24. fejezet
Csend a viharban

A hajnalban történtek után mindkét fél elkerülte a közös hálót. Hermione Trelawney szobában aludt el egy halom párnán, Draco pedig lent a pincében talált magának menedéket. Egyik hely sem volt kényelmes egyiküknek sem. Mindketten kialvatlanul és mogorván találkoztak a konyhában egy kései reggelire tíz órakor. Méregették egymást, miközben leültek az asztalhoz. Kimondatlanul is tudták, hogy valamit kezdeniük kellett ezzel a helyzettel.

Csendben fogyasztották el a reggelit, néha váltottak egy-egy kósza pillantást, és szenvedtek a rossz fekhelyek okozta elgémberedett végtagokkal. Egészen az utolsó falatig játszották a csendkirályt, aztán szúrós szemmel tovább méregették egymást, mintha az lenne a vesztes, aki először megszólal vagy éppen a nyertes, aki kitalál valami olyan témát, amiből egyáltalán nem lesz veszekedés.

– Evansék kint kertészkednek, ezúttal együtt – szólalt meg Hermione, úgy érezte, mintha ezer éve nem szólalt volna meg. – Olyan émelyítően boldognak tűnnek, hogy hányingerem lett tőlük.

– Láttam. Undorító. Remélem, hogy nem dugja meg a hortenziák között.

– Caroline agyonöntözte őket. Ki fognak rohadni.

– Ez igazán nagyszerű – fejezte be a beszélgetést a férfi.

Draco hátradőlt a székben, aztán karba tette a kezét, még mindig a boszorkányt méregette, aki hozzá hasonló sötét karikákkal a szeme alatt nézett vissza rá. A varázsló összepréselte az ajkait, és visszaszívta az első mondatát, ami valószínűleg új veszekedést robbantott volna ki köztük. Így inkább intett a kávéfőznőnek két bögre kávéért. Békejobbként lebegette a macskás bögrét Granger elé, aki hálásan fogadta az innivalót.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

– Megvan az útvonal – mondta a varázsló miután kortyolt egyet a fekete folyadékból.

– És mi volt az úti cél?

– Ezzel van egy kis baj – válaszolta Draco, majd megköszörülte a torkát.

Hermione hasonló pózt vett fel, mint a férfi, és várta a magyarázatot.

– A varázslat még nem tökéletes, és nem tudtam teljesen visszafejteni. Szóval most van egy nagy körünk, amin belül bárhol lehettek. Viszonylag könnyen bejárható, de kellene valami támpont.

– De megvan kör. Ebből már ki lehet indulni – mondta Hermione elgondolva. – A muglik számontarthatják a mágikusnak vélt helyeiket, legyen az temetkezési hely, romok, kelta eredetű mágikusnak vélt helyek. Tegyünk egy próbát. Meglátjuk hátha szerencsénk lesz.

Draco elővarázsolta a térképet, aztán varázslattal bekarikázta a területet. A boszorkány közelebb hajolt az asztal felett, majd kifejezéstelen arccal nézett a területre. Elővette a telefonját, aztán megpróbált rákeresni a területre.

– Ez rengeteg találat – fújt egyet Hermione. – Ezzel nem végzünk ma.

– Megnézzük, hogy mit lehet kizárni.

– Rendben. Írok egy listát – mondta a boszorkány, aztán elővarázsolt egy jegyzetfüzetet és egy tollat.

Közben Draco megdögölte az arcát. Az enyhe fejfájás, elfeküdt nyak és a remek kedve egyáltalán nem segített. Ráadásul mondani akart valamit Hermionénak, csak fogalma sem volt hogyan kezdjen bele. Egyelőre csak hallgatta a toll hangját a papíron, de legszívesebben inkább aludt volna egyet.

Ez a kínos és felettébb feszült helyzet kettejük között nagyon kellemetlen lett. Hermione megpróbált csak az írásra koncentrálni, de legszívesebben kiabált volna. Ő is érezte azt az elcsigázottságot, amit a varázsló is. Bár visszatért volna minden a rendes kerékvágásba, de biztos volt benne, hogy ennek idő kell.

– Azt hiszem, hogy bocsánatot kellene kérnem a tegnapiért – szólalt meg egy kis idő után a varázsló.

A boszorkány felkapta a fejét. A tekintetük egy pillanatra találkozott. A barna szempáréból egyszerűen lehetetlen volt bármit is kiolvasni. Az a perc, amire meg tudott szólalni, és dűlőre jutni saját magával.

– Nem kell. Hagyjuk ezt abba. Most nem ez a legfontosabb, amivel foglalkozhatunk – rázta meg a fejét Hermione. – De térjünk vissza a tárgyhoz, mert ez fontos.

– Rendben.

– Szerintem a templomokat kizárhatjuk. – Aztán néhány egyenes vonallal kihúzott jó néhány tételt a listáról.

– Miért?

– Van egy olyan érzésem, hogy nem igazán ezért mentek. Eszembe jutott valami – mondta, majd felállt az asztaltól, és elviharzott Draco mellett.

