30. fejezet
Ametiszt

Másnap reggel Draco úgy ébredt, mintha nem is aludt volna egyetlen percet sem. És ezt nem mondhatjuk semmiképpen sem pihentetőnek vagy elégségesnek. A varázsló nagyon is karmikusnak érezte a jelenlegi állapotát a tegnapiak után, bár a bűntudat halvány szelét érezte csak. Beletúrt a hajába, és mélyen felnyögött. Lerúgta magáról a takarót, aztán oldalra nézett. Álfelesége már nem volt a szobában, Granger a saját ágyfelét régen beágyazta, úgy mintha nem is feküdt volna ott. Nem értette, hogy miért zavarja ez.

Draco mélyen, torokhangon nyögött fel, ami leginkább a fáradtságát tükrözte. A mai napot erős hátránnyal indította, és hiányzott egy igencsak erős kávé, egy hét szabadság és némi távolság a társaurorjától. Igen, az utóbbira lett volna a legtöbb szüksége, és talán arra, hogy egy feltérképezésgátló bűbájjal egy időre eltűnjön valami meleg, tengerpartos helyen, ahol végre kipihenhette magát. Egy varázslattal kinyitotta az ablakot. A kellemes cornwalli szél nyugtatóan beáramlott a kicsit szobába, és felfrissítette a levegőt.

A varázsló még fetrengett egy kicsit, de amikor már tényleg nem maradt semmilyen motivációra arra, hogy tovább feküdjön, felkelt, kiment a fürdőbe, aztán kissé még mindig hiányos öltözékben elindult, hogy elfogyassza a reggelijét. Egészen addig a pincében lévő bájitalok és egyéb összeesküvés elméletek jártak a fejében, még a zuhany alatt is kényszerítette magát arra, hogy a bájitalokon gondolkodjon, és minden mást kiverjen a fejéből, ami csak összezavarta az elmékét. Éppen egy igazán finom kávé jutott eszébe, amíg meg nem látta a lépcső legalsó fokán gubbasztó Grangert, aki nem volt éppen a legjobb formájában, kissé mintha fehér lett volna az arca is.

Malfoy vett egy mély levegőt, és felkészült a következő ütközetükre.
– Megátkoztak? – kérdezte mindenféle előzmény nélkül a boszorkányt, amire egy igencsak éles tekintet volt a válasz.

– Átok? Mondjuk – nyögte a lány. – De menj csak tovább, mintha nem is láttál volna. Csináld, amit szoktál stb…

– Csak nem Braxton-Hicks? – ironizált a varázsló mindenttudó hangon.

– Mi? Ne legyél barom! Azt se tudod, hogy mi az.

– De mennyire, hogy tudom – horkantott fel Draco, aztán nekidőlt a korlátnak. – Tekintve, hogy nem vagy terhes ennek természetesen nincs reális esélye. Esetleg valami gyomorrontás vagy…

– Hagyj békén! – próbálta lerázni Hermione. Semmi kedve nem volt magyarázkodni, pláne nem bevallani az igazságot, de mivel erre Malfoy úgy is hamar rájön, inkább nem segített neki kideríteni. – Egyébként biztosan fogalmad sincs, hogy mi az a Braxton-Hicks. Honnan a fenéből tudnál ilyesmiket?

– Jó, elmondom, én vittem be Ginnyt a Szent Mungóba, amikor terhes volt – magyarázta Draco, és úgy nyögött fel, mintha valamiféle sötét, megbotránkoztató titkot közölt volna. – Bejött a parancsnokságra, Potter nem volt ott, engem pedig halálra ijesztett, amikor elsápadva azt mondta, hogy baj van a babával… Persze Potter valami zombiapokalipszis kellős közepén volt, szóval kénytelen voltam cselekedni.

– Hihetetlen vagy.

– Ezt nem ilyen szarkasztikusan szokták velem közölni a nők – vigyorogta a varázslót, aki időközben elővette a pálcáját, és megnézte a boszorkány testhőmérsékletét, aki megpróbálta elhessegetni magától a férfi bűbájait, de ez nem ment, és még kitérni sem tudott előlük a szűk lépcső miatt.

– Hagyd már! Nincs semmi bajom – morogta Hermione, de most nem volt elég hely ahhoz, hogy Draco leátkozza a lépcsőről, mert igazán nem megölni akarta csak egy kicsit megleckéztetni. Áh, végül arra jutott, hogy nem éri meg az egész a fáradtságot. – És nem hiszem el, hogy Ginny ezt nem mondta el nekem.

– Nem, nem hagyom abba – válaszolt hasonlóan morogva Draco. – És ezek szerint Potter asszony nem a legjobb barátod – jegyzete meg a varázsló nemtörődöm módon. – Bár az is lehet, hogy volt benne egy kis jóérzés, hogy nem említett meg engem.

– Biztos megfenyegetted – fújt egyet Hermione. – Belőled kinézem, hogy megfenyegetsz egy terhes anyát.

– Rémesen kevesen gondolsz rólam, Granger. És ezen most meg is sértődhetnék, ha nem ismerném a borzasztóan kifogásolható, rossz természetedet és hasonlóan gyalázatos humorodat. Egyébként megjegyzem, hogy Ginnynek megfelelő okot szolgáltattam arra, hogy ne szóljon senkinek. Nem szeretem, amikor hősként ünnepelnek. – Ezt legalább olyan hangsúllyal mondta, mintha üldöznék minden egy jó tettért, amit eddigi életében elkövetett.

– Hősként? – nézett rá a boszorkány kétkedő tekintettel. Draco azonban csak kihúzta magát, és tovább varázsolt.

– Elvégre megmentettem egy terhes anyát.

– Áh, értem. Akit valószínűleg lefizettél – ironizált Hermione.

– Biztosan meggyőztem azzal, hogy beszálltam némi galleonnal James taníttatásába – sóhajtott fel a varázsló. – De ez csak biztosítéknak kellett. És ha esetleg felhoznád, akkor letagadom.

– Te akkora nagy manipulátor vagy.

– Szóval, Granger, mi a baj? Ha nem jóslófájások, akkor…

– Ahh, ne csináld már! Tudod, hogy nem vagyok terhes tőled, nem igaz? – kérdezte Hermione egy kicsit ingerülten.

– Határozottan emlékszem, hogy egyszer sem szexeltünk – bólogatott Draco. –Van egy enyhe hőemelkedésed.

Hermione arca egy kicsit eltorzult a szörnyű fintortól, de csak egy vinnyogásfélére futotta, amit Malfoy rémesen idegesítőnek talált.

