38. fejezet
Faház

A reggeli napfény lassan beragyogta a Malfoy-birtokot. A köd még a fák között kavargott, és puha párát vont a gondosan nyírt sövényekre. A koránkelő albínó pávák már méltóságteljesen megjelentek és peckesen masíroztak a tökéletesre nyírt zöld gyepen. Draco a szobája ablakából figyelte a kertet és kúria ellentétes szárnyát. Az épület méltóságteljes és rideg volt, még az idők viharában is rendíthetetlenül állt. Szürke köveinek időtlensége ugyanazt a kimért tartózkodást sugározta, amely mindig is a Malfoy család védjegye volt. Mégis, az évszázados épület falai mintha őriztek volna valami többet is: emlékeket, titkokat és olyan csendes feszültségeket, melyekkel csak az itt élők tudtak együtt lélegezni. Vagyis nem mindenki.

Draco az elmúlt években már csak alkalmanként töltött itt némi időt. Túlságosan nyomasztó volt itt élni, legalábbis a rossz emlékek olykor-olykor felrémlettek. Emlékezni még nehezebb volt ezekre. Ehhez azonban túl sok minden kavargott a fejében. De most ez az időpont tökéletesnek tűnt ahhoz, hogy kimehessen repülni. Ettől máris jobb kedve lett. Felöltözött, magához vette a seprűjét, kiment a folyosóra, aztán nesztelen léptekkel ereszkedett le a főlépcsőn. A ház ilyenkor hajnalban a legőszintébb arcát mutatta: sem vendégek a folyosón, sem csevegni vágyó portrék, csak a csend és a magány hangjai. A tegnap esti vacsora utóhangja még mindig ott volt, és valami egészen más is: Hermione nevetése, ahogy víz fröccsent az arcára, és Lucius tekintete, mikor rajtakapta őket a szökőkútnál. Aztán a kínos beszélgetésük… Valószínű a lány még mindig haragudott rá.

Ahogy a márványoszlopok között belépett a reggelizőszalonba, megállt. Lucius Malfoy az ablaknál állt, éppen kávéját kortyolgatta, Narcissa pedig komótosan a teáját keverte. Mindketten nyugodtnak és méltóságteljesnek tűntek. Valószínűleg őt várták. Mielőtt bement volna, megforgatta a szemét. Ennyit arról, hogy észrevétlenül kisurran és tesz néhány kört a seprűjével. Ki gondolta volna, hogy a szülei egy egész estés dorbézolás után nem tudnak aludni, és mindenképpen rajta akarják kapni őket. De Draco szerencsétlenségére most teljesen egyedül volt.

– Jó reggelt, Draco! – szólt elsőként az anyja, hangja ugyanúgy csilingelt, mint mindig, de a pillantása élesebb volt a megszokottnál. Nem kellett legilimentornak lennie, hogy tudja a szülei már valószínűleg megbeszélték a tegnapi nap részleteit.

– Korán keltél, fiam – jegyezte meg Lucius, anélkül hogy elmozdította volna tekintetét az udvar fáiról.

– Ezt én is kérdezhetném. És a vendégeitek?

– Te is nagyon jól tudod, hogy kilencig senki sem dugja elő az orrát – felelte az apja, miközben méltóságteljesen fogyasztotta tovább a kávét. – És Miss Granger?

– Még alszik – szólalt meg a fiatalabb Malfoy.

– Reggelire feltétlenül várjuk.

– Inkább nem találkoznánk a vendégekkel újra – jegyezte meg Draco. – Nem szeretném a társamat fárasztani ilyenekkel.

A Malfoy szülők felhúzott szemöldökkel néztek rá.

– Ez érthető, drágám – szólalt meg Narcissa megenyhülten. – Mikor indultok?

– Még délelőtt, de várok, amíg Granger felkel.

– Furcsa, hogy te ilyen korán keltél. Nem fárasztott le a tegnap este? – kérdezte Lucius, némi szarkazmussal a hangjában.

– Nem tudtam tovább aludni – válaszolta Draco. – Ki akartam menni repülni egy kicsit, amíg még nincs nagy meleg, és amíg nem indulunk el.

– A régi seprűddel? – kérdezte Narcissa finoman, bár a hangjából kiérződött, hogy nem a repülés technikai részletei érdeklik, csak elnyújtja a beszélgetést, hogy minél tovább itt tartsa a fiát. Mindannyian leültek a reggelizőasztalhoz.

– Nem. Hozattam egy új Üstökös 13-at. Tesztelés alatt van – felelte Draco, miközben a poharába töltött egy kis gyümölcslevet. – Még nem volt alkalmam kipróbálni. Hónapok óta itt van a gyűjteményben.

– Mikor szándékozol elköltöztetni azt a gyűjteményt?

– Nem tudom – válaszolta a varázsló kelletlenül az anyja kérdésére. – Gondot jelent?

– Természetesen nem – szólalt meg Narcissa. – Manók rendszeresen portalanítják a seprűket.

– Ha készen lesz a villa, majd akkor átviszem.

– Az a romhalmaz…

– Vannak benne lehetőségek, anya.

Egy időre csend állt a beszélgetésbe, amikor Lucius megköszörülte a torkát.

– Nemrég érkezett egy bagoly a Minisztériumból. A levelet Wibo a lakosztályodba vitte. Megkaptad? – kérdezte Lucius, végre megfordulva, és leült vele szemben.

– Igen, köszönöm – mondta röviden az auror.

– Fejlemények?

– Eseménydús időszak elé nézünk, de semmi, amit segítene megoldani az egész ügyet – válaszolta tömören Draco. – Az Auror Parancsnokság most próbál új protokollokat bevezetni az ügyünkkel kapcsolatban, de… inkább nem mondok semmit.

– Tegnap szörnyen megviseltnek tűntetek. Ugye nem keveredtetek valami nagyon veszélyesbe? – vágott közbe Narcissa látszólag könnyedén, miközben belekortyolt a teájába. – Nymphadora megnyugtatott, hogy Hermionéval a lehető legnagyobb biztonságban vagytok ebben az akcióban.

Draco elhallgatott egy pillanatra. A pohár a kezében megállt félúton.
– Mindent kézben tartunk a társammal – felelte végül szűkszavúan.

Lucius felvonta a szemöldökét.
– Tegnap este… úgy tűnt, igen jól kijöttök egymással.

– Valóban – válaszolta Draco, kissé élesen. – Mivel naponta kockáztatjuk együtt az életünket, azt hiszem, nem árt, ha bízunk egymásban.

– A bizalom nem feltétlenül jár együtt az… illem határainak átlépésével – szólalt meg Narcissa, hangja most már egyértelműen jeges volt. – Apád mesélte, mit látott tegnap este a szökőkútnál.

Draco mereven nézett anyjára.
– Ha arra gondolsz, ami a szökőkútban történt, akkor nem tudom, mire akarsz utalni. Egyébként is, Hermione nem több egy kollégánál. Elengedtük tegnap este magunkat az igaz, de ez nem több ennél. – Persze neki esze ágában sem volt elmondani, hogy a felbecsülhetetlen értékű Malfoy-gyűrűt keresték, ami belepottyant a szökőkútba.

– Ahhoz képest túlságosan is bensőségesnek tűnt az a jelenet – mondta Lucius halkan, de nyomatékosan. – De tegnap ezt már megbeszéltük.

Az auror tekintete megvillant. Hogyne… Lucius Malfoy közel sem zárta le a tegnapi témát. Ha így történt volna, akkor most nem hozta volna fel.

– Nem történt semmi – csattant fel Draco. – És ő az egyik legjobb auror, akivel valaha együtt dolgoztam.

