23. fejezet
Boszorkányságok

Feszült várakozással telt az idő, amíg beesteledett. A páros igyekezett lefoglalni magát. Blaise távozása után csak figyeltek, de nem történt semmi, pedig még egy sétát is beiktattak a programjukba. A környék túl csendes volt, szokatlanul nyugodt, ami mindkét aurort rendesen frusztrálta, így csak riasztásokat állítottak be, de a konvent tagok sehol sem voltak. Egy ideig várták, hátha elcsíphetnek valamit, de egy kóbor kutyán és egy mókuson kívül senki sem merészkedett a célszemélyek háza felé. Nem volt más választásuk le kellett foglalniuk magukat.

Hermione a konvent után kutatott az interneten, de semmi olyasmit nem talált, ami megmagyarázhatta volna a tagok hirtelen eltűnését, viszont még több rituálé felvételt sikerült lementenie. Mindegyik a nevetséges határát súrolta… Aztán visszatért az asztrális kivetülés tanulmányozásához, és a kameráihoz.

Közben Draco pedig a térképen a nyomkövetőbűbáj rögzítette útvonalakat igyekezett egy másikra rögzíteni. Nehezebbnek tűnt, mint azt elsőre gondolta. A párosok különböző útvonalakon indultak el, ez pedig összezavarta a varázslatokat. Órákig kellett bogoznia a bűbájokat, amíg meg tudta határozni az időt, a sebességet és az utat. Sajnos, az eredmény nem volt túl pontos, ami kissé idegesítette a varázslót, de sikerült egy olyan kört létrehozni, ami egy kissé szűkítette a lehetőségeket, és másnap végig tudnak haladni az útvonalon.

Nem sokkal tizenegy óra előtt, amikor az utca teljesen elcsendesedett, és egy lélek sem járkál már, a két auror kiábrándultan az Evans házat vette célba. Bűbájokkal vették körbe a tíz méteres körzetet, így kizártak mindent muglit, és elterelték őket valahova máshova. Ez igazából elővigyázatosság volt, de mindent meg akartak tenni a biztonság érdekében.

– Én megyek be – szólalt meg Hermione ellentmondást nem tűrő hangon.

– Negyedórát kapsz – mondta Draco hasonló ellentmondást nem tűrően. A boszorkány csak a fenyegetően fodrozódó kiábrándult alakját látta, de el tudta képzelni a szürke szemeket, amik metszően most egyenesen rá meredtek.

– Hogyan legyek így alapos? – rontott rá a boszorkány a teljesen jogos kérdéssel.

– Old meg, Granger – válaszolta a varázsló, mintha ez valamilyen rutinfeladat lenne.

– Elviselhetetlen vagy olykor, Malfoy.

– Jobb, ha sietsz. Ketyeg az óra.

Hermione pálcát rántott, majd kinyitotta az ajtót. Az előszobában belépve megcsikordult a padló a lába alatt. Először körbenézett. Bent nem volt senki. Az észlelővarázslatok nem mutattak semmit sem. Csend, sötét, és csak a szíve hangos dobbanásait hallotta. A boszorka szétnézett a nappaliban. Minden olyan kínosan tiszta volt, mint egy orvosirendelőben. A levegőben is fertőtlenítő és valamilyen kissé émelyítő tisztítószerszag terjengett. Kicsit hasonlított a szülei rendelőjének illatára, de nem akarta, hogy ez a gondolat elvonja a figyelmét.

Robert és Caroline Evans mindent a lehető legnagyobb rendben tartott. Kissé kényszeresen is. Nem mert semmihez sem hozzányúlni. Hermione varázslatot vetett ki, majd bűbájok és mágia nyomait kereste. Mintha mindent alaposan tisztára sikáltak volna, még egy általános, mindenhol jelenlévő mágiának sem látta nyomait. Olyan tiszta volt a konyha, hogy akár a padlóról is lehetett volna enni. Volt ebben valami borzasztóan furcsa.

Felment az emeletre, aztán megnézte a hálószobát. Tökéleteseb bevetett ágy, mérnöki pontossággal rendezett párnák. Biztos volt benne, ha kinyitotta volna a szekrényt, akkor élére hajtogatott ruhákat talált volna benne. Felsóhajtott. Nem figyelte az időt, de tovább kellett mennie. A fürdőt és a mosókonyhát kihagyva benyitott a wicca szobába, aminél bűbájmentesebb helyiséget nem is találhatott volna sehol sem. Meglendítette a pálcáját. Még varázsképességű növényeknek sem mutatott semmilyen mágia jelenlétet a bűbája. Begyűjtött néhány mintát a szárított növényekből álló koszorúkból. Különösnek tűnt az egész.

Megnézte az asztal, amin egymás után sorakoztak a megkopott, bőrkötéses grimoárok. Gyorsan átnézte őket, amulettek hevertek mindenfelé, látszólag mindenféle cél és rendszer nélkül. A könyvek között időzve rengetegféle és fajta varázslattal foglalkozó irományt fedezett fel. Néhány hajmeresztőbb rituálét is talált. Idegesen szakította meg a sóból rajzolt kört, amit aztán kénytelen volt megigazítani.

