36. fejezet
Vacsora Malfoyéknál


Draco könnyedén hoppanált az előcsarnokba, egy tágas, boltíves helyiségbe. A kúria belseje lenyűgöző volt. Többféle stílusirányzat keveredett egymással, egy olyan egyveleget alkotva, ami egyszerre volt elegáns, lenyűgöző és szörnyen merev. Hermione nem is érezhette volna magát jobban kívülállónak. De, ami még így is meglepte, hogy Malfoy olyan természetes könnyedséggel mozgott ott a mugli ruháiban, hogy még véletlenül sem tűnt olyannak, aki nem ebbe a kúriába való.

Hermione kíváncsian nézett körbe. A hatalmas csillárok fényárban úsztatták a termeket, a falakat finoman faragott faburkolat fényesen csillogtak a gondos kezek ápolásától, és családi portrék díszes keretben lógtak a falakon, többféle stílusban és témában. Semmi sem hasonlított az emlékeiben lévő, már jócskán homályos kúriához, amit a riadt elméje egy-egy rémálomban különböző módokon még inkább kiszínezett.

Itt rengeteg virág illatozott méregdrága vázákban. A lépcsőház, amely az emeleti szárnyba vezetett, egyenesen monumentálisnak hatott. Hermione szinte látta maga előtt, ahogy fiatalabb korában Draco ezen a lépcsőn sétál le méltóságteljesen, akár egy herceg vagy úrifiú, de el tudta képzelni azt is, hogy vidáman, nevetve csúszik le a lépcsőkorláton, miközben szülei elfehéredve figyelték a kis rosszcsontot. Legszívesebben megkérdezte volna Malfoyt hogyan is töltötte el itt a gyerekkorát, de inkább visszafogta magát.

– Mint egy múzeum – jegyezte meg a boszorkány félhangosan, de persze az idegenvezetője ezt könnyedén meghallotta.

– Csak ne kérdezd meg mi melyik korból való, mert zavarba hoznál vele – vigyorgott Draco elégedetten. – Menjünk fel az emeletre.

– Menjünk!

– A családból mindenki szeretett valamit gyűjteni. Ezért rengeteg korból, korszakból vannak műtárgyaink. A dédnagyanyám rajongott a harapós teáscsészékért.

– Aha, hallottam a szalon alatti rejtekhelyről – szólt a boszorkány. Egymásra néztek.

– Az csak egy… másik egyfajta hobbi – válaszolt könnyedén a varázsló, mintha tényleg valami teljesen ártalmatlan heverne ott. Pedig, ha Granger auror tudta volna… Draco elvből bevihette volna a családját az Azkabanba a pincében tárolt megannyi sötét tárgy miatt.

– Na persze. Néhány iszonyatosan veszélyes sötét mágiával átitatott tárgy… Hány hétig is volt itt a parancsnokság?

– Egy hónap.

– És sikerült mindent hatástalanítani? – kérdezte a lány.

– Nem – rázta meg a fejét Draco. – Feladták. Mi kaptunk egy határozatot. Ennyi történt. Néha, ha van időm egyet-egyet hatástalanítok.

– Nemcsak a bájitalokhoz értesz. Milyen meglepő – csúfolódott Hermione.

– Auror vagyok… értek az átoktöréshez is. De most menjünk fel az emeltre, hacsak nem akarsz találkozni egy-egy eltévelygett vendéggel.

Hermione elmosolyodott, majd lassan végighúzta ujjait a márványkorláton.
– Nem mintha nem lenne lenyűgöző itt nézelődni, de menjünk – tette hozzá. – Csak eszembe jutott… annyira más, mint amit megszoktam. – Aztán kibökte a kérdést: – Milyen volt itt élni?

– Nem rosszabb, mint máshol. Sokszor szóltak rám, hogy ne nyúljak ehhez, meg ahhoz. De semmi különös.

– Nekem ez furcsa.

Draco megállt mellette, figyelte, ahogy a boszorkány a környezetüket tanulmányozza.
– Gondolom, nálatok nem voltak ekkora csillárok – jegyezte meg csipkelődve.

Hermione felvonta a szemöldökét.
– Nos, nem igazán. Persze a mugli viszonylatban a családom jómódúnak számít. De nem volt kúriánk. Semmi különös. A legnagyobb csillárunk általában csak karácsonykor szokott gondot okozni, ha behozzuk a fát.

– Hány fátok volt?

– Egy – vágta rá Hermione magától értetődően.

Draco elnevette magát, aztán intett, hogy kövesse.

– Miért nálatok mennyi szokott lenni? – kérdezte a boszorkány, majd pár hosszú lépéssel felzárkózott a Malfoy örököshöz.

– Zavarba hozol a kérdéseiddel, Granger. De egynél több. Anyám minden évben fényes karácsonyi bált rendez. Olyat, mint amilyen Roxfortban volt vagy még nagyobbat.

– Te jó ég.

A folyosón sétálva Hermione egyre inkább azt érezte, mintha egy másik korszakba csöppent volna. Némelyik helyiségen csak áthaladtak, némelyik másikat csak fél szemmel tudott megfigyelni. Majdnem olyan volt, mint egy múzeumi látogatás idegenvezetés nélkül. Draco meglehetősen szótlan maradt. Éppen egy nappaliszerű helyiségeken haladtak keresztül, ahol kandalló fölött aranyozott keretekben előkelő mágusok és boszorkányok néztek vissza rájuk, némelyikük kíváncsian méregette őket. Néhány varázsló kacéran kacsintott Hermione felé, aki csak elmosolyodva megcsóválta a fejét. De voltak olyanok, akik szúrós szemmel figyelték. Megannyi tejfölszőke Malfoy és a családba beházasodott aranyvérű nemes.

A következő fordulónál egy nagyméretű, mozgó tájkép is helyet kapott a falon, amely egy gyönyörű, holdfényes rétet ábrázolt, apró csillámló tündérfényekkel. Az egész falat elfoglalta a padlótól a plafonig. A helyiséget különleges megvilágítással kezelték, mintha éjszaka lett volna, és egy az egyben belesétált volna az tisztás részletbe a valóságban. Hermione megállt előtte egy pillanatra. Ahogy figyelmesen nézte a fák között néha egy-egy sötét árny suhan el. Mi a fene lehetett az? Általában nem akadt meg a szeme az ilyesmin, de a látvány annyira valósághű volt, hogy kénytelen volt egy pillanatot szentelni neki.

– Ez a dédapám kedvenc helye volt a birtokon – szólalt meg Draco, amikor észrevette, hogy elvesztette a vendégét, és visszament a lányhoz, miközben követve a pillantását. – Egy régi festőmágus rögzítette így, hogy mindig emlékezhessen rá, akkor is, amikor már nem hagyta el a kúriát.

– Beteg volt?

– Egy Malfoy nem beteg – válaszolt egykedvűen a varázsló. – De valószínűleg igen. A makacssága és a konoksága miatt nem hagyta, hogy kezeljék. Inkább eljátszotta, hogy merő szeszélyből nem hagyja el a kúriát.

– Nagyon élethű kép. Ilyet még soha nem láttam – szólalt meg Hermione, de nem is nézett Dracóra.

– Túlságosan is élethű.

Ekkor egy lopakodó varázsló jelent meg a fák között, aki egy pálcával a kezében bukkant fel a tisztáson. Csak a haja színéből lehetett következtetni rá, hogy Malfoy, az arcát eltakarta valamiféle sállal vagy ehhez hasonlóval. Óvatosan mozgott, hangtalanul, mint valami prédára leselkedő fenevad.

– Mi a fenét csinál? – kérdezte a lány.

– Vadászik. – Vakító zöld villanás jelent meg a képen, ami egy pillanatra hunyorgásra késztette őket. Nem kellett magyarázni, hogy melyik átok volt azt. Majd Draco egykedvűen megszólalt: – Varázslényekre vadászott.

– Oh, Merlinre. Ez…

– Tudom, de nem lehet ezt a képet leszedni. Különleges mágiával ragasztotta fel ide. Mindig is utáltam ezt a képet – magyarázta Draco. – Inkább menjünk tovább.

Tovább haladva egy következő helyiségben, egy másik festményre terelődött át a boszorkány figyelme. Egy tágas mezőn impozáns abraxan lovak vágtattak, sörényük szinte ragyogott a napfényben. A képből halkan hallatszott a paták tompa dübörgése és a szél susogása. Ez is leírhatatlanul élethű volt.

– Azok az abraxanok… – kezdte Hermione elragadtatva. – De ugye nem…

Draco halvány mosollyal figyelte a boszorkányt.
– Dehogy – nyugtatta meg. – A nagyapám ménese volt. Régen a Malfoy birtok büszkeségei voltak. Apám sajnos már nem foglalkozott velük.

– Kár – mondta a boszorkány őszintén. – Gyönyörűek.