– Bár nagyon remélem, hogy nem megint egy olyan almáspitét küldtél le. Nyugtass meg, hogy nem kell a Szent Mungóba hoppanálnom veled.

– Ezért ne hoppanálj velem a Szent Mungóba, csak adj egy kis időt, amíg elmúlik. Ennyi az egész. Addig foglald le magad valamivel.

– Túltoltad ez a varázslatot, igazam van? – kérdezte Draco, majd a pocakra mutatott a varázspálcájával.

Hermione egy hosszú pillanatig hallgatott a válaszadás előtt.
– Lehet.

– Granger…

– Még szükség van rá, csak egy kicsit elszámoltam magam. Ez most tartósabb és hosszabb ideig tart – Hermione elfintorodott, majd nagy nehezen felállt, hogy ne kellejen felnéznie Dracóra. Ez egy kicsit megnyugtatta.

– Ez nem csak elszámolás. Megmondtam, hogy segítek más varázslatot keresni. Tudod, hogy mekkora veszélynek teszed ki magad? Ha megsérülsz, akkor nagyon könnyen el is vérezhetsz. Nem is beszélve a többi mellékhatásról.

– Ez az én testem.

– De a tested most az én felelősségem – replikázott vissza Draco. – Az a dolgunk, hogy egymást is védjük, nem csak az, hogy hülyeségeket csináljunk magunkkal. Én se növesztek magamnak tíz centivel hosszabb farkat.

– Miért, szükséged lenne rá?

– Nem, mert akkor már biztosan leérne a bokámig, így csak a térdem verdesi.

Hermione prüszkölve felnevetett, Draco pedig csak a szemét forgatta. Borzasztóan nevetségesnek tűnt a viselkedésük.

– Mekkora egy barom vagy, Malfoy.

– Ne csinálj magaddal hülyeséget – vágott vissza a varázsló. – Miért olyan nagy kérés ez?

– Mert te nem csináltál hülyeséget az időjárásbűbájokkal – fújt egyet Hermione. – Egy mágikus kimerülés akár végzetes is lehet. És ha egy akcióban nem maradnak tartalékaid, akkor megnézheted magad.

– Az fele ennyire nem volt veszélyes. Egy rossz nyisszantó bűbáj vagy bármilyen vágó átok, aztán elvérzel. Gondolkodj már, Granger.

– Eszem, pihenek és fél óra múlva indulhatunk a piacra. Rendben? – kérdezte a lány az erőd témaváltás után.

– Te nem mész sehova – ellenkezett Malfoy auror, azon a dörgedelmes hangján, amit általában a bűnözőknek szokott tartogatni. Meglepően ez nem volt semmilyen hatással Grangerrel.

– Megint játsszuk a nagy aurort? – tette csípőre a kezét a boszorkány. – Ne kelljen megint ugyanazon vitáznunk, mert ha ez így lesz, akkor muszáj lesz téged szépen hazaküldeni.

– Vagy téged. Ez majdnem feketemágia.

– Majdnem.

– Ezt majd magyarázd az őröknek az Azkabanban – fújt egyet Draco. – Ezért elvből lecsukhatnának két hétre.

– Csak egyre.

– Kettőre, ha én küldelek oda.

– Milyen kedves lenne tőled – vicsorgott Hermione, majd minden erejével azon volt, hogy elfelejtse a fájdalmat. – A saját társam küldene engem az Azkabanba.

– Hagynám, hogy feltételesen szabadlábra helyezzenek egy-két nap után.

– Milyen kedves tőled.

– Miért ilyen nehéz rám hallgatnod? – kérdezte a varázsló most már nyugodtabb hangon. – Ez az egész nem működik, ha nem tudunk együttműködni.

– Ne szólj bele olyasmibe, amibe nem akarom, hogy beleszólj – válaszolt hasonlóan nyugodt hangon Hermione.

Draco morgott valamit, ami erősen hasonlított valami olyasmire, ami a nagyon is közel állt egy káromkordáshoz és a lány felmenőinek sértegetéséhez. De, amikor leért a lépcsőn, megfordult és szembenézett Grangerrel.

– Egy órát kapsz.

– Rendben.

– Aztán megnézem rendben vannak-e az életjeleid. Varázslattal – ígérte Draco.

– Rendben – válaszolt Hermione.

– És ha egy kicsi eltérés is van, akkor egyből elcitállak a Szent Mungóba.

– Jó.

– Nem viccelek, Granger.

– Én ezt még csak fel sem vetettem, Malfoy.

A varázsló felhorkantott, aztán elsétált a konyha irányába. Hermione nem követte.

***

Beváltva az ígéretét Draco pontosan egy óra múlva jelent meg a nappaliban. Az elmúlt időt a bájitalok között töltötte, ami most több, mint unalmas volt, és bűzlött a keverékek, alapanyagok szagától. Többször is késztetést érzett arra, hogy ránézzen a társára, de ezt inkább elnyomta, és kivárta az egy órát.

A boszorkányra a konyhában talált rá, ahol éppen egy gyümölcsturmixot iszogatott. Már sokkal jobb színben volt. Ő kérdés nélkül kimondta a varázslatokat, amik megerősítették, hogy Grangernek valóban semmi baja.

– Megnyugodtál? – kérdezte Hermione olyan főlényes tekintettel, hogy Dracónak kedve lett volna megint összeveszni vele, de nem tett semmit sem.

A varázsló lehuppant a másik bárszékre, majd megfogta a szívószálat a konyhaszigeten lévő poharat közelebb húzta és beleivott a turmixba. Kellemes volt, hideg és frissítő. Nagyon tetszett neki az íz, és rettenetesen szomjas volt.

– Hééé, szerezz magadnak! – méltatlankodott a lány. – Ez modortalanság. – Megpróbálta elvenni tőle a poharat, de Draco kitért előle.

– Finom – magyarázta két szippantás között a varázsló. – Ezt te csináltad?

– Ha anyád ezt megtudná, hogy beleiszol mások poharába – sopánkodott Hermione.

– De sosem tudja meg – vigyorgott Draco, aztán elvette a poharat. – Köszönöm, Granger, valami ilyesmire vágytam.

– Tudod, Malfoy, én pedig nagyon vágyom arra, hogy egy Evapores varázslattal eltűntessem a kezedből azt az átkozott poharat.

– Meg ne próbáld! – figyelmeztette az auror. – Ezzel elszúrnánk teljesen ez a napot.

– Mert még nem szúrtuk el a korábbi kis veszekedésünkkel? – sóhajtott fel a lány színpadiasan.