– Amilyen szenvedélyes védelmezője vagy talán ez… – jegyezte meg Narcissa, de aztán félbeszakította magát egy pillanatra és mélyen belenézett a fia szemébe, majd folytatta. – Ez több, mint munkatársi viszony. Ismerlek, drágám. Én csak azt szeretném, ha boldog lennél. Csak őszintének kellene lenned magaddal és Hermionéval. Meglepődnél.

– És a Malfoy-gyűrű… – tette hozzá Lucius. – Mindent csak összezavartál vele, Draco.

A sarokba szorított fiatal varázsló most mérgesen nézett a szüleire. Egyszerűen nem hitte el, hogy ennyire hamar és naivan esett csapdába. Bár amikor leült, már akkor besétált abba a bizonyos csapdába.

– Szóval most összeesküvést akartatok ellenem szőni. Micsoda manipulátorok vagytok mind a ketten.

– Dehogy – ellenkezett Narcissa. – Annyit akarunk, hogy legyél boldog. Ezen pedig nem segít egy, szinte felbonthatatlan mágikus kötelék…

– Minden rendben. Kézben tartok mindent – bizonygatta Draco, ami így is volt.

Lucius elhúzta a száját, ahogy hátradőlt a székében.

– Az ilyesmit még te sem tarthatod kézben, fiam – mondta halkan. – Egy mágikus kötés nem játék. Nem egyszerű szövetség vagy akár egy varázshivatali formaság. Ha… ha valóban ilyen varázslat kapcsol össze titeket, akkor annak ára van. Idővel a lélek nem felejt. Sem a tiéd, sem az övé.

– Apa, kérlek…

– Csak szeretnénk, ha tisztán látnál – jegyezte meg Narcissa. – Ha felbontod ezt az egészet, és mégsem…

– Anya, hagyd abba!

– Tisztában kell lenned a következményekkel – szólalt meg kimérten az anyja. – Ez nem csak egy olyan dolog, amit csak úgy elsöpörhetsz, aztán elfelejted az egészet.

– Jó, hiba volt neki adni a gyűrűt. Ezt akartátok? Tessék kimondtam.

– Draco…

– Beismertem. Lépjünk tovább, jó? – csattant fel az auror. – Ha ennek a megbízatásnak vége, akkor meg fogom oldani ezt a helyzetet. És nem kell aggódnotok semmi miatt. Granger nem fogja a…

– Azt hiszed, hogy nekünk még számít az aranyvérűség? – kérdezte Narcissa. – Nem… Már nem úgy élünk, ahogy eddig. Nem azt gondoljuk, amit eddig. Nekünk csak te vagy a fontos. És megbeszéltük. Azt választhatsz társadul, akit akarsz… Hermione nagyon is okos boszorkány, és kedvelem.

– Csak legyél felelősségteljes – mondta Lucius. – És a családi ereklyéket ne osztogasd csak úgy. Egyik másik különösen… problémás.

Draco ökölbe szorította a kezét az asztal alatt, ujjai elfehéredtek. Mély levegőt vett.

– Ez nem olyan kötés köztünk. Csak viseljük a gyűrűket. Nem mondtunk bűbájt, nem végleges így. Nem romantikus, nem végzetes, és semmi köze ahhoz, amit ti képzeltek.

– Talán ez téged megnyugtat, drágám – szólt halkan Narcissa, s tekintete most inkább anyai aggodalmat tükrözött, mint ítélkezést. – De ha egyszer ez a lány… ha egyszer valóban belép a szívedbe, az már nem protokoll lesz és nem csak egy aurortárs. És attól kezdve egyikőtök sem lesz többé ugyanaz.

– Már most sem vagyok ugyanaz – mordult fel Draco, és felpattant. – De ez nem Granger miatt van. Hanem miattatok. Mert képtelenek vagytok elhinni, hogy másképp is lehet élni, nem csak elvárások és címerek árnyékában.

Lucius ajka megrándult, de nem szólt. Narcissa lassan letette a teáscsészét, finoman megigazította a csészealjat, mintha ezzel próbálná visszanyerni az irányítást.

– Megtesszük, ami tőlünk telik, Draco.

– De mindent nem akarunk elveszteni – szólt Lucius. – A családunknak múltja van. Ezt nem lehet eltörölni.

Draco mély levegőt vett.

– Nem kell, hogy megértsétek. De legalább ne próbáljatok újra csapdába csalni – mondta halkan, majd felállt. A széke hangosan csúszott hátra a padlón. – Akármit is gondoltok, nincs köztünk semmi. És ha lenne is, az az én dolgom lenne – közölte hidegen, és tekintete most keményebb volt, mint a márvány.

A szülei hallgattak. Narcissa lesütötte a szemét, Lucius szava nélkül visszafordult az ablakhoz.

Draco mély levegőt vett, majd elindult kifelé. A versenyseprű kíméletlenül csattant a kezében, mielőtt elérte volna az ajtót. A folyosó hűvöse megcsapta, de most már meg sem rezzent. A szívében kavargott a harag, a csalódás… és valami egészen más is. Egy pillanat, egy arc, egy nevetés emléke.

Hermione.

Nem!

Nem kell az álmodozás.

Meg akarta oldani ezt a rohadt ügyet, hogy végre levegőhöz jusson.

A hosszú folyosókon végigviharzott, ki a főajtón, le a lépcsőkön, ki a régi, mohos márványszobrok között vezető ösvényre. A birtok levegője hűvös volt és párás, de legalább őszinte. A repülésre készült. Legalább ott, a magasban, senki nem kérdőjelezi meg, mit érez, vagy mit gondol. Ott végre csak a szél válaszol.

A seprű puha surrogással indult meg alatta, a levegő és a menetszél belecsapott Draco arcára. A Malfoy-birtok fölé emelkedve a világ egyszerre lett kisebb… és könnyebb. A kastély szigorú kontúrjai eltompultak, a díszkertek mintás mozaikká zsugorodtak, és az a bizonyos szökőkút pedig csak egy apró szürke folt volt a zöld közepén.

A szél kíméletlen volt, hűvösen, tisztán kapott a hajába és a ruhájába. Ő csak hagyta, hogy minden gondolatot kiűzzön. Előrehajolt, és a seprű engedelmesen gyorsított. A fák lombjai elsuhantak alatta, a mezők, ahol gyerekkorában repülni tanult, most újra az övéi voltak, nem mint a Malfoy örököse, hanem mint ember, aki szabad akar lenni.

Egy éles fordulattal a levegőbe emelkedett, majd fejjel lefelé repült pár másodpercig, csak a gravitáció emlékeztette arra, hogy a világ még mindig próbálja visszarántani. De nem hagyta. Minden lendület, minden zuhanás és emelkedés egy-egy kimondatlan dühkitörés volt, egy válasz a szülei hallgatólagos ítéletére, egy cáfolat a tekintetekre, amik nem kérdeznek, csak elvárnak.

Ebben a magasságban repülve végre senki sem szólt bele semmiben sem. Nem számított, mit gondolt Narcissa, Lucius, vagy akár Hermione. Itt fent csak ő volt és a szél. A seprű halkan zúgott, egyetlen társként a gondolataihoz, érzéseihez.

Lecsapott egy lejtő felé, gyorsítva, mintha bele akarna csapódni a földbe, majd az utolsó pillanatban felrántotta a seprűt, és nevetett. Nem harsányan, csak magában, keserűen – de nevetett. Ez volt az a világ, ahol teljeseb uralhatta, ami történik vele. Egyedül ő maga volt hatással mindenre, ami most történt. Pontosan erre volt szüksége most.