Ekkor egy mély torokköszörülés hallatszott a folyosó végéből, ami magára vonta a figyelmüket. Draco és Hermione közelebb mentek a portréhoz. A festményről egy elegáns, ősz hajú varázsló tekintett le rájuk az aranyozott keretéből. Ruházata kifogástalan volt: Mardekár-zöld, ezüst hímzésű talár, aranycsatos öv, és egy díszes, ezüst sétapálca pihent az oldalán. Elegáns volt, kifogástalan megjelenéssel. Ordított róla, hogy egy Malfoy, Draco és Lucius iszonyatosan hasonlítottak rá. Le sem tagadhatták volna a nyilvánvaló rokonságot.

– Draconus, drága fiam – szólalt meg a mágus zengő hangon, mit sem törődve a másik kertben alvó és rémülten felzavart rokonával, aki aztán morogva átsétált egy virágos rétre, és ott folytatta tovább az alvást. – Régen nem jártál itt a körünkben. Remélem, hogy nem hanyagolod el a családodat. Oh, és látom, hogy ez úttal nem egyedül jöttél. Nagyon helyes! Nem mutatsz be engem a bájos hölgynek?

– Hogyne, nagyapa – bólintott Draco engedelmesen. – Hermione Granger, ő a nagyapám, Abraxas Malfoy.

– Örvendek a találkozásnak, Miss Granger – biccentett a festett alak udvariasan, és enyhén meg is hajolt. – Köszöntöm a családom évszázados otthonában. Remélem, hogy kellemes itt tartózkodása lesz.

Hermione meglepetten, de udvarias mosollyal felelt:
– A megtiszteltetés az enyém, uram – köszönt vissza egy félmosollyal, majd odasúgta Dracónak. – Ugye, ő nem tudja ki vagyok? És…

– Nem hinném – vigyorgott a tejfölszőke varázsló. – És ne is aggódj!

Abraxas elégedetten bólintott, majd Dracóra pillantott, de észre sem vette a kettejük közötti közjátékot.

– Helyes, helyes – folytatta a mágus. – Végre egy hölgy, aki színt visz a kastély termeibe. Milyen régóta várunk már erre az örömteli pillanatra. Szüleidet büszkévé teszed, Draconus. Csodálatos.

– Igyekeztem, nagyapám.

– Helyes, helyes – bólogatott helyeslően. – Mondja, kedvesem, a Ravensdale vagy a Montclair családból származik? Ők vették fel a Granger nevet, ha jól tudom. Ismertem Demetria Montclairt, aki kiköpött a hasonmása, de van önben némi Ravensdale vonás is.

– Én igazából…

– Most sietünk, nagyapa – vágott közbe Draco. – Hamarosan vacsora, és még apámmal is beszélnünk kell.

– Nos, rendben van. Örültem. Mutasd meg Draco a hölgynek az orangerie-t is. A lumoszirom most virágzik, és az illata bódító. Egy kellemes séta és egy kis beszélgetés, pedig üdítő lesz majd egy ilyen napon, mint ez.

– Meglesz.

Azzal mind a ketten tovább mentek. Egy ideig csendben haladtak egymás mellett. Hermione gyakran kinézett a hatalmas ablakokon a parkra, ami fájóan szép volt. Mesterkélt tökéletesség, ami elrejtett minden hibát, ami nem volt kívánatos és illő a Malfoy családhoz. De nagyon is jól tudta, hogy ő miért feszeng, nem illett bele egy kicsit sem ebbe a környezetbe, akár egy nem kívánatos gyomnövény a Malfoy család rózsaágyásában.

– Ilyen kínos lenne bevallani, hogy mugliszületésű vagyok? – kérdezte a boszorkány megtörve a közéjük beálló csendben.

– Dehogy – sietett a válasszal Draco. – Nem akartam egész nap ott állni, és egy festménnyel beszélgetni. Ők nem ítélkeznek, szavuk sincsen, csak… egy-egy lenyomatai egy régen élt embernek. Iszonyatosan kíváncsiak mindenfélére. Baromi sokat pletykálnak, ahogy Roxfortban is teszik a portrék. Elmászkálnak egymáshoz.

– Hát én már találkoztam nagyon is ítélkező portréval. A Grimmauld téren, Mrs. Black portréja nagyon is elmondta a véleményét rólam.

– Művésze válogatja – vonta meg a vállát a férfi. – Van amelyik nagyon is kellemetlen tud lenni. A Black portrék… khmm nagyon hevesek. Ezek itt ártalmatlanok, többnyire. De ha nagyon akarod, akkor visszamehetünk és…

– A világért se, Draconus. Jut eszembe, van valami, amiről nem tudok? – váltott témát a boszorkány, és még sosem látott ilyen fintort Malfoy auror arcán, ami egyszerre volt fájdalmas és elcsigázott.

Draco mélyen felsóhajtott.

– Csak Draco.

– Oh, tudod, hogy nem hívhatlak a keresztneved – szólalt meg Hermione, majd egy mosolyt rejtett egy orrvakarás mögé. – Emlékszel, hogy mit mondtál nekem?

A férfi felé fordult, aztán sötét, összehúzott tekintettel figyelte a boszorkányt. Nagyon is emlékezetek mind a ketten arra az igencsak heves közös pillanatra, amikor mindketten majdnem elvesztették a fejüket.

– Nem kockázatok – mosolyodott el kacéran a lány, bár ő magam sem érette, hogy miért volt ennyire borzongató a ki nem mondott lehetőségre gondolni. Griffendéles volt, szeretett játszani a tűzzel. És amíg csak ugratták egymást… – Szóval elmondod, Draconus?

– Nem nagy történet – sóhajtott fel nehezen a férfi, mintha valami súlyos családi terhet cipelne a vállán. – A Black családban az a hagyomány, hogy csillagok, csillagképek és bolygók után nevezik el a gyerekeiket. Anyám ragaszkodott a hagyományokhoz, főleg mivel Black nagyapámnak nem volt fiú örököse, és ugyebár Black nevet nem kaphattam meg, bár ez is egy nagy vita volt a családok között. Apám és anyám végül megegyeztek a Draco névben, de a nagyapám ezt… túlságosan is egyszerűnek találta, ami nem passzolt szerinte a Malfoy névhez. Azért, hogy a családot bosszantsa mindenki előtt Draconusnak hívott.

– Áh, most már értem.

– Leköteleznél, ha ezt nem mondanád el senkinek – kérte a varázsló esdeklően. – Nem akarom, hogy halálba szekáljanak a kollégák.

– Megtehetném… – kezdett bele Hermione mély színpadias mosollyal. – De nem tudom, hogy menne-e. Ez a név már az elmémbe égett, Draconus. Annyira dallamos, és egyáltalán nem megjegyezhetetlen.

Draco megállt egy pillanatra, becsukta a szemét, elszámolt tízig, aztán mélyen kifújta a levegőt, amikor újra kinyitotta.

– Mit kérsz érte?

– Hogy gondolod, hogy meg tudsz vesztegetni? – kérdezte a boszorkány.

– Adomány valamelyik szervezetnek, amit támogatsz? – tudakolta Draco, és érezte, hogy nagyon gyorsan kezdett kifutni az időből és az ötletekből.

– Ezt megteheted amúgy is – nevetett fel Hermione. – Valami különlegesebbet szeretnék cserébe.

– Különlegesebbet? – vigyorodott el szórakozottan a férfi. – Csak ki kell mondanod a nevem, és…

– Draconus, én nem szexet akarok – mosolyodott el édesen a boszorka.

– Nem? Pedig mindkettőnknek szívességet tennél vele – nevetett fel Draco.

– Biztosan így van. De nem tudnál velem mit kezdeni – nézett rá lesajnálóan Hermione, és sóhajtva megveregette vállár.

– Próbáljuk ki.

– Tudod, hogy együtt dolgozunk?

– Aha.

– Szóval megegyezünk, Draconus?

– Legyen. Korlátlan belépés a könyvtárba – nyögte a varázsló. – Hidd el, ha meglátod, akkor már ott a küszöbön orgazmust fogsz kapni.

– Na, látom, hogy egy nyelvet beszélünk – vigyorodott el Hermione. – Nem is volt olyan nehéz, igaz? Persze az orgazmust kivéve.

– Biztos, hogy van benned Ravensdale és Montclaire vonás.

– Miért is lenne bennem ősi aranyvérű családok vonásai? Ismertél talán egyet is közülük? – kérdezte a boszorka.

– Nem. De sok volt köztük a mardekáros – vigyorgott a varázsló. – Benned is bőven van ebből, Granger. Ki tudja az őseid milyen pajzánok voltak. Kezdem azt hinni, hogy a kalap nem jó helyre osztott be. Kivéve talán a vakmerőséget.

– Miért a mardekárosok nem vakmerőek?

– De nem ennyire. Ti Potterékkel azon voltatok, hogy rommá tegyétek az iskolát. Én hozzátok képes mintagyerek voltam. Kivéve a volt-nincs szekrényt, de arra van mentségem is.

– Jaj, hagyd már, Draconus! – intette le a lány. – Merre is van az a könyvtár?

