41. fejezet
Evans parti


Este hat előtt tíz perccel Hermione utoljára pillantott a tükörbe, és megfigyelte a varázslat és a bűbájok hatását, ami tökéletesen működött – barna haja szögegyenes volt, sminkje természetes, pocakja finoman kerekedett a könnyű nyári ruha alatt, pont annyira, hogy csinos kismama legyen. Megigazította a nyakában az ametisztmedált, amiről nem voltak éppen szép emlékeit, de ezeket gyorsan elhessegette.

Gyorsan átfutott a lényeges dolgokon: ma este Emma Fenton volt, a jógaoktató, aki férjével, Tommal pár hete költözött a környékre. Még ő maga sem tudta eldönteni, hogy a történetük túl egyszerű vagy túl részletes volt-e, de Draco szerint minden jó fedősztorihoz kell egy kis unalmas körítés is. Egy örökkévalóságnak tűnt az itt töltött idő, főleg, hogy eddig még semmit sem találtak, ami Flint nyomára vezette volna őket. Információ és nyom az volt, de megoldás… egyáltalán nem.

– Készen vagy? – kérdezte Draco, vagy inkább Tom, aki most kócos, szőke hajú építész volt, halványkék ingben és farmerban, és nem is beszélve az elmaradhatatlan fekete csontkeretes szemüvegről. Igazi „kreatív férj, aki még festeni is tud, ha kell” -típus, bár a lány kételkedett benne, hogy Draco varázslat nélkül meg tudna ilyesmit csinálni. Hermione kénytelen volt elismerni, hogy jól állt neki ez a stílus. Bár mi volt az, ami Draco Malfoynak nem állt jól?

– Annyira furcsa ez – suttogta Hermione, miközben megigazította a ruháját. – Remélem, hogy nem fogjuk elszúrni.

– Nem fogjuk – biztosította Draco. Egy pillanatra a keze finoman hozzáért az övéhez, a mozdulat rövid volt, de melegséget hagyott maga után. Bár ez inkább tűnt véletlennek, mint szándékosnak. – Emlékszel a történetünkre?

Hermione bólintott.

– Akkor nem lehet semmi baj.

A nappaliban Blaise és Theodore is befejezték az átalakulást. Maybell és Winifred néni teljes pompájukban álltak készen az estére. Szürreális látvány volt, ahogy a két öregasszony egymás külsejét igazgatta, és a rúzsok színén vitatkozott. Draco már csak azt várta, hogy melyikük fogja először felemelni a táskáját és megverni a másikukat. De, amikor meglátták a pár a lépcső aljában rögtön abbahagyták a vitázást.

– Jó estét, drága gyermekeim! – mondta Blaise Maybell nagyiként, és hangja most egy idős nő remegő, kedves hangja volt. – Milyen izgalmas este vár ránk!

Theo kissé mereven állt, rózsaszín virágos ruhájában, és megigazította a kendőjét.

– Remélem, Caroline barátai nem túl… fiatalok. Tudod, hogy a hangos muzsika nem tesz jót a szívemnek. – Hangja remegő volt és kedves, egy gyógyteabolt-tulajdonos és egy könyvtáros tökéletes keveréke.

– Bizarr ez a test – nyafogta Blaise. – Hiányzik a…

– …farkad? Nekem is. Helyette a köldökömig lóg a mellem.

Hermione kuncogott, de nem szólt semmit. Ez a két alak valami egészen más világot képviselt, és mégis, most mind ugyanabban a játékban játszottak.

– Van elég bájitala mindenkinek? – kérdezte Malfoy auror.

– Van. Én egy kis savlekötőnek álcáztam – húzta ki magát Blaise.

– Én laposüvegben hozom whiskyvel – sóhajtott Theo. – Most mit nézel? Én modern nő vagyok.

– Vén nyanya.

– Gyerünk, induljunk – mondta Draco, miközben a szemét forgatta. – Caroline már vár bennünket.

– Jajj, kedveském, de sietős! – rikácsolt rá Blaise.

– Várjatok, bevág a tangám! – méltatlankodott Theo.

– Soha többet nem megyek egy mardekárossal sem bevetésre – jegyezte meg Hermione méltatlankodva.

– Miért, Granger? – tett fel a kérdést Draco vigyorogva.

– Tudjátok milyen szar? – szólalt meg Theo az öregasszonyos hangján. – Talán te tudod, Hermione kedves.

