39. fejezet
Elmejáték

A szobában félhomály uralkodott, csak az éjjeli szekrényen álló lámpa vetett meleg, aranyszínű fényt a falra és Draco szőke hajára, ahogy az ágyon fekve olvasott. Egyik lába félig lelógott az ágyról, a párnája alá pedig betűzött egy másik könyvet is. Ezt csak a társa bosszantására csinálta, hiszen pár éjszaka óta ez volt az első, amit megint egy ágyban töltöttek, és illő volt a könyvmolyt megbotránkoztatni.

Az ajtó halkan nyikordult, amikor Hermione belépett. Frissen mosott haja még nedvesen tapadt a vállához, amit éppen egyenesre szárította egy varázslattal, egy puha, halványkék hálóinget viselt, ami alig takarta combját. Draco felpillantott a könyvéből, és elmosolyodott. Mélyen magába szívta a kellemes illatot, ami körbelengte a boszorkányt. Aztán megköszülve a torkát gyorsan elrejtette ezt a mosolyt. Nem vallhatta be, de hiányzott neki ez.

– Azt hittem, már sosem végzel a fürdőben – jegyezte meg Draco, hangja álmos, mégis meleg volt. – Majdnem elaludtam.

– Elaludtál volna nélkülem? – kérdezte Hermione negédes mosollyal, miközben bezárta az ajtót, majd lassan elindult az ágy felé.

– Soha – felelte Draco színpadias sóhajjal, de a mosolya elárulta, mennyire örül, hogy ott van, amit hiába próbált elrejteni. A lány csak a szemét forgatta. – Olyan rég voltunk így együtt.

– Nem túl rég.

Hermione a takaró széléhez lépett, majd megállt egy pillanatra, figyelte, ahogy Draco becsukja a könyvet, és várakozva néz rá.

– Feküdj le nyugodtan – morogta csendesen a varázsló. – Nem harapok.

– Mindjárt.

– Mire vársz?

– Vissza kellene varázsolnunk a határvonalakat – jegyezte meg egyenletes hangsúllyal a lány.

– Attól félsz, hogy rádmozdulok az éjszaka közepén? – kérdezte horkantva a férfi. – Esetleg magadtól félsz? Elárulok egy titkot: a szexi alsógatyám van rajtam.

– Kényelmesebb lenne, ha mindkettőnek lenne normális tere – vonta meg a vállát Hermione.

– Ez sehogy sem lenne kényelmes, de rádbízom a döntést – intett egyet a varázsló.

– Utálom, ezt a helyet.

– Én is.

Hermione elmosolyodott, és megrázta a fejét. Aztán bebújt mellé az ágyba, a válluk egy centi híján összeért. Draco közben a karját a feje alatt összefonva felsóhajtott mellette. A levegőben megnyugtató csend telepedett meg. Mindketten a plafont figyelték.

– Granger?

– Tessék?

– Mikor veszed fel azt a selyem hálóruhádat? – kérdezte a varázsló elmélkedve, de direkt nem nézett a boszorkányra.

– Ahh – nyögött fel a lány fáradtan.

– Jól néznél ki benne – jegyezte meg Malfoy álmodozóan.

– Baj van, Malfoy?

– Csak baj van körülöttem – dörgölte meg az arcát a varázsló. – Szóval mikor veszed fel azt?

– Még sok másik van, mire az sorra kerül. Arra a napra tartogatom – felelte a boszorkány –, amikor otthon leszek végre… egyedül.

– Majd átpakolom a szekrényedet, hogy előbb sorrakerüljön.

– Ne akard, hogy megint megátkozzalak – sóhajtott fel Hermione.

– Sajnálod tőlem?

– Ha kell, akkor vedd fel nyugodtan.

– Túl szűk lenne.

– Mit olvastál? – kérdezte Hermione álmosan.

– Valami túl bonyolultat ahhoz képest, hogy aludni kéne már – dünnyögte Draco, és letette a könyvet az éjjeliszekrényre. – Most már mindegy.

A csend lassan újra átvette az uralmat a szobán. A két auror tisztes távolságban feküdt egymás mellett. A boszorka oldalra fordította a fejét, amikor észrevette a könyvet a párna alatt.

– Malfoy? – suttogta halkan.

– Mm?

– Miért tartasz egy könyvet a párna alatt?

– Én? – kérdezte vissza a férfi, hangja már álmos volt. – A párnám alatt?

– És most is ott van. Látom.

Draco halkan felnevetett, és mellkasa megremegett tőle.
– Van egy elméletem – vallotta be, mintha valami nagy titkot akarna elárulni. – Ha unalmas a könyv, akkor van kéznél egy másik, és nem kell felkelnem.

– Lusta vagy.

– Gyakorlatias.

– Vagy csak szándékosan bosszantasz ezzel.

– Az is lehet – ismerte el a férfi. – De most már tényleg álmos vagyok.

Hermione visszafordult.

– Jó éjszakát, Malfoy!

– Jó éjszakát, Granger!

A lány egy pillanatra habozott, mielőtt elfordult volna. Draco egy pillanatig figyelte őt, aztán eloltotta a lámpát egy varázslattal.

A sötétség lassan körülvette őket, miközben mindketten az álom felé sodródtak.


***

Draco hirtelen felriadt az éjszaka közepén, mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, mintha órákon át futott volna. Az álom köde még mindig ott volt, szinte fojtogatta őt. A hideg veríték gyöngyözött a homlokán, és egy pillanatra nem tudta, hol van. Vakon kutatott a pálcája után, de csak odébb sodorta az éjjeliszekrényen. Lassan eszébe jutott hol van és miért van itt. Sötétség vette körül és szörnyű érzések, de aztán megérezte Hermione melegségét maga mellett, és a pánik lassan engedni kezdett.

Csak egy álom volt, mondta magának, de a szíve még mindig úgy dobogott, mintha ki akarna törni a mellkasából. Már hetek óta nem volt rémálma, úgy érezte, már túl volt a traumán, amit a legutóbbi megbízatása során szenvedett el. Az álomban ismét abban a sötét pincében volt, ahol a kislányt tartották fogva. Érezte a hely sötét, természetellenes atmoszféráját, a szagokat, félelem ízét, hogy már elkésett. Ismét hallotta a gyerek rémült sírását, ismét látta azokat a borzasztó sötét átkok nyomait a falon, érezte a levegőben terjengő feketemágia összetéveszthetetlen szagát. És most túl késő érkezett – legalábbis az álomban. A valóságban persze éppen egy hajszálon múlt az akció sikere.

– Francba – szólalt meg félhangosan a varázsló.

Óvatosan oldalra fordult, hogy megnézze Hermionét. A lány most a hátán feküdt, arcán békés kifejezés ült, ajkait halvány mosoly húzta el – talán valami szépről álmodott. Draco szinte megnyugtatásként élte át ezt a pillanatot: ahogy a kintről beszűrődő utcai lámpák borostyánfénye megvilágította Hermione göndör haját, ahogy apró arca belemélyedt a párnába, ahogy olyan biztonságban érezte magát mellette, hogy még álmában is mosolygott.

Nem akarta felébreszteni, ezért igyekezett minél kevesebbet mocorogni. Hermione már így is túl keveset aludt. Ráadásul Flint bármikor meglátogathatta álmában, bár az utóbbi pár nap eseménytelenül zajlott ilyen téren, de még egyikük sem tudta, hogy mi váltja ki ezeket az álmokat. Semmi értelme nem volt különben sem felkeltenie a lányt. Így saját magának és a gondolatainak szentelte ez az éjszakai időpontot.

A múltkori ügye borzasztóan megviselte, amikor Sabrina Winddel és a csapatával együtt dolgoztak azon, hogy megtaláljanak egy elrabolt kis boszorkányt. Dracónak örökre beleégett ez az egész az emlékezetébe. Számtalan lázasan töltött munkaórába került, míg végül rájött, hova rejtette el a sötét varázsló a gyereket.

A valóságban minden jól végződött. A kislány biztonságban volt, a szörnyeteg Azkabanban ült, és remélte, hogy a kicsi már csak rossz álomként emlékezett arra az egészre. De Draco álmaiban… az ő álmaiban mindig másképp alakultak a dolgok. Mindig túl késő érkezett, mindig hallotta az utolsó kiáltását, mindig látta azt a fényt kialudni a gyerek szeméből. Nem értette, hogy ez miért van. A terapeutája persze adott erről egy magyarázatot, hogy az elméje csupán a félelmet vetíti ki, és ez nem a valóság ismétlése. És ez ilyen álmok gyakoriak azoknál, akik erős felelősséget éreznek másokért és mélyen törődnek mások sorsáért.