– Haragszol, mert aggódom a testi épségedért? – nézett rá olyan kedves, gyengéd tekintettel, amitől Hermione legszívesebben beverte volna a képét, kényelmetlen feszengés lett rajta úrrá.

– Haragszom, mert beleszólsz abba, amibe nem kellene – válaszolta egykedvűen Granger, majd karba tette a kezét.

– Mindenbe beleszólhatok – jegyezte meg Draco, majd újabb kortyot ivott a finom innivalóból. – Elvégre Kingsley és Tonks szerint egyenragú társak vagyunk. Szóval egyenrangúan beleszólhatunk mindenbe, amit teszünk.

– Majd igyekszem jobban beleszólni a munkánkba.

– Még mindig morcos vagy, Granger.

– Szerinted, Malfoy?

– Van még ebből? Ízlik.

– Neked? Nincs – jegyezte meg Hermione.

Draco már éppen nyitotta a száját, amikor különös érzésre lett figyelmes, amit az egyik rejtett zsebéből indult ki. A férfi összevonta a szemöldökét. Láthatóan feszengve ült a bárszéken, mintha gondolkodna azon, hogy mi történik és honnan jön ez a furcsa érzés. Hermione tekintete a varázslóra irányult, akinek először csak az ütemes rezgés keltette fel a figyelmét, majd később már a hang is. Alig bírta ki nevetés nélkül, amikor Draco felállt a székről, aztán letette a poharat. A tekintete a távolba révedt, mintha valamin nagyon gondolkodna. Hermione pedig időközben visszavette a turmixot és belekortyolt. A helyzet határozottan pattogatott kukoricáért kiáltott.

– Nem veszed fel? – kérdezte Hermione egy kis idő után.

– Mit is?

– A mobilodat – sóhajtott fel a lány. – Csörög.

A varázsló a felismerést követően elkezdett kutatni a zsebeiben, majd előhalászta a kérdéses eszközt. És valóban egy hívás jelent meg a kijelzőn.

– Segítsek, Malfoy?

– Nem kell – szólt azonnal a varázsló.

– Segítek.

– Megoldom. Eddig is hasz ismeretlen, első találkozás egy hívó féllel kissé meglepte. Elolvasta a kiírást, aztán kihúzta magát, és elhúzta az ujját a kijelzőn.

– Tedd a füledhez és szólj bele! – javasolta a boszorkány, aki rezzenéstelen arccal figyelte a jelenetet.

– Holló! – szólt bele a telefonba Draco.

– Khm… inkább helló – pontosított Hermione bujkáló mosollyal.

– Holló! – intette le a férfi, aztán a beszélgetésre koncentrált. Majd a kelleténél hangosabban megkérdezte: – Apa?

– Ki a mennydörgős magyar mennydörgő sárkány lenne? – hangzott a vonal másik végéről Lucius igencsak ingerült hangja. – És halkabban, fiam, mert nem vagyok süket.

– Bocsánat – mondta a varázsló, most már normál hangerővel, és kissé megköszörülte a torkát. – Hogy vagy?

– Draco, ne húzzuk az időt felesleges kérdésekkel – pirított rá az apja, majd valami zörgés hangzott a vonal másik végéről. – Nincs túl sok időm. Mindjárt indulnom kell a sárkányfutamra.

– Sikerült megtudnod valamit? – kérdezte Draco.

– Különben nem használtam volna ezt az átokverte masinát. Fél órámba telt, mire megtaláltam a számodat, aztán az előbb valami segélyvonalat hívtam, és valami idióta mugli lelki gondjaimról kérdezett. Rémes ez a mugli vacak én mondom neked – horkantott fel Lucius. Közben Draco véletlenül kihangosította a telefont, így remekül lehetett hallani apja sirámát, ő pedig eltartotta a fülétől a telefont.

– És milyen lelki gondjaid vannak? – tudakolta a varázsló egy félmosollyal. Hermione közben a döbbenettől és az elfojtott nevetéstől a szája elé kapta a kezét, miközben majdnem a pultra köpte a turmixot.

– Nincs időm a hülyeségekre. És nem az anyád vagyok, aki felforgatja az egész Auror Parancsnokságot miattad, szóval vagy most beszélünk, vagy majd holnap. Csak, hogy tudd egy rakás galleonunkba került az, hogy ne büntessék meg.

Draco felnyögött, miközben Hermione nagyon jól szórakozott az egész kialakuló jeleneten, és már el is felejtette, hogy miért volt annyira dühös.

– Hallgatlak.

– Flintéknek nem volt kvibli gyerekük – mondta Lucius most már sokkal összeszedettebb, hidegebb hanglejtéssel. – Az öregebbik Mrs. Flint elméje elég meggyőző volt. Az idősebb Flintnek persze voltak kicsapongásai, de nem volt házasságon kívüli utódja. Ugyanakkor Marcus beleártotta magát néhány kényes ügybe, amiket nagyon buzgón el akarnak titkolni a Minisztériumban.

– Milyen ügyek ezek?

– Nem részletezném most – jegyezte meg a varázsló. – Nem igazán sikerült erről pontos információkat kiderítenem, de hamarosan megkapom a választ.

– És a tárgyalás? – tette fel a kérdést Draco.

– Egyelőre mindenki hallgat, szokatlanul csendes minden. De Flint indította az eljárást McLaggen ellen. Ez vagy egy igazán mocskos ügy, vagy nagyon kényes, bár ezt eddig is valószínűleg már sejthetted – folytatta az apja. – Viszont veszélyt jelent a jelenlegi miniszterre nézve. Tiberius mindig is szeretett vékony jégen táncolni, és már többször is voltak olyan ügyei, amit előszeretettel eltusoltak.

– Mit gondolsz Merlin sírja lehet emögött?

– Merlin sírja? – kérdezett vissza Lucius. – Ez, hogy jönne mégis ide?

– Flint szerintünk azt kereste, amikor belebotlott valami sokkal rosszabba vagy pont Merlin sírjába – mondta Draco szűkszavúan.

– Sokan tették fel erre az életüket, de nem jutott közelebb hozzá senki. Ereklyék kerülhetnek elő abból a korból, ami nagyon fontos a mágiatörténelem szempontjából. De nem látnék kapcsolatot a miniszterrel. Én inkább a sokkal rosszabbra tippelnék, amit a kutatási közben megtalált.

– Erős a gyanúnk.

– Ehhez a témához nem túl jó közel kerülni – figyelmeztette őket Lucius komor hangon. – Nagyon vigyázzatok!

– Rendben.

– Jobb lenne személyesen megbeszélni a kényesebb témákat. Én ebben a Merlin verte vacakban nem bízom.

