31. fejezet
Közel hozzád

Az eső dobolva kopogott az ablakokon, a szél erősen fújt, ahogy a vihar lassan Cornwall fölé érkezett. Már nyoma sem maradt a kellemes időnek, amiben Dracónak és Hermionénak a piacon volt része. Az égbolt sötétbe borult, csak a távoli villámok világították meg időnként a környéket. A hirtelen jött zivatar derekasan áztatta a tájat, de ezúttal nem volt benne semmi mágikus, Dracónak pedig semmi köze nem volt hozzá. Hermione megborzongott, miközben a konyhapulton álló zöldségekre összpontosított, aprólékos mozdulatokkal vágta egyenletes szeretekre friss alapanyagokat, miközben az eső hangja egyfajta nyugtalanságot keltett benne.

A ház biztonságot nyújtott ugyan, de a vihar morajlása valahogy tükrözte a belső zaklatottságát is. A mozdulatai gépiesek voltak, alig kellett figyelnie a pengére. Olyan volt, mintha egy bájitalhoz készülne elő, viszont ebben nem volt semmi mágikus. Csak egy egyszerű vacsora.

A melegítőbűbáj melege kellemesen töltötte be a kis konyhát. Hermione gondolatai máshol jártak. A nap eseményei újra és újra visszatértek hozzá. Robert Evans, a furcsa pillantások, a fojtogató közelség… Valami mélyen nyugtalanította őt, és ahogy a kése átvágta az érett paradicsomot, a vágások ritmusa egyre feszültebb lett. Rég volt már, mikor egy bűnöző ennyire befészkelte magát a gondolatai közé, mint valami alantas féreg, akitől nem tud szabadulni.

– Ez abszurd – mormogta halkan magának hangosan. De nem volt senki a helyiségben, akivel beszélhetett volna. Még egy házimanó sem, nem mintha meg akarták volna mutatni magukat nekik. Draco valószínűleg csak perceken belül bejöhet majd, és nem akarta, hogy aggodalmai tönkretegyék az estéjüket, hiszen holnap reggel indultak Tintagelbe, és addigra tiszta fejjel akart a megbízatás azon részére koncentrálni. De hiába próbálta meggyőzni magát, hogy ne aggódjon, a nyugtalanság ott lappangott a háttérben, mint a viharos égbolt.

Robert Evans – egy átlagos név volt, de valójában a férfi ki lehetett? Egy aprócska hang az elméjében azt mondta, hogy ő sokkal több, mint egy egyszerű mugli férfi.

Az ablakon túl az eső egyre erősebben verte az üveget, a szél időnként vadul nekicsapódott az ajtónak, s egy lecsüngő faágat neki-neki lökött az ablaknak. A konyhában gyenge fények égtek, és meghittséget kölcsönöztek a helynek. Hermione egy pillanatra megállt, letette a kést, és a karjait összefonva bámult kifelé. Sötét volt, a távolban néha egy-egy villám fénylett fel, amely egy pillanatra megvilágította a szomszéd házak zord homlokzatát. Az Evans-ház csak egy kis szelete látszott innen, de tudta, hogy ott van.

Ahogy elnézte a házuk körüli viharos tájat, Hermione arra gondolt, hogy mennyire furcsa a csend, amely itt bent uralkodik. Bár az eső és a szél hangosan tombolt odakint, belül valami mélyebb, fenyegető honolt, mintha a világ visszatartotta volna a lélegzetét.

– Idióta – mondta magának a boszorkány. – Összevissza csapongsz.

Kirázta a hideg, amikor a jeges tekintetre gondolt. Robert közelsége és az a fojtó érzés, amelyet napközben tapasztalt, valahogy összefonódott ezzel a természeti erővel, vagy csak saját magát akarta meggyőzni erről. Igazán ő sem volt ezzel tisztában. El akarta terelni a figyelmét. Éppen, amikor visszatért volna az alapanyagokhoz történt valami.

Hirtelen egy koppanás hallatszott a bejárati ajtó felől. Hermione összerezzent, a szíve egy pillanatra gyorsabban kezdett verni. Egy másodpercig habozott, figyelve, hogy újabb hangot hall-e, de semmi. Pálcájával bűbájt vetett, viszont a védővarázslatok sértetlenek maradtak. Csak a vihar zúgása kísérte tovább az éjszakát, és valószínűleg valamit felkapott a szél, aztán az ajtóhoz vágta. Kifújta magát.

– Csak a szél – suttogta magának a boszorkány, és próbálta megnyugtatni a lüktető szívét. De az érzés nem tűnt el. Valami még mindig nem volt rendben.

Megrettent, amikor a hátsóajtó lendületesen kinyílt, de mielőtt a konyhakést a belépő alaknak dobta volna, megállt egy pillanatra. Ekkor Draco lépett be, ruhája és haja kissé átnedvesedve az esőtől. A hátsó ajtón érkezett, majd azonnal eltűntette magáról a sárfoltokat és vízcseppeket a padlóról.

– Te mit csinálsz? – kérdezte Draco, miközben lekapta a nedves kabátját és megrázta, amitől az anyag rögtön megszáradt. A hideg, friss levegő és az eső illata áramlott be a konyhába, némi fű illattal, Hermione mélyen magába szívta a kellemes fuvallatot, majd egyenesen a varázsló szemébe nézett.

– Főzök – válaszolt nemes egyszerűséggel Hermione.

– Tudod, hogy nem muszáj. Nem véletlenül egyeztek bele abba, hogy házimanók gondoskodjanak rólunk. – Draco ezt csak éppenséggel emlékeztetőnek szánta.

– Persze tudom – bólogatott a boszorkány, de nem nézett Draco szemébe. A férfinak nem kellett az aurori képességeire támaszkodnia, hogy tudja, ez valamiféle pótcselekvés.

– Akkor? – tette karba a kezét a varázsló. – Mi van azzal, hogy soha nem főzöl rám?

– Ki mondta, hogy miattad csinálom? – kérdezett rá a boszorkány, aztán halkan felnevetett.

– Ha szépen kérem kapok belőle? – incselkedett Draco, miközben a konyhapultra könyökölt.

– Talán.

– Segítek – ajánlotta fel a férfi.

Hermione megkönnyebbült sóhajjal tolta felé a vágódeszkát. Nem túl sokszor volt ilyenben része, és ki akarta használni, hogy a varázsló ellenkezés nélkül segítségét, nem titkolt szándéka volt megúszni a mosogatást.

– Lehet róla szó. Pont időben érkeztél. Garnélarákos frittata lesz.

– Szeretem a garnélát.

– Akkor ezt nagyon szeretni fogod. Egyszerű, de nagyszerű étel – mosolyodott el a boszorkány. – Remélem, hogy a manóid nem fognak megsértődni rám.

– Nem kell aggódnod miattuk – biztosította Draco, majd kezébe vette a kést. Nem sokban különbözött attól, amivel a bájitallaborban szokott aprítani. Nem szokott éppenséggel magára főzni, de nem lehetett ez sem bonyolultabb, mint egy bájital. Valami ehetőt főzni, ez új kihívást jelentett, és már neki is szüksége volt valami másra. – Mivel kezdjem?

– A paprikákkal folytasd, légy szíves. Apró kockákra kellene vágni őket. A paradicsom már megvan.

– Oké.

– És milyen volt a futás? – kérdezte Hermione.