Draco emlékezett a szavaira:
– Ön megtette, amit csak lehetett, Malfoy auror. Megmentette a kislányt – szólalt meg a terapeuta érces hangja. – De a tudatalattija… nos, az igazság szerint nem a tényekkel dolgozik, hanem az érzésekkel. A bűntudattal, amit akkor érzett, amikor még nem tudta, mi lesz a vége. Az agya újra és újra lejátssza azt a verziót, amitől a legjobban tartott.

Volt benne igazság.

– Ez nem a gyengeség jele. Épp ellenkezőleg. Az, hogy ez az eset ennyire mélyen megérintette, azt mutatja, hogy milyen ember lett önből. Olyan, aki nem felejt. Aki törődik. És aki, ha kell, újra és újra kockára tenné magát, hogy másokon segítsen.

Draco sosem gondolta magára így. De talán ez volt az első olyan kíméletlen igazság, amikor végre tisztán látta saját magát. A halálfaló múlt mindig is kísérteni fogja, de ő maga, ott belül, már egy teljesen másik ember volt. Ellenben ezen a korai órán, még időre volt szüksége, hogy mindez eszébe is jusson, és megszabaduljon az kellemetlen rémálom fojtogató szorításától.

Remegő kézzel túrt bele a kócos hajába, majd körbenézett a helyiségben. Ez volt a valóság. Itt, ebben a csendes trurói házban, távol a sötét varázslóktól és az auror hivatal veszélyeitől. Egy egészen másfajta megbízatáson. Draco csendesen kiült az ágy szélére, kezébe temette az arcát. Tudta, hogy ez az ára az auror munkának – az álmatlan éjszakák, időszakos a rémálmok, az a folytonos félelem, hogy nem lesz elég gyors, elég okos, elég erős. De a kis boszorkány élt. Ez számított. A kislány most biztonságban alhatott a szülei mellett, és ez többet ért minden álmatlan éjszakánál.

Kinézett az ablakon Truro éjszakai fényeire. Hermione halkan megmozdult mellette, és egy könnyed sóhajjal aludt tovább.

A varázsló ahogy ott ült a sötétben, valahogy sehogy sem tudott visszaaludni, pedig érezte, hogy elnehezülnek a szemhéjai. És ebben a félig az álom, félig az ébrenlét határán valami eszébe jutott. Egy gondolat, amiről Hermionéval korábban beszéltek. A ley-vonalak, amik keresztezik egymást, csomópontokat hozhatnak létre. Azok az ősi energiaáramok, amelyek átszőtték az egész földet, és amelyeket most hirtelen ötlettől vezérelve szeretett volna végre lerajzolni.

Draco óvatosan kicsúszott felkelt ágyról, vigyázva, hogy ne ébressze fel Hermionét. Egy pillanatra megállt, figyelve a lány egyenletes lélegzetét. Felkapta az éjjeliszekrényen heverő pálcáját. A padló hideg volt a talpa alatt, ahol hangtalan léptekkel, csendesen kiment a hálószobából, lefelé tartva a nappaliba.

A helyiség sarkában állt az íróasztala, tele papírtekercsekkel és mindenféle tervrajzzal. De most nem azokra volt szüksége. Leült a székre, és mélyen felsóhajtott. Egy fél pillanattal később egy pohár gőzölgő tea jelent meg az asztal egyik távoli sarkában. Úgy tűnt az egyik manója megneszelte azt, hogy felkelt.

– Köszönöm – mondta félhangosan, egy kicsit rekedtes hangon.

A pálcájával felkapcsolta a villanyt, lesöpört mindent, ami most nem kellett, és egy nagy, üres papír fölé tartotta. Mielőtt bármit is mondhatott volna egy apró szőrcsomó panaszos nyávogása hangzott a kanapé felől. Draco felé irányította a pálcáját. Úgy tűnt valaki más is felébredt ezen a korai órán.

– Bocs, felébresztettelek?

Mumus csak ásított egyet, és szúrós szemmel méregette a varázslót, aztán egy hatalmasat ásított.

– Aludj vissza!

A macska kényesen kinyújtóztatta magát, aztán leugrott a kanapéról, átsétálta a köztük lévő távolságt és egyenesen Draco lábához dörgölőzött.

– Most komolyan? Menj vissza!

Mumus tovább dorombolt, és dörgölőzött. Az elmúlt napokban a kiscica hatalmas növekedésnek indult, és egyre nagyobb bundát növesztett.

– Menj fel Hermionéhoz!

De persze az állat nem hallgatott rá, majd egy ugrással Draco ölében termett, aki feltartott kezekkel és összerándult izmokkal fogata a kellemes összebújást. A macska időközben már olyan hangosan dorombolt, mint a Kóbor Grimbusz motorja.

– Ez most komoly? Bassza meg!

Persze a macska csak igyekezett megtalálni a kényelmes helyet, majd egy apró sóhajtással elhelyezkedett Draco ölében.

– Ha elmondod bárkinek is, akkor a kandalló elé csinálok belőled egy szőnyeget.

Mumus csak tovább dorombolt, és úgy tett, mintha nem is hallaná az egészet.

– Francba – mondta a varázsló fojtott hangon, aztán igyekezett megfeledkezni a varázslényről az ölében.

Előkészítette a papírt, majd a pálcáját egyenesen neki szegezte.

– Revelio Cartographicus Tintagellensis – suttogta a férfi, és a pergamen lassan elkezdett megtelni vonalakkal.

Először part vonala jelent meg, aztán a dombok, a város és a vár helyzetet. De Draco nem ezekre koncentrált. Újabb bűbájt mormolt, ezúttal egy ősi, ritka varázslatot, amit egészen eddig el is felejtett.

– Ostendo Vias Energiae.

A térkép lassan elkezdett változni. Finom, kékes fényű vonalak jelentek meg rajta, keresztül-kasul futva területen. Ley-vonalak. Az ősi mágikus energiaáramok, amelyek évezredek óta futnak a földön keresztül, összekötve a szent helyeket, a kőköröket, a régi templomokat. A varázslatot percekig fent kellett tartania, és minél tovább tett ezt, annál erőteljesebbek voltak a vonalak.

Draco lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a bűbáj a teljes mintázatot kiadta. Tintagel vára – Arthur király legendás születéshelye – a térkép egyik legnagyobb energiacsomópontjában állt, ahogy Merlin barlangja is. Hét különböző ley-vonal futott össze ott, mint egy óriási pókhálóban. A bűvös 7-es szám. A számmisztika egyik legerőteljesen száma.

Ahogy közelebbről tanulmányozta a térképet, látta a kisebb elágazásokat és csomópontokat is. Minden ősi templom, minden kőkör, minden szent kút egy-egy kis energiacsomópont volt. A mintázat gyönyörű és bonyolult egyszerre – egy ősi hálózat, ami évezredek óta ott húzódott Tintagel alatt.

Draco jegyzeteket kezdett készíteni a térkép mellé egy külön papírra, közben elfogyott a tea, ami mellé egy kis süteményt is kapott. Majd elkezdett tovább dolgozni az egészen. Ezt meg kellett valahogy Robert Evansnek mutatnia. Nem is tudta, hogy meddig dolgozott ezen, de mikor készen lett, elégedetten hátradőlt székében, és figyelte az ősi mágikus hálózat látványától. Aztán elrejtette a varázslat kék vonalait. További tollvonásokkal pedig igyekezett, hogy minél mugliszerűbb legyen a térkép.

– Elképesztő – mormolta félhangosan csak magának. Cornwall sokkal rejtélyesebb hely volt, mint azt bármikor is sejtette volna.

Mumus kényeskedve felemelte a fejét, és egyenesen Draco képébe ásított.

– Ezt el ne mond a gazdádnak.

Csak egy miáu volt a válasz. A varázsló fejcsóválva megvakarta a cica fülét. És rájött mennyire selymes a szőre, és mennyire megnyugtatta a dorombolása. Persze kategórikusan továbbra sem szerette Mumust. És egy fél órányi merengéssel töltött térképnézegetés és fülvakarás után rájött, hogy vannak még fontosabb dolgai is, mint egy félmurmáncot dédelgetni.

– Poppy, Willa!

A manók egyből megjelentek a nappaliban. Mindketten színes és vidám ruhába öltözve jelentek meg, ők cseppet sem néztek ki annyira kialvatlannak vagy elhanyagoltnak, mint ahogy Draco érezte magát.

– Kell egy kis segítség!