– A rohadt életbe.

Hermione újra varázsolt, de mintha nem is történt volna semmi. Kezdte felhúzta magát, ez nem lehetett… Már éppen újabb bűbájt mondott volna, amikor lépteket hallott. A jelzőbűbája nem jelzett senkit sem, viszont egyértelműen hallotta azt a valakit. Felkészült a harcra, a szíve hevesen dobogott, de egy forduló után a folyosón szembe találta magát Dracóval.

– Francba, Malfoy! Mondtam, hogy elintézem ezt egyedül. Nem kellett volna utánam jönnöd. Azt hittem, hogy van a házban még valaki.

– Negyedórát kaptál, az pedig letelt – magyarázta a varázsló.

– Nem találtam semmit.

– Mi?

– Még a wicca szobában sincs mágia. Ilyen háztartás nincs. Még a muglikat is körbeveszi valamiféle gyenge mágia. Gyógynövények, kövek és mittudomén, de főleg a növények. Itt mindent tisztára pucoltak.

– Hogy a picsába lehet ez? – kérdezte ingerülten a férfi. – Rohadékok.

– Nem tudom. El sem tudom képzelni.

A varázsló mérgesen mondta ki a bűbájt, majd még jónéhányat. Semmilyen eredmény. Iszonyatosan düh kezdett benne forrongani.

– Valami blokkolja a mágiát – mondta Hermione, majd folytatta a keresgélést. – Most mást nem igazán tudok elképzelni. Ez nem szokványos egy háztartásban.

– Ezt nem hiszem el – morogta Draco. – Granger, hadd átkozzalak meg!

– Most bezzeg megátkoznál. – A boszorkány széttárta a karját, aztán szembe fordult a varázslóval. – Gyerünk, Malfoy! Mondj egy átkot.

– Petrificus Totalus.

Hermione készült arra, hogy elhasaljon a bűbájtól és kővé dermedjen. De a mágia el sem találta vagy talán mégis? Nem igazán tudta volna megmondani. A lány megpaskolta a mellkasát, aztán hitetlenkedve nézett a varázslóra, aki ugyanígy nézett vissza rá.

Draco legszívesebben tovább folytatta volna az átkok alkalmazását, hogy de túlságosan is sokáig időztek ezzel, és nem merülhetett bele semmibe. Kezdtek egyre feszültebbek lenni.

– Nem működik – szólalt meg hüledezve a boszorkány.

– Az a mocskos kurafi. Tűnjünk el innen, de most azonnal! – mondta ki úgy a férfi, mintha egy parancsot mondana.

– Még van egy szoba itt fent és a pincét megnézném.

Draco mérgesen nézett rá. A tekintetével ölni lehetett, és olyan szürke volt, mint az a viharos égbolt, amit ő maga támasztott fel a saját a mágiájával. A boszorkány megtorpant egy pillanatra, de nem hátrált meg előle.

– Nyugi meg tudom magam védeni – szögezte le Hermione

– De az álcánknak lőttek, ha nem tudjuk őket megátkozni – sziszegte az auror. – Itt bent minden hatástalan.

– Az Imperiót használtad. Legutóbb. Nem igaz?

– Most nem fogok kipróbálni rajtad egy főbenjáró átkot – fújt egyet Draco mérgesen, ha lehet most még dühösebbnek látszott.

– Ha én választok átkot, akkor ezt kérem tőled. – Hangja olyan határozott volt, hogy senkit sem tudta ettől az őrültségtől eltántorítani. A férfi tudta ezt, ez volt Granger-Danger hatás, az őrület, ami mindig ott volt benne, amikor Potterék valami baromságra készültek. Úgy tudta mindig, hogy a lány volt az értelmiszerzője az egésznek, és erről most személyesen győződhetett meg.

– Megölöm Shacket és Tonkszot, amiért veled, az őrült boszorkánnyal zártak össze. Meg fogok őrülni én is, mire végzünk.

– Draco, tedd meg!

– Cseszd meg! Imperio!

Hermione érezte az átok hatását, ez határozottan eltalálta. Régen átkozták meg így. Olyan volt, mint egy édes simogatás az elméjében, ahol Malfoy mély baritonja szólt hozzá. Elbűvölő hangja volt. Különösen gyengéd, lágy, sosem hallotta így. Azt kérte, hogy lépjen előre, aztán menjen ki a házból. Könnyűnek érezte magát, szinte légiesnek. Annyira gyengéd volt, annyira kedves, miért ne tette volna meg ezt neki? Draco édes kis semmiségeket súgott az elméjének, amibe teljesen belepirult. Mire a boszorkány újra feleszmélt ott találta magát a smaragdzöld füves előkertben, miközben Malfoy a karját fogta. Először az erős szorítást érzékelte, majd a lendületes lépteket, amik átvezették az úton.

– Te rohadék – mondta ki az első értelmes, saját gondolatát Hermione.