– Ha elmondanád miről van szó – mondta félhangosan a varázsló, aztán tovább kortyolgatta a kávéját.

Hermione végül egy szórólapot csapott az asztalra, majd Draco fölé hajolt. A varázsló érezte a boszorkány illatát, és az egyik hajtincse az orrát csiklandozta. Ösztönös mozdulattal a lány füle mögé simította a haját, aki aztán átsöpörte az egész loboncot a másik oldalra.

– Ezen rajta van, hogy hol lesz a kékholdas rituálé helyszíne, amire meghívtak – mondta Hermione. – Hozd közelebb egy kicsit a térképet, kérlek!

Draco szótlanul engedelmeskedett, miközben a lány valamit babrált a telefonjával. Majd rábökött egy pontra a térképen.

– Ez itt van.

– Ladock erdő. Végül is egészen jó helynek tűnik egy ilyen rituáléhoz – szólalt meg a varázsló elgondolkodva. – De ez nem éppen mágikus hely.

– Nem, én sem hiszem – rázta meg a fejét Hermione.

– Bár megnézhetnénk.

– Ez, ha jól látom majdnem a közepén van a körödnek. Itt a telefonom szerint van egy túraútvonal is.

– Jó, rendben, akkor ide megyünk – egyezett bele Draco.

– Onnan szerinted tudod követni a nyomkövető bűbáj jeleit? – kérdezte a boszorkány.

A férfi végzett néhány fejszámolást.

– Nem lesz gond vele, de csak addig tudjuk követni őket, amíg leparkoltak. Azt nem tudom megmondani merre mentek tovább. Ehhez kellett volna egy közvetlen bűbáj valamelyik tagra. Ez pedig nincs.

– Neked nincs. Nekem van.

– Mi? Mikor?

– Raktam egyet Caroline-ra – szólalt meg végül Hermione. – A múltkor, amikor visszavittük a tálat.

– Miért nem mondtad?

– Kiment a fejemből. Aztán, amikor tegnap említetted a boszorkányport… Nos, az is lehet, hogy nem fog működni, és az a vacak kinyírta az én bűbájomat.

– Ez egyáltalán nem biztos – rázta meg a fejét Draco. – Szólhattál volna, mert akkor hozzátettem volna a térképhez.

– De most jól jön, nem?

– De – morogta a férfi, majd kiitta az utolsó kortyokat is a már kihűlt kávéjából.

– Akkor menjünk – indítványozta a boszorkány.

– A két hátizsákot bepakoltam a kocsiba – mondta Draco mogorván. – A múltkori kis St Ives malőr után jobbnak láttam felkészülni.

– Nem szóltál.

– Úgy tűnik vannak dolgok, amiket nem mondunk el egymásnak.

Hermione lenyelte a csípős megjegyzését, amit nagyon is a varázsló képébe akart vágni, de most nem akart egy veszekedést kirobbantani.

– Felöltözöm, aztán indulhatunk.

– Rendben, Granger.

***

A húsz perces utazás ugyanolyan csendesen telt, mint a reggel. Néhány összezavaró bűbájjal elérték, hogy a konventagok ne követhessék őket, ami láthatóan jól működött, és nyugodt útnak ígérkezett a mai. Draco bekapcsolta a rádiót, amihez Hermione tűntetőleg nem nyúlt hozzá, pedig legszívesebben lekapcsolta volna, és inkább a telefonjába temetkezett. Igazság szerint ez a mosolyszünet mindkettejüket feszélyezte. A legkevésbé sem akartak még egy veszekedést egymás között, de mindketten eléggé sértettnek érezték magukat a tegnapi incidens miatt.

Végül a feszült csendet Hermione szakította meg.

– Találtam valamit.

Draco megköszörülte a torkát.

– Mit találtál?

– Cornwallban rengeteg helyen vannak források. Ezekből elég sok helyen kutakat alakítottak ki – kezdett bele Hermione. – Viszonylag egyszerűen megoldották a szárazabb időszakban a vízellátás.

– Ez eddig igazán csodálatos – jegyezte meg Draco.

– Jobb lenne, ha az villásnyelvedet inkább a szádban tartanád, Malfoy. Éppen rá akarok térni a lényegre.
– Elnézést, hölgyem.

– Szóval vízgyűjtő medencéket ástak ezekre a helyekre. Kövekkel rakták ki, lépcsőket készítettek, megvédték az időjárástól, szeméttől, úgy, hogy tetőt építettek neki. Az idők során ezek egyre bonyolultabbá váltak. A legjobb forrásokat elzárták a nem kívánatos személyek elől – magyarázta tovább a lány.

– Eddig értem.

– A hagyományok egyes helyeket szent kútként tartottak számon. Arról persze nem igazán találtam semmilyen információt, hogy egyik miért volt népszerűbb a másiknál. Némelyiket fekete nadálytővel és galagonyával is körbe ültették.

– A fekete nadálytövet csonttörésekre, zúzódásokra, horzsolásokra használják – tűnődött Draco, majd folytatta: – A pótcsont-raip egyik fő alapanyaga. A galagonya pedig szívproblémákra alkalmazzák. A nyugtató főzet alapanyagai között van ez is. Logikus. Ha jól tudom, akkor mindkettő növénynek nagy vízigénye van.