– A szépség szenvedés – felelte a boszorkány. – De menjünk már.

Átmentek a szomszéd ház elé. A veranda kis lámpája már égett, és Caroline Evans az ajtóban állt. A hamvasszőke kékszemű nő kedves mosollyal nézett feléjük – de Hermione pillantása rögtön a szeme alá vándorolt. Halvány karikák, feszültség. Úgy nézett ki, mint aki három napja nem aludt rendesen, de mindent megtett annak érdekében, hogy a sminkje elrejtse ennek a nyomait, vagy csak egy olyan maximalista férfi felesége volt, aki minden vendég érkezésétől tart egy kicsit.

– Tom! Emma! – kiáltotta Caroline, majd rájuk mosolygott, és egy szertartásos puszival üdvözölte őket. – Annyira örülök, hogy itt vagytok. És Maybell, Winifred… köszönöm, hogy eljöttetek és elfogadták a meghívást.

– Semmiség, édesem – mondta Blaise Maybell hangján. – Örülünk, hogy megismerhetjük drága Emma és Tom barátait. Sosem lehetünk elég hálásak, hogy ide költöztek egy ilyen csodálatos környékre.

– Önök Emma vagy Tom vérszerinti rokonai?

– Emmáé – mondta Maybell nagyi sietve. – De Tommyt úgy szeretjük, mintha a sajátunk lenne.

– Tommy a legjobb – helyeselt Winifred.

Caroline be is vezette őket, de Hermione észrevette, hogy a nő keze remeg, amikor az ajtókilincset fogja.

– Kerüljetek beljebb! – tárta szélesre az ajtót nő. – És érezzétek jól magatokat.

A házban már több ember is volt. A nappaliban három pár ült, mindannyian Caroline és Robert korosztályából. Caroline gyorsan bemutatta az új jövevényeket:

– Szép estét mindenkinek! Hadd mutassam be Tom és Emma Fentont, a szomszéd házba költöztek nemrég. Emma jógát tanít, de most az anya szerepre készül, Tom építész. És ma este üdvözüljük Maybell és Winifred Stantont is, akik Emma csodálatos rokonai.

Hermione érezte, ahogy Draco keze finoman megérinti a hátát, amikor bemutatja őket. A gesztus természetesnek hatott, mint egy gondoskodó férjé.

– Annyira helyesek együtt – mondta valaki a hátuk mögül.

– Mikor születik a kicsi? – kérdezte egy nő, aki Jillként mutatkozott be.

– Októberben – felelte Hermione, és ösztönösen megsimogatta a hasát. – Még izgulunk egy kicsit, de már nagyon várjuk.

– Az első mindig a legnehezebb – mondta egy másik nő, Sarah. – De aztán minden természetessé válik.

– Tavaszköszöntőkor fogant – szólalt meg Caroline.

– Micsoda áldás – jött egyszerre a sóhaj a nőktől.

– A nagymama rituáléja – vágott közbe Maybell, mire minden szem rászegeződött. Hermione egyetlen szót sem tudott kinyögni, de Blaise-nek senki sem volt akadály.

– Kérem, mesélje el! – esdekelt Bellinda, az Aranyseprű bolt tulajdonosa, aki idegesen fogta meg a nyakában lévé nyakláncot.

Maybell mosolyogva körbenézett a csoporton, majd halkan megszólalt:
– Ez egy ősi hagyomány a családunkban. A Holdanya Áldásának hívjuk.

– Mikor végzik? – kérdezte Sarah érdeklődve.

– Teliholdkor, amikor a Hold ereje a legerősebb – folytatta Maybell. – A család asszonyai összegyűlnek, és egy kis ceremóniát tartanak. Fehér virágokat – jázmin, liliom, fehér rózsa – helyeznek egy ezüst tálba, mellé egy pohár tiszta forrásvizet hoznak és egy fehér gyertyát. Rengeteg zsályát égetünk ekkor.

– És mit csinálnak pontosan? – kérdezte Caroline, lebiggyesztve a hangját.

– Minden jelenlévő nő egy-egy jókívánságot mond. Aztán a virágokat a vízbe helyezik, és a gyertya fényénél mindannyian egy percig csendben maradnak, hogy pozitív gondolatokat küldhessenek.

– És aztán?

– Természetesen magára hagyják a pár az égő máglya mellett – folytatta Winifred néni átvéve a szót. – És addig szeretkeznek, amíg a hajnal első sugara fel nem kell.