– Eseménytelen – sóhajtott fel Draco, aztán belekezdett az aprításba. – Mindenki behúzódott, semmi mozgás, semmi különleges. És mire hazaértem volna eleredt az eső. Szóval a legérdekesebb hírem, hogy teljesen eláztam. Elhagyhatnánk már ezt a helyet… Hiányzik a kviddics.

– Robert?

– Evans kocsija a garázsban. Feltehetően otthon van – válaszolta varázsló egykedvűen. – A bűbájok két embert mutatnak a szomszéd házban. Behúzták a függönyöket is. Biztos megint csúnya dolgokat csinálnak a nappaliban.

– Értem.

– Az utóbbi csak vicc volt.

– Nem nevetek – szólalt meg Hermione. – Áhh, legszívesebb megfojtanám azt a rohadékot.

– A tiéd, ha előbb érsz oda.

– Furcsa, hogy a parancsnokság csak megfigyelést kért rá, és nem azonnali kihallgatást – emélkedett a boszorkány.

– Hosszútávú cél lehet az, hogy szétverjük teljesen ezt a szervezetet. Lenne értelme.

– Na igen.

Csendben dolgoztak egymás mellett, és csak az esőkopogása hallatszott az ablakon. De Draco azonnal észrevette, hogy valami nyomasztja Hermionét. Nem mondta ki, de aggasztotta ez a viselkedés. A férfi a szürke szemeivel félig őt figyelte, miközben aprított.

– Történt valami, amíg nem voltam itthon? – kérdezte Draco, és közelebb lépett hozzá. A válluk finoman összeért. Hermione abbahagyta a fokhagyma szeletelését, oldalra fordult, és mélyen a szemébe nézett, de egy pillanatra habozott, mielőtt megszólalt volna.

– Nem, nem történt semmi – mondta végül halkan a boszorkány, de Draco fürkésző tekintete nem tágított. – Komolyan nem történt semmi. Ez csak… a mai nap lecsengése nálam semmi több. Nem szeretem, amikor…

– Amikor emberként reagálsz egy helyzetre? És nem egy aurorként?

– Amikor nem tudom, hogy mit tegyek – szólalt meg Hermione, és egy kicsit félretette a szeletelőt. – Ha nem ebben az álcámban lennék, akkor biztosan máshogy reagálnék. És most úgy érezném magam, mint egy… egy védtelen nő. Tudod hány bűnözőt behoztam már a Zsebpiszok közből? Rettenetesen sokat. Kihallgattam nála sokkal veszélyesebben varázslókat, boszorkányokat. Párszor tényleg olyan kiélezett párbajban volt részem, ami csak hajszálon múlt. Ez most miért más?

– Emberinek lenni nem jelenti azt, hogy védtelen vagy. Nem tudod csak úgy elnyomni minden érzésedet. Ebben az esetben nem lehet tudni, hogy a célszemély hogyan reagál, és meg kell őrizned az álcád. És hatással van rád a helyzet – mondta Draco komoran. – Nem volt még ilyen melód?

– Ilyen, mint most? Nem. Soha. De meg tudom csinálni.

– Ez nem kérdés – szólalt a férfi egy szórakozott mosollyal. – A társad vagyok. Együtt dolgozunk. És elkapjuk ezt a rohadékot, ha több bizonyítékunk lesz.

– Tudom. Köszönöm.

– Na ne menjünk ebbe bele – nevetett a varázsló. – Még a végén túl jóban leszünk egymással. Mindkettőnk hírnevének bealkonyul, ha ez kiderül.

– Merlinre, dehogy – húzta el a száját Hermione. – Mielőtt többet képzelnél bele elmondom, hogy már kezdtem becsavarodni, ezért is álltam neki a főzésnek. Semmi olyasmi nem volt a célom vele, hogy neked örömet okozzak vagy félreértésekre adjak okot, hogy netán kedvellek.

– Mindent értek. Hmm… James kviddicspálya tortája.

– Ez meg hogyan jön ide?

– Amikor nem akarsz gondolkodni, akkor csinálsz valamit – kezdett bele Draco. – Ez szimpla aurori megfigyelés. James kviddicspálya tortája, akkor nyomoztál egy terjesztő után, aki meglógott. Potter cikeszbombonjai, valami Zsebpiszok közi rablást derítettél fel. Weasley patkány alakú eklerei, akkor eltaláltak egy csúnya átokkal.

– Patkány? Nem, azok pici egerek voltak és furkászok. Merlinre, csak kísérleteztem. Erre te egy komplett profilt csináltál rólam?

– Nekem patkánynak tűntek. És nem csináltam profilt, jó megfigyelő vagyok, ennyi az egész. Szóval elmondod, hogy mi jár a fejedben mielőtt én is kapok valami furcsa tortát vagy süteményt. Elárulom, hogy a csokis mandulatortáért egészen sok mindenre hajlandó vagyok – vigyorgott elégedetten a varázsló, olyan mosollyal, aminek bőven több értelme is volt.

– El is húznál innen, hogy végezhessem a munkám. Elmész, ha megsütöm neked?

– Annyira nem sütsz jól, kedvesem – nevetett Draco.

– Nem hagyhattam ki – mosolyodott el szórakozottan a boszorkány.

– Szóval?

Hermione egy pillanatig hallgatott, majd megadóan bólintott.
– Ez az időjárás… nyomasztó, ez a hely borzalmas, lassan haladnak a dolgok, és minden, ami ma történt. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy tehettem volna valami többet is a pániknál. Robert viselkedése… mintha nem érne véget az a nyomasztó érzés, amit hagyott maga után. Árad belőle a gonoszság.

Draco közelebb húzta a székét, egy pillanatra nagyon is közel került a boszorkányhoz.
– Tudom, hogy nem könnyű. Hidd el, hogy legszívesebben kiverném belőle az igazságot, viszont erre nem kaptunk felhatalmazást. De most itt vagyunk, és felderítjük együtt ezt az ügyet. Ha kell lassan. – A hangja halk, de magabiztos volt. – És ha egy ujjal is hozzád mer érni, akkor megismerkedik egy valódi varázslattal.

– Olyan a tekinteted most, mint egy pszichopatának. Még szerencse, hogy felkapcsoltam a villanyt, különben… tiszta horror.

– Ismerek néhány csúnya körömtépő átkot – jegyezte meg Draco egykedvűen, aztán erősen belevágta a kést a vágódeszkába.

– Megtanítod?

– Nem.

– Ünneprontó vagy, Malfoy.

– Inkább féltem a körmeimet, Granger. Hülyének nézel? A kínzásomhoz nem adok neked ötleteket.

– Tőlem? Nem, tőlem, nem kell féltened. Csak különleges esetekben átkozhatom meg a társamat, ez amolyan aurori íratlan szabály. Szóval meg kell elégednem a verbális kínzásoddal.

– Meglep, hogy ezt betartod.

– Nem minden szabályt szegek meg – mondta a lány egykedvűen.

A beszélgetésük Hermione számára ebben a pillanatban talán épp elég volt ahhoz, hogy enyhítse a nyugtalanságát. Elmosolyodott, amikor ismét találkozott a tekintete a szürke szempárral. Vihar volt benne, tomboló vihar, viszont annyira nyugodtan szeletelte a paprikákat, mintha mindig is ezt csinálta volna, és olyan pontosan akár egy séf. Hermione nem félt tőle. Volt Malfoyban valami, amitől kellemes borzongás futott végig a hátán. És igen. Kellemes.

Mielőtt a gondolatai elragadták volna, a férfi megszólalt:
– Ez most egy randi?

– Mi? Nem. Ez egy baráti vacsora – ellenkezett Hermione.

