32. fejezet
Merlin barlangja


A reggel első fényei alig kezdtek el áttörni a felhőkön, amikor Draco és Hermione Tintagel felé vették az irányt. Nem aludtak túl sokat, de még időben elindultak ahhoz, hogy a szomszédok ne vegyék őket észre, és csak a legszükségesebb dolgokat mondják egymásnak a reggelinél. Szerencséjükre egy mugli kellemetlenkedő sem ólálkodott a közelben, ami nagy könnyebbséget jelentett. Az éjszakai vihar utószele még érezhető volt az éles levegőben. Az úton pocsolyák álltak, a környéken jó pár fát megtépázott a szél.

Az autóval csendben haladtak a kanyargós utakon, mindketten elmerülve gondolataikban. Hermione átható kíváncsisággal nézte a környező tájat. A sötétzöld borókafák görnyedtek meg a szél irányába, a zöld lankák követték egymást. Az eleven táj végtelenbe húzódott. Draco fél szemmel őt nézte, és az jutott eszébe, hogy mennyivel jobb lenne, ha tényleg csak kirándulni mennének, kettesben. De aztán csak bekapcsolta a rádiót, amit nem sokkal később a boszorkány ki is kapcsolt. A varázsló megmarkolta a kormányt, de nem szólt semmit sem. A lány készen állt a beszélgetésre, és ezt nem akarta egy veszekedéssel elrontani.

– Szóval mit fogunk szerinted találni? – törte meg Hermione a csendet, a válla fölött Dracóra pillantva.

Draco felsóhajtott.
– Tintagel tele van régi romokkal. Azok biztosan ott lesznek, amikor odaérünk.

– Nem hiszem, hogy vár olyan volt, amit láttam – rázta meg a fejét a boszorkány.

– Nem is gondoltam rá, hogy Flint akár ott lehet – sóhajtott fel Draco. – Fogalmam sincs mennyi nyomot fogunk találni ilyen sok idő után. De akár a régi történeteket, akár az újabb legendákat nézzük, ez a hely szinte magához vonzza a mágiát.

Hermione mély lélegzetet vett.
– Ez igaz. És érdekes feltételezés. Tulajdonképpen nem lehet túlságosan mágikus, ha ennyire szem előtt van.

– Ezzel vitatkoznék. Ha el akarsz rejteni valamit a muglik elől, akkor azt tedd egyenesen az orruk alá – mondta egykedvűen a varázsló. – Mire gondolsz?

– Ez a hely olyasmi lehet, ami vonzza a mágiát – ismételte meg a lány. – Még gondolkodom ezen.

– Ahogy St Ivesben is – mondta a férfi.

– Kopogtatók.

Egy időre megint csend állt a beszélgetésbe. Draco folyamatosan figyelte, hogy követik-e őket, ám ezúttal senki sem vette észre, hogy elmentek otthonról. Ez megkönnyebbüléssel töltötte el, hiszen nem szándékozott néhány önjelölt varázslóval találkozni. Egyedül csak az okozott némi zavart, hogy Granger egy ideje már gyakran mocorgott az ülésben, miközben a térképet nézte, amit korábban kinyomtatott Truro környékéről.

– Mi a baj, Granger? – kérdezte Draco.

– Nem túl kényelmes így. Borzasztóan utálom ezt az álcát – fakadt ki végül Hermione. – De nem akarok neked panaszkodni. Minden rendben.

– Gyönyörű vagy – bókolt neki a varázsló, és kedvesen elmosolyodott.

Találkozott egy pillanatra a tekintetük.

– Csak azt akarod, hogy ne legyen rossz kedvem – sóhajtott fel a boszorkány. – Olyan vagyok, mint a bálna.

– Frászt bókolok. Mindegy. Koncentráljunk a feladatra, Granger! Rendben?

– Ühüm, igazad van – válaszolt röviden Hermione. – Lássuk mit is kell találnunk. Először megnézzük a várat.

– Nem nézzük meg a várat.

– Jó, akkor nem nézzük meg. Amilyen klisés a helyzet, ha találunk is valamit az Merlin barlangjában lesz. Az apálynál könnyebb megközelíteni, hacsak nem akarsz úszni, nem javasolnám. Száz méter hosszú tengeri barlang, és jobb óvatosnak lenni. De tippem sincsen mi vár ott ránk. Muglik is rendszeresen bemennek oda.

– Hogyan lehet oda lejutni? – kérdezte Draco.

– Lépcsők vezetnek oda – válaszolt Hermione. – Ezzel a részével nem lenne gond.

– Mi van a barlanggal? Nem igazán tudom, hogy mire ez a felhajtás. Miért gondolják, hogy Merlin egyáltalán használta-e?

– Merlin arcképe van bent. Vagy legalábbis a leganda szerint. Soha nem jártam még ott. Szóval meglátjuk.

– Senki sem tudja igazán hogyan is nézhetett ki Merlin – érvelt Draco. – Úgyhogy, azt gondolom, hogy ez csak valami belemagyarázás.

– Talán a legendák kötötték inkább oda – vonta meg a vállát Hermione. – Inkább misztikum, mint a valóság. nem hiszem, hogy igazi.

– Én sem igazán – rázta meg a fejét a varázsló. – Ha veszek egy csokibékát, akkor is láthatom a képét. Lehet, hogy az közelebb áll a valósághoz, mint az, amit ott fogunk találni.

– Ez… Mindegy. Ha Flint itt volt, akkor itt hagyhatott valamit, ami segíthet.

– És ha tényleg csak el akart jönni ide, akkor van itt valami, amit érdemes megnézni – sóhajtott Draco. – Merlinre, nagyon remélem, hogy nem csak a semmiért utaztunk ide. Utálom, amikor homályos nyomokat kell követnünk.