Befordultak a folyosón, aztán már ott is voltak. Láthatóan Hermione kicsit sem volt lenyűgözött, főleg, hogy így is, úgy is valószínűleg útba esett volna a túrájuk során.

– Ez itt a könyvtár – mutatott be Draco egy masszív tölgyajtóra, amely mögött Hermione hatalmas polcokat sejtett tele ritka kötetekkel, semmi különös, semmi meglepő. – Készen állsz arra, hogy minden valaha volt könyvtár élményedet most felülmúlom?

Hermione bólintott.

– Akkor kell a pálcád – kérte a varázsló.

A boszorkány megtette a kérését. Draco elővette a sajátját, aztán egy varázslattal rákoppintott az ajtógombra. Mormogott valamiféle varázsigét, amiből Hermione semmit sem értett, de majdnem biztos volt benne, hogy valószínűleg valami halandzsa lehetett, mint igazi igézet, bár inkább nem szólt semmit sem, nehogy Malfoy végül meggondolja magát.

– Üdvözöllek, Hermione Granger, a Malfoy család személyes, privát könyvtárában. Engedélyt kapsz a ki- és belepésre kedved szerint. És hogy látsd milyen nagyvonalú vagyok még a kandallót is használhatod.

A varázslattól izzott az ajtógomb, majd alig fél perc múlva újra visszatért az eredeti színéhez. Ahogy Draco kitárta az impozáns, sötét mahagóniból faragott ajtót, a látvány egyszerre volt lélegzetelállító és lenyűgöző.

– Te jó ég!

– Én mondtam, Granger.

A könyvtár egy hatalmas, boltíves helyiség volt, amelynek mennyezetét aranyozott, csillagmotívumokkal díszített kupola borította. A félhomályban lebegő gyertyák és varázslatos fénygömbök világították meg a polcok sorait, melyek a padlótól egészen a mennyezetig nyúltak. A könyvek itt nem egyszerűen csak tárolták – a polcok között szellemként lebegő pergamenek és önállóan lapozgató kötetek tették nyilvánvalóvá, hogy a könyvtár saját akarattal bírt. Vibrált a levegő az évszázados mágiától.

Hermione csak tátotta a száját.
– Mindjárt elsírom magam.

– Ne legyél nevetséges! – forgatta a szemét Draco szórakozottan. – Ez csak egy könyvtár.

– Csak egy… Most meg tudnálak átkozni – közölte hevesen Hermione. – És te még képes vagy innen elmenni?

– Nem mindenkinek a szenvedélye az írott szó.

– Rémesen sekélyes vagy, Malfoy.

Hermione áhítattal próbálta feldolgozni a látványt. A hatalmas polcrendszert díszes csigalépcsők és mozgó hidak kötötték össze, így az ember könnyedén eljuthatott a legfelsőbb sorokhoz is. Az egyik sarokban egy csodálatos, bőrkárpitozású olvasósarok terült el, amely mellett egy kőből faragott kandalló pislákoló tüze télen ontotta magából a meleget, de most kellemes hőmérsékletet árasztott a mágustűznek köszönhetően, hívogatóan csábította őket befelé.

A könyvek önmagukban is egyediek voltak: néhány régi kötetet bőrpántokkal fogtak össze, másokat varázslatosan lebegő tintabetűk formáztak, amelyek csak a megfelelő érintésre fedték fel tartalmukat. Egy polc tele volt ősrégi pergamenekkel, amelyek alig várták, hogy valaki kibontsa őket.

A terem egyik legfigyelemreméltóbb eleme egy középen elhelyezkedő, sötét obszidiánból készült asztal volt, amelynek felületébe ősi rúnák voltak vésve. Ezek a rúnák halványan világítottak, ha valaki könyvet helyezett rá – mintha a könyvtár maga is segíteni akart volna az olvasónak megérteni a szövegek mélységeit.

– Na, mit gondolsz? – kérdezte Draco, miközben karba tett kézzel figyelte Hermione ámuló tekintetét.

– Ez… ez egyszerűen hihetetlen – suttogta a boszorkány, és egy óvatos mozdulattal végigsimított egy vaskos, kígyóbőrkötéses könyv gerincén. – Mintha egy élő organizmus lenne az egész könyvtár.

– Az is… valamennyire – felelte Draco egy sejtelmes mosollyal. – Az egyik ősöm valaha összekapcsolta a kúria mágiájával. A könyvek néha maguktól is előkerülnek, ha éppen szükséged van rájuk.

Hermione csak bólintani tudott, miközben egy lebegő kötet halkan kinyílt előtte.
– Tudod, Malfoy, baromira utállak.

– Miért?

– Hetekig elidőznék itt – szólalt meg a boszorkány. – Most menjünk, amíg még van lélekerőm kijönni innen.

– Rendben van.

– Az ott egy…

– Gyere, Granger, még beszélnünk kell apámmal!

– Nem maradhatnék mégis a könyvtárban? – kérdezte a boszorka.

– Nem.

Azzal kitessékelte a lányt, és bezárta az ajtót. Ahogy továbbhaladtak, elérkeztek egy sötétebb folyosóra. Ezt már nem díszítették portrék, amit Hermione éppen szóvá akart tenni, de akkor Draco megállt egy magas, faragott ajtó előtt, és egy pillanatig mozdulatlanul állt mellette.

– Ez itt apám dolgozószobája – mondta végül a férfi, hangja semleges volt, mégis volt benne valami távoli feszültség.

Mielőtt Hermione bármit mondhatott volna, az ajtó halkan kinyílt, és a küszöbön maga Lucius Malfoy jelent meg. Ma úgy tűnt egy Malfoy sem hagyja szóhoz jutni. Szokásos hűvös arckifejezése mögött apró ráncok feszültek türelmetlenségről árulkodtak, és némi feszültségről árulkodott. Semmit nem változott az elmúlt évek alatt.

– Apa – biccentett felé Draco.

– Jó napot, Mr. Malfoy!

– Draco, Miss Granger, nagyon örülök – biccentett Lucius, szemöldökét alig észrevehetően felvonva. – Már vártam, hogy mikor érkeztek meg. Anyád újabb vacsorameghívást intézett a fél társaságnak – tette hozzá csöppnyi éllel a hangjában, miközben hátrébb lépett, jelezve, hogy beléphetnek. – Úgyhogy nem lesz túl sok időnk beszélni. Gyerek be!

Draco összenézett Hermionéval, majd a varázsló beljebb lépett a helyiségbe. A boszorka kissé tétovázott, de végül követte. A dolgozószoba pont olyan volt, amilyennek elképzelte – sötétbútorok, elegáns, és valahogy túlzottan rendezett ahhoz, hogy valóban használják. A hatalmas ablakon áradt be a fény. Egy vázában virág volt az egyik sarokban, ami megtörte a helyzet komolyságát. A helyiségben enyhe szivarszag terjengett, amit szellőztető bűbájjal próbáltak eltűntetni.

Lucius becsukta mögöttük az ajtót, majd az íróasztala mögé sétált. Furcsa volt látni, ahogy otthonosan mozog a helyiségben, de Hermione inkább csak felmérte a terepet. Az idősebb Malfoy a tekintetét Dracóra szegezte.

– Üljetek le! – intett nekik Lucius. – Még korán van, de egy kis Lángnyelv Whiskyt?

– Nem, köszönöm.

– Én sem kérek, köszönöm – válaszolt Hermione.

– Máshogy elviselhetetlen ez a népség. Majdnem minden hétvégén – morogta a férfi, majd egy varázslattal egy ujjnyit öntött magának az aranysárga folyadékból egy pohárba, amit odalebegtetett az asztalára. – Borzalmas ez a mugli ruha, Draco.

– Tudom, anya, már említette.

– Rémesen néztek ki – folytatta Luciusa. – És ez a pocak, Miss Granger. A feleségemet nagyon is megtévesztette, de engem nem lehet ennyire könnyen átverni. Elismerésem a bűbájért, habár kissé… meghaladja a szokásos aurori határoka. – Hermione kissé kényelmetlenül mocorgott az egyébként kényelmes székben. Lucius kimérten figyelte, majd egy korty után tovább folytatta: – És elnézést Narcissa korábbi kirohanásáért. A feleségem nagyon vágyik már egy unokára. De a fiától nem kap mást csak gyomorgörcsöt.

– Apa, kérlek… – méltatlankodott Draco.

– Jól van, jól van. Én már feladtam, hogy ráderőltessek akárkit is. Azt választasz, akit csak akarsz – legyintett Lucius.

A boszorkány nem figyelte a két Malfoy közötti színjátékot, akik szenteltek egy jelentőségteljes pillantást az ujján lévő gyűrűre, majd szúrós szemmel egymásra néztek. Hermionét inkább egy gyors magyarázat kötötte le, amivel ebben a szorult helyzetben úgy gondolta, hogy a legjobbat teszi, amit lehet.

