Fejezetek
35. fejezet
35. fejezet
Merlin vagy valaki más régmúltból
A barlang falai hidegen és fenyegetően ölelték körbe őket, a sötétség szinte tapintható volt, mígnem egy vakító kék fény hasította át, amitől mindkettejüknek hunyorognia kellett. Minden hideg, kékes derengésbe burkolózott. A vésett arcnak – amely most életre kelt – a jégkék szemei villámként szikráztak a sziklaüreg tetején. Tiszta mágiából voltak a szemek, állapította meg Hermione, és kissé közelebb húzódott Dracóhoz, ez a mozdulata inkább volt ösztönös, mint tudatok. Mindketten szorosan egymáshoz simulva kivont pálcával álltak, és még mindig fenntartották a pajzsbűbájt, amit valószínűleg egy pillanat alatt átszakított volna az a mágia, amikből a szemeket készítették. Sosem láttak még ilyen varázslatot.
– Mit kerestek itt?! – dörrent rájuk a hang. Mély és visszhangzó volt, mintha maga a szikla beszélt volna, de valamiféle földöntúli hangerővel. – Miért zavartatok fel álmomból?!
Hermione önkéntelenül hátrébb lépett, míg Draco összeszorította az állkapcsát. Az arc rávillantotta éles tekintetét a két betolakodóra.
– Mintha Alabbin csodabarlangjába jöttünk volna – mormolta Draco a boszorkánynak, aki csak a szemét forgatta.
– Te figyeltél akkor, amikor ezeket a meséket nézted? Az Aladdinról szólt, és csodalámpája volt, amit egy kincsekkel teli barlangban kellett megtalálnia… Most ezt mindegy.
– Ha mindegy, akkor miért javítottál ki?
– Fogd be, Malfoy! – sziszegte Hermione. – Inkább azon gondolkozz, hogyan jutunk ki innen.
– Mit pusmogtok ti ott? Áááááhhh! Látom, mágikus népek vagytok. Micsoda meglepetés – szólalt meg újra a szikla, majd egy mély levegőt vett, és jeges fuvallatot fújt feléjük. Mindketten összeszorult szemmel fordították el a fejüket. – És mégis mit akartok a kincseim közül elrabolni?!
Draco felszegte az állát, és magabiztosan válaszolt:
– Nem kincsekért jöttünk. Csupán a társunkat keressük…
– A társatokat? – nevetett fel az arc. A nevetése hideg volt, szinte már gonosz. – Nevetséges. Csak két élőlényt érzek itt, csak titeket. Ha el is jutott idáig, akkor valószínűleg nem élte túl az a szerencsétlen oktondi bugris. Ti sem éltek már sokáig.
– Hát ez igazán nagyszerű – morogta az orra alatt motyogva Draco.
Az arc gyanakodva mérte végig őket, majd tekintete Dracóra szegeződött. A jégkék szemek szinte belé martak. A varázsló állta a tekintetet, kihúzta magát, és Hermionét eloldalasan maga mögé utasítva lépett egy kicsit előre.
– Mit kerestek itt?
– Mi a társunkat keressük, aki feltehetően itt járt – ismételte meg Draco határozottan. – Semmi mást.
– Varázsló, hát valóban ezért jöttél el ide? – kérdezte Merlin arcmása vagy valaki, akit egyikük sem ismert. – Nehezen hiszek neked, hiszen olyan kincsek vannak itt, ami mindenkit kísértésbe vinne.
– Fogalmam sincs, hogy mit őrzöl itt – rázta meg a fejét az tejfölszőke auror. – És ezt a legőszintébben mondom.
– Őszinteség? Ugyan már, varázsló… Mindenki tudja, hogy a nagy hatalmas Merlin itt élt ezek között a falak között – morogta mérgesen az arcmás. – Mindenki tudja, hogy kincseket rejtett el. Önzetlen szándékkal nem járt itt senki.
– És a mulgik?
– A muglik? Muglik nem jutnak el idáig. Varázsképességűnek kell lenni, aki felébreszti a barlangot és kinyitja a kaput. De persze ez nem ilyen egyszerű. Hamarább fogtok hamukén elporladni.
– Nos, nekünk Merlin… már egy legenda – szólalt meg Hermione félhangosan, de a sziklaarc még így is nagyon jól hallotta. – Nem tudni sokat a kincsekről.
– Hogy merészelsz ilyet mondani Merlinről? – jött a dörgedelmes hang. – A földön járt legnagyobb mágusról beszélsz, boszorkány.
– Kérlek! Majdnem ezer év eltelt azóta, hogy élt…
– Mi lenne, ha nem most tartanál mágiatörténet órát, Granger? Még a végén felbosszantod, aztán mindketten rácseszünk – mormogta Draco a boszorkány fülébe.
– De…
– Mit motyogtok!? – rivallt rájuk a sziklaarc. – A tiszteletlenségetek felháborító. Beléptek ide, hívatlanul. Felébresztitek a barlangot. Mégis mit képzeltek magatokról?
– Nem tudtunk, hogy a barlang ennyire… élő. Mi az egyik társunkat keressünk, ahogy már említettem. Itt járt ebben a barlangban, és a nyomai ide vezettek minket. Tudjuk, hogy nem itt fogjuk megtalálni. De azért jöttünk ide, hogy megtudjunk mindent, amit lehet. És, ha már így alakult, hogy a barlang őrével beszélhetünk, akkor tőled csak információt kérünk ennyi az egész – válaszolt Draco hangosan és tisztán. – Semmi más minket nem érdekel.
– Hát így állunk? Akkor hát milyen áldozatot ajánlasz fel nekem cserébe? Hiszen semmi sincs ingyen, a válasz sem a kérdésedre, varázsló – Az arc torzan elmosolyodott, mint egy gonosz álarc. – Látom, egy szűz fehércselédet hoztál nekem.
– Kissé homályosan lát – suttogta a tejfölszőke mágus Hermione fülébe, aki egy könyökmozdulattal próbálta jelezni, hogy nem értékeli Draco vicceit.
– Szorult helyzetben vagyunk, Malfoy.
– Annyira talán mégsem – jegyezte meg fojtott hangon Draco.
– Nem fogsz feláldozni – rázta meg a fejét Hermione.
– Ne kísérts, Granger.
Közben a Merlin arcmása, ügyet sem vetve a két aurorral, folytatta a lelkendezést:
– Évszázadok óta nem áldoztak fel nekem ilyen értékes ajándékot. Lépjetek, hát előre! Nagyon fontos lehet neked, varázsló, az a bizonyos… társad, akit keresel.
Hermione elkerekedett szemmel fordult Draco felé, aki némán masszírozta az orrnyergét, mint aki tudja, hogy ebből még nagy baj lesz.
– Most komolyan? – nézett rá Hermione. – Én nem fogom feláldozni magam.
De mielőtt Malfoy auror megszólalhatott volna, hogy tisztázza a helyzetet, és megnyugtassa a társát, hogy semmi esetre sem akarja feláldozni, a kőarc kék szemei tágabbra nyíltak, újra felhorkant, de már most sokkal ingerültebben.
– Várjunk csak… – Az arc közelebb hajolt, vagyis még tágabbra nyitotta a szemét, mintha valóban látná őket. Majd hirtelen mennydörgő hangon üvöltött fel, amitől egy újabb jeges fuvallat süvített végig a barlangon, és mindkét auror hajába belekapott. – Te megbolondultál, kölyök?! A megveszekedett villámokra mondom! A saját feleségedet hoztad el ide?! És az asszony a gyermeketekkel várandós! Miféle tébolyodott átok ül rajtatok? El kellene emésszem mindkettőtöket.
A kijelentés úgy hasított a térbe, mint egy villámcsapás és az azt követő mennydörgés. Hermione idegesen szája szélét rágcsálva nézett Dracóra, akinek az arca egy pillanatra kifejezéstelenné vált.
Végül felvonta egyik szemöldökét, és elfojtott szarkazmussal szólalt meg:
– Na, ezt megmagyarázhatod neki, Granger.
Hermione felhorkant, karba fonta a kezét, és egy szemforgatással vágott vissza:
– Ugyan már, Malfoy! Te nem tudod ezt kimagyarázni? – Aztán legyintett, mintha az egész helyzet már így is eléggé abszurd lenne. – De tudod mit? Mindegy is.
A boszorkány előbbre lépett a sziklafalba vésett arcra nézett, és udvariasabb hangnemre váltott. Közben Draco kivont pálcával fedezte őt.
– Sajnálom, hogy gondot okoztunk, nem ez állt a szándékunkba – szólalt meg a lehető legbűnbánóbb hangon Hermione. – Kezdjük talán előről az ismerkedést. Hogyan szólíthatunk téged?
– Barátkozzunk is vele – mormolta a fülébe Draco szarkasztikusan. – Szerintem jobb lenne egyből elhúzni innen.
– Hoppanálni nem tudunk. Ha van jobb ötleted szívesen meghallgatom – suttogta vissza a boszorkány. – Futva nem fogunk kijutni olyan könnyen.
– Egyre szimpatikusabb ez a szűzáldozás. Áááú! Éles a könyököd.
– Megérdemelted.
Közben a szikla jégkék szemek ismét felizzottak, majd az arc mély, reszelős hangon felelt:
– Merlin vagyok. Minden varázslatok legősibb művelőjének arcképe, a féltett kincseinek örökös őrzője.
Draco felsóhajtott, míg Hermione biccentett, és tiszteletteljes hangon folytatta:
– Merlin, a segítségedet kérjük!
– Segítség? Miféle segítséget nyújthatok neked, te asszonyszemély? Én egy őrző vagyok. Nem egy mindentudó látnok, aki előtt a múlt, a jelen és jövő nem titok.
– Mi egyáltalán nem a kincsek miatt vagyunk itt, nem vagyunk kincsvadászok, ahogy ezt már a társam is mondta korábban – szólalt meg Hermione. – Nem kerestük, és nem is akarjuk tudni, hogy milyen kincsek vannak itt. – Persze ez nem volt teljesen igaz, de jelen pillanatban Hermione legszívesebben inkább nem fedezte volna fel a saját kárára a kincseket, amit egy ilyen nagyerejű védelmibűbáj védett. Az ésszerűség határán kellett mozogniuk. – Csak a társunkat keressük, aki nem olyan régen itt járt.
– Aurorok vagyunk – folytatta a megerősítést Draco. – Mi megvédjük a varázsképességűeket. A törvényt képviseljük.
– Ide nem tévednek be olyan varázsépségek, akiknek tiszta szándékaik vannak – mormogta Merlin, majd alaposan megnézte őket. – Évszázadokon át védtem ezt a helyet, jól tudom milyen kalandvágyók lépnek ide. Ugyanakkor… nem látszatok valóban simlisnek. De ez semmit sem jelent. Le kellene sújtanom rátok, el kellene égetnem benneteket. Ez lenne a legjobb, amit tehetnék veletek.
– Én nem vagyok simlis, de róla itt nem tudok nyilatkozni – szólalt meg Hermione.
– Szóval önként áldozod fel magad? Kár, hogy már nem vagy szűz, Granger – morogta a varázsló.
– Hagyjátok az ostoba vicceiteket! – dörmögött rájuk Merlin. – Adjátok elő, hogy kit kerestek, aztán tűnjetek el innen, a mágiámat nem akarom rátok pazarolni. Ma jó kedvemben találtatok meg, úgyhogy beszéljetek.
– Ahhoz képest, hogy aludt, nem túl barátságos.
– Elég volt, Malfoy! A szemével el tudna minket égetni, az tiszta mágia, amit látsz, és ez nem kopott meg az évek alatt – morogta Hermione.
– Bassza meg! Hát persze – jött rá a varázsló hirtelen, majd egyenesen a kék mágiagömbökbe nézett, ami Merlin szemét alkotta. – A társunk egy varázsló. Eljött ide, de nem tudjuk, hogy miért.
– Évszázadok óta nem hallottam ekkora marhaságot – dünnyögte gonoszul a sziklaarc, mintha még mindig nem győzték volna meg eléggé őt. – Egy őrzőt faggatni…
– Ő egy magas, nagydarab, mogorva varázsló – vette át újra a szót a boszorkány. – Ősi szertartások és az elemi mágia után kutathatott. Szeretnénk tudni, merre ment, és mit keresett itt. Miért akart visszajönni ide?
A Lumos és a jégkék fény halványan remegett a barlang falain, mintha maga is félt volna attól, amit megvilágított. Hermione és Draco némán álltak, ahonnan a durvára faragott, ősi arckép figyelte őket. A vonásain meglátszott az idő, a sziklák és a varázslat játékában, mégis volt benne valami nyugtalanítóan élő. A sziklaarc figyelmesen nézte őket, mintha mérlegelte volna a szavakat, mielőtt válaszolt volna.
– Látta őt? Vagy hallottad őt? – kérdezte Hermione félhangosan, hangja visszhangot vert a barlang mélyén. – Az embert, akit keresünk…
– Soha nem kérték még a segítségemet, kis boszorkány. Ellenszolgáltatás fejében semmiképpen.
Draco megforgatta a szemét, tudta, hogy valami ilyesmire megy ki a játék. Az „élő” védelmi bűbájok a valamit, valamiért elven működtek. Legalábbis, ha nem sikerült őket átverni, hogy segítsenek. A varázsló nem habozott sokáig, hanem elővette az erszényét, aztán az oltár felé sétált, mielőtt Hermione megállíthatta volna. Kiborította a galleonokat, amik csilingelve csattantak a köveken.
– Ez megteszi? – kérdezte a varázsló hideg hangon.
– Hmm, mit kezdhetnék az aranyaddal, varázsló? – nevetett fel a sziklaarc. – Van itt a sziklák között elég.
– Az arany az egyik legfontosabb, nem igaz? – jegyezte meg Draco. Tudta, hogy az aranyat a régi varázslók arra használták, hogy megerősítsék a varázslataikat. Egy próbát megért. – Ezek színarany galleonok.
– Itt nem érsz semmit sem vele – szólt Merlin arcmása, aki mohón figyelte a férfit. – De valami egészen mást szívesen elfogadok.
– Micsodát?
– A véredet – vigyorodott el Merlin arcképe. Ha eddig gonosznak gondolták az arcot, akkor most már egyenesen egy pszichopatának látszott. – Az bőven kárpótolna az információért, amit akár meg is tarthatnék magamnak. Mit érdekel egy varázsló vagy akár kettő sorsa. Én időtlen vagyok.
– Ez semmit se hallott még az erózióról? – dörmögte a férfi egyre idegesebben.
Draco egy rántással lehúzta a kabátjának a cipzárját, és már majdnem elővette volna a tőrt a tartójából, amikor Hermione kezét érezte a karján.
– Ne csináld! Éppen most éltél túl egy…
– Nem csinálok hülyeséget – rivallt rá a varázsló. – Nem segít, ha nem kap valamit cserébe. Engedj el, most!
– Én ajánlom fel a véremet! – szólalt meg Hermione hangosan, és erősen megszorította a varázsló vállát.