– A pince üres. Megnéztem – jelentette ki Draco a lehető legérzelemmentesebb hangon.

– Akkora egy nagy szemét vagy – sziszegte vissza a lány. – Másolatokat akartam csinálni a varázskönyvekből.

– Akkor lettem volna szemét, ha valami ocsmányságra kértelek volna meg – sóhajtott fel a férfi. Még mindig a boszorkány karját fogta, miközben visszavezette a házukhoz. – Vettem mintákat több helyről is. Hamarosan kiderült, hogy mivel állunk szemben.

– Egy undok varanggyal állunk szemben – fújt rá még mindig Hermione. – Egy hatalmas, undok varangyra. Én nem görényt csináltam volna belőled, hanem egy nyálkás, undorító varangyot.

– Kérted, megkaptad. Mit akarsz még tőlem?

– A rögeszméddé válik, hogy meg kell védened engem.

Draco becsapta maga mögött a házuk ajtaját, ami még utána is rezgett az ajtókeretben. Most más semmilyen kétség nem fért ahhoz, hogy a férfi mennyire dühös.

– Mi a fene van veled, Malfoy? – tette fel egyértelműen a kérdést Hermione.

– Nem eshet bajod. Nem fogok még egy társat elveszteni. Veszélyt jelentett az a ház, és lehet a többi is. Szóval egyelőre hadd tegyem meg az óvintézkedéseket.

– Akkor ments meg, ha tényleg bajban vagyok – jelentette ki a leghidegebb hangtónusával a boszorkány. – Ha ezt nem tudod megtenni, akkor szólok Tonksznak, és akkor Zabini átveszi a helyedet.

– Vagy téged cseréllek le Zabinire – sziszegte a varázsló egyre dühösebben.

– Engem? Komolyan mondod, Malfoy?

– Százfűlé-főzet kell, és némi apró darab belőled, aztán megoldható. Ja, igen. Zabininek van egy tincse a hajadból.

– Honnan tudod?

– Én mindent tudok.

– Nyavalyát.

– Tudok a kiruccanásaidról, és a Zebpiszok közben felépített kis hálózatodról. A kalandjaidról is, ha már itt tartunk – magyarázta Draco. – Csak idő kérdése, hogy mikor lesz egy őrült terved, amikor már nem csak a pici bűnözőket hozod be. Legalább most itt vagy és nem ott.

– Azt szeretnéd, ha megmutatnám mennyire vagyok jó auror?

– Csak vigyázni akarok rád – mondta a varázsló, aztán közelebb lépett hozzá. Hermione belenézett a szürke szemekbe. – Látom benned ugyanazt az önpusztítást, mint magamban. Legalább te ne csináld ezt. És a protokoll szerint jártam el. Ha valami blokkolja a mágiát az veszélyes.

– Ennyi kell hozzá, és teljesen eldurran az agyam – fújt egyet Hermione. – De nem kell tőled ez az aggodalom.

– Nem volt nő, aki így fel tudott volna húzni a puszta létezésével, mint te. Lementem a pincébe.

– Még nem végeztünk, Malfoy.

– Én már torkig vagyok veled, Granger.

– Draco, kérlek!

– Mi az?

– Nem akarok veled veszekedni – mondta végül Hermione.

– Mindig megteszed – szólalt meg félhangosan Draco.

– Mert makacs vagyok és önfejű. Szóval egyezséget ajánlok.

– Hallgatlak.

– Mindenhova együtt megyünk vagy így vagy úgy – vázolta fel a boszorkány. – Nincs magánakció.

– Méltányos ajánlat.

– Ez segít majd a beteges védelmikényszereden.

– Nem hiszem el, hogy lecserélnél Zabinire – méltatlankodott Draco. – Azok után, amit ma láttál belőle, akkor is megtennéd?

– Bárkire lecserélhetnélek, ha tudnám, hogy jó auror, vagy ugyanolyan jó auror, mint te – magyarázta Hermione.

– Nincs ilyen piszok jó auror, mint én.

– Ekkora dinka biztosan nincs. Olyan vagy, mint egy területféltő magyar mennydörgő – sóhajtott fel a Hermione, majd hátrasimította a haját, ami már kezdett kiszabadulni a kontyából.

Draco csak felhorkant.

– Le kell, hogy lombozzalak, de én egy csillagképről kaptam a nevem, és nem a magyar mennydörgőről vagy akármelyik sárkányról. Black családi hagyomány.

– Akkor akár Kígyótartó is lehettél volna.

– Majd talán a fiam – morogta halvány mosollyal a férfi.

– Van még egy feltételem – szólalt meg Hermione.

– Micsoda?

– Együtt dolgozunk a pincében ezeken a mintákon.

– Most kellene némi szabadidő nélküled – jegyezte meg Draco. Nagyon is őszinte volt, ami még őt magát is meglepte, de a boszorkány nem hagyta magát ennyivel lerázni.

– Nekem is kellett volna Evanséknél pár perc egyedül – vágta rá a boszorkány. – Lehet, hogy rájöttem volna erre-arra. Volt egy szoba, amit nem láttunk.

