37. fejezet
Szökőkút

A kertben kellemes csend honolt. A zsibongó társaság zaja lassan elhalt mögöttük, ahogy egyre távolabb sétáltak a kúria fényárban úszó termeitől. A csillagok halványan ragyogtak az égen, és a bokrok között elrejtett apró lámpások lágy, aranyló fénnyel világították meg az utat. A fák susogása és a távoli szökőkút halk csobogása volt az egyetlen hangforrás körülöttük.

– Remélem, hogy nem bánja, amiért kijöttünk – szólalt meg Lucius.

– Nem, a legkevésbé sem. Mindig ennyire közvetlenek az ilyen eseményeken?

– A barátaink? – kérdezett vissza a varázsló. – Igen, azt hiszem. Némelyikük nélkülöz mindenféle tapintatot és jóérzést.

– Draco miatt? – tudakolta Hermione kíváncsian.

– Bármi miatt. Borzalmasan pletykás népség. És egyikben se bízzon meg, akármilyen nyájasnak is látszott odabent – javasolta a férfi. Most rettenetesen őszintének és közlékenynek tűnt.

– Értem. Azért hálás vagyok, hogy nem mentünk át a szalonba – szólalt meg a boszorkány. – Elég…

– Kínos? – kérdezte Lucius.

– Valami olyasmi.

– Ezért is nem vesznek részt a trió tagjai egyetlen egy hivatalos rendezvényen sem? – tudakolta a varázsló.

– Közös döntés – válaszolt Hermione. – Vásári majmot akartak belőlünk csinálni. Mindenféle ügyet támogatnunk kellett volna. Rendezvények, események, gálák, megnyitók, adománygyűjtők… Nem élhettük volna átlagos életet.

– Bizonyos szempontból ez pazarlás – mondta az idősebb Malfoy.

– Nem szívesen láttam volna viszont magam úgy, mint egy hős. Gondoljon bele, hogy még szobrot is akartak nekünk állítani a Mágiaügyi Minisztérium Átriumába. Ez nevetséges…

A varázsló nem szólt egy szót sem, csak haladt tovább, könnyed tempót diktálva maguknak. Ráérősen sétáltak le egy lépcsőn, majd a kavicsos útra fordultak ki.

– Nem zavarja, ha rágyújtok? – szólalt meg Lucius, majd elővett egy szivart a zsebéből.

– Nem, nem.

– Esetleg megkínálhatom eggyel? – ajánlotta fel a férfi előzékenyen.

– Oh, nem köszönöm!

– Ne említse Narcisszának.

– Hallgatok – válaszolt a boszorkány.

Ahogy haladtak Hermione megcsodálhatta a kúriát körbeölelő kertet. Az egész a maga nevében egy mestermű volt, amely éppoly kifinomult és impozáns, mint az épület. Egy gondosan megtervezett, varázslattal fenntartott éden, amelynek minden szeglete eleganciát és történelmet sugárzott.

– Túl tökéletes – szólalt meg Lucius, majd kifújta a szivar füstjét. Hermione megérezte az különleges illatot, amit eddig még sosem tapasztalt, néha még mindig érte meglepetés a varázsvilággal és a különböző szokásokkal kapcsolatban. Mielőtt rákérdezhetett volna, az idősebb Malfoy folytatta. – Mindig is az volt.

– Mesterséges?

– Bizonyos értelemben. Más szempontból túl törékeny. Egyetlen egy fertőzés, amivel nem tud megküzdeni, és vége az egésznek.

– Annyira nem vészes – szólalt meg Hermione. – Ott például nem párhuzamos a két ágyás.

– Kérem, a kertészmanóknak ne mondja meg, mert a végén még fel kell gyújtanom az egész kertet, hogy mindent újra tudjanak csinálni.

– Rendben – kuncogott a boszorkány.

A gondosan nyírt sövények mentén haladt az út, amely tökéletesen szimmetrikus mintázatban kanyargott, mintha egy láthatatlan kéz festette volna meg a tájat, amihez vonalzót használt volna. Az ösvényeket apró, csillogó kavicsok borították, amelyek halk roppanással adtak hangot minden lépésnek. A bokrok közötti apró lámpások aranyló, meleg fénye megvilágította az útjukat.

Lucius megállt egy pillanatra, mélyen beszívta a hűvös éjszakai levegőt, és egy halvány mosoly suhant át az arcán.

– Jól érzi magát, Miss Granger? – kérdezte a férfi egy kis szünet után.

– Köszönöm, igen – adta meg a választ Hermione.

– Nem kell köntörfalaznia. Itt nincsenek inkvizítorok, és nem is azért kérdeztem, mert udvarias akarok lenni – mondta Lucius. – Ha lehet, akkor legyen őszinte.

– Mindenki értem aggódik. De köszönöm, hogy kérdezi, nincs gond. Egészen kellemes volt az este, és a társaság is.

– Ezt örömmel hallom. Ugyanakkor az egykori események…

– Ha arról az eseményről akar beszélni, ami régen történt, akkor inkább megkérem, hogy ne beszéljünk róla – szólalt meg Hermione határozottan. – Inkább meséljen erről a kertről. Vagy a mobiltelenfonjáról. Néhányan szívrohamot fognak kapni, hogy ha megtudják.

– Ebben az esetben, ha megkérhetem, akkor legyek diszkrét. Nem kívánom a családom mugli üzleteit magyarázni.