– Granger! Állj hátrébb! Ne hősködj itt nekem! – mordult rá Draco. – Én teszem meg a felajánlásomat. És hozzá ne nyúlj a tőrömhöz!
– Nem te teszed meg, hanem én. Most kaptál egy jó adag bájitalt, hogy újra erőre kapj.
– Állj hátrébb, Granger! Ne akard, hogy megátkozzalak. Te nem fogsz itt semmit sem csinálni a véreddel, majd én.
– Most komolyan véremmel jössz?
– Én nem hagyom, hogy megvágd magad! – rivallt rá Draco. – Tudod, hogy mekkora kockázatot vállalsz ezzel? – Azzal a jelentőségteljesen a pocakra mutatott. – Egy vágás, egy elállíthatatlan vérzés, aztán tényleg egy áldozat leszel azon az oltáron ott.
Hermione csak a szemét forgatta.
– Pár cseppről van szó…
– Ha megvágod magad, akkor azonnal kirepítelek innen a barlangból, és nem érdekel, hogy mi történik aztán. Akár az egész maga alá temethet. Megértetted?
Az arc megmozdult, mintha hosszú, álmatlan évek után most először próbálna teli torokból rájuk kiáltani.
– Elég! – hangzott a dörgedelmes hang. – Mindketten őrültek vagytok! Még a végén kárt tesztek egymásban. Micsoda házasság a tiétek? Oh, szerelmes Circe… Két ilyen elmeháborodottnak nem kell a vére. Jól van, segítek nektek, de nem jöhettek ide vissza. Megértettétek?
– Igen.
Hermione és Draco elég méltányosnak találták ezt az alkut, amit a barlanggal kötöttek. Még akkor is, ha mindketten éreztek némi kíváncsiságot, hogy felfedezők legyenek.
A jégkék szemek rájuk meredtek, majd lassan, szinte tétován, megszólalt:
– Emlékszem két betolakodóra. Hetekkel ezelőtt jártak itt. Érzetem a mágiájuk zümmögését. Nem muglik voltak, akik mindig bemasíroznak ide, aztán csodálkoznak, mint a bárgyú idióták, fényekkel játszanak, hangoskodnak, aztán elmennek. Ketten voltak. Két férfi járt itt… Az egyik varázsló volt, abban biztos vagyok. Nagyon erős mágiája volt, és az ő vére valóban jól jött volna. De a másik… ő valami egészen másmilyen volt. Valami, amit nem érthetek.
Draco és Hermione összenéztek. Nagyon nagy reménységgel hallgatták tovább a sziklaarcot.
– Milyen értelemben más? – kérdezte Draco gyanakodva.
Az arckép ráncolta a homlokát, mintha maga sem tudná pontosan szavakba önteni, amit látott vagy érzett. Ki tudhatja ezt egy ilyen évszázados varázslatnál. Valaki, bárki is legyen értelmet töltött ebbe a sziklaarcba, ami önmagában véve is egy csodának számított, de az egyikük sem tudta, hogy mégis milyen varázslat ez. Túl ősi volt, túl régi, és a jelen helyzetben nem állhattak meg tanulmányozni vagy legalábbis megérteni.
– Azt mondanám, hogy benne nem a mágia lakozott… hanem valami sötét, bűnös és nem e világra való. Sötét a lelke, sötét az ereje. Káosz ölelte körül, olyan vad és kiszámíthatatlan erő, amilyet még sosem tapasztaltam. Pedig évszázadokon keresztül járták ezt a helyet varázslók és boszorkányok. Sötét mágiával is megrengették már a barlangot. De sosem volt itt hasonló.
Hermione ösztönösen tett egy lépést. A levegő lehűlt körülöttük. Egyre jobban fázott, de a gondolatai elterelték erről a figyelmét.
– Mit kerestek itt? – kérdezte végül a boszorkány. – A kincseidet?
Az arckép sóhajtott.
– Valamit, amit nem találtak meg. Valamit, ami itt nincsen, és ha lenne sem kapták volna meg. Nem beszélhetek róla. Hangosan vitatkoztak, veszekedtek, dulakodtak is egymással. A varázsló figyelmeztette a másikat, de az nem hallgatott rá. Varázsolni akart. Aztán… elszabadult az a dolog. Az a sötét erő, amit az a rendellenes hozott magával, itt kavargott mindenhol. A barlang megremegett, a kövek sikoltottak. Éreztem, ahogy ráfonódik a mágiámra, de Merlin erejével nem bír el semmi sem, túl mély varázslat, ami beleivódott mindenbe itt. A varázsló valami átkot bocsátott a sötét erőre, aminek egy része leszakadt a másikról, megelevenedett, mint egy féreg. Végül mindketten eltűntek, mintha a tenger kimosta volna őket. Aztán újra csend lett. De az a dolog itt maradt.
– És mit hagytak itt? – Draco hangja éles volt, mintha előre tudná a választ, amiről még maga sem tudta, hogy mi lehet. Az a valami volt az, ami őt el akarta intézni nem sokkal korábban.
Az arckép szemei a mélybe fordultak, mintha a sziklák mögé pillanthatna. A barlang falai megborzongtak.
– Valamit, ami még mindig itt van. Valamit, ami mozog a kövek között… és figyel minket. Téged megtámadott, varázsló, nem igaz?
– Igaz.
– Elszívta az erődet, igaz?
– Igen – bólintott Draco.
– És most itt szunnyad valahol jólakottan – folytatta a barlang. – Egyelőre nem kell neki újabb áldozat, de…
Egy reccsenés hallatszott a sötétben, kísérteties volt és hátborzongató. Hermione keze ökölbe szorult. Draco előhúzta a pálcáját.
– Van még bármi? Egy név vagy akármi? – kérdezte a boszorkány. – Ebből még nem tudjuk, hogy a társunk lehetett-e.
– Az egyik Flint… és a másik… McLaggen. Ősi családok leszármazottai – mondta a sziklaarc.
– Ők eljutottak hozzad?
– Nem – jegyezte meg határozottan az arc. – Csak ti tudtátok hogyan ébresszetek fel.
– A rúnák – bólintott Hermione.
– De most már menjetek! Nektek még viszonylag ártatlan a lelketek, ez a sötétség ne emésszen fel titeket.
– Milyen kedves – dünnyögte a tejfölszőke auror. – Megtisztítjuk a barlangot kárpótlásul – ígérte Draco. – Ide küldünk néhány társunkat, hogy fogják be ezt a parazitát.
A sziklaarc felnevetett.
– Ha halálvágyatok van, varázsló, akkor gyertek. Az a sötét erő veszélyes. És a kincseket úgysem kapjátok meg.
Azzal hirtelen mindent elöntött a víz, mielőtt bármelyikük is mondott volna bármit, akár egy varázslatot, akár egy szót. Iszonyat gyorsasággal mosta ki őket a barlang magából, mintha megelégelné az ott tartózkodásukat. Erős mágiahullám volt, ami ellen nem tehettek semmit sem.
Hermione és Draco egymásba kapaszkodva lökte ki víz a partra egyenesen Blaise és Theo lábai elé. Mindketten csurom vizesen, köhögve érték oda. A tenger habjai pedig visszahúzódtak a medrükbe.
– Én lélegeztetem, Grangert! – jelentkezett Blaise.
– Egy frászt – vágott vissza Theo. – Én vagyok a gyógyító.
– Zúggyógyító.
– Lélegzem magamtól – nyögte a boszorkány, köhögött egy kicsit. – De talán Malfoyon kell segíteni egy kicsit.
– Jól vagyok – morogta a varázsló, majd engedte, hogy a boszorkány kibontakozzon az öleléséből. Mindketten gyorsan talpra álltak, és elkezdték megszabadítani magukat a kalandjuk hordalékától.
– Na? – kérte a fekete hajú auror – Mit láttatok bent? Baromi sokáig voltatok odabent, és nem reagáltatok a horgonyvarázslatra. Már éppen utánatok akartunk menni.
– Majdnem fel kellett áldoznom egy szüzet – mondta Draco, majd hátrasimította a vizes haját, és közben villogó szemű Hermionéra nézett, aki éppen szárító bűbájokat varázsolt magára. – De egy sem volt a közelben.
– Marha vicces – horkantott fel Hermione. – Beszéltünk a barlanggal.
– Ezek ketten szednek valamit? – kérdezte Blaise Theótól, aki erre vonatkozó vizsgáló varázslatokat bocsátott a két aurorra.
– Enyhe megerőltetés, de mindkettő magánál van.
– A barlangot megbűvölték – magyarázta Draco, miközben elkezdett megszárítkozni. – És Merlin arcképe beszélt hozzánk.
– Szimplán őrültek. Milyen beszélő barlang, ti valamiféle mesébe keveredtetek? – kérdezte Theo.
– Pedig így volt – erősítette meg Hermione, aztán megint köhögött. – Merlin arcképe egy védőbűbáj. És sikerült aktiválnom a működését. Tulajdonképpen én voltam, aki felébresztette.
– Jellemző… griffendélesek – mondta Blaise mosolyogva. – Folytasd, drágám!
– Valamit, kincseket vagy akármi is legyen azokat védi. Nagyon erős védőbűbáj, annak ellenére, hogy Merlin idejéből való lehet, egy erősebb pillantással úgy meg tud sütni valakit mágiájával, hogy por lesz belőle egyből. Ősi bűbáj, valószínűleg nagyon is hatékony. Nem is értem hogy-hogy nem kopott még el egy kicsit sem.
– Granger, most nem megyünk vissza tanulmányozni – jegyezte meg Draco. – És emlékezz az alkura! Mi oda nem mehetünk vissza.
– Eszemben sincs, Malfoy – fújt egyet a boszorkány. – De ettől még lenyűgözőnek találom az egészet. Nem mindennap lát az ember ilyesmit. Pláne nem tapasztalja meg közvetlen közelből.
– Napról napra jobban sajnálom Potteréket – fújt egyet a tejfölszőke mágus. – Te és a kíváncsiságod fogsz egyszer nagyon nagy bajba keverni.
– Folytassuk inkább, Malfoy.
– A Merlin arckép megerősítette, hogy pár hete Flint volt itt – vette át a szót Draco. – De nem volt egyedül. És a legnagyobb meglepetésünkre egy McLaggen nevű illetővel.
– A miniszterrel? – kérdezte Zabini, és pislogott. – Meglepő fordulat.
– Nem hiszem. Azt mondta, hogy a két férfi közül az egyik varázsló volt, a másik valami rendellenes, sötét mágiával rendelkező valaki – szólalt meg Draco, és leporolta a megszáradt homokot a kabátjáról. – A dulakodtak. És Flintnek sikerült leátkoznia azt, amitől a másik szenvedett. Valószínű ez lehet a parazita, ami ott van bent a barlangban, ami rám akart akaszkodni. Szerintem nem Tiberius volt az, aki odabent volt Flinttel.
– És miből gondolod, hogy nem Flint az, aki rendellenes mágiával járt ott? – kérdezte Hermione.
– Ezt sem zárnám ki. Viszont úgy gondolom, hogy ha Flinttel lett volna valami gond, akkor nem tudtunk volna sehol sem a mágikus aláírását beazonosítani, még ott sem, ahol már nagyrészt lekopott.
– Ez így van – tette hozzá Theo is, mint önjelölt szakértő. – De annyira kevés ilyen dokumentált eset van, ahol mágikus parazitákkal fertőzött személyt vizsgálnak, hogy komolyan el kell gondolkodnom, hogy vissza kellene mennem a Mágus Akadémia könyvtárába kutatni.
– Ő, aki éveken át csak dugni járt a zárolt részlegbe – sóhajtott fel Zabini. – Áúú! Most miért kellett így beleboxolnod a karomba?
– Auror vagy te szerencsétlen! A barátainknak szüksége van a segítségünkre, egy kis komolyságot erőltess már magadra – horkantott fel megvetően Theo. – Ne féljetek, mindent ki fogunk deríteni. Megvizsgálom nektek McLaggent, ha kell.
– Megnézem, ha bejutsz a mágiaügyi miniszter közvetlen közelébe. Jobban őrzik, mint a Gringottsot a sárkányok – fújt egyet Draco.
– Talán elterjeszthetnénk, hogy van egy új mágikus emberekre is ártalmas nemi betegség – vonta meg a vállát Blaise. – Leeső farok vagy valami hasonló… Most miért néztek rám így? Legyen akkor impotencia, az biztosan hihető. Járt a Mámoros Lótuszban egyszer-kétszer. Láttam a nevét párszor a privát főkönyvekben. Ki hibáztatná, amikor nincs sem felesége, sem barátnője?
– Ha elkapnak titeket emiatt, akkor én mosom kezeim – emelte fel a kezét Draco. – Én ebben nem fogok részt venni. Világos? Ha tévedünk, és ha pontosan ebben tévedünk, akkor biztosan nem lesz az a hatalom vagy galleon, ami megment minket az Azkabantól.
– Lehet, hogy a Mámoros Lótusz miatt van McLaggennek és Flintnek közös ügye a Wizengamottal? – kérdezte Hermione hangosan, majd összefonta maga körül a kezét. – Flint megtudta, hogy McLaggen oda jár. Megzsarolta a kutatása miatt. Elvitte Merlin barlangjába, hogy megmutassa hol akar kutatni. Aztán dulakodtak… Megátkozta. Leszedte a parazitát, amiről McLaggent biztosan nem is tudott, és csak véletlen volt az egész. Aztán a Wizengamot előtt McLaggen megvádolta valamivel Flintet. Talán testisértéssel vagy mással.
– Csak egyet felejtesz el! Apám szerint Flint indította az eljárást a miniszter ellen.
– Tényleg ezt mondta… telefonon – tette hozzá Hermione. – Apádnak mióta van telefonja?
– Mugli üzletek – legyintett Draco.
– Ettől még furcsa.
– És ez most tűnik fel neked? Lassan kapcsolsz, Granger.
– Annyira abszurd, hogy fel sem fogtam – fújt egyet a lány.
– Te, mi az a telefon? – kérdezte Nott Blaise-től?
– Tippem sincs. De Luciusnak van. Mugli dolog lehet.
– Mugli?
– Aha.
– Júúújjjj – szólalt meg Theo. – Mikor lesz a következő Malfoy-parti? Ezt az orra alá kell dörgölnöm.
– Ejtsétek a témát! – jött a dörgedelmes parancs Dracótól. – Grangerrel éppen próbáljuk a lehetséges variációkat összerakni. Folytasd, Granger!
– Jó, akkor egy másik verzió szerint. Flint… Miért hozta volna ide McLaggent, ha előtte eljárást indított a miniszter ellen? Olyan abszúrdnak tűnik ez nekem.
– Talán meg akart vele egyezni. És ahhoz meg kellett mutatnia, hogy mi akar feltárni.
– A barlang azt mondta, hogy amit keresett az nem itt van.
– Flint tévedhetett is.
– Ez nem magyarázza a rendellenes mágiát – szólalt meg Theo is. – Annak a parazitafertőzésnek lennének tünetei. Súlyos tünetei. Tiberius pedig majd’ kicsattan. És ha ez tényleg itt lébecol ebben a barlangban, akkor elég erős mágiának kell lennie, hogy le tudja húzni Dracót a mélybe és rá tudjon akaszkodni.