– Nem is gondoltuk, hogy az álcánk ilyen hatást vált ki – mondta Hermione. – Főleg az enyém. Nincs semmi gond. Ez egy beépített akció, Mr. Malfoy.

– Nem akarom tudni az auror akció részleteit – szögezte le Lucius, és ezzel megállítva a boszorkány tovább magyarázkodását. – Nos, amiért személyesen kérettelek ide titeket az azért volt, mert nagyon sok szívesség behajtása árán sikerült megszereznem néhány kényes információt, amit nem szeretnék, ha mások is tudnának. Legalábbis addig, amíg el nem jön az ideje.

– Remélem, hogy ez nem okozott akkora gondot, apa. – Draco ezt a lehető legtárgyilagosabban jelentette ki, de még így is kapott az apjától egy éles pillantást.

– Még ezt nem tudom megmondani. Minden attól függ, hogy az Auror Parancsnokság mit talál. Mint már említettem Flint jelentette fel a Wizengamotnál McLaggen miniszterurat. Ez jócskán kellemetlen helyzetet eredményezett. Az aktákat a legmagasabb titkosítással látták el. Annyi információhoz jutottam el, hogy ennek nagy köze van azokhoz a kutatási területekhez, amitől McLaggen jogtanul megvonta a támogatásokat. Flint pedig ezt nehezményezte. A miniszter nem akar feleslegesen semmilyen projektbe befektetni a minisztérium pénzét. Flint pedig rémesen erőszakos.

– Ezt miért kellett ilyen nagy titokban tartani? – kérdezte Draco. – Nem tűnik ez akkora problémának. Mindenki tudja, hogy a mágiatörténeti kutatások és expedíciók nagyon is kétesek. Flintnek is tudnia kellett.

– Többféle magyarázat is lehet erre. Ezek a pénzek sajnos már nincsnek meg vagy átcsoportosításra kerültek. Flint pedig követeléseket nyújtott be azért, hogy nyilvánosságra hozzon mindent, amit erről az ügyről tud. Illetve valami nagyon személyes, gennyes ügyet, amit Tiberius titkolni akar. A miniszter igyekszik ezt az ügyet a lehető legdiszkrétebben kezelni. De nagyon is ideges, amiért Flint eltűnt. Ezért is mozgósítottak ennyi aurort a keresésére. Hiszen bizonyítani akarja, hogy nincs köze az elrablásához. És talán ez igazi is.

Lucius meglengette a pálcáját, aztán az íróasztala kinyílt, és egy dosszié repült ki belőle, majd a két auror között állt meg.

– Ezek részletes kimutatások mindenről. Gazdasági jelentések, tranzakciók, minden, ami kellhet. Ezt nyújtotta be Flint. Egyelőre ez még mind titkos, és nem mondhatjátok el, hogy honnan származik.

– Mikor adhatom le a parancsnokságon? – kérdezte Draco.

– Ha Flint előkerül. Vagy így, vagy úgy. – Ami azt jelentette Luciusnál, hogy élve vagy holtan. – Ezeket vádakat jobb, ha nem ejtik. Viszont egyelőre nem kívánunk az informátorommal beleavatkozni így az ügyeibe.

– Miért?

– Ezt nem osztom meg veled, Draco.

– Rendben.

– És mi lehet ez a személyes gennyes ügy? – tette fel a kérdést Hermione. – Köze van ahhoz, hogy Tiberius rendszeres látogatója a Mámoros Lótusznak?

– Nagyon valószínűséggel igen – bólintott Lucius. – Van néhány nagyon is speciális igénye, ami miatt szörnyen kellemetlen helyzetbe kerülhet. Úgy tudom, hogy számtalanszor megpróbálta Flintéket kivásárolni, hogy az övé legyen az épület, de se az idősebb, se a fiatalabb Flint nem állt kötélnek.

– Nyomást gyakorolt volna a Lótuszra? – tudakolta Draco, majd elgondolkodva összepréselte az ajkát.

– Bármi lehet. Mindenesetre a titkait és az érdeklődéseit szerette volna még nagyobb biztonságban tartani. Ez pedig jobb, ha családban marad. Az unokaöccse rendszeresen próbálta megvenni azt a helyet.

– Ez sem mutatna jól a sajtóban – jegyezte meg Draco.

– Az épületet – pontosított Lucius. – A Lótuszt a bérleti díjakkal akarták zsarolni Tiberius különleges igényei miatt.

– És mik lennének ezek? – kérdezte Hermione.

– Kérem, Miss Granger, ne hozzon zavarva – vigyorodott el Lucius, de a vigyora pontosan olyan volt, mint a fiának, bár valahogy karakteresebb volt és rémesen gúnyos. – Nem akarhatja, hogy egy ifjú hölgy előtt ilyesmiket elmondjak. Nem az ön fülének való az ilyesmi.

– De auror vagyok. Tegyen úgy, mintha ez egy egyszerű kihallgatás lenne. És ne tekintsem engem egy gyenge virágszálnak – szólalt meg Hermione, aztán kihúzta magát. – Sokkal rosszabbat is hallottam már, mint néhány szexfétis.

– Nos, rendben, de ne kívánja tőlem, hogy részletezzem ezt, Miss Granger. A mi családunk erkölcsös és…

– Kivéve Worthwick bácsit.

– Draco, kérlek! Ne most! – sóhajtott fel Lucius. – Különben is ő beházasodott a családba. Az családfa azon ága… nem tartozik a tárgyhoz. Tiberius nagyon is erőszakos, ha érti mire gondolok, Miss Granger, és ezt szereti kimutatni is a partnerei előtt. A kiszolgáltatottság a mindene, imádja a kvibli és a mugli nőket. Vannak, akik osztoznak ebben a szenvedélyben, bizonyos galleonokért sok mindenre hajlandóak.

– Elképzelhető, hogy bántalmazna másokat az ő beleegyezésük nélkül?

– Ennyire nem ismerem a helyzetét. Mindenesetre a roxfortos időkből emlékszem rá, bár három évvel felettem járt. Volt néhány ügye, amit eltussoltak, de semmi olyasmi, aminek komoly visszhangja lehetett volna. Természetesen a nyilvánosság nem tud róla semmit. Viszont nem is olyan nehéz kideríteni.

– Értem – válaszolt Hermione.

– A Lótusztról kiderült, hogy nem Flint volt az elkövető, és sok lánynak megbabonázták az elméjét – szólalt meg Draco.

– A Lótuszban azt sem szabad elhinni, ha itallal kínálnak, ez természetesen köztudomású, noha soha az életben nem jártam ott. Még az is kétséges, hogy az ottani lányok egyáltalán kviblik-e. Mindenesetre nem tartom kizártnak, hogy valaki Flintet be akarta sározni.

– Tudsz valamit arról, hogy Flint valamiféle rituálékat tervezett?

– Komolytalannak tartottam mindig – legyintett Lucius. – Hallottam róla, de nevetséges. Elég népszerűek a hibbant, a fiatal varázslók és boszorkák körében. Amondó vagyok, hogy nem csinált semmi rosszat. Egy kis táncolás miatt a tűz körül még senkit sem juttatott az Azkabanba, hacsak nem kér érte túl sok galleont. De a bájitalcsempészet már egészen más kérdés. Illetve az, hogy bájitalalapanyagokkal kereskedett. Muglikkal is.

– Muglikkal?

– Csak olyasmivel, ami a muglik számára is elérhető. Közepesen veszélyes dolgokkal.

– Ez új – szólalt meg Draco. – Ennek utána kell nézni.

– Meg tudod állapítani, hogy a teamintákban milyen minőségű az az összetevő, amit pluszban beletettek? – kérdezte Hermione.

– Túl kicsit a mennyiség – mondta az auror. – De megpróbálhatjuk. Francba, ha ez igaz, akkor nagy gond is lehet.

– Miért? – szólalt meg Lucius is. – Nem tiltja semmilyen kereskedelmi egyezmény, hogy nem kereskedhetünk muglikkal.

– Sisakvirágot sem? – kérdezte Hermione.

– Érdekes kérdés…

De Lucius már nem tudta befejezni, mert akkor egy manó jelent meg a helyiségben, majd egy meghajlással jelezte, hogy Narcissa kéreti a ház urát a teraszra, így a beszélgetésük félbe maradt. Draco és Hermione egyedül maradt a helyiségben. A varázsló gyorsan eltette az aktákat, amiket az apja az asztalon hagyott.

– Inkább lenne házimanófelkelés…

– Nem hinném, hogy bármelyikünk ennyire jó lenne a diplomáciában – fújt egyet Draco. – Gyere, megmutatom a lakosztályomat!

– Lakosztály?

– Tudod, úrifiú, sok galleon…

– Rendben, Draconus – szólalt meg Hermione mosolyogva. – Menjünk.

– Soha ennyire nem akartam még elégetni egy portrét – dünnyögte a varázsló.