– Ne legyél ennyire negatív.

– Esni fog. Megint.

– Talán nem lesznek sokan – nézett ki az ablakon Hermione. – De igyekezz a lehető legmuglisabban viselkedni.

– Ne szívogasd a vérem – mosolygott rá Draco kényszeredetten. – Egyikünk sem aludt eleget egy jó kis veszekedéshez. Ma pedig nem akarom átharapni a torkodat. Mogorva mugli leszek, és kész.

– Nem akarok veled veszekedni, Malfoy. Eszembe sincs.

– Akkor boncolgassuk a dolgokat. Merlin után nem kutatnak a varázslók. Vagyis egyikünk sem tud folyamatban lévő kutatásról. Ez pedig nem segít egy kicsit sem. Mert akkor legalább lenne valami, amin elindulhatunk.

– Mostanában én sem hallottam ilyenről, de az is lehet, hogy ez csak bezavarna – szólalt meg a boszorkány. – Az ősi mágiáról is keveset tudni. Mármint a Roxfort alapítóiról is keveset tudunk. Mintha nem érdekelné a mágikus népeket a múltjuk.

– Van ebben valami. Bár az alapítókkal kapcsolatban történt némi áttörés az évek alatt – pillantott felé Draco.

– Áttörés?

– Nem ti vadásztatok éppenséggel horcruxokra? – kérdezte a férfi vidáman. – Azok az alapítók ereklyéi voltak. A mágiatörténészek biztos vagyok benne, hogy nem túl hálásak Voldemortnak, amiért a mocskos lelke darabjait azokban tartotta.

– Segítettünk, hogy megfelelő replikák készüljenek – szólalt meg Hermione. – És persze a tönkretett darabokat biztos helyen őrizik. Úgy tudom, hogy majd a tizenötéves évfordulóra megnyílik egy tárlat is.

– Ezt jó hallani.

– Kár, hogy nem igazán érdekeltek mélyebben a legendák, mert akkor többet tudnék ezekről – váltott témát a boszorkány. – Rengeteg minden van, aminek most utána néznék.

– Volt olyan, ami téged nem igazán érdekelt? Granger, szerintem te mindenkinél többet tudsz mindenről. De, hogy megnyugtassalak, én mágiatörténeten általában aludtam – vonta meg a vállát Draco. – Azóta sem aludtam olyan jól, mint akkoriban. Binns hangja pusztító…

– Én figyeltem. Mindig.

– Már a múltkor is gondolkodtam ezen. Ébrentartó főzetet használtál, ugye? – kérdezett rá a varázsló az aurori vallatós hangján. – Másra nem tudok gondolni.

– Nem. Nagyon érdekes volt.

– Annyit még életemben nem puskáztam, mint akkor, amikor ebből írtunk – fújt egyet Draco, mintha még mindig nem hinne a boszorkánynak. – Nem is értem, hogy te hogyan tudtál még erre is koncentrálni.

– Akkor te semmit nem tanultál a történelemről?

– A családomtól sokkal, de sokkal többet tudtam meg – magyarázta a varázsló. – Ez az aranyvérűek öröksége, és maga a történelem, nem igazán volt szükségem többre. De ne gondold, hogy nem vagyok tájékozott a mágikus történelemben. Hamar megtanultam, hogy mennyire más, amit a szüleimtől hallottam és ami az objektív szemlélete a dolgoknak.

– Nem is gondoltam ilyet, hogy nem vagy tájékozott. Auror vagy, nekünk némileg ez alapkövetelmény – szólalt meg a boszorkány. – Hány generációra visszamenőleg tudod a családodat visszavezetni?

– Hanem is az alapítókig, de jó sok generációig. Az őseim között vannak vikingek is.

– Tényleg?

– Látod ezt a hajat? – nevetett Draco. – Egyszerűen hihetetlen hány generáción keresztül öröklődik. Szóval a kis álgyerekünknek is ilyen haja lesz.

– Biztos nem.

– Dehogynem. A Tom Felton gének nem hazudnak.

– Fenton – igazította ki nevetve. – Legalább az álvezetéknevünket jegyezd meg.

– Fenton. Persze. Persze.

– Nem tudlak elképzelni viking harcosként – jegyezte meg Hermione elgondolkodva. – Következő minisztériumi Halloween bulin, mit gondolsz? Valahonnan szerzek neked egy szekercét. Állatbőröket pedig simán találunk valamelyik Malfoy rezidencián a kandalló elől.

– Nincs az a mandulás csokitorta, amiért én beöltöznék, igazán semminek sem – nézett rá a férfi, aztán felhorkant. – Gondolkodtam. Nem lehet, hogy egy ley-vonal húzódik a barlang alatt?

– Azt hiszem, hogy van itt erről valami – jutott eszébe Hermionénak. – Van nálam egy ilyen könyv. Ez volt az egyik, amit elhoztam tőled a villából.

– Szuper.

– Honnan jutott eszedbe?

– Whiltshire-ben a kúria egy kelta templomra épült. Pár éve kutakodtam, és nagyon erős mágia van a romokban. Innen indult a biztonsági rendszerem ötlete is, amit a Malfoy villához használtam.

– Ez az.

– Micsoda?

– Olyan helyeket kell keresnünk – kezdett bele Hermione, miközben beletúrt a táskájába –, ahol a mágia összegyűlik.

– Étem, ahonnan mondjuk el is lehet a mágiát vinni?