– Most semmit se éreztünk – mondta Hermione. – Legalábbis én ilyesmit nem éreztem.
– Én sem – rázta a fejét Malfoy. – De nem igazán tudtunk vizsgálódni parazita ügyben.
– Ez trükkös – jegyezte meg Nott. – Egyedül nagyobb lehetőséget jelentettél egy éhes parazitának, mint ti ketten. Osztódnia kellett volna, ezek pedig nem szeretnek így szaporodni. Utána kell néznem ezeknek.
– Milyen szuper…
– Mielőtt még rátörnénk a miniszterre, gondoljunk át az egészet – fújta ki a levegőt Draco. – És még mindig nem hiszem, hogy Tiberius eljött volna Flinttel ide. Főleg, ha nem éppen volt egy folyamatban lévő ügyük a Wizengamot előtt. Idióta lépésnek tűnik.
– Talán, de amíg nem tudjuk miért zajlik köztük a tárgyalás… addig ez csak elmélet – sóhajtott fel a boszorkány. – És ha Cormac volt? Az unokaöccse?
– Róla sok mindent feltételeznék. Még akár parazitafertőzést is… bár ő maga a Minisztérium egyik legnagyobb parazitája… Őt azért egyszerűbb ellenőrizni, mint a nagybátyját.
– Blaise, megszerveznéd azt a csapatot, aki megvizsgálja a barlangot? – kérte Hermione. – Jó lenne tudni, hogy mi ez a parazita, és egyáltalán kell-e vele foglalkozni.
– Neked bármit, édesem.
– Én vállalom a szakirodalmat – emelte fel a kezét Theo. – Van valakinek egy kis Százfülé-főzete kölcsönbe?
– Minek kell az? – kérdezte Draco. – Bemész a könyvtárba, körülnézel, aztán kijössz.
– Volt egy kis gondom az őrszolgálattal a könyvtárban a Mágus Akadémián – magyarázta a barna hajú varázsló. – Nem nagyon látnak szívesen ott. És nem hiszem, hogy egy hirtelen támadt intellektuális impulzus miatt beengednének.
– Ne aggódj, haver! – veregette meg a vállát Zabini. – Nekem van még. De csak egy kicsit kapsz. Grangerből nekem még kell egy kicsi, hogy el tudjak vegyülni a Zsebpiszok közben.
– Mi lett azzal, hogy ez titok? És csak akkor használod, amikor tényleg szükség van rá? – kérdezte a boszorkány karba tett kézzel. – Ha elfogy, akkor nem adok egy hajszállal sem többet.
– Nézd, Hermione Grangernek még a vörös szőnyeget is leterítik, ha elmegy egy könyvtárba. Ezt mindenki tudja. Be fog pisilni az igazgató a gyönyörűségtől, ha besétálsz oda, és kikérsz egy könyvet a mágikus parazitákról. Hagyd, hogy szegény ördögnek legyen némi esélye.
– Ezt erősen kétlem.
– Lebecsülöd a mágustársadalomra mért befolyásodat, kedvesem. Lehet, hogy neked elég az, ha aurorként, emelt fővel végigsétálsz az Abszol úton, majd belenyomod néhány csúnya, rosszfiú arcát a macskakőbe, de ha ilyen lábaim lennének… Én biztos kihasználnám a társadalmi ütőkártyáimat is.
– Kösz a tanácsot, Blaise.
– Bármikor, édes.
– Legyen – forgatta meg a szemét Hermione. – De figyelmeztetlek, ha megpróbáltok bármi olyasmit csinálni, amit én nem tennék, akkor esküszöm mindkettőtöket nagyon csúnyán meg foglak átkozni.
– Mit gondolsz, ez nyílt fenyegetés, Draco? – kérdezte Theo.
– Én nem hallottam semmit – emelte fel a kezét Malfoy auror. – De ha megtudom, hogy nem tartottátok be, amit Granger auror kért, akkor én foglak titeket megátkozni, tudjátok mivel, és azt egyikőtök se akarja.
– Nekem nem kell segítség, Malfoy!
– Tudom. Láttam, hogy mit műveltél Marietta Edgecombe-bal – sóhajtott Draco. – És az ötödikben volt, azóta ki tudja milyen csúnya átkokat tanultál még. Rosszabbat is tudhatsz, mint a Crucio. De hagyd, hogy én is elszórakozzam a két leidegesítőbb barátommal.
– Ha ez tesz boldoggá, Malfoy…
– Jó! – szólalt meg Theo. – Ígérem, jó leszek.
– Én meg figyelek rá – karolta át a vállát Blaise. – Ti meg menjetek a Malfoy-kúriába.
– Rendben.
Röviden elköszöntek egymástól, Blaise és Theo dehoppanáltak, aztán Hermione és Draco egyedül maradtak a parton. A tenger közben már szelídebb hullámokkal csapódott a partmenti sziklákba. A szél egyre hidegebb lett.
– Rohadt egy nap volt – szólalt meg Draco.
– Egyetértek – fújta ki a levegőt Hermione.
– Indulhatunk?
– Nem hiszem, hogy ennél készebb lehetek még a találkozásra a családoddal – sóhajtott fel a boszorkány.
– A kaja mindig jó – jegyezte meg az auror egy félmosollyal. – Kérek neked egy kis csokiszuflét.
– Én vezetek – szólalt meg Hermione ellentmondást nem tűrő hangon.
Draco felhúzott szemöldökkel meredt rá.
– Nem is tudod merre kell menni. Úgy egy picit nehéz lesz. Nem gondolod?
– Te navigálsz – jelentette ki a boszorkány. – Gondolom, hogy nem okozna túl nagy problémát.
– Jó, akkor én választok zenét – vágta rá a varázsló.
– Nem.
– Dehogynem. Az én kocsim. Akár énekelhetnék is.
– Malfoy, nem kímélnél egy kicsit? – kérdezte Hermione. – Most éltünk túl egy akciót.
– Aki mardekárosok közé keveredik… – ciccentett fel Draco egy nagy hatásszünetre – az magára vessen. És valahogy le kell vezetnem a stresszt. Ez az egyik módja.
– Meg sem merem kérdezni, hogy mi a többi – sóhajtott a boszorkány.
– Elmondom, és meg sem kell kérdezned – vigyorgott ravaszul a férfi.
– Ez igazán nagyszerű.
– Repülnék – mondta végül Draco hangosan és kitárt karokkal. – De persze a szexet sem utasítanám vissza.
– Sajnállak. De nem szánlak meg.
– Oh, Granger, senki sem kért rá, hogy tedd meg nekem ezt a szívességet – vigyorgott Draco. – Tudom, hogy szeretsz az önjelölt áldozat szerepében lenni, de azért ezzel túllépnél egy bizonyos határt.
– Nem. Úgy értettem, hogy nem engedlek el az akcióról csak azért, hogy nőket hajkurássz. És gondolod, hogy odadobnám magam? Neked? Álmodozz csak tovább.
– Hidd el, meglesz!
Draco hangosan felnevetett. Hermione csak elmosolyodott rajta, és forgatta a szemét.
***
A kocsi halkan duruzsolva haladt az országúton, elhagyva Cornwall vadregényes táját, és egyre közelebb kerülve Wiltshire elegáns, letisztult vidékéhez. Hermione a kormányra összpontosított, de egy pillanatra sem tudta kiverni a fejéből, hogy épp a Malfoy-kúria felé tartanak. Tintagel nyirkos barlangja után ez a világ teljesen másnak tűnt – kevésbé titokzatosnak, kevésbé nyomasztónak, ez persze nem volt meglepő és cseppet sem váratlan, hiszen Anglia legszebb részein haladtak keresztül. Minden erejére szükség volt, hogy ne kezdje el újra boncolgatni a Merlin barlangja témát, amit körülbelül fél órája fejeztek be.
Draco az anyósülésen ült, egyik kezével hanyagul az ablakkeretre támaszkodva, a másikban a navigációt segítő pergament tartva, amit rögtönözve bűvölt meg a boszorkánynak, akivel volt némi vitájuk a férfi navigációs technikájára vonatkozóan, amit Draco végül így orvosolt, mert a telefonja úgy tűnt elázott a barlangi akciójuk után.
A rádió használatát pedig mindketten feladták már. Egyikük sem jutott közös nevezőre a zeneválasztást illetően. Egy időre Hermione még el is némította Dracót, aki fennhangon elkezdte énekelni a kedvenc Walpurgis Lányai slágerét. Végül megegyeztek a közös csendben, amit a varázsló egy-egy kisebb útvezetési javaslattal szakított félbe, amikor a pergamen kissé megzavarodott.
– Már nem vagyunk messze a birtoktól – magyarázta a férfi. – A tájolóbűbájok kezdenek megzavarodni.
– Jól van.
– A következő kereszteződésnél balra fordulj – jegyezte meg Draco, majd újra kifelé bámult az ablakon. Nem volt benne izgatottság, sem idegesség, hogy megint láthatja a szüleit és az otthonát. Számára a kúria nem volt sem különleges, sem félelmetes – csupán az otthona, amelyet az utóbbi években inkább elkerült. Legalábbis többet tartózkodott a londoni lakásában, mint a kúriában. És ezzel semmi gond sem volt. Legalábbis az apja szerint, aki hevesen támogatta a fiát abban, hogy önállóan is éljen. Narcissa sokkal ragaszkodóbb volt, és szívesen szemmel tartotta volna Draco minden lépését.
Hermione azonban nem tudta ilyen könnyedén venni a tényt, hogy egy olyan helyre megy vissza, ahol nem szerzett túlságosan szép emlékeket. Persze ezt nem mondta Dracónak, aki ennek ellenére tudta, hogy ez egyiküknek sem lesz könnyű.
– Valami nem megy ki a fejemből – törte meg Hermione a csendet.
A varázsló közben felé fordult, és biztos volt benne, hogy a boszorkány most fog előhozakodni a Malfoy-kúriában történt szerencsétlen helyzetről. Ez mindig is nyomasztotta Dracót, és szívesen többször is bocsánatot kért volna tőle.
– Mire gondolsz?
– Miért hitte a barlangban a Merlin arckép, hogy házasok vagyunk? – kérdezte a lány.
– Talán jó az álcánk – válaszolt Draco, de ő nagyon is jól tudta, hogy miért van ez, viszont esze ágában sem volt magától bevallani. – Talán erre a feltételezésre jutott a pocak miatt.
– Aha. Erre nem is gondoltam – mondta Hermione, és már ejtette is a témát.
– Állj meg itt egy pillanata, kérlek – szólalt meg az auror hirtelen.
– Miért?
– Mert láttam egy kóbor murmáncot az út szélén – dobta be a témát Malfoy.
– Hol?
– Csak vicceltem. De jobb lenne, ha a kúriáig már én vezetnék – fújt egyet Draco. – És úgyis nekem kell kinyitni a kaput, ráadásul ott vannak a védőbűbájok.
– Rendben.
Hermione nem látta értelmét a vitatkozásnak, egy félreeső helyen lehúzódott, aztán cseréltek. Újra úton voltak, ami kezdett nagyon is monotonná válni. Az boszorkány most már jobban élvezte a táj szépségét, a zöld lankákat, valahol meg tudta érteni, hogy Malfoyék miért választották ezt a helyet otthonukként.
– Talán át kellett volna öltöznünk – szólalt meg Hermione némi gondolkodás után. – Tiszta homok vagyok mindenhol. Pedig már egy csomót eltűntettem.
– Jól nézel ki, Granger.
– Biztos beverted a fejedet, Malfoy, vagy komolyabb volt a fulladás, mint gondoltunk. Egyébként rajtad is van egy kevés homok.
– Pont amennyi kell. Nem zavar – mondta Draco, de közben megvakarta a nyakát.
A varázsló nem sokkal később lehajtott egy földútra, amit enyhén szólva járhatatlannak tűnt, Hermione éppen szót akart emelni, hogy valószínű defektet fognak kapni, de mire áthaladtak egy védőbűbájon a zötykölődés azonnal megszűnt, és egy teljesen sima tölgyfákkal szegélyezett úton haladtak tovább.
– Ez az egyik hátsó út. Kicsit rázós.
– Észrevettem – szólalt meg a lány.
– És itt van a kúria.
Ahogy Draco befordult a hosszú, kaviccsal felszórt felhajtóra, a hatalmas épület lassan kibontakozott előttük. A kúria a késő délutáni napfényben egészen másnak tűnt, mint Hermione emlékeiben. A sötét, baljós árnyak helyett most aranyló fény játszott a tornyokon, a díszes kovácsoltvas kapun túl pedig egy gondosan ápolt kert terült el.
Aztán Hermione kiszúrta őket. Először csak hunyorogva, de majd tágra nyílt szemmel figyelte őket.
– Jézusom, azok ott azok, amire gondolok?
– Igen – húzta el a száját Draco. Nem különösebben kedvelte ezeket a lényeket, de a család ragaszkodott hozzájuk. Generációkra vissza tudták őket vezetni.
– Azok…
– Igen, Granger, azok pávák. Pedigrés pávák.
– Atyám…
Az albínó pávák méltóságteljesen sétálgattak a pázsiton, tollazatuk szinte világított a késődélutáni napsütésben. Gyönyörűek voltak a maguk nemében, és csak fokozták a környezet gazdagságát.
– Sosem láttam ilyeneket – jegyezte meg Hermione.
– Nem is láthattál. Ezek… különlegesek – sóhajtott a varázsló. – De ne menj hozzájuk közel. Csípnek.
– Nem szereted őket?
– Nem igazán – rázta meg a fejét Draco. – Valahogy nem vagyok oda a madarakért. De a családi örökség részei.
Elhajtottak a kert mellett. A virágágyásokban precízen rendezték el a virágokat, mintha egy festmény részét képezték volna – az élénk színek és gondos harmónia árulkodott a gondos tervezésről. Valószínűleg Narcissa Malfoy ízlését tükrözték vagy egy ügyes manóét, aki a kertekért volt felelős.
– Sokkal nagyobb a kúria, mint ahogy gondoltam – szólalt meg Hermione elmélázva.
– Hátul vannak még üvegházak is. Egy vendégház. Tó. Egy-két legelő. Kviddicspálya. Ilyesmi.
– A villa sokkal jobban néz ki.
– Hát igen, annak van egy fajta bája, hogy a felét letarolta egy Bombarda – szólalt meg a varázsló, és elmosolyodott.
– Én a szebbik és épebb felére gondoltam.
Draco befordult a kúria háta mögött húzódó útra, majd megállította az autót, de nem szállt ki rögtön. Ujjai kissé görcsösen simultak a kormányra, miközben mély levegőt vett. Hermione alig hallhatóan felsóhajtott. Furcsa volt itt lenni – egy olyan helyen, amely egykor rémálomszerű emlékeket hagyott benne, és most mégis idillinek és békésnek tűnt. A kontraszt megbénította egy pillanatra.
– Ne gondold túl – szólalt meg Draco, miközben kikapcsolta a biztonsági övét, majd ajtót nyitott. – Ez csak egy ház. Régen eltűnt innen minden, ami sötét.
