a helyet. Nincs ebben semmilyen hátsószándék.
– Ez… tényleg gyönyörű hely – mondta a boszorkány, aztán szétnézett. – Mondhatnám romantikus.
– Ez nem randi reggeli. De ezt csak a miheztartás kedvéért mondom. Mondjuk úgy, hogy ez egy kellemes munkareggeli, ha már mindenáron címkét akarsz ennek adni.
– Minden munkatársadat ilyen szép helyre hozol?
– Csak a csinosabbakat – nevetett incselkedve. – Jaj, Granger, ne magyarázz ebbe semmit sem bele. Egyél!
Ezek után csendben eszegették a finomságokat. Voltak szendvicsek, gyümölcsök, sajttál és még ki tudja micsoda. Hermionét komolyan meglepte a saját étvágya, pedig egyáltalán nem érezte magát éhesnek, de a kellemes idő, a csodálatos környezet változtatott ezen. Akár egy nyaraláson. Mostanában nem volt ilyen nyugodt reggele. Kivéve talán a varázsló közelségben, aki a lehető leglazábban terült el a takarón egy szalámis bagett társaságában. Amikor ez megint tudatosult Hermionéban, akkor összepréselte az ajkát, és a varázslót figyelte.
– Megint mit csináltam? – kérdezte Draco.
– Nem tudom, de gyanús vagy nekem.
– Szeretek a szabadban enni – vonta meg a vállát a férfi. – És ez egy szép hely. Lapozhatnánk?
– Hát jól van.
– Úgy nézel rám, mintha arra várnál, mikor hajigálok feléd sajtot – nevetett fel a varázsló.
– Ezt szoktuk csinálni Potteréknél – jegyezte meg bujkáló mosollyal Hermione. – Vagy tévedek?
– Az borsó volt.
– Inkább zöldbab.
– Nem szeretem a zöldbabot – mondta Draco mély sóhajjal. – De vitatkozni annál jobban. Veled pedig könnyű. Mindig annyira könnyen felhúzod magad a semmin.
Hermione elmosolyodott, de nem szólt semmit, csak tovább fogyasztotta a reggeli szendvicsét, aztán néhány szem szőlő társaságában szemlélte tovább a környezetét. A vizet figyelte, ahogy a széltől fodrozódott, és ringatóztak rajta a tavirózsák, miközben az apró, színes koipontyok kergetőztek egymással a felszín alatt.
– Most komolyan kiakadtál ezen, hogy ide hoztalak? – bukott ki a kérdés Dracóból.
– Kicsit – vonta meg a vállát a lány, aztán felállt, és lesöpörte magáról a morzsákat. – Mi most dolgozunk.
– Igazad van. – A varázsló felpattant. Megszabadult a morzsáktól ő is, elpakolt néhány pálcaintéssel, aztán megragadta a lány karját. – Mehetünk?
– Mehetünk.
Azzal hoppanáltak. Iszonyatosan sötét helyre érkeztek meg, ami erős váltás volt a kellemes reggeli elfogyasztása után. Hermione ösztönösen közelebb húzódott a varázslóhoz.
– Tudtam, hogy valamit forgatsz a fejedben.
– Gyújts pálcát!
– Lumos.
A kietlen folyosót hirtelen betöltötte a fény. Határozottan egy pincében voltak. És a kicseszett börtönben. Mindenfelé súlyos láncok lógtak.
– Te beteg vagy.
– Ez a börtön. Gondoltam, hogy ezt nem találod olyan romantikusnak.
– Idióta.
– Itt van a laborom – közölte Draco.
– Itt?
– Mégis mire használnék egy egész börtönt? – nevetett fel jóízűen. Láthatóan Malfoy jól szórakozott ezen az egész helyzeten. A boszorkány most már egy kicsit megnyugodott. Draco közben kinyitotta az ajtót, és intett, hogy menjen utána. A laborban felgyulladtak a fények. Hatalmas volt, és sokkal felszereltebb, mint a parancsnokság bármelyik hasonló laborja.
– Nem töltök itt sok időt – mondta Draco egykedvűen.
– Valóban? – kérdezett vissza. – Ez a legjobban felszerelt labor, amit eddig valaha magán kezében láttam.
– Ne túlozz, mert a végén még teljesen elpirulok – somolygott a varázsló.
– Te is tudod, hogy így van.
– Pontosan, ezért csináltam – vallotta be a férfi. – Tudod, nem vagyok biztos abban, hogy mindig auror akarok lenni.
– Abba akarod hagyni?
– Nem most. Bár a legutóbbi esetem után elgondolkodtam rajta – vallotta be Draco. Eddig soha senkinek sem mondta el ezt. Még a terapeutájának sem, akihez elküldték az eset után. A boszorkánynak sem tervezte elmondani, de valahogy így alakult. Nem bánta. Egyáltalán nem. Mintha megkönnyebbült volna.
– Meg tudom érteni.
– Szeretnék fejlődni. Megszereztem ezt a képesítést, de az ilyesmit nem árt gyakorolni.
Hermione bólintott, és körbejárta a helyiséget. Rendezettség, profi felszerelés, kifogyhatatlan alapanyag- és bájitalkészlet. Majd egy zárt szekrényen akadt meg a szeme.
– Abban mi van?
– A kísérleti bájitalaim – válaszolt Draco készségesen.
– Rúnákkal védett szekrényben? – kérdezte. – Mikkel kísérletezel?
– Inkább ne nyúlj hozzá, oké? Nem túl szerencsés, hacsak nem avatlak be.
– Persze nem teszed, mert…
– …se az idő, se az alkalom nem jó erre – sóhajtott fel. – Majd, ha ennek vége, és van kedved, akkor megbeszélhetjük.
– Legalább elmondod, hogy miket tartasz ott?
– Nem – felelte kurtán.
– Aha, biztos töklé és lángnyelv whisky… esetleg vidítóvíz.
Draco elmosolyodott, s olyan közel ment hozzá, hogy a karjuk összeért.
– Nem fogsz felbosszantani.
– Nem? – Azzal Hermione elővarázsolta a tőrét, majd egyenesen eltalálta vele a lakatot. – Most sem vagy mérges?
– Talán mégis – sóhajtott fel a varázsló, aztán elsétált a szekrényig, és kihúzta a tőrt a lakatból. Elmélázva forgatta meg az ezüst fegyvert a kezében, ami átvágta a lakatot. – Kobold munka, és a Shadowcross család címere van rajta. Hol szerezted?
– Honnan tudod, hogy kié volt?
– Aranyvérű család volt, de a vérvonal kihalt – vonta meg a vállát. – Tanultam róluk régen. Egyedi a címer, ahogy mindenkié.
– Véletlen se azért tudsz róluk, mert ők alapították az első seprűkészítő vállalatot? – kérdezte gyanakodva Hermione.
– Nemcsak – mosolyodott el Draco. – Hol jutottál hozzá?
– A Zsebpiszok közben. Sok-sok hasznos dolog van ott, ami nem átkozott. Ez az egyik ilyen – mondta Hermione színtelen hangon. Draco visszaadta neki a tőrt, amit a lány visszaalakított ártalmatlan karkötővé. – Régi családi örökségek gyakran cserélnek ott gazdát.
– Tartozol egy lakattal.
– Majd megkapod, ha megint olyan helyre megyek.
– Ne nyúlj a szekrényhez! – figyelmeztette Draco.
– Rendben van.
– Akkor elemezzünk.
A folyamatra majdnem ráment az egész napjuk. Pedig a minták nagy részét már tegnap kiválogatták. Bár így is nagyon hamar kiderült, hogy nemsok használhatót tudtak elhozni St Ives partjairól. Nagyrészt csendben dolgoztak egymás mellett, remekül kiegészítve egymás munkáját. Draco időközben újra megszabadult a pólójától, láthatóvá váltak a régi sebhelyek, amik mellett Hermione észrevett másik, átok okozta hegeket is. Láthatóan nem múlt el nyomtalanul az a nyolc év aurori munka, amit Malfoy végzett a jó szolgálatában. Ő volt igazából a rangidős, emlékeztette magát a boszorkány, hiszen ő maga csak hét éve szolgált a testületben, de ez nem vont el az érdemeiből. Kezdett iszonyatosan meleg lenni a helyiségben, pedig itt a szellőztetőbűbájok szakadatlanul működtek.
Az tegnapi feltételezésekre alapuló keresései, ami a feltételezett rituáléra vonatkoztak helytállónak bizonyultak. Majdnem az összes ilyen összetevő megvolt, de ami hiányzott azt valószínűleg elragadta a víz. A barlangból szerzett minták viszont érdekesebbnek bizonyultak. Ezek tele voltak mágikus tevékenységek utóhatásaival és nyomaival. Láthatóan megerősítették a két auror feltételezését, miszerint Flint valószínűleg varázslattal, sietve zárt be a barlangot, mielőtt elkapták. És az ott talált varázsló körülbelül ötven éve halott volt már. Flinthez még egyáltalán nem jutottak közelebb. Homályos utalások következtetéseket tehetett, hogy mit is rejthet a barlang.
Folytatták a feladataikat. Nemcsak az elemzésekhez szükséges főzeteket készítették elő, hanem néhány másik, hasznos bájitalt is, aminek az illata elbódította a boszorkányt. Belefeledkezett az egészbe, és nem figyelt az aprításra. Az éles ezüstkés egy váratlan pillanatban megcsúszott, majd mélyen beleszaladt a kezébe, felsértve az érzékeny bőrt.
– A fenébe! – szitkozódott a kibuggyanó vér látványától.
A varázsló felkapta a fejét, aztán egyenesen ránézett.
Hermione nem válaszolt, csak nézte a kezét, amin a mély seb tátongott. Hipnotizálta a látvány, teljesen lemerevedett. Emlékképek tódultak az elméjébe. Forogni kezdett vele a világ.
Luna.
A saját sikolya.
A rengeteg vér.
És nem működött a gyógyítóbűbáj. A saját kiáltása…
Mielőtt bármit tehetett volna ájultan zuhant a márványpadlóra.
***
Magához téri olyan volt, mintha egy álomból ébredne fel. Homályos volt körülötte minden. Valaki fölé hajolt az arcára tette a kezét, és a nevét mondta. Nem látott tisztán. Olyan lágy volt az érintése, meleg, kellemes. Belekapaszkodott ebbe az érzésbe. Beszélt hozzá, mély, bariton hangon. Válaszolni akart, de nem tudott beszélni. Néhány pislogás után végül visszatért a világba. A fájdalom volt az első, amitől öntudatra ébredt.
– Csessze meg! – morogta szitkozódva a boszorkány, majd megpróbált felülni.
– Maradj még nyugodtan! – kérte Draco, aki láthatóan megkönnyebbült. Hermione ráeszmélt, hogy a feje a varázsló ölében feküdt a padlón. Most még inkább szabadulni akart.
– Jól vagyok. Csak…
– Csak elájultál – állapította meg a varázsló. – Ja, és beverted a fejedet. Sorold fel a sárkányvér tizenkét felhasználási módját!
– Jól vagyok. Nincs baja az agyamnak.
– Nem is tudod fejből – cukkolta a férfi.
– Gyógyítás – kezdett bele Hermione. – Sok gyógyító bájital egyik fő alapanyaga. Jót tenne azzal a bájitallal is, amit éppen főzöl. Aztán kis mértékben elősegíti a mágikus növények gyorsabb ütemű növekedését. Ellenállóvá teszi a varázspálcát, ha huszonnégy óráig áztatod benne, így kevésbé törik. Remek tűzhelytisztító…
– Ennyi elég is lesz – szakította félbe Draco a gondolatmenetet.
– De nem volt meg a tizenkettő – méltatlankodott a boszorkány. – Ha már így a tudásomat kritizálod…
– Így is megkapod a tíz pontot a Griffendélnek.
– Lágyszívű vagy – fújt egyet Hermione.
– Te nem hallottad mekkorát koppant a fejed a padlón – mondta az auror miközben a fejét csóválta.
– Nem bírom a vért – magyarázta a boszorkány. – Nem mindig ájulok el… de most… ez nem úgy jött ki, mint ahogy számítottam rá.
– Ez csak egy része az igazságnak. Igazam van?