***

Draco lakosztálya határozottan eltért a Malfoy-kúria többi részétől. Míg a kúria nagy része a klasszikus eleganciát és a régi aranyvérű családok hagyományait tükrözte, Draco privát lakrésze sokkal modernebb és személyesebb volt. Hermione ezt sokkal otthonsabbnak ítélte meg, mint amit eddig látott.

A tágas nappali hatalmas, padlótól mennyezetig érő ablakokkal büszkélkedhetett, amelyeket elbájoltak, így mindig kellemes kilátást nyújtottak – akár a kúria valódi kertjére, akár egy nyugodt tengerpart illúziójára, vagy egy havas hegycsúcsra, vagy akár a kviddicsmérkőzésre. A falakat finom, sötétszürke és mélybordó árnyalatok dominálták, amelyek eleganciát sugároztak, de nem tették komorrá a helyiséget.

– Szóval ez az itteni lakosztályod? – kérdezte Hermione.

A bútorok letisztult, modern stílust képviseltek. A kanapé egy mélyfekete kárpitszövetből készült, amely elegánsan simult a szoba hangulatába, előtte pedig egy alacsony, üvegborítású dohányzóasztal állt, rajta néhány ritka könyvkötet és egy kristály whiskysüveg. Az egyik sarokban egy kifejezetten kényelmes, puha anyaggal bevont olvasószék kapott helyet, mellette egy lebegő könyvespolccal. Hermionénak fogalma sem volt, hogy a férfi mennyi időt tölthetett itt. De úgy tűnt ez a lakosztály mindig a rendelkezésére állt, és felkészültek az érkezésére.

– Igen, ez az itteni lakosztályom.

– Körbenézhetek?

– Amit csak szeretnél – intett neki Draco.

Hermione kinyitott egy ajtót.
– Oh, szóval ez a hálószobád.

– Micsoda megfigyelés, Granger.

A hálószoba szintén a modern luxust tükrözte: egy hatalmas, baldachin nélküli franciaágy uralta a teret, amelynek egyszerű, mégis impozáns fejvége sötét mahagóniból készült. Az ágynemű tökéletesen rendezett volt, a selyempárnák és takarók pedig szürkéskék árnyalatban játszottak. Az ágy fölött egy absztrakt festmény függött, amely egyszerre volt letisztult és mégis hipnotikus, mintha a benne kavargó árnyalatok folyamatos mozgásban lettek volna.

– Ha ez a hely ilyen, akkor a londoni lakásod milyen lehet? Két szintes palota?

– Nem – rázta meg a fejét Draco. – Csak egy szint. De egy része tetőterasz.

– Szegényem biztos nyomorosz – nevetett fel Hermione, majd kiment a szobából, és tovább haladt.

– Aha, össze szoktam kuporodni a hatalmas franciaágyamon – sóhajtott Draco. – Egyedül, magányosan…

– Mindenesetre biztosan jobb, mint Cornwallban.

Aztán a boszorkány folytatta tovább a felfedezést. A lakosztályban egy kisebb dolgozószoba is helyet kapott, ahol Draco íróasztala tökéletes rendben állt, csak néhány aktával és egy elegáns, bőrborítású jegyzetfüzettel az egyik sarkán. A helyiség légköre nyugalmat árasztott, ideális volt elmélyült gondolkodáshoz vagy egy pohár esti ital melletti pihenéshez.

Összességében Draco lakosztálya egy modern penthouse lakás kényelmét és letisztult eleganciáját ötvözte a kúria arisztokratikus stílusával.

– Úgy nézem, hogy nem gyakran használod ezt a dolgozószobát.

– Valóban így van – bólintott a varázsló. – Miből gondolod?

– A parancsnokságon nem túl rendezett az asztalod – jegyezte meg Hermione. – Jellemzi egyfajta kreatív káosz. Ezek pedig… nem úgy tűnik, mintha sokat használnád.

– Figyelsz?

– Jó megfigyelő vagyok – vonta meg a vállát a lány. – És a megfigyeléseim alapján ezt a következtetást vontam le.

– Kint van egy könyvespolcom. Ha érdekel.

– Hadd lássam.

Hermione felderült, aztán kiment a nappaliban. Már elsőre is kiszúrta, de nem akart megint elcsábulni. Most azonban kicsit engedett a kíváncsiságnak. Lassan végighúzta ujjait a könyvespolc peremén, elismerően pillantva végig a rendezett kötetsoron. A lakosztály a kúria többi részét elnézve meglepően otthonos.

– Bájitaltan a nagyrésze. Csalódott vagyok.

– Az lakásomban több is van. Itt csak azokat tartom, amik nem kellenek. Ezeket már kívülről tudom – mondta a varázsló.

– Szóval te nem a csokibéka kártyagyűjteményeddel hódítasz?

– Különleges könyvekkel.

– Malfoy a könyvmolyok álma – nevetett fel Hermione. – Pedig mintha azt mondtad volna, hogy az írott szó nem a szenvedélyed.

– Mondjuk úgy, hogy én nem kapok szívelégtelenséget, ha belépek egy könyvtárba. De szeretek olvasni.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen ízlésed van – jegyezte meg elmélázva a boszorka, miközben a kandallóhoz sétált. A lángok halkan pattogtak a fényes fekete márványkeret mögött.

Draco megfogta a kancsót, és két poharat töltött meg limonádéval, ami nem sokkal korábban jelent meg egy félreeső asztalon, egy kisebb tálca süteménnyel együtt.

– És milyen ízlést vártál? – kérdezte szórakozottan a mágus, miközben az egyik poharat Hermione felé nyújtotta. – Kígyókat és hüllőket?

A boszorka átvette, egy pillanatra megforgatta az ujjai között, aztán vállat vont.

– Nem is tudom… több ezüstöt, sötétzöldet, valami régi, aranyvérű gőgöt. De ez inkább… – Újra körbenézett. – Modern, kényelmes. És személyes.

Draco egy halvány mosollyal a poharába kortyolt.
– Nem élhetek örökké egy múzeumban, még ha nem is túl gyakran vagyok itthon. Szeretem a kényelmet, ahogy mindenki más.

– Ezt egy auror mondja, akinek a családja évszázadok óta ugyanabban a kúriában él?

– A családi hagyományok és a saját igényeim két külön dolog – vonta meg a vállát Draco. – A kúria egy dolog, ez itt… – körbemutatott – …ez az én területem.

Hermione érdeklődve pillantott rá.
– Mennyire tartod magad a hagyományokhoz?

Draco elgondolkodva forgatta a poharát.
– Vannak hagyományok, amiket érdemes megőrizni. Másokat… nos, inkább hátrahagytam. Hiszen tudod, hogy sok mindenre nyitott vagyok

– Például a Disney mesék felületes ismerete?

– Például azt a szokást, hogy csak azért kellene valamit tennem, mert az előttem lévők is így tettek. Vagy utasítsak el valamit, mert a család más tagjai is évszázadok óta elutasították azt. Ez szerintem egy jó dolog. Megismerni valamit, amiről elhitették, hogy rossz, és kideríteni, hogy nem is az.

Hermione aprót kortyolt az italból, és egy pillanatra elmerengett.

– Akkor azért lettél auror, mert ezt te akartad. Nem valami vezeklés vagy bizonyítási kényszer volt. Minden világos.

– Részben mindkettő. Részben egyik sem. Láttam, hogy mit hagyott maga után a háború, és… És aztán rájöttem erre-arra.

Hermione egy pillanatig csendben figyelte, majd halványan elmosolyodott.
– Akkor legalább egy dologban hasonlítunk.

A varázsló félrebillentette a fejét, kíváncsian várva a magyarázatot.
– Miben?

– Abban, hogy nem hagyjuk, hogy mások határozzák meg, kik vagyunk – elmélkedett Hermione.

Draco egy pillanatig hallgatott, aztán biccentett.
– Tetszik.

Egy ideig csak a kandalló lángjainak ropogása hallatszott, ahogy mindketten a gondolataikba mélyedtek. A beszélgetés könnyednek indult, mégis volt benne valami nehéz, valami kimondatlan. Hermione végül letette az üres poharát az asztalra, majd elmosolyodott.

– És van valami hagyomány, amit kifejezetten szeretsz?

Draco a poharával játszott, majd elvigyorodott.
– A vacsora utáni likőrivászat.

Hermione felnevetett.
– Nem hiszem.

– Az éjféli kviddicsezést.

– Valami régi hagyomány?

– De mennyire, hogy a vacsoraestek is – sóhajtott fel Draco. – Megmutatom, hogy hol fogsz aludni.

– Alig várom.

A varázsló áthaladt a nappalin, és közvetlenül a saját hálószobája mellett megpöccintette a falat. Egy díszes ajtó jelent meg, és ő egy könnyed mozdulattal kitárta az ajtót, majd félrehúzódott, hogy Hermione beléphessen.

A szoba egy luxusszálloda lakosztályára emlékeztetett. Letisztult, modern berendezés, világos falak, hatalmas, baldachinos ágy, és az ablakokon nehéz, aranyszegélyes függönyök, amelyeket szolidan megvilágítottak a falikarok fényei. A sarokban egy kis ülősarok helyezkedett el kényelmes fotelekkel és egy elegáns dohányzóasztallal, amin egy ezüsttálcán friss gyümölcs és egy üveg limonádé várakozott.