– Jól van.
– Nekem is vannak rossz emlékeim. Tudod?
– Elhiszem.
– Láttam, ahogy egy kígyó megeszi a mugliismeret tanárunkat – folytatta Draco.
– Micsoda? – kérdezett vissza a boszorkány.
– Sosem jártam arra az órára… és alig ismertem azt a tanárt – A férfi vett egy mély levegőt. – Egyszerűen megölték, aztán jött Nagini… Leájultam a székről.
– Merlinre… Malfoy! Én ezt nem tudtam.
Hosszú csend múlva Draco ismét megszólalt.
– Aztán sok-sok kínzást láttam. Végignéztem a tiédet is – mondta a varázsló. – Szóval mind a kettőnknek van itt elszenvedett traumája. Miután vége lett a háborúnak, és a szüleim végre visszatértek valamennyire az öntudatukhoz, minden sötét mágiát kiűztek az otthonunkból, és egy részét át is alakították.
– Mindannyian túlélünk…
– Úgy valahogy. De nehezen megyek végig még mindig az előcsarnokban. Érzem még néha azt a kurva kígyó szagot. Hányinger.
Hermione oldalra pillantott egyenesen rá, de nem mondott semmit. Csak egy ház, ismételte meg magában. Egy olyan ház, amely valaha a legsötétebb helynek érződött, és most hirtelen egy kifinomult udvarház kényelmét sugározta. Talán tényleg túl sokat gondolkodott. Végül lassan bólintott, majd ő is kikapcsolta az övét és kinyitotta az ajtót.
– Csak egy ház – motyogta maga elé a lány félhangosan. Ebben teljesen nem volt biztos, de legalább egy kicsit el tudta hallgattatni a gondolatait. Ez is jól jött most.
– Igen, csak egy ház.
Draco megkerülte az autót, aztán megállt Hermione előtt.
– Ha kellemetlenül érzed magad, akkor szólj. Nem kell semmiféle hősködés. Oké?
– Évekkel ezelőtt volt, Malfoy, szerintem már nem kell emiatt aggódnod. Nem fogok pánikrohamot kapni. Azóta nagyobb traumák is értek, mint a nagynénéd… Nem fogom kiborítani a szüleidet, ha ettől félsz.
– Én miattad aggódom, Granger – mondta Draco a lehető legőszintébben. Hermione hálás is lehetett volna neki, ha nem köti le az, hogy tényleg bebizonyítsa őt, hogy nem fog bent pánikrohamot kapni. – Mint a társad, nem szeretném, ha valami negatívan érintene. És ha nem akarsz itt maradni ma este… Ha beszéltünk apámmal mindent, akkor egyből indulhatunk is.
– Okosabb lenne, ha mindketten pihennénk a visszaút előtt, és nem bájitalokra bíznánk magunkat. Megleszek – biztosította a boszorkány. – De ha valamelyikőtök is bocsánatot akar kérni…
– Hát itt vagytok – szólalt meg Narcissa, aki éppen akkor lépett ki a kúriából, és félbeszakította a boszorka mondandóját. Légiesen, egy égszínkék talárban lejött a lépcsőn, aztán megállt előttük. Narcissa Malfoy kifogástalanul öltözött, és a modora is ilyen volt. Mézszőke haja pedig irigylésre méltó. Mosolya pedig természetesebb, mint azt Hermione várta volna. Narcissa vagy tényleg örült nekik, vagy az egyik legtehetségesebb tagja a társaságnak, amibe beleszületett. – Már vártunk titeket. Sokáig tartott, amíg ideértetek.
– Anya – köszöntötte Draco, és két apró puszit nyomott Narcissa arcára. – Egy kicsit elhúzódott a munka.
– A munka… – legyintett a nő, majd Hermionéhoz fordult. – Üdvözlöm nálunk! Nagyon köszönöm, hogy eljött Miss Granger. Tudom, hogy az udvariasság és más egyéb dolgok vezettek ahhoz, hogy eljöjjön ide ma. A régi emlékek ellenére is, remélem, hogy jól fogja magát érezni itt nálunk. Fogadja bocsánatkérésem, amit a néhai nővérem…
– Erre nincs szükség Mrs. Malfoy! – szabadkozott a boszorkány, durván félreszakította a nőt. Mire Narcissa csak bólintott egyet. – Én már magam mögött hagytam a múltat. Maradjon is minden ott. Nincs szükség több bocsánatkérésre, mint amit eddig is megtett.
– Hívj Narcisszának, kérlek! – mosolyodott el az idősebb boszorka. – Nincs szükség annyi formaságra, kedvesem.
– Engem meg Hermionénak.
– A fiam barátait mindig is szívesen látjuk – folytatta Narcissa.
– Köszönöm – mondta a lány, és nem javította ki Malfoy asszonyt, hogy ő bizony csak a társa a fiának, és messze állnak a barátságtól. De valóban így volt ez? Nos, igen. Udvariasan megköszönni egyszerűbbnek tűnt, mint hosszasan magyarázkodni, hogy Malfoyjal mégis milyen kapcsolatban állnak.
Draco pedig csak hallgatagon állt ott, mintha ő ott sem lett volna a két boszorkány között. Furcsa módon Granger köszönömje egy apró mosolyra késztette, de az anyja tett róla, hogy ne gondolkozzon el ezen sokáig.
– Pompás – mosolyodott el Narcissa. – Mindent el kell mesélnetek, drágáim, erről a küldetésről. Ezek a mugli boszorkányszövetségek vérlázítóak. Mindent tudni akarok. Nagyon érdekelnének azok a dolgok, amiket a mugliknál fedeztetek fel. Vannak új fejlemények?
– Egyelőre nem beszélhetünk erről – szólalt meg Draco. – Sajnálom, anya, de most nem igazán alkalmas az idő, hogy ilyesmiről beszéljünk. Rengeteg titkos információ van, amit nem fedhetünk fel.
Narcissa csak legyintett egyet, mintha azt mondaná, hogy Draco mehetett volna befektetési bankárnak is, mert arról legalább lett volna mit mesélnie, de most az egyszer visszafogta magát. Legalábbis ezt a témát nem hozta újra fel. Bár a fia nagyon is tudta, hogy ez valamikor elő fog kerülni. Ha máskor nem is, akkor a holnapi reggelinél.
– Akkor… Nem kertelek. Meg kell, hogy mondjam borzalmasan néztek ki, ezen nincs mit szépíteni – szólalt meg Narcissa. Draco sejtette, hogy anyja valahogy szóba hozza ezt a témát is. – Nem vagyok járatos a mugli divatban, de úgy néztek ki, mintha a tengerben fürödtetek volna ruhástul.
– Valami ilyesmi történt – mormogta Draco. – De minden rendben.
– Dehogy van rendben. Ez a mugli konfekció egyszerűen túlságosan is nélkülöz mindenfajta eleganciát. – Narcissa időközben ráérősen elindult a bejárat felé. – Meg sem merem fogni az anyagot, nehogy porrá legyen az értintésemtől.
– Ez tréningruha – magyarázta Hermione. – A muglik ilyesmikben szoktak sportolni, kirándulni. Ezek a kabátok megvédenek a hidegtől, és valamennyire vízlepergetősek.
– Oh, Merlinre. Ez igazán érdekes.
– Vannak elegáns ruháik is a mugliknak – folytatta a boszorkány elmélázva, ahogy haladtak tovább. – De általában a kényelmes ruhadarabokat hordanak, ha kirándulásra mennek, ahogy mi is tettük.
– Kényelmes – erősítette meg Draco, de persze Narcissa egyiküket sem hallgatta meg. – Határozottan kényelmes.
– Te mindig is rebellis voltál, ami az öltözködésedet tekinti, drágám. Emlékszem, hogy legutóbb egy förtelmes bőrkabátban jelentél meg. Műbőr. Sosem hallottam ilyesmiről. Majdnem elájultam. Legalább sárkánybőrből lett volna. Annak legalább van haszna.
– Anya, kérlek…
– Mindkettőtöknek friss ruhákra van szükségetek.
– Felesleges – próbálkozott Draco.
– Mindenképpen ragaszkodom hozzá, hogy a mai estét a vendégeinkkel együtt töltsük – szólalt meg a boszorkány, majd kihúzta magát. – Ezekben a rongyokban pedig nem jelenhettek meg. Merlin, a manók szívrohamot fognak kapni, ha ki kell mosniuk őket.
– Persze a manók – dünnyögte a fia.
– Ebben a mugli öltözetben nem jelenhettek meg a vacsorán. Higgyetek nekem! Borzasztóan kényelmetlenül éreznétek magatokat a sok kérdéstől.
– Anya… hoztunk váltóruhát.
– Ha az is mugli, akkor ne fáradjatok vele.
– De…
– Vendégeink vannak, Draco – legyintett az idősebb boszorkány. – Küldjem el őket? Ezt nem gondolhatod komolyan, drágám. Elegáns viseletet szükséges a vacsorához. Nem túl formális, de elegáns.
– Igazán nem…
– De mi nem azért jöttünk, hogy zavarjunk…
– Ne butáskodjatok már! – vágott mindkettejük szavába Narcissa. – Mindkettőtök felvesz egy csinos dísztalárt, részt vesztek a vacsorán, eltöltetek egy kellemes éjszakát a kastélyban, aztán reggel visszamehettek… a muglik közé – fejezte be a mai estéjük felvázolását egy kis szarkazmussal. – Rátok bízom, hogy Luciusszal mikor kerítetek sort a beszélgetésre. De minden másból nem engedtek. A vacsorát fél hétkor tálaljuk. Addig pihenhettek egy kicsit. Holnap reggel pedig egy pazar reggeli után mehettek csak el. Már mindent megterveztem. Nemleges választ nem fogadok el.
Draco leplezetlenül nyögött fel. Váltottak Hermionéval egy kétségbeesett pillantást.
– Elnézést, Narcissa, de nekem az álcámat fent kell tartanom. És ezt a pocakot nem lehet fel és levarázsolni – szabadkozott Hermione. – Kellemetlenséget okoznék… mindannyiunknak. És némi problémát, ha valaki félreértené. Ha valaki ezt megneszelnél, és felfedne minket a Reggeli Prófétában, akkor akár kútba is eshet az egész akció, amin dolgozunk. Egy rövid látogatást terveztünk… Ehetünk mondjuk a… konyhában.
– Merlinre! Ilyet még ne is mondj! A konyhában? Badarság. Neked, kedvesem, odaadom az egyik régi taláromat, és észre sem fogja senki venni a bűbájodat. – Narcissa jelentőségteljesen a pocakra nézett. – Most szerencsére újra divatba jött ez a fazon. Felesleges aggódnod.
– De…
– Vezesd körbe, Hermionét, Draco – szólalt meg Narcissa. – Előkészíttetem a lakosztályodat, és az ottani vendégszobát. Egy óra múlva elvonulhattok átöltözni a vacsorához. Előtte a nyugati szalonban a kötetlen beszélgetésre is várunk titeket, de semmi sem kötelező.
Mielőtt megvárta volna a választ, Narcissa már dehoppanált. A két auror kissé leforrázva álltak a kúria hátsó bejáratánál.
– Nem kötelező? De…
– Nem lehet neki ellent mondani – fújt egyet Draco. – Bocs. Még leléphetünk, ha akarod.
– Dehogy – nyögött fel Hermione. – Nem akarom megsérteni a szüleidet.
– Rám már így is haragszanak, úgyhogy…
– Nem, Malfoy. Én udvarias vagyok. És tudni akarom, hogy apád mit tudott meg, ami segíthet nekünk. Ez a kellemetlenség ezzel jár, akkor ezzel jár.
– Nem tudod, hogy mibe egyeztél bele – sóhajtott a varázsló. – Ez az este katasztrófa lesz.
– Miért?
– Neked mit jelent a pár barát?
– Nem tudom. Talán négy-öt embert – vonta meg a vállát Hermione. – Ha Weasley-ékről beszélünk, akkor alapesetben tíz-húsz ember.
– Nálunk ez negyven-ötven embert jelent – jegyezte meg Draco. – És mindegyiknek van legalább egy olyan hölgy rokona, ismerőse, aki korban valószínűleg passzolna hozzám.
A boszorkány vihogva felnevetett.
– Látni szeretném, ahogy szenvedsz.
– Gonosz vagy, Granger.
– Szóval azért vannak ilyen magas tiszafa sövények a kertben, hogy el tudj bújni a lányok elől, akik mind akarnak belőled egy darabot.
– Egyszerűbb elbújnom a könyvtárban, ahova csak a családtagok léphetnek be – vigyorogta Draco. – És természetesen pár különleges kivétel.
– Fogadjunk, hogy nem vagyok a kivételek között az előbbi megjegyzésem után – sóhajtott fel Hermione kelletlenül.
– Mindig is tudtam, hogy te vagy a korunk legokosabb boszorkánya.
– Dugulj el, Malfoy! – zárta le a témát a lány, és a hatás kedvéért kihúzta magát.
Draco csak nevetett rá.
– Szeretnél egy körbevezetést? Az ajtót addig nyitva hagyom a könyvtárnál, amíg benézel.
– Ha majd megkérdezik, hogy milyen volt együtt dolgozni veled, akkor beleírom a jelentésbe, hogy egy kimondottan, kifinomult görény vagy.
– Shack és Tonks repesni fog az örömtől – jegyezte meg a varázsló.
– És kérem a körbevezetést.
– Ahogy kívánod, Milady.
A Malfoy örökös csak vigyorgott, aztán megfogta a boszorkány karját, és hoppanált vele a kúria belsejébe.
Merlin vagy valaki más régmúltból
A barlang falai hidegen és fenyegetően ölelték körbe őket, a sötétség szinte tapintható volt, mígnem egy vakító kék fény hasította át, amitől mindkettejüknek hunyorognia kellett. Minden hideg, kékes derengésbe burkolózott. A vésett arcnak – amely most életre kelt – a jégkék szemei villámként szikráztak a sziklaüreg tetején. Tiszta mágiából voltak a szemek, állapította meg Hermione, és kissé közelebb húzódott Dracóhoz, ez a mozdulata inkább volt ösztönös, mint tudatok. Mindketten szorosan egymáshoz simulva kivont pálcával álltak, és még mindig fenntartották a pajzsbűbájt, amit valószínűleg egy pillanat alatt átszakított volna az a mágia, amikből a szemeket készítették. Sosem láttak még ilyen varázslatot.
– Mit kerestek itt?! – dörrent rájuk a hang. Mély és visszhangzó volt, mintha maga a szikla beszélt volna, de valamiféle földöntúli hangerővel. – Miért zavartatok fel álmomból?!
Hermione önkéntelenül hátrébb lépett, míg Draco összeszorította az állkapcsát. Az arc rávillantotta éles tekintetét a két betolakodóra.
– Mintha Alabbin csodabarlangjába jöttünk volna – mormolta Draco a boszorkánynak, aki csak a szemét forgatta.