– Ez érthető – válaszolt a boszorkány, és már ejtette is a témát. Lucius Malfoyjal beszélgetni sem volt éppen komfortos, kényesebb dolgokról faggatni egyáltalán nem volt tanácsos. – Akkor marad a kert, nem igaz?

– Ki nem állhatom ezeket a rendezvényeket. Mindig sétálok egyet a vacsora és a kártyaparti között, szerettem ezt a nyugalmat – mondta Lucius, tekintetével pásztázva a környezetüket. – A nagy rendezvények után különösen értékelem. Olyan… ritka pillanatok ezek.

Hermione figyelmesen nézte őt. Bár Lucius Malfoy mindig is a magabiztosság és az arisztokratikus tartás megtestesítője volt, ebben a pillanatban nyugodtabbnak és emberibbnek tűnt, mint bármikor korábban. Nem is beszélve a szivarról. Már csak egy kis whisky hiányzott a kezéből. Igyekezett a boszorka inkább elfojtani a mosolyát.

– Megértem – felelte halkan a boszorkány. – Néha a csend sokkal többet jelent, mint a legjobban megfogalmazott szavak.

Lucius egy pillanatra ráemelte tekintetét, majd elmosolyodott.
– Bölcs meglátás. Bár egy kissé sablonos, de bölcs.

– Igen.

Hermione még mindig érezte magán a férfi figyelmét, amikor Lucius enyhén oldalra fordította a fejét, mintha jobban szemügyre akarná venni. Kissé nyugtalanító volt ez az érzés, mégsem érezte magát veszélyben vagy valami hasonló.

– Nem ijedt meg bent a kérdésektől – állapította meg a varázsló. – És gyorsan rögtönöz.

– Úgy éreztem, hogy szükség van erre – mondta Hermione egykedvűen. – És egy aurornak muszáj rögtönözni.

– És hazudott.

– Csak egy kicsit, amikor egy helyzet úgy kívánja – mosolyodott el a lány. – Ön is tudja, hogy nem mondhatunk el semmit sem az akciókról. De a fiát tényleg nagyon jó aurornak tartom.

– Sosem gondoltam volna – szólalt meg az idősebb Malfoy egy mély sóhajjal.

– Micsodát?

– Hogy az aurori pályát válassza – válaszolt Lucius. – Sokkal jobban illik önhöz a mágiajog. Abban otthonosabban mozogna. Jobban passzolna a stílusához.

– Abban kevesebb izgalom van – mosolyodott el a lány.

– Fiatalok. Mintha csak Dracót hallanám. – Az idősebb Malfoy megcsóválta a fejét. – De talán egyszer majd abbahagyja.

– Jól végzi a munkáját, ahogy ezt már említettem. El ne mondja neki, de egészen jól együtt tudunk dolgozni. Tényleg nem lehet rá panasz.

– Hirtelen Draco szócsöve lett? – kuncogott fel Lucius. – Egyedül is képes megmondani, hogy menjek a francba a kétségeimmel és a kérdéseimmel.

Hermione csak elmosolyodva megcsóválta a fejét.
– Én csak annyit akartam, hogy tudja. És én sosem lennék ennyire tiszteletlen.

– Tudom. De ez nem azt jelenti, hogy egyet is értek a fiam döntésével. Történt vele valami, igaz? Ahogy megjelentek láttam. És nem a viseltes mugli ruhára gondolok, hanem egészen másra. Valami mágikus.

– Egy kis baleset, de jól van – szólalt meg Hermione, bár nem igazán tudta, hogy beszámolhat-e bármiről is a varázslónak. Legszívesebben megosztotta volna, de… ezt inkább Dracónak kellett volna. – Én…

– Ne is mondjon többet! – emelte fel a kezét Lucius, majd tovább folytatta a szivarozást. – Ha valami eszetlen dolog lenne, akkor csak felbosszantanám magam. Még annyira messze vagyunk az este végétől.

Miközben tovább haladtak az évszázados fák méltóságteljesen tornyosultak föléjük, ágaik között a lágy szellő susogva siklott végig, néha megrezegtette a leveleket. Borzongatónak hangzott a sötétben. A fehér jázminbokrok és az éjfekete rózsák illata édesen keveredett a levegőben, egyfajta bódító, mégis kellemes harmóniát teremtve.

– Mellesleg… igazán lenyűgözően fest ma este, Miss Granger. Ez a ruha… tökéletes választás volt.

A boszorkány meglepődve pillantott rá. Nem számított volna arra, hogy épp Lucius Malfoy fogja megdicsérni a megjelenését. Egy pillanatig nem is tudta, mit feleljen, de végül csak egy kis mosollyal válaszolt.

– Köszönöm, Mr. Malfoy. Bár, nagyon jól tudja, hogy ez Narcissa érdeme.

Lucius szórakozottan biccentett.
– Ahogy az lenni szokott, a felségem nem hagy ki egyetlen egy alkalmat sem, hogy éljen a kedvenc hobbijának. Mindig is a finom elegancia híve volt. Ez pedig minden boszorkánynak jól áll.

– Gondolja?

– Higgyen nekem. Régóta vagyok már benne a társasági életben. Noha jobban kedvelem az üzleti tárgyalásokat. Nem nehéz észrevenni az elragadtatott tekinteteket.

– Azért túlzásokba ne essünk – nevetett fel Hermione.

– Láttam, amit láttam – fújta ki a füstöt Lucius. – Ahogy a fiamat is, ahogy önre néz.

– Csak a társam.

– Csak? Komolyan így van ez?