– Pontosan. Némelyik ilyen kutat szent kútként tartották számon.

– Szent kútként?

– A keresztény egyház alakította ki ezeket a helyket. Megelégelték, hogy az emberek a régi pogány szokásaikhoz fordultak, és szent forrásokat imádtak. Később ezeket be is tiltották, többször is. Bevett gyakorlat volt, hogy kápolnákat hoztak létre ezeken a helyeken, hogy eltöröljék ezeket a forrásokat. Végül kompromisszumként szent kútként nevezték ezeket a helyeket.

– Kezdem érteni. Szóval akkor itt is van egy ilyen – rakta össze a történetet Draco.

– Pontosan egy szent kút – mondta végül a boszorkány. – Ladock erdőben van egy ilyen, amit így hívnak. Szent Ladoca ősi kútjáról van szó.

– Szóval egy kút.

– Igen, az – erősítette meg Hermione. – A legenda szerint ez a kút soha nem szárad ki. A XIX. században készítették el a mostani formáját, de belül sokkal régebbi részek vannak.

– Az Élet Vizéhez lehet köze. Vagyis innen indulhatott ki az egész.

– Ez akár igaz is lehet. Egyes kutak ásványianyagokban gazdag vízűek, amelyek segítenek a gyógyulásban.

– Így már jobban értem a helyzetet – bólogatott Draco, miközben befordult a balra. – Ezt akár lehetne mágikus erőnek is nevezni.

– Utána néztem még ennek. A XX. századtól egyre több ilyen helyet fedeztek fel újra. Spirituális helyszínek lettek, és mágikus tulajdonságuk miatt nagyon népszerűek – folytatta Hermione. – Felajánlásokat tesznek. Szalagokat kötnek a környező fákhoz. A legnépszerűbb ilyen hely Madron kútja.

– Madron kútja? Miért olyan ismerős ez a név?

– Nem tudom. Nekem igazán nem ismerős – rázta meg a fejét a boszorkány. – Írnak itt egy szertartásról is. A gyengék és sérültek gyakran Beltane idején, tehát májusban járultak ide. A szenvedő háromszor meztelenül lépett a vízbe, háromszor megkerülte a kutat az óramutató járásával megegyező irányban, majd a közeli, Szent Maderne ágyának nevezett dombon pihent meg. A ruhájukból (különösen a beteg területen viseltekből) egy darabot téptek le, és úgy hitték, hogy ahogy a rongy foszlik, úgy javul a betegség.

– A mágia isteneire… – mondta Draco, miközben feljebb tolta az orrán a napszemüveget. – Komolyan?

– Ezt nevezik hitnek, Malfoy.

– Mi van még?

– Van egy másik rituálé is. Szintén Beltane-kor kell csinálni. A lányok megkérdezték, meddig kell várniuk a házasságkötésre. Szalmából készült keresztet készítettek, amelyet egy tűvel rögzítettek. A vízbe helyezve a buborékok száma jelezte, hogy hány évet kell még várni.

– Érdekes – mondta Draco elgondolkodva. – Ez a kút messze van innen?

– Majdnem egy órányira. Kívül esik a zónán, amit bejelöltél.

– És Ladockról mit írnak?

– Semmit – válaszolt Hermione. – Semmi spirituálisat, semmi rituálét.

– Madernus – jutott eszébe Dracónak, mikor leparkolta az autót. A szélvédőn esőcseppek jelentek meg, majd lassan elkezdett esni az eső.

– Ő kicsoda? Sosem hallottam róla.

– Egy legenda vagy mese, már nem tudom – mondta a varázsló, aztán hátradőlt az ülésen. – Madernus és Morweena története.

– Nem ismerem – intett nemet a fejével a boszorkány.

– Mert ez nem valami tananyag, hanem gyerekmese.

– Olvastam Bogár Bárd meséit – húzta fel az orrát sértődötten Hermione, mire Draco elnevette magát. – Csak A szerencse színes szökőkútja című mesére emlékszem, de abban nem így hívták a szereplőket. És a vízről is kiderült, hogy semmilyen mágikus tulajdonsága nem volt.

– Sok mese van még ezen kívül – jegyezte meg egykedvűen a varázsló.

– Azok érdekeltek, amik rúnanyelven is megvoltak a Roxfort könyvtárában.

– Ezt nem is kellett volna mondanod – szólalt meg Draco, mire a boszorkány kissé sértődötten elhallgatott. – Már nem emlékszem teljesen a mesére, de elmesélem neked. Ahogy látom, mindjárt esni fog, és nincs sok kedvem esőben túrázni.

Hermione kikapcsolta a biztonságövet, aztán oldalrafordult az ülésen, és várakozóan nézett a varázslóra. Draco megmozgatta a vállait, vett egy mély levegőt, majd belekezdett a mesébe.

– Verőfényes napsütés volt…

– Kérlek, nem lehetne a lényegre? – nyögte a boszorkány, és mélyet sóhajtott.