– Persze csapdában esni egy varázslat nélküli helyen… csodás lett volna. Mi van, ha valami csapdába sétáltunk volna bele? Ahonnan se segítséget, se semmit nem lehet hívni. Ez aztán nagyon, de nagyon szuper lenne.

– Elég volt, Malfoy!

– Most bezzeg Malfoy vagyok, de ha valamit ki akarsz belőlem csikarni, akkor meg Draco?

– A mókuskámat mégsem mondhatok.

– A mágia istenei megáldottak veled – mondta Draco mérgesen. – Merlin óvja azt, aki veled akarja az életét összekötni.

– Ah, kérlek…

– Komolyan mondtam – szólalt meg szikrázó tekintettel.

– Akkor is kiszedem belőled mi az igazi ok, ami miért ezt csinálod velem állandóan – kiabálta Hermione. – Egyszerűen ez érthetetlen.

– Lehet a válaszom nem fog tetszeni – közölte a varázsló.

– Honnan tudhatnám, ha nem hallottam még?

Egy hosszú pillanatig egymás szemébe nézve méregették a másikat, aztán a férfi inkább csak lemondóan megcsóválta a fejét.

– Egyedül megyek le a pincébe – jelentette ki Draco határozottan.

– Akkor nincs egyezség – tette csípőre a kezét Hermione.

– Teszek rá. Utálom az ultimátumokat – sziszegte a szürke szemű varázsló. – Sőt gyűlölöm mindet.

– Miért is lepődnék meg ezen?

– Menj el az utamból, Granger! Most!

– Nem fogok. Együtt megyünk le.

– Most nem.

– Draco…

– Ha még egyszer úgy használod a nevem, hogy irányítani akarsz, akkor nem állok jót magamért.

– Draco, ez nem…

A varázsló azonnal beváltotta a fenyegetését, aztán megragadta a boszorkányt. Nem törődve semmivel a falhoz szorította. Egy hosszú percig egymás szemébe néztek. Mindketten ziháltak, miközben egymásnak feszültek, és valami abban a pillanatban elpattant. Draco lecsapott az ajkaira. Heves volt, zabolázatlan, amilyen ő maga. Miért csinálta volna ezt is másképpen? Hermione egyből megadta magát, és ugyanilyen hévvel viszonozta a férfi közeledését. A szavakkal karmolták, csípték, tépázták egymást, ezzel ellentétben a fizikai vonzalmuk mámoros volt, égetett és perzselt.

Édes és keserű. Tűz és víz. Meleg és hideg. Annyi ki nem mondott gondolattal, annyi elhallgatott, elfojtott vággyal, amire nem volt logikus magyarázat. Az összeérő nyelvük vad táncba egyesült. Olyan erővel sújtott le rájuk az érzés, ami arra ösztönözte őket, hogy még hevesebben reagáljanak. Ez a pillanat csak kettejüknek szólt. Ki nem mondott dolgokról. Valami olyasmiről, ami eddig ott keringett körülöttük.

A kéjsóvár ajkaik kívánták egymást. De még mielőtt az őrültség még nagyobb oktalanságra ösztönözte volna őket. Szétváltak egymástól. Zihálva érintették egymáshoz a homlokukat.

– Legközelebb – szólalt meg rekedten Draco –, akkor fogod kimondani a keresztnevem, ha benned leszek, és elélvezem tőlem.

Hermione vett egy mély levegőt, miközben a férfi közelebb hajolt a füléhez. Abban a pillanatban nem is akart mást csak ezt.

– És sikoltani fogod – suttogta sejtelmesen, amitől a boszorkány megremegett.

Felemelte a fejét, hogy egyenesen a viharszürke szemekbe nézzen. Legszívesebben csak úgy heccből újra kimondta volna nevét, de torkára forrt, ami megpecsételte a sorsát. Belevetett volna magát abba a tűzbe újra, amit a férfi ébresztett benne. Hiba lett volna. Túlságosan nagy hiba.

És őrültség. Igen, őrültség. Granger-féle őrültség, ami mindent összezavart, ami segített neki Harryékkel együtt kijutni a nehéz helyzetekből, de most összeakadva a Malfoy-féle őrültséggel valami egészen más irányba vitte volna a dolgaikat. Le kellett nyugodnia.

Így inkább hagyta Dracónak, hogy elsétáljon mellette, majd hallotta, ahogy ütemes léptekkel elindul lefelé a lépcsőn. Hangosan sóhajtott fel, aztán elindult a konyha felé egy pohár vízért. De a zakatoló szívét semmi sem nyugtatta meg. Ez a csók jóval több volt, mint egy válasz a kérdésére. Malfoy minimum őrült volt. Ő maga pedig hasonlóan elmezavaros.

Miközben Hermione a személyes vállságával küzdött a szomszéd háznál megjelent egy autó, majd kiszállt belőle Robert és Caroline Evans. A boszorkány hevesen dobogó szívvel jelent meg az ablaknál, és figyelte, ahogy a szomszédok bemennek a házba. Malfoynak igaza volt a veszéllyel kapcsolatban. A boszorkány mélyen felnyögött, aztán felment az emeletre.