– Igen – válaszolt, aztán mélyen felsóhajtott. Annyi minden kavargott benne.
Csend állt be kettejük közé. Egy várakozó csend, ami magyarázatokat követelt. Hermione hangosan fújta ki a levegőt.
– Luna Lovegoodról van szó, ugye? – tette fel a kérdést Draco.
– Igen, hozzá van köze – bólogatott a lány, aztán felnézett plafonra, hogy ne kelljen a varázsló szemébe néznie.
– Nem kell elmesélned, ha nem akarod – szólalt meg félhangosan a férfi. – Nincs ezzel semmi gond.
Egy hosszú percig hallgatott, aztán úgy döntött elmondja. Csak most, és csak Malfoynak. Miért is döntött így? Sokszor annyira felemésztette ezt az egész. Ebben a pillanatban nem akart összeomlani.
– Régen nem beszéltem erről – kezdett bele Hermione. – Luna, Ginny és én egy rövid ideig egy lakásban laktunk. Mindhárman a Mágus Akadémián tanultunk, csak különböző szakokon. Jól megvoltunk, és amikor elkezdtünk dolgozni, akkor is együtt maradtunk. Luna mindig is a fellegek között járt. Sokáig nem is vettük észre, hogy baj van. Remekül titkolózott.
– Függő volt? – kérdezte Draco, és észre sem vette, hogy lassan simogatni kezdte a boszorkány haját.
– Igen – válaszolt. – Egészen addig nem tudtam, amíg auror nem lettem, és az egyik alkalommal rajta nem kaptam.
– Bevitted?
– Nem – rázta meg a fejét a lány. – De ezzel elszúrtam mindent. Azt mondta, hogy ez csak egyszeri alkalom, és milyen nagy a nyomás az új munkahelyén. Hittem neki. A Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályán dolgozott. Mindenkinek azt mondta, hogy a Próféciák Termében, de igazából a Halál Kamrában.
– Az nem való mindenkinek – rázta meg a fejét Draco. – És mi történt aztán?
– Megszállottja lett a halál utáni élet kutatásának az édesanyja miatt. Egy ideig rendben volt minden. Bűbájokkal rejtette el a jeleket. De aztán megtaláltam az egyik bájitalát. – Hermione elgondolkodva nézte a plafont, amin egyetlen egy repedés sem volt. Nyugtalanító. – Kiderült, hogy tíz különböző bájitalt fogyasztott rendszeresen. Kiborultam, rárontottam… kérdőre vontam. Annyira dühös voltam. Kirámoltam az egész lakást Ginnyvel együtt. Olyan volt minden, mint egy droglaborban. Ne tudd meg milyen üvöltözés, és sírás volt. Segítség kellett volna neki azonnal… Be kellett volna vinnem, amikor először elkaptam.
– Nem tudhatod, hogy ezzel segíthettél volna-e rajta.
– Aztán szóltam az apjának. Együtt kerestünk neki egy egyéves programot a Szent Mungóban. Ginnyvel próbáltuk összeszedni… állandóan ellenállt – elhalkult a hangja, és mély levegőt vett. Nehéz volt emlékezni, és beszélni róla. Hermione összepréselte az ajkait, majd egy rövid szünet után folytatta. – Reménytelennek tűnt az egész. Ellenkezett, nem akarta, de volt, amikor együttműködött… Aztán elhitette velünk, hogy jobban akar lenni… Számtalanszor átvert minket. Végül a Szent Mungóban kötött ki.
– Meddig volt ott?
– Hat hónapot. Eljátszotta, hogy minden rendben, és előbb kiengedték. Azt persze nem tudtuk, hogy végig drogozott odabent is – fújta ki a levegőt Hermione.
– Hogyan tudta ezt megcsinálni?
– Voltak kapcsolatai. Becsempészték neki… és ő… nagyon leleményes tudott lenni. Miután kiengedték teljesen megváltozott. Eljárt dolgozni, velük jött szórakozni, vásárolgatni. Sokat nevetett. Senki sem sejtett semmit. Aztán az egyik este… én értem haza elsőként. Ott találtam a fürdőkádban, csupa vér volt… Nem… nem tudtam megmenteni. Nem gyógyultak be a sebei… Én… megpróbáltam segíteni neki…
– Úgy sajnálom – mondta Draco, miközben gyengéden simogatta a feje búbját.
Hermione visszanyelte a könnyeit, aztán felült a padlón. Hiányzott a varázsló gyengéd érintése, és hirtelen annyira, de annyira hideg lett.
– Csak lassan! – figyelmeztette a férfi. – Tartsunk szünetet. Később befejezzük itt a munkát.
– Nem kell – rázta meg a fejét. – Minden rendben.
– Ez nem kérdés volt, és nem vita tárgya. Megvan az elemzés, ami egybe vág azzal a rituáléval, amit találtál az interneten. Csak a vérmágia és a barlangból szedett mintáknál vannak mágianyomok. Ennyi.
– Közelebb nem jutottunk. Csak azt nem tudom, hogy a keresőcsapat mi a fenét csinálhat.
– Ez egy igazán jó kérdés – sóhajtott fel Draco, majd felállt, és segített a lánynak is. – Jól vagy?
– Igen. Köszönöm!
– Sápadt vagy. Együnk valamit.
– Jól van – egyezett bele a boszorkány. – Amit Lunáról mondtam…
– Nem mondok senkinek semmit – ígérte Draco. – Talán majd cserébe én is rád bízom az egyik titkomat.
– Tényleg?
– Majd egyszer – folytatta. – Amikor készen állok rá.
– Rendben – mosolyodott el a lány.
***
Draco most egy egyszerű télikertbe vezette a boszorkányt. A hatalmas ablakokon csak úgy áradt be a fény. Citromfák zöld lombja adott némi árnyékot, a levegő kissé párás. A kertibútor egyszerű volt és mégis kényelmes. Otthonosabbnak tűnt, talán a legotthonosabbnak, amit eddig a boszorkány a villában látott. Ezt a helyet használta ki a félmurmánc is, ami egy napos folton összegömbölyödve aludt.
– Mumus – szólított a nevén a kis állatot Hermione, de a lény még csak rá sem hederített. A simogatásra úgy reagált, hogy felemelte az állát, hogy a boszorkány meg tudja vakarni. – Tényleg jó dolga van itt.
– Hagyd aludni! – figyelmeztette Draco. – Még csak az kellene, hogy felkel, és nyávogva összekarmolja a párnáimat.
– Nem csinál ilyet.
– Lusta dög.
– Hogy mondtad?
– Mióta ismerem csak alszik – magyarázta egykedvűen a varázsló.
– Jobban szeretnéd, ha lerángatna mindent, és eltörné a méregdrága kristályvázáidat? – kérdezte a boszorkány, miközben kiegyenesedett, majd leült az egyik szabad székre.
– Nincs is olyanom.
– Képletesen értettem.
– Nem, hogy a kérdésedre válaszoljak, nem akarom, hogy tönkretegye a dolgaimat – sóhajtott fel színpadiasan, majd az időközben megjelenő uzsonnára fókuszált. – Bár a manók szerint mióta itt van éjjelente kóborol és levizel mindent.
– Megjelöli a területét – vonta meg a vállát a boszorkány. – Nincs ezen mit csodálkozni. Bár ehhez azt hittem, hogy még kicsi.
– Az én területemet akarja megjelölni? Hülye ez?
– Ugyan, Malfoy, nehogy már egy ilyen kis szőrmókkal kezdj hatalmi harcokba – kuncogott Hermione. – De, ha éjjelente is inkább te is megjelölöd a területed… felőlem csináld, csak szólj, hogy ne menjek arra.
– Én éjjelente inkább más csinálnék.
– Kímélj meg a pajzán fantáziádtól – sóhajtott fel nehezen.
Hermione végignézett az asztalon, amit megint megpakoltak finomságokkal. Teasütemények, lekvárok, krémsajtok, mini szendvicsek, kávé, tea. Gondos kezek munkája, akiket nem látott most sem.
– Nem hiszem el, hogy megint nem ismerhetem meg a manóidat – szólalt meg kicsit megrovóan. – Már túl régóta gondoskodnak rólam, és ez egyszerűen nem illik. Mutasd be őket, kérlek! Esküszöm nem fogom lázadásra bíztatni őket.
– Nem mutatkoznak. De nem én tiltottam meg nekik. Csak, ha ők akarnak, akkor csatlakoznak – magyarázta Draco, majd elvett egy miniszendvicset, és két harapással el is tűntette. – Legyél velük türelmes. Roxfortban sem tudtad évekig, hogy manók dolgoznak a kastélyban.
– Én olvastam a Roxfort történetét, köszönöm.
– Ja, persze, te vagy az egyetlen – csipkelődött a varázsló.
– Rendben – mondta enyhe sértődöttséggel. – Nem akarnak megismerni.
– Ne vedd magadra! Másokkal is ezt csinálják. Nekik ez a kényelmes, ha nem mutatkoznak. Én semmire se akarom kényszeríteni őket, nem is adok büntetést – mondta Draco látva a boszorkány arckifejezését. – Kávét?
– Igen, köszönöm. Jól esne – bólogatott. Még kicsit fájt a feje, de remélte, hogy a kávé és az erősítőfőzet, amihez a varázsló ragaszkodott megteszik majd a hatásukat.
A kanna felemelkedett, egy csészébe öntött az illatos nedűből, a cukortartó két kockacukrot számolt ki, majd egy felemelkedő kanál kevergetni kezdte a kávét, amíg a cukor fel nem oldódott. Hermione kifejezéstelen arccal figyelte a jelenetet. Általában az ilyesmit saját maga szokta megoldani, de fél attól, hogy a cukortartóból fenyegetően felé csattogtató csipesz belemar az orrába. Így csak felemelte a csészét, és belekortyolt. Isteni volt. Miközben iszogattak és eszegettek Hermionénak volt ideje körbenézni.
– Jól néz ki ez a hely – szólalt meg végül. – Nem olyan extra, mint amit a reggelinél mutattál.
– Nem viszlek többet szép helyekre, mert a végén még rámfogod, hogy el akarlak csábítani – szurkálódott Draco, miközben a szája is megrándult. – Mindjárt itt is behuzatom a függönyöket és a spalettákat az ablakokra.
– Az egy randi helyszín – erősködött Hermione, de aztán elnevette magát ő is.
– Majd szólok Zabininek és Nottnak, hogy legközelebb figyeljenek oda, ha odamennek – bólogatott Draco. – Szőrszálhasogató vagy néha, nundu.
– Nundu?
– Igaz. Akkor mondjuk fogasfikusz.
– Akkor te is kezdesz kifogyni a becézgetésből – sóhajtott fel Hermione.
– Csak kell még egy kis szendvics.
A boszorkány újra nevetett, aztán az áljegygyűrűjét piszkálgatta, ami szikrákat hányt a napsütésben. Kinézett az elvadult kertre, amit még mindig szépnek talált. Elgondolkodva figyelte a rózsákat, de aztán elterelődött a figyelme.
– Bocs a Luna történet miatt – törte meg a csendet a boszorkány. – Én… nem is tudom, miért zúdítottam rád. Persze nem volt titok, csak… nem szoktam erről beszélni.
– Nem kell magyarázkodnod – rázta meg a fejét Draco. – Így már érthető, hogy miért voltál olyan falfehér, amikor elcsesztem a Sötét Jegy elvarázslást. Akkor komolyan aggódtam, hogy mind a ketten a Szent Mungóban kötünk ki. És értem miért jársz annyit a Zsebpiszok közbe.
– Nem csak erről van szó – rázta meg a fejét most ő is. – De hagyjuk a Zsebpiszok közt. Rendben?
– Rendben – egyezett bele Draco egy bólintással. – Még rengeteg időm van, hogy kiszedjem belőled, amit akarok.
Időközben Mumus felébredt, és egy elnyújtott nyávogással köszöntötte mindkettőjüket, bár Draco oda sem figyelt rá. A kiscica nagyot nyújtózott, aztán egy szökkenéssel Hermione ölében találta magát, aki gépiesen simogatni kezdte. A varázsló fél szemmel figyelte a kis varázslényt, és meg mert volna esküdni rá, hogy csúfolódva figyeli őt. Mumus úgy dorombolt, mint egy hangos autó morotja.