– Lehet. Még mindig nem tudjuk Flint pontos indítékait. Merlin sírja egy dolog, de annyi ereklyéje volt még. Említettünk a Szent Grált is. Nem tudom, hogy miért kellett neki plusz energia? Ez nem igazán jellemző mostanság. Vagy valami védelemhez kellett onnan pár kő, ami tárolja a mágiát vagy föld, vagy valami más… Mondjuk víz?

– Valószínű – mondta Draco, miközben megmarkolta a kormányt. – Ezek a dolgok már nincsenek a köztudatban. Ma már csak a mágia egyszerűbb, hétköznapi formáját használjuk. Ha kimerülsz mágikusan, akkor pihensz és ledöntesz egy erősítő bájitalt.

– Elemei mágia. Megint csak felmerült ugyanez – erősítette meg Hermione, miközben még mindig pakolt a táskájában. – Csak kezdene már körvonalazódni ez az egész…

– Múltkor kérdezni is akart, de aztán elterelted a figyelmemet. Próbáltad már az elemi mágiát használni?

– Nem. Te már igen? – harapott rá a témára a lány nagy szemekkel. – Milyen volt?

– Érdekes, de veszélyes.

– Mikor csináltál ilyet?

– Az aurorsuli után lazítani mentem – kezdett bele a mesébe Draco. – Volt egy forrás, egy kis tó, azúrkék vize volt. Nem is tudod mennyire megnyugtató volt. Egy boszorkánnyal voltam ott. Soha nem éreztem magam olyan mágiától felpezsdült mindenem.

– Szóval egy nő vett rá erre?

– A lényeg látom átment – vigyorgott a férfi. – Kezdesz féltékeny asszonyka lenni, Granger? Ez nem is tudom, hogy aranyos-e vagy kezdjek el félni.

– Valami latin szépség?

– A nagymamám – mosolyodott el Draco. – De kicsit azért hízelgő, hogy ekkora nőfalónak gondolsz. Nem szoktam mindenfelé nőket hurcolászni magammal. És nem is csinálom azt, mint Weasley haverod.

– A nagyanyád? – kérdezett vissza Hermione.

– Igen, általában az embereknek vannak nagyszülei. Nekem is vannak.

– Igen, persze, ne haragudj! – mondta Hermione. – Nem úgy gondoltam, csak… bocsánat.

– Nem nagyon érdekli a nyilvánosság, sosem érdekelte az, hogy rivaldafényben vagy tekintetek kereszttüzében legyen. Főleg miután az a nagyapám meghalt. Inkább háttérben maradt, és neki ez így ideális.

– Oh… értem.

– Mi a baj, Granger?

– Semmi – válaszolta egyből a boszorkány. – Kicsit sok emlék rohant meg hirtelen.

– Élnek még a nagyszüleid?

– Nem, de nagyon régen nem, még kicsi voltam. Maradt pár kedves emlék, viszont nem túl sok. De térjünk vissza az eredeti témánkhoz. A nagyanyáddal mentél kirándulni? Ez nagyon aranyos.

– Igen. Ebben nincs semmi furcsa. El szoktunk menni néhány ősi és szent helyre. Utál egyedül hoppanálni. Az apám meg… mindig rám hárítja a feladatokat. Imádja őt, de nem bírja ezeket a kirándulásokat.

– Nagyon rendes tőled.

– Kedvelnéd őt.

– Gondolod?

– Igen, imádja a mágiával kapcsolatos összes dolgot. Ő nem Malfoy, és sosem támogatta sem az apámat, sem a nagyapámat a sötét oldal imádásban – folytatta tovább a mesét Draco. – Meglepően éleselméjű.

– Szóval akkor azt akarod mondani, hogy nem utálja a sárvérűeket?

– Ne használd ezt a szót! – hívta fel a fejét Draco hidegen.

– Gondod van vele?

– Igen. Nekem sem lett volna szabad ezt mondanom rád – magyarázta komor nyugtalansággal a varázsló. – Nem volt hozzá jogom. Akkor még nem is tudtam, hogy mit okozok ezzel.

– Ha megmutatod az elemi mágiát nekem is, akkor megbocsátok – közölte Hermione.

– Ez zsarolás?

– Oh, Malfoy, nálad jobban ismeri senki a zsarolást. És pontosan én próbálkoznék ezzel? Áh… nem hiszem, csak kíváncsi vagyok a mágia minden formájára.

– Sosem tudhatjuk, Granger.

– Az Élet Vize… Kezdem azt hinni, hogy minden összefügg ebben a történetben. De nem tudjuk igazán megfogni azt, ami az egésznek a lényege lenne.

– Ebbe már egyre biztosabb vagyok én is – szólalt meg Draco.

– Ahogy mondod. Áh meg is van a könyv – jelentette ki Hermione, majd elkezdte lapozgatni a könyvet, amiben az információt sejtette.

– Tudod erre van az Invito.

– Ne gúnyolódj! – szólt rá a boszorkány. – Nézzük csak a ley-vonalakat. Ezek olyan ősi energiahálózatként képzelhetők el, amelyek a földfelszínen átfutva összekötik az ősi szent helyeket és különleges erőpontokat. Ezek a láthatatlan vonalak – amelyekre gyakran hivatkoznak mágiával és természetfeletti jelenségekkel kapcsolatosan – állítólag különleges energiát hordoznak, és mágikus kapcsolódási pontokat teremtenek a természetben.

– Állítólag? Láttad a védelmemet – jegyezte meg Draco. – Én sem csak úgy a levegőbe kezdtem el ezzel foglalkozni.

– Igen, ezt meg tudom erősíteni.

– Mit írnak még?