– Te figyeltél akkor, amikor ezeket a meséket nézted? Az Aladdinról szólt, és csodalámpája volt, amit egy kincsekkel teli barlangban kellett megtalálnia… Most ezt mindegy.
– Ha mindegy, akkor miért javítottál ki?
– Fogd be, Malfoy! – sziszegte Hermione. – Inkább azon gondolkozz, hogyan jutunk ki innen.
– Mit pusmogtok ti ott? Áááááhhh! Látom, mágikus népek vagytok. Micsoda meglepetés – szólalt meg újra a szikla, majd egy mély levegőt vett, és jeges fuvallatot fújt feléjük. Mindketten összeszorult szemmel fordították el a fejüket. – És mégis mit akartok a kincseim közül elrabolni?!
Draco felszegte az állát, és magabiztosan válaszolt:
– Nem kincsekért jöttünk. Csupán a társunkat keressük…
– A társatokat? – nevetett fel az arc. A nevetése hideg volt, szinte már gonosz. – Nevetséges. Csak két élőlényt érzek itt, csak titeket. Ha el is jutott idáig, akkor valószínűleg nem élte túl az a szerencsétlen oktondi bugris. Ti sem éltek már sokáig.
– Hát ez igazán nagyszerű – morogta az orra alatt motyogva Draco.
Az arc gyanakodva mérte végig őket, majd tekintete Dracóra szegeződött. A jégkék szemek szinte belé martak. A varázsló állta a tekintetet, kihúzta magát, és Hermionét eloldalasan maga mögé utasítva lépett egy kicsit előre.
– Mit kerestek itt?
– Mi a társunkat keressük, aki feltehetően itt járt – ismételte meg Draco határozottan. – Semmi mást.
– Varázsló, hát valóban ezért jöttél el ide? – kérdezte Merlin arcmása vagy valaki, akit egyikük sem ismert. – Nehezen hiszek neked, hiszen olyan kincsek vannak itt, ami mindenkit kísértésbe vinne.
– Fogalmam sincs, hogy mit őrzöl itt – rázta meg a fejét az tejfölszőke auror. – És ezt a legőszintébben mondom.
– Őszinteség? Ugyan már, varázsló… Mindenki tudja, hogy a nagy hatalmas Merlin itt élt ezek között a falak között – morogta mérgesen az arcmás. – Mindenki tudja, hogy kincseket rejtett el. Önzetlen szándékkal nem járt itt senki.
– És a mulgik?
– A muglik? Muglik nem jutnak el idáig. Varázsképességűnek kell lenni, aki felébreszti a barlangot és kinyitja a kaput. De persze ez nem ilyen egyszerű. Hamarább fogtok hamukén elporladni.
– Nos, nekünk Merlin… már egy legenda – szólalt meg Hermione félhangosan, de a sziklaarc még így is nagyon jól hallotta. – Nem tudni sokat a kincsekről.
– Hogy merészelsz ilyet mondani Merlinről? – jött a dörgedelmes hang. – A földön járt legnagyobb mágusról beszélsz, boszorkány.
– Kérlek! Majdnem ezer év eltelt azóta, hogy élt…
– Mi lenne, ha nem most tartanál mágiatörténet órát, Granger? Még a végén felbosszantod, aztán mindketten rácseszünk – mormogta Draco a boszorkány fülébe.
– De…
– Mit motyogtok!? – rivallt rájuk a sziklaarc. – A tiszteletlenségetek felháborító. Beléptek ide, hívatlanul. Felébresztitek a barlangot. Mégis mit képzeltek magatokról?
– Nem tudtunk, hogy a barlang ennyire… élő. Mi az egyik társunkat keressünk, ahogy már említettem. Itt járt ebben a barlangban, és a nyomai ide vezettek minket. Tudjuk, hogy nem itt fogjuk megtalálni. De azért jöttünk ide, hogy megtudjunk mindent, amit lehet. És, ha már így alakult, hogy a barlang őrével beszélhetünk, akkor tőled csak információt kérünk ennyi az egész – válaszolt Draco hangosan és tisztán. – Semmi más minket nem érdekel.
– Hát így állunk? Akkor hát milyen áldozatot ajánlasz fel nekem cserébe? Hiszen semmi sincs ingyen, a válasz sem a kérdésedre, varázsló – Az arc torzan elmosolyodott, mint egy gonosz álarc. – Látom, egy szűz fehércselédet hoztál nekem.
– Kissé homályosan lát – suttogta a tejfölszőke mágus Hermione fülébe, aki egy könyökmozdulattal próbálta jelezni, hogy nem értékeli Draco vicceit.
– Szorult helyzetben vagyunk, Malfoy.
– Annyira talán mégsem – jegyezte meg fojtott hangon Draco.
– Nem fogsz feláldozni – rázta meg a fejét Hermione.
– Ne kísérts, Granger.
Közben a Merlin arcmása, ügyet sem vetve a két aurorral, folytatta a lelkendezést:
– Évszázadok óta nem áldoztak fel nekem ilyen értékes ajándékot. Lépjetek, hát előre! Nagyon fontos lehet neked, varázsló, az a bizonyos… társad, akit keresel.
Hermione elkerekedett szemmel fordult Draco felé, aki némán masszírozta az orrnyergét, mint aki tudja, hogy ebből még nagy baj lesz.
– Most komolyan? – nézett rá Hermione. – Én nem fogom feláldozni magam.
De mielőtt Malfoy auror megszólalhatott volna, hogy tisztázza a helyzetet, és megnyugtassa a társát, hogy semmi esetre sem akarja feláldozni, a kőarc kék szemei tágabbra nyíltak, újra felhorkant, de már most sokkal ingerültebben.
– Várjunk csak… – Az arc közelebb hajolt, vagyis még tágabbra nyitotta a szemét, mintha valóban látná őket. Majd hirtelen mennydörgő hangon üvöltött fel, amitől egy újabb jeges fuvallat süvített végig a barlangon, és mindkét auror hajába belekapott. – Te megbolondultál, kölyök?! A megveszekedett villámokra mondom! A saját feleségedet hoztad el ide?! És az asszony a gyermeketekkel várandós! Miféle tébolyodott átok ül rajtatok? El kellene emésszem mindkettőtöket.
A kijelentés úgy hasított a térbe, mint egy villámcsapás és az azt követő mennydörgés. Hermione idegesen szája szélét rágcsálva nézett Dracóra, akinek az arca egy pillanatra kifejezéstelenné vált.
Végül felvonta egyik szemöldökét, és elfojtott szarkazmussal szólalt meg:
– Na, ezt megmagyarázhatod neki, Granger.
Hermione felhorkant, karba fonta a kezét, és egy szemforgatással vágott vissza:
– Ugyan már, Malfoy! Te nem tudod ezt kimagyarázni? – Aztán legyintett, mintha az egész helyzet már így is eléggé abszurd lenne. – De tudod mit? Mindegy is.
A boszorkány előbbre lépett a sziklafalba vésett arcra nézett, és udvariasabb hangnemre váltott. Közben Draco kivont pálcával fedezte őt.
– Sajnálom, hogy gondot okoztunk, nem ez állt a szándékunkba – szólalt meg a lehető legbűnbánóbb hangon Hermione. – Kezdjük talán előről az ismerkedést. Hogyan szólíthatunk téged?
– Barátkozzunk is vele – mormolta a fülébe Draco szarkasztikusan. – Szerintem jobb lenne egyből elhúzni innen.
– Hoppanálni nem tudunk. Ha van jobb ötleted szívesen meghallgatom – suttogta vissza a boszorkány. – Futva nem fogunk kijutni olyan könnyen.
– Egyre szimpatikusabb ez a szűzáldozás. Áááú! Éles a könyököd.
– Megérdemelted.
Közben a szikla jégkék szemek ismét felizzottak, majd az arc mély, reszelős hangon felelt:
– Merlin vagyok. Minden varázslatok legősibb művelőjének arcképe, a féltett kincseinek örökös őrzője.
Draco felsóhajtott, míg Hermione biccentett, és tiszteletteljes hangon folytatta:
– Merlin, a segítségedet kérjük!
– Segítség? Miféle segítséget nyújthatok neked, te asszonyszemély? Én egy őrző vagyok. Nem egy mindentudó látnok, aki előtt a múlt, a jelen és jövő nem titok.
– Mi egyáltalán nem a kincsek miatt vagyunk itt, nem vagyunk kincsvadászok, ahogy ezt már a társam is mondta korábban – szólalt meg Hermione. – Nem kerestük, és nem is akarjuk tudni, hogy milyen kincsek vannak itt. – Persze ez nem volt teljesen igaz, de jelen pillanatban Hermione legszívesebben inkább nem fedezte volna fel a saját kárára a kincseket, amit egy ilyen nagyerejű védelmibűbáj védett. Az ésszerűség határán kellett mozogniuk. – Csak a társunkat keressük, aki nem olyan régen itt járt.
– Aurorok vagyunk – folytatta a megerősítést Draco. – Mi megvédjük a varázsképességűeket. A törvényt képviseljük.
– Ide nem tévednek be olyan varázsépségek, akiknek tiszta szándékaik vannak – mormogta Merlin, majd alaposan megnézte őket. – Évszázadokon át védtem ezt a helyet, jól tudom milyen kalandvágyók lépnek ide. Ugyanakkor… nem látszatok valóban simlisnek. De ez semmit sem jelent. Le kellene sújtanom rátok, el kellene égetnem benneteket. Ez lenne a legjobb, amit tehetnék veletek.
– Én nem vagyok simlis, de róla itt nem tudok nyilatkozni – szólalt meg Hermione.
– Szóval önként áldozod fel magad? Kár, hogy már nem vagy szűz, Granger – morogta a varázsló.
– Hagyjátok az ostoba vicceiteket! – dörmögött rájuk Merlin. – Adjátok elő, hogy kit kerestek, aztán tűnjetek el innen, a mágiámat nem akarom rátok pazarolni. Ma jó kedvemben találtatok meg, úgyhogy beszéljetek.
– Ahhoz képest, hogy aludt, nem túl barátságos.
– Elég volt, Malfoy! A szemével el tudna minket égetni, az tiszta mágia, amit látsz, és ez nem kopott meg az évek alatt – morogta Hermione.
– Bassza meg! Hát persze – jött rá a varázsló hirtelen, majd egyenesen a kék mágiagömbökbe nézett, ami Merlin szemét alkotta. – A társunk egy varázsló. Eljött ide, de nem tudjuk, hogy miért.
– Évszázadok óta nem hallottam ekkora marhaságot – dünnyögte gonoszul a sziklaarc, mintha még mindig nem győzték volna meg eléggé őt. – Egy őrzőt faggatni…
– Ő egy magas, nagydarab, mogorva varázsló – vette át újra a szót a boszorkány. – Ősi szertartások és az elemi mágia után kutathatott. Szeretnénk tudni, merre ment, és mit keresett itt. Miért akart visszajönni ide?
A Lumos és a jégkék fény halványan remegett a barlang falain, mintha maga is félt volna attól, amit megvilágított. Hermione és Draco némán álltak, ahonnan a durvára faragott, ősi arckép figyelte őket. A vonásain meglátszott az idő, a sziklák és a varázslat játékában, mégis volt benne valami nyugtalanítóan élő. A sziklaarc figyelmesen nézte őket, mintha mérlegelte volna a szavakat, mielőtt válaszolt volna.
– Látta őt? Vagy hallottad őt? – kérdezte Hermione félhangosan, hangja visszhangot vert a barlang mélyén. – Az embert, akit keresünk…
– Soha nem kérték még a segítségemet, kis boszorkány. Ellenszolgáltatás fejében semmiképpen.
Draco megforgatta a szemét, tudta, hogy valami ilyesmire megy ki a játék. Az „élő” védelmi bűbájok a valamit, valamiért elven működtek. Legalábbis, ha nem sikerült őket átverni, hogy segítsenek. A varázsló nem habozott sokáig, hanem elővette az erszényét, aztán az oltár felé sétált, mielőtt Hermione megállíthatta volna. Kiborította a galleonokat, amik csilingelve csattantak a köveken.
– Ez megteszi? – kérdezte a varázsló hideg hangon.
– Hmm, mit kezdhetnék az aranyaddal, varázsló? – nevetett fel a sziklaarc. – Van itt a sziklák között elég.
– Az arany az egyik legfontosabb, nem igaz? – jegyezte meg Draco. Tudta, hogy az aranyat a régi varázslók arra használták, hogy megerősítsék a varázslataikat. Egy próbát megért. – Ezek színarany galleonok.
– Itt nem érsz semmit sem vele – szólt Merlin arcmása, aki mohón figyelte a férfit. – De valami egészen mást szívesen elfogadok.
– Micsodát?
– A véredet – vigyorodott el Merlin arcképe. Ha eddig gonosznak gondolták az arcot, akkor most már egyenesen egy pszichopatának látszott. – Az bőven kárpótolna az információért, amit akár meg is tarthatnék magamnak. Mit érdekel egy varázsló vagy akár kettő sorsa. Én időtlen vagyok.
– Ez semmit se hallott még az erózióról? – dörmögte a férfi egyre idegesebben.
Draco egy rántással lehúzta a kabátjának a cipzárját, és már majdnem elővette volna a tőrt a tartójából, amikor Hermione kezét érezte a karján.
– Ne csináld! Éppen most éltél túl egy…
– Nem csinálok hülyeséget – rivallt rá a varázsló. – Nem segít, ha nem kap valamit cserébe. Engedj el, most!
– Én ajánlom fel a véremet! – szólalt meg Hermione hangosan, és erősen megszorította a varázsló vállát.
– Granger! Állj hátrébb! Ne hősködj itt nekem! – mordult rá Draco. – Én teszem meg a felajánlásomat. És hozzá ne nyúlj a tőrömhöz!
– Nem te teszed meg, hanem én. Most kaptál egy jó adag bájitalt, hogy újra erőre kapj.
– Állj hátrébb, Granger! Ne akard, hogy megátkozzalak. Te nem fogsz itt semmit sem csinálni a véreddel, majd én.
– Most komolyan véremmel jössz?
– Én nem hagyom, hogy megvágd magad! – rivallt rá Draco. – Tudod, hogy mekkora kockázatot vállalsz ezzel? – Azzal a jelentőségteljesen a pocakra mutatott. – Egy vágás, egy elállíthatatlan vérzés, aztán tényleg egy áldozat leszel azon az oltáron ott.
Hermione csak a szemét forgatta.
– Pár cseppről van szó…
– Ha megvágod magad, akkor azonnal kirepítelek innen a barlangból, és nem érdekel, hogy mi történik aztán. Akár az egész maga alá temethet. Megértetted?
Az arc megmozdult, mintha hosszú, álmatlan évek után most először próbálna teli torokból rájuk kiáltani.
– Elég! – hangzott a dörgedelmes hang. – Mindketten őrültek vagytok! Még a végén kárt tesztek egymásban. Micsoda házasság a tiétek? Oh, szerelmes Circe… Két ilyen elmeháborodottnak nem kell a vére. Jól van, segítek nektek, de nem jöhettek ide vissza. Megértettétek?
– Igen.