***

Hermione képtelen volt aludni. Már hajnalodott, de még mindig kutatott valamiféle magyarázat után a mágiamentes otthonra, amit abba kellett hagynia, mert borzasztóan elfáradt a szeme. Aztán később pedig a kameraképek elemzésével töltötte az időt. Bár az utóbbiba csak a végső elkeseredettségében kezdett bele, mert a plafon figyelése csak felhergelte.

Malfoy fel sem jött a pincéből, ami egyrészt jó volt, másrészt pedig szörnyű. Elcsigázott volt, fáradt, zavart és ideges, és valami teljesen más, amiről nem akart tudomást venni. Majdnem halálra ijedt, amikor Draco testetlen patrónusa leinvitálta a pincébe. Először nem akart menni, de aztán meggyőzte magát az ellenkezőjétől, és inkább felöltötte az auror szerepet, majd lement a lépcsőn.

Olyan volt odalent, mint egy katlanban. Több üst alatt is vidáman lobogott a láng, amitől kissé kísérteties fény vetült a helyiségre. Nem ment könnyen a lélegzés. Azonnal kiverte a hideg verejték a homlokát. Eltompultak az érzékei, és ennél jobban nem utált semmit sem. A levegő a meleg bájitalpárától volt terhes. Megállta, hogy ne elemezze ezeket az illatokat.

– Itt vagyok – szólalt meg fojtott hangon a boszorkány.

Draco előbukkant a félhomályból. Megint póló nélkül volt, izzadt ő is. És a rohadt életbe, annyira szívesen megcsókolta volna újra, hogy legszívesebben már most elmenekült volna. A varázsló persze mostanra tökéletesen ura volt az indulatainak, mintha a korábbi kirohanása meg sem történt volna, sem a csókjuk. Most éppen a bájitalokmesterét játszotta, aki nagyképűen félmeztelenül kevergette az üstöket. Hermione nem vette észre a pajzsbűbájt, ami megvédte a férfi bőrét a bájitaloktól.

– Felébresztettelek? – kérdezte kedvesen Draco, és a szeme most közel sem volt olyan barátságtalan, mint máskor. Rajta is látszott az az elcsigázottság, ami mindkettejüket jellemezte.

– Nem, fent voltam. Nem tudtam elaludni. Evansék visszajöttek, körülbelül akkor, amikor lejöttél ide.

– Tudom, bejelzett a bűbájom – jegyezte meg a varázsló.

– Mit találtál? – kérdezte témát váltva Hermione.

– Boszorkányport szórtak szét mindenhol – állapította meg Draco. – Eddig ilyesmit még soha sehol sem láttam.

– Mi? Hát ez hihetetlen – mondta Hermione, majd karba tette a kezét. Elgondolkodva fintorodott el. – Ezt nagyon régóta nem használják. Ez a recept nem lehetett benne Flint könyveiben. Akadémiai tananyag. Baromi nehéz megcsinálni. És eddig kételkedtem benne, hogy egyáltalán ez működik. Te csináltál már ilyet?

– Nem soha. Pedig nagyon sok mindent kipróbáltam.

– Egyáltalán honnan szereztek receptet?

– Ami azt illeti, ez egy grimoárban volt – szólalt meg Draco, aztán magához hívta a könyvet, és rámutatott a receptre. Hermione átvette a könyvet.

– Ez honnan szereted?

– A wicca szobából – válaszolta Draco. – A kandallópárkányról, padlóról és a konyhapultról vett mintával összevetettem ennek a hozzávalóival. És egyezett. Azzal is, ami nálad volt.

– Elvetted azokat, amik nálam voltak?

– Te adtad át. Magadtól, mialatt khm… az Imperio hatása alatt álltál.

– Merlinre – morogta a boszorkány. – Remek.

– Lapozzunk.

– Ez iszonyúan régi könyv – simította végig az előlapot Hermione, miközben a kezébe vette a bőrkötéses olvasmányt. – Ha hihetünk a dátumnak, akkor majdnem négyszáz éves. Egyébként észre fogják venni, hogy eltűnt.

– Ez a másolat. Duplikáló varázslat, de ez a tartósabb fajta. Hasznos kis bűbáj – mondta a férfi. – És tudtam, hogy ez is működik, ha már a múltkori kirándulásom során tapasztaltakból indulunk ki.

– Ügyes. Jól jött volna a tudásod a nagynénéd széfjénél. – A boszorkány nem is figyelt arra, hogy mit mond.

– Jaj, Granger, elvből le kellene csuknom téged.

– A Gringotts miatt megkaptam a büntetésem – sóhajtotta Hermione.

– Azkabanba zártak? – csipkelődött Draco.

– Nem.

– Akkor nem érdekel a sztori.

– Emiatt lettem auror – adta meg a választ Hermione.

– Büntetésből auror? – kérdezett vissza a varázsló. – Nem akartál az lenni?

– Nem.

– Érdekes.