– A hétvégén.

– Tintagelbe megyünk – emlékeztette Hermione. Draco csak bólintott. – Nem tudjuk egyelőre ott mit fogunk találni, szóval ne ígérj ennyire előre semmit.

– Onnan körülbelül három óra. Hamar végzünk, és nem kell ott maradnunk egész hétvégén, ha mégis akkor változtatunk a terven. De nincs okunk feltételezni, hogy ott több mindenre fogunk bukkanni, mint a többi helyszínen.

– Nekem jó.

– Rendben van, apa, akkor megyünk valamikor a hétvégén, attól függ mennyire húzódik el a vizsgálódásunk. Viszem Grangert is.

– Pompás. Még mindig terhes, gondolom.

– De nem igazából – szólt bele hangosan a telefonba Draco.

– Anyád szörnyen feldúlt volt.

Mindkét Malfoy felnevetett, miközben Hermione a szemét forgatta.

– Fiatalok – morogta Lucius, aztán bontotta a vonalat.

Draco elgondolkodva tette le a telefont a pult tetejére, amit időközben a boszorkány letörölt.

– Tiberius pozíciójára hatással lenne Merlin hagyatéka? – tette fel a kérdést Hermione. – Ezt még fel se vetettük.

– Lehet. Senki se tudja, hogy ez milyen hatással lenne a varázsvilágra, de ha Tiberius McLaggent ez bármilyen módon rosszul érti, akkor biztosan mindent megragad, hogy minden mocskos kis titkát védelmezze. Flint közel került valamihez. Ez már elég alap lenne arra, hogy Flintet kerestesse.

– Mi van, ha a McLaggen családnak van valami titkolnivalója? – kérdezte a boszorkány. – De lehet, hogy Flint valami ilyesmire bukkant?

– Ez sem hülyeség. El tudom képzelni, hogy nem tudta mire bukkant, és csak véletlenül került bele az ügybe – szólalt meg Draco. – Ez megmagyarázna mindent.

– Nos, meglátjuk, hogy apád mire bukkant.

– Igen – bólintott a férfi.

– Akkor mehetünk a piacra?

– Jól vagy?

– Soha jobban, Malfoy.

– Akkor menjünk, Granger.

***

A Truro szívében lévő piac sokkal nagyobb volt, mint azt a két auror képzelte volna. Hermione gyorsan előkapott egy útikönyvet, amit Draco morogva nyugtázott, de miközben sétáltak sok információt megtudott a helyi szoksásokról, és a férfi számára biztos volt, hogy ezen a helyen nem kerülnek közelebb a konventhez. De egyelőre a Hermionétól származó információk minden mást elnyomtak.

A város gazdag múltra tekintett vissza, ami a piacokat illeti, hiszen évszázadok óta jelen voltak a helyi kultúrában. Ez a múlt elevenedett meg most is, ahogy Draco és Hermione a Lemon Quay-en felállított zöld-fehér csíkos sátrak között sétáltak. Ragyogó napsütés volt, remek idő a sétára és a nézelődésre. De egyetlen egy ismerőst sem láttak, viszont a nyüzsgés szinte magával ragadta őket annyira, hogy könnyen elterelje a figyelmüket. A termelői piac forgatagában helyiek kínálták portékáikat, amelyek között friss sütemények, ropogós pékáru, házi befőttek és helyben fogott halak sorakoztak.

– Majdnem olyan, mint a Holdfény Bazár – jegyezte meg Draco, ahogy egy kosár érett barack mellett haladtak el. Disaudio bűbáj alatt csak ők ketten hallották egymást. – Csak itt hírből sem ismerik a mágiát.

– Sosem voltam ott – szólalt meg Hermione, miközben megnézte az érett paradicsomokat. – Milyen az a hely?

– Varázslatos – vigyorodott el a varázsló.

– Borzasztó vagy. Legalább mesélhetnél egy kicsit róla.

– Miért nem jársz el olyan helyekre, ami az Abszol úton és a Zsebpiszok közön kívül esik? – mondta egykedvűen az aurorpartnere. – Akkor nem kellene csak mesélnem róla.

– Ez most kritika volt? – kérdezte a boszorkány.

– Csak egy ártatlan kérdés. Legközelebb magammal viszlek – ígérte Draco, mintegy kitérő választ adva a korábban megfogalmazott kritikájára. Persze nem akarta Grangert megsérteni, csak… talán mégis egy kicsit, de veszekedni nem akart vele semmiképpen. Egy közös, kellemes kaland lehetősége rettentően csábította, főleg az auror kötelességeken kívül esően. Granger remek társaságot nyújtott, és ezt Draco nem akarta csak úgy elengedni. A barátait általában nem igazán érdekelték a felfedezésre váró mágikus helyek, inkább a hedonista élvezeteknek hódoltak, Hermione viszont csillogó szemekkel érdeklődve nézett rá. – Vannak jó helyek, ahova érdemes lenne kimozdulnod. Mágikus helyek.

– Igazán? – csillant fel a szeme Hermionénak.

– Szívesen bevezetnélek a varázsvilág mélyebb rétegeibe. Olyan helyekre, ahova még biztosan nem jutottál el vagy nem tudsz róla. Ne vedd sértésnek. Számtalan ilyen hely van a mugli világban, amit én is nagyon szívesen megnéznék.

– Miért?

– Csupán edukációs célból – jegyezte meg Draco, majd megálltak egy almás standnál, és feltűnően elkezdett az almák között válogatni. – Nevezzük ezt amolyan partneri kísérletnek.

– Bemutatsz a forrásaidnak?

– Hogyne – vigyorgott a varázsló. – Bemutatlak mindenkinek.

– Aztán a varázsvilág megdöbben, mert velem látnak. Pedig mindenki tudja, hogy ki nem állhatjuk egymást.

– A varázsvilág leszarja, hogy mi milyen kapcsolatban vagyunk egymással – horkantott fel Draco.

– Mondd ezt a Szombati Boszorkánynak.

– Hermione Granger tíz szépségtippje után lemondtam az előfizetésemet – nevetett Draco. – A hajtippeknél majdnem szívrohamot kaptam.

– Nevess csak. A „Top 10 legkapósabb agglegény” negyedik helyezettje – lökte oldalba a boszorkány.

– Csak negyedik? Hervasztó.

– És minek volt neked Szombati Boszorkány előfizetésed? – kérdezte Hermione összevont szemöldökkel. – Ki akartad vágni a rólad szóló cikkeket és egy albumba gyűjteni?

– Rosszul X-eltem – vonta meg a vállát Draco. – A Szakrális Számmisztikai Szemlére akartam előfizetni. De azért profitáltam belőle.

