17. fejezet
Együtt a ködben

A reggel kellemes melegben telt a takaró alatt. Jó volt ehhez meghitt érzéshez hozzásimulni, mintha egy erős melegítőbűbájt melengette volna a hátát. Hermione félálomban ösztönösen bújt közelebb ehhez a hőforráshoz. Korán volt még, kint esett az eső, és fújt a szél. Mindent elmosódott zajként érzékelt, de nem akarta még kinyitni a szemét, hanem csak lebegni ebben a kuckóban. Hermione nem állította, hogy kipihent lett, viszont már nem érezte magát annyira űzöttnek, mint hajnalban.

– Granger? – szólalt meg egy álmos hang nem is olyan messziről. Draco ugyanabban az időben ébredt a boszorkánnyal együtt. Egy ideig megpróbált a tegnap eseményeire gondolni, de a lány közelsége meglehetősen elvonta a figyelmét. Ez köztük az a fajta meghittség volt, amit mindig igyekezett messziről elkerülni, most azonban kéretlenül megtapasztalta. Ugyanakkor ez nem volt olyan kellemetlen, mint amennyire annak kellett lennie. – Granger?

– Hümm? – motyogta, félig még mindig az álom között járva, és mit sem törődve a mellette fekvő mardekárossal, akihez szemtelenül hozzábújt alvás közben. Ez jó ideig nem is tudatosult benne. – Mi az, Malfoy?

– Miért dörgölőzöl ennyire a hátamhoz? – tette fel a fogós kérdést a varázsló. Hermione hunyorogva kinyitotta a szemét.

– Én nem is – ásított, aztán észrevette, hogy de, nagyon is hozzábújt Malfoyhoz. És ez cseppet sem volt olyan gyűlöletes, mint amilyennek lennie kellett volna. Idegesen felhúzta a lábát, és egyenesen Dracóéhoz nyomta.

– Merlin ereje! Mi ez? Jeges érintés bűbáj? – mordult fel, majd a pálcája után kotorászott, de nem találta. A takaró alatt megpróbált menekülni a lány rettenetesen hideg lábától. Aztán csak halkan nevetett ezen az abszurd helyzeten. – Iszonyatosan hideg a lábad. Nem ismersz egy melegítő bűbájt sem?

– Ahh…

– Segítsek?

– Még hadd aludjak egy kicsit.

– Rendben van. De már nem sokáig – ásított a varázsló.

Hermione megfordult, aztán egyenesen Draco hátával találta szembe magát. Ásított egyet. Tényleg jó lenne egy melegítőbűbáj – gondolta a boszorkány. Eltávolodva Malfoytól egészen megtört a varázs. Micsoda szörnyűséges reggel.

– Francba! – morogta, aztán elhúzódott, ki egészen az ágy széléig.

– Mégse melegítjük egymás hátát? – kuncogott a varázsló, miközben kinyújtóztatta az összes tagját. Olyan hatalmasnak tűnt mellette, a boszorkány maga pedig olyan kicsinek.

– Bocs – ásított még egyet Hermione. – Kicsit fáztam. Ne gondolj ebbe semmit sem!

– Semmi gond. Össze akarsz bújni? – kérdezte szemtelen hangsúllyal a hangjában Draco.

– Veled?

– Velem.

– Nem – rázta meg a fejét a boszorkány. – Kolléga vagy.

– Csak ez a baj?

– Nem.

– Akkor se akarnál, ha kint tombolna a hóvihar, és csak így élhetnénk túl? – kérdezte hangosan elmélkedve a varázsló.

– Talán elvesztegetnénk egy percet is azzal, hogy elgondolkodok ezen a lehetőségen – szólalt meg egy mély levegővétellel később Hermione.

Draco megfordult, aztán egészen közel került a boszorkányhoz. Mindketten hatalmas karikákkal a szemük alatt figyelték a másikat. Fáradtak voltak és kialvatlanok. Kócosak és ziláltak.

– Borzalmasan nézel ki – kuncogott fel a boszorkány.

– Akkora karikák vannak a szemed alatt, Granger.

– Neked is, és a hajad… valahol egy ananász és egy madárfészek között van.