Draco közben gyorsan kiitta a kávéját, és evett még egy teasütményt is mellé, aztán átfutotta a legfrissebb Reggeli Prófétát, ami a manók odakészítettek nekik. Hermionénak közben eszébe jutott valami. Kotorászni kezdett a zsebében a telefonja után, ami eddig semmilyen jelzést nem adott, ami arra utalt volna, hogy megint betörtek volna hozzájuk. Mélyen felnyögött, amikor meglátta a rengeteg üzenetet, amit Caroline küldött neki.
– Rossz hírek? – tudakolta Draco, miközben éppen egy bájitalhamisítási ügyet taglaló cikk közepén tartott
– Caroline… Gyakorlatilag két tucat üzenetet küldött nekem – húzta el a száját az aurortársa. – Ez a nő soha nem adja fel? Mégis mit gondolt?
– Miket írt?
– Olyan kétségbeesett üzeneteket, amik nekem arra utalnak, hogy nagyon is nyomunkat vesztették – vágott egy fintort, de aztán megjelent egy kis mosoly a szája szegletében. – Válaszolnom kellene neki szerinted?
A tekintete találkozott a varázslóéval, aki elgondolkodva kinyújtotta a kezét, és átvette a telefont. Átlapozta az üzeneteket, aztán az állát vakargatva a gondolataiba merült. Hermione feszülten figyelte a varázslót.
– Nem – intett nemet a fejével Draco. – Szerintem ne válaszolj neki. Tűnjön úgy, mintha nagyon elfoglalt lennél.
Visszaadta a telefont, és elővette a térképet a hátsózsebéből. Rábökött a pálcájával. A pergamen kiterült, aztán két pötty jelent meg egymás mellett.
– Most mind a két kocsi ott van, ahová irányítottuk őket. El tudom képzelni, hogy milyen dühösek lehetnek.
– Megérdemlik. Nálam nem lehetnek dühösebbek. Egyébként meg most komolyan. Azt hiszik megtalálnak miket? – ciccentett fel Hermione.
– Ne legyél ennyire dühös – mondta Draco összevont tekintettel.
Hermione mély levegőt vett mielőtt megszólalt volna.
– A sok fotó miatt a parton. Rémesen kellemetlen volt az egész helyzet.
– Tényleg? – mosolyodott el révedezve. A férfi vigyora először szórakozott volt, de aztán belevegyült valamiféle ádáz érzelem is. – Alig várom, hogy lássam azokat a képeket, mielőtt megátkozom őket.
– Miért akarod látni? – kérdezett vissza Hermione borzongva. – Én inkább elfelejteném ezt az egészet.
– Hogy lássam a kipirult arcodat és azt a gyilkos tekintetedet – válaszolt egyből a varázsló. – Remélem, hogy az utóbbit csak én láttam annak.
– Ne provokálj úgy még egyszer! – mondta komoran a boszorkány. – Nagyon is messzire mentél.
– Igyekszem észben tartani. De úgy adta magát a helyzet.
– Ne vigyorogj ilyen éretlenül! – pirított rá kissé mérgesen Hermione. – Ez se nem vicces, se nem szakmai.
– Valld be, hogy hatással vagyok rád – nézett rá most kedvesen Draco.
– Igen, hatással vagy. Olykor az agyamra mész. Ezt nevezem én igazán nagy hatásnak – nyögött fel elkeseredetten a lány. – Lehettél volna kviddicssztár is, és akkor jelentősen távol lennél tőlem.
A varázsló csak nevetett. – Oh, kis huru csibém, sajnos a Decker’s Dragonsba nem vettek fel.
– Nem csodálom – szólalt meg epésen. – Senkinek se kellene ekkora drámakirálynő.
Draco elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Amikor elkezdtem dolgozni a testületnél, akkor azt hittem, hogy Potterékkel lesz nehéz dolgom. Rád nem számítottam. Nekem olyan észszerűnek, racionálisnak tűntél mindig is, olyan kis kompromisszumkésznek. Erre kiderült, hogy nagyot tévedtem. Egy igazi hárpia tudsz lenni, akinek csípős a nyelve. De angyali a mosolya. Állítom, hogy te mindenkit megtévesztesz, Granger.
– Karmaim is vannak.
– Minden erőmmel azon vagyok, hogy ezeket a karmokat távol tartsam magamtól. De néha tényleg jó egy kicsit játszani a tűzzel.
– Hát nem haladsz mindig a legjobb úton – ábrándította ki Hermione.
– Az ember csak próbálkozik, próbálkozik…
A boszorkány közben hosszan kifújta a levegőt, és újra ránézett a telefonra. Gyorsan ellenőrizte a kamerákat, aztán eltette a zsebébe az eszközt. Elgondolkodva nézett ki az ablakon. Túlságosan is nyomasztotta ez az akció. Türelemre intette magát, hiszen ez a helyzet cseppet sem olyan volt, hogy mindenki azonnal kiteríti a kártyáit. Sosem volt így. De most rettenetesen várta ennek az egésznek a végét.
– Mire gondolsz? – zökkentette ki Draco mély baritonja a mélázásból.
– Arra, hogy mit csináljunk a konventtel, ha Flint előkerült – vetette fel az igencsak aktuális témát. – Nem hagyhatjuk ezt itt. Semmiképpen sem. Gondolj bele, szerintem amilyen szervezetten működnek, persze a nyilvánvaló amatőr viselkedésük ellenére, bármire képesnek tartom őket.
– Jó kérdés – bólogatott Draco. – Beszélünk kell az amneziátorokkal.
– Emlékmódosításra gondolsz?
– Mondjuk. A veszélyes szertartásokat kitörölhetnénk az emlékezetükből. Más is lehet célpont, nemcsak te. A mugli rendőrség pedig erre nem biztos, hogy fényt derítene. Bár egy ponton be kell vonnunk őket is. Veszélyes, illegális és etikátlan, amit a konvent művel. Csak elég bizonyíték kell.
– Szerinted megpróbáltak már elrabolni gyerekeket? – kérdezte Hermione, ami eddig foglalkoztatta.
– Nincs kizárva, vagy legalábbis megpróbálhatták. Különben nem lennének ilyen felkészültek sisakvirággal. Még egy bájitalkereskedésben sincs a pult alatt, csesszék meg, ők meg csak úgy beledobják a teába.
– Tuti semmit nem eszem, és nem iszom meg a jelenlétükben – jelentette ki a lány határozottan. – El kell kezdenem lassan egy ellenméreg kúrát szedni.
– Keresek neked egy bezoárt is.
– Köszönöm.
– Nincs mit.
– Mikor akarsz holnap indulni?
– Estefelé. Még meg kell írnom az elemzéseket a nyomokról – válaszolt Draco egykedvűen. – Azt pedig szeretném minél nyugodtabban megtenni.
– A rituálé kész van. Az én részemet megírtam.
– Elkérhetem? Csak összehangolnám az enyémmel. Lehet, hogy akkor hamarabb is indulhatunk. Nem igazán akarok se sietni, se elpiszmogni az időt – mondta végül a varázsló.
– Rendben. Otthagytam a könyvtárban. Mit gondolsz van értelme mondjuk visszamenni oda, ahol Flint megszállt?
– St Ivesben?
– Igen.
– Nincs – rázta meg a fejét Draco. – Úgy szétszedték azt a helyet, hogy ott még kevesebb nyomot találnánk, mint a parton. De ugyanez igaz arra a helyre is, ahol Truróban megszállt.
– Milyen helyről?
– Nincs benne a jelentésekben. Semmilyen feljegyzést nem láttam róla, csak a naplójában olvastam, amit elhoztam tőle.
– És ezt csak most mondod? – kérdezett rá felháborodottal. – El kell mennünk oda.
– Már voltam ott.
– Mikor?
– Első nap, amikor elmentem futni. Gyorsan megnézem, és letudtam az egészet.
– És nekem nem említetted? – rontott rá mérgesen.
– Nem volt fontos. Semmit sem találtam. Hetek óta nem volt ott.
– Jó – mondta a lány, de láthatóan nem igazán volt elégedett Draco magyarázatával.
– Nézd…
– Ezt kizártuk. – Elgondolkodva piszkálta a morzsákat a tányérján. – Azt pedig tudjuk, hogy hova ment volna, ha nem rabolják el. Őszintén szólva ez önmagában furcsa, hogy majdnem egy hónappal későbbre kérte a belépőt oda.
– Lehet, úgy tervezte, hogy hazamegy előtte – vonta meg a vállát Draco. – De lehet valamilyen mélyebb magyarázata is?
– Elképzelhető. Nem ír erről a naplójában?
– Nem, semmi ilyesmi.
– Az első könyvvel sem jutottam sokra. Semmi üzenet, csak a bűbáj. Iszonyatosan idegesít, mert nem tudom feltörni – méltatlankodott Hermione. – Azonosítani sem lehet.
Draco hátradőlt a székében, és karba tette a kezét. Egy pillanatig elgondolkodva bámult ki a kertbe.
– Mi lenne, ha mágiakereső varázslatokat használnánk? – vetette fel Hermione.
– Elvinne némi, és attól tarok hamis eredmények kapnánk, de megpróbálhatjuk. Én valami másra is gondoltam – szólalt meg Draco.
– Mire?
– Előállíthatnánk egy csalit.
– Az Élet vizét?
– Végül is igen – szólalt meg Draco.
– Nem rossz ötlet– bólintott Hermione. – Végül is sosem tudnák meg.
– Viszonylag egyszerű lenne. Valami hallucinogén főzet kellene, ami hat a muglikra, és elhiteti velük, hogy elérik, amit akartak. Máskor is csináltak már ilyesmit a varázsképességűek. De még úgysem biztos, hogy átadják Flintet.
– Tudsz ilyet készíteni?
– Meg tudom oldani – vonta meg a vállát a férfi. – Csak kellene valaki, akin le tudjuk tesztelni.
– Én vállalom – jelentkezett Hermione lelkesen.
– Édes, de te nem leszel jó, csibém. Minden porcikádban mágia van – vigyorgott rá Draco, amitől a boszorkány kicsit elpirult. De inkább a hangsúlytól, és attól a mosolytól, amitől legszívesebben behúzott volna egyet a férfinak.
– Akkor mégis mindig gondod volt vele, hogy a muglik között nőttem fel? – horkantott fel a boszorkány.
– Önző, kis seggfej voltam, aki nem látott tovább az orránál. Ezért nem kérhetek elégszer bocsánatot. – Draco közben az asztalra könyökölt. – Baromi jó vagyok a bocsánatkérésben.
– Sosem kértél bocsánatot – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Csak mondom.
– Nem volt rá alkalom.
– Draco… Mióta vagyunk kollégák? Négy éve?
– Szerinted, hogy vette volna ki magát, ha már az első találkozásunkkor leborulok eléd, és a bocsánatodért esedezem? – sóhajtott fel Draco. – Nem, nem ennek meg kell adni a módját. Szívből kell jönnie.
– Nos, lehet nem kellene a múltat bolygatni. És szerintem nincs is szükség bocsánatkérésedre.
Draco felvonta a szemöldökét.
– Pedig egy ideje készülök rá.
– Hosszú vagy rövid bocsánatkérésre számítsak? – kérdezte elmélázva a boszorkány.
– Ez majd a helyzettől függ – mosolyodott el ravaszul a varázsló, és még a szemöldökét is kacéran megvonta.
– A szex nem bocsánatkérés.
– Eddig még nem volt részed békülős szexben velem – nevetett fel Draco, majd elvett egy sütit a tányérból, vigyorogva harapott bele.
– Sokat képzelsz magadról.
– Csak a rend kedvéért, én tudom, hogy mit kell csinálni.
– Ühüm… jó.
– Nem hiszel nekem.
– Inkább azt mondanám, hogy ha mégis bocsánatot kérnél tőlem, akkor azt szóban szeretném kérni – jelentette ki határozottan a boszorkány. – Leborulás nélkül, egyenesen a szemembe mond.
– Rímbe szedve?
– Vicces lenne, de nem.
– Helyszínt én választhatok? – cukkolta tovább Draco.
– Rád bízom – válaszolt a boszorkány, miközben Mumust simogatta.
– Egyszerűbb dolgom volt Potterrel és Weasley-vel, mint veled – sóhajtott fel a varázsló.