– Már olvasom is tovább. A ley-vonalak mentén találhatók gyakran ősi építmények, például kőkörök, kelta és druidikus szentélyek, templomok, valamint sírkamrák, amelyek mind olyan helyek, ahol az ember és a természet kapcsolata különösen erős.

– Akkor ez magyarázat lehet St. Ivesre is – jegyezte meg Draco. – Tényleg el kellene kezdenünk ezeket a vonalakat vizsgálni. Lehet, hogy Flint inkább ezeket vonalakat vizsgálta vagy valami kapcsolatot. Ennek sokkal több értelme lenne, mint Merlinnek, bár a kettő valószínűleg kapcsolódhat egymással.

– Erre vannak bűbájaid? – kérdezte Hermione. – Régebben foglalkoztam védelmi bűbájokkal, de csak az átoktörő kurzus keretében. Nem is tudom, talán ennek alapján megcsinálhatnánk a térképet azokra a helyekre Truro környékén, amik szóba jöhetnek.

– Meg tudom oldani. Kicsit trükközni kell, de szerintem profi térképet össze tudok állítani.

– Oh, és ezt hallgasd meg – folytatta a boszorkány. – Cornwallban, Tintagel környékén sokan úgy vélik, hogy a ley-vonalak összekapcsolják a különböző történelmi és szent helyeket, beleértve Merlin barlangját, és ezek a vonalak évszázadok óta mágikus energiát közvetítenek.

– Nagyszerű.

– Tintagelről úgy tartják, hogy közvetlenül ley-vonalak kereszteződésére épült, ezért nem csupán történelmi és legendás hely, hanem energetikai központ is. Merlin barlangja pedig az egyik ilyen csomópont fölött helyezkedik el, így különösen erős mágikus energiákat érzékelhet az, aki elég érzékeny ezekre.

– Szóval, ha bemegyünk oda, akkor óvatosnak kell lenni – szólalt meg Draco komoran. – Mindenképpen meg kell gondolnunk hogyan is tesszük meg ezt. A mugliknak ez fel sem tűnik, de nekünk ez teljesen más.

– Jó, lássuk ezt a helyet.

Ahogy megérkeztek Tintagel falujába, a levegőben érezni lehetett a tenger sós illatát, és az éles szél csípte az arcukat a lehúzott ablakon keresztül. A faluból már látni lehetett az ikonikus kastély romjait, amelyek a tenger fölé magasodtak, sötéten és titokzatosan, s körülölelő sziklák a délelőtti fényben nyugtalanítóan feketék voltak, mintha őriznék az évszázadokkal ezelőtt történt események emlékét.

Draco leparkolt, majd kiszálltak az autóból. Mindketten megfigyelték a várat, és összepréselt ajakkal álltak egymás mellett. Hermione kisimított egy kóbor tincset az arcából, aztán a derekára tette a kezét, amitől kirajzolódott az álpocak.

– Szóval itt vagyunk.

– Aha – helyeselt a férfi. – Felkészültél?

– Lehet – válaszolt az ajkába harapva a boszorka.

A varázsló kinyitotta a csomagtartót, hogy elővegyen egy vászon hátizsákot, és egy szorosan feltekert térképet, amelyet Hermione ragaszkodott hozzá, hogy hozzanak magukkal. Körülöttük látogatók kisebb csoportjai nyüzsögtek, kirándulóbotokkal, kamerákkal és esőkabátokkal felszerelkezve, mindenki célba vette a közeli romokat.

– Na, akkor csapjunk bele a turistáskodásba – mondta Hermione mosolyogva, miközben megigazította a lila esőkabátját, majd a táskát, amiben elrejtett pár eszközt arra az esetre, ha mégis több kellene egy egyszerű túránál.

Draco felvonta a szemöldökét.
– Turistáskodás, persze…

– Legalább próbáljunk úgy tenni, mintha ez lenne az átlagos, egyszerű kirándulásunk – szúrta oda Hermione egy mosollyal, majd Draco karját megfogva kihúzta a parkolóból a kavicsos útra.

– Mióta lettél ilyen pozitív?

– Mióta a feleséged vagyok.

Draco felröhögött, mire néhányan feléjük fordultak, ő pedig csak megforgatta a szemét.

– Jegyeket kellene vennünk.

– Hajrá, Malfoy – veregette meg a vállát Hermione. – Én megnézem ezeket a kiírásokat és a térképeket.

Draco egy kis fanyalgással, de sorba állt a többi látogatóval, akik izgatottan csevegtek a közelgő felfedezésükről vagy a további nevezetességekről, amiket meg akartak nézni. Hermione még odakiáltott neki.

– Ne felejtsd el a kedvezményes belépőt, drágám – jegyezte meg Hermione elég hangosan, és nem is próbálta meg elnyomni a mosolyt, amit Draco enyhe bosszankodása váltott ki. – Végtére is nem árt egy kis spórolás…

A varázsló vállat vont, majd ahogy sorra került, udvariasan kérte a két belépőt a pénztárostól, aki mosolyogva átnyújtotta neki a jegyeket, mellé pedig egy kis prospektust adott Tintagel történelméről. A prospektus tele volt képekkel a híres kastély romjairól és a meredek sziklapartokról, és a címlapján jól láthatóan díszelgett Merlin legendája.

– Élvezzék a látogatást, és figyeljenek az ösvényeken, elég meredekek – jegyezte meg a pénztáros kedvesen.

– Majd igyekszem. Még egy pillanat – mondta a varázsló, aztán elővette a jegyet, amit korábban találtak. – Erről a dátumról tud mondani valamit?

A nő átvette a jegyet.
– Ez egy csoportos vezetésre váltott jegy. Nincs benne semmi különös. Ez az önöké?