– Ugyan mit?

– „Az orgazmus elérések 20 módja” cikk egészen jó kis ötleteket adott. De már a nagyrészét ismertem – csevegte a varázsló.

– Hát persze.

– Egyébként minek adtál interjút?

– Nem adtam – sóhajtott Hermione. – Én auror vagyok, nem cicababa.

– Oh, értem.

– Ne röhögj már, Malfoy!

– Hát nem szürreális az, hogy te adsz hajtippeket az olvasóknak? – kuncogott még mindig éretlenül.

– Most is egyenes a hajam – mondta, majd a másik vállára csapta át a hajfonatát.

– Szebb, amikor göndör.

Azzal tovább mentek a piacon, és még több finomsággal találták szembe magukat. Mindkettejük hangulata teljesen megváltozott. Kellemes beszélgetésben, ráérősen haladtak végig az árusok és standok között. Kóstolgattak, megvitatták a kedvenc ételeket, ízeket. Inkább volt ez egy kirándulás, mint jól megszervezett felderítés.

– Szóval ezek után nem fogunk egymással csatákat vívni, és örökké barátok leszünk? – kérdezte a boszorkány, majd felnézett a varázslóra.

– Nem mondhatod, Granger, hogy nem nyitottam a barátság felé – sóhajtott Draco. – Potter mindig ezzel nyaggat. De nem áltatom magam, hogy mindig egyet fogunk érteni mindenben.

– Jól van – egyezett bele Hermione, majd a látszat kedvéért mosolyogva simult hozzá a varázslóhoz, aki igazán nem volt ellene ennek. – Legyünk jóban. Szóval lássuk mit lehet tudni erről a helyről még?

És a boszorkány folytatta a Truro piacairól szóló információkat. Draco pedig figyelmesen hallgatta. A város híres volt piacairól: két fedett piacot is fenntartott, a Lemon Quay-i Pannier Marketet és a Lemon Street Marketet, ahol mindent lehetett találni, a friss zöldségektől és gyümölcsöktől kezdve a helyi kézműves termékekig és ékszerekig. Néha felbukkant egy-egy ásvány, prizma, amulett és wicca jelkép is, amihez hasonló az Arany Seprűben is megtalálható volt, de hiányoztak azok a teák, gyógynövények, amik boltot olyan jellegzetessé tették. A két auror titokban egy-egy helyen mintákat is vásárolt összehasonlításképpen az ásványokból, de semmi gyanúsra nem bukkantak.

A standok szinte végtelennek tűntek, és az emberek jókedvűen válogattak a számtalan áru között, hangos nyüzsgéssel megtöltve a hely atmoszféráját.

– Egészen jó ez a hely.

– Párszor biztosan eljöhetünk még – mondta Hermione.

– Tetszik itt.

– Nem is tudom, mit szeretek jobban… a fedett piacokat vagy ezt a szabadtéri hangulatot – mondta Hermione, miközben egy házi készítésű pástétomot vizsgált meg. Draco elfogadta a kóstolót, ahogy már több standnál is. Meglehetősen sok időt időzött a karamelláknál, és a boszorkány látta, amikor a férfi egy jelentős mennyiségű adagot vásárolt meg a rumosmazsolás verzióból.

– Nekem mindegyik bejön.

– Mert nassolhatsz közben – lökte meg játékosan a boszorka.

– Ne élvezzem? – kérdezett vissza Draco, majd közelebb hajolt. – Még maradjunk egy kicsit, hátha valaki felbukkan. Jobb lenne mindegyik boszorkányjelöltre nyomkövetőt varázsolni.

– Hamar lekopna.

– Találj ki valami hatékonyabbat.

– Azon vagyok, Malfoy, azon vagyok – mondta a lány, aztán elmosolyodott.

– Akkor? Megkóstoljuk azokat a sajtokat?

– Mindenképpen vesd bele magad – nevetett Hermione, aztán ő is fojtott hangon válaszolt. – Vegyünk pár virágot a kertbe?

– Elég, ami most van.

– Jól van.

Közben a szemük sarkából a Lemon Street Market impozáns épülete is feltűnt, amely üzletek és éttermek sokaságával várta a látogatókat. A teraszokon vidám vendégsereg ült a verőfényes napsütésben.

– Inkább együnk valamit – szólalt meg Draco. – Meghívlak.

– Ilyen hamar meguntad a nassolást? – nevetett fel a boszorkány.

– Onnan remekül tudnám nézni a tömeget.

– Később?

– Rendben – bólintott a férfi. – Jónak tűnik az a kis bisztró.

– Nem etted még tele magad karamellával? – kérdezte Hermione vidáman.

– Milyen karamella?

– Amit rejtegetsz itt – mutatott játékosan Draco mellényzsebére, amit tértágító bűbájjal kezelt, és amikor azt hitte a boszorkány nem figyel, sok-sok finomságot rejtett el oda. – Mindent láttam.

– Nem tudom miről beszélsz.

– Jaj, Malfoy, most miért ilyen nehéz bevallanod, hogy édesszájú vagy? – kérdezte a boszorkány mosolyogva.

– A sötét titkaimat meg szoktam tartani magamnak.

– Kapok belőle?

– Ez attól függ mennyire viselkedsz jól a következő huszonnégy órában – sóhajtott az auror, aztán szélesen elvigyorodott.

Háromszor járták körbe a helyet, komótosan haladva, mindent megfigyelve. Az egész piac egy eleven szőttes volt a helyi élet apró darabkáiból: frissen sült kenyér illata keveredett a part felől ide sodródó tengeri szellővel, miközben a helyiek barátságosan csevegtek az árusokkal. Olyan idilli volt, akár egy képeslap, a maga nyugodtságával és természetes bájával. Csak egy átlagos nap a héten, miközben két auror félig figyelmesen, félig magávalragadottan sétáltak a standok között. Ahogy haladtak tovább, Draco és Hermione egyre inkább felvette a ritmust.

Draco figyelte az embereket. Mióta levetkőzött minden olyan terhet, ami a régi beidegződéssel és bigott viselkedésével ját, meglátta a mugli világ egy egészen érdekes oldalát, ami igazán nem volt éppen nagy meglepetés vagy világrengető felfedezés, neki mégis különleges volt. Nem különböztek sokban a bűbájos népségtől. Ugyanúgy élték az életüket, csak varázslat nélkül. A férfi szerette figyelni a reakcióikat, a mozdulataikat, ami most igazából nem tartozott az akcióhoz, de meg akarta ismerni a helyieket.