– Pedig olyan üdének érzem magam – vigyorgott Draco. Na a vigyora persze, nem szenvedett milyen kárt, és némileg ellensúlyozta a gyűröttségét. Mázlista gazember. Hermione azon tűnődött, hogy mennyire kócolódott össze a haja. Talán még tartott a bájitalos sampon hatása, mert semmi kedve nem volt újra egyenesíteni az egészet. – Meg se kérdezem, hogy kipihented-e magad.

– Felesleges. Mindkettőnk arcára van írva a válasz.

– Legalább nem kellett egész éjszaka valami borzalmas lényt üldöznünk – ásított egyet Draco, és megdörzsölte az arcát. Borostás volt az álla. – A kimératenyésztő volt a legrosszabb. Három napig nem aludtam.

Hermionét kirázta a hideg, amikor meghallotta, hogy az eső újra rákezdett. Ráadásul maga a történet sem volt az, amitől megnyugodott volna. Emlékezett arra az esetre, sok társa megsérült.

– Remegsz? – kérdezte a varázsló kissé rekedten.

– Kirázott a hideg – magyarázta a lány.

– Értem.

– Nem vagyok valami nyugodt vagy nem tudom – vonta meg a vállát, aztán egészen a nyakáig húzta a takarót.

– Gyere közelebb, Granger! – kérte Draco. A szürke szemek várakozva figyelték a csillogó barna szempárt. A boszorka nem szólalt meg azonnal. Csak figyelte, ahogy a varázsló őt tanulmányozta. Mégis mi lehet a szavak mögött? Lehet egyáltalán valami? Vagy Malfoy reggelente ennyire szentimentális? Ki a fene tudná ő megérteni.

– Miért? – kérdezte.

– Nem is tudom, talán meg akarlak nyugtatni – válaszolt a férfi. Lazának akart tűnni, de igazából nem volt az. Még ennyire közelről soha nem figyelhette meg a boszorkány barna íriszét, ami tele volt apró pici aranypöttyökkel. – Mit gondolsz, miért kértem?

– Jól vagyok. Tényleg jól – bizonygatta, de ő maga sem hitte el ezt igazán.

– Ah, csessze meg! – mordult fel a varázsló, aztán közelebb csúszott megragadta a boszorkányt, magához húzta, és megölelte a takaró alatt. Nem volt túl kényelmes, de egyáltalán nem érdekelte. Az ismeretlenül kellemes, intim helyzet inkább megnyugtatta, mintsem felzaklatta volna. Persze nem volt éppen aurorhoz méltó helyzet, de ma reggel nem volt egyikük sem auror, mintha nem kezdődött volna el az a bizonyos műszak. Draco halkan suttogott, miközben mélyen belélegezte a boszorkány hajának kellemes illatát. – Nem csak téged zaklatott fel a tegnap. Tudod?

– De nem szabadna, hogy így legyen.

– Nem vagy egy olyan mugli gép, hanem egy ember – mormolta a fülébe Draco. – Én se vagyok éppen nyugodt, ha álmomból riasztással keltenek fel.

– Hozzá lehet szokni ehhez? Te gyakrabban kapsz riasztást.

– Bennem ilyenkor mindig a harcosabbik énemet hozza ki először. Így könnyebb.

Hermione felsóhajtott, aztán hirtelen támadt görcsössége kezdett lassan feloldódni. A férfi testéből áradó hő különösen jóleső volt. Sokkal jobb, mint amit amilyennek kellett volna lennie. Most pedig már ettől borzongott.

– Még mindig érdekel a házimanó felkelés Coventryben?

A lány felkuncogott.

– Még nem bocsátottam meg emiatt, Malfoy.

– Soha nem is fogsz.

– Nem számít, csak oldjuk meg ezt az ügyet, jó?

– Rendben – vonta meg a vállát Draco.

Hermione közben mocorgott, és inkább megfordult a férfi ölelésében. Így Draco még szorosabban hozzá tudott bújni, a pocak pedig egyáltalán nem volt akadály. Túlságosan is kellemes volt így feküdni. De, amikor megérezte a varázsló kezét az álpocakján teljesen megmerevedett.

– Ezt meg hagyjuk abba – kérte kissé kiszáradt szájjal.