– Mármint álrandi – pontosított Draco, miközben meggyújtott néhány gyertyát. – Valami ilyesmit szoktak a párok csinálni. Közös főzés. Tudod.

– Értem, szóval a valaki megkérdezi, hogy tegnap mit csináltunk… Végül is miért ne? Ez egy olyan randiféle, amikor… Mondj, amit akarsz. Lehet randi is. De egyébként csak egy baráti vacsi.

– Oké.

– Csináltál ilyet már? – kérdezte a boszorkány.

– Mármint vacsoráztam már valakivel barátilag? – kérdezett vissza bujkáló mosollyal, majd egy szelet paprikát vett a szájába és elrágcsálta. – Tudod, akármilyen hihetetlen vannak barátaim. Potterékhez se a pocsék kávéja miatt járok, amit olyan nagy szeretettel főz mindenkinek.

– Nem erre értettem. Mármint valakivel valakivel együtt főzni. Otthon. Kettesben. Egy kapcsolatban.

– Főzni? – kérdezett vissza a férfi. – Nem. Te?

– Én sem – válaszolt Hermione. – Csak barátoknak szoktam főzni.

– Akkor én most a barátod vagyok?

– Igen, Malfoy, az vagy.

Draco elmosolyodott a boszorkány zavarán, aztán belevetették magukat a főzésbe. Meglepően gyorsan ráhangolódtak egymás mozdulataira. Hermione elmagyarázta hogyan kell elkészíteni az ételt, és milyen jól fog esni ez nekik ma este. Volt egy kis egészséges vita az étel fűszerezését illetően. Majd kinyitottak egy üveg fehérbort. És az este kezdett inkább egy randihoz hasonlítani, mint egy baráti vacsorához.

Végül befészkelték magukat a nappaliba, magukra húzták a tarakót. Beszélgettek, nevettek, és a Flint-ügy szóba sem került, sem az illusztris boszorkányszövetség. A vihar tombolt odakint, de bent, a kandalló melegénél, mintha egy pillanatra megszűnt volna a kinti világ zordsága.

– Kilenc éves voltam – mesélte Draco első élményét a seprűnyélen. – Majdnem ledarált egy mugli helikopter.

– Mondtam mindig is, hogy a repülés veszélyes – sóhajtott fel a boszorkány. – Nem rajongok különösebben érte, de ha kell felpattanok egy seprűre. Viszont nem értem hogyan kerültél egy mugli helikopter közelébe?

– Valószínűleg eltévesztettem valamit. Később kiderült számomra, hogy megsértettem valamilyen mugli légvédelmi területet. Fogalmam se volt róla, hogy ilyesmi létezik. Azóta sokkal-sokkal óvatosabban tervezem meg az útjaimat. De kilenc évesen is remekül kezeltem a helyzetet.

– Hogy lehet remekül kezelni egy ilyen helyzetet? – kérdezte Hermione.

– Nem haltam meg. Aztán eltelve magamtól mindenkinek elmeséltem, még a szüleimnek is – sóhajtott fel a férfi.

– Kiakadtak.

– Pontosan – nevetett fel Draco, majd ivott egy kortyot a borból.

– Mi lett a büntetésed? – kérdezte Hermione szintén mosolyogva.

– Honnan veszed, hogy megbüntettek?

– Mondjuk úgy, hogy én is kaptam egy hét szobafogságot, amikor biciklimmel nekihajtottam apa kocsijának, és lenyúztam róla a fényezést. A szülők nem hagynak szó nélkül mindent.

– Egy hónapra elvették tőlem a seprűmet – vallotta be Draco. – Apám még az édességet is meg akarta tőlem vonni, de anyám erre már közbelépett. Aztán egy ideig nem is repülhettem egyedül, csak a birtok felett.

– Megérdemelted.

– Hééé, véletlen volt.

– A szüleiddel értek egyet – mondta Hermione határozottan. – Gondolom megmondták, hogy ne repülj a birtokon kívül. Édes Merlin, ezt nem hittem, hogy valaha is így gondolom. Túl vakmerő vagy. Most is az vagy, Malfoy.

– Mondja ez az, aki baziliszkuszokra vadászott.

– Ugyan kérlek… régen volt. És nem vadásztam – jegyezte meg Hermione.

– Nem én töltöttem olyan sok időt kővé dermedve.

– Azt az időt még mindig sajnálom – fújt egyet a boszorkány.

– Áruld el, hogy ha a szüleid is tudtak volna erről, amiket az iskolás korodban műveltél, vajon mit tettek volna? – tette fel a jogos kérdést Draco. – Csak úgy mondom, hogy egy baziliszkusz a varázslóháztartásokban is bőven nagy riadalmat keltett volna.

– Nem engedtek volna vissza az iskolába, és még most is szobafogságban lennék – válaszolt Hermione egyértelműen, aztán kortyolt a borból. – Bonyolult lett volna őket még jobban belevonni az életembe. Én pedig nem akartam lemondani Roxfortról. Egy ponton ez veszélyes is lehetett volna.

– Ezt meg tudom érteni – bólogatott Draco. – Engem eredetileg a Drumstrangba akartak küldeni. Sokáig még orosz tanárom is volt, hogy könnyedén megtanuljam a nyelvet.

– Miért akartak oda küldeni?

– Szigorúbb oktatás… a mágia sötétebb formái, de inkább szerintem a fegyelmezettebb oktatás volt a cél – magyarázta a varázsló, aztán felsóhajtott. – Apám nem volt elragadtatva a házitanítómnál szerzett osztályzataimtól. Úgy gondolta, hogy fegyelemmel és szigorral mindent megoldhat. Pedig csak untam az órákat.

– De mégse mentél oda.

– Nem. Anyám miatt. Sokat veszekedtek, aztán megjött mindkét helyről az értesítés, hogy felvettek. Végül az döntötte el, hogy anya megfenyegette apámat, hogy velem költözik, ha elküld Roxfortnál messzebbre.

– És te mit szerettél volna? – kérdezte Hermione.

– Szerettem Roxfortba járni. Nem szívesen mentem volna egy ismeretlen helyre. Mindig hideg, rideg és zord időjárás. Semmi kedvem nem volt olyan helyre menni, ahol senkit se ismertem, hiszen mindenki, akit addig ismertem Roxfortról áradozott. Még apám is. A Dumstrang pedig inkább egy szigorított intézetnek tűnt. De Krum biztosan többet tud és mesélt is neked erről.

– Valamikor régen. Már nem igazán beszélünk – sóhajtott fel a boszorkány. – Csak ünnepek idején és szülinapokra küldünk egymásnak néhány sort. Ez már inkább udvariasság, mint barátság.

– Gondolom, hogy mióta leigazolta az Új-Zéland csapatába azóta nem igazán van ideje tartani a kapcsolatot az európai barátaival.

– Felesége van és két gyereke – mondta Hermione mosolyogva. – De ne szekálj Krummal, légy szíves! Soha nem volt köztünk semmi. Leveleztünk. Egyszer megcsókolt. Ennyi.

– Nott jön nekem tíz galleonnal.

– Fogadtál erre?

– Sosem mondtam, hogy szentéletű vagyok, de az jelent valamit, ha valakinek a legnagyobb kincse a tó fenekén Hermione Granger – jelentette ki Draco egy szórakozott mosollyal, aztán felsóhajtott. Hermione erre csak az orrát húzta össze rosszallóan. – Egyébként visszatérve az iskolákra, nekem Franciaországban volt messze a legjobb.

– Még Roxfortnál is?