Hermione meglepetten nézett körbe.

– Ez olyan, mint egy hotelszoba. Szobaszerviz is van?

Draco elvigyorodott.

– De mennyire. Szólj egy manónak, és…

– Én inkább téged ugráltatnálak, Malfoy.

– Ez hagyomány nálunk. A közeli barátok és… hölgy vendégek számára mindig biztosítunk egy kényelmes szobát. Ez sokkal privátabb, mint a vendégszárnyban.

Hermione összevonta a szemöldökét, majd egy pillanatnyi habozás után rákérdezett:

– És gyakran fogadsz hölgy vendégeket?

Draco eljátszott a mandzsettagombjával, mintha csak mellékes kérdés lenne, majd könnyedén felelt:
– Nem. Itt nem.

– Szóval én vagyok itt az első lány?

– Hacsak egy tizenegyedik szülinapi bulit nem számolunk bele, akkor igen. Akkor volt egy tucat lány itt.

Hermione kíváncsian fürkészte az arcát, de Draco csak egy sejtelmes mosollyal nyugtázta a dolgot.

– Esküszöm!

– Én nem mondtam semmit.

– Borzalmas volt egyébként. Akkor tanultam meg egy életre, hogy a lányok igazán hisztisek tudnak lenni, ha nem adod oda nekik a kedvenc seprűdet.

Mielőtt Hermione bármit is mondhatott volna, a tekintete az ágyra siklott, ahol egy gyönyörű ruha feküdt gondosan elrendezve. Ezüstszürke színű volt, finoman hímzett fényes ezüst mintákkal, apró gyöngyökkel, anyaga lágyan csillogott a fényben. Mellette egy pár hozzáillő, elegáns cipő állt.

– Ez… – kezdte Hermione, de ekkor Narcissa Malfoy lépett be a szobába.

– Hermione, már itt is vagy! – mondta melegen a boszorkány, majd végigmérte Hermionét. – Azt hiszem, ez a ruha tökéletes lesz. Felhozattam néhány apró ékszert is a családi páncélteremből.

Draco felhúzta a szemöldökét.

– Anya…

Narcissa azonban egy legyintéssel félbeszakította.
– Diszkrét darabokat választottam. Draco, menj és készülj el. Minket pedig hagyj készülődni.

– De anya!

– Semmi szükség…

– Válassz egy talárt, drágám! Két félét készítettem elő – magyarázta Narcissa, majd Hermionéhoz. – Hadd lássalak, kedvesem! Bűvölünk egy szép frizurát is. Kicsit zilált a mostani.

– Kérlek!

– Még mindig itt vagy, Draco?

Az említett mélyet sóhajtott, majd megadóan felemelte a kezeit.
– Rendben, rendben. De ha kérdezik, én próbáltam. – Gyorsan távozott a helyiségből.

Hermione kíváncsian pillantott Narcisszára, aki magabiztos mosollyal nézett utána, amint Draco távozott.

– Ne aggódj, kedvesem! – biztosította a boszorkány, miközben közelebb lépett, és könnyedén végigsimított a ruha anyagán. – Mindent elterveztem.

– Igazán nem szükséges…

– Dehogynem. És szívesen segítek.

Hermione halkan felnevetett. Úgy tűnt, Narcissa Malfoyt nem lehetett visszautasítani.
– Előtte vennék egy gyors zuhanyt.

– Természetesen – bólintott a nő. – A nappaliban várok.

Egy gyors fürdés, és néhány jól irányzott bűbáj után Hermione rájött, hogy Narcissa tényleg megállíthatatlan. Olyan bűbájokat mormolt, és közben mindenféle társasági eseményről fecsegett, amiről a lány még csak nem is hallott. Egy ideig fogalma sem volt mi történik vele, csak a bűbájok gyengéd érintésété érezte a bőrén, a haján, amik formát öltöttek. Aztán amikor felvette a ruhát, és tükör elé állt, önkéntelenül is elakadt a lélegzete.

Nem ismert magára.

A ruha tökéletesen illett rá, az anyaga lágyan omlott a testére, kiemelve az alakját anélkül, hogy túlzó lett volna. A finoman hímzett ezüst minták szinte életre keltek a lágy fényben, mintha apró csillagok ragyogtak volna rajta. Haját Narcissa egy egyszerű, mégis elegáns kontyba rendezte, néhány hullámos tincset hagyva az arcánál, hogy keretezzék a vonásait. Bőre ragyogott, a bűbájoknak köszönhetően arca friss és kipihent hatást keltett. Mintha legalább egy hetet töltött volna egy wellness központban.

A lágy sminkkel és az apró valószínűleg gyémánt nyaklánccal, pedig olyan bájosnak tűnt, mint egy elsőbálozó egy történelmi romantikus könyvből kilépve.

De, ami igazán megdöbbentette, az az volt, hogy a megbűvölt anyag alatt a pocakja egyáltalán nem látszott. A ruha nemcsak kiemelte volna az előnyös vonásait, hanem elrejtette volna azt, amit még nem akart a külvilág elé tárni. A legjobb, amit valaha viselt.

– Egészen elképesztő – suttogta Hermione, végigsimítva a puha anyagot.

Narcissa a háttérből elégedetten figyelte, majd egy apró, nosztalgikus mosollyal megszólalt:
– Ezt a ruhát akkor hordtam, amikor Dracóval voltam várandós.

Hermione meglepetten kapta fel a fejét, és a tükörben Narcisszára nézett.

– Tényleg?

– Igen – bólintott a nő, miközben finoman megigazította a ruhának egyik redőjét. – Akkoriban fontos volt, hogy egy nő megőrizze a méltóságát és az eleganciáját, még akkor is, ha áldott állapotban van. Manapság ez már másképp van. A boszorkányok büszkén vállalhatják.

– Ezt nem tudtam – mondta a boszorka.

– Ezt a talárt külön nekem készíttették, hogy kényelmes legyen, de ugyanakkor megőrizze azt a megjelenést, amit elvártak tőlem – folytatta Narcissa.

Hermione megdöbbenve nézett le a ruhára.
– És most… biztos, hogy viselhetem?

Narcissa lágyan elmosolyodott, és legyintett egyet.
– Ez csak egy ruha. Szerettem volna újra viselni, de sajnos… – A hangja elakadt egy pillanatra, és egy apró érzelem suhant át a boszorkány arcán, de gyorsan el is tűnt Mrs. Malfoy mosolya mögött. – Örülök, hogy most jó szolgálatot teszt.

Hermione szavakat sem talált. Egy hosszú pillanatig csak némán álltak egymással szemben, majd Narcissa finoman megszorította a lány kezét.

– Vigyázok rá – mondta végül.

– Tudom. Oh, és remélem, hogy tetszenek az ékszerek.

– Oh, ezt igazán…

– Gyönyörű vagy, kedvesem. És egy szót sem, majd visszaadod a vacsora után. Most pedig menjünk, nem várathatjuk meg a vendégeket. Még rettenetesen sok dolog van. Az ülésrend kész káosz ma este.

Hermione vett egy mély levegőt, majd bólintott. Nem volt egyszerű belépni a Malfoyok világába, és most önként lépett be. Vajon ez mindig ilyen lehetett?

Miután Narcissa távozott, a boszorka még egy pillanatig még a tükör előtt állt, mintha időt akarna nyerni, mielőtt kilép a szobából. Még mindig furcsa volt így látni magát, mintha egy másik világba csöppent volna. De végül vett egy mély levegőt, és határozottan elindult a nappali felé.

Draco már ott állt, egy pohár italt forgatva a kezében. Fekete talárja kifogástalan volt, ezüst mandzsettagombjai visszatükrözték a kandalló meleg fényét. Nyugodtnak tűnt… amíg meg nem látta őt. Bár inkább a tekintete volt, ami megváltozott.

– Most úgy nézel ki, mint Roxfortban ezzel a hátrasimított hajjal – szólalt meg a boszorkány. – Mondd azt, hogy ha az apám megtudja?

Eközben a hang felé fordult Draco mozdulatlanná dermedt. Pohara megállt félúton a szája felé, és szeme végigsiklott rajta. Egy pillanatra mintha még a levegő is megakadt volna a helyiségben.

– Gond van?

– Öööö…

Hermione halkan megköszörülte a torkát.
– Jól nézek ki? – kérdezte, egy leheletnyi bizonytalansággal a hangjában. – Furcsa ez a talár, de jobban áll, mint gondoltam. Nem túl sok?

– Nem vagyis igen.

– Most akkor mi, Malfoy?

Draco lassan letette a poharát az asztalra, de most annyira kiszáradt a szája, hogy semmit sem tudott mondani. Tekintete még mindig rajta időzött, mintha próbálná feldolgozni a látványt. Megköszörülte a torkát. Aztán végül bólintott.