Hermione élvezettel figyelte a standokat, és szívesen nézelődött. Éppen egy színes, kézzel faragott fa dobozkát tett vissza az egyik standnál, amikor két sorral odébb megpillantott egy másik standot. Eszébe jutott valami, és mivel már órákat töltöttek a sétálgatással, beszélgetéssel, ideje volt valami egészen mást is csinálnia. Megállt egy pillanatra, és felnézett Dracóra.

– Mindjárt jövök, ott van egy stand ékszerekkel és ásványokkal. Megnézem gyorsan – szólalt meg halkan a boszorkány. – Ez csak egy ötlet, de lehet, hogy találok valamit, ami felkelti Caroline figyelmét vagy valakiért a konvent tagjai közül.

– Rendben – mondta Draco. – Addig én is körülnézek.

– Ne kószálj messzire! És maradjon másnak is karamella.

– Nagyon vicces vagy.

Hermione bólintott, majd elindult a tömegben. Jó néhány standdal arrébb egy különösen szépen elrendezett asztalnál állt meg, ahol prizmák és fénylő kövek sorakoztak. Elég messze került Dracótól, aki közben valószínűleg a házi karamellás stand felé araszolt, ahonnan még tovább bővítette a korábban megvásárolt készletét.

A nap fénye táncolt a kristályokon, és Hermione elmélázva figyelte, ahogy a színek kavalkádja áttört a csiszolásokon és szikrákat vet. Könnyű volt ezeknek nagyobb varázserőt tekinteni, hiszen olyan gyönyörűek voltak. Az eladó lány mosolyogva biztosította róla, hogy bármilyen kérdése van segít, de ő csak megköszönte, majd tovább válogatott, miközben a lány egy másik vevővel foglalkozott. Hermione még fél füllel még hallotta, hogy a tigrisszem áldásos hatásairól beszélgetnek, miközben odahajolt, hogy egy szépen faragott ametiszt medált közelebbről is megvizsgáljon.

Egy mély, negédes hang csendült fel mögötte, amitől azonnal kirázta a hideg.

– Csodás választás – hallotta a férfi hangját, aki váratlanul került mellé. Túl közel volt hozzá, az illendőség határainál végképp közelebb. – Az ametiszt különleges, védelmező tulajdonságokkal bír. Mondhatni, igazán hasznos. A tisztaság jelképe.

Hermione egy lépést tett hátrébb, hogy szembe tudjon nézni a férfival. Robert Evans állt ott, elegáns öltönyben, a mosolya kedves volt, de valami furcsa feszült az arcvonásai mögött. Olyasmi, ami egyből beindított a védekező ösztöneit. A boszorkány idegesen megérintette a jegygyűrűjét, aminek üzenetet kellett küldenie Dracónak azzal, hogy három apró kört simított a gyémántszerű drágakő tetején. Eddig még sosem próbálta ki, hogy működik-e és a jelzést sem beszélték meg. Csak feltételezni tudta, hogy ez a megfelelő jelzés.

– Emma, milyen meglepetés, hogy itt látlak! – szólalt meg Robert Evans széles mosollyal.

Hermione meglepetten, de barátságosan pislogott, miközben az ametiszt medál még mindig a kezében volt.

– Szia, Robert! Valóban, nem gondoltam volna, hogy ma itt találkozunk. Hogy vagy? És Caroline?

Robert arcán rövid ideig mintha egy árnyék suhant volna át, de a mosolya hamar visszatért.
– Caroline? Ó, ő otthon maradt. Nem rajong annyira a piacokért, mint én. Általában rám bízza a bevásárlást.

Hermione bólogatott, de a férfinál nem látott sem táskákat, sem kosarat. Különös bevásárlás… Az átható szemek folyamatosan méregette őt. A férfi egy lépést közelebb lépett, lazán a stand mellett megállva, mintha a kristályok érdekelnék, de Hermione ösztönösen érzékelte, hogy el kellene tűnnie a közeléből. Robert válla érintette az övét, mire a boszorkány oldalra fordult, a kezében még mindig szorongatva az ametisztet.

– Kár, pedig olyan szép idő van egy kis nézelődéshez – mondta Hermione kissé feszült mosollyal, visszahelyezve a kristályt az asztalra. – Nagyon hangulatos itt.

– Ó, biztosan. De Caroline mostanában elég… elfoglalt. – Robert tekintete mintha kicsit hosszabb ideig időzött volna Hermione arcán, mint kellett volna, aztán átvándorolt a ruhája alatt domborodó pocakra. A szeme olyan… megfoghatatlan tekintet sugárzott, hátborzongató volt. Robert laza, barátságos fellépése ellenére volt valami nyugtalanító a viselkedésében, amit Hermione nem tudott figyelmen kívül hagyni. Hol lehet már Draco? – gondolta kissé idegesen. A fenyegetettség ellenére, nem érezte magát védtelenül, hiszen minden a rendelkezésére állt, és Robert csak egy mugli volt. Viszont az a sötét, megmagyarázhatatlan nyomasztó érzés nem hagyta nyugodni.

– Már értem. – Hermione próbált lazán maradni, de a férfi közelsége egyre kellemetlenebbnek tűnt. – Nos, remélem, hogy hamarosan lesz ideje egy kis pihenésre.

– Segíthetek a választásban? – kérdezte negédes mosollyal Robert.

– Oh, köszönöm, kedves vagy, de csak nézelődöm – válaszolta óvatosan, és próbálta elterelni a figyelmét a férfiról, újra az asztal felé fordulva. – Annyi szép ékszer van itt, lehetetlen lenne csak egyet választani.

– Persze, persze… De ilyen szépségek közelében mindig jól jön egy kis iránymutatás – folytatta Robert, mintha barátságosan közelségbe akarna kerülni, de valójában érezhetően rátelepedett. – Az ametiszt remek választás lenne.

– Gondolod?

– Feltűnően szép – közölte a férfi, de igazából le sem vette a szemét a lányról. – Olyasvalakinek való, akinek rendkívüli kisugárzása van.

– Nem tudtam, hogy ennyire ismered ezeket az ásványokat.

– Hobbim és hivatásom – nevetett fel Robert hidegen. – Mindig is érdekeltek a föld mélyén heverő kincsek. Főleg az erejük. – Az utolsó szót különös hangsúllyal ejtette ki. – Biztosan jól állna.

– Talán Caroline-nak is tetszene egy ilyen – váltott témát Hermione egy édes mosollyal, ami mögé elrejtette az éles megjegyzést.