– Felüdülés volt – vallotta be a férfi, aztán elmerengett azokon az éveken. – Senkit sem érdekelt honnan származom, kinek a fia vagyok. Ugyanazt várták el tőlem, mint a többiektől. Egy igazán embert próbáló időszak volt. Akkor nőttem fel igazán. Sokszor magamnak kellett kitapasztalnom dolgokat. A muglikat is ez alatt az időszak alatt ismertem meg jobban.

– Jót tett neked – helyeselt Hermione. – Valamiben más lettél, valamiben maradtál ugyanolyan seggfej.

– Már ezért a bókért megérte.

– Ugyan, Malfoy, ez csak szimpla ténymegállapítás volt. Te magad is tudod, hogy mennyire jó auror vagy, és nekem nem kell az egódat fényeznem.

– Sosem árt egy kis finom hízelgés. Te sem vagy az a veszélytelen, szende boszorkány, akinek kinézel.

– Ki a szende? – nevetett fel Hermione.

– Pontosan. Olyan vagy mint mindig. Amilyen a hajad is. Vad, tele élettel. Még ha nem is engeded magad szabadon. Még a bűbáj ellen is harcolsz, amivel kiegyenesítetted a hajad.

– Ezt még senki sem mondta nekem – mosolyodott el a boszorkány szemérmesen. – De inkább káosznak érzem sokszor magam itt belül, mint vadnak.

– Mindenkinek meg kell küzdenie olykor saját magával – mondta Draco, aztán kiürítette a poharát. – Nagyon finom volt a vacsora. Köszönöm. Ilyen finomat már régen ettem. Csak a manóknak el ne mondd!

– Hogyan mondanám el? Még mindig nem találkoztam velük…

– Továbbra se vedd magadra. Egyébként tényleg remek vacsora volt – folytatta a férfi a gondolatmenetét. – Ha belegondolok még ilyesmit soha nem csináltam.

– Nem főztél vacsorát?

– Lustaság magamnak főzni, ha van két manód. És nem volt olyan, akivel együtt főzhetek – sóhajtott fel Draco. – Nincs ebben semmi különleges vagy teszem azt meglepő, csak igazából… jól éreztem magam. Máskor is megismételhetnénk.

– Rendben van – egyezett bele a társa. – Néha jó érzés csak úgy főzni. És az sem baj, ha van kire főzni.

– Ebben van valami.

– Vajon Mumus merre lehet? – tette fel a kérdést Hermione. – Mióta hazajöttünk nem is láttam.

– A boszi szobában a párnákon durmol. Nincs valami baja? – tudakolta a varázsló. – Állandóan alszik.

– Miért lenne? Szerintem egészséges. De ha gondolod, akkor menj fel hozzá, és játssz vele egy kicsit. Jobban összemelegednétek.

– Nincsenek ilyen terveim – forgatta meg a szemét a férfi. – Így azt hiszem valami förtelmes macskajáték beleékelődött a hátamba, ami itt volt a kanapén, de képtelen vagyok kiszedni.

Hermione elnevette magát. Draco pedig kérdőn nézett rá.

– Olyan ronda fintort tudsz vágni. Ilyenkor pontosan úgy nézel ki, mint gyerekkorodban.

– Néha nyugtalanító, hogy ismertél gyerekkoromban. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha anyámmal barátkoznál össze, aztán megosztaná veled az összes kínos gyerekkori sztorimat, amit eddig nem tudtál.

– Oh, hát vannak kínos sztorijaid?

– Vannak…

– Mindenkinek vannak – nyugtatta meg Hermione.

– Majd megkérdezem a szüleidet.

– Sok szerencsét velük, ha nem kerül elő, hogy varázsló vagy, akkor talán még tudsz is beszélni anélkül, hogy rádhívnák a mugli hatóságokat – nevetett fel a boszorkány. – Hogy halad a bájitalunk?

– Egészen jól – számolt be Draco. – Már majdnem kész. Hamarosan elkezdhetjük tesztelni.

– Akkor kell egy mugli.

– Úgy bizony.

– Nagyon-nagyon meredek lesz ez. Tudod, ha ennek vége, akkor minket soha nem fognak együtt bevetésre engedni.

– Ennél jobbat el sem tudom képzelni – nevetett fel ördögien Draco. – Mármint nem a személyeddel lenne gondom, hanem hogy együtt őrült dolgokra vagyunk képesek.

– Gondolod?

– Tudom. És még csak a felénél sem tartunk az egésznek.

– Merlin, remélem, hogy megtaláljuk Flintet mielőtt tényleg valami nagy őrültségre kényszerülnénk – mondta Hermione.

– Aludnunk kellene. Holnap nagy nap lesz.

– Igen. De még nem vagyok fáradt. Te csak menj fel nyugodtan.

– Csinálsz még valamit? – kérdezte a varázsló.

– Semmi lényegeset. Talán még egy kicsit olvasok itt a tűznél. Még mindig itt van nálam Flint könyve, és szerintem találhatnék valamit, ami segíthet. Vagy nem tudom. – Még nem akart aludni valamiért minél jobban ki akarta magát fárasztani.

– Ahelyett, hogy velem feküdnél egy ágyban fent az emeleten? Szörnyen rossz programokat választasz, Granger.

– Még…

– Gyere! Aludj egy kicsit!

– Jó, rendben meggyőztél, Malfoy.

– Megöleljelek, Granger?

– Semmi esetre sem.

– Élveznéd.

– Azt nem hiszem. Felviszem Flint könyvét is, hátha valamit mégis találok – szólalt meg Hermione.

– Ha így gondolod – vonta meg a vállát Draco. Azzal mind a ketten elindultak az emeletre. – Ígértem neked valamit.

– Micsodát?

– A gyűrűd – emlékeztette a varázsló.

– Oh, ez nem is rossz ötlet.

– Fürdés után megbeszéljük.

– Legyen így.

***

Miután mind a ketten átöltöztek, elhelyezkedtek az ágyon. Hermione törökülésben ült, ujjai között forgatva a gyűrűt, Draco pedig figyelte, ahogyan az ékszerrel játszik. A csillogó gyémánt nem volt éppen egy kirívó darab, a koboldmunka finom, elegáns vonásokat rajzolt a fehérarany foglalatba, de tükrözte a Malfoy családot jellemző gazdagságot. Draco ágy végében ülve egy apró mosollyal megjegyezte magában, ahogy Hermione a tenyerében varázslattal pörgetve játszik a gyűrűvel. Mindent nem akart elárulni.

– Szóval? Mit kell tudnom még erről? – kérdezte a boszorkány.

– Nyomkövető bűbáj van a két gyűrű között – kezdett bele Draco. – Ahogy megbeszéltük, ha háromszor megérinted a követ, akkor jelez az enyémnek. Ugyanez a kapcsolat visszafelé is működik. Nem tudja más levenni csak te vagy én.

– Praktikus. És mit tud még?

– Némileg véd a szemmelverés ellen. Néhány kényszerbűbáj ellen. Nem tudnak megszállni. A legilimenciát is blokkolja az enyémet kivéve persze.

– Ez hasznos – mondta a boszorkány, aztán felhúzta az ujjára a gyűrűt. – Nem tudtam, hogy ilyen komolyan veszed a bűbájtant. Ezeket használhatnánk a parancsnokságon is.

– Szabadidőmben sok mindennel foglalkozom – vonta meg a vállát Draco, és tudta, hogy ez egy irdatlan nagy hazugság. – Még nem próbáltam, de üzenetet is tudsz küldeni vele, ha megérinted, és rám gondolsz.