– Náluk mivel próbálkoztál? – kérdezte a boszorkány. – Gondolom, hogy nem…
– Nem, nem – nevetett fel Draco. – Közös akcióink voltak, ittunk párszor, olykor összevertük egymást a gyakorlópályán. Kviddicseztünk együtt, küldtünk egymásra egy-egy gurkót csupa-csupa szeretetből. Semmi extra. De veled nem tudom hol kezdjem.
– Mondjuk ott kezd, hogy nem mész az agyamra – sóhajtott fel Hermione. – Nem vagyok éppen megfejthetetlen.
– Aha… Még a legtöbb nőhöz se hasonlítasz.
– Ezt vegyem sértésnek? – kérdezte a lány durcásan.
– A legkisebb értelemben sem – válaszolta a varázsló.
– Jó.
– Kell egy mugli.
– A bocsánatkéréshez? – kérdezett vissza a boszorka.
– A főzethez – mondta Draco, majd elmosolyodott. – Ki kell próbálni mielőtt bevetjük.
– Van egy megbízható mugli barátom – vetette fel Hermione.
– Ő tudja, hogy boszorkány vagy?
– Igen, tudja. A szüleim rendelőjében dolgozik – folytatta. – Rendes srác, korunkbeli, és az általános iskolából ismerjük egymást. Nagyon jó barátok voltunk akkor.
– Megbízol benne?
– Igen. Ő fogja átvenni a szüleim praxisát, ha nyugdíjba mennek – magyarázta Hermione. – Szóval megbízom benne, ahogy a szüleim is.
Draco elgondolkodott egy pillanatra.
– Jó, ez működhet – mondta végül. – El kell mennünk hozzá. Nem jöhet ide. Kockázatos lenne. Truróba pedig pláne nem jöhet.
– Ühüm.
– Mi az?
– Van egy kis nehézség.
– Mindig van nehézség – sóhajtott fel a varázsló. – Mi a gond?
– A szüleim házában lakik, vagyis a vendégházban, albérletben, és ha odamegyünk, akkor nagy valószínűséggel a szüleimmel is találkozunk kell.
– Vendégház? – kérdezte Draco összevont szemöldökkel.
Hermione megforgatta a szemét.
– Igen. Három és szobás. Konyha, fürdő, és külön bejárat.
– Érdekes.
– A mugliknál is vannak tehetős emberek – szólalt meg végül. – Nem egy viskóban laktam gyerekkoromban.
– Nyilván való – mondta Draco. – Szóval tehetős mugli családból származol?
– Jaj, na jó, elmondom, de erről nem akarok beszélni még egyszer. Nem mindenkit tartanak a lépcső alatti gardróbban – fújt egyet a boszorkány. – Muglik között is megvan az, mi a varázslók között is. A szüleimnek sikeres praxisa van, mint fogorvosok. Több rendelőjük is van Angliában. A muglik nem varázslattal igazítják meg a fogaikat. Nagyon nehéz volt őket Ausztráliába küldeni, hogy minden megmaradjon így, ahogy felépítették. Ez pedig megint egy másik történt.
– Értem.
– Szóval több gondom is van. A pocakot nem tudom fel és le varázsolni. És Surrybe kellene mennünk.
– Nem gond egyik sem. Igazat mondunk, és ennyi. Fedett akció velem – vonta meg a vállát Draco. – Ez kis kockázat. Semmi többet nem árulunk el, mint amennyit feltétlenül szükséges.
– Aha…
– Mi a baj? Valami van még? Jártál a fickóval?
– Mi? Nem, dehogy randiztam vem. Igazság szerint nagyon távoli rokonom is – magyarázta a boszorkány. – Inkább a szüleimmel lesz gond.
– Amneziálok mindenkit – sóhajtott Draco, mintha csak a Tescóba menne reggeliért. – Nem lesz nehéz.
– A szüleimet ne.
– Miért?
– Mert őket én amneziáltam még a háború előtt, és nem igazán sikerült az emlékvisszaállítás – magyarázta a boszorkány. – Kényesek mindenféle beavatkozásra. A Szent Mungo gyógyítói szerint a varázslat, nos… nem tudtam visszafordítani nélkül károk. Ez gyakori emlékvisszaállításnál, és ha egy képzetlen boszorkány végzi…
– Részleges amnézia?
– Igen, valami ilyesmi – válaszolt. – Borzasztóan feszült a kapcsolatunk. Nem találkozunk túl gyakran, de ha igen, akkor közel sem olyan a helyzet, mint régen. Félnek tőlem, tudod. Tudják, hogy a lányuk vagyok, viszont vannak olyan dolgok, amire nem emlékeznek. Az iskolai években pedig távol voltam tőlük. Szóval nehéz a helyzet.
– Akkor muglit rabolni egyszerűbb.
– Tiltja a szabályzat.
– Nem akarok családi drámádba belekerülni – fújt egyet Draco, majd megveregette Hermione kezét. – Majd én intézem a papírmunkát.
– Nem kell belekerülni, csak óvatosnak kell lennünk – magyarázta a boszorkány. – Ennyit akartam az egésszel mondani.
– Rendben, majd ezt a kérdést újra megtárgyaljuk, ha megvan a bájital.
– Jól van.
Egy kis csend állt be a beszélgetésükbe. Csendben fogytak a sütemények, a szendvicsek és az üdítők. Mumus még mindig dorombolt, Draco fél szemmel figyelte őt.
– Kezdjünk el egy új témát.
– Benne vagyok – bólogatott hevesen. – És mi lenne az?
– Látni akarom, hogy mennyire vagy veszélyes boszorkány – közölte Draco.
– Miért?
– Mert talán ez lesz a kedvenc játékom – jegyezte meg gonoszul vigyorogva a férfi.
– Akkor készülj fel! – szólította fel Hermione. – Párbajozzunk?
– Alig várom.
– Két vállra foglak fektetni.
– Ígérgetsz és ígérgetsz…
Erre válaszul Hermione meglökte a vigyorgó varázslót a könyökével.
Laborban
Hermione másnap hajnalban kiment a villa parkjába, kihasználta az alkalmat, hogy egyedül lehet. Talált egy egyszerűbb kijáratot is, de semlegesítenie kellett Draco pár védővarázslatát. A fűszálakon még ringatóztak a harmatcseppek, a nyári nap első érintésére szikráztak, miközben a gyenge szél borzolta a zöld leveleket. Draco még mindig aludt, és nem akarta felébreszteni. Úgyhogy gyorsan kisurrant. Élvezte a hirtelen támadt magányt, ami kellemes érzéssel tört rá. Sétált egyet a környéken, de figyelnie kellett az őrvarázslatokra, mert ki tudja Malfoy miket helyezett még üzembe.
A park a maga nemében csodálatos volt. Tengernyi rózsa bontotta szírmait az ágyásokban. Kissé elvadultan meredeztek mindenfelé, régen nem láttak gondos kezeket. Hermione nem bírt ellenállni a kísértésnek, miközben megszabadított néhány tövet a gaztól. Ezer éve nem csinált ilyesmit. Volt néhány fűszernövénye a konyhaablakban, de ennyi. Hiányzott a szülei gondos kertje, ami mindig buja volt és eleven… Megpróbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat. A monoton munka segített, hogy ne gondoljon semmi egyébre.
Megjavította a szegélyt, amit az ágyások közé bűvöltek korábban. Néhányszor megszúrták a tövisek, de nem törődött vele. Majdnem egy egész órát töltött el úgy, hogy Malfoy kertjében tevékenykedett teljesen egyedül. Észre sem vette, hogy a varázsló közeledik felé.
– Nem kellett volna ezzel fáradnod – szólította meg Draco. Még álmos volt a hangja.
– Szinte semmit sem csináltam. – Egyenesedett fel a boszorkány, aztán megtörölte a homlokát. – Ugye ezeket megtartod.
– Ritka fajták. Lehet. Még nem gondolkodtam rajta. Előbb a ledőlt résszel akartam foglalkozni. Esetleg a tetővel. Mit gondolsz?
– Nem egy utolsó ötlet – mosolyodott el Hermione.
– Tartsam meg? – kérdezett vissza Draco, miközben megérintett egy halványrózsaszín rózsát, ami megrázkódott az érintéséről és színt váltott, most sárga színben pompázott.
– Remek bájital alapanyag. Némelyik szára pálcához való – mondta a boszorkány szakértő szemmel.
– Gondolod? – kérdezett vissza Draco, majd odament a lány mellé, lehajolt, és együtt szemlélték meg a rózsatöveket.
– Ez például tökéletes – mutatott Hermione egy igencsak egyenes, vastag szárra.
– Lehet. Jónak tűnik. De én nem készítek pálcákat.
– De van, aki igen.
– Talán neked is van egy rejtett hobbid? – kérdezte Draco.
– Még soha nem próbáltam meg, de nem lenne egy utolsó ötlet.
Hermione felegyenesett, majd kissé fájósan a derekára tette a kezét. Mélyen magába szívta a reggel friss illatát, ami keveredett a földével. Varázslattal eltűntette a kezéről a ráragadt földet, aztán eltűntette a kigyomlált gazt is. A varázsló szórakozottan figyelte a mozdulatait.
– Gond van?
– Nincs – rázta meg a fejét a férfi. A világért sem akart neki semmit se elárulni. Aztán egy féligazsággal folytatta. – Csak azon gondolkodtam, hogy valamit kezdenem kell a kerttel is. De az is lehet, hogy csak ide kellene hívnom téged. Mennyi szabadságod van?
– Túl sok van.
– Ha vége ennek a megbízatásnak, akkor feltétlenül el kell beszélgetnünk – szólt Draco.
– Szükséged van egy jó tervre.
– Oh, Granger, nekem annyi tervem van…
– Előbb szerintem is az összedőlő részt kellene újraépítened – mutatott mosolyogva az épület cseppet vihart vert másik részére.
Draco csak felsóhajtott.
– Megjegyzem.
– Egyébként nem jutottam közelebb a romokhoz. Pedig találtam egy egészen érdekes építéssel foglalkozó könyvet, és kipróbáltam volna egy-egy igézetet.
– Később. Most egészen más, égetőbb dolgaink is vannak.
– Megmutatod a laborodat?
– Máris dolgozni akarsz? Reggeli előtt? – szörnyülködött Draco. – Már vagy a fél kertemet kigyomláltad.
– Egy reggeli jól esne.
– Milyen szerencséd van, hogy mindent hoztam magammal – mosolyodott el, aztán megpaskolta a táskát az oldalán.
– Nem valami nagy szalonban fogunk reggelizni?
– Van egy sokkal jobb hely.
– Rendben. Menjünk.
Egy ösvényen indultak el, ami a hatalmasra nőtt sövény szegélyezett. Ezt már formára vágták, és mintha egy labirintust mintáztak volna. Hermione szótlanul követte a férfit. Draco egyenesen a sövény felé indult el, nyílegyenesen haladt előre. Az indák és az ágak engedelmesen engedtek nekik utat, mintha valami titkot fednének el. Néhány lépcsőn mentek le, majd egy növényekkel befutatott pergola alatt folytatták a vadregényes utat. Durva kövekből készült az ösvény, ami nem volt túlságosan széles, így egymás mögött kellett menniük.
A leveleken átsejlettek a nap fénypászmái, de olyan sűrűn nőttek, hogy átláthatatlan volt, akár egy bozót kellős közepén is mehettek volna az sem tűnt volna fel. A fák és a cserjék lombja teljesen összenőtt, összefonódott. Hermione mélyen belélegezte az apró virágok illatát, amik szemérmesen megbújtak a zöld indák és levelek alatt. Meg akarta nézni őket, de Draco olyan tempót diktált, amit jobb volt követni, mint lemaradni.
– Majd itt a végén vigyázz, mert mozog egy-egy kő – figyelmeztette a varázsló.
– Hova megyünk?
– Mindjárt meglátod.
– Még szerencse, hogy nem vagy sorozatgyilkos – szólalt meg félhangosan.
– Jaj, Granger! Ha meg akarnálak gyilkolni, akkor nem ide hoználak – nevetett fel félhangosan. – Van ehhez a villához börtön is.
– Legyünk gyakorlatiasak, igaz?