– Igen, jól nézel ki – szólalt meg a varázsló, összeszedve a gondolatait. – Nem, nem túl sok.

Semmi fölösleges szó, semmi gúnyos megjegyzés vagy könnyed bók. Csak egy egyszerű, őszinte válasz.

– Köszönöm. Anyádat nem lehetett lebeszélni az ékszerekről – folytatta Hermione, mintha észre sem vette volna a varázsló parázsló tekintetét.

– Jól állnak.

– Ez az, amire gondolok?

– Gyémánt? Igen, azok – mondta Draco. – Illenek hozzád.

Hermione érezte, hogy elönti a melegség, és némi pír kúszik az arcára. Egy kis mosollyal nézett rá, majd megindult felé.

– Akkor indulhatunk?

Draco vett egy mély levegőt, mintha most eszmélt volna rá, hogy valóban el kell hagyniuk a szobát.

– Igen – ismételte a varázsló, és felajánlotta a karját.

– Oh.

– Mi az? – kérdezte a férfi.

– Ez olyan, mintha a karácsonyi bálra készülnék Roxfortban…

– Csak arra Krummal mentél.

– Emlékszem – mondta a lány. – Ugye itt nem kell táncolni?

– Nem – nevetett fel Draco. – Itt majd kényes kérdéseket tesznek majd fel mindkettőnknek.

– Akkor ez olyan lesz, mint egy kihallgatás?

– Csak kevesebb Lumosszal a szemedbe.

Hermione megrázta a fejét, majd belékarolt Dracóba, és együtt indultak el a vacsora helyszíne felé.

***

A Malfoy vacsoraparti kimondottan elegáns és impozáns társasági rendezvény volt. Hermione sosem vett még részt ehhez hasonló eseményen. Nem mintha nem hívták volna meg eleinte hasonlókra, miután Harryvel és Ronnal végül megszabadították a varázsvilágot a sötét mágusoktól… De sosem volt az ő asztaluk ez a fajta ünneplési forma.

Ahogy Draco oldalán most belépett az étkezőbe, egy pillanatra elakadt a lélegzete. A hatalmas, díszes terem mennyezetéről lebegő gyertyák százai világították meg az aranyozott, domborművekkel ékesített mennyezetet. A falakat sötétzöld damasztfüggönyök és hatalmas festmények borították, amelyeken előkelő mágusok és boszorkányok néztek le rájuk – némelyik figyelmes érdeklődéssel, mások kissé leereszkedő tekintettel. Kellemes, fűszeres illattal töltötte meg a levegőt.

– Ilyen nálatok egy kisebb összejövetel? – súgta oda Hermione Dracónak.

– Szerinted miért vagyunk így felöltözve? – morogta vissza a varázsló.

– Atyám…

A terem közepén egy végtelen hosszúnak tűnő tölgyfaasztal terpeszkedett, amelyet tökéletes szimmetriával terítettek meg. Az ezüstszegélyes porcelántányérok és kristálypoharak finoman csillogtak a gyertyafényben, míg a középen futó virágkompozíciók aranyozott rózsákkal és mágikusan vibráló ibolyákkal tették még lenyűgözőbbé a látványt. Az asztal két oldalán mintegy negyven vendég foglalt helyet, mind aranyvérű családok sarjai és előkelő mágusok.

– Az ott nem…

– De a Szent Mungó igazgatója – mondta fojtott hangon Draco. – Az pedig…

– A Wizengamot főmágusa – válaszolt Hermione. – Jó Merlin!

Ahogy Draco és Hermione beléptek, a beszélgetés egy pillanatra elcsendesedett. Minden tekintet rájuk szegeződött. A kíváncsiság egyértelmű volt – néhányan udvarias mosollyal fogadták Hermionét, mások láthatóan még szokni próbálták jelenlétét ebben a közegben vagy meglehetősen tartózkodóan figyelték őt. Narcissa Malfoy azonban kifogástalan háziasszonyként azonnal a vendégekhez fordult, finoman jelezve, hogy az este gördülékenyen folytatódhat.

Lucius Malfoy az asztalfőn ült, elegánsan, méltóságteljesen. Amikor Hermione leült Draco mellé, pontosan a főhelytől nem messze, Lucius egy halvány, udvarias mosollyal biccentett neki. A házimanók nesztelenül szolgálták fel az előételt: egy különleges varázslatos consommét, amelynek felszínén apró aranyszálak úsztak, mintha csillagok tükröződnének benne. Hermione megfigyelte, hogy az asztal túlsó végén ülő egyik idős varázsló – akit Draco később Edward Yaxleyként mutatott be – kifejezetten hosszasan mérte végig, mielőtt visszafordult volna beszélgetőtársához.

Ekkor az asztal egyik távolabbi pontjáról egy alacsony, ezüsthajú férfi – Lord Archibald Selwyn – megszólalt:

– Miss Granger, úgy tudom, hogy auror. Nem mindennapi választás egy… boszorkánytól. – A hangnem ugyan udvarias volt, de Hermione érzékelte mögötte a finoman rejtett kétkedést. A mugliszületésű nagyon is kimondatlan maradt.

Hermione letette a kanalat, és nyugodt, magabiztos hangon válaszolt:
– Valóban nem az, de mindig is hittem benne, hogy a mágia nem csupán kiváltság, hanem felelősség is. Aurorként lehetőségem van megvédeni másokat, és hozzájárulni ahhoz, hogy a varázslótársadalom biztonságosabb legyen.

– Milyen szép gondolatok. – Egy sötét hajú nő, akiről Hermione sejtette, hogy a Rosier család egy tagja lehet és egyszer korábban, mintha találkoztak volna. A boszorkány elegánsan felemelte a poharát, és elmosolyodott. – Micsoda tűz és elszántság.

– Már el is feledtem, hogy ön a Merlin renddel is kitüntették – szólalt meg egy szőke hajú boszorkány, aki kimérten méregette őt.

– Elvira – szólalt meg rosszallóan a sötét hajú boszorka. – Ki felejtheti el az ilyesmit Hermione Grangerről?

– Penelope, kérlek – intette le Elvira, majd ismét Hermionéhoz fordult. – Az nem kis elismerés. Nem kapja meg akárki, és ön már nagyon fiatalon hozzájutott. Remélem, hogy várhatunk még öntől nagy tettetek.

A teremben egy pillanatra csend lett. Hermione nem volt az a fajta, aki dicsekedett volna az elért eredményeivel, de úgy tűnt, itt mindent tudni akartak róla. Draco elnyújtott mozdulattal letette a poharát, és Hermione felé pillantott.

– Nem lepődnék meg, ha ez újra megtörténne – jegyezte meg könnyedén Draco. – De nehezen tudnám elképzelni, hogy bárki is meglepődne ezen. Granger az egyik legkiválóbb auror, aki a testületben dolgozik.

A szavai után néhány vendég kíváncsian összenézett, és a beszélgetés ismét fellazult. Narcissa egy udvarias mosollyal Hermione felé fordult.

– Milyen kedves – jegyezte meg Elvira. – Mióta vannak együtt? Dracóról nem is tudtam, hogy már nem szabad…

A Granger boszorka már válaszolt volna, hogy megcáfoljon mindent, amikor a megmentésre siettek.

– Miss Granger, meséljen nekünk egy olyan esetről, ami különösen emlékezetes volt önnek – kérte Lucius. – Olyan ritkán járnak nálunk aurorok.

– Kivéve házkutatását tartani – jegyezte meg az idősebb Theodor Nott, akinek pontosan olyan vigyora volt, mint a kedves fiának.

– A fiam is auror – villantott rá Lucius a barátjára. – De ő sosem mesél semmit sem.

Hermione ezt nem tudta igazán elhinni, főleg, hogy az ifjabb Malfoy kimondotta az apja segítségét is igénybe veszi. Ugyanakkor ez remekül elterelte a figyelmet róluk, egy pillanatra elgondolkodott, majd úgy döntött, hogy egy könnyedebb történetet oszt meg.

– Nos, egyszer egy varázstárgy, egy csempész után nyomoztunk az akkor társammal, és egy különösen trükkös csapdába sétáltunk bele. Egy rejtett átokkal ellátott fogadóban voltunk, ahol a szobák minden fél órában máshol jelentek meg a folyosón. Persze a társam meg volt győződve arról, hogy ő ki tudja számítani a rendszerét… amíg rá nem jöttünk mennyire könnyelműek voltunk.

– A jó öreg számmisztika – szólalt meg az idősebb Nott. – Nagyon is trükkös, ha nem ismerjük jól a tételeket.

– Pontosan így van.

– Mennyi időt bolyongtak feleslegesen?

– Három órán keresztül nem találtuk meg a kijáratot, miközben a lehető legtöbb csapdát aktiváltuk. Az egyik szobában pókok voltak, ő pedig halálosan fél tőlük. Képzelhetik azt a visítást. A következőben egy hatalmas nundu, amitől alig tudtunk megszabadulni, a harmadikban egy tucat lándzsakígyó. És a végén beleragadtunk egy mobilmocsárba.