– Verőfényes napsütés volt – ismételte meg Draco végtelennek tűnő türelemmel.

– Szóval akkor nem – szólalt meg szemét forgatva Hermione.

– Elmesélhetem? – sziszegte egy enyhe, arroganciával a varázsló.

– Rendben, Malfoy bárd, meséld el.

– Verőfényes napsütés volt ezen a napon, amikor Morweena elhagyta a faluját. Fiatal volt és szép.

– Mi más… sztereotipikus boszorkány.

– Még egyszer félbeszakítasz, akkor megint előröl fogom kezdeni – jegyezte meg szórakozottan a varázsló.

– Elnézés, Malfoy bárd, folytasd a mesét, kérlek!

– Morweena gyógyító volt, erős boszorkány, akit mindenki tisztelt, ugyanakkor féltek is tőle. A muglik nem értették meg, messze elkerülték, de ha szükség úgy hozta, akkor a segítségét kérték. A régi időkben a varázsképességűeknek nem kellett titkolni az erejüket, szabadon járhattak és gond nélkül varázsolhattak.

– Roxfort előtti időkből lehet ez a mese? – kérdezte a Hermione elgondolkodva.

– Nem tudom. Lehet – vonta meg a vállát a varázsló. – Ezt apám nem vetette ki a Roxfort könyvtárából, mint azt, amit említettél.

– Mi?
– Majd később elmesélem.

– Ühüm. És hogyan folytatódik a mese?

– Morweena mindig egyedül vágott neki a nagy útnak, hogy összeszedje a gyógynövényeket, ahogy ezen a verőfényes napsütéses napon is. – Draco elhallgatott, és gondolkodott a folytatáson. Olyan régen volt már.

– És aztán mi történt?

– Ahogy haladt a sűrű, sötét erdőben vihar tört ki, talán a legrosszabb és legpusztítóbb elemi csapás, amit eddig valaha látott. A szél Morweenát tovább űzte ki az erdőből, ki a tisztásról, mezőkön át, messze az otthonától, egyészen a homokos tengerpartra, ahol a hullámok embermagasságúra csaptak fel, és kishíján elnyelték őt. A kövek, hasadékok és sziklák közé mászott fel, ahol nem érték el a hullámok, végül egy barlangban talált menedéket.

Hermione halványan elmosolyodott, ahogy hallgatta a varázsló hangját. Időközben az eső is eleredt.

– A fiatal lány nem csak szép volt, hanem önfejű és vakmerő is. Tudta, hogy a barlangban nemcsak védelmet jelent, hanem kalandot és egy új dolog felfedezését. Szerintem hasonlított rád, Granger.

– Nem vagyok az a gyógyító típus – fújt egyet a boszorkány, majd hátradőlt az ülésben.

– Pálcát gyújtott, és elindult befelé a barlang gyomrába. Mindig is tudott erről a helyről, de a családja óva intette tőle. Elátkozott helynek tartották, ahonnan nincs menekvés. Morweenát azonban a kíváncsisága arra ösztönözte, hogy tovább haladjon. Hirtelen fény gyúlt az alagútban, és egy kék vizű tó partjára érkezett. Senkit nem látott. Lerúgta a cipőjét, majd belemerítette a lábát a vízbe, ami sokkal melegebb volt, mint amire számított. Leült a parton, kibontotta a haját, és dudorászva fésülni kezdte.

– Egyre kevésbé tudok azonosulni a főszereplővel – jegyezte meg a szusszanásnyi szünetben Hermione.

– Önfejű, vakmerő, kíváncsi és baromi idegesítő – sorolta fel Draco. – Én nem látok sok különbséget.

– Én nem vagyok olyan hülye, hogy belelógassam a lábam egy nyilvánvalóan veszélyes barlangi tóba.

– Fiatalabb volt, mint te, és nem volt auror. Lehet, hogy kisboszorkány korodban megtetted volna, ha elkap a vihar.

– Valószínűtlen. Folytasd inkább!

– Ahogy Morweena ott ült, hirtelen elkezdett a víz fodrozódni körülötte, majd a tajtékból egy vízi lény bukkant elő. Hínársörényes ló alak bontakozott ki a halvány fényben. Egy kelpie.

– Helyben is vagyunk – sóhajtott fel Hermione.

– A kelpie veszélyes lény, mert elcsábítja az embereket. Engedi, hogy az áldozata felüljön a hátára, majd leviszi a víz alá, aztán a mélybe, ahol felfalja azt. De ez a lény igazából nem kelpie volt, hanem egy alakváltó mágus, Madernus, aki veszélyes varázsló hírében állt.

– Állítólag a kelpie emberi alakot is tud ölteni – szólalt meg a boszorkány.

– Ez most nem legendáslények gondozása óra, vízi tündér, hanem egy mese. És ebben egy jóképű mágus volt a kelpie.

– Jóképű?

– Aha, ha meglátta egy boszorkány rögtön beleszeretett – bizonygatta Draco.

– Mi más történhetett volna…

– Vagy ledobta a bugyiját, de ez már korhatáros mese lenne.