– Mennyire csodálatos lehet…

– És milyen pózt alkalmaznak a legjobb hatás érdekében?

Maybell nagyi és Winifred néni már nyitotta volna a száját, amikor Hermione közbevágott.

– Ez nem lényeges – szólalt meg komoly hangon a boszorkány.

– Csak be kell kenni egymást olajokkal – jegyezte meg Draco egy apró mosollyal. – A többit pedig… fedje homály.

A jelenlévők nevettek.

– És ez beválik?

– Elsőre sikerült – válaszolt Draco, majd jelentőségteljesen megsimogatta a pocakot. Hermione legszívesebben megfojtotta volna, de egyenesen rá mosolygott. Aztán másra terelődött a szó.

Robert Evans, Caroline férje, időközben megjelent a társaságban, és éppen italt kínált a vendégeknek. Folyamatosan rajtuk tartotta a szemét. Főleg Hermione megfigyelte, hogy amikor Caroline felé néz, valami feszültség ül a szemében. Nem volt nehéz kitalálni, hogy itt valami nincs rendben.

– Nos – mondta Maybell nagyiként Blaise –, milyen szép otthonuk van! Mondják, mióta laknak itt?

– Már idejét sem tudom igazán – felelte Caroline, de a hangja rekedt volt. – Robert itt nőtt fel ezen a környéken.

Winifred néni/Theodore bólintott.

– Családi hagyományok fontosak – mondta bölcsen. – Bár néha… néha változásokra is szükség van.

Hermione egy pillanatra megmerevedett. Theodore mit csinál?

Az asztalt a hátsó teraszon terítették meg, ahonnan kilátás nyílt a kis kerti tóra és a nyugati napfényben fürdő rózsalugasra. A hosszú faasztalt gyertyák és apró mécsesek díszítették, Caroline gondosan ügyelt minden részletre. A poharak csillogtak, a tányérokon már előre odakészítve sorakoztak a salátalevelek és citromkarikák, mintha egy magazinból léptek volna elő.

– Kicsit talán elsiettük a szabadtéri terítést – szólalt meg Caroline. – Aki fázik feltétlenül szóljon.

– De reméljük, hogy az időjárás kegyes lesz hozzánk, ha már elállt az eső – szólalt meg Robert, aki időközben a felesége mögé araszolt, és átkarolta a derekát. – Mindenkinek jó étvágyat kívánunk.

Hermione – vagyis Emma – leült Tom, azaz Draco mellé, és próbált lazának tűnni. A puha fehér szalvétáját az ölébe hajtotta, majd egy futó pillantással végigmérte a többi vendéget.

Öten ültek velük szemben: Caroline természetes házigazda mosollyal irányított minden mozdulatot, mellette ült Robert Evans, akiből valami nyugodt, elemző figyelem áradt. A jobbján egy kedvesen kacarászó, göndör hajú nő, neve Susan volt, akire Hermione jól emlékezett az aktákból, mellette egy halk szavú pár, akik bemutatkozáskor valószínűtlen mennyiségű információt osztottak meg a kutyájuk szőrallergiájáról.

– Gondolod, hogy… – kezdett bele fojtott hangon Hermione.

– Túl sok, túl szerteágazó gondolatok – mormolta Draco, miközben közelebb hajolt a lányhoz, mintha csak egy apró titkot akart volna megosztani vele. – Később.

– Rendben.

– Nagyon jól nézel ki – bókolt neki a varázsló, amire a boszorkány elmosolyodott, és egy kicsit még el is pirult.

A boszorkány csak kuncogott, majd félre nézett, és akkor elkomorult. Rögtön kirázta a hideg, amikor megpillantotta, ahogy Robert Evans udvariasan mosolygott rá, de tekintete többször is megakadt Hermionén. Nem kihívóan vagy kellemetlenül, inkább… kíváncsian. Minden alkalommal, amikor Hermione megszólalt, akár egy egyszerű mondatban dicsérte Caroline főételét, akár nevetett Tom építészhumorán, Robert mintha kissé tovább nézte volna, mint kellett volna. Nem durván, nem tolakodóan. Inkább úgy, mint aki próbálja megfejteni, ki is ül vele szemben.

– Emma, Caroline mesélte, hogy korábban is tanítottál jógát. Hol, ha szabad kérdeznem? – kérdezte végül egy ponton Robert, miközben a főétel – fűszeres sült hal párolt zöldségekkel – került az asztalra. Hangja mély volt, csendes, egyenletes.