A repülés nem csak menekülés volt. Tisztulás. Visszatérés önmagához. Egyetlen hely, ahol nem számított, hogy kinek a fia, vagy kivel nevetett egy szökőkútban fürdőzve. Csak az számított, hogy szabad. És most, néhány pillanat erejéig, tényleg az volt.


***


Tegnap este Hermione erősen kételkedett benne, hogy el tud aludni, de ahogy rátette a fejét Malfoyék méregdrága párnájára egyből el is nyomta az álom. Nem volt ezúttal semmi, ami megzavarhatta volna a pihenését. Egyedül néhány csacska álomkép furakodott be a tudatalattijában, ami újra és újra lejátszotta neki a szökőkútnál megesett csókját Dracóval, és különböző variációkban folytatást is írt hozzá, amelyek erősen korhatáros véget értek. De ennek ellenére reggel kipirult arccal és kipihenten ébredt, és egy olyan elhatározással, hogy soha többet nem fogja csókolózni Malfoyjal, akire ezentúl csakis az aurortárs szerepben fog gondolni.

Nem egészen értette, hogy miért mondta Draco azt tegnap este, és ő miért vágyott annyira egy újabb csókra, talán többre is, amitől legszívesebben belefojtotta volna magát Malfoyék párnájába vagy legalább egy belesikított volna. Ez pedig abszolút beismerte volna, hogy egy kicsi, egy egészen aprócska része, talán, feltételezhetően vonzódott a varázslóhoz. De megtette, amiben a legjobb volt. A szőnyeg alá söpörte ezeket a dolgokat, és remélte, hogy az aurortársa is hasonló következtetésre jutott.

Miután ezt egy nagy sóhajjal nyugtázta, felemelte a kezét és figyelte, ahogy a reggeli fény szikrákat hány az ujján viselt gyémánton. Legszívesebben még mindig megfojtotta volna Dracót. Olyan idióta volt, és ő is amiért megbízott benne. Persze nem értett kimondottan a drágakövekhez, és soha még csak nem is volt ilyen drága ékszer a tulajdonában, most már világos volt, hogy ez nem egy hamisítvány. És ez az ékszer hivatalosan is hozzákötötte egy férfihoz, akivel még ő maga sem tudta hányadán áll… Mindig harcoltak egymással, mindig idiótán viselkedtek a másik jelenlétében. Miért is? Aztán eszébe jutottak az üzenetek Dracótól, amiket szentimentálisan megőrzött a varázslótól az íróasztala alsó fiókjában. Mentális feljegyzést tett, hogy mindet haladéktalanul semmisítse meg.

Becsukta a szemét, és leejtette a kezét maga mellé a puha takaróra. Mielőtt azonban átadhatta volna magát egy érzésnek, ami nagyon is hasonlított a reményvesztett nyomorúsághoz és keserűséghez, kopogtattak az ajtón.

– Gyere be! – szólalt meg hangosan Hermione.

– Fogadóképes vagy, Granger? – hallotta Draco hangját a résnyire nyitva lévő ajtóból. – Illetve van-e nálad pálca?

– Láttál már a pizsamámban – mondta a boszorkány szemforgatva, aztán ülő helyzetbe tornázta magát az ágyban. – És túl messze van a pálcám ahhoz, hogy megátkozzam a vőlegényemet. Gyere be!

– Biztos vagy benne? Nos, most egyedül vagy. Lehet, hogy meztelenül alszol. És próbálok úriember lenni. – Hermionénak nem kellett látnia, hogy tudja, a varázsló szélesen vigyorog. Eljátszott a gondolattal, hogy talán mégis csak az éjjeliszekrényre tett pálcája után kell nyúlnia, és befejeznie azt, amit tegnap elkezdett. Annyira bizsergett érte az ujja.

– Úriember…

– Próbálok az lenni – ismételte meg Draco, aztán belépett a helyiségbe. Láthatóan ő már elkezdte a mai napot. Kviddicsfelszerelésben volt, kicsit csapzott volt a haja, de egészségesen kipirult. Nyoma sem volt a tegnapi hamuszürke, beesett arcnak. Hermione elhessegette magától ezt a képet. A szürke tekintet most csillogott, és egyesen őt nézte. Zavarnia kellett volna ez a tény, de inkább felkelt az ágyból, és elindult a férfi felé. – Macskás pizsama? Ezt még nem láttam.

– Ez most nagy élmény lehet neked – válaszolta egy mosollyal Hermione.

– De mennyire. Csak szívem meg ne álljon.

– Akkor a repülés már megvolt.

– Mindig jó reggel repülni. Jöttél volna? – kérdezte kíváncsian a férfi.

– Annyira nem vagyok oda repülésért, hogy korán felkeljek – válaszolta Hermione egykedvűen.

– Reggeli? Felhozattam a lakosztályba – magyarázta a varázsló. – Nem akartam senkivel sem összefutni.

– Miért? Talán kínos lenne a szüleid szemébe nézni, amikor az apád tegnap este rajta kapott minket a szökőkútban fürdőzve, mint két idióta? Nem, hát kicsit sem lenne kínos, ha együtt reggeliznénk…

– Inkább a vendégek feszélyeznek – válaszolt Draco egy vállrándítással, és eszében sem volt elmondani, hogy már részben mindkettő szülőtől megkapta azt, ami jár neki, Hermionénak nem kellett mindenről tudnia. – Nem hiszem, hogy még egy hazugságot be kellene adni az aurori munkáról a társaságnak. Főleg azzal a cuki pocakkal a ruhád alatt. Még a végén tényleg a Próféta címlapjára kerülünk.

– Nos, nem egy államérdek, ha egy Malfoy szaporodik. Szerintem a Szombati Boszorkány egyik lábjegyzete is megtenné.

– Egyértelműen Próféta címlapos hír. Viccelsz? Te vagy a nagy trió boszorkánya, csodálom, hogy szobrot még nem állítottak nektek. Hmm, de legyen. Lássuk, kinek lenne igaza?

– Nem hiszem, hogy lenne még egy talár, ami elrejtené a szerelemgyerekünket – jegyezte meg szarkasztikusan Hermione. – És tényleg nem hiszem, hogy még egy hazugságot képes lennék kitalálni.

– Akkor?

– Jöhet a reggeli.

– Kávét is kértem – mondta Draco.

– Figyelmes vagy – szólalt meg Hermione.

– Több, mint figyelmes.

– Dolgozik benned a bűntudat, Malfoy?

– Ahh, Granger, akkor ezek szerint a kúriában terjedő mély szarkazmushullám elért téged is – sóhajtott fel a varázsló. – Nem tudom, hogy képes lenne-e egy jó kávé kihozni téged ebből a tüskés állapotból.

– Igyekszem kontrollálni magam.

– És vár egy jelentés minket Zabinitől – jelentette ki a varázsló, ami nagyon is felkeltette Hermione figyelmét.

– Valami érdekes?

– Nem túl sok, de ez várható volt. Még vizsgálódnak Merlin barlangjában, amit le is zárták – adott egy rövid tájékoztatást Draco.

– Meglepődtem volna, ha találtak volna valamit ilyen hamar.

– Én is.

– Előzetes reakciók? – kérdezte a boszorkány.

– Semmi. Senkit sem húztak le a víz alá.

– Még a parazitáknak is te kellesz, Malfoy.

– Micsoda megtiszteltetés – horkantott fel az említett, és megvakarta az állát.

– De hivatalosan csak az enyém vagy – sóhajtott fel Hermione.

– Tulajdonképpen mágikusan – felelte Draco.

– A középső ujjamra kellett volna húznom ezt a gyűrűt.