– Mi lenne, ha folytatnád, Malfoy bárd? A nem korhatáros verziót szeretném.

– Biztos? Remek szex jelenettel tudnám feljavítani ezt a mesét. Nem? Hát jól van. Aztán a kelpie megszólította a boszorkányt: – Szép hölgy, mit keresel itt a tavamban?

– A kelpie nem tud beszélni.

– Keressek egyet és kipróbáljuk? Baromi nagyot képesek ugrani – kérdezte a varázsló. – Szóval Morweena nem ijedt meg, hogy kelpiet beszélni hallja. Ismerte ő is a mágiát, sokat tanult róla, és tudta, hogy valamilyen varázslat van a dologban. Egyenesen belenézett a kelpie ónixszemébe, majd megszólalt: – A te tavadban? Hogyan sajátíthatná ki egy varázslény az egész tavat?

– Végül is van benne igazság.

– A kelpie körül fodzoródni kezdett a víz, amikor újra megszólalt: – Fizetséggel tartozol te lány, amiért megmártóztál a tavam vizében. – A lány erre csak nevetett és nevetett, esze ágában sem volt semmivel sem fizetni. A kelpie-t elvarázsolta a fiatal boszorkány szépsége, a vakmerősége, és a szemében lángoló tűz, a csengő nevetés. Az animágus kedvenc szórakozása volt az errejárókat megijeszteni, főként bajbajutott muglikat, de ezen a napon semmi sem úgy alakult, ahogy tervezte. Általában fejvesztve menekültek, ha meglátták őt, viszont ez a lány a lábával vizet pancsolt felé, és a félelem apró szikráját sem mutatta.

– Kezd tetszeni Morweena.

– A kelpie elmagyarázta, hogy ez a tó varázsképességű vízzel rendelkezik, amilyet a lány el sem tud képzelni, és fizetség nélkül nem távozhat. Hozzátette, hogy ő maga, pedig nem egy közönséges kelpie, hanem egy nagyhatalmú varázsló Madernus, és ha nem hajlandó fizetni, akkor kegyetlen büntetésre számíthat.

– Tipikus öntelt mágus – fújt egyet Hermione. – Mindent erővel akar megoldani.

– Ha néha az a hatásos… – mondta Draco, aztán folytatta, mielőtt egy vitába keveredett volna. – Morweena kihúzta magát, majd megkérdezte: – És miféle fizetséget kérsz te kelpie?

Közben az eső még mindig kopogott a szélvédőn. Draco pedig tovább mesélt. Hermione fázósan dörzsölte meg a karjait.

– A kelpi kiemelkedett magasan a lány fölé a vízből megrázta a sörényét, majd egészen közel hajolt hozzá: – A csókodat.

Hermione hangosan felnevetett.

– Morweena nyugodtan a kelpie álla alá nyúlt, és megkavargatta, mintha egy közöséges ló lenne, majd közölte vele, hogy ő inkább megtartja a csókot magának, hiszen az lehetetlen, hogy egy kelpie igazi emberré változzon, és ő hajlandó legyen megcsókolni. Madernus ezen feldühödött, majd felkorbácsolta a hullámokat maga körül, varázserejével mágikus szelet idézett meg, ami belekapott a lány hajába, aki csak unottan áztatta tovább a lábát a tóban. A kelpie majdnem teljesen kiemelkedett a vízből, akkora volt, hogy a feje csaknem elérte a barlang tetejét, hátborzongató hangot hallatott. Irdatlan nagy volt, de a lány nem ijedt meg tőle. Madernus dühében hatalmas hullámot küldött felé, Morweena ekkor felpattant és a puszta mágiája erejével verte vissza a támadást, és víz alá kényszerítette a kelpie-t. Felbukkanva a férfi felbőszülten rontott rá a boszorkányra, és lezárta a barlang kijáratát. Bűbáj-bűbáj ellen feszült, de egyik sem bírt a másikkal. Végül aztán a mágus visszaváltozott emberi alakjába, és szópárbajjal folytatták tovább a csatájukat.

– Már látom, hogy mi lesz a vége.

Dracót azonban nem zavarta a lány közbeszúrt mondata.

– A fiatal mágus dühe és a boszorkány haragja egymásnak feszült. Különféle válogatott átkokat, ártásokat küldtek egymás felé. Zengett az egész barlang, a kövek potyogtak le a falakról, megremegett a föld is. Vitatkoztak egymással, a boszorkány végül már azzal fenyegetőzött, hogy minden létező kórságot rászabadít férfira, ha nem engedi el, ám a varázsló továbbra is ragaszkodott a fizetséghez.

– És aztán? – kérdezte Hermione.

– A mágusnak sikerült kirepítenie a pálcát a boszorkány kezéből, aki megpróbált menekülni, de végül a férfi karjaiban kötött ki. Küzdött ellene, megpróbált kiszabadulni. De Madernus ravasz volt, és elvette, amit akart. Szenvedélyesen megcsókolta a lányt.

– Ennyit arról, hogy megvárta, amíg beleegyezik…

– Elrontod a végét, Granger, maradj csendben. Próbálom neked érdekessé tenni a történetet, erre mindig félbeszakítasz. Rosszabb vagy, mint egy gyerek.