– Természetesen. Hiszen tudja, hogy mennyire ki nem állhatott az iskolában. Azóta felnőtt, és igyekszik jobb emberré válni, de legjobb indulattal is a barátoknak nevezhetem magunkat.

– Akkor csak próbálom megfejteni a fiam viselkedését.

– Biztosan csak fáradt.

Hermione halkan felnevetett. Egy pillanatra úgy érezte, mintha egy egészen más világba csöppent volna, ahol Lucius Malfoy nem az előítéleteiről és hűvös tartásáról lett volna ismert, hanem azzal a csendes eleganciájáról, amellyel most mellette sétált. Mielőtt tovább beszélgethettek volna egy manó jelent meg ismét, és emlékeztette Lord Malfoyt, hogy a szalonban már repesve várják őt.

– Hív a kötelesség, Miss Granger! – szólalt meg Lucius, majd eltűntette a szivar minden nyomát. – Visszajön velem?

– Nem, nem hiszem. Inkább sétálok még. Persze, ha nem baj.

– Természetesen. A kert szabadon látogatható. Nézz meg a szökőutat, biztosan tetszeni fog.

– Köszönöm, Mr. Malfoy.

Lucius bólintott, aztán már ott sem volt. Hermione egyedül maradt a Malfoy-parkban, és egyáltalán nem bánta. Még akkor sem, amikor egy páva hirtelen rikoltása kissé felborzolta az idegeit. Folytatta tovább az utat.

Távolabb egy elegáns szökőkút csobogott, vizének halk szimfóniája kellemes aláfestést adott az éjszakának. A közepén egy kecses, márványból faragott sellőszobor állt, amely mintha a holdfényben élne – finoman megbűvölték, így időnként megmozdult, és vizet permetezett a medencébe, amely halványkéken világított a benne kavargó varázslat hatására.

A kertben elrejtve kisebb pihenőhelyek is voltak – padok, pergolák, lugasok, ahol selyempárnákkal borított kőpadok kínáltak helyet a megfáradt vendégeknek. Egyik-másik lugasban varázslatos mécsesek lebegtek a levegőben, finom, tündérszerű fényükkel még mesebelibbé téve az éjszakát.

De Hermione inkább a szökőkút felé vette az irányt. Nem sokkal később léptek hallatszottak a háta mögül, meg sem kellett fordulnia, hogy tudja ki is van mögötte.

– Kijöttél az apámmal a kertbe? – kérdezte Draco felhúzott szemöldökkel. – A sötét kertbe.

– Nem akart megölni, ha erre vagy kíváncsi – válaszolt egykedvűen Hermione. Fáradtan ült le a szökőkút szélére, és kibújt az ezüst cipőből egy pillanatra. Kimondottan jobban érezte magát ettől. Kellemes nyár esti szél lengedezett, melegen simogatta meg az arcát.

– Tényleg? – horkantott fel a varázsló.

– Megátkozni se próbált.

– Még csak az kellett volna – sóhajtott fel az auror.

– Azt mondta, hogy jól áll nekem Narcissa talárja. Ez kedves. És elmesélte néhány ciki történeted rólad, amit majd egy-egy alkalmas időpontban az orrod alá fogok dörgölni, lehetőleg az egész auror testület előtt – csevegte a boszorkány, majd elkomorult. – Hmm… ez a beszélgetés tényleg bizarr volt. Te nem bízol benne?

– Dehogynem – fogtatta meg a szemét a varázsló. – Csak igazából arra gondoltam, hogy valamit mondott neked… Mindegy.

– Valamit?

– Aha… valamit.

– Mi bajod van, Malfoy? – kérdezte Hermione. – A családod egészen kedves velem, semmi gond nincsen. Te mégis feszengsz, és valamiért teljesen ki vagy készülve.

– Nincs semmi – rázta meg a fejét Draco. Semmi kedve nem volt beavatni Granger abba, hogy az némi feszültséget okozott a Malfoy-gyűrű az ujján. Draco vett egy mély levegőt.

– Ki vannak akadva miattam? – tudakolta a boszorkány, miközben a karcsú lábait belelógatta a szökőkútba. – Nem merik elmondani?

– Nem. Miattam van – fújt egyet a varázsló, aztán megdörzsölte az orrnyergét. Jól nézett ki, de a fáradtság jelei már ott ültek a vonásai között.

– Miattad?

– Mindennek én vagyok az oka, ami ebben a családban történik mostanában – horkantott fel a férfi. – Állandóan fejmosást kapok, mert valami nem úgy sül el, ahogy ők gondolják. Neked, Granger, ehhez semmilyen közöd nincsen.

– Még a pozitív dolgoknak is te vagy az oka?

– Nehéz örökösnek lenni – kezdett volna bele egy hosszú beszélgetésbe Draco, amikor megnézte Hermione kezét. – Hol van a gyűrűd?

– Milyen gyűrű? – tudakolta összevont szemöldökkel Hermione. – Ja, hogy az a nagy vacak. Nem is tudom. Szerintem beleesett a vízbe, amikor leülhettem ide a peremre. Hmm különös, az előbb még az ujjamon volt.

– Oh, hogy az a magasságos lunaszkópos kurva életbe – tört fel a káromkodás a mardekárosból, miközben a korlát felett áthajolva nézte a vizet. Persze a félhomályban és a varázslattól fodrozódó vízben semmit sem látott.

– Nyugodj már meg! – csitított Granger, és félre húzta a talár szoknya részét. – Majd kerítünk egy másikat.