Hermione és Draco elég méltányosnak találták ezt az alkut, amit a barlanggal kötöttek. Még akkor is, ha mindketten éreztek némi kíváncsiságot, hogy felfedezők legyenek.
A jégkék szemek rájuk meredtek, majd lassan, szinte tétován, megszólalt:
– Emlékszem két betolakodóra. Hetekkel ezelőtt jártak itt. Érzetem a mágiájuk zümmögését. Nem muglik voltak, akik mindig bemasíroznak ide, aztán csodálkoznak, mint a bárgyú idióták, fényekkel játszanak, hangoskodnak, aztán elmennek. Ketten voltak. Két férfi járt itt… Az egyik varázsló volt, abban biztos vagyok. Nagyon erős mágiája volt, és az ő vére valóban jól jött volna. De a másik… ő valami egészen másmilyen volt. Valami, amit nem érthetek.
Draco és Hermione összenéztek. Nagyon nagy reménységgel hallgatták tovább a sziklaarcot.
– Milyen értelemben más? – kérdezte Draco gyanakodva.
Az arckép ráncolta a homlokát, mintha maga sem tudná pontosan szavakba önteni, amit látott vagy érzett. Ki tudhatja ezt egy ilyen évszázados varázslatnál. Valaki, bárki is legyen értelmet töltött ebbe a sziklaarcba, ami önmagában véve is egy csodának számított, de az egyikük sem tudta, hogy mégis milyen varázslat ez. Túl ősi volt, túl régi, és a jelen helyzetben nem állhattak meg tanulmányozni vagy legalábbis megérteni.
– Azt mondanám, hogy benne nem a mágia lakozott… hanem valami sötét, bűnös és nem e világra való. Sötét a lelke, sötét az ereje. Káosz ölelte körül, olyan vad és kiszámíthatatlan erő, amilyet még sosem tapasztaltam. Pedig évszázadokon keresztül járták ezt a helyet varázslók és boszorkányok. Sötét mágiával is megrengették már a barlangot. De sosem volt itt hasonló.
Hermione ösztönösen tett egy lépést. A levegő lehűlt körülöttük. Egyre jobban fázott, de a gondolatai elterelték erről a figyelmét.
– Mit kerestek itt? – kérdezte végül a boszorkány. – A kincseidet?
Az arckép sóhajtott.
– Valamit, amit nem találtak meg. Valamit, ami itt nincsen, és ha lenne sem kapták volna meg. Nem beszélhetek róla. Hangosan vitatkoztak, veszekedtek, dulakodtak is egymással. A varázsló figyelmeztette a másikat, de az nem hallgatott rá. Varázsolni akart. Aztán… elszabadult az a dolog. Az a sötét erő, amit az a rendellenes hozott magával, itt kavargott mindenhol. A barlang megremegett, a kövek sikoltottak. Éreztem, ahogy ráfonódik a mágiámra, de Merlin erejével nem bír el semmi sem, túl mély varázslat, ami beleivódott mindenbe itt. A varázsló valami átkot bocsátott a sötét erőre, aminek egy része leszakadt a másikról, megelevenedett, mint egy féreg. Végül mindketten eltűntek, mintha a tenger kimosta volna őket. Aztán újra csend lett. De az a dolog itt maradt.
– És mit hagytak itt? – Draco hangja éles volt, mintha előre tudná a választ, amiről még maga sem tudta, hogy mi lehet. Az a valami volt az, ami őt el akarta intézni nem sokkal korábban.
Az arckép szemei a mélybe fordultak, mintha a sziklák mögé pillanthatna. A barlang falai megborzongtak.
– Valamit, ami még mindig itt van. Valamit, ami mozog a kövek között… és figyel minket. Téged megtámadott, varázsló, nem igaz?
– Igaz.
– Elszívta az erődet, igaz?
– Igen – bólintott Draco.
– És most itt szunnyad valahol jólakottan – folytatta a barlang. – Egyelőre nem kell neki újabb áldozat, de…
Egy reccsenés hallatszott a sötétben, kísérteties volt és hátborzongató. Hermione keze ökölbe szorult. Draco előhúzta a pálcáját.
– Van még bármi? Egy név vagy akármi? – kérdezte a boszorkány. – Ebből még nem tudjuk, hogy a társunk lehetett-e.
– Az egyik Flint… és a másik… McLaggen. Ősi családok leszármazottai – mondta a sziklaarc.
– Ők eljutottak hozzad?
– Nem – jegyezte meg határozottan az arc. – Csak ti tudtátok hogyan ébresszetek fel.
– A rúnák – bólintott Hermione.
– De most már menjetek! Nektek még viszonylag ártatlan a lelketek, ez a sötétség ne emésszen fel titeket.
– Milyen kedves – dünnyögte a tejfölszőke auror. – Megtisztítjuk a barlangot kárpótlásul – ígérte Draco. – Ide küldünk néhány társunkat, hogy fogják be ezt a parazitát.
A sziklaarc felnevetett.
– Ha halálvágyatok van, varázsló, akkor gyertek. Az a sötét erő veszélyes. És a kincseket úgysem kapjátok meg.
Azzal hirtelen mindent elöntött a víz, mielőtt bármelyikük is mondott volna bármit, akár egy varázslatot, akár egy szót. Iszonyat gyorsasággal mosta ki őket a barlang magából, mintha megelégelné az ott tartózkodásukat. Erős mágiahullám volt, ami ellen nem tehettek semmit sem.
Hermione és Draco egymásba kapaszkodva lökte ki víz a partra egyenesen Blaise és Theo lábai elé. Mindketten csurom vizesen, köhögve érték oda. A tenger habjai pedig visszahúzódtak a medrükbe.
– Én lélegeztetem, Grangert! – jelentkezett Blaise.
– Egy frászt – vágott vissza Theo. – Én vagyok a gyógyító.
– Zúggyógyító.
– Lélegzem magamtól – nyögte a boszorkány, köhögött egy kicsit. – De talán Malfoyon kell segíteni egy kicsit.
– Jól vagyok – morogta a varázsló, majd engedte, hogy a boszorkány kibontakozzon az öleléséből. Mindketten gyorsan talpra álltak, és elkezdték megszabadítani magukat a kalandjuk hordalékától.
– Na? – kérte a fekete hajú auror – Mit láttatok bent? Baromi sokáig voltatok odabent, és nem reagáltatok a horgonyvarázslatra. Már éppen utánatok akartunk menni.
– Majdnem fel kellett áldoznom egy szüzet – mondta Draco, majd hátrasimította a vizes haját, és közben villogó szemű Hermionéra nézett, aki éppen szárító bűbájokat varázsolt magára. – De egy sem volt a közelben.
– Marha vicces – horkantott fel Hermione. – Beszéltünk a barlanggal.
– Ezek ketten szednek valamit? – kérdezte Blaise Theótól, aki erre vonatkozó vizsgáló varázslatokat bocsátott a két aurorra.
– Enyhe megerőltetés, de mindkettő magánál van.
– A barlangot megbűvölték – magyarázta Draco, miközben elkezdett megszárítkozni. – És Merlin arcképe beszélt hozzánk.
– Szimplán őrültek. Milyen beszélő barlang, ti valamiféle mesébe keveredtetek? – kérdezte Theo.
– Pedig így volt – erősítette meg Hermione, aztán megint köhögött. – Merlin arcképe egy védőbűbáj. És sikerült aktiválnom a működését. Tulajdonképpen én voltam, aki felébresztette.
– Jellemző… griffendélesek – mondta Blaise mosolyogva. – Folytasd, drágám!
– Valamit, kincseket vagy akármi is legyen azokat védi. Nagyon erős védőbűbáj, annak ellenére, hogy Merlin idejéből való lehet, egy erősebb pillantással úgy meg tud sütni valakit mágiájával, hogy por lesz belőle egyből. Ősi bűbáj, valószínűleg nagyon is hatékony. Nem is értem hogy-hogy nem kopott még el egy kicsit sem.
– Granger, most nem megyünk vissza tanulmányozni – jegyezte meg Draco. – És emlékezz az alkura! Mi oda nem mehetünk vissza.
– Eszemben sincs, Malfoy – fújt egyet a boszorkány. – De ettől még lenyűgözőnek találom az egészet. Nem mindennap lát az ember ilyesmit. Pláne nem tapasztalja meg közvetlen közelből.
– Napról napra jobban sajnálom Potteréket – fújt egyet a tejfölszőke mágus. – Te és a kíváncsiságod fogsz egyszer nagyon nagy bajba keverni.
– Folytassuk inkább, Malfoy.
– A Merlin arckép megerősítette, hogy pár hete Flint volt itt – vette át a szót Draco. – De nem volt egyedül. És a legnagyobb meglepetésünkre egy McLaggen nevű illetővel.
– A miniszterrel? – kérdezte Zabini, és pislogott. – Meglepő fordulat.
– Nem hiszem. Azt mondta, hogy a két férfi közül az egyik varázsló volt, a másik valami rendellenes, sötét mágiával rendelkező valaki – szólalt meg Draco, és leporolta a megszáradt homokot a kabátjáról. – A dulakodtak. És Flintnek sikerült leátkoznia azt, amitől a másik szenvedett. Valószínű ez lehet a parazita, ami ott van bent a barlangban, ami rám akart akaszkodni. Szerintem nem Tiberius volt az, aki odabent volt Flinttel.
– És miből gondolod, hogy nem Flint az, aki rendellenes mágiával járt ott? – kérdezte Hermione.
– Ezt sem zárnám ki. Viszont úgy gondolom, hogy ha Flinttel lett volna valami gond, akkor nem tudtunk volna sehol sem a mágikus aláírását beazonosítani, még ott sem, ahol már nagyrészt lekopott.
– Ez így van – tette hozzá Theo is, mint önjelölt szakértő. – De annyira kevés ilyen dokumentált eset van, ahol mágikus parazitákkal fertőzött személyt vizsgálnak, hogy komolyan el kell gondolkodnom, hogy vissza kellene mennem a Mágus Akadémia könyvtárába kutatni.
– Ő, aki éveken át csak dugni járt a zárolt részlegbe – sóhajtott fel Zabini. – Áúú! Most miért kellett így beleboxolnod a karomba?
– Auror vagy te szerencsétlen! A barátainknak szüksége van a segítségünkre, egy kis komolyságot erőltess már magadra – horkantott fel megvetően Theo. – Ne féljetek, mindent ki fogunk deríteni. Megvizsgálom nektek McLaggent, ha kell.
– Megnézem, ha bejutsz a mágiaügyi miniszter közvetlen közelébe. Jobban őrzik, mint a Gringottsot a sárkányok – fújt egyet Draco.
– Talán elterjeszthetnénk, hogy van egy új mágikus emberekre is ártalmas nemi betegség – vonta meg a vállát Blaise. – Leeső farok vagy valami hasonló… Most miért néztek rám így? Legyen akkor impotencia, az biztosan hihető. Járt a Mámoros Lótuszban egyszer-kétszer. Láttam a nevét párszor a privát főkönyvekben. Ki hibáztatná, amikor nincs sem felesége, sem barátnője?
– Ha elkapnak titeket emiatt, akkor én mosom kezeim – emelte fel a kezét Draco. – Én ebben nem fogok részt venni. Világos? Ha tévedünk, és ha pontosan ebben tévedünk, akkor biztosan nem lesz az a hatalom vagy galleon, ami megment minket az Azkabantól.
– Lehet, hogy a Mámoros Lótusz miatt van McLaggennek és Flintnek közös ügye a Wizengamottal? – kérdezte Hermione hangosan, majd összefonta maga körül a kezét. – Flint megtudta, hogy McLaggen oda jár. Megzsarolta a kutatása miatt. Elvitte Merlin barlangjába, hogy megmutassa hol akar kutatni. Aztán dulakodtak… Megátkozta. Leszedte a parazitát, amiről McLaggent biztosan nem is tudott, és csak véletlen volt az egész. Aztán a Wizengamot előtt McLaggen megvádolta valamivel Flintet. Talán testisértéssel vagy mással.
– Csak egyet felejtesz el! Apám szerint Flint indította az eljárást a miniszter ellen.
– Tényleg ezt mondta… telefonon – tette hozzá Hermione. – Apádnak mióta van telefonja?
– Mugli üzletek – legyintett Draco.
– Ettől még furcsa.
– És ez most tűnik fel neked? Lassan kapcsolsz, Granger.
– Annyira abszurd, hogy fel sem fogtam – fújt egyet a lány.
– Te, mi az a telefon? – kérdezte Nott Blaise-től?
– Tippem sincs. De Luciusnak van. Mugli dolog lehet.
– Mugli?
– Aha.
– Júúújjjj – szólalt meg Theo. – Mikor lesz a következő Malfoy-parti? Ezt az orra alá kell dörgölnöm.
– Ejtsétek a témát! – jött a dörgedelmes parancs Dracótól. – Grangerrel éppen próbáljuk a lehetséges variációkat összerakni. Folytasd, Granger!
– Jó, akkor egy másik verzió szerint. Flint… Miért hozta volna ide McLaggent, ha előtte eljárást indított a miniszter ellen? Olyan abszúrdnak tűnik ez nekem.
– Talán meg akart vele egyezni. És ahhoz meg kellett mutatnia, hogy mi akar feltárni.
– A barlang azt mondta, hogy amit keresett az nem itt van.
– Flint tévedhetett is.
– Ez nem magyarázza a rendellenes mágiát – szólalt meg Theo is. – Annak a parazitafertőzésnek lennének tünetei. Súlyos tünetei. Tiberius pedig majd’ kicsattan. És ha ez tényleg itt lébecol ebben a barlangban, akkor elég erős mágiának kell lennie, hogy le tudja húzni Dracót a mélybe és rá tudjon akaszkodni.
– Most semmit se éreztünk – mondta Hermione. – Legalábbis én ilyesmit nem éreztem.
– Én sem – rázta a fejét Malfoy. – De nem igazán tudtunk vizsgálódni parazita ügyben.
– Ez trükkös – jegyezte meg Nott. – Egyedül nagyobb lehetőséget jelentettél egy éhes parazitának, mint ti ketten. Osztódnia kellett volna, ezek pedig nem szeretnek így szaporodni. Utána kell néznem ezeknek.
– Milyen szuper…
– Mielőtt még rátörnénk a miniszterre, gondoljunk át az egészet – fújta ki a levegőt Draco. – És még mindig nem hiszem, hogy Tiberius eljött volna Flinttel ide. Főleg, ha nem éppen volt egy folyamatban lévő ügyük a Wizengamot előtt. Idióta lépésnek tűnik.
– Talán, de amíg nem tudjuk miért zajlik köztük a tárgyalás… addig ez csak elmélet – sóhajtott fel a boszorkány. – És ha Cormac volt? Az unokaöccse?
– Róla sok mindent feltételeznék. Még akár parazitafertőzést is… bár ő maga a Minisztérium egyik legnagyobb parazitája… Őt azért egyszerűbb ellenőrizni, mint a nagybátyját.
– Blaise, megszerveznéd azt a csapatot, aki megvizsgálja a barlangot? – kérte Hermione. – Jó lenne tudni, hogy mi ez a parazita, és egyáltalán kell-e vele foglalkozni.