– Bocs, Malfoy bárd.

– Szóval a csók megszelídítette a boszorkány haragját, és szerelmet ébresztett benne, elemi vonzalmat a varázsló iránt. Körülöttük a barlang elcsitult, a víz felszíne megnyugodott, a föld pedig nem rengett tovább. Egymás szemébe néztek, és valami olyan bűbáj ébredt bennük, ami ellen képtelenség volt védekezni. Tudták, hogy egymásnak rendelték őket. És úgy tartja a legenda, hogy Beltane idején a boszorkány még mindig ellátogat a barlangi tóhoz, és várja az ő kelpie-jét. Vége.

– Közben el is állt az eső – mondta Hermione mosolyogva. – Remek mese volt.

– Malfoy bárd szolgálatodra – imitált egy apró meghajlást Draco. – Esetleg később még mesélhetek elalvás előtt. Rengeteg történetet tudok még. Nem mindegyik ennyire nyálas és szentimentális.

– Lehet, hogy itt lesz a kulcs – tűnődött a boszorka.

– A mesék és legendák között kell keresnünk ezeknek a mágikus vízzel kapcsolatos utalásokat? – Draco elgondolkodó arcot vágott. – Nem emlékszem, hogy ebben említették volna mi is az a hatás, amit ezzel a vízzel el lehet érni.

– Talán egy eredeti verzióban. Bár ez nem hiszem, hogy Cornwall környékéről származó mese. Kelpie-k Skóciában és Írországban vannak.

– De a mesében egy animágus volt, a nevek pedig innen származnak – mondta Draco, majd kinyitotta az autó ajtaját. Most már nem esett az eső, Hermione arcát megcsapta a friss szellő, majd ő is kiszállt.

– Igaz.

Mindketten vízhatlanná és sártaszítóvá változtatták a ruhájukat és a cipőiket. Hermione elmondott egy varázslatot, majd egy vékony ezüstszínű vonalat hívott elő, ami Caroline Evans lépteit mutatta. A két auror egymás mellé állt, és kissé megnyugodva vették tudomásul, hogy a nyomkövető bűbáj valóban működik. Draco időközben felvette az egyik hátizsákot, és lazán lógott az egyik vállán.

– Egy házizsák elég lesz. Haladjunk lassan. Nem láttam muglikat, de csak óvatosan a varázslattal – mondta a férfi, majd bezárta az autót.

– Jó – nyugtázta Hermione, majd összecipzározta magán a széldzsekijét. Nehezen ment az álpocak miatt. – Francba…

– Mi a baj?

– Csak a pocak.

– Halloweenig tarts ki, drágám – vigyorgott Draco, mire Hermione egy erős könyökmozdulattal válaszolt a bordái közé, amikor elment mellette. – Héé!

– Nem jössz, Malfoy?

– De, de megyek már.

Csendben haladtak a galagonyával szegélyezett földúton. Kellemes, hűs szél lengedezett a fák között, ami elűzte a korábbi esőfelhőket. Egy lélek sem sétálgatott a környéken, sem mugli, sem varázsképességű, így remekül tudták követni a vékony ezüst szálat, ami Caroline haladását mutatta. Draco feszült figyelemmel haladt a boszorkány mellett, mintha mindenhonnan veszélyes csapásra lehetett számítani. Hermione viszont felszabadultan élvezte a sétálgatást, amiről nem is gondolta, hogy ennyire hiányzik neki. Rengeteg gyógynövényt azonosított, amiknek bizonyítottan mágikus hatásai voltak.

– Vannak bűbájok? – kérdezte Dracót a boszorkány.

– Semmi – rázta meg a fejét a varázsló.

– Hamarosan megérkezünk a térkép és a nyomkövető bűbáj szerint is.

– Végre.

A két aurornak át kellett magát verekednie egy rekettyésen, aztán egy rétre ékeztek, ahol egy kis kövekből álló építményt vettek észre. A bűbáj egyértelműen ide vezettek őket. A kőlapok közül víz szivárgott ki. Közelebb érve megszemlélték a cseppet sem különleges látványt.

– Ez lenne az a bizonyos szent kút? – mustrálta a kőlapokat Draco. Gránitból készült a félköríves része. A bejáratot két kő alkotta, aminek egyik részére egy görögkeresztet véstek. Viszont az egész építmény az előzetes elvárásaihoz képest igencsak kicsinek látszott. – Nem egészen erre gondoltam.

– Valóban nem túl nagy építmény.

– Ebben alig van víz – állapította meg a varázsló.

– Igen – bólogatott az aurortársa. – De biztosan itt voltak. Nem igazán látom semmi nyomát annak, hogy bármit is csináltak volna itt. Mármint olyasmit, aminek maradt volna bármilyen nyoma. Se olyan felajánlások, amikről a Madron kútnál olvastam. Sok a nyom, mármint az, hogy itt Caroline rengeteg toporgott, de aztán visszaindul a jel ugyanarra, ahonnan jött.