– De térjünk vissza a tárgyhoz – köszörülte meg a torkát a lány. – Boszorkánypor. Állítólag ezzel tartották távol a varázsképességüket a muglik.

– Ez túl gyenge vagy rosszul csinálták, de még így is működik. A rohadt életbe – csapott az öklével az asztalra a varázsló. – Ellenőrizni kell, hogy a hozzávalók milyen könnyen beszerezhetőek. Ezek tudják, hogy a varázsképességűek a nyomukban lehetnek. Ez nem csak amolyan véletlen.

– Rendben van. Csinálj nekem, kérlek, egy másolatot a receptből – szólalt meg Hermione. – Aztán tiszta fejjel átnézem egy kis alvás után.

– Rendben – bólintott Draco. – Ezt jelenteni kell mindenképpen. Minden egyszerű átkok semlegesít, amihez kevés mágia szükséges. Nem tudni mi működik, és mi nem.

– Nos, az Imperio sem véletlen főbenjáró átok – mondta a boszorkány. – Erős átok, és össze sem hasonlítható egy sóbálványátokkal. Teljesen más mágiákat kell hozzá megmozgatni.

– Tapasztaltam – vakarta meg az ujjával varázsló a fejét.

– Legközelebb én foglak megátkozni téged – mosolyodott el kényszeredetten Hermione.

– Legközelebb úgy megyünk be valahova, hogy lesz nálunk ellenszer vagy olyat használunk, amitől nem fogjuk ezt a vacak port belélegezni – morogta a férfi kissé mérgesen.

– Szerinted lebuktunk? – tette fel a kérdést Hermione. – Tudják, hogy mi kik vagyunk valójában?

– Gondoltam erre én is. Nem áll össze – rázta meg a fejét. – Boszorkánypor a valódi mágia ellen, miközben olyan rituálékat alkalmaznak, amiknek semmi értelmük, és ha lenne valami csekély haszna, azt ezzel megállítanák.

Draco elhallgatott egy pillanatra, aztán elgondolkodott.

– Nos, engem igazából ez arra enged következtetni, hogy ők tervelték ki az egész Flint elrablási akciót, a váltságdíjjal együtt. Gondolom számítanak arra, hogy megkörnyékezik őket.

– Igazán, nem tudják mit csinálnak – szólalt meg Hermione, aztán lehúzta a pulcsiját, ami alatt egy sportmelltartó volt rajta. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Draco rápillantott, aztán ott felejtette a szemét. – Mi az? Borzasztóan meleg van idelent.

– Neked tényleg tetoválásod van? – váltott témát, miközben érdeklődve bámulta meg a kulcscsontján lévő vékony vonalat. Draco tekintete egy kicsit elsötétült. – Azt hittem, hogy Zabini csak kamuzik.

– Gondolom, Zabini már használta a százfűlét, szóval onnan tudja. Átalában elrejtem őket, de ma… elfelejtettem megújítani – magyarázta a boszorkány. – Szóval ennyit a titkokról.

– Miért?

– Finite – mondta ki Hermione, aztán megjelent a teljes minta. – Egy holdsarló.

– Művészi.

A boszorkány szomorúan mosolyodott el.

– Van még több is?

– Az egyik itt – húzta végig a karja belső felén a kezét Hermione, aztán egy vidra jelent meg a finom bőrön. Draco közelebb ment, és kíváncsian nézte a patrónust. – A nagynénéd undorító szavait valami sokkal szebbre cseréltem. A patrónusomra.

– Én…

– Nem kell mondanod semmit. – Hermione egy szomorú sóhajjal, miközben tétován megsimította a holdsarlót a kulcscsontján, majd a vidrát is, és karba tette a kezét.

– De én meg azt hiszem, hogy kell. – Draco tudta, hogy egyszer ez a beszélgetés is megtörténik, de most nem készült rá. Annyi mindent mondott volna.

– Hagyjuk! – legyintett a boszorka. – Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy a múltban kalandozzunk. Régen volt.

– Ettől még sajnálom.

– Tudom. Én is. De ezek régi dolgok, Malfoy.

Aztán egy kis csend állt be a beszélgetésükbe. Nehéz, súlyos csend, amilyen csak hatalmas viharok után szokott lenni. Mindketten megbánták, ami korábban történt. A fáradtság pedig már mindkettejükből jócskán kivett mindent. Draco törte meg a csendet.

– És a többi tetoválás?

– Az személyes, és nem azért jöttem, hogy magamat mutogassam neked. – A boszorkány színtelen hangon mondta mindezt, éllel a hangjában.

– Igaz – ismerte be Draco. – Inkább csak kiváncsiskodtam.

– Van egy a csípőmön, egy pici a bokámon, és egy ennél is kisebb a tarkómon, amit bőven takar a rengeteg hajam. Most már boldog vagy?

– Talán olyan kétötöd részben.

– Valahogy majd csak túléled – reménykedett benne Hermione.