– Tényleg? Ezt kipróbálom. – Hermione látványosan megdörzsölte a követ, majd szorosan összeszorította a tekintetét.

Draco ajkán egy apró mosoly suhant át, majd felhúzta az egyik szemöldökét.
– Szóval szerinted én egy cuki szőrös állatka vagyok? – kérdezte oldalra fordított fejjel.

– Ha te így látod a görényeket…

– Láttál már görényt? Szerintem aranyos állatok. Az elmúlt évek alatt a barátaiddal valami kifinomultabb sértéseket is kitalálhattatok volna nekem – sóhajtott fel Draco, aztán hátradőlt az ágyon. – Áh, értem. Imádsz és csorgatod a nyálad a hasizmomra. Ez kedves.

– Utálatos csúszómászót mondtam. Ez a gyűrű nem működik – szólalt meg Hermione, miközben letette az éjjeliszekrényre, majd bebújt a takaró alá.

Draco követte a példáját.
– Lehetőleg ne vedd le.

– Mindig rajtam lesz – ígérte a boszorkány.

– Most is az éjjeliszekrényen van.

Hermione mocorogni kezdett a takaró alatt.
– Majdnem mindig.

– Az enyém mindig rajtam van – jegyezte meg Draco.

– Akkor most már nem csodálkozom, amiért néha a Malfoy pecsét megjelenik reggel az arcodon – kuncogott a lány.

– Évek óta nem hordom.

– Régi emlékek.

– Jó éjt, Szikrácska! – köszönt ásítva a varázsló.

– Jó éjt, Átokhozó!

– Nem megy ez neked, Granger – nevetett fel Draco.

– Pedig szerintem egyre jobban megy – kuncogott a lány, aztán az oldalára fordult, és hamarosan el is aludt.


***

Az éjszaka nyugtalan álmokat hozott magával. Hermione zavartan forgolódott az ágyban. Az eső dobolása az ablakon és a távolban morgó mennydörgés, mintha még mélyebbre taszította volna álma sötét mélyébe. Ott, az álombéli ködben, egy sápadt alak bontakozott ki előtte. Marcus Flint. Arca fakó volt, tekintete kiégett, mégis sötét elszántság ragyogott benne, amitől Hermione gyomra görcsbe rándult.

A férfi szótlanul közeledett felé, alakja úgy tűnt, hogy magába szívta az árnyékokból áradó hideg baljóság. Annyi sötétség vette körül, annyira energia, amit nem ismert.

– Segíts, Hermione – suttogta Flint, átható hangja pedig olyan mélyen kúszott a bőre alá, mintha valami átok volna.

– Hol vagy?

– Én… Ott, ahol… a forrás… körforgás.

– Mondd el!

– Segíts! – szólalt meg újra elcsigázottan Flint. És egyre közeledett hozzá. A boszorkány ahogy megpróbált hátrálni, amikor megbotlott, és sikoltva hátrafelé a végtelen sötétségbe zuhant.

Hermione hirtelen felriadt, zihálva kapkodta a levegőt, a szíve vadul kalapált. Még érezte álma nyomasztó súlyát, a Flintből áradó elkeseredettséget, és az erős késztetést, hogy odarohanjon. Nem igazán tudta, hogy mit csinál. Az álom delíriuma és valami egészen más gondolkodás nélküli cselekvésre késztette. Az ablakon túl a vihar tombolva tépte a fákat, villámok cikáztak az égen, fényük szinte élővé varázsolta az árnyakat.

Ösztönösen cselekedett. Meg kellett mentenie, mennie kellett. Hermione kiszabadította magát a takarók közül, és talpra szökkent.

– Hermione? – Draco hangja rekedt volt, álomittasan figyelte őt, de Hermione már nem törődött vele. A pálcáját szorongatva, lángoló elszántsággal indult az ajtó felé, mintha a ház falai elnyomtak volna valamit, amit odakint kellett keresnie.

Draco felült az ágyban, homlokát ráncolva követte a mozdulatait.

– Mi történt? Hová mész? – De nem kapott választ semmire semmi.

Amikor pálcát gyújtott csak Hermione ádáz tekintetét látta, aki hirtelen már ott sem volt a szobában.

– Bassza meg! – üvöltötte Draco, majd lerántotta magáról a takarót, és utána iramodott. Csak egy villanásra látta a tekintet, amiből egyáltalán nem tudta megállapítani, hogy Granger magánál van-e egyáltalán. Pontosan úgy nézett ki, mint akit megszálltak.

Mire leért utána a lépcső aljára, addigra Hermione már a kilincsre szorította kezét, miközben vihar dübörgése egybeolvadt a saját dübörgő szívverésével. Kinyitotta az ajtót, és szinte nekirontott a kinti sötétségnek. Ahogy kilépett az esőáztatta földre rohanni kezdett, a szél azonnal körbefonta, de őt csak a vihar zabolátlan ereje hajtotta tovább, messze a háztól, ahol Flint sötét árnya talán még mindig rá várt.

Hermione teljes erővel futott előre, mintha valami láthatatlan erő vonzaná az éjszaka mélyébe. Nem érdekelte, hogy csak egy hálóingben van, nincs rajta cipő sem. Semmire sem gondolt csak arra, hogy meg kell mentenie Flintet, akinek még mindig érezte a jelenlétét. Esdeklő hangját ott hallotta az elméjében, és képtelen volt elhallgattatni. A villámok cikáztak körülötte, szinte nappali világossággal vakítva el őt, miközben a féri elmosódó alakja újra megjelent előtte, majd újra sötétségbe borítva a tájat. Egyre mélyebbre csalta Flint a sötétségben.

Az eső jéghidegen vert az arcába, de nem törődött vele, csak mezítláb futott tovább az ösvényen körülölelő fákat között szelte ketté az utat. A szél belekapott a ruhájába, mintha démoni kezek próbálnák megszaggatni. Flint hangja újra felharsant, baljósan, most még közelebb, szinte a fülébe suttogva:

– Hermione… segíts…

A hevesen dobogó szíve csak űzte előre továbbra is az álom fogságában.

Szinte képtelen volt eldönteni, mi valódi és mi nem, de egy mély ösztön hajtotta előre. Pálcáját előre emelte, készen arra, hogy bármit megtegyen, ám mielőtt varázsolhatott volna, egy erős, szorító kéz kapta el a csuklóját. Draco volt az, ázottan, zihálva, a vihar őt is vadászként marcangolta, de szorítása erős volt és kérlelhetetlen.

– Hermione, állj le! – kiáltotta.

A boszorkány nem hallgatott rá, hanem kitépte magát a kezéből és tovább futott. Nem is hallotta, hogy a férfi továbbra is őt szólongatja, csak a sötét alakot követte, ami az ösvényen haladt előtte. És nem számított, hogy igazi volt-e vagy sem.

Draco azonban formában volt, így egyből utolérte, és hátulról elkapta a boszorkányt, de Hermione csak vergődött, mint egy sarokba szorított vad. A mennydörgés dübörögve zengett körülöttük, mintha a vihar maga is őket vette volna célba. Az eső átható patakokban zúdult rájuk, s ahogy Hermione megpróbált kiszabadulni, mindketten a sárba csúsztak.

– Engedj el! Meg kell találnom őt! – kiáltotta Hermione kétségbeesetten, de Draco mindkét karjával átfogta, elhatározottan tartva őt a hideg, csúszós talajon.

– Állj már le!

– Nem! Szállj le rólam.