– Az biztos, hogy megmártózni nem tudnak ennyi vízben – méregette a férfi a forrás helyszínét. – Ebben még csak arcot mosni sem lehet vagyis én biztosan nem tenném meg.

– Lehet csak vizet vittek innen vagy körbejárták a helyzet. Egyébként nagyon szép hely, olyan nyugalmas és csendes – találgatott a boszorkány. – Rengeteg gyógynövény van a környéken, akár azokat is szedhettek. Láttam néhány megtépázott bokrot idefelé jövet.

– Vannak régi bűbájok a kúton, de ezek mind iszonyatosan régiek. Nagyon kezdetleges védelmi mágia – vizsgálgatta tovább az építményt Draco. – Semmi mugli ellenes vagy túlságosan bonyolult. A legtöbb már iszonyatosan kopottas.

– Veszek belőle mintát – mondta Hermione, majd elővett egy apró üvegcsét a zsebéből.

– Majd én, mami – vigyorgott a férfi, miközben kivette a boszorka kezéből az üvegcsét, és belemerítette a vízbe, majd bezárta. – Ne nézz rám így!

– Ne nézzek így? – ismételte meg a lány. – Nem vagyok tehetetlen.

– Tudom, de túlságosan is megerőltető lenne egy hajolás ebben az állapotban, sokáig tartana az a mintavétel, ráadásul ott nem messze vannak muglik, szóval gyorsan pucoljunk el erről a helyről.

– Oh, a fenébe!

Draco közelebb ment, aztán a kezét a boszorkány derekára tette, és egy kicsit közelebb húzta magához őt. Hermione kissé megmerevedett ettől az érintéstől, de küzdött az érzéssel, hogy legszívesebben elhúzódott volna, és a másik kevésbé üdvözölt érzéssel, ami miatt inkább megölelte volna. Elhessegette magától a dolgokat.

– Menjünk – szólalt meg végül a boszorkány. – Ugyanazon az úton visszafelé?

– Kerüljünk egy kicsit, mintha sétálnánk – válaszolt a társa. – Ha tovább megyünk, akkor nem keresztezzük azoknak a mugliknak az útját, hacsak ők nem változtatnak irányt. Innen nem tudom ki, lehetnek akár konvent tagok is, szóval nincs veszélyben az álcánk.

– Jól van. De muszáj ilyen közel jönnöd?

– Mert egy pár vagyunk… papíron – mondta Draco egykedvűen. – Tovább fogjuk ezt a mosolyszünetet játszani?

– Nem – nyögte a boszorkány. – Inkább felejtsük el, oké?

– Jó. Visszaköltözhetek az ágyba? A pince baromi kényelmetlen.

– Aha. Trelawney szobája is… Borzalmasan rosszul aludtam – vallotta be Hermione.

– Szent a béke?

– Igen – bólogatott a lány. – Szent a béke.
– Akkor rendben.

***

A kis kiruccanásuk, a hazaút és egy gyorsan elfogyasztott ebéd után, a két auror együttesen lement a pincébe, hogy a kútból hozott mintán dolgozzanak. Semmi sem tűnt ennél fontosabbnak. Mindketten feszülten várták az eredményeket. Vajon tényleg mágikus lenne a kútból hozott víz? Mindent meg akartak tenni, hogy erre a kérdésre választ találjanak. Hat féle bájitalt készítettek elő, hármat-hármat fejenként.

Az üstök alatt vidáman lángolt a tűz, és füstölögtek a bennük kavargó aromás gyógynövények keverékei, amelyek keveredtek valamilyen földes illattal. A lángok táncoló játéka visszaverődött a régi pince téglafalain. Draco és Hermione csendben dolgozott egymás mellett. Nem zavarták egymást.

Hermione figyelte, ahogy a bájital fodrozódását az üstben, majd újra megkeverte, miközben mélyen magábaszívta az eszenciákat. Halkan felsóhajtott, mintha megborzongott volna tőle. Feszülten várta, hogy a pár csepp varázslószilva eszenciát, amitől lilává változott a főzet. A boszorkány elmosolyodott a sikeres bájital láttán.

Draco fél szemmel nézte a lányt, aki most felkötötte a haját, a tarkóján kissé összegöndörödött egy hajtincs, a bőre pedig fénylett a finom izzadságtól. A férfi legszívesebben megérintette volna, csókkal törte volna meg a bűbájt, ami az apró területet rejtette el a tetoválást, amit a lány nem akart neki megmutatni. A vágy, hogy közelebb kerüljön hozzá erősebb lett, miközben rádöbbent, hogy még mindig nem ismeri teljesen őt. A tetoválás, amelyet őrzött egy újabb történetre utalt, amelyet eddig még nem osztott vele.

– Készen vagyok – szólalt meg Hermione, amivel megtörte a pincében lévő csendet. – Szerintem egészen jól sikerült.

A varázsló feleszmélt az álmodozásból. Miközben a lángok táncoltak, és a bájitalok illatai megtöltötték a levegőt, Draco egyenesen a barna szemekbe nézett, majd megszólalt:

– Rendben, akkor lássuk, hogy mit is hoztunk el a kútból.