Hermione egy pillanatnyi szünetet tartott. Draco mellett ülve érezte a férfi vállának enyhe feszülését, de nem nézett rá.

– Londonban – felelte mosolyogva. – Meg egy rövid ideig Bath közelében. De nem oktatok már sokat, főleg várandósoknak tartottam jógát az utóbbi időben. Bár az orvosom arra intett, hogy lassítsunk egy kicsit. Inkább… közösségi programokat szervezek most, ahol a mozgás és a mentális egészség is szerepet kap. Ezt online szervezem, leginkább itthon vagyok.

– Hm – bólintott Robert, majd ivott egy korty bort. – Érdekes. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen… – itt kicsit elmosolyodott – …összetett ember, mint te, valami egészen másban dolgozik.

Hermione felvonta a szemöldökét, de megőrizte a mosolyát.

– Az összetettség és a nyújtás nem zárják ki egymást. A jógában is így van. Nagyon sok minden érdekel.

Caroline felnevetett.

– Ó, Emma, nagyon is komoly szakértője az ezotériának is. Wicca hívő. – Mrs. Evans csodálattal nézett rá. – Rendszeres vásárlója az Aranyseprűnek.

– Azok a teák fenomenálisak.

– Milyen csodálatos! – lelkendezett Caroline.

Draco elfojtott egy mosolyt, és Hermione látta, hogy egy szalvétába fúrja a száját, nehogy megszólaljon. Aztán a varázsló ösztönösen megfogta a boszorkány kezét, és megköszörülte a torkát. Egyből elment a jókedve. Igyekezett a feltámadó haragját legyűrni. A felületes legilimencia, amit korábban végzett az most választ adott egy miértre.

– Szorítod a kezem, Tom drágám.

– Ne haragudj, édes!

– Valami baj van.

– Semmi – legyintett Draco. – Csak elgondolkodtam.

Hermione kicsit közelebb húzódott hozzá, rögtön megérezte, hogy valami történt, és csak bíztatóan megszorította a varázsló kezét. A kis közjátékukra senki sem figyelt.

A vacsora folytatódott, kellemes beszélgetés szőtte át az estét – receptek, kertészkedés, a helyi piac, a hétvégi szabadtéri filmvetítés. A vendégek kedvesek voltak, a bor finom, legalábbis Hermione az elmondások alapján ezt a választ kapta, a kertben lassan kigyúltak a lámpafüzérek.

De Hermione fejében ott motoszkált Robert tekintete.

Nem volt nyílt. Nem volt tolakodó. De valami… valami benne túlságosan figyelt.

Mintha nem egyszerűen szomszédként próbálná megismerni.

Hanem úgy, mint aki gyanít valamit. Vagy keres.

A vacsora lassan a desszert felé haladt. Caroline házi készítésű citromos pitéje került az asztalra, és a vendégek boldogan nyúltak a második adagért, sőt néhány élelmesebb a harmadikért is. A háziasszony csak úgy pirult a bókoktól, és kezdett nagyon is felengedni a közösségben. Mindenkihez volt egy kedves szava. A háttérben halk jazz szólt, a mécsesek melegebb fényt vetettek az asztalra, és a bor is egyre bátrabban fogyott.

Draco közelebb hajolt Hermionéhoz, miközben Caroline éppen egy anekdotát mesélt arról, hogyan vesztek el egyszer egy budapesti városnéző túra során, aztán találtak meg egy isteni éttermet, ahol a legjobb vacsorát kaptál, amit életükben ették. Aztán Caroline beszélgetésbe elegyedett Dracóval a borokról, aki meglepően sokat tudott a témáról. Majd Caroline elnézést kért, és tovább ment.

Hermione közelebb húzódott Dracóhoz, és egy Disaudióval picit kizárta magukat a többiek beszélgetéséből. Persze ezt senki sem vette része.

– Szerinted túl sokat beszéltem? – kérdezte halkan a férfi, egyik kezével megérintve Hermione térdét az asztal alatt.

– Nem – súgta vissza a boszorkány. – Nagyon jól csinálod. Még én is elhittem, hogy egy kócos, borivó építész vagy.

– Nem nyűgöztelek le? – vigyorgott Draco. – De igaz, nem valami érdekes téma, hacsak nem kóstolgatsz hozzá egy kis bort.