– Nyugodj már meg, bassza meg! – üvöltött rá Draco, miközben igyekezett minden erejét bevetni, hogy megfékezze a vad boszorkányt.

Harcuk egy pillanatra sem csitult, Hermione vadul küzdött, ujjaival igyekezett kitépni magát. Üvöltött, rúgkapált, mintha nem is tudná ki ellen küszködik. Minden erejével harcolt a visszatartó erő ellen. Az auror ösztönök és a gyakorlat benne volt a mozdulataiban, és mindent megtett, hogy kiszabaduljon.

Draco pedig próbálta visszarángatni őt a valóságba, annak ellenére, hogy egy erős ütést kapott a gyomrába, karmolások borították és igyekezett a lány fejütését elkerülni. Ez nem gyakorlat volt, és nem erőpróba, hanem valami teljesen más. A boszorkány hangosan sikoltva küzdött a szabadulásért, mintha az életéért küzdött volna.

– Ébredj fel, Hermione! Érted? Ez csak egy álom volt! – Draco hangja most szinte könyörögve csendült, miközben ujjai egyre erősebben szorították a lányt. A férfinak az egész testével maga alá kellett gyűrnie, de ahhoz hogy a földre terítse még meg kellett küzdenie vele.

– Ébredj az istenit! – üvöltött rá az auror a társára.

– Eressz! – sziszegte Hermione.

Dracónak fogalma sem volt hogyan térítse magához a még mindig vonagló boszorkányt. Most nem tudott semmilyen varázslatot sem használni, mert akkor elszabadult volna a keze, és akkor azt az aurorboszorkány felhasználta volna. Aztán végül kibillentette Hermionét az egyensúlyából, majd mindketten a földre estek. Dracónak az egész testével maga alá kellett gyűrnie, hogy meg tudja fékezni.

– Hagyd ezt abba! – rivallt rá Draco, és minden erejével azon volt, hogy lefogja a lányt.

Talán az földre érkezés lehetett az, ami Hermionét kijózanította, vagy az erős fájdalom a csuklójában, ahogy Draco lefogta, és a férfi egész teste, ahogy nekifeszült, és a földre szorította. Nem igazán tudta. Ahogy Hermione vadul zakatoló elméje lassan kitisztult, körülöttük minden elcsendesedett, mintha a belsővihara is kifulladt volna. Csak az eső kopogott köröttük, s Hermione végül az iszonyattól megremegve eszmélt rá, hogy Draco szorításában fekszik a földön. Zihálva, zavart tekintettel nézett vissza rá.

– Itt vagy velem? – kérdezte a férfi. – Hermione!

Hermione pislogott egyet, és a szörnyű sötétség kezdett kitisztulni, és az érzékei kezdtek visszatérni a normálishoz. Most először tiszta tekintettel nézett fel a férfire, akinek a hajából esővíz csöpögött az ő arcába.

– Mi… mi történt? – remegte rekedtes hangon a sok kiabálástól a boszorkány. Érezte a fájdalmat a tagjaiban, a szorítást, a varázsló súlyát saját magán.

– Hála Melinnek! – szólalt meg Draco, aztán engedett a szorításon, és megkönnyebbülten nyögött fel. – Jól vagy?

– Nem tudom… nem… nem tudom.

– Nem sérültél meg? – kérdezte gyengéden az auror. – Teljesen megvadultál. Nem akartam kárt tenni benned, de durva voltam.

– Mit tettem…? – kérdezte Hermione, a hangja reszketett, s az eső most már inkább a könnyeit álcázta, ahogy felnézett Draco szemeibe.

Egy pillanatig még nem eresztette el Hermionét, szemeiben aggódás és keménység villant, ahogy a lány végre kezdett megnyugodni. Aztán legördült róla. Hermione remegve ült fel a kezét az arcára, ami csupa sár és eső lett, a pálcáját pedig szinte görcsösen markolta a másik kezében. Draco lassan elvette tőle, miközben suttogva próbálta visszarántani a valóságba.

– Nézz rám, Hermione… vége van. Most visszamegyünk. – Hangja halkan, megnyugtatóan csengett, de erőt sugárzott.

A lány csak bámult a kinyújtott kézre, majd hagyta magát felhúzni a földről. Mélyet lélegzett, az eső hidege a bőrébe mart, mintha végre tisztulni kezdene a köd az elméjében. A távoli villámlás fénye most már nem fenyegető látomásokat idézett, csupán a természet tomboló erejét mutatta. Szemeit lassan lehunyta, és érezte, ahogy Draco keze megnyugtatóan pihen a vállán, és a másikkal átkarolja a derekét.

– Draco… én… – De a hangja elhalt; képtelen volt megfogalmazni, amit átélt. Az álom, a sürgetés, hogy megmentse Flintet, és az őrületbe taszító bizonytalanság még mindig kavarogtak benne. Nem értette, hogy miért.

– Nem kell most magyaráznod – szólalt meg Draco határozottan, és óvatosan megfogta Hermione kezét. – Menjünk vissza. Még megfázol, és annak semmi értelme nem lenne. – A szorítása szilárd volt. A boszorkány szó nélkül csak bólintott, mire a varázsló máris felkészült a hoppanálásra.

A világ egy pillanatra összefonódott és kifordult magából. Másképpen nem tudta a boszorkány jellemezni azt, amit most érzett. A varázslat erejének csak hagyta, hogy elragadja, és Dracónak azt, hogy erősen szorítsa őt.

A hátsókertben bukkantak fel újra. A megérkezéskor Hermione enyhén megingott, de Draco ott volt mellette, tartotta, míg ismét szilárd talajnak érezhette a lába alatt a földet. Rettenetesen fázott, mintha soha nem tudna felmelegedni.

– Be tudok menni egyedül is – szólalt meg remegő hangon a lány. – Most már elengedhetsz.

– Frászt, hagyj békén a hülyeségeiddel – mondta Draco, és addig nem engedte el, amíg be nem értek a ház megnyugtató biztonságába.

A nappalit meleg, halvány fényekben és nyugalmas csendje fogadta őket. A kanapéra gondos kezek már egy meleg takarót helyeztek, az asztalra pedig két bájitalos üvegcsét és egy-egy nagy bögre teát.

Draco lassan engedte el Hermione kezét, mintha félne, hogy újra elveszti önuralmát. Pálcájával melegítő és szárító bűbájokat varázsolt magukra, és szó nélkül eltűntette a sárfoltokat is magukról. A csendben csak a bűbájok halk szikrázása hallatszott.

– Mindjárt hozok egy törölközőt – mondta a varázsló, aztán felment az emeletre.

Hermione bólintott, de hang nélkül; arcán láthatóan mély nyomot hagyott az átélt éjszaka. A kandallóhoz sétált, az ujjaival még mindig enyhén remegve érintette meg a bőrére tapadt, nedves tincseket, próbálva elhinni, hogy mindez csak egy rémálom volt.

Draco visszaért a nappaliba, mire Hermione felkapta a fejét, aztán lesütötte a szemét.

– Nem fáj semmid? – kérdezte a varázsló.

– Nem – szólalt meg félhangosan a boszorkány.

– Nagyon megszorítottam a csuklódat – ismerte be a férfi. – Nem tudtalak máshogy lefogni.

– Ez a helyzet több, mint zavarbaejtő. Én… én… tényleg nem tudom mi történt. Megütöttelek?

– Talán a gyomrost megérdemeltem, de ne aggódj most ezen – sóhajtott fel Draco. – Gyere ide, és ülj le a kanapéra! Jobb lenne, ha kicsit jobban felmelegednél.