Lombikokat készített elő, amiket varázslattal belemerített a bájitalokba. Ügyesen csinálta, hiszen mind a hatot egyszerre öltötte meg. Aztán belecsepegtette a kútból származó vizet mindegyik üvegbe. A feltáró bájitalok néhány perc várakozás után különféle színekben kezdtek pompázni. A folyadékok egymástól különböző árnyalatokat öltöttek fel, amik a két aurornak sokkal többet mondtak, mint az avatatlan szemeknek. Némelyik fényes türkizt vagy smaragdzöldet, másikak mély indigót vagy lila árnyalatot mutattak. De a legérdekesebbek a titokzatosan vibráltak a pince halvány fényében némi aranyfénnyel.

Hermione szótlanul figyelte a reakciókat, amik jobban meglepték, mint amire számított. És ott volt. Meglepő módon igazolták az igencsak ritka jelenséget.
– Ez meglepő eredmény – szólalt meg Draco, majd összefonta a kezét a mellkasán. Most sem viselt pólót, de Hermionét ez már nem igazán zavarta, az inkább, hogy most nagyon is közel voltak egymáshoz, és a karjuk egy pillanatra összeért.

– Ebben gyógyító mágia van – mondta ki a nyilvánvaló tényt Hermione. – Ezt el sem hiszem.

– Azért ez erős túlzás – jegyezte meg a varázsló. – Kétségkívül benne van, nem valami nagy koncentrációban, de benne van.

– De ez egyáltalán lehetséges?

– Sosem kutattam az ősi mágiát – vonta meg a vállát Draco. – Ehhez kellene egy igazi szakértőt szereznünk vagy nagyon is sokat utána olvasnunk. Persze ezt nem nevezném éppenséggel az Élet Vízének, és legfeljebb egy-egy sérülést, gyomorbántalmat és hasonló apró problémákat oldana meg.

– Mennyi lehet ez, amit elhoztunk? Három deci?

– Körülbelül – erősítette meg a varázsló. – De ez nem mennyiségi kérdés.

Hermione elgondolkodva bólintott. Ez a mágia sokkal összetettebb volt, mint amilyennek látszott. Vajon hogyan is alakulhatott ki ez a fajta gyógyhatás, aminek köze volt a mágiához? Talán Flint ezeket a helyeket is kereste Merlin sírhelyének kutatása mellett?

– Nem, nem valóban mennyiségi kérdés – jegyezte meg végül. – Ez az a fajta varázslat, amely mélyebb megértést igényel.

Draco ismét figyelmesen szemügyre vette a lombikokban lévő különféle színű folyadékokat, és egyetértően bólintott. Ahogy a pincehelyiség csendjében álltak, mindketten érezték, hogy ez az új felfedezés mélyebb értelmű, mint az első pillantásra látszott.

– Talán igazad van – mondta végül Draco, miközben a lombikokat figyelte. – Talán ez a víz valóban valami több, mint amire először számítottuk.

Hermione felemelte a tekintetét a varázslótársára.

– És Flint?

– Talán ehhez is köze van – találgatott a varázsló. – De egyelőre még nem találtunk erre egyértelmű nyomot.

– Akkor hát tovább kell kutatnunk – javasolta határozottan Hermione. – Lehet, hogy ez a víz csak a kezdet.

Draco egyetértően bólintott.

– Rendben van. Folytassuk a kutatást. De ehhez még vissza kell mennünk oda néhányszor. Viszont nem csak a vizet kell megvizsgálni, hanem a környéket is. Ha mégis kiderül, hogy a mágia meghaladja a muglik által elviselhető szintet, és veszélyt jelent rájuk, akkor a Minisztériumnak lépéseket kell tennie.

– Szerintem nem veszélyes.

– Én ebben nem vagyok teljesen biztos – mondta a varázsló.

– Ez a kút már a XV. század óta ott áll, és semmilyen gyanús jeleket innen nem kapott a Minisztérium, ha így lenne, akkor már régen elrendelte volna azt, hogy zárják le.

– A Félrevezetési Ügyosztályon jártál már?

– Nem mostanában – mondta a boszorkány.

– Nem csodálkoznék, ha egy egész század lemaradással próbálnak megbirkózni – adta meg a választ Draco.

– Mit csináltál te ott? – kérdezte Hermione.

– A villa miatt – legyintett nemtörődöm módon a varázsló, miközben megdörzsölte az arcát. – Mára végeztünk itt.

– Én is azt hiszem – helyeselt, és nyújtózott egyet a boszorkány. – Ezt nevezhetjük előrelépésnek?

– Legalább találtunk valami mágikusat, amihez köze van a konventnek. Menjünk fel. Együnk valami, aztán meséld el, hogy mit csináld apád a Roxfort könyvtárában.

Draco elmosolyodott, majd beleegyezően bólintott. Megvárta, amíg a boszorkány elindul felfelé a lépcsőn, aztán eloltotta az üstök alatt a lángokat. Mélyen felsóhajtott, aztán követte Hermionét felfelé.

hozzászólások: 0