– Granger, amit korábban mondtam…

– Tudom, ideges voltál és provokáltalak. És… Hagyjuk jó! Nekünk itt dolgoznunk kell. Ráadásul együtt. Szóval, persze mondunk és teszünk olyasmiket, amiket nem lenne helyes. És igazából…

– Komolyan gondoltam – fejezte be a gondolatát Draco. Mire Hermione kissé riadtan nézett a szemébe.

– Mi?

– Komolyan mondtam, amit fent mondtam. Ez nem hülyeség vagy meggondolatlanság.

– De…

– Nem kell erre mondanod semmit – rázta meg a fejét a varázsló, és egy kicsit megkönnyebbült attól, hogy ezt kimondta. Ő maga sem értette, hogy miért. – Vonzódunk egymáshoz.

Tessék, Malfoynak nem okozott gondot, hogy ezt kimondja. Pedig a lány szíven s szőnyeg alá söpörte volna, hogy ne kelljen foglalkoznia vele, de itt ebben a fullasztó melegben egyetlen értelmes gondolatot sem tudott ezzel kapcsolatban megfogalmazni.

– Öööö… nem is tudom – vonta meg a vállát Hermione. Ennyire egyértelműen és őszintén soha nem beszéltek egymással. – Mondjuk.

– Most az egyszer mondd ki, hogy van valami – kérte Draco.

– Van valami – sóhajtotta a szavakat a lány.

– Akkor érted miért mondtam, amit mondtam.

– Áh, értem – préselte ki magából Hermione. – Nem kezdhetnénk valami egyszerűbbel, mint a neved sikoltozásával? Mondjuk egyszerűen elhívhatnál randizni. Ez bőven kimeríti a valami fogalmát. Nem gondolod? Én valamikbe nem ugrom bele csak úgy.

– Mert mi mindig a legegyszerűbb megoldásokra törekszünk – sóhajtott, miközben az egyik kondért megkerülve veszélyes közelségbe kerültek egymáshoz. – De eljössz velem randizni? Ha már itt tartunk.

– Nagyszerű, akkor ezennel elmondhatom, hogy kettőre növekedett azoknak a mardekárosoknak a száma, akikkel randim lesz a közeljövőben.

– Ki a másik? Csak, hogy tudjam – tudakolta a varázsló, miközben karba tette a kezét, és kihívóan nézett a boszorkányra.

– Zabini.

– Merlinre… bár lenne esélyem… – A férfi hátravetette a fejét, és felnevetett. Hermione ezt a helyzetet egyáltalán nem találta nevetségesnek, bár ha jobban belegondolt nagyon is az volt. Malfoyjal vitatkozni azon van-e valami kettejük között.

– Ne nevess! Megcsókolt.

– Komolyan? Ez már majdnem házasság – gúnyolódott Draco.

– Gúnyolódsz megint.

– Mire végzek veled, addigra Zabini nevére sem fogsz emlékezni – vigyorgott sötéten a varázsló.

– Oh, Malfoy neked sem kell a szomszédba menni, ha Szóval Merlin óvjon téged azért, amiért velem akarsz kezdeni?

– Egy áldás soha nem árt. De azért nem vagy te annyira veszélyes – közölte egy apró félmosollyal Draco.

– Ez olyan, mint azt mondani, hogy a sisakvirág egy kicsit ártalmas az egészségre – horkantott fel Hermione.

– Már akinek. A vérfarkasoknak gyógyszer.

Hermione csak elmosolyodott.

– Kellenek szabályok – szólalt meg végül.

– Egy randihoz?

– Amíg tart az akció nem beszélünk erről – jelentette ki a lány. – Rendben?

– Nekem más terveim vannak – ellenkezett Draco, aztán közelebb ment a boszorkányhoz.

– De… Nem…nem… én nem fogok veled lefeküdni.

– Téves jelzéseket küldtem – sóhajtott fel teátrálisan a férfi. Hermione némi pírral, értetlenül pislogott rá. Draco különös tekintettel nézett a lányra, aki nem tudta mit kezdjen a hirtelen támadt szívdobogásával. – Ki kell lépned az akcióból, Granger.

Kijózanítóbb mondata nem is lehetett volna a varázslónak. Hermione minden romantikus képzelgését egyetlen pillanat alatt kisöpörte az elméjéből, amit feltámadó düh egyből letarolt.

– Mi van? – tette fel a kérdést a lány. Ennyire még soha nem vált egy beszélgetésük újabb teljes katasztrófává.

– Jól hallottad.

– Helyben vagyunk – csattant fel hirtelen a boszorka. – Tudtam, hogy ez az egész egy hülye trükk. Megint beleestem Draco Malfoy egyik remek csapdájába.

– Melyikbe is? Ezt igazán elárulhatnád. Ez egy egyértelmű kijelentés volt. Ezt nem folytathatod velem így.

– Amit mondtál, amit csináltál… Jézusom ennyire nem lehetek kiéhezett, hogy bedőltem ennek… Pedig, de így van. Randi… Direkt kompromitáltad magad, csak azért, hogy elküldj innen. Még magadat is feláldozod ezért, hogy eltűnjek a képből? Mindig azt hiszem, hogy kezdünk egymásra hangolódni, erre csak baromság az egész.