– Igen is, Draco mester – mondták a manók egyszerre.
Aztán négy óra lett mire Draco visszament az ágyba, hogy pihenjen még pár órát, de elégedett volna magával.


***


Másnap reggel Hermione és Draco arra ébredt, hogy ismét esik az eső. A trurói lakás apró ablakain keresztül szürke fény szűrődött be, és az üvegfelületre egyenletes kopogással hulltak az esőcseppek. A reggeli rutin csendben zajlott le a két auror között: teafőzés, gyors zuhany, néhány szó a nap menetéről, Draco elment futni az szemerkélőeső ellenére is – de a levegőben ott vibrált valami kimondatlan, sűrű feszültség. Mindketten tudták, hogy hamarosan egy fordulat várható a nyomozásukban, és nem szabadott elpuskázniuk ezt a lehetőséget.

Még dél óra sem volt, amikor megérkezett az üzenet a postaládájukba. Blaise egy kimondottan borzasztó macskás és rózsazsínes képeslapon közölte az érkezését. Utóiratként megjegyezte, hogy ezt a képeslapot akár magától Umbrigetól is lophatta volna, majd mellékelt egy igencsak obszcén rajzott az egykori főinspektorról rózsaszín bikiniben, amin a két auror jót nevetett.

– Ha nem lenne rá szükségünk, akkor nem hívtam volna Zabinit – szólalt meg Draco. – Annyira idegesítő. Még a képeslapja is.

– Egyetértek. Majdnem megőrültem a múltkor tőletek – sóhajtott Hermione. – Komolyan mondom veszélyességi pótlékot kérek Kingsleytől. Borzasztóak vagytok.

– Én miért?

– Mondjuk úgy, hogy hármótok közül te vagy a legjobb.

– Ezt bóknak veszem.

– Ne tedd – mordult fel Hermione, miközben pergament aktákat tekergetett szét az asztalon. – Te legalább hallgatsz néha a tanácsaimra.

– A barátaid persze különlegesek – sóhajtott fel Draco.

– Különlegesek? Nem mondanám. Ha őszinte akarok lenni, akkor Harry meg Ron… nos, ők inkább fejjel mennek a falnak, aztán utána kérdeznek. Nem is értem…

– Érdekes fordulatokra jutott a háború utáni béke – jegyezte meg a varázsló, miközben ő is felkapott egy mappát. – Ki gondolta volna, hogy egyszer még hálás leszek az éles eszedért és a kimeríthetetlen lexikális tudásodért.

– Ez majdnem sértés.

– Ez a legőszintébb bók, amit valaha mondtam egy könyvmolynak – vigyorgott az auror. – Ha ennél is többet szeretnél hallani, akkor az már bőven korhatáros lenne. És megjegyzem nagyon is illetlen. Engem pedig jó modorral átkoztak meg.

– Tudod, már ahhoz sincs kedvem, hogy megátkozzalak – sóhajtott fel a boszorkány. – Szóval Zabini megvan. Még nem tudom hogyan visszük be Evansék partijába, de ezen még gondolkodhatunk.

– Bejön velünk és kész. Én ezt nem gondolnám ennyire túl.

– De nem hívhatsz meg idegeneket más partijára – forgatta meg a szemét Hermione. – Hol van az illedelmes mardekáros ilyenkor?

– Anyámtól tudom, hogy pár embernek mindig van hely egy partin – magyarázta a varázsló. – Ha tudnád hányszor érkeztem meg hívatlanul valahová… De mindig szívesen láttak. Mosolyogva köszöntöttek.

– Nem mindegy. Alkalmazzuk a Malfoy-elméletet, és majd meglátjuk mi lesz.

– Különben is rátok hárul a feladat, hogy elvonjátok a figyelmet rólam – folytatta Draco. – Addig én könnyebben bele tudok nézni az elmékbe.

– És a boszorkánypor? Tudom, hogy erre is van tervünk, de B terv is kell. Ha megint esik az eső, akkor… nem tereljük ki őket.

– Átalakított buborékfej bűbáj. Körülbelül húsz percem lesz – mondta Draco.

– Kipróbáltad? – kérdezte Hermione.

– Tegnap este a manóim segítettek. Működött. Nem akartalak felkelteni.

– És bemutatni sem…

– Nem tehetek róla, hogy félnek tőled – tárta szét a kezét a varázsló. – Majd ők eldöntik, hogy mikor akarnak megismerkedni veled.

– Miért félnek? – fújt egyet a boszorkány. – Én kedves vagyok a manókkal. Még adakoztam is a Manó Mentő Alapnak, és segítek is nekik, ha úgy alakul. Ez egyszerűen nevetséges.

– Ahogy én tudom minden azért van mert teletömted a Roxfortot ruhákkal a manóknak. És ők pletykálkodnak. A két manóm retteg attól, hogy ruhát akarsz nekik adni.

Hermione csak a szemét forgatta, és tehetetlenül leengedte a kezét.
– Még a végén kénytelen leszek lázadást szítani.

– Lehetne Coventryben? – csúfolódott Draco. – Csakhogy nekem is dobj egy csontot.

– Neked szívesen adnék ruhát, Malfoy.

– Én, drágám, még csak nem is hasonlítok egy házimanóhoz. Rólam inkább a ruhát le szokták rángatni.

– De milyen nagy kár – sopánkodott Hermione. – Inkább a mágikusan hozzám kötött idióta társam vagy. Sokkal jobb.

– Az a gyűrű megmentheti az életedet is. És én nem bánom, amit tettem.

– Nem inkább megkeserítheti? – kérdezte a lány. – Más ige. Talán csak félreolvastál valamit a családi ereklyék csarnokában, amikor megkaptad ezt a gyűrűt apádtól. Eddig nem sok hasznát vettük.

– Mert még nem kellett igazán – zárta le sziszegve a vitát Draco. – És csak a jegyzőkönyv kedvéért nincs olyan nálunk, hogy a családi ereklyék csarnoka.

– Igyuk meg azt a teát – váltott témát Hermione, aztán felállt az asztaltól.

– Granger?

– Hümm?

– Üdv újra itthon, Csillagvirág! – vigyorgott rá hamiskás mosollyal Malfoy.

– Nem nagyon hiányzott ez itt.

– Nekem se, szívecske, nekem sem…

– Csak ne becéznél – nyögte a lány kényszeredetten.

– Tom és Emma Fenton szeretik egymást – jelentette ki Draco. – Csak gyakorlok a szerepemre. Hitelesen kell játszanunk. Csókcsata később?

– Neked mi bajod van?

– Nem tudom. Keveset aludtam, kicsit fáj a fejem, hideg van…

Hermione csak felsóhajtott, és kiment inkább a konyhába egy kis teáért. Később pedig belevesztek a mai nap sűrűjébe. Felosztottak néhány aktát, hogy külön-külön átnézzék őket, így akartak felkészülni a holnap késő délutáni találkozásra. Draco ezt gyorsabban megunta, és azzal ütötte el az időt, hogy különféle bűbájokkal idegesítette Hermionét, aki persze egy ideig észre sem vette őt, aztán úgy csinált, mintha nem érdekelné. Végül a varázsló feladta, és Zabini legutóbbi jelentésével foglalkozott.

A nappaliban halvány fény derengett. A vastag szőnyeg elnyelte a léptek zaját, amikor Hermione gondolkodva felalá járkált rajta, a teakanna sercegett a konyhában és sokszor újratöltötte a két auror bögréjét, az óraketyegés pedig egyenletes ritmust diktált – szinte túl hangosan. Egy ideig mindketten csendben elfoglalták magukat.

Hermione végül a fotelek egyikében kuporgva talált kényelmes helyet magának, egy vaskos dosszié fölé hajolva, ajkába harapva tanulmányozta a kézzel írt jegyzeteket. Draco a szemközti kanapén ült, lábát keresztbe tette, karjait összefonta maga előtt, de tekintete már rég nem az iratokon pihent. Ő Hermionét figyelte – a koncentrációját, a feszültséget a vállában, az arcán átsuhanó apró érzelmeket. Sokkal érdekesebb volt, mint egy száraz jelentés.

– Nem fogsz tudni mindent átnézni és szóról szóra megtanulni – szólalt meg végül halkan, de határozottan Draco. – Ideje mással is foglalkozni. Különben is, szerintem már fejből tudod az egészet.

Hermione felpillantott, halvány, fáradt mosoly jelent meg az ajkán. Talán Malfoynak igaza volt. Persze csak talán. Semmi újat nem fedezett fel, és már kívülről fújta, hogy ki kicsoda, akik a képek ellenére is arctalan, egyszerű tagoknak tűntek.