Hermione lassan odalépett az asztalhoz, amelyet a házimanók gondosan megterítettek a lakosztály egyik tágas erkélyajtaja előtt. A reggeli napfény halvány arany színben fürdette a porcelántányérokat, a frissen facsart narancslé mellett illatos kalács, méz, sajt és vaj, valamint egy fedett ezüsttálon gőzölgő rántotta sorakozott. A kávéillat megnyugtatóan lengte be a teret.

– Jó ég, ez olyan, mintha valami luxusreggelire készülnénk egy méregdrága szállodában. Ez túl sok – jegyezte meg Hermione, miközben helyet foglalt, és egy kávéscsészéért nyúlt. – Várunk még valakiket reggelire?

– Nem, csak mi ketten. És neked csak a legjobbat, társam.

– Mi lett a hülye becenevekkel?

– Tündérmanóm – jegyezte meg a férfi egy cinkos mosollyal. – Így már jobb, törpegolymók?

– Sokkal jobb – nevetett Hermione. – Ezzel akarsz tőlem bocsánatot kérni?

– Nem, de majd fogok. Egyszer.

– Még mindig… Hagyjuk! Nem fogom ezt a szép reggel elrontani ezekkel a veszekedésekkel, amiknek nincs értelmük.

– Mindenféle baromság, sérülés és bosszúság, valamint következmény nélkül meg fogsz tőlem szabadulni, ha eljön az ideje – mondta Draco, és közben a szívére tette a kezét. – Ezt pedig veheted egy nagyon is komoly ígéretnek.

– Semmi hét év balszerencse?

– Hacsak össze nem törsz egy tükröt, Granger.

– És a jövőbeli házasságaimmal sem lesz gond?

– Csak akkor, ha valami tökkelütöttet választasz – felelte egy apró félmosollyal Draco. – Nem, egyébként semmilyen gondod nem lesz.

– Rendben. És mostantól megígértem, hogy jobban fogok vigyázni erre a gyűrűre, és sértetlenül fogom visszaadni neked.

– Jó.

– Szóval akkor most békésen megreggelizünk – jelentette ki a lány.

Draco vele szemben ült le, elegáns mozdulattal öntve a boszorkánynak is, majd magának is a kávéból. A fekete ital gőze meg-megremegtette a levegőt közöttük.

– A békés rész talán túlzás – dünnyögte Draco, majd kenyeret tört, és tett rá egy adag vajat. – De legalább nem kell kényszeredetten mosolyognunk az asztal körül. Nincs is rosszabb, mint a szüleim és a hasonlóan sznob barátaik.

– Nem voltak olyan vészesek.

– Akkor mi lenne, ha elmennénk hozzájuk mégis? Hmm? Mit gondolsz, Granger?

– Ne játssz az idegeimmel – sóhajtott fel a lány, majd beleharapott a vajaskalácsba.

Hermione elmosolyodott, amikor megízlelte a finom ételt, de nem vidáman, inkább fáradtan. A feszültség még ott lüktetett a levegőben, legalább már nem éles pengeként, inkább tompa figyelmeztetésként.

– Szóval Zabini… – kezdte újra. – A barlang… Mit mondtál, teljesen le van zárva?

– Igen. Tegnap estétől aurori őrség alatt áll. Csak engedéllyel lehet belépni, és az is főosztályi jóváhagyást igényel. Úgy néz ki, hogy rúnasorozat, amit találtál sokkal több, mint aminek látszik, de még nem sikerült megfejteniük. Nem is lehet ezt ennyire rövid idő alatt elvárni. Zabini szerint a védővarázslatok régebbiek, mint azt először várták. Talán több évszázadosak is lehetnek, sokkal korábbiak, mint Merlin ideje. Szóval tényleg nem tudjuk pontosan, hogy mire bukkantunk.

Hermione a csészéjébe meredt, ujjai köré fonták a porcelánt.

– Kár, hogy nem mehetünk vissza. Kedvem lenne újra felfedezni az egész barlangot. Persze kevésbé durva módon, mint ahogy korábban tettük.

– Egyelőre a parancsokságra és Minisztériumra kell hagynunk a dolgot. És reménykedni, hogy az ügy nem fog bekerülni a Reggeli Prófétába. Az bőven árthat nekünk, ha valahogy a kis mugli boszik fülébe jut. Még nem tudni, hogy van-e egyáltalán kvibli a csapatban.

– Igen – bólogatott a boszorkány. – Még ki kell derítenünk egy csomó mindent. Valóban kérdéses, hogy mennyire áll Robert Evans kapcsolatban a varázsvilággal. Nem igazán jutottunk előre ezzel a szállal. Mit gondolsz a parancsnokság visszatart valami információt?

Draco egy falat sajtot vett a szájába, de közben végig Hermionét figyelte.

– Gyanakszol valakire?

– Most már nem is tudom, hogy mit gondoljak – válaszolta a boszorkány halkan. – Mióta bekeveredtünk ebbe az egészbe, és rájöttem, hogy még nagyobb a kavarodás, azóta semmit sem veszek biztosra. Te sem, igaz?

Draco vállat vont, mintha nem akarná túlzottan kimutatni az aggodalmát.

– Biztosra csak azt veszem, hogy ha ma nem vigyázunk, akkor a házimanók másodszor is behozzák ezt a reggelit, vacsorára.

Hermione halványan elmosolyodott, és elvett még egy szeletet a kalácsból.

– Nehogy azt hidd, hogy a vicceid megmentenek téged, Malfoy.

– Pedig már kezdtem reménykedni – felelte Draco, de ezúttal nem gúnyosan, hanem egészen lágy hangon. – Egyszer csak megbocsátasz.

– Egyszer…

Egy darabig csak a kanalak és késeik halk csörrenése hallatszott, ahogy ettek. A napfény most már szinte teljesen betöltötte a szobát, és kint a birtok felett lassan emelkedni kezdett a párás levegő. Nyugalmas pillanat volt, ritka és törékeny.

– A barlang akkor rendben van – mondta végül Hermione. – Még ha nem is engednek be, legalább, ha ennek végre, akkor beszélhetünk az őrökkel. Persze csak, ha kíváncsi vagy arra, hogy mi folyik odabent igazából.

– Együtt megyünk – biccentett Draco, mintha nem is kérdés lett volna. – Legszívesebben bemosnék a Merlin egykori arcképének. Még mindig van víz a fülemben a hülye akciója után.

Hermione bólintott és elmosolyodott. A pillantásuk összekapcsolódott, ezúttal minden él és védekezés nélkül.

– Köszönöm a reggelit – mondta csendesen a boszorkány, majd a kávéját kortyolva hozzátette: – És… hogy nem kellett találkoznom a vendégeiddel.

Draco csak biccentett. Mert nem volt mit mondania. Egy darabig még csendben ettek. Hermione elfogyasztott egy szelet pirítóst mézzel, majd letette a villáját, és a kávéscsészéje fölött összefonta az ujjait.

– Mikor indulunk vissza Truróba? – kérdezte végül, hangja már nem volt olyan éles, mint korábban, de még mindig határozott.

Draco félrebillentette a fejét, és megdörzsölte az állát.

– Az eredeti terv szerint még ma délelőtt.

Hermione bólintott. Arca most komoly volt, figyelmes. Elhúzta a száját, de a tekintetében megcsillant valami, amit nehéz lett volna pontosan meghatározni – talán idegesség. Talán mindkettő.

Egy pillanatra elcsendesedtek, ahogy a reggeli lassan véget ért, és a beszélgetésük súlya leülepedett bennük. Az előttük álló napra, és az utána következő bevetésre gondoltak, tudva, hogy amit eddig átéltek, talán csak a kezdet volt.

– Akkor ma délelőtt – szólalt meg Hermione, miközben felállt, és megigazította a ruháját. – Átnézzük a karmeraképeket. És próbáljunk meg nem egymás torkának esni közben.