– Mindenképpen. Ha vérfoltos lesz a szalonban a kárpit vígasztalhatatlan lennék.
– Aha. Szegénykém! Áhh a francba! – szitkozódott, amikor megmozdult a lába alatt a kő, és majdnem elvesztette az egyensúlyát.
– Én szóltam.
– Jól van, jól van – forgatta meg a szemét, majd hagyta, hogy Draco megfogja a kezét, aztán sikerült a segítségével kilépnie a növénylabirintusból.
Egy csodálatos tó partjára értek, amin tucatjával nyíló tavirózsa sziget ringott a víz felszínén. Közel s távol senki sem volt körülöttük, körbezárta ezt a látványt a sűrű növényzet, mintha egy titkos kertet. A smaragdzöld fűben mentek tovább, ami egy kicsit még harmatos volt. Árnyas fűzfák vették körül a tavacskát, némelyik ága beleért a vízbe. Csend és nyugalom vette őket körbe. Csupán a madarak vidám csicsergése hallatszott.
– Vedd le a cipődet – kérte Draco, majd tó partjára érve, megszabadult a sajátjától, és a homokos partra tette.
– Mire készülsz?
– Jaj, miért készülnék valamire? – nevetett. – Gyanakvóbb vagy, mint bármelyik auror, akit ismerek.
– Amikor így nézel, akkor… Mindegy. – Hermione kibújt a tornacipőből és a zokniból. Aztán néhány varázslattal Dracóé mellé tette. – Készen vagyok.
– Jól van – helyeselt a varázsló. – Most pedig gyere utánam.
– A vízbe?
– Aha. De csak a nyomomban lépj, mert akkor elmerülsz, ha nem oda lépsz.
– Megint egy bizalomjáték Malfoy-módra…
– Olyan vicces vagy, Granger.
Draco csak nevetett, de aztán rálépett a vízre, legalábbis láthatóan. Varázslat tartotta fent, és úgy sétált, mintha minden nap ezt gyakorolta volna. A boszorkány pedig csak a szemét forgatta. Persze fogalma sem volt róla, hogy a varázsló hányszor landolt a vízben, mire megjegyezte az útvonalat. Hermionénak nagyon kellett figyelnie, hogy pontosan oda lépjen, ahova kell. Érdekes érzés volt, egyszerre a vízbe és valami furcsa, hullámzó anyagszerű bűbájra rálépni. Nem látott és nem is tapasztalt még hasonlót.
Most közelről is megcsodálhatta a tavirózsákat, és a levelek alatt felbukkanó színpompás koikat. A víz kellemes érzéssel, finoman hozzáért a bokájához, valószínűleg ebben volt valamilyen bűbáj. Kicsit csúszósnak érezte a talap alatt a varázslattal megalkotott pontokat, de kitartóan lépkedett Draco nyomában egészen addig, amíg beértek a tó közepére. Itt már száraz volt a hely, kissé homokos. Hermione elnevette magát. Minden annyira idilli volt és gyönyörű, hogy az már savanyúuborkáért kiáltott.
– Mi az?
– Te le akarsz venni a lábamról? – kérdezett rá kertelés nélkül a boszorkány.
– Nem – rázta meg a fejét Draco. – Csak kedvem támadt a szabadban enni. Még nagyon korán van. Nincs még kilenc se. Hétvége van. És mi a fenének akarod, hogy magyarázkodjak?
– Előbb a könyvtár, most meg ez.
– Azt mondtad, hogy az nem volt rád hatással – nevetett a varázsló, miközben elővarázsolt egy takarót. – Foglalj helyet.
– Aha – mondta a lány, majd leült törökülésben. Mélyen felsóhajtott. Karba tette a kezét, és várakozva nézett Dracóra, miközben szépen sorban előkerültek finomabbnál finomabb dolgok a táskájából. – Sáskákra számítottál?
– Jó étvágyat! – válaszolt mindenféle magyarázkodás nélkül a férfi, aztán lehuppan ő is boszorkány mellé.
– Miért hoztál ide?
– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Meg akartam mutatni neked ezt a helyet. Nincs ebben semmilyen hátsószándék.
– Ez… tényleg gyönyörű hely – mondta a boszorkány, aztán szétnézett. – Mondhatnám romantikus.
– Ez nem randi reggeli. De ezt csak a miheztartás kedvéért mondom. Mondjuk úgy, hogy ez egy kellemes munkareggeli, ha már mindenáron címkét akarsz ennek adni.
– Minden munkatársadat ilyen szép helyre hozol?
– Csak a csinosabbakat – nevetett incselkedve. – Jaj, Granger, ne magyarázz ebbe semmit sem bele. Egyél!
Ezek után csendben eszegették a finomságokat. Voltak szendvicsek, gyümölcsök, sajttál és még ki tudja micsoda. Hermionét komolyan meglepte a saját étvágya, pedig egyáltalán nem érezte magát éhesnek, de a kellemes idő, a csodálatos környezet változtatott ezen. Akár egy nyaraláson. Mostanában nem volt ilyen nyugodt reggele. Kivéve talán a varázsló közelségben, aki a lehető leglazábban terült el a takarón egy szalámis bagett társaságában. Amikor ez megint tudatosult Hermionéban, akkor összepréselte az ajkát, és a varázslót figyelte.
– Megint mit csináltam? – kérdezte Draco.
– Nem tudom, de gyanús vagy nekem.
– Szeretek a szabadban enni – vonta meg a vállát a férfi. – És ez egy szép hely. Lapozhatnánk?
– Hát jól van.
– Úgy nézel rám, mintha arra várnál, mikor hajigálok feléd sajtot – nevetett fel a varázsló.
– Ezt szoktuk csinálni Potteréknél – jegyezte meg bujkáló mosollyal Hermione. – Vagy tévedek?
– Az borsó volt.
– Inkább zöldbab.
– Nem szeretem a zöldbabot – mondta Draco mély sóhajjal. – De vitatkozni annál jobban. Veled pedig könnyű. Mindig annyira könnyen felhúzod magad a semmin.
Hermione elmosolyodott, de nem szólt semmit, csak tovább fogyasztotta a reggeli szendvicsét, aztán néhány szem szőlő társaságában szemlélte tovább a környezetét. A vizet figyelte, ahogy a széltől fodrozódott, és ringatóztak rajta a tavirózsák, miközben az apró, színes koipontyok kergetőztek egymással a felszín alatt.
– Most komolyan kiakadtál ezen, hogy ide hoztalak? – bukott ki a kérdés Dracóból.
– Kicsit – vonta meg a vállát a lány, aztán felállt, és lesöpörte magáról a morzsákat. – Mi most dolgozunk.
– Igazad van. – A varázsló felpattant. Megszabadult a morzsáktól ő is, elpakolt néhány pálcaintéssel, aztán megragadta a lány karját. – Mehetünk?
– Mehetünk.
Azzal hoppanáltak. Iszonyatosan sötét helyre érkeztek meg, ami erős váltás volt a kellemes reggeli elfogyasztása után. Hermione ösztönösen közelebb húzódott a varázslóhoz.
– Tudtam, hogy valamit forgatsz a fejedben.
– Gyújts pálcát!
– Lumos.
A kietlen folyosót hirtelen betöltötte a fény. Határozottan egy pincében voltak. És a kicseszett börtönben. Mindenfelé súlyos láncok lógtak.
– Te beteg vagy.
– Ez a börtön. Gondoltam, hogy ezt nem találod olyan romantikusnak.
– Idióta.
– Itt van a laborom – közölte Draco.
– Itt?
– Mégis mire használnék egy egész börtönt? – nevetett fel jóízűen. Láthatóan Malfoy jól szórakozott ezen az egész helyzeten. A boszorkány most már egy kicsit megnyugodott. Draco közben kinyitotta az ajtót, és intett, hogy menjen utána. A laborban felgyulladtak a fények. Hatalmas volt, és sokkal felszereltebb, mint a parancsnokság bármelyik hasonló laborja.
– Nem töltök itt sok időt – mondta Draco egykedvűen.
– Valóban? – kérdezett vissza. – Ez a legjobban felszerelt labor, amit eddig valaha magán kezében láttam.
– Ne túlozz, mert a végén még teljesen elpirulok – somolygott a varázsló.
– Te is tudod, hogy így van.
– Pontosan, ezért csináltam – vallotta be a férfi. – Tudod, nem vagyok biztos abban, hogy mindig auror akarok lenni.
– Abba akarod hagyni?
– Nem most. Bár a legutóbbi esetem után elgondolkodtam rajta – vallotta be Draco. Eddig soha senkinek sem mondta el ezt. Még a terapeutájának sem, akihez elküldték az eset után. A boszorkánynak sem tervezte elmondani, de valahogy így alakult. Nem bánta. Egyáltalán nem. Mintha megkönnyebbült volna.
– Meg tudom érteni.
– Szeretnék fejlődni. Megszereztem ezt a képesítést, de az ilyesmit nem árt gyakorolni.
Hermione bólintott, és körbejárta a helyiséget. Rendezettség, profi felszerelés, kifogyhatatlan alapanyag- és bájitalkészlet. Majd egy zárt szekrényen akadt meg a szeme.
– Abban mi van?
– A kísérleti bájitalaim – válaszolt Draco készségesen.
– Rúnákkal védett szekrényben? – kérdezte. – Mikkel kísérletezel?
– Inkább ne nyúlj hozzá, oké? Nem túl szerencsés, hacsak nem avatlak be.
– Persze nem teszed, mert…
– …se az idő, se az alkalom nem jó erre – sóhajtott fel. – Majd, ha ennek vége, és van kedved, akkor megbeszélhetjük.
– Legalább elmondod, hogy miket tartasz ott?
– Nem – felelte kurtán.
– Aha, biztos töklé és lángnyelv whisky… esetleg vidítóvíz.
Draco elmosolyodott, s olyan közel ment hozzá, hogy a karjuk összeért.
– Nem fogsz felbosszantani.
– Nem? – Azzal Hermione elővarázsolta a tőrét, majd egyenesen eltalálta vele a lakatot. – Most sem vagy mérges?
– Talán mégis – sóhajtott fel a varázsló, aztán elsétált a szekrényig, és kihúzta a tőrt a lakatból. Elmélázva forgatta meg az ezüst fegyvert a kezében, ami átvágta a lakatot. – Kobold munka, és a Shadowcross család címere van rajta. Hol szerezted?
– Honnan tudod, hogy kié volt?
– Aranyvérű család volt, de a vérvonal kihalt – vonta meg a vállát. – Tanultam róluk régen. Egyedi a címer, ahogy mindenkié.
– Véletlen se azért tudsz róluk, mert ők alapították az első seprűkészítő vállalatot? – kérdezte gyanakodva Hermione.
– Nemcsak – mosolyodott el Draco. – Hol jutottál hozzá?
– A Zsebpiszok közben. Sok-sok hasznos dolog van ott, ami nem átkozott. Ez az egyik ilyen – mondta Hermione színtelen hangon. Draco visszaadta neki a tőrt, amit a lány visszaalakított ártalmatlan karkötővé. – Régi családi örökségek gyakran cserélnek ott gazdát.
– Tartozol egy lakattal.
– Majd megkapod, ha megint olyan helyre megyek.
– Ne nyúlj a szekrényhez! – figyelmeztette Draco.
– Rendben van.
– Akkor elemezzünk.
A folyamatra majdnem ráment az egész napjuk. Pedig a minták nagy részét már tegnap kiválogatták. Bár így is nagyon hamar kiderült, hogy nemsok használhatót tudtak elhozni St Ives partjairól. Nagyrészt csendben dolgoztak egymás mellett, remekül kiegészítve egymás munkáját. Draco időközben újra megszabadult a pólójától, láthatóvá váltak a régi sebhelyek, amik mellett Hermione észrevett másik, átok okozta hegeket is. Láthatóan nem múlt el nyomtalanul az a nyolc év aurori munka, amit Malfoy végzett a jó szolgálatában. Ő volt igazából a rangidős, emlékeztette magát a boszorkány, hiszen ő maga csak hét éve szolgált a testületben, de ez nem vont el az érdemeiből. Kezdett iszonyatosan meleg lenni a helyiségben, pedig itt a szellőztetőbűbájok szakadatlanul működtek.