– Nem. Az egyik barátunk adta, aki nem tudott eljönni, de nem tudtam, hogy az időpont fontos-e.

– Folyamatosan vannak csoportjaink – vonta meg a vállát a pénztáros. – Ebben a csoportban a legendákat is megosztják a tagokkal, és minden információt. Még van két szabad hely a csapatban, ha gondolja.

– Áh, köszönöm nem, a feleségem imádja az ilyesmit, és szerintem mindent elolvasott már a környékről.

– Akkor kellemes időtöltést kívánok önöknek!

Draco megköszönte, majd megfordult, hogy Hermionénak odaadja a jegyeket. A boszorkány éppen egy mugli csoporttal együtt nevetgélt, de amikor meglátta az álférjét, aki heves mozdulatokkal lobogtatta a jegyeket a feje felett, gyorsan elköszönt és mosollyal közeledett a férfihoz.

– Miért cseverésztél muglikkal?

Ahogy áthaladtak a kapun, végre a sziklás ösvény nyílt ki előttük, amely a kastély romjaihoz vezetett. Most már Hermione is közelebb hajolt Dracóhoz, szemében titkos izgalommal.

– Lazíts már, Malfoy! – kérte a lány, és megfogta Draco kezét. Kezdett nagyon is természetessé válni számára az egész, de gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot. – Csak megkérdezték, hogy várandósan hogyan van ennyi energiám.

– És hogyan van?

– Rengeteg vitamin… Mindegy.

Az ösvény lassan felfelé kanyargott, és ketté vált. Egy keskeny gyalogösvényen haladtak tovább, amely hol sziklás, hol puhább, füves részeken vezettek át. Draco időközben mugliriasztó bűbájokat szórt szét. Hermione pedig igyekezett mindent magába szívni a tájból. A szél lágyan süvített, a tenger mély morajlása pedig mind közelebbről hallatszott, ahogy egyre jobban elértek a tengerpart fölé emelkedő sziklás területhez, amelyeken tajtékot vetettek a hullámok.

Tintagel látképe teljes pompájában bontakozott ki előttük, a legendás kastély romjaival és a szirtekre omló régi kövekkel, mintha az idő és az emlékek is ott felejtették volna magukat.

– Érdekes, hogy sosem voltam még itt. Mit gondolsz mennyire lehet igaz Merlin legendája, ami ehhez a helyhez kapcsolódik? – kérdezte Hermione turistákra jellemző érdeklődéssel, és közben óvatosan körbenézett, nem figyeli-e őket valaki.

Draco megjátszott kíváncsisággal bólintott, mintha valóban meglepné a dolog.
– Merlin legendája… Érdekes. Azt hiszem, még sosem hallottam róla – mondta félszeg mosollyal, mire a boszorkány csak játékosan meglökte. – Mindenesetre most itt vagyunk. A történelem egy helyszínén. Érzel valamit?

– A ley-vonalak miatt? Nem is tudom. Talán, de semmit sem mondanék biztosra. Te?

– Ideges vagyok – vallotta be Draco.

– Nem tudnám egyértelműen azt mondani, hogy ez egy jel. Vegyük csak úgy, hogy óvatosnak kell lennünk.

Hermione az ösvény felé mutatott, ahol már látni lehetett a lépcsőket, amelyek egyenesen a kastély felé vezettek.

– Ott kezdődik a kalandunk – jegyezte meg a boszorkány, félig viccelődve, de magában érezve az enyhe borzongást is. Elővette a térképet, hogy ellenőrizze. – Arra kell menni a barlanghoz – mondta, majd intett a helyes útirány fel.

– Nem sok időnk lesz a barlangban – szólalt meg Draco komoran. – Ha a dagály megérkezik, akkor a víz teljesen elönti a barlangot.

– Mennyi időnk lesz? Erre az egész akcióra.

– Húsz perc körülbelül.

– Rengeteg mugli lesz ott – jegyezte meg Hermione elgondolkodva. – Hogy akarunk oda bejutni így? Láttam, hogy riasztó bűbájokat, de már voltak bent, mire ideértünk.

– Ma valamiért korábban jön a dagály – vonta meg a vállát Draco. – Ki érti a természetet. És én fogok csak bemenni.

– Nagyszerű – szorította meg a kezét a boszorkány. – Mi van azzal, hogy több szem többet lát?

– Legyél jó kislány, és maradj itt a parton! – simogatta meg az arcát a varázsló. A pározsló tekintet elől azonban nem tudott kitérni. – Te olvastad fel, hogy mennyi ley-vonal találkozik itt. Csomópontok, kötések, varázslat és még ki tudja milyen energiák. Őrültség lenne úgy bemenni, hogy ne biztosítanánk be magunkat.

– Azt tudod, hogy nem te vagy az, aki megmond mindent. Minden dicsőséget magadnak akarsz? – vádolta meg Hermione. Kissé elvakította az érzés, hogy valamiféle újdonsággal találkozhat.

– Dicsőség… Ne legyél nevetséges, Granger! Nagyon erős lesz a hullámzás. Csináltál már ilyen máskor? – kérdezte Draco komoran.

– Nem. De te sem.

– Kell valaki a parton, ha valami nem jön össze – folytatta tovább a varázsló az érvelését. – És te vagy az én horgonyom.

– Persze… persze…

– Nem hagynám, hogy bajod essen, és nem küldenélek be.

– Minden emiatt az átkozott pocak miatt van – morogta Hermione, aztán elengedte a kezét, és előre ment. Karba tette a kezét. Draco csak megforgatta a szemét, majd egy-két lépéssel már ott is volt mellette. Kinyújtotta a kezét a boszorka felé, de ő csak elfordította a fejét.