– Miért? – suttogta, miközben mélyen magába szívta a boszorkány hajának az illatát. Nem igazán volt kedve ettől a helyzettől megszabadulni.

– Mert még mindig barlangi alga szagod van – húzta el az orrát Hermione, és méltatlankodva mormolt valamit, ami persze nem volt igaz. Draco erre csak nevetett egyet, majd még közelebb húzódott.

– Ez a kölnim. Új.

– Akkor dobd ki, mert borzalmas.

– Csak ez zavar?

– Azt se szeretem, ahogy az álhasamhoz érsz – morgolódott tovább a boszorkány. – Annyira fura. Ne simogasd, mert rácsapok a kezedre!

– Engem nem zavar.

– Mert te beteg vagy. Egyszerűen nem tudom mi lehet a bajod.

– Te beszélsz? – horkantott fel megvetően. – Ez egy borzasztóan őrült varázslat. Ráadásul önként cipeled ezt a túlsúlyt.

– Ezt már megbeszéltük.

– Tudom, tudom, a tapizós muglik – elevenítette fel Draco. – Ez egyszerűen nevetséges, ha engem kérdezel.

– Vedd le már a kezed rólam!

– Sajnálom, de hát az enyém ez az álgyerek, nem? – hajolt közelebb hozzá még mindig vigyorogva Draco. Hermionénak nem kellett látnia, hogy tudja milyen, amikor így ugratja.

– Most komolyan? – nyögött fel a boszorkány.

– Nem azt kértem, hogy meséld el részletesen az álfogantatást – nevetett még mindig. – Pedig szívesen hallanám a te előadásodban. A tavaszköszöntő erdei szexrituálénkat hogyan is képzeld el, Mandragóra?

– Borzalmas egy ember vagy.

– Áú! Mégis rámcsaptál?

– Egyszer szoktam figyelmeztetni az imposztorokat. Utána megkapják, ami jár.

– Pihenj még egy kicsit, Granger! – kérte Draco. – Nem akarom tovább hallgatni, hogy mi zavar bennem.

– Pedig van még.

– Ki gondolta volna…

– Borzasztóan sok bajom van veled – mondta a boszorkány. – Mindig piszkálsz. Állandóan szívod a vérem.

– Most éppen megölellek, hogy ne fázz annyira, és megnyugodj végre. Ezt nem éppen a piszkálódásnak és vérszívásnak szántam. Szeretnék veled jóban lenni.

– És így kezdenéd?

– Szeretnél valami mást?

– Megoldani az ügyet, és hazamenni – sóhajtott fel Hermione. – De ettől olyan messze vagyunk, mint most innen London.

– Rajta vagyunk az ügyön – szólalt meg a varázsló. – Nem gondolod, hogy néhány homályos nyom majd elvezet minket oda, ahol Flintet megtaláljuk. Egy nyomozás sokkal-sokkal több ennél.

– Nincsnek illúzióim.

– Olyan görcsös vagy.

– Inkább ne ölelj meg.

– Nincs kedvem megmozdulni – vigyorgott megint.

– És tedd már odébb a pálcádat!

– Az nem a pálcám – kuncogott elégedetten Draco.

– Uhh… nem… nem… nem, nem. A pálcád az, ami a lapockám alá szorult – magyarázta Hermione. – És ne merj hozzám közelebb bújni!

– Szóval a másik pálcám nem zavar? – Persze szemtelenül megtette, amit a lány persze nem akart, és ez menekülésbe kezdetett előle a takaró alatt. – Ezek természetes folyamatok, Granger. Nem értem mi bajod van.

– Azt képzelem, hogy egy beszélő párna vagy.

– Érdekes párnák vannak feléd, pici bólintér – nevetett továbbra is. És most már egyáltalán nem engedte a boszorkány megmozdulni.

– Nem bírsz magaddal?

– Reggel van – vigyorgott Draco, és felnevetett. – Igazán nem tehetek róla.

– Nem arra értettem – mondta Hermione felháborodottan, és még ennyire évek óta nem pirult el. – Hanem erre a szoros ölelésre.

– Lazíts már!

– A társam vagy.

– Ez pedig csak egy ölelés. Nem kell egyből mindent beleképzelni. Fél óra múlva felkelünk. Rendben?

– Legyen így.