A társaság néhány tagja derűsen elnevette magát, és még Lucius arcán is mintha halvány mosoly jelent volna meg.

– És mi lett a bűnözővel? – kérdezte az idősebbik Nott.

– Ő is a belesétált a mobilmocsárba – kuncogott Hermione. – A különleges osztag szedett ki minket belőle.

Harsány nevetés hangzott fel. Draco egy mosolygó oldalpillantással jutalmazta Hermionét. Aztán a társalgás tovább folytatódott, és a figyelem elterelődött. Granger auror sosem érezte még ennyire áldásosnak, hogy már nem figyelnek rá.

Ahogy az este folytatódott a csodálatos főételekkel, majd végül a desszertek varázslatos bemutatóval érkeztek – az apró cukorfigurák táncoltak a tányérokon, és a csokoládéhabok finoman kavarogtak, mintha apró ciklonok lennének. Hermione úgy érezte, hogy bár a vacsora egyfajta teszt volt számára, talán sikerült túlélnie a vacsorát különösebb gond nélkül.

Draco oldalra hajolt, és halkan a fülébe súgta:
– Azt hiszem, most már hivatalosan is befogadtak.

Hermione elmosolyodott, és a borospoharáért nyúlt.
– Reméljük, hogy nem kérdezgetnek tovább. Nekem ennyi is elég.

És az este folytatódott, egyre oldottabb hangulatban, mintha egy új fejezet nyílt volna mindannyiuk számára.

Ahogy az este tovább haladt, a házimanók nesztelenül töltötték újra az italokat, és az elegáns társaság egyre felszabadultabbá vált. A beszélgetések immár nemcsak régi emlékek és családi anekdoták körül forogtak, hanem az aktuális események is szóba kerültek.

– Draco, igaz, hogy még mindig az Auror Parancsnokságnál dolgozol? – kérdezte Lord Andrew Avery egy pohár vörösbort forgatva az ujjai között. Hangjában inkább kíváncsiság bujkált, semmint ítélkezés. Bár nyílt titok volt, hogy mennyire megvetik ezt a munkát.

Draco hanyag eleganciával hátradőlt, pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna.
– Igaz.

– Érdekes hivatás – jegyezte meg egy középkorú boszorkány az asztal túlsó végéből. – Malfoy és az auror egy mondatban. Nem mindennapi párosítás. De gondolom, hogy nem sokáig szándékozol ezt a hivatást folytatni. Mióta is nem vállalt ilyen komoly tisztséget a családodból senki?

– Körülbelül száz éve – mondta Draco.

– Nem túl veszélyes ez? – kérdezte Lady Eleanor Westmoor. – A család egyetlen örököse, Draco. Nagyfokú kockázatot jelent ez a munka.

A tejfölszőke férfi nem reagált azonnal az élcelődésre, csak halvány mosoly jelent meg az ajkán, de mielőtt válaszolhatott volna az anyja megelőzte.

– A család mindig is elkötelezett volt a varázslótársadalom iránt – szólalt meg Narcissa könnyedén, és egy apró mozdulattal újabb csepp bort töltött a poharába. – Draco jelentős feladatot vett a vállára.

Az említett már szeretett volna válaszolni, és kijelenteni a saját véleményét is. A témát azonban nem hagyták annyiban.

– És milyen ügyeken dolgoztok most? – kérdezte kíváncsian egy fiatalabb varázsló, aki Draco egyik távolabbi unokatestvérének tűnt. – Remélem, hogy valami nagyon érdekes.

Draco egy pillanatra találkozott Hermione tekintetével, majd egyszerűen csak ennyit mondott:
– Nem szokásunk részleteket megosztani a folyamatban lévő nyomozásokról. És arról sem, hogy jelenleg együtt dolgozunk-e. Bár ezt elmondhatom, hogy jelenleg nem.

– Természetesen – bólintott az unokatestvér, de láthatóan nem adta fel teljesen, hogy kihúzzon valami szaftos információt. – De azért mesélhetnétek valami érdekeset.

Hermione, látva Draco visszafogottságát, végül finoman átvette a szót.
– Nemrég egy különleges esetünk volt, egy mágus az áldozatok emlékeit manipulálta úgy, hogy még maguk sem tudták, hogy bűncselekmény történt ellenük.

Az asztal körül néhányan érdeklődve hajoltak közelebb. Dracónak fogalma sem volt, hogy Hermione mégis miről beszél, mert ilyen ügyük az életben nem volt, de egy szórakozott mosollyal az ajkán hallgatta a mesét.

– És hogy sikerült elkapni?

Hermione elmosolyodott.
– A tettes tökéletes munkát végzett az elmékkel, de a szokásokkal nem számolt. Az egyik áldozat minden héten ugyanabban az időben látogatta meg az apját, és bár az emlékei megváltoztak, a rutinja nem. Erre figyeltünk fel vagyis Draco erre hívta fel a figyelmünket, nem vettük ezt észre. Sorra történtek a bűncselekmények. Tehetetlennek éreztük magunkat, és nem értettük, hogy az elfogott bűnözők miért állítják annyira vehemensen azt, hogy semmit sem követtek el. Draco pedig mindenre rávilágított. Kidolgozott egy eljárást, amivel fény derült mindenre. Aztán pedig sikerült lebuktatnia az értelmi szerzőket.

– Okos megoldás – bólintott Lord Selwyn elismerően.

– Éles elmére vall ez a megfigyelés – csatlakozott egy idősebb varázsló az asztal végéről, Hermione felé emelve a poharát. – Bár jó magam mindenféle ilyesmitől igyekszem távolt tartani magam. Mindannyian azt hittük, hogy Dracóból bankár lesz vagy a bájitaltőzsdén láthatunk tőle nagy eredményeket. És nem aurorként üldöz bűnözőket.

Hermione kissé meglepetten pislogott, majd finoman elmosolyodott.
– Draco remek auror.

– Ezt majd az idő eldönti – mondta az idős mágus sokat sejtetően. – Gondolom neki egy aranyfokozatú Merlin díj a célja, nem?

Draco oldalra pillantott.
– Nekem maga a szolgálat a cél.

– Szolgálat?

– Pontosan.

– És együtt dolgoznak a Miss Grangerrel? – kérdezte a Wizengamot főmágusa. – Gondolom igen. A parancsnokságon rotálják a társakat, ha jól tudom.

– Nem – válaszolta Hermione.

– Sosem dolgozunk együtt – fűzte tovább Draco.

– Pontosan.

– Jó barátok vagyunk – jelentette ki az ifjabb Malfoy.

– Áhh Wilbur, nem látja, hogy szerelmesek? – szólalt meg a sötét hajú boszorkány, akit Penelopénak hívtak. – Mit gondol, miért hozta el Draco Miss Grangert a szüleihez? Látom, hogy csak a bűnözőkre terelődik rá a figyelme. Csak nézzen rájuk. Még a gyűrű…

– Vonuljuk át a szalonba – szólalt meg Lucius fennhangon félbeszakítva a monológot. – A manók már bekészítették a kártyaasztalokat.

– Így van, kedveseim – csatlakozott hozzájuk Narcissa. – Folytassuk ezt a csodálatos estét.

A beszélgetést felváltotta a székek húzódása a márványpadlón, aztán mindenki halk mormolásokkal átvonultak a szalonba, és az este pedig folytatódott a társalgóban, ahol likőr és kávé mellett tovább boncolgatták a világ dolgait. Hermione és Draco kissé lemaradva az ebédlőben vártak, majd Lucius és Narcissa csatlakoztak hozzájuk.
– Úgy látom, hogy nem ússzuk meg kényes kérdések nélkül – mormolta Hermione.

– Én is így gondolom.

– Draco, apáddal kérdezni akarunk tőled valamit – szólalt meg Narcissa komoran. – De leginkább én.

Draco sóhajtva fonta karba a kezét, mire Hermione csak egy apró pillantást eresztett meg a teáscsészéje felett.

– Már megmondtam legutóbb, hogy ha újabb holttestet kell eltüntetni, rám ne számítsatok. Mégis csak egy auror vagyok.

Narcissa elnyomott egy mosolyt.
– Nagyon vicces – felelte szárazon.

Hermione igyekezett magában tartani nevetést, de elnézést kellett kérnie, és hátra fordulva aprókat köhögve próbálta összeszedni magát. Ám nem maradt sok ideje, mert Lucius torok köszörülve megjelent közvetlenül mögötte, és neki meg kellett fordulnia.

– Miss Granger, amíg a fiam és a feleségem beszélgetnek, addig volna kedve megnézni a kertet?

– Öhm… khmm… Köszönöm, Mr. Malfoy.

– Akkor menjünk. Ideje, hogy kitisztuljon a fejünk ettől a pacsulifelhőtől – sziszegte némi megvetéssel a hangjában.

– Nem rossz ötlet.

hozzászólások: 0