– Majd hozok bort is apám pincéjéből – mondta Draco, és ezúttal már igazi mosoly kísérte a szavait. – Haragszom rá.

– Akkor drága bor lesz?

– Azaz – nevetett a férfi. – Az egyik kedvencéből hozok.

– Nagyon haragszol rá? – kérdezte a lány.

– Annyira nem. De megérdemli.

Hermione nem válaszolt, csak felkuncogott és elindult a vendégszoba felé. A küszöbnél azonban visszafordult, egy pillanatra elidőzött a tekintete Dracón, majd halk, szinte leheletnyi hangon megszólalt:

– Kösz a reggelit, Malfoy.

– Szívesen. – Hermione már ment volna tovább. – Granger!

– Igen?

– Mutatnék neked valamit. De repülni kell hozzá. Úgy gyorsabb. Különben is még beszélnünk kell arról, amit Zabini elküldött nekünk.

– Jó, hozz nekem is egy seprűt, kérlek – egyezett bele a lány, aztán összevonta a szemöldökét. – Most miért nézel így? Valami gond van?

– Nem hittem, hogy ilyen egyszerű lesz.

– Tudok seprűn repülni – forgatta meg a szemét Hermione.

– Meg sem szólaltam – emelte fel a kezét a varázsló.

– Tudom milyen vagy, ha nem repülhetsz eleget. Emiatt fogsz hetekig nyafogni, és ha van egy lehetőség, hogy ezt megelőzzem, akkor itt a remek alkalom.

– Mindig meglepsz, Granger.

– Maga vagyok a megtestesült meglepetés…

Draco csak mosolygott, de mielőtt a lány bármit mondhatott volna még vagy meggondolhatta magát, már el is tűnt az ajtó mögött.


***

A nap már rég áttörte a fák koronáját, és bár a kastély mögötti erdősáv árnyékot vetett a birtok egy részére, a mezők fölött aranyló fény csillant meg a harmatcseppeken. Repülni csodás dolog volt ezen a reggelen. A két alak suhant hangtalanul a levegőben, seprűnyélen ülve, a menetszél az arcukba csapott. A Malfoy-birtok hatalmas volt, tele csodás kertekkel, buja növényekkel, erdővel, kanyargós utakkal. Hermione megpillantott néhány hevesen csapkodó fúriafüzet is a távolban. Már éppen szót akart emelni, amikor Draco irány váltott, és ereszkedni kezdett.

Jó ideig alacsonyan a föld fölött repültek tovább. Elhaladtak egy tó mellett, aminek a víztükrén a reggeli nap sugarai arany szikrákat szórt. Majd egy mezőre értek ki, ahol olyan hosszúra megnőttek a fűszálak, hogy tengerként hullámzottak, és néha már majdnem elérték a lány bokáját. Hermione ujjai kissé szorosan markolták a nyelet, nem a félelem, inkább a feszültség miatt – a seprű alatt elsuhanó táj túlságosan is valósnak tűnt ilyen magasságból.

Draco és Hermione egymás mellett repült. Egy karnyújtásnyira egymástól.

– Nem is tudtam, hogy szeretsz így közel siklani a földhöz – szólt oda Hermione, próbálva leküzdeni a szél okozta libabőrt.

– Jobb, mint gyalogolni.

– Hoppanálni?

– Az vendéggel tilos a birtok területén – magyarázta a varázsló.

– Ránk támadhatnak a harci páváitok? – kérdezte Hermione csípős vigyorral.

– Tudod milyen szar, amikor megcsípnek? Egyébként a kérdésedre válaszolva, akkor mind a ketten a család pincéjében találjuk magunkat.

Draco egyenesen az erdőt kettészelő ösvény felé fordult rá, aztán ott haladtak tovább.

– Nem a börtönben? – tudakolta a boszorkány, aki még mindig nem akart témát váltani.

– Nekünk csak pincénk van – erősködött az egykori mardekáros.

– Nem így emlékszem – jegyezte meg a lány. – Nagyon is börtönnek tűnt az a hely a múltban.

– Pince.

– Ha te mondod…

Csend állt be a beszélgetésükbe, és igyekeztek ezeket a régi emlékeket lecsitítani, visszatuszkolni az elméjük mélyebb részeibe. A háború idején itt lenni… nos, egyiküknek sem volt könnyű.

– Ez a birtok része a kedvencem – kezdett bele Draco, kissé oldalra nézve a lányra. – Kicsit szorosan fogod azt a seprűt, nem?

– Törődj a magad dolgával, Malfoy, mielőtt lelöklek a seprűdről.

– Tűrhetően repülsz, búdongóm.

– Nagyvonalú vagy, goromka – válaszolt a lány.

– Egy nagyra nőtt menyét, ami tud beszélni… Szép – bólintott a varázsló.

– Alacsony értelmi szintjéből kifolyólag azonban tartalmas eszmecsere nem folytatható vele. Végül is… van benne valami. Nem, Malfoy? Ha már melankóliakeltő bogarakhoz hasonlítasz, akkor én is visszavághatok.

– Csak, hogy tudd, aki tűrhetően tud repülni az azt jelenti, amikor fel tudsz ülni a seprűre és nem esel le repülés közben félúton.

– Aha.

– Ha gyakoroltál volna, akkor lehettél volna hajtó – mondta Draco.

– Nincs kvafférzékem. Sajnálom – vetette oda Hermione.

– Szóval nem játsszunk közös kviddics csapatban…

– Rám ne számíts! – rázta a fejét a lány. – Most hová mész?

– Kövess! nemsokára odaérünk.

A fák ritkulni kezdtek, a domboldal enyhén emelkedett, majd egy tisztás nyílt ki előttük. A seprűk puhán ereszkedtek le, majd kényelmes magasságban megálltak. Hermione leugrott, és körülnézett. A hely békés volt – sűrűn benőtt fák karéja ölelte körbe a rétet, közepén egy forrás csörgedezett egy mohával borított kőfalon keresztül.

– Megmutatom a búvóhelyemet – mosolygott a varázsló, aztán elindult egy kisebb facsoport felé.

– Lássuk.

A férfi megállt egy nagy és terebélyes fánál. Gyengéden húzta végig a kezét a fatörzsön, majd tett egy lépést hátra. Egy pillanatra a növény megrázta magát, és egy lépcső formálódott, ami felvezetett a lombkoronáig.

– Itt mindig csend van – mondta Draco halkan, miközben tovább haladt. – Ide jöttem, amikor gyerekként elegem lett mindenből. A tanítók, az elvárások, a családi vacsorák… Greyback…

Hermione nem szólt, csak közelebb a kis forráshoz. A tükröződő felszín fölött szitakötők táncoltak, és apró varázslények bújtak meg a levelek alatt.

– És most idehoztál engem – jegyezte meg, nem kérdésként, inkább egy halk megállapításként.

– Itt nyugodtan tudunk beszélni.

– Igen, itt sokkal nyugodtabb – bólogatott a lány. – Vannak még olyan dolgok, amiket eddig nem mondtál el?

Draco megvonta a vállát, és elmosolyodott.

– Csak akartam mutatni neked valamit, amit eddig senkinek sem. És persze mondani is akartam valamit a jelentéssel kapcsolatban is, amit nem akartam a kúriában.

– De titokzatos vagy.

– Csak a kiváltságosok jöhetnek el ide a titkos búvóhelyemre.

– Áhh, értem – bólogatott Hermione.

– Titoktartást kell fogadnod – szólalt meg Draco komoran.

– Vérszerződés is lesz?

– Ha sose akarsz tőlem megszabadulni, akkor csináljuk.

– Vicceltem. Ez olyan mugli dolog. Titkos klub, vérszerződés, titkos kézfogás, titkos jelmondatok… ilyenek.