Az tegnapi feltételezésekre alapuló keresései, ami a feltételezett rituáléra vonatkoztak helytállónak bizonyultak. Majdnem az összes ilyen összetevő megvolt, de ami hiányzott azt valószínűleg elragadta a víz. A barlangból szerzett minták viszont érdekesebbnek bizonyultak. Ezek tele voltak mágikus tevékenységek utóhatásaival és nyomaival. Láthatóan megerősítették a két auror feltételezését, miszerint Flint valószínűleg varázslattal, sietve zárt be a barlangot, mielőtt elkapták. És az ott talált varázsló körülbelül ötven éve halott volt már. Flinthez még egyáltalán nem jutottak közelebb. Homályos utalások következtetéseket tehetett, hogy mit is rejthet a barlang.
Folytatták a feladataikat. Nemcsak az elemzésekhez szükséges főzeteket készítették elő, hanem néhány másik, hasznos bájitalt is, aminek az illata elbódította a boszorkányt. Belefeledkezett az egészbe, és nem figyelt az aprításra. Az éles ezüstkés egy váratlan pillanatban megcsúszott, majd mélyen beleszaladt a kezébe, felsértve az érzékeny bőrt.
– A fenébe! – szitkozódott a kibuggyanó vér látványától.
A varázsló felkapta a fejét, aztán egyenesen ránézett.
Hermione nem válaszolt, csak nézte a kezét, amin a mély seb tátongott. Hipnotizálta a látvány, teljesen lemerevedett. Emlékképek tódultak az elméjébe. Forogni kezdett vele a világ.
Luna.
A saját sikolya.
A rengeteg vér.
És nem működött a gyógyítóbűbáj. A saját kiáltása…
Mielőtt bármit tehetett volna ájultan zuhant a márványpadlóra.
***
Magához téri olyan volt, mintha egy álomból ébredne fel. Homályos volt körülötte minden. Valaki fölé hajolt az arcára tette a kezét, és a nevét mondta. Nem látott tisztán. Olyan lágy volt az érintése, meleg, kellemes. Belekapaszkodott ebbe az érzésbe. Beszélt hozzá, mély, bariton hangon. Válaszolni akart, de nem tudott beszélni. Néhány pislogás után végül visszatért a világba. A fájdalom volt az első, amitől öntudatra ébredt.
– Csessze meg! – morogta szitkozódva a boszorkány, majd megpróbált felülni.
– Maradj még nyugodtan! – kérte Draco, aki láthatóan megkönnyebbült. Hermione ráeszmélt, hogy a feje a varázsló ölében feküdt a padlón. Most még inkább szabadulni akart.
– Jól vagyok. Csak…
– Csak elájultál – állapította meg a varázsló. – Ja, és beverted a fejedet. Sorold fel a sárkányvér tizenkét felhasználási módját!
– Jól vagyok. Nincs baja az agyamnak.
– Nem is tudod fejből – cukkolta a férfi.
– Gyógyítás – kezdett bele Hermione. – Sok gyógyító bájital egyik fő alapanyaga. Jót tenne azzal a bájitallal is, amit éppen főzöl. Aztán kis mértékben elősegíti a mágikus növények gyorsabb ütemű növekedését. Ellenállóvá teszi a varázspálcát, ha huszonnégy óráig áztatod benne, így kevésbé törik. Remek tűzhelytisztító…
– Ennyi elég is lesz – szakította félbe Draco a gondolatmenetet.
– De nem volt meg a tizenkettő – méltatlankodott a boszorkány. – Ha már így a tudásomat kritizálod…
– Így is megkapod a tíz pontot a Griffendélnek.
– Lágyszívű vagy – fújt egyet Hermione.
– Te nem hallottad mekkorát koppant a fejed a padlón – mondta az auror miközben a fejét csóválta.
– Nem bírom a vért – magyarázta a boszorkány. – Nem mindig ájulok el… de most… ez nem úgy jött ki, mint ahogy számítottam rá.
– Ez csak egy része az igazságnak. Igazam van?
– Igen – válaszolt, aztán mélyen felsóhajtott. Annyi minden kavargott benne.
Csend állt be kettejük közé. Egy várakozó csend, ami magyarázatokat követelt. Hermione hangosan fújta ki a levegőt.
– Luna Lovegoodról van szó, ugye? – tette fel a kérdést Draco.
– Igen, hozzá van köze – bólogatott a lány, aztán felnézett plafonra, hogy ne kelljen a varázsló szemébe néznie.
– Nem kell elmesélned, ha nem akarod – szólalt meg félhangosan a férfi. – Nincs ezzel semmi gond.
Egy hosszú percig hallgatott, aztán úgy döntött elmondja. Csak most, és csak Malfoynak. Miért is döntött így? Sokszor annyira felemésztette ezt az egész. Ebben a pillanatban nem akart összeomlani.
– Régen nem beszéltem erről – kezdett bele Hermione. – Luna, Ginny és én egy rövid ideig egy lakásban laktunk. Mindhárman a Mágus Akadémián tanultunk, csak különböző szakokon. Jól megvoltunk, és amikor elkezdtünk dolgozni, akkor is együtt maradtunk. Luna mindig is a fellegek között járt. Sokáig nem is vettük észre, hogy baj van. Remekül titkolózott.
– Függő volt? – kérdezte Draco, és észre sem vette, hogy lassan simogatni kezdte a boszorkány haját.
– Igen – válaszolt. – Egészen addig nem tudtam, amíg auror nem lettem, és az egyik alkalommal rajta nem kaptam.
– Bevitted?
– Nem – rázta meg a fejét a lány. – De ezzel elszúrtam mindent. Azt mondta, hogy ez csak egyszeri alkalom, és milyen nagy a nyomás az új munkahelyén. Hittem neki. A Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályán dolgozott. Mindenkinek azt mondta, hogy a Próféciák Termében, de igazából a Halál Kamrában.
– Az nem való mindenkinek – rázta meg a fejét Draco. – És mi történt aztán?
– Megszállottja lett a halál utáni élet kutatásának az édesanyja miatt. Egy ideig rendben volt minden. Bűbájokkal rejtette el a jeleket. De aztán megtaláltam az egyik bájitalát. – Hermione elgondolkodva nézte a plafont, amin egyetlen egy repedés sem volt. Nyugtalanító. – Kiderült, hogy tíz különböző bájitalt fogyasztott rendszeresen. Kiborultam, rárontottam… kérdőre vontam. Annyira dühös voltam. Kirámoltam az egész lakást Ginnyvel együtt. Olyan volt minden, mint egy droglaborban. Ne tudd meg milyen üvöltözés, és sírás volt. Segítség kellett volna neki azonnal… Be kellett volna vinnem, amikor először elkaptam.
– Nem tudhatod, hogy ezzel segíthettél volna-e rajta.
– Aztán szóltam az apjának. Együtt kerestünk neki egy egyéves programot a Szent Mungóban. Ginnyvel próbáltuk összeszedni… állandóan ellenállt – elhalkult a hangja, és mély levegőt vett. Nehéz volt emlékezni, és beszélni róla. Hermione összepréselte az ajkait, majd egy rövid szünet után folytatta. – Reménytelennek tűnt az egész. Ellenkezett, nem akarta, de volt, amikor együttműködött… Aztán elhitette velünk, hogy jobban akar lenni… Számtalanszor átvert minket. Végül a Szent Mungóban kötött ki.
– Meddig volt ott?
– Hat hónapot. Eljátszotta, hogy minden rendben, és előbb kiengedték. Azt persze nem tudtuk, hogy végig drogozott odabent is – fújta ki a levegőt Hermione.
– Hogyan tudta ezt megcsinálni?
– Voltak kapcsolatai. Becsempészték neki… és ő… nagyon leleményes tudott lenni. Miután kiengedték teljesen megváltozott. Eljárt dolgozni, velük jött szórakozni, vásárolgatni. Sokat nevetett. Senki sem sejtett semmit. Aztán az egyik este… én értem haza elsőként. Ott találtam a fürdőkádban, csupa vér volt… Nem… nem tudtam megmenteni. Nem gyógyultak be a sebei… Én… megpróbáltam segíteni neki…
– Úgy sajnálom – mondta Draco, miközben gyengéden simogatta a feje búbját.
Hermione visszanyelte a könnyeit, aztán felült a padlón. Hiányzott a varázsló gyengéd érintése, és hirtelen annyira, de annyira hideg lett.
– Csak lassan! – figyelmeztette a férfi. – Tartsunk szünetet. Később befejezzük itt a munkát.
– Nem kell – rázta meg a fejét. – Minden rendben.
– Ez nem kérdés volt, és nem vita tárgya. Megvan az elemzés, ami egybe vág azzal a rituáléval, amit találtál az interneten. Csak a vérmágia és a barlangból szedett mintáknál vannak mágianyomok. Ennyi.
– Közelebb nem jutottunk. Csak azt nem tudom, hogy a keresőcsapat mi a fenét csinálhat.
– Ez egy igazán jó kérdés – sóhajtott fel Draco, majd felállt, és segített a lánynak is. – Jól vagy?
– Igen. Köszönöm!
– Sápadt vagy. Együnk valamit.
– Jól van – egyezett bele a boszorkány. – Amit Lunáról mondtam…
– Nem mondok senkinek semmit – ígérte Draco. – Talán majd cserébe én is rád bízom az egyik titkomat.
– Tényleg?
– Majd egyszer – folytatta. – Amikor készen állok rá.
– Rendben – mosolyodott el a lány.
***
Draco most egy egyszerű télikertbe vezette a boszorkányt. A hatalmas ablakokon csak úgy áradt be a fény. Citromfák zöld lombja adott némi árnyékot, a levegő kissé párás. A kertibútor egyszerű volt és mégis kényelmes. Otthonosabbnak tűnt, talán a legotthonosabbnak, amit eddig a boszorkány a villában látott. Ezt a helyet használta ki a félmurmánc is, ami egy napos folton összegömbölyödve aludt.
– Mumus – szólított a nevén a kis állatot Hermione, de a lény még csak rá sem hederített. A simogatásra úgy reagált, hogy felemelte az állát, hogy a boszorkány meg tudja vakarni. – Tényleg jó dolga van itt.
– Hagyd aludni! – figyelmeztette Draco. – Még csak az kellene, hogy felkel, és nyávogva összekarmolja a párnáimat.
– Nem csinál ilyet.
– Lusta dög.
– Hogy mondtad?
– Mióta ismerem csak alszik – magyarázta egykedvűen a varázsló.
– Jobban szeretnéd, ha lerángatna mindent, és eltörné a méregdrága kristályvázáidat? – kérdezte a boszorkány, miközben kiegyenesedett, majd leült az egyik szabad székre.
– Nincs is olyanom.
– Képletesen értettem.
– Nem, hogy a kérdésedre válaszoljak, nem akarom, hogy tönkretegye a dolgaimat – sóhajtott fel színpadiasan, majd az időközben megjelenő uzsonnára fókuszált. – Bár a manók szerint mióta itt van éjjelente kóborol és levizel mindent.
– Megjelöli a területét – vonta meg a vállát a boszorkány. – Nincs ezen mit csodálkozni. Bár ehhez azt hittem, hogy még kicsi.
– Az én területemet akarja megjelölni? Hülye ez?
– Ugyan, Malfoy, nehogy már egy ilyen kis szőrmókkal kezdj hatalmi harcokba – kuncogott Hermione. – De, ha éjjelente is inkább te is megjelölöd a területed… felőlem csináld, csak szólj, hogy ne menjek arra.
– Én éjjelente inkább más csinálnék.
– Kímélj meg a pajzán fantáziádtól – sóhajtott fel nehezen.
Hermione végignézett az asztalon, amit megint megpakoltak finomságokkal. Teasütemények, lekvárok, krémsajtok, mini szendvicsek, kávé, tea. Gondos kezek munkája, akiket nem látott most sem.
– Nem hiszem el, hogy megint nem ismerhetem meg a manóidat – szólalt meg kicsit megrovóan. – Már túl régóta gondoskodnak rólam, és ez egyszerűen nem illik. Mutasd be őket, kérlek! Esküszöm nem fogom lázadásra bíztatni őket.