– Jó itt most – morogta Hermione.

– Ahogy gondolod, de ebben a kandallófényben tisztán átlátni a hálóingeden. És nem akarok udvariatlannak tűnni.

Hermione morgott valamit, aztán áthaladt a helyiségen, leült a kanapéra, felhúzta a lábait, aztán betakarta magát a takaróval. Draco átnyújtotta neki a fiolát.

– Ez majd segít.

– Nem kell.

– Én is beveszem – mondta a férfi, miközben felemelte a másik fiolát. – Merlin a tudója, hogy nem akarok semmi nyavalyát sem elkapni, amíg itt vagyunk. Piszkosul hideg volt ez az eső. Ez csak egy egyszerű immunerősítő bájital, és egy kis felmelegítő.

Hermione szótlanul követte Draco példáját, aztán felhajtotta bájitalt. Nem volt jó íze. Leginkább keserű, de hogy lenyelte egyből átmelegítette egészen a talpáig, ami most egy kicsit sajgott. Egyikük sem törődött a sárfoltokkal, amik mindent beborítottak. Megint csend borult rájuk, és csak a kandallóban pattogó vöröslángnyelvű tűz hangja hallatszott. Időközben a vihar már elvonult, s csendes esővé változott.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva a varázsló. – Kicsit sápadt vagy még mindig.

– Azt hiszem… jól – mormolta a boszorkány. – Nem egészen tudom, hogy mi történt.

– Próbáltalak megállítani, amikor felkeltél, semmire se reagáltál, de mire észhez tértem, már elmentél. Mielőtt meg tudtalak volna állítani kirohantál az esőbe, aztán a hátsó ösvényen tudtalak csak elkapni. Nagyon nem akartad, hogy megállítsalak. Szerencsémre nem használtad a pálcádat, de elég derekasan birkóztunk mire magadhoz tértél. Nem fáj tényleg sehol? Durva voltam – szólalt meg Draco bűnbánóan.

– Nem volt választásod – mondta halkan a lány. – Én is ezt tettem volna. Talán kábítottam volna.

– Nem válaszoltál arra, amit kérdeztem. Nem tudtam mivel teszek jót vagy rosszat.

– Túlélem. Semmi olyan nem történt, amit eddig nem éltem volna át, mármint a fizikai sérüléseket tekintve – válaszolt az aurorboszorkány, aztán hátrasimította a haját, és ivott az egyik bögréből. A tea még soha nem esett ilyen jól neki. – Jaj, Malfoy, ne nézz már ilyen bűnbánóan! Tudom, hogy a fiúkkal mennyire durván szoktatok verekedni.

– Nézd el nekem, hogy arra neveltek, hogy tiszteljem a nőket. És én nem tudok úgy nézni – horkantott fel Draco, aztán leült a kanapéra, és ő is követte a lány példáját a teával. – Csak ez… nem gyakorlat volt.

– Megfékeztél. Jól csináltad. Ennyi.

– Aha, jól csináltam – szólt színtelen hangon a férfi, aztán felhorkantott és végigsúrolta az arcát a kezével. Egyáltalán nem érezte, hogy ez így lenne.

Amíg a teát kortyolgatták csend állt be a beszélgetésbe, mintha mindkettőjüknek adott volna fejtörést ez az este.

– Megint álmodtam – szólalt meg Hermione. – Mint az előző két alkalommal is. Flint megjelent, és beszélt hozzám.

– Nem kell most beszélnünk róla – mondta Draco. – De ha akarsz, akkor nyugodtan.

– Dühös vagyok. Magamra. Nem igazán tudom mi történt, és most mi a fene vezetett egészen addig, hogy ki is rohantam. Megint Flint jelent meg előttem, aztán… ki akartam szabadítani. Erre emlékszem… Olyan ködös minden. Mintha láttam volna az alakját is az esőben. Nehéz ezt megfogalmazni.

– Rá kell jönnünk, hogy pontosan mi ez – szólalt meg a varázsló. – Még mindig az a gyanúm, hogy ez egy szemfényvesztés és még valami ködös dolog, amivel eddig még nem találkoztunk.

– Nem tudom…

– Dehogynem. Az asztrális kivetülés…

– Működhet.

– Veszélyes. Okkult tudomány, amit egyikünk se ismer – jegyezte meg Draco. – Persze kutass utána, de ne kísérletezz. Az asztrális síkról, ha nem jössz vissza, akkor… nem lehetsz újra önmagad.

– Bárcsak Luna itt lenne – szólalt meg a boszorkány.

– Hogy mondod?

– Luna… ő foglalkozott ezzel.

– Persze, még egy őrült boszorkány – csattant fel a férfi. – Tudom, hogy Lovegood a barátod volt, de nem tartanám még most sem megbízhatónak. Szóval ezt felejts el.

– Igen, talán igazad van – bólogatott Hermione. – Mit gondolsz meglátott valaki?

– Nem hiszem – rázta meg a fejét Draco. – Miközben rohantam utánad eltűntettem a nyomokat, és nem volt senki a közelben, aki láthatott volna. Szóval az álcánk sértetlen még mindig.

– Lehet itt kellene maradnom, és átnézni azt a környéket – vetett fel Hermione. – Valami lehet azon az ösvénye, ha arra indultam volna el megkeresni Flintet.

– Eszedbe se jusson! Nem fogok beleegyezni, főleg a kis szomszédaink miatt nem. És velem kell jönnöd Tintagelbe. Meg kell tudnunk mennyire érdemes azzal a nyommal foglalkozni. Ennyi az egész. És ha visszajöttünk megnézzük azt az utat – ígérte Draco. – Én már számtalanszor futottam arrafelé reggelente. Nincs ott semmi.

– Akkor együtt nézzük meg – erősködött a lány. – Később.

– Talán jobb is lesz, ha most elmegyünk egy kicsit innen – szólalt meg a varázsló egy mély sóhajjal.

– Talán.

– Ha visszajöttünk, akkor ez lesz a következő – ígérte Draco. – De addig ideje lenne pihenni.

– És a legilimencia? Mi lenne, ha belenéznél az emlékeimbe?

– Most komolyan? – nyögött fel az auror. – Nem vezetett az előző kettő alkalommal se sehová. Csak meggyőződtünk róla, hogy valóban azt láttad, amit elmondtál. Hiszek neked, ha esetleg lennének kétségeid.

– Akkor mit veszthetünk vele? – kérdezte Hermione. – Lehet, hogy most sem fog. Lehet, hogy kapunk egy nyomot. Nem akarod?

– Nem akarok több kellemetlenséget okozni neked, Granger – vallotta be végül a férfi, és most találkozott a tekintetük. – Ez nem olyasmi, ami egyáltalán nem megterhelő az elmének, aki még zavart is egy kicsit.

– Olyan gyengéd vagy mindig – mondta a lány, de tudta, hogy ez csak úgy kicsúszik a száján, mintha több értelme lenne, mint aminek szánta. Látta, ahogy a férfi tekintete elsötétül, lehetetlen volt benne olykor olvasni. Különben is Malfoy maga volt a rejtély. Hol ilyen, hol olyan. Néha úgy gondolta, hogy már mindent tud róla, máskor meg olyan, mint akit egyáltalán nem ismer.

– Hízelegsz, Granger? Komolyan?

– Csak tedd meg.