– Neked bármit, édesem.
– Én vállalom a szakirodalmat – emelte fel a kezét Theo. – Van valakinek egy kis Százfülé-főzete kölcsönbe?
– Minek kell az? – kérdezte Draco. – Bemész a könyvtárba, körülnézel, aztán kijössz.
– Volt egy kis gondom az őrszolgálattal a könyvtárban a Mágus Akadémián – magyarázta a barna hajú varázsló. – Nem nagyon látnak szívesen ott. És nem hiszem, hogy egy hirtelen támadt intellektuális impulzus miatt beengednének.
– Ne aggódj, haver! – veregette meg a vállát Zabini. – Nekem van még. De csak egy kicsit kapsz. Grangerből nekem még kell egy kicsi, hogy el tudjak vegyülni a Zsebpiszok közben.
– Mi lett azzal, hogy ez titok? És csak akkor használod, amikor tényleg szükség van rá? – kérdezte a boszorkány karba tett kézzel. – Ha elfogy, akkor nem adok egy hajszállal sem többet.
– Nézd, Hermione Grangernek még a vörös szőnyeget is leterítik, ha elmegy egy könyvtárba. Ezt mindenki tudja. Be fog pisilni az igazgató a gyönyörűségtől, ha besétálsz oda, és kikérsz egy könyvet a mágikus parazitákról. Hagyd, hogy szegény ördögnek legyen némi esélye.
– Ezt erősen kétlem.
– Lebecsülöd a mágustársadalomra mért befolyásodat, kedvesem. Lehet, hogy neked elég az, ha aurorként, emelt fővel végigsétálsz az Abszol úton, majd belenyomod néhány csúnya, rosszfiú arcát a macskakőbe, de ha ilyen lábaim lennének… Én biztos kihasználnám a társadalmi ütőkártyáimat is.
– Kösz a tanácsot, Blaise.
– Bármikor, édes.
– Legyen – forgatta meg a szemét Hermione. – De figyelmeztetlek, ha megpróbáltok bármi olyasmit csinálni, amit én nem tennék, akkor esküszöm mindkettőtöket nagyon csúnyán meg foglak átkozni.
– Mit gondolsz, ez nyílt fenyegetés, Draco? – kérdezte Theo.
– Én nem hallottam semmit – emelte fel a kezét Malfoy auror. – De ha megtudom, hogy nem tartottátok be, amit Granger auror kért, akkor én foglak titeket megátkozni, tudjátok mivel, és azt egyikőtök se akarja.
– Nekem nem kell segítség, Malfoy!
– Tudom. Láttam, hogy mit műveltél Marietta Edgecombe-bal – sóhajtott Draco. – És az ötödikben volt, azóta ki tudja milyen csúnya átkokat tanultál még. Rosszabbat is tudhatsz, mint a Crucio. De hagyd, hogy én is elszórakozzam a két leidegesítőbb barátommal.
– Ha ez tesz boldoggá, Malfoy…
– Jó! – szólalt meg Theo. – Ígérem, jó leszek.
– Én meg figyelek rá – karolta át a vállát Blaise. – Ti meg menjetek a Malfoy-kúriába.
– Rendben.
Röviden elköszöntek egymástól, Blaise és Theo dehoppanáltak, aztán Hermione és Draco egyedül maradtak a parton. A tenger közben már szelídebb hullámokkal csapódott a partmenti sziklákba. A szél egyre hidegebb lett.
– Rohadt egy nap volt – szólalt meg Draco.
– Egyetértek – fújta ki a levegőt Hermione.
– Indulhatunk?
– Nem hiszem, hogy ennél készebb lehetek még a találkozásra a családoddal – sóhajtott fel a boszorkány.
– A kaja mindig jó – jegyezte meg az auror egy félmosollyal. – Kérek neked egy kis csokiszuflét.
– Én vezetek – szólalt meg Hermione ellentmondást nem tűrő hangon.
Draco felhúzott szemöldökkel meredt rá.
– Nem is tudod merre kell menni. Úgy egy picit nehéz lesz. Nem gondolod?
– Te navigálsz – jelentette ki a boszorkány. – Gondolom, hogy nem okozna túl nagy problémát.
– Jó, akkor én választok zenét – vágta rá a varázsló.
– Nem.
– Dehogynem. Az én kocsim. Akár énekelhetnék is.
– Malfoy, nem kímélnél egy kicsit? – kérdezte Hermione. – Most éltünk túl egy akciót.
– Aki mardekárosok közé keveredik… – ciccentett fel Draco egy nagy hatásszünetre – az magára vessen. És valahogy le kell vezetnem a stresszt. Ez az egyik módja.
– Meg sem merem kérdezni, hogy mi a többi – sóhajtott a boszorkány.
– Elmondom, és meg sem kell kérdezned – vigyorgott ravaszul a férfi.
– Ez igazán nagyszerű.
– Repülnék – mondta végül Draco hangosan és kitárt karokkal. – De persze a szexet sem utasítanám vissza.
– Sajnállak. De nem szánlak meg.
– Oh, Granger, senki sem kért rá, hogy tedd meg nekem ezt a szívességet – vigyorgott Draco. – Tudom, hogy szeretsz az önjelölt áldozat szerepében lenni, de azért ezzel túllépnél egy bizonyos határt.
– Nem. Úgy értettem, hogy nem engedlek el az akcióról csak azért, hogy nőket hajkurássz. És gondolod, hogy odadobnám magam? Neked? Álmodozz csak tovább.
– Hidd el, meglesz!
Draco hangosan felnevetett. Hermione csak elmosolyodott rajta, és forgatta a szemét.
***
A kocsi halkan duruzsolva haladt az országúton, elhagyva Cornwall vadregényes táját, és egyre közelebb kerülve Wiltshire elegáns, letisztult vidékéhez. Hermione a kormányra összpontosított, de egy pillanatra sem tudta kiverni a fejéből, hogy épp a Malfoy-kúria felé tartanak. Tintagel nyirkos barlangja után ez a világ teljesen másnak tűnt – kevésbé titokzatosnak, kevésbé nyomasztónak, ez persze nem volt meglepő és cseppet sem váratlan, hiszen Anglia legszebb részein haladtak keresztül. Minden erejére szükség volt, hogy ne kezdje el újra boncolgatni a Merlin barlangja témát, amit körülbelül fél órája fejeztek be.
Draco az anyósülésen ült, egyik kezével hanyagul az ablakkeretre támaszkodva, a másikban a navigációt segítő pergament tartva, amit rögtönözve bűvölt meg a boszorkánynak, akivel volt némi vitájuk a férfi navigációs technikájára vonatkozóan, amit Draco végül így orvosolt, mert a telefonja úgy tűnt elázott a barlangi akciójuk után.
A rádió használatát pedig mindketten feladták már. Egyikük sem jutott közös nevezőre a zeneválasztást illetően. Egy időre Hermione még el is némította Dracót, aki fennhangon elkezdte énekelni a kedvenc Walpurgis Lányai slágerét. Végül megegyeztek a közös csendben, amit a varázsló egy-egy kisebb útvezetési javaslattal szakított félbe, amikor a pergamen kissé megzavarodott.
– Már nem vagyunk messze a birtoktól – magyarázta a férfi. – A tájolóbűbájok kezdenek megzavarodni.
– Jól van.
– A következő kereszteződésnél balra fordulj – jegyezte meg Draco, majd újra kifelé bámult az ablakon. Nem volt benne izgatottság, sem idegesség, hogy megint láthatja a szüleit és az otthonát. Számára a kúria nem volt sem különleges, sem félelmetes – csupán az otthona, amelyet az utóbbi években inkább elkerült. Legalábbis többet tartózkodott a londoni lakásában, mint a kúriában. És ezzel semmi gond sem volt. Legalábbis az apja szerint, aki hevesen támogatta a fiát abban, hogy önállóan is éljen. Narcissa sokkal ragaszkodóbb volt, és szívesen szemmel tartotta volna Draco minden lépését.
Hermione azonban nem tudta ilyen könnyedén venni a tényt, hogy egy olyan helyre megy vissza, ahol nem szerzett túlságosan szép emlékeket. Persze ezt nem mondta Dracónak, aki ennek ellenére tudta, hogy ez egyiküknek sem lesz könnyű.
– Valami nem megy ki a fejemből – törte meg Hermione a csendet.
A varázsló közben felé fordult, és biztos volt benne, hogy a boszorkány most fog előhozakodni a Malfoy-kúriában történt szerencsétlen helyzetről. Ez mindig is nyomasztotta Dracót, és szívesen többször is bocsánatot kért volna tőle.
– Mire gondolsz?
– Miért hitte a barlangban a Merlin arckép, hogy házasok vagyunk? – kérdezte a lány.
– Talán jó az álcánk – válaszolt Draco, de ő nagyon is jól tudta, hogy miért van ez, viszont esze ágában sem volt magától bevallani. – Talán erre a feltételezésre jutott a pocak miatt.
– Aha. Erre nem is gondoltam – mondta Hermione, és már ejtette is a témát.
– Állj meg itt egy pillanata, kérlek – szólalt meg az auror hirtelen.
– Miért?
– Mert láttam egy kóbor murmáncot az út szélén – dobta be a témát Malfoy.
– Hol?
– Csak vicceltem. De jobb lenne, ha a kúriáig már én vezetnék – fújt egyet Draco. – És úgyis nekem kell kinyitni a kaput, ráadásul ott vannak a védőbűbájok.
– Rendben.
Hermione nem látta értelmét a vitatkozásnak, egy félreeső helyen lehúzódott, aztán cseréltek. Újra úton voltak, ami kezdett nagyon is monotonná válni. Az boszorkány most már jobban élvezte a táj szépségét, a zöld lankákat, valahol meg tudta érteni, hogy Malfoyék miért választották ezt a helyet otthonukként.
– Talán át kellett volna öltöznünk – szólalt meg Hermione némi gondolkodás után. – Tiszta homok vagyok mindenhol. Pedig már egy csomót eltűntettem.
– Jól nézel ki, Granger.
– Biztos beverted a fejedet, Malfoy, vagy komolyabb volt a fulladás, mint gondoltunk. Egyébként rajtad is van egy kevés homok.
– Pont amennyi kell. Nem zavar – mondta Draco, de közben megvakarta a nyakát.
A varázsló nem sokkal később lehajtott egy földútra, amit enyhén szólva járhatatlannak tűnt, Hermione éppen szót akart emelni, hogy valószínű defektet fognak kapni, de mire áthaladtak egy védőbűbájon a zötykölődés azonnal megszűnt, és egy teljesen sima tölgyfákkal szegélyezett úton haladtak tovább.
– Ez az egyik hátsó út. Kicsit rázós.
– Észrevettem – szólalt meg a lány.
– És itt van a kúria.
Ahogy Draco befordult a hosszú, kaviccsal felszórt felhajtóra, a hatalmas épület lassan kibontakozott előttük. A kúria a késő délutáni napfényben egészen másnak tűnt, mint Hermione emlékeiben. A sötét, baljós árnyak helyett most aranyló fény játszott a tornyokon, a díszes kovácsoltvas kapun túl pedig egy gondosan ápolt kert terült el.
Aztán Hermione kiszúrta őket. Először csak hunyorogva, de majd tágra nyílt szemmel figyelte őket.
– Jézusom, azok ott azok, amire gondolok?
– Igen – húzta el a száját Draco. Nem különösebben kedvelte ezeket a lényeket, de a család ragaszkodott hozzájuk. Generációkra vissza tudták őket vezetni.
– Azok…
– Igen, Granger, azok pávák. Pedigrés pávák.
– Atyám…
Az albínó pávák méltóságteljesen sétálgattak a pázsiton, tollazatuk szinte világított a késődélutáni napsütésben. Gyönyörűek voltak a maguk nemében, és csak fokozták a környezet gazdagságát.
– Sosem láttam ilyeneket – jegyezte meg Hermione.
– Nem is láthattál. Ezek… különlegesek – sóhajtott a varázsló. – De ne menj hozzájuk közel. Csípnek.
– Nem szereted őket?
– Nem igazán – rázta meg a fejét Draco. – Valahogy nem vagyok oda a madarakért. De a családi örökség részei.
Elhajtottak a kert mellett. A virágágyásokban precízen rendezték el a virágokat, mintha egy festmény részét képezték volna – az élénk színek és gondos harmónia árulkodott a gondos tervezésről. Valószínűleg Narcissa Malfoy ízlését tükrözték vagy egy ügyes manóét, aki a kertekért volt felelős.
– Sokkal nagyobb a kúria, mint ahogy gondoltam – szólalt meg Hermione elmélázva.
– Hátul vannak még üvegházak is. Egy vendégház. Tó. Egy-két legelő. Kviddicspálya. Ilyesmi.
– A villa sokkal jobban néz ki.
– Hát igen, annak van egy fajta bája, hogy a felét letarolta egy Bombarda – szólalt meg a varázsló, és elmosolyodott.
– Én a szebbik és épebb felére gondoltam.
Draco befordult a kúria háta mögött húzódó útra, majd megállította az autót, de nem szállt ki rögtön. Ujjai kissé görcsösen simultak a kormányra, miközben mély levegőt vett. Hermione alig hallhatóan felsóhajtott. Furcsa volt itt lenni – egy olyan helyen, amely egykor rémálomszerű emlékeket hagyott benne, és most mégis idillinek és békésnek tűnt. A kontraszt megbénította egy pillanatra.
– Ne gondold túl – szólalt meg Draco, miközben kikapcsolta a biztonsági övét, majd ajtót nyitott. – Ez csak egy ház. Régen eltűnt innen minden, ami sötét.
– Jól van.
– Nekem is vannak rossz emlékeim. Tudod?
– Elhiszem.
– Láttam, ahogy egy kígyó megeszi a mugliismeret tanárunkat – folytatta Draco.
– Micsoda? – kérdezett vissza a boszorkány.
– Sosem jártam arra az órára… és alig ismertem azt a tanárt – A férfi vett egy mély levegőt. – Egyszerűen megölték, aztán jött Nagini… Leájultam a székről.
– Merlinre… Malfoy! Én ezt nem tudtam.
Hosszú csend múlva Draco ismét megszólalt.
– Aztán sok-sok kínzást láttam. Végignéztem a tiédet is – mondta a varázsló. – Szóval mind a kettőnknek van itt elszenvedett traumája. Miután vége lett a háborúnak, és a szüleim végre visszatértek valamennyire az öntudatukhoz, minden sötét mágiát kiűztek az otthonunkból, és egy részét át is alakították.
– Mindannyian túlélünk…
– Úgy valahogy. De nehezen megyek végig még mindig az előcsarnokban. Érzem még néha azt a kurva kígyó szagot. Hányinger.
Hermione oldalra pillantott egyenesen rá, de nem mondott semmit. Csak egy ház, ismételte meg magában. Egy olyan ház, amely valaha a legsötétebb helynek érződött, és most hirtelen egy kifinomult udvarház kényelmét sugározta. Talán tényleg túl sokat gondolkodott. Végül lassan bólintott, majd ő is kikapcsolta az övét és kinyitotta az ajtót.