– Lazíts!

– Jó. Igyekszem.

Nem ment könnyen.

– Malfoy?

– Ühmm?

– Tegyél egy párnát vagy valami oda, mert esküszöm megöllek – morogta a boszorkány.

Draco csak szégyentelenül felröhögött, de megtette, amit a boszorkány kért. Aztán mindketten elcsendesedtek. Fél óra múlva már csak az emléke maradt az összebújásnak. Az eső elállt. Ők pedig visszavették az auror szerepeket. Csendesen, váltásban mentek el a fürdőbe, és készültek el. Mindketten kialvatlanul, feszülten hagyták el a hotelt, de remekül eljátszották a szerepüket, mintha tényleg remekül pihentek volna. Persze nem szívesen hagyták ki a reggelit, viszont még mindig elég korán volt ahhoz, hogy feltűnésmentesen lelépjenek. Miközben Draco irtózatosan nagy ködöt varázsolt, Hermione eltűntette a bűbájaik nyomait, és visszaállította az eredeti állapotot. Aztán már úton voltak megint.

– Kell egy kávé – szólalt meg Draco, és ezzel megtörte a közöttük feszülő csendet.

– Nem rossz ötlet.

– Hol álljunk meg?

– Keresek egy benzinkutat – mondta a boszorkány, majd kivette a telefont az autóstartóból, és elkezdett keresni.

– Kifigyelted a jelszavamat? – kérdezte Draco.

– Legyél kreatívabb – válaszolt egy fél mosollyal a boszorka. – Találtam egyet a főút mellett, ahol meg tudunk állni.

– Bocs, hogy lemaradtunk a reggeliről.

– Majd ott veszünk valamit – legyintett a lány, majd visszatette a telefont a helyére, s megigazította a hosszú hajfonatát. Egy ideig csendben maradt, aztán újra megszólalt: – Borzasztóan nagy ködöt csináltál.

– Köszönöm! Ez az egyik legjobb munkám, ha mondhatok ilyet. Ha nem jön be az aurorkodás, akkor időjárásmágusnak állok.

– Miért pont most akarnád elkezdeni a szerénykedést? – nevetett fel Hermione.

– Mondjam inkább azt, hogy csodás mágus vagyok? Végül is mondhatom. Nagy és csodás mágus vagyok.

– Ne bízd el magad! – paskolta meg a kezét Hermione, ami a sebességváltón volt. Draco szórakozottan megfogta az ujjait, s kicsit megszorította, de mielőtt még bármit is beleképzeltek volna a boszorkány elhúzta a kezét, ő pedig visszatette a sajátját kormányra. – Tetszett az átkod, amivel levédted a teraszajtót.

– Ismered?

– Nem. Én mást szoktam használni.

– A négyszöges hálót? – kérdezte a varázsló.

– Igen – válaszolta a boszorkány. – Az is hatékony, de ez mintha jobb lenne, bár ezt ki kellett volna próbálnom pár átokkal.

– Az is jó, de ez jobb.

– Akarsz gyakorolni? – kérdezte Hermione váratlanul.

Draco egy pillanatra ránézett, majd vissza az útra.

– Ha belefér a hétvégébe, akkor miért ne?

– Szuper. És a közelharc?

– Az nagyobb falat lenne neked, Granger – mosolyodott el. – Nem azért, de nem vagyunk egy súlycsoportban.

– Kíváncsi vagyok mennyire vagyok formában hozzá – mondta egyszerűen. – Normális esetben futni szoktam, de ez a helyzet cseppet sem normális. Szóval majdnem mindenféle edzés kizárt. Ráadásul kerülni szoktam az összeütközéseket.

– Birkózni szeretnél velem?

– Ne vigyorogj már! Én is jó auror vagyok.

– Tudom, Granger. Lássuk, hogy két vállra tudsz-e fektetni engem. A pocak nem lesz akadály?

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Ezért is akarom megpróbálni.

– Mire ez a nagy lelkesedés? – kérdezte a varázsló.

– Nos, mivel Flinttel elrabolták, és valamit nagyon védett… Jobb felkészülni arra, hogy valami komolyabb dolog is van a háttérben. Nem gondolod?