– Szóval, ha elvisz a víz, akkor mit mondok Tonksnak és Schacknek? Nem hallgatott rám, nem gondolkodott, és elvitte a víz?

– Kint maradok, és keresek nyomokat – szólalt meg Hermione, és most már tudta kontrollálni magát. – Te pedig jobb, ha vigyázol magadra odabent.

– Helyes – bólogatott Draco. – Nem fogod meg a kezem?

A boszorkány úgy nézett rá, mintha el akarná pöckölni akár egy bogarat. A hajfonatát hátradobva, kihívóan nézett a szürke szemű mardekárosra.

– Fogja meg egy futóféreg – válaszolt kimérten. Draco csak felnyögött.

– Később veszek neked egy fagyit.

– Fagyit?

– Csokibékát?

– Áhh…

– Könyvutalványt a Czikornyai és Patzába? – kérdezte egy apró mosollyal a varázsló.

– Ha megint a könyvekkel csesztetsz…

– Megkapod az emlékeimet is a barlangról.

– Nincs merengőm – fújt egyet a boszorkány.

– Vannak más lehetőségek is – világított rá a varázsló, amivel felkeltette a Hermione figyelmét.

– Igen?

– Beengedlek az okklumencia falaim mögé – mondta sejtelmes hangon a férfi, miközben közelebb hajolt hozzá. A lány nagy szemekkel nézett rá.

– Oh.

– Mindent elmondok neked, de nem most, hanem később. De sietnünk kell, mert nem lesz sok időnk az akcióra. Az elmémben turkálni ráérünk máskor is.

A férfi megfogta a boszorkány kezét, aztán elindultak a barlang felé. Hermione néhány mugliriasztó bűbájt szórt szét, ami a vár felé terelte a muglikat, így nyugodtan keresgélhetett. Eközben Draco olyan varázslatot bocsátott a vízre, hogy úgy tűnjön dagály van, aztán elindult a barlang belsejébe.

– Hé, Malfoy!

– Hmm?

– Meg ne fulladj!

– Ha vigyázol rám, akkor nem lesz semmi baj – szólalt meg vigyorogva az auror.

Draco megfordult, és az előtte álló feladatra koncentrált. Mágia nyomait kereste, de nem kellett megerőltetnie magát, már a levegőben is érzete, szinte fojtogató volt, ugyanakkor vonzó. Ennyi mágikus lenyomat, energia vonal között képtelenségnek tűnt kizárólag Flint nyomait keresni, de valamit mégis érzett, ami a barátjához tartozik. Megérintette a köveket. Vajon tényleg Merlin is megérintette ezeket a köveket. Megborzongott ettől az érzéstől, ami magával ragadta.

Minden olyan delíriumos volt. A pálcáskeze megremegett, mintha valahogy magához hívta volna a mágia. Egyre beljebb és beljebb hatolt. a barlang falai hidegek és nedvesek, sötét kövek és mohák borítják őket. A sziklákból kinövő, természetes ásványi lerakódások különös csillogással vonták be a falakat, amelyek a gyér fényben mintha sötét színekben játszana. A nedves falakon lassan csordogáló vízcseppek hangja szinte misztikus ritmust ad, míg a levegőt áthatja a sós tengeri illat, amely összemosódik a nedves kő friss, földes aromájával.

A barlang mélyére haladva a fény egyre inkább eltűnt, s Draco szinte vakon lépdel a sziklás talajon. A levegő itt nehezebb lett, mintha egy ősi, súlyos varázslat telepedett volna meg a térben, amely már évezredek óta érintetlenül hevert. Vajon mindenki ezt érzi? – kérdezte magától Draco. Az eldugottabb részeken különös jelképek és kőbe vésett rúnákat látott a falakon. Druida rítusok vagy Merlin rejtett tudásának maradványai? Nem ismerte mindegyik jelet. Időközben a vízszínt kezdett emelkedni.

A barlang vége felé egy természetes kőmedence tárult Draco elé, amely az árapálykor tengervízzel telt meg, mintha a természet saját tükre lenne. A varázslónak eszébe jutott valami. A legenda szerint Merlin maga is idejárt, hogy kapcsolatot teremtsen a természet ősi erejével, és azokat az energiákat hívja meg, amelyek csak az ilyen mágikus erőpontokon férhetők hozzá. Elképzelte, ahogy egy éjszaka, amikor a holdfény bevilágítja a barlangot, a medence felszínén állítólag a régi varázslatok és a múlt árnyai tükröződnek.

Draco közelebb lépett a barlang falához, majd megérintette a két ásvány közé beékelődött unikornisszőrt, ami megcsillant a halvány fényben, gyorsan eltette a mintát. észre sem vette, hogy a víz egyre magasabbra emelkedett körülötte. A barlang belsejének a fénye a kék ezernyi árnyalatával világított, az ősi mágia reagált Dracóéra, és a jó ismerősként üdvözölte. A férfi vett egy mély levegőt, aztán lebukott a víz alá, ami most már a mellkasáig ért. Ez inkább volt ösztönös, mint tudatos cselekvés. Nem is vette észre, hogy úszni kezd. Egyre beljebb és beljebb.

Kinyújtotta a kezét, hogy elérje azt a valamit, ami ott lebegett előtte. Előre lökte magát. Egy kékszínű gömb, aminek vadul fodrozódott a felszíne, mintha ki akarna törni belőle valami. Érezte, ahogy a víz körbeöleli, áramlik benne, kapcsolódik a mágiájához. Olyan kellemes érzés volt. Nem vette észre, hogy elemi mágiával válaszolt a barlangéra. A mágia dalolt, énekelt neki, egy olyan ősi nyelven, amit egyszerre értett, de képtelen lett volna így megszólalni.