– Minden rendben?

– Az túlzás. De most nem mondok semmit sem – szólalt meg a varázsló. – Majd a nap végén is elég, ha ez a szar mind a fejünkre hullik. És te? Jól vagy?

Hermione bólintott, és sóhajtott egy aprót.

– Csak furcsa. Valami… nem stimmel Roberttel. Vagyis figyel. Már az elejétől fogva.

Draco összevonta a szemöldökét.

– Tudom. Legyél vele óvatos. Most bemegyek, hogy egyedül maradj, meglátjuk kihasználja-e a helyzetet. Én pedig hátha elcsípek valami érdekeset, és megnézem a két nagyit…

– Rendben. Még egy termékenységi rituálé, és kirohanok innen.

A varázsló időközben felállt, Caroline-nal váltott néhány szót, majd eltűnt a házban. Hermione pedig egyedül maradt a teraszon, az üres tányérok és a lelassult beszélgetés zajában. Egyik kezével a pohár karcsú szárát simogatta, amiben alkoholmentes pezsgő volt, amikor Robert Evans halkan, szinte nesztelenül lépett oda mellé.

– Nem bánod, ha csatlakozom egy percre?

Hermione udvarias mosollyal bólintott, bár belül megfeszült. Túlságosan is közel volt hozzá. Érezte az aurát, amitől felfordult a gyomra. Nem is kellett Blaise csodabájitala hozzá.
– Nem, dehogy is. Parancsolj.

Robert leült, egy kis bort töltött a saját poharába, majd Hermionéra pillantott.

– Tudod… – kezdte a férfi, miközben poharát forgatta – …egész este azon tűnődtem, honnan vagy olyan ismerős.

Hermione kissé elmosolyodott, a poharát az ajkához emelte.

– Lehet, hogy csak az arcom olyan, mint bárki másé.

– Nem – rázta a fejét Robert, lassan, mintha ízlelgetné a gondolatait. – Nem is igazán az arcod. Hanem a tekinteted. A… jelenléted. Árad belőled a mágia.

– Jóga teszi és a sok meditáció. Ez annyira plusz energiát át. Elképzelni sem tudod.

– Nem ez valami más. Igazi mágia – folytatta Robert mindent tudóan.

– Akkor a terhesség teszi. Tom szerint ragyogok néha.

– Igaz lehet.

Pillantása ekkor a Hermione nyakában függő kis ametisztkőre vándorolt. Egy vékony ezüstláncon lógott, szinte belesimult a nyári ruha kivágásába. Robert kinyújtotta a kezét, és finoman megérintette a követ – ujjai alig érték, mégis érezhető volt az intimitás benne.

– Megvetted – jegyezte meg halkan a férfi és elmosolyodott. – A tanácsomra.

Hermione hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Mintha a férfi szavai között több rejtőzne, mint amit nyíltan kimondott. A levegő hirtelen sűrűbb lett, és Robert közelebb hajolt hozzá, de még mindig nem lépte át azt a határt, amit ne lehetett volna kimagyarázni egy félmosollyal.

– Tudod, mit mondanak róla? – kérdezte Robert, miközben ujjait lassan visszahúzta. – Ametiszt. A tisztánlátás köve. Segít meglátni azt, amit mások nem vesznek észre. Vagy amit el akarnak rejteni.

Hermione igyekezett nem elkapni a tekintetét. Ez irtózatosan nehezen ment.

– Ezt is mondják róla. Bár én leginkább azért hordom, mert… tetszett. Néha egyszerű válasz is van egy kérdésre.

– Érdekes gondolat attól, akit érdekel a wicca hit és az ezotéria.

– Van, amibe nem akarok többet látni, mint ami. Ez egy nagyon szép medál.

Robert halkan felnevetett, aztán újra belekortyolt a borába.

– Természetesen. A legtöbben ezt mondanák rá.

Egy pillanatnyi csend következett. A terasz halk zsongása újra rájuk borult, de Hermione érezte a súlyát annak az egy-két mondatnak. Robert nem kérdezett semmit konkrétat. Mégis, minden szava kérdés volt. Vagy fenyegetés?

A ház felől léptek közeledtek, és Draco alakja bukkant fel az ajtóban. Robert még egy utolsó, sokatmondó mosolyt vetett Hermione felé, majd hátradőlt a székében.

– Remek választás. Tényleg. Nagyon jól áll.