– Való igaz egy muglinak nem olyan könnyű egy varázsképességű embertársát elrabolni, csapdába ejteni. Még mindig a múltkorin jár az eszed? – kérdezte egyértelműen.

– Azon is. Az a pasas nagyon közel volt hozzám, és nem éreztem azt, hogy bármilyen előnyöm is lett volna vele szemben, pedig nálam volt a pálca. Lehet, csak leblokkoltam. Nem tudom igazán.

– Meglátjuk, hogy mit tudunk ebből kihozni – mondta Draco, aztán lekanyarodott a következő lehajtónál a benzinkúthoz vezető útra.

– Most egészen segítőkész vagy – említette meg Hermione. – Legutóbb majdnem átharaptad a torkom.

– Meggondoltam magam.

– Akarsz valamit cserébe – jutott eszébe a lánynak.

– Megsértesz, hogy nem az önzetlen szívemnek tulajdonítod ezt a figyelmességemet.

– Bele ne zavarodj ennyi ékes szavakba, Malfoy – nevetett fel a boszorkány. – Ki vele! Mit szeretnél igazán?

– Repülni.

– Seprűn?

– Nem is repülőszőnyegen – mondta Draco. – Csak két órát, addig neked lesz egy kis szabadprogramod, de velem is jöhetsz.

– Gyatrán megy a repülés – vallotta be Hermione. – Tavaly seprűn üldöztem egy gyanúsítottat. Szerencsétlenül úgy egymásnak ütköztünk, hogy eltörött a kulcscsontom.

– És az a gyönyörű seprű is – szörnyülködött a varázsló. – Hallottam róla. Nem fékeztél, és egyenesen belerongyoltál abba a szerencsétlenbe. Mennyit zuhantál? Harminc métert?

– Csak tizenhetet, de elkaptam.

– Ráestél.

– Mondom, hogy nem igazán vagyok ügyes a repülésben – vonta meg a vállát a lány.

– Repülni kellene megtanítanom téged.

– Majd egy másik univerzumban, Malfoy – mosolygott rá, aztán kinézett a ködben fürdő tájra. Lassan rajzolódott ki a piros fényben világító tábla, aztán megálltak a benzinkútnál.

– Tankolok, hozok kávét. Még valamit? Mit kérsz enni?

– Bármilyen szendvics jó.

– Hogy szereted a kávét?

– Feketén két cukorral.

– Komolyan? Semmi különlegesség? – kérdezte a varázsló.

– Most fel kell ébrednem – válaszolt egyszerűen a boszorkány.

– Oké. Sietek. Addig elintézed a hívást Caroline-nal?

– Igen.

A hívás rendben ment. Caroline nagyon izgatott lett, és Hermione gyanúja szerint így valószínűleg újabb riasztás várható majd a házból. Természetesen az előzékeny szomszéd nagyon is érdeklődő volt, de a boszorkány néhány csavarral kitért a válaszadás elől. Így csak annyit árult el, hogy egy barátjukat látogatják meg Plymouthban. Miután befejezték a beszélgetést Hermione inkább kikapcsolta a telefonját.

Draco nem sokkal később némi ellátmánnyal együtt érkezett meg. Átadta a csomagot és az elviteles kávékat Hermionénak, majd előhúzta a térképet a farmerja hátsózsebéből. A pergamen erősen vibrált.

– Elindultak a jómadarak. Errefelé jönnek, de még bőven van előnyünk.

– Francba – mondta Hermione. – Várj van egy ötletem!

– Micsoda?

– Figyel valaki?

– Nem.

– Fogd meg ezeket! – kérte, aztán kiszállt az autóból, majd egy varázslatot bocsátott rá.

– Mit csináltál, Granger?

– Most már más a színe.

– De ha nem tudod visszavarázsolni… mérges leszek rád. – Kiszállt, aztán ő is megnézte az autót, majd visszaült. – Fehér? Miért pont fehér?

– Vitatkozunk még ezen vagy, indulunk?

Draco visszaadta a csomagot a boszorkánynak, a pergament pedig sztázisban a középkonzol előtt lebegtetve figyelte az ellenséget.

– Menjünk.

Azzal ismét úton voltak. Gyorsan elfogyasztották a reggelijüket a kocsiban, miközben haladtak előre. Köd viszont csak nem akart feloszlani.