– Nem mutatkoznak. De nem én tiltottam meg nekik. Csak, ha ők akarnak, akkor csatlakoznak – magyarázta Draco, majd elvett egy miniszendvicset, és két harapással el is tűntette. – Legyél velük türelmes. Roxfortban sem tudtad évekig, hogy manók dolgoznak a kastélyban.
– Én olvastam a Roxfort történetét, köszönöm.
– Ja, persze, te vagy az egyetlen – csipkelődött a varázsló.
– Rendben – mondta enyhe sértődöttséggel. – Nem akarnak megismerni.
– Ne vedd magadra! Másokkal is ezt csinálják. Nekik ez a kényelmes, ha nem mutatkoznak. Én semmire se akarom kényszeríteni őket, nem is adok büntetést – mondta Draco látva a boszorkány arckifejezését. – Kávét?
– Igen, köszönöm. Jól esne – bólogatott. Még kicsit fájt a feje, de remélte, hogy a kávé és az erősítőfőzet, amihez a varázsló ragaszkodott megteszik majd a hatásukat.
A kanna felemelkedett, egy csészébe öntött az illatos nedűből, a cukortartó két kockacukrot számolt ki, majd egy felemelkedő kanál kevergetni kezdte a kávét, amíg a cukor fel nem oldódott. Hermione kifejezéstelen arccal figyelte a jelenetet. Általában az ilyesmit saját maga szokta megoldani, de fél attól, hogy a cukortartóból fenyegetően felé csattogtató csipesz belemar az orrába. Így csak felemelte a csészét, és belekortyolt. Isteni volt. Miközben iszogattak és eszegettek Hermionénak volt ideje körbenézni.
– Jól néz ki ez a hely – szólalt meg végül. – Nem olyan extra, mint amit a reggelinél mutattál.
– Nem viszlek többet szép helyekre, mert a végén még rámfogod, hogy el akarlak csábítani – szurkálódott Draco, miközben a szája is megrándult. – Mindjárt itt is behuzatom a függönyöket és a spalettákat az ablakokra.
– Az egy randi helyszín – erősködött Hermione, de aztán elnevette magát ő is.
– Majd szólok Zabininek és Nottnak, hogy legközelebb figyeljenek oda, ha odamennek – bólogatott Draco. – Szőrszálhasogató vagy néha, nundu.
– Nundu?
– Igaz. Akkor mondjuk fogasfikusz.
– Akkor te is kezdesz kifogyni a becézgetésből – sóhajtott fel Hermione.
– Csak kell még egy kis szendvics.
A boszorkány újra nevetett, aztán az áljegygyűrűjét piszkálgatta, ami szikrákat hányt a napsütésben. Kinézett az elvadult kertre, amit még mindig szépnek talált. Elgondolkodva figyelte a rózsákat, de aztán elterelődött a figyelme.
– Bocs a Luna történet miatt – törte meg a csendet a boszorkány. – Én… nem is tudom, miért zúdítottam rád. Persze nem volt titok, csak… nem szoktam erről beszélni.
– Nem kell magyarázkodnod – rázta meg a fejét Draco. – Így már érthető, hogy miért voltál olyan falfehér, amikor elcsesztem a Sötét Jegy elvarázslást. Akkor komolyan aggódtam, hogy mind a ketten a Szent Mungóban kötünk ki. És értem miért jársz annyit a Zsebpiszok közbe.
– Nem csak erről van szó – rázta meg a fejét most ő is. – De hagyjuk a Zsebpiszok közt. Rendben?
– Rendben – egyezett bele Draco egy bólintással. – Még rengeteg időm van, hogy kiszedjem belőled, amit akarok.
Időközben Mumus felébredt, és egy elnyújtott nyávogással köszöntötte mindkettőjüket, bár Draco oda sem figyelt rá. A kiscica nagyot nyújtózott, aztán egy szökkenéssel Hermione ölében találta magát, aki gépiesen simogatni kezdte. A varázsló fél szemmel figyelte a kis varázslényt, és meg mert volna esküdni rá, hogy csúfolódva figyeli őt. Mumus úgy dorombolt, mint egy hangos autó morotja.
Draco közben gyorsan kiitta a kávéját, és evett még egy teasütményt is mellé, aztán átfutotta a legfrissebb Reggeli Prófétát, ami a manók odakészítettek nekik. Hermionénak közben eszébe jutott valami. Kotorászni kezdett a zsebében a telefonja után, ami eddig semmilyen jelzést nem adott, ami arra utalt volna, hogy megint betörtek volna hozzájuk. Mélyen felnyögött, amikor meglátta a rengeteg üzenetet, amit Caroline küldött neki.
– Rossz hírek? – tudakolta Draco, miközben éppen egy bájitalhamisítási ügyet taglaló cikk közepén tartott
– Caroline… Gyakorlatilag két tucat üzenetet küldött nekem – húzta el a száját az aurortársa. – Ez a nő soha nem adja fel? Mégis mit gondolt?
– Miket írt?
– Olyan kétségbeesett üzeneteket, amik nekem arra utalnak, hogy nagyon is nyomunkat vesztették – vágott egy fintort, de aztán megjelent egy kis mosoly a szája szegletében. – Válaszolnom kellene neki szerinted?
A tekintete találkozott a varázslóéval, aki elgondolkodva kinyújtotta a kezét, és átvette a telefont. Átlapozta az üzeneteket, aztán az állát vakargatva a gondolataiba merült. Hermione feszülten figyelte a varázslót.
– Nem – intett nemet a fejével Draco. – Szerintem ne válaszolj neki. Tűnjön úgy, mintha nagyon elfoglalt lennél.
Visszaadta a telefont, és elővette a térképet a hátsózsebéből. Rábökött a pálcájával. A pergamen kiterült, aztán két pötty jelent meg egymás mellett.
– Most mind a két kocsi ott van, ahová irányítottuk őket. El tudom képzelni, hogy milyen dühösek lehetnek.
– Megérdemlik. Nálam nem lehetnek dühösebbek. Egyébként meg most komolyan. Azt hiszik megtalálnak miket? – ciccentett fel Hermione.
– Ne legyél ennyire dühös – mondta Draco összevont tekintettel.
Hermione mély levegőt vett mielőtt megszólalt volna.
– A sok fotó miatt a parton. Rémesen kellemetlen volt az egész helyzet.
– Tényleg? – mosolyodott el révedezve. A férfi vigyora először szórakozott volt, de aztán belevegyült valamiféle ádáz érzelem is. – Alig várom, hogy lássam azokat a képeket, mielőtt megátkozom őket.
– Miért akarod látni? – kérdezett vissza Hermione borzongva. – Én inkább elfelejteném ezt az egészet.
– Hogy lássam a kipirult arcodat és azt a gyilkos tekintetedet – válaszolt egyből a varázsló. – Remélem, hogy az utóbbit csak én láttam annak.
– Ne provokálj úgy még egyszer! – mondta komoran a boszorkány. – Nagyon is messzire mentél.
– Igyekszem észben tartani. De úgy adta magát a helyzet.
– Ne vigyorogj ilyen éretlenül! – pirított rá kissé mérgesen Hermione. – Ez se nem vicces, se nem szakmai.
– Valld be, hogy hatással vagyok rád – nézett rá most kedvesen Draco.
– Igen, hatással vagy. Olykor az agyamra mész. Ezt nevezem én igazán nagy hatásnak – nyögött fel elkeseredetten a lány. – Lehettél volna kviddicssztár is, és akkor jelentősen távol lennél tőlem.
A varázsló csak nevetett. – Oh, kis huru csibém, sajnos a Decker’s Dragonsba nem vettek fel.
– Nem csodálom – szólalt meg epésen. – Senkinek se kellene ekkora drámakirálynő.
Draco elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Amikor elkezdtem dolgozni a testületnél, akkor azt hittem, hogy Potterékkel lesz nehéz dolgom. Rád nem számítottam. Nekem olyan észszerűnek, racionálisnak tűntél mindig is, olyan kis kompromisszumkésznek. Erre kiderült, hogy nagyot tévedtem. Egy igazi hárpia tudsz lenni, akinek csípős a nyelve. De angyali a mosolya. Állítom, hogy te mindenkit megtévesztesz, Granger.
– Karmaim is vannak.
– Minden erőmmel azon vagyok, hogy ezeket a karmokat távol tartsam magamtól. De néha tényleg jó egy kicsit játszani a tűzzel.
– Hát nem haladsz mindig a legjobb úton – ábrándította ki Hermione.
– Az ember csak próbálkozik, próbálkozik…
A boszorkány közben hosszan kifújta a levegőt, és újra ránézett a telefonra. Gyorsan ellenőrizte a kamerákat, aztán eltette a zsebébe az eszközt. Elgondolkodva nézett ki az ablakon. Túlságosan is nyomasztotta ez az akció. Türelemre intette magát, hiszen ez a helyzet cseppet sem olyan volt, hogy mindenki azonnal kiteríti a kártyáit. Sosem volt így. De most rettenetesen várta ennek az egésznek a végét.
– Mire gondolsz? – zökkentette ki Draco mély baritonja a mélázásból.
– Arra, hogy mit csináljunk a konventtel, ha Flint előkerült – vetette fel az igencsak aktuális témát. – Nem hagyhatjuk ezt itt. Semmiképpen sem. Gondolj bele, szerintem amilyen szervezetten működnek, persze a nyilvánvaló amatőr viselkedésük ellenére, bármire képesnek tartom őket.
– Jó kérdés – bólogatott Draco. – Beszélünk kell az amneziátorokkal.
– Emlékmódosításra gondolsz?
– Mondjuk. A veszélyes szertartásokat kitörölhetnénk az emlékezetükből. Más is lehet célpont, nemcsak te. A mugli rendőrség pedig erre nem biztos, hogy fényt derítene. Bár egy ponton be kell vonnunk őket is. Veszélyes, illegális és etikátlan, amit a konvent művel. Csak elég bizonyíték kell.
– Szerinted megpróbáltak már elrabolni gyerekeket? – kérdezte Hermione, ami eddig foglalkoztatta.
– Nincs kizárva, vagy legalábbis megpróbálhatták. Különben nem lennének ilyen felkészültek sisakvirággal. Még egy bájitalkereskedésben sincs a pult alatt, csesszék meg, ők meg csak úgy beledobják a teába.
– Tuti semmit nem eszem, és nem iszom meg a jelenlétükben – jelentette ki a lány határozottan. – El kell kezdenem lassan egy ellenméreg kúrát szedni.
– Keresek neked egy bezoárt is.
– Köszönöm.
– Nincs mit.
– Mikor akarsz holnap indulni?
– Estefelé. Még meg kell írnom az elemzéseket a nyomokról – válaszolt Draco egykedvűen. – Azt pedig szeretném minél nyugodtabban megtenni.
– A rituálé kész van. Az én részemet megírtam.
– Elkérhetem? Csak összehangolnám az enyémmel. Lehet, hogy akkor hamarabb is indulhatunk. Nem igazán akarok se sietni, se elpiszmogni az időt – mondta végül a varázsló.
– Rendben. Otthagytam a könyvtárban. Mit gondolsz van értelme mondjuk visszamenni oda, ahol Flint megszállt?
– St Ivesben?
– Igen.
– Nincs – rázta meg a fejét Draco. – Úgy szétszedték azt a helyet, hogy ott még kevesebb nyomot találnánk, mint a parton. De ugyanez igaz arra a helyre is, ahol Truróban megszállt.
– Milyen helyről?
– Nincs benne a jelentésekben. Semmilyen feljegyzést nem láttam róla, csak a naplójában olvastam, amit elhoztam tőle.
– És ezt csak most mondod? – kérdezett rá felháborodottal. – El kell mennünk oda.
– Már voltam ott.
– Mikor?
– Első nap, amikor elmentem futni. Gyorsan megnézem, és letudtam az egészet.
– És nekem nem említetted? – rontott rá mérgesen.
– Nem volt fontos. Semmit sem találtam. Hetek óta nem volt ott.
– Jó – mondta a lány, de láthatóan nem igazán volt elégedett Draco magyarázatával.
– Nézd…
– Ezt kizártuk. – Elgondolkodva piszkálta a morzsákat a tányérján. – Azt pedig tudjuk, hogy hova ment volna, ha nem rabolják el. Őszintén szólva ez önmagában furcsa, hogy majdnem egy hónappal későbbre kérte a belépőt oda.