A férfi látása elhomályosult, a levegő kezdett elfogyni. Ő pedig nem igazán tudta, hogy mégis mit csinál. El akarta érni. Eggyé akart válni azzal, ami ott volt előtte. Muszáj volt. Egy különös vibrálás vagy energiaáramlás, ragadta el, amely a fizikai világból kiragadta őt, és elvitte magával egy olyan helyre, ahol nyugalom vette körbe. Oda tartozott. Soha nem érzett még ennyire erős mágiát, ami olyan volt, akár a saját szívverése.

Hirtelen kezdett visszatérni a valóságba. Draco megpróbálta magát feltolni a felszínre, de nem ment. Valami visszahúzta. Kezdett egyre kevesebb lenni a levegő. Megpróbált buborékfej bűbájt mondani magára, de nem ment. A vízben kapálózva próbált megszabadulni onnan.

Elkapta a pánik.

Nincs levegő.

Nem működött a varázslata.

Hermione volt az utolsó gondolata.

Aztán valamilyen erős húzóerő ragadta meg. Érezte, ahogy a teste egy erős áramlattan kifelé húzódik. Nagyon gyorsan történt minden, de félig az ájulás határán, nem igazán tudta. Aztán a fények megváltoztak, és a mágia felhúzta a felszínre.

Draco köhögve, hörögve vett levegőt. Aztán elkezdett kapálózni, és megtalálni a ritmust és mozgást az úszáshoz. Az erő tovább húzta egészen a partig, ahol az első, akit megpillantott Hermione volt, ahogy felé gázolt a vízben. Halványan érezte, ahogy a boszorkány lehajol, és megérinti az arcát.

– Jól vagy?

Draco köhögve bólogatott, aztán csak lebegett a vízben. A boszorkány kicsit megveregette a férfi arcát.

– Jól vagy?

– Aha – hörögte kissé rekedten a varázsló.

– Mi a fene történt odabent? Majdnem megfulladtál.

Draco megint felköhögött, és kezdett magához térni. Hermione megragadta, aztán elkezdte kifelé húzni a vízből.

– Volt… ott… valami… ott bent – köhögte a férfi. – De… nem… khmm… nem tudom mi volt.

– Gyere! Menjünk át oda, ahol nem látnak minket – mondta Hermione, majd belekapszkodott a varázslóval.

Draco hörögve engedelmeskedett, aztán egészen a sziklafalig hátráltak. Itt már nem láthatta őket senki sem. A férfi nekidőlt a szikláknak, s a nap felé fordította a fejét. Zihálva lélegzett, mintha maga a levegő jobban kellett volna neki, mint máskor. Nehéz volt a vízben szerzett érzéseket eltűntetni. Mintha most dupla annyi súllyal kellett volna megbírkóznia, mint máskor. A mellkasára tette a kezét, aztán felköhögött még egy kis vizet.

Hermione kifejezéstelen arccal figyelte őt. Muszáj volt elrejtenie minden gondolatát, mert legszívesebben elöntötte volna a pánik. Malfoy kimondottan rosszul nézett ki, kék volt a szája, kissé még remegett is. Néhány alap elsősegély bűbájt elvégezett rajta. Szerencsére nem volt komoly baja. Igyekezett minél alaposabb lenni. Megszárított a férfi ruháját, melegítő bűbájt bocsátott rá.

– Mi történt? – kérdezte a boszorkány. – Megnéztem a környéket, de innen egyrészt nem láttam be, aztán amikor letelt a húsz perc, akkor… elkezdtem aggódni. A bűbájaim szerint bajba kerültél, és valamiért a dagály előtt megemelkedett a vízszínt.

– Van valami varázslat a barlangban. Erős. Mindenféle mágia összesűrűsödött ott. Tiszta, ősi mágia. Nem értem, hogy pontosan mi történt.

Hermione mérlegelte a hallottakat, aztán kivett egy üveg vizet a táskájából.

– Ezt idd meg! – kérte a boszorkány.

– Köszönöm – mondta rekedten Draco, de hálás volt, aztán kiitta az egész üveggel, majd hátrasimította a szőke tincseit, amik még mindig vizesek voltak. – Megmentettél. Majdnem megfulladtam. Mondtam, hogy szükség van rád idekint.

– Nem hagyhatlak megfulladni. Nekem is meg kellene magyaráznom, ha valami történne veled. Igen, Kingsley, éppen a kagylókat néztem, amikor elöntötte a víz a barlangot. Igen, nem tudott kiúszni. Nem tehetek róla, hogy korábban jött a dagály. – Hermione gúnyosan jellemezte a helyzetet. Aztán hogy az ijedtségét elrejtse, inkább összefonta karjait. – Borzasztóan sok volt a víz. Mit találtál bent?

– Sok-sok koncentrált mágiát. Mintha kapcsolatban akart volna lépni velem, az én mágiámhoz kapcsolódni.

– Ez valami káprázat lehetett, ami valami sötétebb mágiához kapcsolódik – mondta Hermione. – Következő apálykor én megyek be, és megnézem.

– Eszedbe ne jusson! Ezt most… ne csináld. Bassza meg – nyögött fel Draco. – Most nem vagyok a toppon, szóval nem tudlak megmenteni, ha veled is ez történik.

– Muszáj. A parton találtam pár nyomot, de a legtöbbet természetesen elmosta a víz. Flint biztosan járt itt korábban. Rúnák voltak a falatok… Nem csak egy alkalom, amikor idejött. Az ő mágikus aláírásainak a nyomait találtam itt. És még egy kis unikornis szőrt is.