– Akkora ködöt csináltál, hogy az orrunkig sem látunk – mondta Hermione.

– Lényeg, hogy le tudtunk lépni, és a kis barátaink így biztosan nem fognak minket megtalálni. Kizárt, hogy ránk akadjanak – szólalt meg Draco.

– Nem panaszkodtam, csak ismét elismerem a munkádat.

– Komolyan?

– Időjárásmágus – jegyezte meg bujkáló mosollyal.

– Jégesőt még nem csináltam – tűnődött a varázsló. – Talán ennek is itt az ideje.

– Szerintem inkább most ne. Bőven elég a köd is – beszélte le a boszorkány. – Vagy nagyon biztos akarsz lenni a dolgodban?

– Nincs rá szükség – válaszolt Draco. – Mindjárt letérünk a védett útra, és akkor már nem találnak meg. Kizárt, hogy egy mugli is el tudna jutni oda.

– Védett út?

– Három évbe telt mire sikerült megépítenem, levédenem és tökélyre fejlesztenem – váltott csevegő hangnemre a varázsló. – Nem akartam muglikat, akik megzavarhatják a pihenésemet. Nem mintha bajom lenne velük, csak nagyon egyedül akartam lenni. Ez egyébként a varázsképességüket is határozottan eltereli.

– Sok üres hétvégéd volt?

– Nem mindegyik volt annyira üres – vigyorgott Draco. – Érdekelnek a gyanúszkópjaid.

– Készülsz ott valamire?

– Kiegészíteném a védelmemet. És mi lehetne hatásosabb, mint amiket mutattál. Lenyűgözöl olykor-olykor Granger.

Hermione felé fordult, aztán próbálta megfejteni a férfi szavai között megbújó dolgokat.

– Paranoia?

– Mondjuk. Ha már mindenképpen címkézni akarod.

– Mennyit vagy ott egyébként?

– Sajnos kevesebbet, mint szeretnék – sóhajtott fel nehezen. – Szabadnapokon lemegyek, hétvégenként majdnem mindig.

– Amúgy Londonban laksz?

– Egyelőre igen. Ha kész a nyugati szárny, akkor átköltözöm oda. Addig nincs érelme, és addig nem kell a kandallót rákötnöm a hop-hálózatra.

– Mi hiányzik még?

– Egy-két fal, némi tetőfoltozás – kezdett bele Draco –, és néhány ablakcsere. Még sok mindent kell csinálni.

– Miért nem fogadsz fel valakit? – érdeklődött tovább, majd megbontott egy zacskó chipset.

– Én is kérek – jelezte az igényét, majd várakozóan a lányra nézett, aki odanyújtotta neki a zacskót.

– Etesselek?

– Sok itt a kanyar, kell mind a két kezem. Különben se szeretem, ha zsíros vagy olajos lesz a kezem.

– Hogy mondod?

– Ahogy hallottad.

– Merlin… – Egy hosszú pillanatig viaskodott azon, hogy vajon megéri ez az egész azt, hogy megtudjon valamit Draco Malfoy otthonáról. Végül aztán megadta magát. – Jó, de ne szokd meg!

A boszorkány átnyújtotta a burgonyaszirmot a férfinak, aki élvezettel ketté roppantotta azt. Vigyorgott. Hermione legszívesebben agyoncsapta volna.

– Szóval? Mi a gond azokkal, akik helyre hoznák az otthonodat?

– Túl macerás annyi ember odavinni – folytatta Draco a mesét. – Sőt meglepően sokat kérnek az ilyesmiért. Pofátlanul sokat, aztán alig mentek át a bűbájtanvizsgán, és fogalmuk sincs mi az a tartógerenda.

– Akkor maradnak a barátok.

– Aligha – nevetett fel Draco. – Se Zabininek, se Nottnak nincs meg a RAVASZA bűbájtanból, de átváltoztatástanban ügyesek. Pansy pedig, ha beszabadulna hozzám, akkor biztosan kidekorálna mindent, nem is beszélve Daphnie-ról és Astoriáról. Madgwick és Payton szokott a legnagyobb segítség lenni.

– Ők karbantartók a Minisztériumban, igaz? – kérdezett vissza kíváncsian.