– Idióták… Gyere utánam! – szólalt meg a varázsló, majd elindult a lépcsőn felfelé, és a boszorkány követte.

– Tudod – szólalt meg Hermione halkan –, azt hiszem, ez az első hely a kúria körül, ami tényleg… emberi.

Draco oldalra nézett, és szeme sarkában valami megenyhült.

– Igen. Ez az egyetlen rész, ami… csak az az enyém.

Pár lépcső után, amit kissé ügyetlenül tettek meg a kezükben tartott seprűkkel, egy vaskos tölgyfára épített, gondosan megmunkált faajtóhoz értek. Draco egy mozdulattal kitárta az ajtót, amely meglepően puhán nyílt ki, mintha sosem porosodott volna be.

Hermione átlépte a küszöböt – és azonnal elállt a lélegzete.

A lombház egyetlen tágas szobából állt, de az elrendezése és varázslatos részletei mindent elmondtak arról, hogy ez a hely egykor valakinek a menedéke volt. A falak mentén egymást érték a sötét fából készült polcok, melyeken poros varázslógyerek-könyvek sorakoztak – címeik közt ott volt „Mini Méregkeverők Mantrái”, „Átváltoztatási Trükkök Ifjú Zseniknek”, „A lándzsaliliomok titka – Egy mágikus kert meséi”, „Bogar bárd meséi” vagy akár „Így neveld a törpegolymókod”. Egy másik polcon mágikus társasjátékok és különös, rezgő kockák álltak sorban, mintha csak arra várnának, hogy újra játsszanak velük.

A sarokban egy félig kirakott puzzle csillogott, a darabok szerteszét hevertek. A falakon gyerekrajzok díszelegtek – néhány mágikus tintával készült, és mozgott is: egy papírsárkány szárnycsapásai, egy zölden szikrázó hippogriff vagy egy ábrándos arcú kisfiú, aki seprűn repül a csillagok között. Egy másik képen egy dühös kobold kergetett egy unikornist. Hermione elmosolyodott.

A lombház közepén két mély, süppedős fotel állt egy kis asztal körül, melyen még mindig ott pihent egy sakk-készlet, a bábuk szunyókáltak, néha megmoccant valamelyik, mintha csak unatkoznának. A sarokban, egy emelvényen állt egy baldachinos ágy, sötétkék függönyein élénken ragyogó csillagképek úsztak körbe-körbe, időnként hullócsillag szelte át őket. Egy kicsi, világító üst mellett apró főzetesüvegek sorakoztak, némelyik még mindig foszforeszkált.

– Ez… varázslatos – suttogta Hermione. – Azt hittem…

– Hogy soha nem voltam gyerek?

– Nem. Hiszen ismerlek tizenegy éves korod óta. Hanem azt nem tudtam, hogy mit csinálsz a szabadidődben. Foglalkozol-e olyasmikkel, mint a többiek.

Draco egy kicsit megvonta a vállát, de Hermione látta, hogy elmosolyodik.

– Én se voltam annyira más – szólalt meg a férfi, miközben megfigyelte az egyik rajzát, amin egy hatlábú mumánc kergetett egy kertitörpét. – Ez volt az egyetlen hely, ahol sosem szóltak rám.

– Megtarthattad ezeket az emlékeket – mondta Hermione halkan, miközben ujja végigsimított egy pálcikaemberes rajzon, aki egy bájitalos üst mellett robbanást idézett elő. A papír egy pillanatra megremegett, a robbanás füstje újra fellobbant.

Draco letelepedett az egyik fotelbe, és figyelte Hermionét, ahogy óvatosan körbejárt, egyik apróságtól másikig.

– Ide mindig eljöhettem. Apám ötlete volt, hogy legyen egy ilyen helyem. Tele van bűbájokkal az egész, gyakran tökéletesítettük. Itt akár még lehetett saját gondolatom is.

Hermione melléült, és hosszú pillanatokig csak csendben ültek a gyerekkori emlékek közt, amelyek úgy lengtek körülöttük, mint a fán zizegő levelek.

– Megleptél – mondta Hermione végül őszinte hangon. – Miért mutattad meg nekem ezt a helyet?

– Nem tudom. Talán… mert bízom benned.

– Oh, értem.

Draco bólintott.

– És talán az egyetlen részem, amiben még bízhatok – mondta, mielőtt a lány bármit mondhatott volna újra megszólalt. – Van süti, ha kérsz. A manók itt is elérnek.

A boszorkány a meglepetten nézett az asztalra, ahol valóban ott volt egy kis tálca sütemény és egy kis limonádé. Aztán rezegni kezdett a zsebe.

– Bocsánat – szabadkozott Hermione, majd elővette a telefont. – Ez csak egy állapotjelzés. Ránéztem a trurói házra. Nincs mozgás.

– A védelmi bűbájok is épek.

– Akkor minden működik.

– Poppy és Willa sem jelentkezett – folytatta Draco. – Szóval minden rendben van.

– És a jelentés?

– Találtak mágianyomokat. Rengeteget, ami azt illeti. Ismeretlen mágiát, amit nem tudtak azonosítani. Zabini elküldött pár elemzést, viszont én ilyet nem láttam még. De ettől Flint még nem lesz meg, illetve az sem, aki vele volt.

– Szóval van ott valami.

– Van. Ráadásul egy egész barlangrendszer van ott. Nagyrésze a víz alatt van.

– Olyasmi lehet, mint amit St Ives-ban találtunk?

– Lehet – felelte Draco. – De a mágianyomok a legfrucsábbak. Nem tudták meghatározni, hogy varázslénytől vagy varázsképességű embertől származnak.

– Ez nem meglepő – szólalt meg Hermione, aztán kifújta a levegőt. – Ha túl kevés a munka, akkor nem lehet egyértelműen azonosítani.

– Az energiaháló sem könnyíti meg az egészet. De három különféle mágikus aláírás van.

– Akkor lehetett még valaki Flinttel.

– Vagy valami.

– Később megnézem őket – mondta Hermione. – Még az éjjel átfutottam azt, amit apádtól kaptunk. Ez… Tiberius bajban lesz, ha kiderül. De valaki még nagyobb bajba kerül.

– Ki?

– Cormac McLaggen.

– A roxfortos nagy szerelmed? – kérdezett vissza Draco, majd előrehajolt.

– Ne legyél már nevetséges! – szólt rá a boszorkány. – Egyetlen egyszer hívtam el Lumpsluck karácsonyi partijára, amire te be akartál lógni. Nem is volt soha sem a pasim. Egész este nem győztem előre menekülni.

– És miért van ő nagy bajban?

– Majdnem minden ügyben, amiben a nagybátyja benne van, rajta keresztül történt – magyarázta a lány. – Nem tudom ő mennyire tudja ezt, de ezért nagyon sok év jár Azkabanban.

Mielőtt Draco mondhatott volna bármit is megszólalt Hermione mobilja. Egy SMS-t jelzett.

– Történt valami?

– Caroline. Partit adnak kedden, amire mindkettőnket természetesen szívesen látnak.

– Jól van, ez pont kapóra jön nekünk – bólogatott Draco, majd összeérintette az ujjait, és hátradőlt a fotelben. – Ott leszünk mindenképpen. Kell valami, ami segít, hogy szabadon tudjunk mozogni náluk, és tudjak egy kis legilimenciát alkalmazni rajtuk.

– Van pár ötletem.

– Mik lennének azok?

– Ki kell vinnünk a bulit a szabadba, ahol semmi nem fog téged akadályozni. Még amúgy sincs meg a jó megoldás a boszorkányporra és az egyiptomi kéklótuszra. Rá kell vennünk, hogy mondjanak valami a rituáléról – felelte Hermione. – Felhasználnánk a képeket, amit találtam a neten, és elkezdem kérdezgetni őket.