Draco válaszul valamit morgott, lerúgta a cipőjét és a zokniját, feltűrte az öltönynadrágját, aztán belegázolt a vízbe. Sűrű Lumos varázslatok kíséretében figyelte a vizet, miközben buzgón a gyűrűt kereste (cifra káromkodással). Hermione elkerekedett szemmel figyelte az aurort, aki továbbra is nagyon-nagyon kereste azt a gyűrűt.

– Mi bajod van, Malfoy?

– Meg kell találnom – mormolta a varázsló elszántan görnyedve.

– Az egy hamisítvány, Draco – szólalt meg kedvesen Hermione, miközben a lábaival körzött a vízben. – Majd valamelyik ócskásnál veszünk egy másikat. Mi a fenét csinálsz?

– Megpróbálom megmenteni a gyűrűdet – válaszolt mérgesen férfi, majd hajlongva fésülte át a szökőkút alját, de nem talált semmit.

– Várj! Az egy hamisítvány, ugye?

– Nem az.

– Miről beszélsz? – rontott rá Hermione. – Azt mondtad, hogy nem igazi.

– Hazudtam – vallotta be a férfi egykedvűen. Egy pillanatra felegyenesedett, majd hátrasimította a zilált haját. – Mit vagy ezen úgy meglepve?

– Ne, ne, ne, ne. Mondd, hogy nem valamilyen felbecsülhetetlen értékű családi ereklyét húztál az ujjamra – cincogta mérgesen a lány. – Malfoy!

– Pedig de.

– Te idióta. Miért nem szóltál? Akkor jobban vigyáztam volna rá. Majdnem betemettem a földbe, amikor kint kertészkedtem legutóbb, és lecsúszott az ujjamról – jegyezte meg Hermione mérgesen.

– Mi van? Miért nem bűvölted el, hogy ne tudjon lesni?

– Mert én normális vagyok? Nem tudom, Malfoy. Elfelejtettem, hogy több galleonnyi értéket cipelek magammal az ujjamon.

– Nem a galleon értéke a lényeg – morogta Draco.

– Hanem?

– Hanem az, hogy meg kell találnunk.

– Akkor örömmel fogod hallani, hogy pár napja majdnem beleejtettem a lefolyóba – folytatta Hermione, miközben felemelte a talár szoknya részét, belegázolt a szökőkút vizébe és a lábujjaival próbálta keresgélni gyűrűt.

– A lefolyóba? Malfoy dédnagyanyám gyűrűjét? – hüledezett Draco, és morogva igyekezett utánozni a boszorkány. – Azt a kibaszott kurva Merlin csessze meg az egészet.

– Neeee. Te normális vagy? Miért adtad nekem a dédnagyanyád gyűrűjét? – morogta a boszorkány, miközben hunyorogva a felkavart vízgyűrűk között figyelt, hátha meglátja a gyűrűt. Úgy tűnt, mintha Dracóval egymás ellen dolgoznának.

– Mert nyomkövető bűbáj van benne, kimutathatatlan, ősi és védelmiigézet is van rajta – magyarázta Draco. – Lumos Maxima!

– Ezt egy másolat is tudta volna. Biztos nem így, de tudta volna.

– Szerinted volt időm egy ilyet csinálni? Alig egy nap alatt kellett volna megcsinálni. Sokkal praktikusabb volt az, hogy volt nálam egy gyűrű. Nem valami ócska szart akartam odaadni neked.

– Mert te csak úgy eljegyzési gyűrűkkel mászkálsz? Ez hihetetlen. Nem is gondoltam volna még álmomban se, hogy úgy járkálsz, hogy készen állt egy eljegyzésre.

– Nem akartam senkit sem eljegyezni.

– Engem mégis sikerült.

– A kibaszott feladatunk miatt, nem azért, mert akartam – sziszegte Draco.

– Malfoy! Merlinre! Én szerintem megfojtalak – ripakodott rá Hermione, miközben kimondott pár olyan bűbájt, amik aranyszínű gömböket gyújtottak meg a víz alatt. Draco felnézett rá, és hirtelen a szíve hevesen dobbant meg, kiszáradt a szája, nem tudott megszólalni. Olyan volt, mint egy nimfa, a kecses alakjával, a hosszú, göndör hajával, ami most kibomlott a kontyából, az ezüst ruhán visszatükröződött a fény.

– Az apám adta nekem – morogta Draco.

– De miért?

– Hogy… ez most mindegy – rázta meg a fejét a férfi, miközben tovább keresgélt.

– Nem, szerintem nem mindegy. Mondj el mindent.

– Még Astoriának szánta, de nekem… eszem ágában sem volt őt eljegyezni vagy bárkit. Nálam volt a gyűrű. Bűbáj van rajta – szólalt meg Draco.

– Miféle bűbáj? A nyilvánvalókon kívül, amit eddig elmondtál nekem – követelte a magyarázatot Hermione.

– Sokféle – közölte a varázsló.

– Ugye ez nem olyan, hogy amikor megtudom az igazat, akkor nagyon-nagyon dühös leszek rád? – kérdezte Hermione gyanakodva.

– De ez pontosan olyan.

– Malfoy. Ugye nem valami sötét mágia ez, amivel össze lettünk kötve az örökkévalóságig és minden mocskos vágyadat teljesítenem kell, ha kimondasz egy kulcsszót?