Azzal elnézést kért, aztán elindult befelé a nappali irányába. Hermione kifújta magát, és megvárta, amíg Draco mellé érkezik. Disaudió bűbájt vetett magukra.

– Van valami?

– Nincs – rázta meg a fejét a férfi. – Bent a legilimencia nem működik, tartalékolok későbbre. Itt kint pedig… Mindenki csak zizeg. Csupa értelmetlen emlék, gondolat. Robert?

– Szerintem felismert.

– Kizárt.

– Furcsa volt, ahogy mondta és amit mondott. Látott már valahol, lehet hogy évek óta nem cikkeztek rólam az újságok, de annyira nem változtam meg – mondta Hermione, majd sóhajtott egyet. – Észrevette a medálomat, ahogy te is gondoltad.

– Hajolj egy kicsit közelebb! – kérte Draco, aztán közelebb húzódott a boszorkányhoz, és egy apró csókot nyomott a szájára. – Figyelnek minket. Ha téged felismert, akkor engem is fel kellett. Annyira nem változtattam meg a külsőmet.

A boszorkány elmosolyodott, de csak egy újabb csókra tudott gondolni. Legszívesebben magához húzta volna a férfit, és minden mást elfelejtett volna.
– Még várom, hogy mikor lesz ennek az egésznek értelme.

– Türelem, Aranyröppenty! Bemenjünk?

– Persze. Hátha ki tudom terelni az egész társaságot – sóhajtott fel Hermione. – Bár ahogy elnézem nincs sok értelme kijönniük.

– Ez abszolút nem lesz lehetséges. A két szárnysegédünk majdnem mindenkit maga köré gyűjtött.

– Mi a francot csinálnak ezek itt? – kérdezte fojtott hangon Hermione, majd közelebb bújt Dracóhoz, ahogy beértek a nappaliba. – Azt hittem, hogy már rég megunták az egészet. Eddig csak recepteket cserélgettek és hülye tanácsokat osztogattak a vacsora alatt.

– Röhejes, hogy pont Blaise beszél a gyógynövénytanról, még az aszúfügét is meg tudja ölni. Theo pedig nem képes még egy pirítóst se megbűvölni… ennek ellenére muffin receptet osztogat. Most mindenféle boszorkányos dologról beszélnek.

– Merlin…

– Én nem mondtam nekik, hogy maradjanak közel a többiekhez – szólalt meg Draco, aztán apró puszit nyomott a boszorkány homlokára. – De nem pontosan erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy kössék le a tömeget.

– Ha elcseszik ezt nekünk akkor megölöm mindkettőt.

– Csak akkor, ha te vagy a gyorsabb – jegyezte meg egy ördögi vigyorral a varázsló. – Én tekerem ki a nyakukat először.

– Merlin… jobban megy nekik a beépülés, mint nekünk.

Közben hallgatták, hogy Blaise fennhangon a család eredetét ecsetelte, amire Theo rákontrázott. Mindenki köréjük gyűlt és az összes önjelölt boszorkány tágra nyílt szemekkel figyelte őket.

– Az 1600-as éveknek a családom úgy döntött, hogy elhajózik az Új Világba. Gyógyítók voltak. Anglia legjobbjai – közölte Blaise.

– Néhányukat megégették a tűzben Salemben – tette a kezét a mellkasára Theo, miközben egy csipkés zsebkendővel törölgette a szemét. – Micsoda értelmetlen halál. És csak évekkel később találták fel az igét, ami megvédhette volna őket. Tragikus.

– Ön amerikai, kedves Maybell? – kérdezte tágra nyílt szemekkel az egyik konvent tag, akit Aprilnek hívtak.

Blaise Maybell nagyi képében lenézően nézett rá.
– Dehogy, kedvesem. Bathban születtem, és nevelkedtem, ahogy a kedves Winnie is. Az ük-ük-ük-ük anyám nem szállt fel arra a hajóra.

– De miért? – tudakolta egy másik hölgy nagy szemekkel.

– Nem jelzett időben a pálcá… az ébresztőórája – mondta Blaise, miközben a kezét mellkasára tette. – És szenvedést hozott a családra. Egy nagy erejű átkot vont magára, mert elhagyta a saját szövetségét.

– Áh…

– És milyen átkot?

– Leginkább benőtt körmöt – felelte Blaise. – És minden kedden balszerencséje volt.

– Óóóóó…– hangzott a társaság hangja.