– Csak egy ház – motyogta maga elé a lány félhangosan. Ebben teljesen nem volt biztos, de legalább egy kicsit el tudta hallgattatni a gondolatait. Ez is jól jött most.
– Igen, csak egy ház.
Draco megkerülte az autót, aztán megállt Hermione előtt.
– Ha kellemetlenül érzed magad, akkor szólj. Nem kell semmiféle hősködés. Oké?
– Évekkel ezelőtt volt, Malfoy, szerintem már nem kell emiatt aggódnod. Nem fogok pánikrohamot kapni. Azóta nagyobb traumák is értek, mint a nagynénéd… Nem fogom kiborítani a szüleidet, ha ettől félsz.
– Én miattad aggódom, Granger – mondta Draco a lehető legőszintébben. Hermione hálás is lehetett volna neki, ha nem köti le az, hogy tényleg bebizonyítsa őt, hogy nem fog bent pánikrohamot kapni. – Mint a társad, nem szeretném, ha valami negatívan érintene. És ha nem akarsz itt maradni ma este… Ha beszéltünk apámmal mindent, akkor egyből indulhatunk is.
– Okosabb lenne, ha mindketten pihennénk a visszaút előtt, és nem bájitalokra bíznánk magunkat. Megleszek – biztosította a boszorkány. – De ha valamelyikőtök is bocsánatot akar kérni…
– Hát itt vagytok – szólalt meg Narcissa, aki éppen akkor lépett ki a kúriából, és félbeszakította a boszorka mondandóját. Légiesen, egy égszínkék talárban lejött a lépcsőn, aztán megállt előttük. Narcissa Malfoy kifogástalanul öltözött, és a modora is ilyen volt. Mézszőke haja pedig irigylésre méltó. Mosolya pedig természetesebb, mint azt Hermione várta volna. Narcissa vagy tényleg örült nekik, vagy az egyik legtehetségesebb tagja a társaságnak, amibe beleszületett. – Már vártunk titeket. Sokáig tartott, amíg ideértetek.
– Anya – köszöntötte Draco, és két apró puszit nyomott Narcissa arcára. – Egy kicsit elhúzódott a munka.
– A munka… – legyintett a nő, majd Hermionéhoz fordult. – Üdvözlöm nálunk! Nagyon köszönöm, hogy eljött Miss Granger. Tudom, hogy az udvariasság és más egyéb dolgok vezettek ahhoz, hogy eljöjjön ide ma. A régi emlékek ellenére is, remélem, hogy jól fogja magát érezni itt nálunk. Fogadja bocsánatkérésem, amit a néhai nővérem…
– Erre nincs szükség Mrs. Malfoy! – szabadkozott a boszorkány, durván félreszakította a nőt. Mire Narcissa csak bólintott egyet. – Én már magam mögött hagytam a múltat. Maradjon is minden ott. Nincs szükség több bocsánatkérésre, mint amit eddig is megtett.
– Hívj Narcisszának, kérlek! – mosolyodott el az idősebb boszorka. – Nincs szükség annyi formaságra, kedvesem.
– Engem meg Hermionénak.
– A fiam barátait mindig is szívesen látjuk – folytatta Narcissa.
– Köszönöm – mondta a lány, és nem javította ki Malfoy asszonyt, hogy ő bizony csak a társa a fiának, és messze állnak a barátságtól. De valóban így volt ez? Nos, igen. Udvariasan megköszönni egyszerűbbnek tűnt, mint hosszasan magyarázkodni, hogy Malfoyjal mégis milyen kapcsolatban állnak.
Draco pedig csak hallgatagon állt ott, mintha ő ott sem lett volna a két boszorkány között. Furcsa módon Granger köszönömje egy apró mosolyra késztette, de az anyja tett róla, hogy ne gondolkozzon el ezen sokáig.
– Pompás – mosolyodott el Narcissa. – Mindent el kell mesélnetek, drágáim, erről a küldetésről. Ezek a mugli boszorkányszövetségek vérlázítóak. Mindent tudni akarok. Nagyon érdekelnének azok a dolgok, amiket a mugliknál fedeztetek fel. Vannak új fejlemények?
– Egyelőre nem beszélhetünk erről – szólalt meg Draco. – Sajnálom, anya, de most nem igazán alkalmas az idő, hogy ilyesmiről beszéljünk. Rengeteg titkos információ van, amit nem fedhetünk fel.
Narcissa csak legyintett egyet, mintha azt mondaná, hogy Draco mehetett volna befektetési bankárnak is, mert arról legalább lett volna mit mesélnie, de most az egyszer visszafogta magát. Legalábbis ezt a témát nem hozta újra fel. Bár a fia nagyon is tudta, hogy ez valamikor elő fog kerülni. Ha máskor nem is, akkor a holnapi reggelinél.
– Akkor… Nem kertelek. Meg kell, hogy mondjam borzalmasan néztek ki, ezen nincs mit szépíteni – szólalt meg Narcissa. Draco sejtette, hogy anyja valahogy szóba hozza ezt a témát is. – Nem vagyok járatos a mugli divatban, de úgy néztek ki, mintha a tengerben fürödtetek volna ruhástul.
– Valami ilyesmi történt – mormogta Draco. – De minden rendben.
– Dehogy van rendben. Ez a mugli konfekció egyszerűen túlságosan is nélkülöz mindenfajta eleganciát. – Narcissa időközben ráérősen elindult a bejárat felé. – Meg sem merem fogni az anyagot, nehogy porrá legyen az értintésemtől.
– Ez tréningruha – magyarázta Hermione. – A muglik ilyesmikben szoktak sportolni, kirándulni. Ezek a kabátok megvédenek a hidegtől, és valamennyire vízlepergetősek.
– Oh, Merlinre. Ez igazán érdekes.
– Vannak elegáns ruháik is a mugliknak – folytatta a boszorkány elmélázva, ahogy haladtak tovább. – De általában a kényelmes ruhadarabokat hordanak, ha kirándulásra mennek, ahogy mi is tettük.
– Kényelmes – erősítette meg Draco, de persze Narcissa egyiküket sem hallgatta meg. – Határozottan kényelmes.
– Te mindig is rebellis voltál, ami az öltözködésedet tekinti, drágám. Emlékszem, hogy legutóbb egy förtelmes bőrkabátban jelentél meg. Műbőr. Sosem hallottam ilyesmiről. Majdnem elájultam. Legalább sárkánybőrből lett volna. Annak legalább van haszna.
– Anya, kérlek…
– Mindkettőtöknek friss ruhákra van szükségetek.
– Felesleges – próbálkozott Draco.
– Mindenképpen ragaszkodom hozzá, hogy a mai estét a vendégeinkkel együtt töltsük – szólalt meg a boszorkány, majd kihúzta magát. – Ezekben a rongyokban pedig nem jelenhettek meg. Merlin, a manók szívrohamot fognak kapni, ha ki kell mosniuk őket.
– Persze a manók – dünnyögte a fia.
– Ebben a mugli öltözetben nem jelenhettek meg a vacsorán. Higgyetek nekem! Borzasztóan kényelmetlenül éreznétek magatokat a sok kérdéstől.
– Anya… hoztunk váltóruhát.
– Ha az is mugli, akkor ne fáradjatok vele.
– De…
– Vendégeink vannak, Draco – legyintett az idősebb boszorkány. – Küldjem el őket? Ezt nem gondolhatod komolyan, drágám. Elegáns viseletet szükséges a vacsorához. Nem túl formális, de elegáns.
– Igazán nem…
– De mi nem azért jöttünk, hogy zavarjunk…
– Ne butáskodjatok már! – vágott mindkettejük szavába Narcissa. – Mindkettőtök felvesz egy csinos dísztalárt, részt vesztek a vacsorán, eltöltetek egy kellemes éjszakát a kastélyban, aztán reggel visszamehettek… a muglik közé – fejezte be a mai estéjük felvázolását egy kis szarkazmussal. – Rátok bízom, hogy Luciusszal mikor kerítetek sort a beszélgetésre. De minden másból nem engedtek. A vacsorát fél hétkor tálaljuk. Addig pihenhettek egy kicsit. Holnap reggel pedig egy pazar reggeli után mehettek csak el. Már mindent megterveztem. Nemleges választ nem fogadok el.
Draco leplezetlenül nyögött fel. Váltottak Hermionéval egy kétségbeesett pillantást.
– Elnézést, Narcissa, de nekem az álcámat fent kell tartanom. És ezt a pocakot nem lehet fel és levarázsolni – szabadkozott Hermione. – Kellemetlenséget okoznék… mindannyiunknak. És némi problémát, ha valaki félreértené. Ha valaki ezt megneszelnél, és felfedne minket a Reggeli Prófétában, akkor akár kútba is eshet az egész akció, amin dolgozunk. Egy rövid látogatást terveztünk… Ehetünk mondjuk a… konyhában.
– Merlinre! Ilyet még ne is mondj! A konyhában? Badarság. Neked, kedvesem, odaadom az egyik régi taláromat, és észre sem fogja senki venni a bűbájodat. – Narcissa jelentőségteljesen a pocakra nézett. – Most szerencsére újra divatba jött ez a fazon. Felesleges aggódnod.
– De…
– Vezesd körbe, Hermionét, Draco – szólalt meg Narcissa. – Előkészíttetem a lakosztályodat, és az ottani vendégszobát. Egy óra múlva elvonulhattok átöltözni a vacsorához. Előtte a nyugati szalonban a kötetlen beszélgetésre is várunk titeket, de semmi sem kötelező.
Mielőtt megvárta volna a választ, Narcissa már dehoppanált. A két auror kissé leforrázva álltak a kúria hátsó bejáratánál.
– Nem kötelező? De…
– Nem lehet neki ellent mondani – fújt egyet Draco. – Bocs. Még leléphetünk, ha akarod.
– Dehogy – nyögött fel Hermione. – Nem akarom megsérteni a szüleidet.
– Rám már így is haragszanak, úgyhogy…
– Nem, Malfoy. Én udvarias vagyok. És tudni akarom, hogy apád mit tudott meg, ami segíthet nekünk. Ez a kellemetlenség ezzel jár, akkor ezzel jár.
– Nem tudod, hogy mibe egyeztél bele – sóhajtott a varázsló. – Ez az este katasztrófa lesz.
– Miért?
– Neked mit jelent a pár barát?
– Nem tudom. Talán négy-öt embert – vonta meg a vállát Hermione. – Ha Weasley-ékről beszélünk, akkor alapesetben tíz-húsz ember.
– Nálunk ez negyven-ötven embert jelent – jegyezte meg Draco. – És mindegyiknek van legalább egy olyan hölgy rokona, ismerőse, aki korban valószínűleg passzolna hozzám.
A boszorkány vihogva felnevetett.
– Látni szeretném, ahogy szenvedsz.
– Gonosz vagy, Granger.
– Szóval azért vannak ilyen magas tiszafa sövények a kertben, hogy el tudj bújni a lányok elől, akik mind akarnak belőled egy darabot.
– Egyszerűbb elbújnom a könyvtárban, ahova csak a családtagok léphetnek be – vigyorogta Draco. – És természetesen pár különleges kivétel.
– Fogadjunk, hogy nem vagyok a kivételek között az előbbi megjegyzésem után – sóhajtott fel Hermione kelletlenül.
– Mindig is tudtam, hogy te vagy a korunk legokosabb boszorkánya.
– Dugulj el, Malfoy! – zárta le a témát a lány, és a hatás kedvéért kihúzta magát.
Draco csak nevetett rá.
– Szeretnél egy körbevezetést? Az ajtót addig nyitva hagyom a könyvtárnál, amíg benézel.
– Ha majd megkérdezik, hogy milyen volt együtt dolgozni veled, akkor beleírom a jelentésbe, hogy egy kimondottan, kifinomult görény vagy.
– Shack és Tonks repesni fog az örömtől – jegyezte meg a varázsló.
– És kérem a körbevezetést.
– Ahogy kívánod, Milady.
A Malfoy örökös csak vigyorgott, aztán megfogta a boszorkány karját, és hoppanált vele a kúria belsejébe.
hozzászólások: 4
feltöltötte:Nyx | 2025. Mar. 15.
by Móki @ 2025 Mar 15
Szia!
Nagyon köszi az új fejezetet. Eskü megpróbáltam nem ma elolvasni, hanem tartalékolni, hogy legközelebbi frissítésnél több új fejezetet is olvashassak egyben, de hát eddig bírtam… 🙈
Nagyon tetszettek a párbeszédek és Narcissa karaktere is. 😀 kíváncsi leszek hogy fog sikerülni ez a vendégség. 😀
Meg azért az egész nyomozás is klassz, annyira nem tudom még, hogy hova fog kifutni ez a része, de érdekes. Arra van tippem, hogy miért Hermione látja álmában (?) Flintet, de a többire, hogy mi hogy kapcsolódik, még nincs.
Szóval csak így tovább, jól megirt történet ez!!! 😊 (ez a kedvencem az oldalról)
Nagyon köszi az új fejezetet. Eskü megpróbáltam nem ma elolvasni, hanem tartalékolni, hogy legközelebbi frissítésnél több új fejezetet is olvashassak egyben, de hát eddig bírtam… 🙈
Nagyon tetszettek a párbeszédek és Narcissa karaktere is. 😀 kíváncsi leszek hogy fog sikerülni ez a vendégség. 😀
Meg azért az egész nyomozás is klassz, annyira nem tudom még, hogy hova fog kifutni ez a része, de érdekes. Arra van tippem, hogy miért Hermione látja álmában (?) Flintet, de a többire, hogy mi hogy kapcsolódik, még nincs.
Szóval csak így tovább, jól megirt történet ez!!! 😊 (ez a kedvencem az oldalról)
by Nyx @ 2025 Mar 15
Szia, Áhh van ez így, majd igyekszem a következő fejezetekkel, hogy ne kelljen olyan sokat várni. De örülök! Fuu arra én is kiváncsi vagyok, a vacsora rész még nincs készen 
Hát még nekem is homályos még a nyomozás, de majd ha a végére érünk, akkor minden szálat elvarrok. Remélem. Ohh, de jó! Hát kíváncsi vagyok, hogy egyre gondoltunk-e. De majd ez később kiderül. Még addig van hátra pár fejezet. Jajj ennek igazán örülök!
Még vannak terveim ezzel a történettel, remélem minden összejön. Köszi szépen!
Hát még nekem is homályos még a nyomozás, de majd ha a végére érünk, akkor minden szálat elvarrok. Remélem. Ohh, de jó! Hát kíváncsi vagyok, hogy egyre gondoltunk-e. De majd ez később kiderül. Még addig van hátra pár fejezet. Jajj ennek igazán örülök!
Még vannak terveim ezzel a történettel, remélem minden összejön. Köszi szépen! by Araniel @ 2025 Mar 18
Fúha, azt hiszem lesznek még itt bonyodalmak.
by Nyx @ 2025 Mar 18
Hihihi, igen egy kevés biztosan lesz még
| név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| Smile: |       |
| Captcha | |
Powered by CuteNews