– Ő inkább a hegyikristályt kedveli – válaszolt Evans egykedvűen, majd megpöccintett egy prizmát, ami a szivárvány mindenféle színét vetítette mindkettőjükre. – Az ametisztet tudni kell viselni.

– Nem vagyok biztos benne, hogy tudnám.

– Szerintem igen, és remek megérzéseim vannak. – Robert finoman közelebb hajolt, mintha csendes beszélgetést kezdeményezne. – Egyedül vagy ma itt?

Hermione pillantása azonnal elkomorodott, és a feszült légkör egyre nyilvánvalóbbá vált számára. Robert érdeklődése túlságosan személyes volt, már túl közel állt hozzá ismét, és úgy tűnt, mintha továbbra sem szándékozna tiszteletben tartani a személyes terét. A keze csaknem érintette az övét, amivel támaszkodott a pultba. Túlságosan áramlott belőle valami sötét, megmagyarázhatatlan aura, amitől még a boszorkány hátán is felállt a szőr. A ragyogó nyár eleji napsütés sem tudta felmelegíteni ahhoz, hogy ne érezze azt a hideg, baljós érzést, ami valósággal áradt Robert Evansből. A mosoly persze megnyerő volt, a szeme azonban valami sötétet rejtett, amitől Hermione ösztönösen védekező állásba helyezkedett el. Zavart pillantását nagyon gyorsan elnyomta, és mosolyogva szólalt meg ismét.

– Áh, nem, nem vagyok egyedül – válaszolta határozottan a boszorka, egy nemtörődöm legyintéssel. Bármennyire is őrült lehetett ez a férfi egy ilyen forgalmas napon, fényes nappal, biztosan nem próbálkozott volna semmivel. – Tom is itt van, épp az egyik standnál nézelődik. Valószínűleg kifosztja a karamellást.

– És már itt is vagyok – szólalt meg egy határozott mély bariton hang. Hermione libabőrös lett, amikor érezte Draco erős kezét, ahogy átfogja a derekát, és ahogy kemény izmos mellkasának dőlt. Soha nem érzett még ilyen átható biztonságos érzést, mint most. – Üdv, Robert!

– Tom.

– Szép napunk van ma – csevegte Draco kedélyesen, miközben csókot nyomott Hermione feje búbjára, aki ösztönösen elmosolyodott. – El sem hiszem, hogy eddig nem jöttünk ide. Belinda az Arany Seprűben áradozott róla.

– Valóban szép ez a nap – helyeselt a férfi. – És ez egy remek hely.

– Vacsorához vásárolsz?

– Úgy valahogy, de még nem döntöttük el mit fogunk enni – folytatta tovább Robert, de látszott rajta, hogy most már kevésbé akar. – Caroline gyakran meggondja magát. Éppen várom, hogy felhívjon vagy átküldje a listát. Addig csak nézelődöm.

– Szépek az almák. Egy almáspite?

– Talán.

– Ígértem Emmának egy könnyű kis ebédet – szólalt meg Tom. – Ha van kedved akkor csatlakozz hozzánk.

– Köszönöm a meghívást, de még rengeteg a dolgom – szabadkozott Robert. – Majd egy alkalmasabb időpontban legközelebb.

Elköszöntek egymástól, aztán nem sokkal később Robert eltűnt a tömegben. Hermione idegesen szorította össze az ajkát, és észre olyan erősen szorította meg Draco karját, mintha ő lenne a biztos pont. Egy Disaudiót varázsolt magukra, aztán elindultak az ellenkező irányba. Gyorsan távolodtak el az ékszeres standtól. A boszorkány leszívesebben futott volna, de már így is gyorsgyaloglásban haladtak, mint ahogy a tömeg.

– Francba. Francba, francba.

– Elmondod mi volt? – kérdezte Draco. – Történt valami?

– Ez a fickó nagyon, de nagyon idegesít. És egyáltalán nem úgy, mintha szimplán bolond lenne. Gyakorlatilag rámmászott – sziszegte a boszorkány. – Tessék még ezt a rohadt ametiszt medált is elloptam… A kezemben maradt. Rohadjon meg.

– Nyugodj meg! Jöttem, amint tudtam. Jó, hogy jeleztél a gyűrűn keresztül.

– Meg kell beszélnünk, hogyan is működik ez.

– Mindent jól csináltál – válaszolt neki Draco. – Ha direkt hozzáérsz egyből aktiválódik a kapcsolat. Maradhatunk a három érintésnél, mint vészjelzés.

– Szóval, akkor ne piszkálgassam unalmamban.

– Jól vagy? – tudakolta a varázsló.

– Persze, semmi bajom – sóhajtott egyet a boszorkány. – Csak most nagyon is zavart a közeledése. Annyira érzek benne valami rendellenes sötétséget, és nem tudom mi az. Hiszen mugli, nem értem. Lehet, hogy egyébként nem venném észre valamit, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Tudtál rajta legilimenciát használni?

– Nem, de most eszembe se jutott – mondta Draco. – Siettem, ahogy csak tudtam… Én is érzem ezt a sötét aurát. Nem tudom mit jelenet. Egy muglinál ez… soha nem éreztem senkinél sem hasonlót. Ez szokásos a mugliknál?

– Nem. Soha nem tapasztaltam ilyesmit.

– Akkor maradunk annál, hogy több lépésnyi távolságot tartasz tőle. Ki van zárva, hogy nélkülem menj arra a rituáléra, amire meghívtak azok a kerge önjelölt boszorkányok.

– Fenébe! – csattant fel idegesen Hermione. – Egyszerűen a tekintete, ahogy hozzám akart érni… Az se érdekel, ha semmi köze nincs Flinthez, tuti, hogy addig nem nyugszom, amíg le nem csukják, ezt a rohadékot. Szerencsétlen Caroline… nem tudom, miért van vele még mindig.

– Nem voltál közvetlen veszélyben, ugye?

– Nem – rázta meg a fejét a boszorkány. – Vagyis nem tudom. Ha ez nem az akció lenne, akkor már régen elhúztam volna innen. De egyébként nálam vannak a törők is, amivel le tudtam volna fegyverezni, ha kell. Ez a mugli férfi nem ellenfél, fizikailag legalábbis. Nem hinném, hogy addig eljutottunk volna, hogy el akart volna cipelni innen. Szerintem felmérte a helyzetet velem kapcsolatban, de még mindig tart tőled.

– Emelnünk kell a biztonsági tétjeinket.

– Szükséges ez? – kérdezte Hermione. – Ő csak… egy mugli.