– Aha – erősítette meg Draco.

– Hogy vetted rá őket, hogy segítsenek? – tudakolta kíváncsian a lány. – Nekem már vagy egy éve nem csinálják meg az ablakomat… Ez egyszerűen botrányos. Annyit esik, hogy gyakran a fél boxom tocsog a vízben.

– Jó haverok vagyunk. Ennyi. De azért így is van mit csinálni ott. Szóljak az érdekedben? Meg tudnám oldani.

– Biztosan kérnél valamilyen szívességet cserébe – sóhajtott fel a boszorkány, aztán rámosolygott a varázslóra.

– Miért gondolod, hogy szimpla önzetlenségből nem segítenék neked?

– Sejtem.

– Nem tudsz még mindent rólam.

– Megspórolom neked, hogy megmondod mi lenne a feltétel. Segíthetek neked a villád felújításában cserébe. Mit gondolsz? – kérdezte meg a boszorkány. – Nekem megvan az összes RAVASZ-om. Bűbájtanból is, átváltoztatástanból is és még egy csomó másból is.

– Összetörted az éjjeliszekrényeket, amikor átalakítottad az ágyunkat – csipkelődött. – Emlékszel rá?

– Túl stimulált voltam, és zavarba jöttem – forgatta meg a szemét Hermione, aztán újabb burgonyaszirmokat tömött Draco szájába. – Feszélyezett a jelenléted.

– Igen? – kérdezte miközben megküzdött a falattal, és egy újabbal, amit a boszorkány tömött belé csak úgy szívjóságból. – Ugye tudod, hogy vezetek?

– Látom.

– Akkor szépen egyesével adogasd, légy szíves! – kérte Draco a lehető legkedvesebben.

– Ahogy kívánod… Lord Malfoy – tette hozzá a boszorkány.

– Az nem én vagyok, hanem az apám.

– Mindegy. Megint azzal a tekinteteddel nézel.

– Melyikkel?

– Olyan átható, mintha a világ létezését is meg akarnád kérdőjelezni nézéssel. És akkor az én munkám csak egy dolog – borzongott meg Hermione. Draco felhúzta a szemöldökét. – De már minden rendben. Kezdem megszokni.

– Borzasztó, hogy ennyi mindent beleképzelsz egy kialvatlan pillantásomba… Ilyen ijesztő vagyok?

– Nyugtalanító. Nem ijesztő.

– Tudod sokat gyakoroltam a tükör előtt – ugratta Draco. – Ez az első dolog, amivel a sötét mágusok találkoznak. A szörnyű tekintetem.

Hermione szórakozottan nyújtott oda neki még egy szirmot. A varázsló ajka most súrolta az ujjait. Kicsi bizsergést érzett ettől az érintéstől.

– Hé! Nehogy megharapd az ujjamat!

– Bocs. Finom ez az izé. Remek ízlésem van.

– Csak sima sós chips. Úgyhogy nagy varázslás nem kellett hozzá – csúfolódott Hermione, aztán ő maga is evett néhány falatot. – Hmm, de tényleg finom.

– Mindjárt megérkezünk – váltott témát élesen a varázsló.

– Szuper, már kezdtem elzsibbadni – mondta, majd mocorogni kezdett az ülésben.

– Mikor múlik el a varázslat, mami? – kérdezte szemtelen hangsúllyal, aztán átnyúlt az ülésen, és játékosan megbökte a pocakot.

– Egy hét… talán – válaszolt Hermione, miközben elnyomott egy ásítást.

– Még nem tudom mikorra ütemezzük be a Mámoros Lótuszt. Vagy egyedül megyek, ha nem lesz más választásom.

– Azt már nem! – rázta meg a fejét a boszorkány. – Én is menni akarok. Megbeszéltük, nem megyünk egyedül sehova.

– A pocak nem jöhet.

– Miért ne lehetnék egy megesett örömlány? – kérdezte a lány szemforgatások közepedte. – Tudom, tudom erről már beszéltünk, de akkor is. Szóval szerintem jó lesz így. Miért is ne?

– Mert velem jössz, és nem valami halloweeni állarcosbálba, ahol kiélheted minden fantáziádat. Nekem valamiféle alvilági mágust kell alakítanom, nem valami…

– Stricit? – fejezte be a mondatot Hermione.