– Mi? Nem, dehogy is! Ez csak olyan, mintha hivatalosan is a jegyesem lennél – próbálta megmagyarázni Draco. – Mágikusan összeköt minket, amitől nem olyan egyszerű házasság nélkül megszabadulni.

– Neeeee!!!! – szólalt meg a boszorkány, majd a pálcája után kotorászott talárzsebében. – Ki foglak nyírni te barom! Én-én ezt nem értem. Miért nem szóltál? Akkor eldöntöttem volna, hogy akarom-e viselni. Vagy nem?

– A nyomkövető…

– Mit érdekel engem a nyomkövető – folytatta Hermione, majd egy szúró átkot küldött Draco felé, aki éppen akkor félreugrott. – Semmilyen mágikus kötést nem akarok veled.

– Jól van, na. Tudom. De ehhez kell a gyűrű! Ha nem találjuk meg, akkor tényleg muszáj hozzám jönnöd, mert egy egész rontás csomag van, ami mindkettőnkre vár, ha ez nem tesszük meg. Borzalmasan rossz átkok.

– Az is az lesz, amivel mindjárt megátkozlak.

– Meg kell találnunk – szólalt meg végül rekedtes hangon a varázsló. – Segíts már keresni.

– Nem működnek a híres nyomkövető bűbájaid? – horkantott fel Hermione.

– Akkor működik, ha azon az agyatlan boszorkányon van a gyűrű, akinek odaadtam.

– Én vagyok agyatlan? – csattant fel a lány, aztán Draco felé locsolt egy kis vizet. – Te hozod ránk a hét csapást azzal, hogy nem mondasz el mindent. Szóval ezért néztek minket valóban házasnak és jegyesnek. Neeeee, odabent mindenki tudja, hogy mi…

– Aki aranyvérű az biztos.

– Te szemét! – mondta a boszorkány, aztán egy jó adag vizet locsolt a varázslóra. – Ha ez elterjed…

– Szóval így játsszunk? – morogta a vizes taláros férfi.

– Ha ezt a dísztalárt lefröcskölöd, akkor megmondalak anyádnak – ígérte vészjóslóan Hermione.

Draco felhorkant, aztán naná, hogy hidegvizet zúdított az aurortársára. Hermione tátott szájjal és vizesen nézett a vigyorgó varázslóra, aki természetesen még nem gondolt az ellene irányuló haragra.

– Véged van, Malfoy!

Hermione varázslattal irányította a vizet Draco felé, aki ugyanígy válaszolt. A két víztömeg egymásnak csapódott, és próbálták lenyomni egymást. Mindketten egyformán erősek voltak, így nem az erő döntött ebben a csatában. Észre sem vették, hogy milyen nagy zajt csaptak. Igyekeztek kitérni egymás elől. A varázsló úgy döntött piszkos eszközöket is bevet, így egy igencsak hideg vízsugarat bűvölt pontosan a boszorka szoknyája alá.

Elnyújtott sikítás hallatszott, majd a lány a szobor mögé bújt a másik vízsugár elől. Mérgelődve, szitkozódva igyekezett ellentámadást kitalálni. Draco teli torokból nevetett, és iszonyatosan jól érezte magát, egészen addig, amíg egy egészen tisztességes mennyiségű víztömeg teljesen eláztatta.

– Granger!

– Megérdemelted – kiabálta Hermione. – Több dolog miatt is.

– Ez egy drága talár volt.

– Ez pedig egy vintage darab – morogta a boszorkány a szobor takarásából. – Az anyád meg fog ölni, de ez az egész a te hibád. Szerinted hogyan venné ki magát, ha pontosan én teszem tönkre azt a talárt, ami az övé? Szerettem volna jó benyomást kelteni.

A félhomályban közben Draco a boszorkány mögé lopakodott, aztán hátulról magához ölelte őt.
– Akkor mondjuk nem velem kellene egy szökőkútban csurom vizesen állnod – suttogta mély bariton hangon a férfi, miközben szorosan magához húzta. – Megmentelek tőle. Mindent magamra vállalok.

– Aha. És mit kérsz érte cserébe? – Hermione megfordult, hogy Draco szemébe nézhessen a homályos fényben. A szeme még mindig ezüstösen csillogott.

– Miért hiszed, hogy mindig alkudozom veled?

– Nálad soha semmi nincs ingyen, Malfoy – sóhajtott Hermione, miközben egy vizes hajtincset simított ki a férfi homlokából. – Még ezzel az átkozott gyűrűvel is kiszúrtál velem és persze magaddal is. Azt akarod, hogy egymáshoz legyünk kötve? Mekkora örültség már ez. Elmondhattad volna. Nem kellett volna…

– Ah… – morogta Draco, aztán magához húzta a lányt egy komolytalan csókra. Ő maga sem tudta, hogy mire gondolt. De nem akart többet felesleges köröket futni, csak elvenni, amire a piros ajkak csábították. Mindketten megborzongtak. Draco elmélyítette a csókot, és szorosan ölelte magához a lányt.

– Draco… – kezdte Hermione, de még mindig nem tudott teljesen elszakadni a férfitól. – Ne csináld ezt…

– Ne? – kérdezte kissé kábultan az egykori mardekáros, miközben az ajka a boszorkányéval játszott. A lány válaszolt a játékos közeledésére. Pontosan ugyan úgy vágyott erre, mint maga Draco. Minden eddigi csókjuk valamit megmozdított benne. Túl jó volt, és egyáltalán nem kellett volna megtennie. Tudta, hogy Draco mit érez, ő pedig… nem, nem érezte ugyanazt.