– Mondták már, hogy remekül össze tudod rakni azokat a dolgokat is, amik nem éppen úgy vannak, ahogy te gondolod? Ha itt helyben leteperlek, attól megnyugodnál, és hinnél nekem?

– Kényelmesnek tűnik ez az asztal. Gyerünk, Malfoy! Meddig akarsz elmenni ebben a színjátékban?

– Őrült vagy, ugye tudsz róla? – kérdezte Draco mogorván.

– Akkor ne tesztelgess, és ne játssz velem! Nem hiszem el, hogy vonzódsz hozzám.

Draco mindkét kezével beletúrt a hajába, és azon gondolkodott, hogy belemenjen-e még egy újabb vitába. Persze lettek volna erre érvei. Az egyik nyomós érv ott lüktetett a mellkasában, ami azóta nem hagyta teljesen nyugodni, mióta idejöttek Grangerrel. Nem tudott teljesen tisztán gondolkodni. A másik érve pedig a már megvallotta alantas vágyai. És ez a fajta kísértés volt, ami még több bajt hozott rá.

– Én nem játszom ezt az ostoba játékot tovább – szólalt meg Draco. – El kell menned, Granger, mielőtt még több bajt hozunk egymás fejére.

– Ha még egyszer megpróbálod velem ezt tenni, és kitúrni az akcióból, azt garantálom, hogy megkeserülöd. És annyi álmatlan éjszakát okozok neked amennyi csak tőlem telik.

A varázsló közelebb lépett hozzá, aztán egyik kezével magához húzta a lányt, már amennyire az álpocak engedte. Tüzes tekintettel méregették egymást. Draco megfogta Hermione kezét, apró csókot lelehelt rá, mielőtt levezett a kezét kettejük közé, és megmutatta a titkolt vágyálmainak nyilvánvaló jelét.

– Oh…

– Ezt is színlelem szerinted? – kérdezte rekedtes hangon a varázsló.

– Nem… tudom… – Hermione égő arccal, és összezavarodva nézett a szürke tekintetbe. Még ennyire kicsinek és bizonytalannak nem érezte magát, ahogy a magas auror föléhajolt.

– Kételkedsz még? – tudakolta Draco. Hevesen dobogott a szíve, mintha ezen a furcsa, őrült pillanatban dőlne el valami, ami fontos volt neki.

– Az istenekre…

– Nem hazudtam.

– Akkor most nagyon nagy kulimászban vagyunk – sújt egyet Hermione.

– Ahogy mondod.

Mindvégig egymás szemébe néztek. Rémesen meleg volt a pincében. Draco figyelte, ahogy egy izzadságcsepp lecsorog a boszorkány nyakáról egészen a dekoltázsáig.

– Granger.

– Tessék?

– Mi lenne, ha elvennéd a kezed onnan?

– Jaj, persze, bocs – mondta, aztán olyan messzire húzódott, ami felért egy meneküléssel. – Én… én… nem vagyok jó az ilyen dolgokban.

Szabadkozása közben megszakította a szemkontaktust, aztán addig hátrált, amíg neki nem ütközött az asztalnak. Az összes kristályfiola egyszerre csörrent meg. Hermione most összerezzent.

– Miben is? – kérdezte Draco.

– Ebben az egészben – tett néhány heves mozdulatot, miközben beszélt. – A kapcsolatokban, a játszadozásban és a szexben…

– Azt akarod mondani, hogy szűz vagy? – kérdezett vissza Draco összevont szemöldökkel.

– Nem… nem, nem… csak… egyszerűen béna – vallotta be végül Hermione. – Én nem tudok játszani, színlelni, és mindenkit az ujjam köré csavarni. Nem az én műfajom.

– Baromság.

– De egy dologban, viszont nagyon is jó vagyok – váltott témát, aztán elkomorult, és egy pillanat alatt összeszedte magát. – Kiszagolom, amikor valaki hülyére akar venni. Szóval, Malfoy, ebből legyen elég.

– Mi van? – csattant fel a varázsló.

– Nem hiszem el, hogy vonzódsz hozzám. Ez egy baromság.

– Ilyen nehéz hinni nekem? – kérdezte Draco elcsigázottan.

– Igen.

Draco felnyögött, majd kicsit belerúgott az egyik üstbe, ami üresen állt a padlón. Hermione kissé megrettent a csörömpölésre, de egyre nőtt benne a düh. Nem, Malfoy nem vonzódhat hozzá, ez valahogy a képtelenség határát súrolta.

– Felejtsd el azt, hogy velem alszol! – jelentette ki a boszorkány mérgesen.

– Granger…

– Vagy tudod mit? Én alszom a Trelawney szobában.

– Megbeszéljük ezt…

– De én ezt nem akarom.

A boszorkány megrázta a fejét, és elindult felfelé a lépcsőn. Dracóban még volt annyi gerincesség, hogy nem ment utána, pedig könnyedén utol tudta volna érni. Remekül kezelték a helyzetet…

hozzászólások: 0