– Áh, ez nem is rossz ötlet. Akkor felidézik az emlékeket, Flintet is akár, és akkor többet meg tudunk majd az elrablása körülményeiről vagy bármit, ami segíthet nekünk – fűzte tovább a gondolatokat Draco. – Kíváncsi vagyok, hogy lebuktatja-e valaki Evans-öt.

– Ennyi emberrel elbírsz egyszerre?

– Nem kell mindegyik. Kiválasztjuk, aki a legtöbbet tudhatja. Mindegyiken végzek egy kis legilimenciát, aztán meglátjuk melyik lesz hasznosabb.

– De ezzel kockázatot a mágikus kimerülést – jegyezte meg Hermione. – Nem lehet a végtelenségig húzni ezek a szálakat.

– Tudom – bólintott Draco, aztán felsóhajtott. – Igyekezni fogok.

– Ez nem is volt kérdés. De kell segítség.

– Maybell nagyi?

– Úgy bizony.

Malfoy auror mélyen felnyögött.

– Mielőtt indulunk küldök Zabininek üzenetet.

– Jól van. Aztán elköszönünk a szüleidtől, és már itt sem vagyunk – mondta Hermione.

– Nem szükséges.

– Én udvarias vagyok.

– Csak ne legyél túl udvarias, mert még a végén tényleg azt hiszik, hogy komolyan kedvelsz és valóban be akarsz házasodni a családba. Ááááúúú! Szúró átok? Komolyan? – dörzsölte az oldalát Draco fájósan.

– Egyenesen a bordák közé. Hasznos.

– Basszus!

– Jól célzok – vonta meg a vállát Hermione.

– Éreztem – nyafogta Malfoy.

– Szedd össze magad, Draconous! És menjünk.

***

Nem sokkal később Narcissa kikísérte őket az előcsarnokba, ahol Lucius már ott állt, kezében sétapálcájával, arcán hűvös, de cseppet sem volt ellenséges. Hermione kissé feszengve állt a két Malfoy szülő előtt és Draco mellett, akit valahogy nem hatotta meg a búcsúzás.

– Várunk vissza titeket hamarosan – mondta Narcissa, és egy-egy puszit adott mindkettejük arcára. Hermionét meglepte a gesztus, de igyekezett nem mutatni a zavart. Majd egy kicsit közelebb hajolt a fiatalabb boszorkányhoz és félhangosan megszólalt: – Különösen téged, kedvesem. Szívesen teáznék valamikor. Ha nem probléma.

Hermione meglepődött a gesztuson, de udvariasan és őszintén válaszolt:
– Nem. Dehogy. Szívesen. Majd, ha ennek az egésznek egyszer tényleg vége lesz. Addig nem hiszem, hogy bármilyen teára csak úgy el tudnék szabadulni.

– Nincs ezzel semmi gond. Remélem… hogy nem ijesztettünk el túlságosan…

– Olyan Malfoy módra – fűzte hozzá Draco fáradtan, és igyekezett elég messze lenni az anyjától. – És hidd el, hogy ez még a visszafogottam verzió volt. Ha tudnak, akkor nagyon komolyan kitesznek ám magukért a szüleim.

– Draco, kérlek!

– Imádja elrontani a pillanatokat – mormolta Lucius félhangosan.

– Tudom, ismerem a fiát… egy ideje – szólalt meg Hermione, majd összenéztek Draco apjára, akinek csak halványan megrándult a szája széle.

– Hagyjuk már ezt! – kérte az ifjú Malfoy, nem is figyelve a lány és az apja közötti rövid színjátékot. – Különben is vissza kellene mennetek a vendégekhez, hogy mi végre elmehessünk.

– Még egy rendes búcsúzást is sajnálsz tőlünk, Draco?

– Természetesen nem. Viszont, amikor kezd egyre kínossá válni a helyzet, akkor ki kell magamat menteni valahogy. Ugye megérted?

Lucius előrébb lépett, s felemelte a kezét. Egy egyszerű bűbájt mozdulattal megigazította Draco gallérját, épp csak egy másodpercig tartott, de a gesztus sokat mondott.

– Legyetek óvatosak! – szólalt meg Lucius félhangosan. – Azok a megátalkodott kontárok veszélyesek lehetnek. A történelem tele van ilyen eseményekkel. Sosem jó, ha egy mugli varázsképességűnek hiszi magát.

Draco nem válaszolt, de egyetlen bólintással jelezte, hogy hallotta.

– Mindent kézben tartunk, Mr. Malfoy.

– Ezt nem kétlem. Mindazonáltal fenntartom a korábbi állításaimat. És remélem, hogy nem sértődik meg rajta Miss Granger.

– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Hermione. – Ha valami bűnös kiderül róluk, akkor nem fogják megúszni egyszerűen.

– Biztos vagyok benne, hogy ez az egész egyáltalán nem egy egyszerű táncikálás a holdfényben tavaszköszöntőkor.

– Nem az – jegyezte meg mogorván Draco. – De most már ideje lenne indulunk. Mamuszka már biztosan vár minket.

– Mamusz? – kérdezte Narcissa. – Ő kicsoda?

– A félmurmáncunk – legyintett a fia.

– Mumus, és az én félmurmáncom – pontosított Hermione. – Megmentettem az első napunkon.

– Oh, de érdekes…

– És még nem írta meg a Reggeli Próféta – gúnyolódott Draco. – Botrányos. Annak a kis szerencsétlennek komoly története van.

– Nagyon vicces. Induljunk.

– Ahogy akarod, Granger.

– Akkor menjünk, Malfoy.

Hermione most már csak udvariasan biccentett a Malfoy házaspár felé, de a pillantása nem volt távolságtartó, inkább értő, kissé fáradt, de határozott.

– Köszönjük a vendéglátást – mondta végül a lány. – Mindent köszönünk önöknek.

– Szóra sem érdemes

Draco csak bólintott, majd egy utolsó pillantást vetett a kúria magas boltíveire, az ablakokon megcsillanó fényre, és a megszokott, mégis nyomasztóan ismerős eleganciára. Nem szólt semmit. Hermione viszont egy hálás mosollyal búcsúzott el.

– Köszönjük a vendéglátást – mondta, és Lucius felé is biccentett. – És minden mást.

– Miénk az öröm, Miss Granger – válaszolt a férfi hasonló szertartásos udvariassággal.

– Remélem, hogy nem lesz még egyszer ilyen kínos találkozásunk – mosolyodott el Hermione.

– Reménykedjünk. Bár tervezzük kibővíteni a szökőkút állományunkat a közeljövőben.

– Feltétlen tegyék meg. A fiúk biztos örülne neki.

Draco felsóhajtott és megforgatta a szemét, és kicsit oldalra dőlt, mintha mindezt már túl soknak érezné.

– Na, ideje visszatérni a való világba.

Lucius egy visszafogott biccentéssel válaszolt, mintha ez volt minden, amit a helyzet még elbírt.

Amint mind a ketten beültek az autóba és elhajtottak, a Malfoy-kúria pedig ismét csendbe burkolózott mögöttük.

Lucius oldalra pillantott a feleségére.

– Szerinted tudja Draco, hogy szerelmes?

– Még nem kész beismerni – válaszolta Narcissa csendesen. – De egyszer úgyis rájön.

– Egyszer? Az már késő lesz.

– Nem biztos – rázta a fejét a boszorkány. – Mindig tudtuk, hogy nem lesz könnyű…

– Az az átkozott gyűrű…

– Átkozott Malfoy makacsság…

– Ugyan kedvesem… bőven van benne Black őrültség is – jegyezte meg a varázsló.