– Be kellene fejeznünk.

– Befoghatnád, hogy egy kicsit élvezhessen? – mondta a szavakat a boszorkány ajkára a varázsló, aki dühösen fújta ki a levegőt, de mielőtt Hermione bármit is szólhatott volna a száját lefoglalták teljesen.

Hagyta magát vezetni neki, Hermione minden ellenállása megtört. Túl édes volt, és túl erős a kísértés, képtelen volt ellenállni neki. Eddig így még senki sem csókolta meg. Vágytak rá mások is, de nem ennyire elemien, és senkivel sem tudott még ennyire lángolni. Szégyentelenül sóhajtott fel Draco csókja közben, miközben a férfi végigsimította a derekát. Mielőtt még bármire is gondolhatott volna, az erős szorítás és a csók teljesen kitörölt mindent Hermione fejéből. Szédítő színek kavarogtak körülöttük. A nyelvük finoman simogatta egymást, incselkedve, ingerelve. Karját a varázsló nyaka köré fonta. Hozzásimult. Egyikük sem tudta, hogy mennyi ideig voltak így, mint két vágytól túlfűtött tinédzser. A víz egyre hidegebb lett, ők pedig már majdnem a hipotermia határára sodródtak, de még mindig nem hagyták abba.

Több volt ez, mint jó. Édes, titkos és helytelen. Kollégák voltak, közös ügyön dolgoztak, de ez a kifogás iszonyatosan gyenge lábakon állt már.

Amikor elszakadtak egymástól, a homlokukat összeérintve, zihálva vették a levegőt.

– Draco… én…

– Ne mondj semmit!

– De…

– Csak tudnom kellett milyen lehet – suttogta a férfi, Hermione egy kicsit megremegett. – Tudod, mielőtt elengedem.

Hermione felkapta a fejét. A tekintetük egy pillanatra találkozott. Annyira mondani akart a férfinak valamit. Bíztatót vagy bármit, ami eszébe jut.

– Mi? Mégis miről?

– Semmi, Granger, hagyjuk.

– De…

– Draco – szólalt meg Lucius hangja nem is olyan messziről. A férfi az ujját a boszorkány szájára tette, hogy nem szóljon semmit. – Mássz ki abból a szökőkútból, fiam!

Draco hangosan horkantott fel, majd Hermionéhoz hajolt.

– A hátsó bejáratnál van egy mosdó, ott megszáríthatod magad.

– Hoppanálok a lakosztályodba – jelentette ki a Hermione komoran. – Nem akarom, hogy bárki meglásson így.

– Ahogy gondolod. Ott találkozunk.

– Meddig várjak, Draco? – türelmetlenkedett az idősebb Malfoy.

– Megyek! – mondta a fiatalabb Malfoy, miközben segített a boszorkánynak kimászni, majd egy pillanatig még figyelte, ahogy eltűnik a magas tiszafasövények mentén, aztán hoppanál.

Lucius megforgatta a szemét, amikor meglátta csurom vizes elsőszülöttjét, aki éppen akkor mászott ki a szökőkútból.

– Elárulnád mégis mi a fenét csinálsz? – kérdezte az apja. – Ráadásul a Granger lánnyal. Azt hittem, hogy már kinőttél ezekből az ostobaságokból. És én még hittem annak a boszorkánynak, hogy te vagy a legjobb auror kolléga, akivel valaha dolgozott. A megérzéseim helyesek voltak.

– Nem kell a kioktatás, apa – sóhajtott Draco, aztán félre nézett. Egy apró villanást látott a fűben. Gyorsan lehajolt, felkapta a Malfoy-gyűrű, aztán azonnal a zsebébe süllyesztette.

– Az a lány…

– Apa… Ő csak a társam.

Lucius felhorkant, egy cseppet sem hitt a fiának, aki egyáltalán nem győzte meg. Arról nem is beszélve, hogy még mindig zilált volt a külseje.

– Úgy viselkedsz, mint egy kanos tinifiú – világított rá színtelen hangon az idősebb Malfoy. – Hermione Granger ujjára húzod a dédanyád gyűrűjét, ami mindketten tudjuk mit jelent. Bujkálsz vele a kúria sötét kertjében, mintha… Meg sem kérdezem, hogy mit csináltattok ti ketten. Arról a nevetséges megbízatásról pedig ne is beszéljünk.

– Apa, én…

– Álca? A valóság az, hogy tényleg együtt vagy vele? – kérdezte Lucius.

Draco mélyen felsóhajtott, aztán hátrasimította a haját. Miután kissé összeszedte magát megszárítani.

– Szóval?

– Mit mondjak, apa? – kérdezett vissza kicsit ingerülten Draco. – Kedvelem őt. De ez egy munka, amin együtt dolgozunk. Ha vele lennék, akkor vele lennék, és nem titkolnám senki előtt sem.

– Draco…

– Nem akarok a vérünkről hallani. A családi értékrendről. A tisztaságról. Hogy mennyire nem illik ez a családunkhoz.

– Az a lány nem akárki – szólalt meg Lucius komor hangon. – Más idők járnak. Hermione Granger egy háborús hős, aki megnyerte a Merlin-díj aranyfokozatát. Elismert auror. Fedhetetlen, az erkölcs és az ártatlanság élő szobra. Gondold meg bármit is teszel, de ha ez a nyilvánosság elé kerül, akkor mindig vigyáznod kell.