– Alvilági nagykutya – pontosított Draco. – Azt a figurát tudom hozni.

– Sisakvirág, farkasölőfű…

– Borzalmas boszorkány vagy.

– Rólad ne is beszéljünk.

Hermione időközben a térképre pillantott, amin a pöttyök most eltávolodtak egymástól. Megkönnyebbülten fújt egyet.

– Ezek szerint szétváltak – mondta a boszorka. – Az egyik elindult Plymouth felé, ha minden igaz.

– Később nézzünk még rá – szólalt meg Draco. – Így teljesen egyértelmű lesz, hogy Caroline vett-e az üzenetet.

– Nagyon beszélgetni akart, de inkább leráztam. Tudni akarta, hogy kivel találkozunk, szóval tettem pár homályos utalást egy barátra, aztán gyorsan le is tettem. Biztosan vissza fognak menni a házba. Hajlandó vagyok fogadni is rá.

– Figyeled a riasztásokat vagy figyeljem én?

– Megoldom.

– Szólsz nekem? – kérdezte Draco.

– Igen, mindenképpen.

– Akkor rendben. Hétfő estig ezzel nem kell foglalkozni. Addigra meglesz az összes rituálé, amihez nyomokat mártaláltunk, reméljük, hogy a többi dolog is. Egy kis önszorgalmi feladatként vettem egy picipici mintát a barátunkból a barlangban.

– Komoly?

– Aha. Ha akarod megkeresheted ki volt.

– Csak le akarsz kötni, hogy ne legyek az utadban a laborban. Te meg kedvedre elemezgess azt, amit akarsz.

– Áú! Fáj, hogy ilyeneket gondolsz rólam – tette egyik kezét a szívére Draco.

– Ha tudnád milyen véleménnyel vagyok rólad… – Hermione nem bírta megállni, hogy hangosan fel ne horkantson. – De mondd, hogy nincs igazam.

– Lényegében igazad van – vonta meg a vállát. – Remélem, hogy így már boldog vagy a válaszommal.

– A legteljesebb mértékig, ugyanakkor azt mondom, hogy elmész a jó francba. Elemezd ki, ha akarod, én magam biztosan nekiállok a saját mintáimnak.

– Nincs kedvem vitatkozni. Viszont akkor is érdekel, hogy mi lehet St Ivesben. Egy barlang, ilyen közel az öbölhöz, ahol odalent van egy tószerű képződmény. Nagyon is furcsa. Az a baj, hogy Flint bűbájai mindent felülírtak, így nagyon nehéz lenne visszafejteni, hogy milyen varázslatok voltak ott korábban.

– Kellene egy jó átoktörő mester – mondta Hermione elgondolkodva.

– Ha tényleg érdemes oda lemenni, akkor megoldjuk – szólalt meg Draco elgondolkodva. – Előbb a második kirándulásunkat kell megszervezni. Tintagelben talán találunk válaszokat. Lehet, hogy Flint ott találkozni akart valakivel.

– Nincs erről semmi a feljegyzéseiben?

– Nem vettem észre ilyesmit. Lehet, hogy rejtett utalásokat kell keresni vagy valami kódot. Személyes jegyzetek, de mi van, ha aggódott azért, hogy valaki illetéktelen is belenézzen?

– Én biztosan tettem volna rá védelmet – jelentette ki a boszorkány határozottan. – Főleg, ha valami nagyon fontos felfedezés van emögött vagy valami rosszabb, amiről nem akarnám, hogy kiderüljön.

– Valakinek nagyon a bögyében lehetett Flint – fújt egyet Draco aggodalmasan. – És nem csak a mugliknak szerintem.

– Kell nekünk Zabini.

– Kell? – nevetett fel a varázsló.

– Nagyon is kell.

– Meglátjuk.

– Nem értesz egyet? – kérdezte Hermione.

– Nos, azért igyekezzünk a lehető legkevesebbet elmondani, és minél többet megtudni arról, ami most odahaza történik.

– Ez így tartható.

– Akkor ezt megbeszéltük.

Aztán csendben haladtak tovább az úton.

hozzászólások: 0