Draco egy hosszú pillanatig csendben ült Hermione mellett, és nézte, ahogy a lány a kandalló táncoló fényébe meredt, mintha abban keresné a válaszokat, amelyeket az elméje még mindig nem tudott megformálni. Látta a tekintetében, hogy mennyire össze van zavarodva. Nem akarta ő is még jobban felkavarni azt, ami már eddig is egy káosz. Ha Hermione nem auror és nem a társa lett volna, akkor gondolkodás és a legkevesebb lelkiismeretfurdalás nélkül azonnak megtette volna, de így… valahogy olyan istentelenül nehezen ment.

Hermionét az érzelmi vihar kavarogva hagyta el, de a fejében ott tombolt még az a sötét és nyomasztó erő, amitől talán csak akkor szabadulhat, ha sikerül feltárni, mi történt. Kellett a férfi segítsége. Jobban, mint azt be tudta volna neki vallani. Ő pedig hiába próbált rendet tenni a saját elméjében, és csak egy olyasvalaki segíthetett, aki rendet tudott tenni ebben az összevisszaságban, aki meg tudta látni azt is, amire saját maga képtelen volt.

– Hermione… – Draco halkan szólt hozzá, szinte tétovázva, majd mégis megérintette a vállát. A lány nem is gondolkodott azon, hogy a férfi megint a keresztnevén szólítja.

– Csak tedd meg, Malfoy, csak erre kérlek – ismételte meg a boszorkány. Tekintete kérlelő volt, és óvatos. Tudta, milyen kényes és intim dologról beszéltek. Belepillantani legbelsőbb gondolataiba, emlékeibe, de már nem először tette volna meg. Még vele sem. Az aurori kiképzése során megtanulta, milyen mélységekbe taszíthat valakit a legilimencia, és hogy mi mindent nyithat meg, amire talán az illető maga sem áll készen. Nem most jött el az ideje, hogy ezt túlgondolja. – Most komolyan. Ha egy szemtanú lennék, akkor nem gondolkodnál rajta. És nem is értem, hogy miért ellenkezel.

– Veszekedni akarsz velem azért, mert nem találom etikusnak, hogy a társamnak, akit a földre kellett tepernem, és akiről azt hittem, hogy megszállták, az emlékeiben turkáljak. Érdekes vizekre eveztünk.

Hermione lassan felemelte a fejét, tekintete találkozott Dracóéval. Az ajkába harapott, és szótlan beleegyezéssel biccentett. Ha ez segíthetett előrébb jutni, ha ez elvezetheti őket Marcus Flinthez, akkor meg kellett tennie. A lány beleegyező bólintása haragot ébresztett a varázslóban.

– Legyen.

Draco közelebb csúszott a kanapén, ujjait finoman Hermione arcára helyezte, szemeit mélyen az övéibe fúrva. Az érintés pillanatában mindkettejükben feszült valamiféle csendes bizonytalanság, mégis megindult a kapcsolat, mintha az esőverte táj és a vihar sötétje most egy másik, belső világban elevenedne meg.

A varázsló elméjében először csak a ködös rémálom foszlányai jelentek meg, egy fojtott sötétségben úszó alak, Flint szavai, majd hirtelen a lány szívdobbanásainak vad zakatolása. A szorongás és a megmagyarázhatatlan kényszer, hogy elinduljon, hogy kövesse őt, szinte elnyomhatatlanul sodorta magával, mintha átokként telepedett volna Hermionéra. Egy pillanatra még Draco is megérezte Flint tekintetét. Egy mély sürgetés hangja, s egy homályos látomás a közeledő fenyegetésről.

De mi lehetett a fenyegetés? Talán a fogva tartóra utal mindez? Valószínűleg.

Ott, ahol… a forrás… körforgás.

Mégis mit jelentenek ezek a szavak? Körbejárta az emléket, de üres frázisnak hangzott.

Ahogy Draco lassan elengedte Hermione elméjét, egy utolsó foszlány derengett fel előtte, mintha Flint egy elhagyott épülethez vezette volna a lányt. Egy romos hely, valahol sötét és hideg falak közt, amely talán több is volt, mint álom. Draco lélegzetvisszafojtva nyitotta ki a szemeit, és csak akkor vette észre, hogy Hermione is szaporán lélegzik, mintha közösen élték volna át az egészet.

– Egy helyet láttam… talán egy régi épületrom, nem tudom pontosan… nagyon homályos volt – mormolta Draco, tekintetét még mindig Hermionén tartva. – Nem volt biztos, de talán egy nyom. – Hangja elhalkult, és még mindig nem engedte el Hermione pillantását, mintha a szemén keresztül érezte volna a lány összes érzelem.

A boszorkánynak eszébe jutott valami, aztán felállt a kanapéról. Leesett róla a takaró is. A varázsló csak meglepetten figyelte őt.

– Hova mész? – kérdezte Draco

– A laptopomért – szólalt meg végül a lány, aztán felment az emeletre. Nem kellett sokáig várni, amíg vissza nem ült a kanapéra, nagyon szorosan Draco mellé húzódott, hogy mindketten jól lássák a kijelzőt.

– Mire gondolsz?

– Ez kelta eredetű rom lehetett?

– Valószínűleg. De az biztos, hogy valami ősi lehetett.

Hermione csak bólogatott, aztán pötyögni kezdett a billentyűzeten.
– Áhh… Ezekből iszonyatosan sok van. Hát ez cseppet sem egy egyszerű. – Elkezdte görgetni a képeket, aztán elfintorodott.

– Gondoltad, hogy ilyen könnyű lesz? – nevetett Draco, miközben ő is figyelte a képkockákat. De semmi hasonlót elsőre nem fedezett fel.

– Legalább van egy térképünk, ami segíthet – mondta Hermione, aztán bejelölte a helyeket és a környékbeli forrásokat is, azokból is rengeteg volt. – Ezt majd kinyomtatom, és ha megjöttünk, akkor foglalkozunk vele. Áh, nem is tudom mit gondoltam.

– Én is lezárnám már ez az ügyet. Nekem elhiheted.

– Nem is tudod, hogy mennyire vágyom erre.

– Ott, ahol… a forrás… körforgás – idézte fel a férfi. Hermione összevont szemöldökkel figyelte. – Ezt mondta neked Flint arról, hogy merre van. Ez… baromira ködös. Ha már kivetülsz asztrálisan, akkor legalább tudnál normális infókat mondani.

– Valóban. Sokkal könnyebb lenne, ha pontosan megmondaná a pincét és a házszámot, ahova bezárták. Nem tudom mit akar ez jelenteni – rázta meg a fejét a boszorkány. – Nem tudom… Francba… Mi lenne, ha felhasználnánk az irányt, amerre elindultam? Mi van, ha most ezzel megadta az irányt.

– Lehetséges. De mi lenne, ha hagynánk ezt? Egyre rosszabbul nézel ki, és egyikünknek se árt a pihenés.

– Egyetértek. Azt hiszem, hogy egy korty álomtalan álom jól esne – mondta ki Hermione. – Ugye felébresztesz indulás előtt?

– Persze – biztosította Draco.

Hermione becsukta a laptopot, és felsóhajtott. Csalódottnak érezte magát, fáradtnak és kimerültnek.

– Menjünk lefeküdni.

– Biztos jól vagy, Granger?

– Persze, csak már egy nyugodt alvásra lenne szükségem – válaszolt végül a boszorkány. – Mindössze ennyi.

– Menj fel, én is megyek mindjárt.

– Mit csinálsz?

– Csak megerősítem a bűbájokat – szólalt meg Draco.

– Rendben van, úgyis le kell magamról vakarni a sarat. De ne maradj sokáig. Hosszú utunk lesz.

– Oké.

hozzászólások: 0