– Most nem világos, hogy érte aggódsz vagy értem – vonta össze a szemöldökét a varázsló.

– Azt mondom, hogy jól gondold meg, hogy mit csinálsz, Draco, mert minden döntésednek súlya van, amit vele vagy miatta hozol meg. Okos boszorkány, gyönyörű nő, de…

– Visszamegyek hozzá, aztán elindulunk Cornwallba – mondta Draco kimérten.

– Elfutnál, mert értelmesen akarok veled beszélni? Ez neked az érett, felnőtt viselkedés? – csattant fel Lucius. – Szedd már össze magad, fiam!

– Nem csak… Ez bonyolult.

– Egy nagy francot! – rivallt rá Lucius. – Látom, amit látok, Draco. Nem véletlenül adtad neki a dédnagyanyád gyűrűjét.

– Az egy más dolog miatt van – nyögött fel Draco, és már nagyon elege volt belőle, hogy mindig ilyesmire lyukadnak ki. – A biztonsága nagyon fontos nekem. Sejtettem, hogy veszély fenyegetheti, és ennél nincs jobb módja, hogy meg tudjam védeni.

– Jelezted ezzel a szándékodat, hogy össze akarod kötni az életedet az övével – morogta az idősebb Malfoy. – Ez nem egy egyszerű bűbáj, Draco. Azt hiszed, hogy majd egyszerűen lemondasz erről?

– Ahogy ennek vége, megtörjük a bűbájt.

– Annak is ára van – figyelmeztette Lucius.

– Tudom, tudom. És hajlandó vagyok megfizetni azt is – jelentette ki a fiatalabb Malfoy.

– Draco…

– Nem lesz semmi baj.

– Én… Áhh… Csak azt mondom, hogy legyél óvatos és körültekintő. Minden szempontból. Ígéretet tettem neked, Draco. Nem szólok bele, hogy kit választasz magadnak. Mit teszel az életeddel – szólalt meg Lucius.

– Nem köteleztem el magam Granger mellett – jelentette ki Draco.

– Nekiadtad a gyűrűt.

– Csak ideiglenesen.

– Ez nem így működik– szólalt meg Lucius. – Hiszen tudod.

– Mindent kézben tartok – húzta ki magát a tejfölszőke varázsló. – Nem kell aggódnod, sem neked, sem anyának.

– Akkor igazítsd meg a talárod, mert ha az anyád meglát így, akkor hallgathatom egy álló hétig.

***

Draco halkan nyitotta ki az ajtót. Nagyon is fáradt volt és elcsigázott. Legszívesebben levette volna magáról a dísztalárt, amit az elegáns vacsora kedvéért kényszerítettek rá, és elmerült volna egy kád forró vízben. Már éppen elmerült egy fantáziában, amihez korábbi élénk emlékek is csatlakoztak, amikor odaért a lakosztályához. Kinyitotta az ajtót. A folyosóról beszűrődő halvány fény egy pillanatra megvilágította a lakosztályt, majd az ajtó becsukódásával ismét sötétségbe borult minden. Csak a talárja suhogása hallatszott, ahogy ledobta magáról.

A csend szokatlan volt. Túlságosan is sűrű. Mintha valami – vagy valaki – figyelné. Nem is kellett túlságosan sokáig találgatnia, hogy tudja kiről is van szó. A következő pillanatban vöröses fény csapott fel a sötétből. A mérgesszömörce átok sisteregve suhant felé, Draco csak épphogy időben vetődött oldalra, és így is súrolta az átok. A falnak csapódó ártás keserű szagot hagyott maga után, és kicsiny, fekete lyukat égetett a tapétába.

– Te megőrültél?! – kiáltotta fel Draco, miközben fedezékbe vetette magát az egyik oszlop mögé. – Hermione!

A sötétből halk női hang felelt:
– Megérdemelted, amit tettél…

– Szóval inkább bosszúból a saját lakosztályomban akarsz kinyírni? – morogta vissza Draco, miközben hevesen dörzsölgetni kezdte a karját. – El sem hiszem, hogy egy ilyen átkot vágtál hozzám.

– Hogyne Malfoy. Vagy hívjalak inkább jövendőbeli férjemnek? – kérdezte a boszorkány. – Örülj neki, hogy csak egy mérgesszömörce átkot küldtem feléd.

– Ezek szerint haragszol – állapította meg a varázsló.

– Még csodálkozol ezzel? Én nem értem. Nem éri meg… – Hermione most képtelen volt megfogalmazni, amit érzett, egy újabb átokkal sokkal inkább.

– Hagyd! Elszúrtam, az egész az én hibám – darálta Malfoy. – Jogosan vagy dühös.

– Igen, ezt jól látod.

– Nem akartalak felbosszantani… – sóhajtott fel Draco, majd vetett egy pillantást a falra. – Tudtam, hogy haragudni fogsz rám. És igazam is lett.

– Ezt az éleslátást – morogta a boszorkány.

A levegő vibrált a feszültségtől. Hermione újra felemelte a pálcáját, de aztán meggondolta magát, és inkább eltette. A sötét már nem nyújtott biztonságot, így inkább egy halvány fényt gyújtott. A boszorkány hangosan nyögött fel.

– Már nincs is kedvem megátkozni se téged – szólalt meg újra. – Mi bajom lehet?

– Megbocsátottál?

– Még mindig haragszom – morogta Hermione. – Nem hiszem el, hogy belekevertél valami ősi bűbájba… amiből biztosan nagyon nehéz lesz kiszállni.