– Unikornisszőr?

– Igen.

– Ez érdekes. Talán megsérült a pálcája – találgatott Hermione, aztán elkomorult. – Vagy valami más miatt tart magánál egyszarvúszőrt.

– Miért kellene valakinek ilyesmi? Áh, nem tudok gondolkodni… Bassza meg!

– Hoppanáljunk.

– Elment az eszed? Minden tele van muglival – morogta Draco. – Még pihenek egy kicsit, aztán mehetünk.

– Kinéztem egy helyet. Nem vagyok egy újonc auror, aki mindig baromságokat csinál – vágott vissza a boszorka. – Alig állsz a lábadon. Hadd segítsek!

– Jól van – egyezett bele a varázsló. Hagyta magát. Hermione megragadta, aztán dehoppanáltak. Nem messze az autótól bukkantak fel.

– Add a kulcsot, én vezetek!

Draco szótlanul megtette, amit kértek tőle. A boszorkány segített neki beszállni a kocsiba. Aztán ő is így tett. Furcsa volt így pocakkal, de hamar beállította az ülést. Mielőtt elindította volna az autót még ránézett a varázslóra, aki hátradőlt az ülésben.

– Minden rendben?

– Persze. Pár óra, és helyre jövök.

– Aha – mondta Hermione, aztán elővette a mobilját a táskából, majd vad gépelésbe kezdett.

– Most mit csinálsz? – kérdezte a férfi.

– Foglaltam egy szállát magunknak.

– Miért?

– Pihenned kell. Lehet, hogy nagyobb trauma ért, mint ahogy gondoltam – folytatta a boszorkány. – Van időnk feltőltődni.

– Erre semmi szükség – nyögte fel Draco.

– Most én fogom ezt megoldani. Nem fogok veled majdnem egy órát zötykölődni. Ha most történne baj, akkor nem tudnánk szétrúgni mindenkinek a seggét. És ha már nem követtek minket, akkor használjuk ki.

– Jól vagyok, Granger.

– Én viszont nem vagyok jól.

– Mi a baj? – kérdezte Draco, aztán a boszorkány felé fordította a fejét.

– Semmi komoly.

– Granger…

– Most az egyszer nem bíznál bennem?

– Jó – hagyta rá a varázsló, aztán megint hátra dőlt az ülésben, és az orrnyergét masszírozta. Szörnyen fájt a feje.

Hermione magabiztosan vezetett az autót, követve a GPS utasításait. Időnként figyelte Malfoyt. A varázsló nagyon hamar elaludt. Negyedóra kellett mire lejutottak a hotelhez. A boszorkány megkönnyebbülten állította le a motort. Malfoy pontosan ezzel egyidőben ébredt fel.

– Ki tudsz szállni?

– Aha.

– Jó, akkor elintézem a szobakulcsokat, és… mindent. Addig maradj inkább itt.

– Legyen jakuzzi…

– Persze, persze…

Azzal Hermione kiszállt az autóból. Draco pedig magára maradt a zavaros gondolataival. Mély levegőt vett, aztán felnyögött. Jó volt így ülni. Fáradtnak érezte magát. Sokkal fáradtabban, mint amilyennek kellett volna lennie. Kicsit megint elbóbiskolt, és arra eszmélt, hogy Granger kinyitja az ajtót.

– Minden rendben. Mehetünk.

– Rendben.

– Segítsek?

– Menni fog egyedül is – válaszolta a férfi komolyan.

– Az egyik félreeső apartmant vettem ki.

Draco csak mormolt valami, aztán kiszállt. Megcsapta a párás levegőt, amitől kissé megszédült. Hermione megfogta a karját, de a férfi lerázta magáról a kezét. Aztán elindultak a szálláshoz. Komótosan haladtak a kavicsos ösvényen, egészen az apartmanig. A boszorkány kinyitotta az ajtót.

– Rendeltem ebédet.

– Köszi.

Draco átvágott a nappalin, kinyitotta a hálószoba ajtaját. Fáradtan dőlt le az ágyba. Hermione követte, aztán elült mellé.

– Szóval?

A férfi nyögve fúrta bele az arcát a párnába.

– Mindben rendben?

– Mondjuk úgy, hogy igen. Kicseszett idióta vagyok – mormolta Draco, aztán a feje alá gyűrte a párnát. – Talán nem terveztük meg előre, hogy mit csináljunk pontosan. És nem mértem fel a terepet, ahogy kellett volna.

– Mi történt a barlangban?

– Gőzöm sincs. Úgy mentem be oda, mint egy idióta kezdő auror. Majdnem beszippantott a mágia. Vonzott magához. Mire feleszméltem, addigra már késő volt. Ha egyedül jöttem volna ide, akkor nekem végem lett volna.

– De jól vagy?

– Nem tudom.

Hermione megveregette a varázsló vállát, majd ellenőrizte pár bűbájjal.

– Nem hiszem, hogy lenne lázad. Kimerülnek tűnsz leginkább. Megint egy súlyos kimerültség.

– Meg kellene fürdenem. Vagy egyszerűen le kell feküdnöm – mormolta Draco elcsigázottan.

– Csak nyugodtan – szólalt meg Hermione. – Én addig teszek itt a környéken egy kört. Addigra megjön az ebéd is, mire visszajövök.

– És mi lesz az?

– Pásztorpite.

– Remek. Imádom.

Egy rövid mosollyal váltak el egymástól. És Draco ez úttal semmit sem szólt azért, hogy Hermione egyedül biztosítja a környéket, csak elnyúlt az ágyon. És úgy maradt, mintha sóbálványátokkal sújtották volna.

hozzászólások: 0