– Csak még egy oldal, és…

– Granger – vágott közbe Draco, ezúttal már határozottabban. Előrehajolt, könyökét a térdére támasztotta. – Fejezd be ezt az egészet! Kérlek. Vannak fontosabb dolgok is, amikkel foglalkoznunk kell.

– És mire gondoltál?

– Felkészültél azokra a képekre, amiket az interneten találtál? – kérdezte Draco. – El is kérném őket, hogy jól memorizáljam.

Hermione kihúzott egy köteget, aztán átadta Dracónak.
– Nagyrészt, felkészültem. Improvizálnunk kell, de szerintem meg tudom oldani.

– Fontos, hogy felidézzék az emléket – folytatta a varázsló, miközben forgatta a kezében a képeket. – Akkor könnyebben és több elmébe is be tudok jutni. De most valami másra is gondoltam.

– Mire?

– Legilimenciára.

Hermione egy kicsit meglepődött a hangján, de bólintott, és óvatosan félretette a dossziét az asztalra. Karba tette a kezét, és hosszan nézett Dracóra, mintha próbálná kitalálni, mit érez valójában.

– Legilimencia?

– Igen, legilimencia – ismételte meg Draco. – Ez úgymond egyfajta…

– Gondolatolvasás.

– Az elme nem könyv.

– Tudod hogyan értem – szólalt meg Hermione. – Nyilván én is tudom, hogy micsoda az elme.

Draco bólintott. A vonásai feszesek voltak, a tekintete valahova máshova révedt. Semmi kedve nem volt ehhez az egészhez – túlságosan sok minden keringett a fejében. Egy Merengő most jól jött volna… vagy inkább kettő. De mikor máskor lett volna erre jobb alkalom?

Hermione arcán viszont mintha egy pillanatra felvillant volna az izgatottság, ami mindig is elfogta, amikor valami új dolgot tanulhatott meg. Túlságosan is lelkes volt.

– Már nagyon vártam, hogy elkezdjük ezt az órát – jegyezte meg halkan. – Mit gondolsz? A mai óra után megpróbálhatom én is?

Draco felvonta a szemöldökét, a szája szélén valami szarkasztikus vonás villant.

– Nem hibázhatunk – mondta, ezúttal komoly hangon. – Egy óra után? Nem, Granger, holnap nem a kísérletezés napja van. Tudnunk kell, mit mutatunk. És mit rejtünk el. Ez nem veszélytelen. Nem kellene, hogy még jobban megzakkanjanak.

Hermione felsóhajtott, és már nyúlt is a bögréjéért.

– Rendben. Talán tényleg egy kicsit túlságosan is lelkes vagyok – ismerte el egy korty után. – Mindig is hasznosnak gondoltam ezt a képességet.

– Az is – bólintott Draco, ezúttal kissé elmosolyodva. Egy pillanatra mintha visszatért volna belé a könnyedség. – Készen állsz?

– Mivel kezdjük?

– Ürítsd ki az elmédet – válaszolta Draco. – Ne gondolj lehetőleg semmire. A lehető legtisztább elme ilyenkor a legnagyobb segítség.

Hermione letette a bögrét, kihúzta magát, és bólintott.

– Kezdjük.

Draco felállt, és lassan elindult a lány felé. Hermione felnézett rá, tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, és valami csendes megértés suhant át közöttük. Együtt éltek, együtt dolgoztak, mégis most, ebben a pillanatban úgy tűnt, újra idegenekké válhatnak – legalábbis a tudatalattijuk mélyén. Nem tudta egyikük sem honnan jött ez az érzés. Egyfajta borzongás. Már korábban is csináltak ilyesmit, de most… Ez valamiért másnak tűnt.

– A kanapén szerintem kényelmesebb – szólalt meg Draco kissé furcsán rekedt hangon.

– Jól van.

– Figyelj a légzésedre – folytatta a varázsló mélyen búgó hangon. – Ettől leszel a lehető legnyugodtabb. A pánik és a düh nem segít. Sem az okklumenciánál, sem a legilimenciánál. Ilyenkor nem tudod fenntartani a saját védelmedet, sem a kapcsolatodat vagy akár árthatsz a másiknak is.

– Ártani? – kérdezte Hermione. – Tudom, hogy ez túlságosan is bonyolult tudományág, de hogyan lehet vele ártani?

– Szétszedni az elméjét az alanynak – pontosított a férfi.

– A legilimenciával tudom, hogy lehet kínozni embereket, szétszedni egy elmét?

– Láttam pár ilyet – felelte Draco szűkszavúan. – Térjünk vissza az alapokhoz. Rendben?

– Rendben.

– Légzés, szemkontaktus, tiszta elme.

Hermione valamiért visszagondolt arra az éjszakára, amikor Dracóval egy sokkal intimebb pozícióban élték át ezt az egészet. Akaratlanul is eszébe jutottak olyasmik, amiket most leginkább el kellett volna nyomnia.

– Már most megmondom, hogy ezernyi dolog kavarog a fejedben – jegyezte meg kimérten a varázsló. – Pedig még meg sem próbáltam belépni az elmédbe.

– Ezen nincs mit csodálkozni, mindig is így voltam vele – válaszolt a boszorkány.

– Nem mondtam, hogy ez hátrány. De először nézzük meg, hogy én mit tudok belőled kiolvasni, aztán meglátjuk te mire jutsz velem.

– Jól van.

– Készen állsz? – kérdezte újra Draco, de most már ott volt a hangjában az a távolságtartó hűvösség, amit a mesterségéből fakadó fegyelem kívánt meg.

Hermione bólintott.
– Kezdheted.

Draco lehunyta a szemét egy pillanatra, mély levegőt vett, majd kinyitotta, és a pálcáját előhúzva finoman Hermione irányába emelte.

– Legilimens – suttogta.

A világ egy pillanatra megbillent. És ezt egy heves szívdobbanás kísérte.

Hermione nem látott semmit – mégis érezte, ahogy valami idegen súrlódik a tudata felszínéhez, annyira gyengéden, finoman kúszott az elméjébe, akár egy kellemes vagy egy véletlen érintés. Egy szívdobbanás, talán kettő. Aztán…

Gyerekkori emlékek bukkantak elő: egy könyvekkel teli szoba, egy karácsonyfa fényei, anyja hangja, amint olvas neki este. Aztán a Roxfort – első év, könyvek tornyai a karjában, McGalagony szigorú tekintete, Harry és Ron nevetése egy közös reggelen. A képek gyorsan váltakoztak, túl gyorsan.

Hermione megfeszítette az állkapcsát, szinte ösztönösen. Az emlékek egyre személyesebbé váltak, nem, ezt már nem akarta engedni. Megpróbálta visszatolni Dracót. Először csak gyengén, mintha egy ajtót csukna be valaki előtt. Aztán határozottabban: a gondolatok ajtaját lassan becsapta, reteszt tolt rá, és mintha mentálisan ellökte volna a férfit a tudata pereméről.

Draco hátrált, és a varázslat megszakadt.

– Szép munka – dörmögte, és megdörzsölte a halántékát. – A végén már nem engedtél be sehová. Határozott falat húztál fel. A fal jó mentális gátként, de lehet akármi, ami eszedbe jut.

– Akármi?

– Akár váltogathatod is. Szerencsésebb ezt előre kigondolni, vizualizálni és begyakorolni.

– Akkor mutathatom az elmémet kaotikusnak, mindenféle gondolatot, emléket és elméletet előtérbe helyezve, hogy ezzel félrevezessek másokat?

– Működhet.

– Manipulálhatom ezeket az emlékeket? – kérdezte a lány.

– De mennyire. Néha előfordul olyan, amikor a legilimentor gondolatai manipulálják az emléket vagy összekapcsolódnak az elmék – bólintott Draco.

– Ez történt a múltkor?

– Múltkor?

– Amikor a füstölőnél próbáltuk ki – tudakolta kíváncsian a lány.

Draco egy pillanatra megmerevedett. Igen, emlékezett rá. Igen, tudta, hogy ez is egy ilyen pillanat lehetett.

– Valami hasonló – válaszolt a férfi egy köhintést követően.

– Jó.

– Ehhez rengeteg gyakorlás kell. Ugyanakkor ahhoz is, hogy bármit ki tudj szedni bárkiből.

Hermione mély levegőt vett, arca kissé kipirult volt. Hirtelen tudatára ébredt, hogy Draco még mindig nagyon közel van hozzá, szinte érezte a férfi testmelegét. Vagy csak képzelte?