– Erről a Malfoyok is tudnának beszélni, drágám.

Lucius nem válaszolt. De az ajka sarkában megrebbent valami. Talán egy mosoly volt.
***

Truróban hűvösebb volt a levegő, és a tengeri szél a megszokottnál is erősebben fújt. Az útjuk igazából eseménytelenül telt, mindketten kissé fáradtak voltak, de ezt nem is kellett mondaniuk. A kis utca, ahol a kis ideiglenes házuk elhelyezkedett, hirtelen sokkal szürkébbnek, hétköznapibbnak tűnt, mint korábban. Összehasonlítani pedig nem is lett volna értelme semmivel.

Ahogy beléptek a lakásba, a hatalmas méretkülönbség szinte lecsapott rájuk. A mennyezet alacsonyabbnak tűnt, a bútorok egészen másként álltak, és minden egyes zugban ott bujkált a visszatérés furcsa, szűk érzése.

– Ez… – kezdte Hermione, majd elhallgatott.

– Kisebb, mint emlékeztem – fejezte be Draco helyette a mondatot, levéve a kabátját, és a fogasra dobta. – Nem mondom, hogy hiányzott.

Hermione a kanapé szélére ült, majd körbenézett. Mintha valaki összébb húzta volna a falakat, lejjebb engedte volna a plafont, vagy eltüntette volna a tágas tereket. Hirtelen eszébe jutott, hogy most megint meg kell majd osztania az ágyát a varázslóval. Annyira hamar elfelejtette már ezt… Pedig csak pár nap telt el az utolsó együttalvásuk óta.

– A kúria után… – kezdte el újra Hermione, aztán vett egy mély levegőt. – Határozottan kicsi.

– Borzalmas ez a hely. Biztosan kijön tőle valamelyikünknek a klausztrofóbiája.

– Lehetne rosszabb is – mondta a boszorkány.

– Lehetne? – kérdezett vissza a varázsló. – Mégis hogyan lehetne ennél rosszabb?

– Egy negyed ekkora lakás mondjuk.

– Még jó, hogy nem vagyok nagy igényű – horkantott fel Draco.

– Mi is lenne velünk, Malfoy, ha az lennél – somolygott Hermione.

Draco melléült, válluk összeért, de egyikük sem mozdult el.

– Ez a valóság – mondta végül a férfi halkan.

– Milyen mélyenszántó gondolatok – jegyezte meg Hermione száraz humorral, mire Draco elmosolyodott. – De egyelőre ez az otthon, édes otthon. Főzök egy teát magunknak. Azt hiszem, hogy most jól esne.

– Én Lángnyelv Whiskyt kérek bele.

– Még csak fél négy van – korholta a lány. – Nem kellene már most lerészegedni, mellesleg csak mondom, hogy szolgálatban vagyunk.

– Nekem nem árt a pia – jelentette ki Draco, aztán elnyúlt a kanapén. Nyögve vette észre, hogy majdnem lelógott róla a lába. Ez eddig is ilyen volt? Igazából mindegy, mert… kimondottan utálta ezt a helyet. – Ihatok akármennyit. Én bírom.

– Nem hiszek neked.

– Ami azt illeti ezzel nagyon is megbántottál, Granger.

Mielőtt Hermione bármit is válaszolhatott volna csengettek. A két auror ösztönösen felpattant és reagált az eseményekre, majd pálcát rántottak pálcát.

– Én nyitom – szólalt meg Hermione.

– Fedeztek – válaszolt Draco mindenféle ellenkezés nélkül.

Azzal a boszorkány elindult az ajtó felé. Nem volt különösebben izgatott, még csak nem is félt attól, hogy kit talál a küszöbükön. Mindenesetre felkészült. Amikor kinyitotta az ajtót Caroline sápadt, beesett arccal állt ott. Természetellenes mosolya könnyen kivehető volt.

– Szia, Caroline! – köszöntötte Hermione sugárzó mosollyal.

– De jó, hogy látnak Emma! Már a hétvégén is át akartam jönni, de valahogy közbejött egy csomó minden – kezdte zavartan a nő, majd megrázta a fejét. – Aztán eszembe is jutott, hogy nem láttalak titeket a hétvégén.

– Nem is voltunk itthon. Kirándultunk.

– Be is dobhattam volna a meghívót. Tudom, hogy már korábban küldtem egy üzenetet.

– Ne izgasd magad! – legyintett a boszorkány.

– Milyen volt a kirándulás?

– Egyszerűen mesés – hangzott az orbitális hazugság Hermione szájából. – Tintagelben néztük meg a várat. Csodálatos hely.

– És milyen mágikus, hát nem igaz? – csúszott ki a száját Caroline-nak.

– Mágikus? Oh, rengeteg legenda. Merlin és a többi. Valamit tényleg érezni ott azon a helyen.

– Igen, igen, sok az energia vonal. De most nem ezért jöttem, hanem valami sokkal kellemesebb dolog miatt – tárt rá másik tárgyra, aztán elővett egy karmazsinvörös meghívót a zsebéből. – Az SMS annyira személytelen. És ez a találkozó… csodálatos lesz. Robert szerint hülyeség, de csinálttam pár meghívót. Én mindig elteszem az ilyeneket. Ő azt mondja, hogy milyen szentimentális vagyok.

– Oh, köszönöm! Milyen csodálatos! – mondta Hermione, és egy pillanatra megsajnálta a nőt, ahogy az elgyötört Caroline arca felragyogott erre a dicséretre. – Igazán szép meghívót választottál. És mi az alkalom?

– Csak egy egyszerű baráti összejövetel. De Robert mindig szereti megadni neki a módját. Ragaszkodik a kifogástalan terítékhez és természetesen a jó társasághoz. Annyira sajnálom, hogy eddig nem sok mindenkit ismertek a városban, és szeretnénk ezzel is segíteni. Persze ezt ne érezd kötelezőnek – tette hozzá gyorsan Caroline. – Viszont mi örülnénk, ha csatlakoznátok hozzánk.

– Nagyon kedvesek vagytok, ha ezt Tomnak is elmesélem, akkor biztosan rögtön bele fog egyezni, hogy menjünk át.

– Feltétlen.

– Várunk titeket.

– Ott leszünk – mosolygott a boszorkány, aztán elköszöntek egymástól, és becsukta az ajtót. Egy pillanatra kifújta a levegőt, de nem tudott megnyugodni.

Draco az ajtófélfának dőlve figyelte a mozdulatait, miközben feltolta a feketekeretes szemüvegét, amit az álcája miatt használt. Hermione tekintete találkozott a szürke szemekkel.

– Hozzam azt a whiskyt? – kérdezte a varázsló. – Úgy nézel ki, mint akire ráfér.

Hermione erre csak elnevette magát.

– Te is úgy nézel ki.

– Mit is képzelsz, Granger! Dolgozunk.

– Ahh, nincs igazság – mondta a lány, aztán elsétált a varázsló mellett.

– Tudod, hogy ma este összebújva fogunk aludni, Aranyröppenty?

– Tudod, hogy jobb, ha távol tartod tőlem magad, Malfoy?

– Semmi görény? Áááúú! Megint egy szúrátok?

– Ohh, sajnálom! – szabadkozott a lány. – Más becézés nem jutott az eszembe az én kis vőlegényemnek.

– Rémesen haragszol rám, igaz?

– Egyre kevésbé, ha megátkozlak utána sokkal könnyebb – nevetett fel Hermione.

– Mekkora boszorkány vagy te – sopánkodott Draco, miközben a bordáit dörzsölte.

feltöltötte 2025. Sep. 05. | Nyx | hozzászólások: 0