– Mugli vagy sem, eszemben sincs kockáztatni – jelentette ki Draco. – Nem vehetjük félvállról, nem becsülhetjük le. Végül is lehetnek varázsvilágbeli barátai. Nem titok, hogy vannak olyan szervezetek, akik a mugli világban is működnek. Ezekről nem tudok sokat, de lehet bőven illegális is ezek közül. Meglátjuk a következő egy hétben hogyan viselkedik veled szemben, aztán felmérjük a kockázatot.

– Varázsvilág egyéb jelentélére utaló jeleket nem találunk, csak Flintet. Szóval szerintem nem… De rendben van. Ez lenne a legegyszerűbb. Ha megjöttünk a kirándulás után belevágunk ebbe a projektbe.

– Óvatosság, és még több óvatosság. Robert egy barom… Mit gondolt, hogy majd egy terhes nőt elcsábít?

– Vagy elkápráztat? – kérdezett vissza Hermione. – Hányinger.

– Maradunk a tervnél. Én pedig mindig a közelben leszek, ha megyünk valahova. Ha kell akkor Zabinit is bevonjuk.

– Jó. – Azzal a boszorkány elindult visszafelé.

– Hová mész?

– Visszamegyek. Kifizetem ezt – mutatta fel Hermione a medált. – Elnézést kérek és a többi.

– Oké, utána elmegyünk grillezett homárt enni.

– Rendben. Jól hangzik.

***

A piac forgatagát maguk mögött hagyva Draco és Hermione egy csendes kis bisztró felé vették az irányt. Szerencsére kaptak egy kellemes asztalt a teraszon. Mindketten elfoglalták a helyüket, aztán a csendesen figyelték az utcán menő forgalmat. A bisztró terasza a térre nyílt, és a délutáni nap meleg fényekkel festette meg az utcaköveket. Az asztalok többsége a jó időnek köszönhetően már foglalt volt, de ők egy kellemes, félreeső helyet kaptak a sarokban. Mindent láttak, viszont kintről nehézen vették volna észre a két aurort.

Draco gyorsan kiválasztotta, hogy mit rendel, és a tekintete időnként Hermione felé vándorolt, aki az étlapot tartotta a kezében, de egyáltalán nem figyelt rá. A gondolatai messze jártak. A történtek nem hagyták nyugodni, mint azt korábban gondolta. A Zsebpiszok közben egyszerű volt a helyzet, az alakoskodás egy teljesen más szintjén történtek az események. Robert furcsa viselkedése ismét felidéződött benne. Az a hideg, számító tekintet… a férfi mosolya, amely első pillantásra barátságosnak tűnt, de a mélyben valami sötét, baljós szándékot tartalmazott. Hermione érezte, hogy valami sokkal komolyabb, mint egy udvariatlan, vélelten találkozás a piacon. És az a kérdés, hogy „egyedül van-e”, mintha még mindig visszhangzott volna a fejében, beférkőzött a bőre alá.

– Hermione. – Draco hangja hirtelen kirántotta a gondolataiból, és rá kellett jönnie, hogy már rég letette az étlapot az asztalra, anélkül, hogy bármit is rendelt volna.

Hermione zavartan szólalt meg.
– Tessék.

– Rendeltem neked – mondta a férfi.

– Oké, oké…

– Egy pillanatig sem figyeltél, igaz?

A boszorkány felsóhajtott, és letette a keze ügyében lévő étlapot piszkálta.
– Nem igazán – ismerte el, és egy pillanatra belekortyolt a jegesteájába, mielőtt folytatta volna. – Még mindig Roberten gondolkodom. Az egész helyzet egyszerűen… nem hagy nyugodni. Utálom, amikor egy bűnöző beférkőzik a bőröm alá.

Draco hátradőlt a székében, szürke szemei figyelmesen fürkészték Hermione arcát.
– Nem kell aggódnod. Ha tényleg fenyegetést jelentene, tudom, mit kell tennem. Szemmel fogjuk tartani. Talán még jobban, mint eddig.

– Tudom, és hálás vagyok érte, de nem erről van szó – kezdett bele Hermione, miközben a pohara szélét piszkálta az ujjával. – Valami… nem stimmel vele. Mintha próbált volna a befolyás alá vonni. Mintha élvezné, ha feszélyezve érzem magam. Agykontroll vagy hipnotizálás?

– Ezek ilyen mugli dolgok?

– Igen. Olyasmi, mint az Imperio. De ez bőven leegyszerűsítés.

Draco homlokán ráncok jelentek meg, és halkan felsóhajtott, mielőtt előrehajolt.
– Kell még némi háttérellenőrzés. Küldjünk üzenetet a parancsnokságra. – A hangja halk volt, de sürgető, miközben elővett egy képeslapot. Hermione mélyen a szemébe nézett. – Nem fogom hagyni, hogy bántson téged vagy bármit. Össze kell szednünk minden háttéranyagot róla. És ha tényleg valami nagyon gennyes dolog van a háttérben, akkor bevonjuk a mugli hatóságokat.

– Nem kellene már most? Caroline miatt?

– Bizonyíték nélkül nem állhatunk oda. Tudod, hogy mi a protokoll.

– Tudom. Csak akkor vonjuk be őket, ha alapos a gyanú és a mi nyomozásunkat nem hátráltatják.

– Pontosan.

Hermione egy pillanatig csendben maradt, kereste a szavakat, majd lassan újra beszélni kezdett.
– Egyszerűen… van valami sötét benne. Tudjuk, hogy Caroline-nak is problémái vannak vele, de rögeszmésen szereti vagy Robert megfélemlíti, bár ugye nem fog beszél róla nyíltan, de egyértelmű, hogy gondjaik vannak. És Robert úgy viselkedett ma, mintha azt gondolná, hogy bármit megtehet. Mintha nem lenne senki, aki megállíthatná. Olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha…

Draco tekintete elsötétült.
– Mintha?

– Nem tudom pontosan meghatározni. Mint a sötét mágia.

– Ő mugli.

– Igen – suttogta Hermione. – Valamiért mégis ezt érzem, és nem csak a mai nap miatt. Korábban is éreztem ezt, de mostanra… biztos vagyok benne, hogy nem véletlen.

Draco elgondolkodva figyelte Hermionét, majd halkan, szinte alig hallhatóan megszólalt.
– Mindenképpen kiderítünk róla mindent. Nem hagyom, hogy bajod essen, de fontos, hogy ne maradj egyedül vele. Soha.

Hermione bólintott, és megpróbált elmosolyodni.
– Rendben.

– Kész az üzenet. Ebéd után bedobjuk a postaládába.

A boszorkány szótlanul bólintott. Közben kihozták az ételt, s mindketten éhesen álltak neki falatozni.

hozzászólások: 0