– Nem volt könnyű. Az elején úgy éreztem, hogy átlátszó vagyok. Hogy… mindenem kiszolgáltatott. Aztán rájöttem, hogy vissza tudok vágni.

– Most hagytam magam kizárni. De nem lesz mindenki olyan kedves, hogy kizáhasd az emlékeidből – felelte Draco, és egy pillanatra a tekintete Hermione ajkain pihent, mielőtt elkapta volna. – Meg kell tanulnod több dolgot is. Az egyik az, hogy hogyan lehet valakit vezetni az elmédben úgy, hogy az ne vegye ezt észre. Legyen rendszer, de legyen káosz is benne.

– Rendben – bólintott a boszorkány. – De ne próbálj meg olyasmiket kiszedni a fejemből, amit nem akarok neked elmondani.

– Pedig megpróbálnám kitalálni, hogy milyen tetoválásaid vannak még – vigyorgott a varázsló. – És hogy hol.

– Sosem fogod megtudni.

– Majd azt meglátjuk – nevette el magát a varázsló, de a nevetés valahogy nem hangzott teljesen könnyednek. – Egyébként, ha ezt folytatni akarod, akkor lesznek olyan dolgok, amiket megtudok rólad, és amiket nem biztos, hogy elmondanál nekem. Úgyhogy tanuld meg ezeket a gondolatokat megvédeni.

– Most legilimenciára vagy okklumenciára tanítasz?

– A kettő nem válaszható annyira szét egymástól – válaszolta Draco, és közben azon kapta magát, hogy figyeli, ahogyan mozog Hermione keze. A lány valamiért feszült volt. – Meg kell tanulnod milyen érzés, ha kutatnak a fejedben, meg kell tanulnod ellene védekezni, aztán meg kell tanulnod azt is, hogyan néz ki egy másik elméje, hogyan tudsz keresgetni a sok emlék között. Olykor mélyre kell merülni, máskor lehet könnyű dolgod is.

– Jól van – mondta Hermione, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy Draco mennyivel közelebb ül most hozzá. Elhessegette ezt magától. – De semmit sem használhatsz fel ellenem, amit megtudsz, és amit nem mondanék el neked.

– Például, hogy Potter esküvőjén fekete csipkés bugyiban voltál?

– Honnan a…

– Honnan tudom? Nos, gyorsan kezdj el védekezni ellenem – figyelmeztette a férfi egy széles vigyorral. – A falak rendben vannak, de még nagyon is finomítani kell rajtuk.

– Majd igyekszem – vágta rá dühösen Hermione, és megpróbálta lecsillapítani a szívverését.

Draco egy biccentéssel elismerte a szavait, de nem tudta lerázni azt az érzést, hogy valami megváltozott köztük ezekben a percekben. Kicsit feszültebbek lettek.

– Pontosan ezért kell gyakorolnunk. Ezek a muglik nem tudják, hogy mit keresünk – de ha a legkisebb gyanú is felmerül, hogy manipulálni akarjuk őket, akkor bajban is lehetünk.

– Gondolod, hogy megérezhetik? Elvégre nincsen varázserejük.

– Vannak, akik igen – szólalt meg Draco. – A legtöbb mugli annyira el van foglalva magával, hogy ilyesmit nem vesznek észre. De Evans szerintem nem ebbe a kategóriába tartozik. Ha tényleg kvibli, akkor ő más. Viszont, ha óvatosak vagyunk, akkor nem lesz gond.

– Kviblinél csináltál már legilimenciát.

– Soha.

Hermione bólintott, és most már ő is komolyabb lett.
– Folytathatjuk, ha akarod.

– Nem. Most te jössz – mondta Draco, és egy kicsit közelebb csúszott a kanapén. Hermione lélegzete elakadt, amikor a férfi térde majdnem az övéhez ért. – Próbálj meg bejutni. Csak óvatosan. Ha túl erősen próbálsz meg betörni, akkor már reflexből ki foglak zárni, és akkor semmit sem fogsz látni. Csak olyan emléket, gondolatot próbálj meg elkapni, amire most gondolok.

– Szerintem, Malfoy, tudom mit csinálok. – Hermione szeme huncutul csillant meg, de a hangja kissé bizonytalan volt.

– Ez most nem a bűbájtan, Granger. Csak próbálj meg… nem eltévedni. Ott bent nem biztos, hogy minden tetszeni fog.

Hermione pálcát emelt felé, és suttogva ejtette ki a varázsszót.

– Legilimens.

A lány érezte, hogy elméje kinyúlik – finoman, óvatosan, mint egy szál selyem, amit egy ajtórésen próbálnak átfűzni. Minden erejével arra koncentrált, hogy a lehető legtökéletesebb legyen. A világ körülötte elhalványult, majd teljesen elsötétült volna. Nem volt ott sem bútor, sem fény, sem zaj – csak egy üres, sötét tér, amely hideg volt és idegen. Ez lett volna Draco elméje?

És ott voltak a falak.

Masszív, fekete kőből emelt tömbök, egymás után, szabálytalan rendben. Magasak voltak és zártak, némelyikből rideg, jéghideg energia sugárzott. Hermione lélegzete megakadt. Akár egy apokaliptikus világ, ahova a fény nem jutott be. Úgy érezte magát, mintha egy elhagyatott kastély romjai közt járna, amelyet évtizedek óta senki sem mert megközelíteni. A falak között olykor árnyak suhantak – emlékfoszlányok, torz hangok és suttogások, melyek túl gyorsan eltűntek ahhoz, hogy megértse őket. Minden olyan érthetetlen és megfoghatatlannak látszott. Mintha egy szürreális világ egy szeletébe lépett volna be.

Egyik lépését a másik után tette mentálisan, próbálva nem elveszni a sötétségben. De amint közelebb lépett egy falhoz, az rögtön reagált: a kövek megmozdultak, és egy újabb falsor zárta el az utat előtte.

– Merlinre… Ez nem csak egy védekezés. Ez egy labirintus – suttogta Hermione maga elé, bár hangja csak a saját elméjében csengett.

A távolból egy rövid, tompa kiáltás visszhangja pattant vissza a falakról – egy gyermeki hang, majd egy női sikoly, amit nyomban elnyelt a csend. Hermione megborzongott. Érezte Draco fájdalmát, nem konkrét képek formájában, hanem mély, lüktető, súlyos árnyékként, ami minden fal mögött ott remegett.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha valami figyelné. Nem Draco, nem is egy konkrét emlék – hanem valami ősi, ösztönös védelmi reflex. Egy őrző. Egy démon, amit a férfi saját magából teremtett, hogy távol tartsa azokat, akik túl mélyre merészkednek.

Hermione ösztönösen hátrált.

– Ez túl sok. Túl gyors lenne… – gondolta. Mégis tett még egy próbát: a jobb szélen, egy repedés mentén sikerült bepillantania egy félmondatnyi gondolatba.

„Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek elmondani neki.”

Hermione szíve egy pillanatra kihagyott. Még mielőtt kideríthette volna, kiről van szó, vagy mit akart elmondani, a fal újra összezárult, és a sötétség még mélyebbé vált. Azonnal megszakította a varázslatot, visszatért a valóságba, zihálva kapkodva a levegőt.

Draco még mindig a kanapén ült, de szeme szikrázott. A lánynak kettőt kellett pislognia, mire kitisztult a kép és belépett a valóságba.

– Mondtam, hogy ne menj mélyre – mondta halkan a férfi, bár hangjában nem volt harag. Inkább egyfajta fáradtság.

Hermione letörölte az izzadságot a homlokáról, és csak bólintani tudott.

– Olyan… mintha falakból építetted volna fel magad – mondta végül. – Mindent elrejtesz. Még magad elől is.

Draco egy darabig nem válaszolt. Aztán csak annyit mondott:

– Ez tartott életben. Sokféle módon el lehet képzelni a saját elmédet. Ez az egyik módja. Tulajdonképpen a fal maga egy alap. Sokan hiszik, hogy ez elég.

– Legközelebb tüzet okádó sárkányokra számítsak?

– Hmm, ez egészen jó ötlet. De nem túl hasznos – jegyezte meg a varázsló.

– Miért?

– Ezzel elárulod magad, hogy valamit rejtegetsz.

Hermione mélyen felnyögött, és hátradőlt a kanapén. Tompa, enyhe fejfájás érzése kezdett el lüktetni a halántékánál.

– De neked nem ez volt a feladatod – korholta egy kis éllel Draco. – Megtudtad, hogy mire gondolok most?