– Mellettem szóljon, hogy nem tudtam mi fog minket várni Cornwallban.

A boszorkány mélyen felsóhajtott.
– És hogyan lehet ezt a mágikus jegyességet felbontani?

– Ha vége a megbízatásnak, akkor megoldjuk – válaszolt Draco kissé fáradtan. – Ígérem, Hermione, hogy minden rendben lesz.

Hermione mélyen beszívta a levegőt. Nem akart arra gondolni, ami a szökőkútnál történt, amitől még mindig nem volt képes szabadulni ezektől a képektől. Miközben kifújta a levegőt, addigra igyekezett ezeket jó mélyre elásni.

– Bízhatok benned, Malfoy?

– A szamat adom – ígérte Draco. – Nem kell emiatt aggódnod.

– Jól van – bólintott a lány.

A varázsló közben előhúzta a zsebéből a csillogó gyémántot, és Hermione felé nyújtotta, aki egy hosszú pillanatig csak bámulta az ékszert.

– Letérdeljek? – humorizált a férfi.

– Ne feszítsd túl a húrt – morogta Hermione. Egész végig a varázsló szemébe nézett, ahogy közelebb ment hozzá, majd kikapta a gyűrűt Draco kezéből, és az ujjára húzta, közben le sem vette a szemét a szürke szempártól. – Próbálok uralkodni magamon. De nagyon dühös vagyok rád.

– Tudom – sóhajtott fel Draco.

– Jelenetet is rendezhetnék.

– Ezzel is tisztában vagyok. – Még egy újabb sóhajt hallatott, aztán beletúrt a hajába.

– Sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy megfojtsalak emiatt – húzta el a száját Hermione.

– Hálás vagyok azért, hogy nem dúlod fel a kertet azért, hogy a holtestemet eltemesd.

– Nagyon örülök – horkantott fel a lány.

– Inkább vágj hozzám egy könyvet, hogy kvittek lehessünk. Esküszöm nem fogok Protegót varázsolni – szólalt meg Draco. – Ne fogd vissza ennyire magad.

– Egyszer túl heves vagyok, másszor túl passzív. Szerinted hogyan kellene viselkednem? És könyveket vágjak hozzád? Ugyan már.

– Csak egy ötlet volt.

– Inkább köszönd meg, hogy ezt nem fogom beleírni a jelentésbe – sóhajtott fel Hermione. – Ezért kaphatnál egy fegyelmit is.

– Nem kell szívességet tenned nekem, Granger.

– Legjobb lenne, ha lefeküdnél. Kezdesz egyre rosszabbul kinézni – mondta a lány, aztán felemelte a kezét, és megérintette Draco arcát. – Ettől pedig egyre hülyébben viselkedsz.

– Hülyén?

– Igen, ott a szökőkútban.

– Két percre hagylak magadra, és erre a következtetésre jutsz? – kérdezte Draco, majd megérintette a boszorkány kezét.

– Ez az igazság.

Egymás szemébe néztek, a kelleténél is hosszabb ideig. De nem mozdul egyikük sem. Valami ott lógott a levegőben. Egyetlen mozdulat kellett volna csupán, egy apró döntés, de egyikük sem tette meg. Hermione ajka megremegett, mintha szólni akarna, de nem jött ki hang. Csak nézte Dracót, figyelte az arcélét, a tekintetét, amely túl mélyen látott belé. És talán éppen ez volt az, amitől megijedt. Draco arca rezzenéstelennek tűnt, de leengedte a kezét, amivel Hermionéét megérintette, aztán ökölbe szorította a kezét. Aztán elléptek egymástól.

– Feküdj le, Draconous! – szólalt meg egy apró mosollyal a boszorkány. – Merlin a tudója, hogy mindkettőnknek hosszú napja volt.

– Megmentetted az életem, Granger.

– Te sem áldoztál fel, Malfoy… Társak vagyunk.

– Igen, azok vagyunk.

Draco egy hatalmasat ásított.

– Talán tényleg aludni kellene – mondta végül a varázsló.

– Igen.

– Holnap megbeszéljük a többi dolgot? – kérdezte a férfi.

– Mindenképpen – bólogatott Hermione.

– Jó éjt, Granger!

– Jó éjt, Malfoy!

– Ha szükséged van valamire, akkor szólj – ajánlotta fel Draco.

– Anyád talárját jó lenne elrendezni.

– Megoldom.

– Köszönöm!

Draco csak elmosolyodott, aztán bement a szobába és becsukta maga mögött az ajtót.

hozzászólások: 4

by Araniel @ 2025 Apr 18

Ugye ugye...ha elszabadul az a régóta gyülemlő feszültség...

by Nyx @ 2025 Apr 19

Jajj de mennyire! Az a fránya feszültség…

by Móki @ 2025 Apr 23

Nagyon aranyos rész volt. 😊 meg Lucius is milyen kis éleslátó.
Jók voltak ezek a nyugis részek, de kíváncsi leszek majd arra, hogy mi vár rájuk majd, ha visszamennek.

by Nyx @ 2025 Apr 23

Köszönöm szépen! Lucius nem tudom mennyire lett karakterhű ebben a történetben, kicsit olyan megfáradt arisztokratának éreztem, aki bele is akar szólni a dolgokba, nem is... valahogy ezt hozta most ki belőlem ez a rész számárára. Hamarosan jobban beindulnak az események Dracóék számára. És nemsokára vissza is térnek Truróba.