– Lehet, úgy tervezte, hogy hazamegy előtte – vonta meg a vállát Draco. – De lehet valamilyen mélyebb magyarázata is?
– Elképzelhető. Nem ír erről a naplójában?
– Nem, semmi ilyesmi.
– Az első könyvvel sem jutottam sokra. Semmi üzenet, csak a bűbáj. Iszonyatosan idegesít, mert nem tudom feltörni – méltatlankodott Hermione. – Azonosítani sem lehet.
Draco hátradőlt a székében, és karba tette a kezét. Egy pillanatig elgondolkodva bámult ki a kertbe.
– Mi lenne, ha mágiakereső varázslatokat használnánk? – vetette fel Hermione.
– Elvinne némi, és attól tarok hamis eredmények kapnánk, de megpróbálhatjuk. Én valami másra is gondoltam – szólalt meg Draco.
– Mire?
– Előállíthatnánk egy csalit.
– Az Élet vizét?
– Végül is igen – szólalt meg Draco.
– Nem rossz ötlet– bólintott Hermione. – Végül is sosem tudnák meg.
– Viszonylag egyszerű lenne. Valami hallucinogén főzet kellene, ami hat a muglikra, és elhiteti velük, hogy elérik, amit akartak. Máskor is csináltak már ilyesmit a varázsképességűek. De még úgysem biztos, hogy átadják Flintet.
– Tudsz ilyet készíteni?
– Meg tudom oldani – vonta meg a vállát a férfi. – Csak kellene valaki, akin le tudjuk tesztelni.
– Én vállalom – jelentkezett Hermione lelkesen.
– Édes, de te nem leszel jó, csibém. Minden porcikádban mágia van – vigyorgott rá Draco, amitől a boszorkány kicsit elpirult. De inkább a hangsúlytól, és attól a mosolytól, amitől legszívesebben behúzott volna egyet a férfinak.
– Akkor mégis mindig gondod volt vele, hogy a muglik között nőttem fel? – horkantott fel a boszorkány.
– Önző, kis seggfej voltam, aki nem látott tovább az orránál. Ezért nem kérhetek elégszer bocsánatot. – Draco közben az asztalra könyökölt. – Baromi jó vagyok a bocsánatkérésben.
– Sosem kértél bocsánatot – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Csak mondom.
– Nem volt rá alkalom.
– Draco… Mióta vagyunk kollégák? Négy éve?
– Szerinted, hogy vette volna ki magát, ha már az első találkozásunkkor leborulok eléd, és a bocsánatodért esedezem? – sóhajtott fel Draco. – Nem, nem ennek meg kell adni a módját. Szívből kell jönnie.
– Nos, lehet nem kellene a múltat bolygatni. És szerintem nincs is szükség bocsánatkérésedre.
Draco felvonta a szemöldökét.
– Pedig egy ideje készülök rá.
– Hosszú vagy rövid bocsánatkérésre számítsak? – kérdezte elmélázva a boszorkány.
– Ez majd a helyzettől függ – mosolyodott el ravaszul a varázsló, és még a szemöldökét is kacéran megvonta.
– A szex nem bocsánatkérés.
– Eddig még nem volt részed békülős szexben velem – nevetett fel Draco, majd elvett egy sütit a tányérból, vigyorogva harapott bele.
– Sokat képzelsz magadról.
– Csak a rend kedvéért, én tudom, hogy mit kell csinálni.
– Ühüm… jó.
– Nem hiszel nekem.
– Inkább azt mondanám, hogy ha mégis bocsánatot kérnél tőlem, akkor azt szóban szeretném kérni – jelentette ki határozottan a boszorkány. – Leborulás nélkül, egyenesen a szemembe mond.
– Rímbe szedve?
– Vicces lenne, de nem.
– Helyszínt én választhatok? – cukkolta tovább Draco.
– Rád bízom – válaszolt a boszorkány, miközben Mumust simogatta.
– Egyszerűbb dolgom volt Potterrel és Weasley-vel, mint veled – sóhajtott fel a varázsló.
– Náluk mivel próbálkoztál? – kérdezte a boszorkány. – Gondolom, hogy nem…
– Nem, nem – nevetett fel Draco. – Közös akcióink voltak, ittunk párszor, olykor összevertük egymást a gyakorlópályán. Kviddicseztünk együtt, küldtünk egymásra egy-egy gurkót csupa-csupa szeretetből. Semmi extra. De veled nem tudom hol kezdjem.
– Mondjuk ott kezd, hogy nem mész az agyamra – sóhajtott fel Hermione. – Nem vagyok éppen megfejthetetlen.
– Aha… Még a legtöbb nőhöz se hasonlítasz.
– Ezt vegyem sértésnek? – kérdezte a lány durcásan.
– A legkisebb értelemben sem – válaszolta a varázsló.
– Jó.
– Kell egy mugli.
– A bocsánatkéréshez? – kérdezett vissza a boszorka.
– A főzethez – mondta Draco, majd elmosolyodott. – Ki kell próbálni mielőtt bevetjük.
– Van egy megbízható mugli barátom – vetette fel Hermione.
– Ő tudja, hogy boszorkány vagy?
– Igen, tudja. A szüleim rendelőjében dolgozik – folytatta. – Rendes srác, korunkbeli, és az általános iskolából ismerjük egymást. Nagyon jó barátok voltunk akkor.
– Megbízol benne?
– Igen. Ő fogja átvenni a szüleim praxisát, ha nyugdíjba mennek – magyarázta Hermione. – Szóval megbízom benne, ahogy a szüleim is.
Draco elgondolkodott egy pillanatra.
– Jó, ez működhet – mondta végül. – El kell mennünk hozzá. Nem jöhet ide. Kockázatos lenne. Truróba pedig pláne nem jöhet.
– Ühüm.
– Mi az?
– Van egy kis nehézség.
– Mindig van nehézség – sóhajtott fel a varázsló. – Mi a gond?
– A szüleim házában lakik, vagyis a vendégházban, albérletben, és ha odamegyünk, akkor nagy valószínűséggel a szüleimmel is találkozunk kell.
– Vendégház? – kérdezte Draco összevont szemöldökkel.
Hermione megforgatta a szemét.
– Igen. Három és szobás. Konyha, fürdő, és külön bejárat.
– Érdekes.
– A mugliknál is vannak tehetős emberek – szólalt meg végül. – Nem egy viskóban laktam gyerekkoromban.
– Nyilván való – mondta Draco. – Szóval tehetős mugli családból származol?
– Jaj, na jó, elmondom, de erről nem akarok beszélni még egyszer. Nem mindenkit tartanak a lépcső alatti gardróbban – fújt egyet a boszorkány. – Muglik között is megvan az, mi a varázslók között is. A szüleimnek sikeres praxisa van, mint fogorvosok. Több rendelőjük is van Angliában. A muglik nem varázslattal igazítják meg a fogaikat. Nagyon nehéz volt őket Ausztráliába küldeni, hogy minden megmaradjon így, ahogy felépítették. Ez pedig megint egy másik történt.
– Értem.
– Szóval több gondom is van. A pocakot nem tudom fel és le varázsolni. És Surrybe kellene mennünk.
– Nem gond egyik sem. Igazat mondunk, és ennyi. Fedett akció velem – vonta meg a vállát Draco. – Ez kis kockázat. Semmi többet nem árulunk el, mint amennyit feltétlenül szükséges.
– Aha…
– Mi a baj? Valami van még? Jártál a fickóval?
– Mi? Nem, dehogy randiztam vem. Igazság szerint nagyon távoli rokonom is – magyarázta a boszorkány. – Inkább a szüleimmel lesz gond.
– Amneziálok mindenkit – sóhajtott Draco, mintha csak a Tescóba menne reggeliért. – Nem lesz nehéz.
– A szüleimet ne.
– Miért?
– Mert őket én amneziáltam még a háború előtt, és nem igazán sikerült az emlékvisszaállítás – magyarázta a boszorkány. – Kényesek mindenféle beavatkozásra. A Szent Mungo gyógyítói szerint a varázslat, nos… nem tudtam visszafordítani nélkül károk. Ez gyakori emlékvisszaállításnál, és ha egy képzetlen boszorkány végzi…
– Részleges amnézia?
– Igen, valami ilyesmi – válaszolt. – Borzasztóan feszült a kapcsolatunk. Nem találkozunk túl gyakran, de ha igen, akkor közel sem olyan a helyzet, mint régen. Félnek tőlem, tudod. Tudják, hogy a lányuk vagyok, viszont vannak olyan dolgok, amire nem emlékeznek. Az iskolai években pedig távol voltam tőlük. Szóval nehéz a helyzet.
– Akkor muglit rabolni egyszerűbb.
– Tiltja a szabályzat.
– Nem akarok családi drámádba belekerülni – fújt egyet Draco, majd megveregette Hermione kezét. – Majd én intézem a papírmunkát.
– Nem kell belekerülni, csak óvatosnak kell lennünk – magyarázta a boszorkány. – Ennyit akartam az egésszel mondani.
– Rendben, majd ezt a kérdést újra megtárgyaljuk, ha megvan a bájital.
– Jól van.
Egy kis csend állt be a beszélgetésükbe. Csendben fogytak a sütemények, a szendvicsek és az üdítők. Mumus még mindig dorombolt, Draco fél szemmel figyelte őt.
– Kezdjünk el egy új témát.
– Benne vagyok – bólogatott hevesen. – És mi lenne az?
– Látni akarom, hogy mennyire vagy veszélyes boszorkány – közölte Draco.
– Miért?
– Mert talán ez lesz a kedvenc játékom – jegyezte meg gonoszul vigyorogva a férfi.
– Akkor készülj fel! – szólította fel Hermione. – Párbajozzunk?
– Alig várom.
– Két vállra foglak fektetni.
– Ígérgetsz és ígérgetsz…
Erre válaszul Hermione meglökte a vigyorgó varázslót a könyökével.
hozzászólások: 2
feltöltötte:Nyx | 2023. Nov. 30.
by Neola @ 2023 Dec 06
Írtam a Sóvárgás című sztorinál, hogy imádom őket! Itt is imádom őket! Annyira sok mindent ki lehet hozni a felnőtt életükből! Gyerekként még nagyon törékeny a lelkük, de itt már kicsit erősebbek túl vannak a "nehezén". (Voldemortra gondoltam)
Annyira jó karakterek együtt.
Ez a romcsi reggeli mindent vitt!
Jaj it is minden egyre érdekesebb és érdekesebb!!
Fuuuu párbaj!! Yeah! Alig várom!
Köszi!
Üdv: Neola.
Annyira jó karakterek együtt.
Ez a romcsi reggeli mindent vitt!
Jaj it is minden egyre érdekesebb és érdekesebb!!
Fuuuu párbaj!! Yeah! Alig várom!
Köszi!
Üdv: Neola.
by Nyx @ 2023 Dec 07
Szerintem is! Nem is értem, hogy sokan miért a Roxfort 8. évet választják Dramione témának, mert szerintem is a felnőtt életükből annyi minden mást ki be lehet hozni. Már tapasztaltabbak. És ahogy mondod nincs olyan gyerek lelkük és tényleg túl vannak a nehézségeken. Bár azért a felnőttként harcolnak Voldemort ellen sem rossz téma. Most egy ilyennek kísérletezem, de az még messze van attól, hogy feltegyem.
Ebben a történetben annyira szeretem őket írni. Szinte önálló életre kelnek a fejemben. Fuuu és olyan dolgok lesznek még... Hajjajj, de nem mondok semmit sem egyelőre. Szegény Dracónak nagyon főhet a feje hova vigye reggelizni Hermionét :D nehogy félreértse. Na de majd jövök a következő fejezettel. Köszönöm én is
Ebben a történetben annyira szeretem őket írni. Szinte önálló életre kelnek a fejemben. Fuuu és olyan dolgok lesznek még... Hajjajj, de nem mondok semmit sem egyelőre. Szegény Dracónak nagyon főhet a feje hova vigye reggelizni Hermionét :D nehogy félreértse. Na de majd jövök a következő fejezettel. Köszönöm én is
| név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| Smile: |        |
| Captcha | |
Powered by CuteNews