– Ehhez nem kell legilimencia sem – sóhajtott a lány. – Az okoskodó Granger, most melléfogott.

– Nem ismersz annyira jól, mint ahogy gondolod.

– Akkor valami piszkos fantázia lesz – sóhajtott még egyet a boszorkány.

– Talán egy kicsit jobban ismersz, mint ahogy én azt gondolom – mosolyodott el a varázsló.

Hermione még mindig a mellkasát figyelte, ahogy az emelkedik és süllyed, próbálta lecsillapítani a szívverését. A varázslat után mindig így volt? A visszatérés, a zuhanás a valóságba olyan volt, mintha a teste nem bírná tartani azt, amit az elméje átélt? Malfoyon semmi ilyesmi nem látszott egyszersem.

A csend azonban túl hosszúra nyúlt.

– Szeretnék még egy próbát – mondta végül a boszorkány, halkabban, mint akarta, de aztán megköszörülte a torkát. – Csak… egy rövid próbálkozást.

Draco nem mozdult. A tekintete élesen meredt rá, aztán halkan felsóhajtott.

– Rendben – egyezett bele. Nem tartotta magát túlságosan jó tanárnak, viszont nem akarta elvenni a kedvét a lánynak. Grangerben minden meg volt, hogy egyszer jó legilimentor és jó okklumentor legyen, az utóbbi természetes ösztönként, reflexszerűen képes volt elsajátítani, egy kis gyakorlással pedig tényleg menni fog neki. – De ezúttal ne próbálj meg mindent feltépni, jó? Csak… figyelj oda. Koncentrálj arra, amit látni akarsz. Azt akarom, hogy egy olyan gondolatot vagy emléket keress, amire most gondolok.

Hermione bólintott, aztán újra lehunyta a szemét, és kimondta a varázsigét.

– Legilimens.

A világ ismét elsötétült, de ezúttal nem volt olyan hirtelen és fenyegető. A falak még mindig ott álltak – ugyanaz a masszív, szinte áttörhetetlen struktúra, de Hermione nem előre indult.

Hátralépett.

És akkor… megváltozott minden.

A háta mögött egy kert tárult fel. Ismerős, eleven… szinte érezte az illatát. Hirtelen elkapta az emlékfoszlányt, ami vitte őt. Olyan volt, mint egy fényes selyemfonal, amit először nem tudott elkapni. Erővel próbálta magához rántani, de az mindig kicsúszott a kezéből. Az ezüstös fényszálakból egyre több és több lett, ahogy előre haladt, mérgesen, ugrálva próbálta elkapni őket. Aztán eszébe jutott, hogy Draco milyen gyengéden lépett az elméjébe, szinte észrevétlenül.

Megállt. Vett egy mély levegőt, aztán kinyújtotta a kezét. Az egyik emlékszál könnyedén simult a kezébe. Majd ezt követte egy másik… Egy pillanatig habozott, végül megérintette az egyiket. Egy rántást érzett, és mintha minden felgyorsult volna körülötte. Képek, hangok, benyomások. Hirtelen annyi minden megrohanta, mintha egy borzasztóan forgalmas helyen lenne.

– Csak egy emléket, csak egy gondolatot – mormolta magának Hermione. Aztán hirtelen elkapott egy gondolatot.

A Malfoy-kúria szökőkútja jelent meg előtte. A víz fehér ívben emelkedett a levegőbe, apró cseppekre robbant szét, mint csillámló porszemek. A napfény áttört a fák között – de tudta, hogy ez nem az idő, hanem egy emlék. Draco emléke. Vagy érzése.

És akkor megtörtént.

Érzések csaptak le rá.

Hermione megdermedt a szökőkút előtt. A víz halk csobogása olyan valóságos volt, mintha valóban ott állna a kúria kertjében, este a halvány lámpafények alatt. A levegőben enyhe virágillat lebegett, és valahol a háttérben madarak csiripeltek. A csend mégsem volt nyugodt – hanem feszült, rezgő, mintha valami fontos történne éppen most.

Aztán… megérezte.

Mintha valaki mellé lépett volna – bár fizikailag nem látott senkit, tudta, hogy ez Draco nézőpontja.

Előbb csak egy emlékkép villant fel: Hermione ott állt a kúria kertjének szélén, háttal Dracónak, a haja a szélben lengett. A mozdulata feszült volt, mintha ő maga is tudta volna, hogy valami közeledik.

És Draco… csak nézte. A gondolatai súlyosak voltak, de nem hidegek. Inkább nyugtalanítóan nyersek. Hermione érezte a férfi szívverését, mintha sajátja lenne. Hallotta azt a belső suttogást, ami egyre csak ismételte:

„Ne tedd. Túl sok. Túl fontos.”

De már késő volt.

Az emlék újraéledt, élesen, elevenen.

Draco megérintette Hermione karját – egyetlen, szinte észrevétlen mozdulat, de az érintés nyomán forróság terjedt szét. Hermione lassan megfordult, és abban a pillanatban a világ összes hangja elhalkult. Csak a tekintetük létezett.

Draco nem gondolkodott.

A vonzódás nem új keletű volt – de ez a pillanat… ez más volt. Minden szó, minden gyűlölet, minden múltbeli ellentét és feszültség egyetlen pontba sűrűsödött.

És akkor megcsókolta.

Nem volt lassú vagy tétova. Szükségszerű volt – mintha mindketten már túlságosan régóta várták volna. Az ajkaik összesimultak, először puha kíváncsisággal, aztán egyre mélyebben, egyre éhesebben. Hermione lélegzete elakadt, de nem hátrált. Válaszolt.

És Draco… érezte. Hogy elveszett. Teljesen. Végleg.

Az ujjai Hermione derekára csúsztak, mintha már nem lenne képes többé nem hozzáérni. A gondolatok tovatűntek. Nem maradt semmi más, csak Hermione: az illata, a bőre melege, az ajkai, a válasza, az, hogy ő is akarta. Őt.

És az érzés, ami akkor átfutott rajta – a félelem, a vágy, a kétségbeesett remény –, most Hermionét is elsodorta.

Most kinek is a fejében voltak?

Fogalma sem volt, hogy mi történik.

Emlék vagy most tényleg csókolóznak?

Ő nem volt felkészülve rá. Nem így, nem ennyire nyersen. A csók nem volt csupán vágyakozás vagy kíváncsiság – hanem kötődés. Elveszettség. És egy olyan sötét, őszinte pillanat, amit Draco talán sosem mert volna hangosan kimondani.

Hermione lélegzete elakadt az elméjén belül is. Ez már nem játék volt. Nem tanulás.

Ez valódi volt.

És akkor… minden elszakadt.

Az a csók… annak minden mozzanata. A pillanat, amikor egymás felé hajoltak, a levegő feszültsége, az ajkuk érintése, a bőrön futó reszketés – de most nem a saját emlékeként élte át.

Most azt érezte, amit Draco akkor érzett.

A bizonytalanságot. A vágyat. A rémítően erős kötődést. A pillanatot, amikor valaki már nem tudja csak egyszerűen figyelni a másikat – mert már túl mélyen van. És a felismerést, hogy ebből nincs visszaút.

Hermione megdermedt. Minden porcikája tiltakozott, de nem tudta kizárni. Mert ez nem csak emlék volt. Ez érzés volt. És Draco érzett így. Vagy ő saját maga? Milliónyi kérdés merült fel benne, amikre képtelen lett volna bármikor is válaszolni. És egy olyan sötét, őszinte pillanat volt ez, amit Draco talán sosem mert volna hangosan kimondani.

Hermione lélegzete elakadt az elméjén belül is. Ez már nem játék volt. Nem tanulás.

Ez valódi volt.

És akkor… minden megszakadt.

Visszatért a valóságba. A trurói lakásba. A félhomályba. A csendbe, amit csak az óra ketyegése töltött meg. De a szíve még mindig vadul vert, és Draco olyan közel ült, hogy érezte a férfi lélegzetét.

– Most már tudod – szólalt meg csendesen a varázsló. – Mire gondoltam valójában. Persze nem kellett volna összekapcsolódnod az emlékkel. De ügyes volt.

Hermione nem válaszolt. A szívverése még mindig túl gyors volt. Az érzés, amit ott bent tapasztalt, nem múlt el vele. Azt még mindig magában hordozta. És most, amikor ránézett Dracóra, minden másnak tűnt. A férfi szája, az arca, a keze… minden.

A csend ott ült közöttük, vastagabban, mint valaha. A feszültség nem oldódott fel – csak elmélyült, új jelentést kapott.

– Nem teljesen erre számítottam – szólalt meg Hermione, és azon kapta magát, hogy Draco szemébe néz, ahelyett, hogy elfordítaná a tekintetét.

– Te választottál – felelte Draco.

– Én?

– És persze mélyebbre mentél.

– És te hagytad – mormolta a boszorkány.

Draco egy pillanatra nem válaszolt. Aztán lassan előrehajolt, és a tekintete Hermione ajkain pihent meg.
– Talán mert… – kezdte, majd elhallgatott. A levegő szinte vibrált közöttük.

– Mert?

– Senki sem mondta, hogy szépen játszom.

És sem egyikük, sem másikuk nem tudta, mihez kezdjen ezzel az egésszel. Annyira abszurd volt és érhetetlen. Hermione szíve egy pillanatra megállt. A férfi olyan közel volt, hogy ha csak egy kicsit közelebb hajolna...

– Van valamit, amit el akarsz nekem mondani, Malfoy? – kérdezte Hermione

– Egészen jól csináltad, Granger. – Draco ekkor elhajolt tőle, és megtörte a kettejük között feszülő érzést. A tekintete most üres volt. Kifejezéstelen. Se harag, se szégyen, se zavar nem tükröződött benne – csak csend. Aztán a varázsló folytatta: – Ez elsőre egyáltalán nem rossz kezdés.

– Szerintem ez mára elég – szólalt meg Hermione.

– Egyetértek.

Hermione nem válaszolt. Nem mozdult. Csak nézte őt, és próbálta megérteni, mit kezdjen ezzel az egésszel. És hagyta, hogy a csókra csábító borzongás végleg elmúljon. Talán csak tévedett. Malfoy… nem… ő nem akart tőle semmit sem. A szökőkutas csók komolytalan volt, rémesen rossz volt rágondolni. Csak le akarta végre zárni ezt az egészet. És nem beszélni róla.

Nem kérdeztek egymástól semmit.

Nem kellett. A csók emléke ott lebegett közöttük. Eddig is ott volt, de most valamiért ez nem olyannak tűnt, amit egyből elengedhetett volna bármelyikük is. Mégis inkább a csendet választották. A feszültséget. A mozdulatlanságot. A hangtalanság szinte zúgott körülöttük, mintha minden gondolat, amit nem mondtak ki, súlyos szavakká akarna sűrűsödni.

És a feszültség… csak nőtt. Nem hevesen, nem robbanásszerűen, hanem lassan, szinte fájón.

Mint egy ajtó, amit valaki résnyire nyitott – de senki nem meri kitárni teljesen.

– Akkor ennyi volt – szólalt meg egy kicsit kiszáradt szájjal Hermione. – Mára fejezzük be ezt az elmejátékot.

– Jól vagy? – tudakolta aggódva a varázsló.

– Persze, nincsen semmi gond. – A boszorkánynak még egy mosolyra is futotta. – Mindig nehéz, amikor valami újdonságba kezdtünk, és az nem sikerül elsőre tökéletesen. Nem igaz?
– Ne várj magadtól mindig túl sokat.

– Könnyű mondani.

– Fejfájás? – kérdezte Draco, és ügyet sem vetett a lány mondatainak további részére.

– Kicsit fáj – vonta meg a vállát Hermione. – Iszom egy kis vizet.

– Én meg lemegyek megnézni a bájitalokat.

– Rendben van.

És ezzel mindent sikerült a szőnyeg alá söpörni.

***

Hermione a konyhába ment, és a pohárba töltött víz csobogása hirtelen túl hangosnak tűnt a csendes lakásban. Megtámaszkodott a pult szélén, lehunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. Nem fog róla beszélni. Nem most. Talán soha. A víz hűvösen csúszott végig a torkán. Megnyugtatta – legalább annyira, hogy ne remegjen a keze. Mire visszatért a nappaliba, Draco már nem volt ott.

A ház alsó szintjéről tompa zörgés hallatszott, pontosabban az alagsorban kialakított kis laborból, amit nemrég kialakítottak. Hermione ellenállt a kísértésnek, hogy lemenjen, így inkább visszaült a fotelbe, és ismét elővette a dossziékat. A jegyzetek halvány ceruzanyoma szinte elmosódottnak tűnt, de a sorok ott voltak – tények, nevek, kapcsolatok, majd a képek, amiket lementett.

Evans, a boszorkányszövetség tagjai, Marcus Flint eltűnése, és minden, amit eddig kiderítettek, aztán még kuszábbá tették a szálakat.

A racionális gondolkodása lassan visszatért, ahogy a zakatoló szíve is megnyugodott. Pontosan erre volt szüksége. Kitisztítani az elméjét, és minden felesleges gondolatot valahova máshova száműzni. Mindig megnyugtatták a tényék, az adatok és hamarosan újra belemerült az egész ügybe.

Pár perccel később Draco lépett be újra a nappaliba, kezében egy kis, zöldes üvegcsével. Láthatóan nyugodtnak nézett ki, és Hermione ellenállt a kísértésnek, hogy megkérdezze vajon mi volt az a csörömpölés odalent a laborban.

– Hoztam egy bájitalt, ami konkrétan a mentális feszültségre való – mondta Draco, mintha csak egy újabb rutinfeladat lenne. – Ettől kevésbé fog fájni a fejed. Már el is felejtettem, mennyire megterhelő tud lenni az egész az elején.

Hermione elvette az üvegcsét, de nem nézett fel. Egy apró félmosollyal figyelte, ahogy a levegőbuborék fel és le mozog a kis fiolában.

– Köszi. Nagyon kedves tőled.

– Figyelj…

– Gondolkodtam, és szerintem ezt a legilimencia és okklumencia tanulást jobb lenne, ha későbbre halasztanánk – vágott a szavába Hermione. – Most az ügy fontosabb.

– Ahogy gondolod. De szívesen segítek benne bármikor, ha akarod. Ahogy elnézem ezt az ügyet, lassan végleg ideköltözhetünk…

– A derűlátásod annyira megható…

Csend állt be a beszélgetésükbe. Draco leült vissza a kanapéra, de most nem bámulta Hermionét, nem keresett kontaktust. Csak az ablak felé fordult, miközben az eső csendesen kopogott a párkányon.

– Szerinted mennyire fognak belekérdezni a fedősztorinkba? – szólalt meg végül halkan a varázsló, mintha csak hangosan gondolkodott volna.

Hermione egy pillanatra elmerengett a válaszon, majd sóhajtott egyet.

– Nem jobban, mint egy baráti vagy kötetlen rendezvényen, ahol először találkozol számodra idegenekkel – szólalt meg végül. – Közel sem lesz ez annyira merev rendezvény, mint amilyenen a szüleidnél vettünk részt.

– Utálom az ilyesmiket. Az összeset. És ezt még az álszemélyiségem is rühelli.

– Nekem sem a kedvenceim – sóhajtott fel a lány. – De vedd elő a legbűbájosabb modorodat, és igyekezz elbűvölni a környezetedet.

– Én nem tudom, de szerintem te jobban érdekled őket, én akár egy zacskó tárgyagránát is lehetnék, akkor sem érdekelném őket annyira – sóhajtott Draco is. – Szóval magamat csak amolyan jóképű kelléknek mondanám melletted.

– Jóképű kellék?

– Hívhatnám magamat máshogy is, de akkor azt hinnéd, hogy nagyképű vagyok.

– Már is így azt hiszem – legyintett a boszorkány. – Jó lenne, ha nem kérdeznének túl sokat. Mindenesetre szorítkozzunk a tényekre, amiket eddig megbeszéltünk. Nem szabad semmi olyat mondanunk, ami ellentmondásos lehet. Emma Fenton legyen az, ami eddig.

– És Tom Fentonnak sincs múltja a brit arisztokráciában – tette hozzá szárazon Draco. – Pedig sokkal érdekesebb lenne, mint egy sima építész.

– Legközelebb ezt említsd meg a parancsnokságon. Biztosan elintéznek neked egy helyet a Lordok házában vagy egy csinos vikomt címet. Esetleg egy hercegit.

– Feltétlen.

– Szerintem a mostani sem rossz – jegyezte meg Hermione.

– Szóval csak egy világtól elvonult építész vagyok, aki Cornwallba költözött, hogy a feleségével új életet kezdjen, aki jogaoktató és wicca hívő – darálta le a fedősztorit röviden Draco. – Elég unalmasnak hangzik. Egy szerencsétlen lúzer, aki hagyja magát mágikusnak hitt helyekre elráncigálni.

– Jóga, meditáció, energiaterek, wicca és mindenféle kristály neked elég jobban hangzik? Az én karakterem se éppen olyan, mint én. – Hermione most már elmosolyodott, ahogy a karakterét próbálta beleképzelni a világba. – Meglepő módon nem annyira furcsa, de… Nem is az a lényeg, hogy a személyiségünkre figyeljenek. Hanem hogy beleilleszkedjünk abba, amiben ők hisznek.

Draco oldalra sandított, és mintha egy pillanatra megengedett volna magának egy szórakozott félmosolyt.

– Azért ne éld bele magad túlságosan. Holnap az egész hely tele lesz olyan emberekkel, akik az aurád színe alapján ítélnek meg téged.

– És lesz, aki az én aurám mellett a tiédre is kíváncsi lesz. – Hermione most komolyra váltott. – Főleg Evans. Ő minden rezdülést figyel.

Draco elkomorodott. A lány közben megborzongott.

– Tudom. És nem hiszem, hogy csak a fedősztorink érdekli. Mindketten tudjuk, hogy te érdekled őt, és persze a nem létező gyerekünk. Minden alkalmat meg fog ragadni, hogy melletted legyen.

– A piacon túlságosan is nyomulós volt, és korábban is, úgyhogy muszáj lesz ezt kezelnem valahogy – idézte fel Hermione. – Láttam a szemében, hogy teljesen elvakult. Nem tudom hogyan fog viselkedni ebben a környezetben.

– Feltételezzük a legrosszabbat. Legyen rajtad az ametiszt medál, hátha segít, hogy megeredjen a nyelve. Az ilyenek fanatikusok… – morogta Draco. – Borzasztóan veszélyesek. Szóval, ha lehet, akkor semmiképpen ne maradj egyedül vele.

Egy pillanatig csend volt megint, aztán Hermione bólintott.

– Egyedül Zabini lesz a kérdés. De kell a segítsége – mondta végül csendesen.

Draco felsóhajtott, és hátradőlt.

– Blaise mindig is jól tudott beilleszkedni. Azzal nincs baj. Inkább az aggaszt, hogy túlságosan is kiélvezi ezt a szerepet. Az a fajta, aki túl is játszhatja az egészet. De lehet, hogy ebben a helyzetben éppen ez lesz a jó.

– Mindig különösen jól bánik a szavakkal – jegyezte meg Hermione. – Képes lenne eladni egy varázslószőnyeget is koboldoknak, és még el is hitetné velük, hogy lebegés helyett mélymasszázs funkciója van.

Draco halványan elmosolyodott, de a tekintete sötét maradt.

– Ő most Maybell nagyi, médiumi érzékenységgel.

– Már ha valóban el tudja ezt hitetni bárkivel is – jegyezte meg Hermione halkan.

Draco tekintete most rá szegeződött, és egy pillanatra sem eresztette el.

– Valószínű képes lesz rá. Mindenesetre, ha megteszi nekünk azt a szívességet, hogy kiterel mindenkit a szabadba, én pedig a háttérben legilimenciával kutathatok, akkor már megérte elhívni.

Hermione lesütötte a szemét, majd lassan bólintott.

– Akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Mert holnap nem hibázhatunk.

Draco nem válaszolt rögtön. Csak nézte a papírokat, a teásbögrét Hermione kezében, az apró részleteket, amelyekről egy órával ezelőtt még azt hitte, képes lesz figyelmen kívül hagyni őket.

Aztán felállt.

– Át kell néznem még egyszer a tervrajzokat, amiket megmutathatunk a mugliknak.

– Mire gondoltál? Milyen tervrajzot?

– Tintagel energiahálójáról csináltam egy kis vázlatot tegnap este lefekvés előtt – szólalt meg Draco. – Ha már egyszer ott voltunk. Ezt nem hagyhattam ki.

– Ezt nem is mondtad neked – jegyezte meg Hermione. – De ez egy egészen jó ötlet.

– Evans-t biztosan érdekelni fogja az energiahálók. Tudni akarom, mit lát, amikor ránéz. Lehet, hogy semmit sem fog neki jelenteni.

Hermione felállt, kezében a mappával, és odalépett az asztalhoz, ahol a vázlatok sorakoztak.

– Megmutatod? – kérdezte halkan, miközben ujjai már a pergamenek sarkánál jártak.

Draco habozott egy pillanatig, de aztán kiterítette papírokat az asztalon. A boszorkány mellé lépett, és a hosszú haja hozzáért a varázsló karjához. Egészen közelről érezte a nő kellemes, bódító illatát.

– Csak gyors firkák – jegyezte meg rekedten a férfi. – Egyelőre nincs rajta semmi túl részletes, de a középpontban ott van az a kör, ahol a mágia intenzitása a legerősebb.

– Ez elképesztő.

– Mit gondolsz?

– Rá fog harapni – mondta a lány, aztán összenéztek és mind a ketten elvigyorogtak.

– Arra gondoltam, ha elviszem magammal, akkor terelhetjük úgy a beszélgetést, hogy ezt meg tudjam neki mutatni.

Hermione bólintott, és óvatosan végighúzta ujját az egyik vonalon. Draco egy kissé megbabonázva figyelte a boszorkány kezét.

– És ez itt… ez a metszés? Mintha több rétegű lenne.

– Igen – válaszolta Draco, és most már közelebb lépett. – Olyan, mintha egy régi struktúra fölé épült volna valami újabb. Ez csak egy ötlet, és ez nem is igazi. De elégszembetűnő, hogy valaki

– …mint Evans észrevegye – tette hozzá Hermione. – És többet lásson az egészbe.

Draco rápillantott, és csak bólintott.

– Azért csináltam ezt meg, mert ha bármi furcsaság van a hálóban, Evans valószínűleg rá fog kérdezni. Legalább lesz mit mutatnunk neki, ha előkerül a téma. És erről gondoskodom.

Hermione tovább nézte a rajzot, majd halkan megszólalt:
– Tehát… valójában egy kis csapdát állítottál neki.

Draco tekintete a papírokra siklott.

– Megbűvöltem. Ha tényleg kvibli vagy akár teszem azt mugli, akkor sem fog rájönni, hogy ez bűbájokkal készült.

– Zseniális.

– Imádom, amikor dicsérsz – vigyorgott Draco.

– Zseniális seggfej vagy, és ezt te nagyon is jól tudod.

– Csak a zseniálist hallottam meg.

– Hát persze – sóhajtott fel a lány.

– Szerintem ennél jobban nem tudunk felkészülni.

– Nos, készen kell állnunk arra, hogy bármit mondanak vagy kérdeznek, úgy válaszoljunk, mint Emma és Tom Fenton – mondta Hermione, kissé halkan, de határozottan. – Nem csak fedőnév. Mostantól mi vagyunk azok.

– Hűha – mosolyodott el ravasz mosollyal a férfi, aztán megcirógatta a boszorkány vállát. – Mennyire akarsz hihető lenni, Granger?

– Nos, pontosítok. Az ő szemükben legyünk mostantól Emma és Tom. Itt ebben a házban, mi csak egy aurorpáros vagyunk.

Draco nem válaszolt, de a szemében valami enyhén megcsillant – mintha hirtelen tudatára ébredt volna annak, milyen könnyen válhat valósággá a látszat.

– Ma este még gyakorolhatnánk még a fedősztorit – folytatta Hermione.

– Nem kell erőltetned – szólt közbe Draco. – Elég volt már ebből mára. Szerintem mindenki előtt meg tudjuk magunkat játszani.

– Talán igazad van.

– Persze, hogy igazam van, Granger.

– Csak nem akarok úgy belemenni ebbe a küldetésbe, hogy ne lennék biztos abban, amire készültünk.

– Készülj fel rá, hogy párszor meg kell csókolnom téged.

– Kihagyhatnánk.

– Kihagyhatnánk. De tudod, hogy akkor nem lesz hiteles. Csak ne ellenkezz. – Ez egyszerre volt bátorító és baljós kijelentés. Draco csak állt ott, az ujjai között megfeszült a papír széle, mintha ezzel próbálná rögzíteni magát a valósághoz.

– Nem lesz semmi baj – mondta végül a varázsló.

Hermione félrebillentette a fejét, és egy halk bólintással válaszolt.

– Persze, hogy nem.

Mert már így is teljesen belebonyolódtak ebbe az egész káoszba.


------------------------

Revelio Cartographicus Tintagellensis – Mutasd meg Tintagel térképét

Ostendo Vias Energiae – Mutasd meg az energia útjait

feltöltötte 2025. Sep. 05. | Nyx | hozzászólások: 0