Eközben a háttérben Hermione idegesen szorította meg Draco karját.

– Jó, te ölöd meg vagy én tegyem meg? – sóhajtott fel a boszorkány.

– Ha a legutóbb megfojtjuk az is későn lett volna.

– Menjünk közelebb – javasolta Hermione.

Draco morgott valamit, de aztán közelebb ment, és félbeszakította Blaise előadását a kamillavirágzatról.

– Maybell nagyi! – lépett közelebb Hermione. – Most már ideje lenne menni. Későre jár.

– A holdnaptár szerint még maradnom kell – ellenkezett Blaise. – Régen volt ilyen lelkes hallgatóságom.

– Úgy, úgy, Maybell – helyeselt Theo. – Különben is még hol van a boszorkányok órája. Még el sem készültünk a boszorkánykoktélokkal.

Szétnézett a hölgyek koszorújában, akik most mélyen egyetértettek vele.

– A látogatásra és beszélgetésre kiváló ez az este. A Szaturnusz és a Hold együtt áll – erősítette meg Bellinda. – Csodálatos este.

– A szél is dél felől fúj – kontrázott rá Caroline. – Ami új látogatót jelent.

– Még az eső is elkerült minket – tapsolt Amy Whitecombs. – Jól tette Mrs…

– Hívj csak Maybellnek, kedvesem. Nem szeretem a formaságokat – nevetett fel Blaise. – Látod, Emma virág, itt mindenki szívesen lát engem, és a drága Winnie húgomat. Olyan üdítő a hegyi kristály áldásos hatásairól beszélni.

– Igen, igen.

– És milyen remek hatással van a libidóra – jegyezte meg Theo, mire mindenki mélyen bólintott. Persze a Winifrednek álcázott Theónak fogalma sem volt róla, hogy mit beszél, de élvezte, hogy egyetértenek vele. – Majd legközelebb elmesélem hogyan is kell jól használni.

– Olyan csodálatos a családod Emma – szólalt meg átszellemülten Bellinda, aki az Aranyseprű tulajdonosaként most már annyira a szívébe zárta őket, hogy csak sugárzóan mosolygott rá.

– Érdekes, ha valakinek a gyökereit ilyen mélyre lehet visszavezetni – morogta Draco egyenesen Blaise felé, aki nem fogott a szúrós tekintet. – Igaz, Maybell nagyi?

– De mennyire, Tommy, de mennyire.

– Élvezet hallani – jegyezte meg Caroline. – Nálunk sajnos a tapasztalt öregek már nincsenek köztünk. Meséljen még, Maybell!

– Fiatalabb koromban sok rituálét szerveztem, kedveskéim – kezdett bele Blaise Maybell nagyi szerepében. – Akkor még olyan testem volt, mint egy párducnak.

Theo majdnem félrenyelte az italát, hogy megszólalhasson.
– Azok a holdfényes éjszakák. Sosem felejtem el, amikor a szerelemért készítettünk kötéseket, majd aztán babákat szurkáltunk és szemmel veréssel fenyegettük a hitetleneket. Micsoda idők voltak azok!

– És fogott az átok? – kérdezte Susan.

– Aki mélyen hisz benne aranyom, hogy képes átkozni, annak az átka fog. De vigyázni kell, mert vissza is üthet.

– Mi is szervezünk rituálékat – kapott az alkalmon Caroline. – Leginkább termékenységit. Nagyon szeretnénk egyszerre gyermeket. Olyan csodálatos lenne. Egy ekkora közösségben. Ennyi szerető és hasonló gondolkodású emberrel együtt nevelni őket. Micsoda öröm lenne.

– Elhiszem, drágám – paskolta meg a kezét Winifred alakjában Theo. – Minél többször, minél szenvedélyesebben, és össze fog jönni.

– Önnek hány gyermeke van, Winnie?

– Én a hatalmat és a féktelen szabad szerelmet választottam – majd boszorkányosan felnevetett. Hermione csak forgatta a szemét. – Kinek mi drágám. Ugyanakkor sok-sok talizmánt készítettem azoknak, akik vágytak a gyermekáldásra.

Többen is jelentkeztek erre a lehetőségre.

– Oh, meséljetek drágáim azokról a rituálékról – szólalt meg Maybell nagyi. – Égek a vágytól, hogy halljak róluk. Visszahozná egykori fiatalságomat.

– Ó, hát vannak igazán különleges rítusaink – kezdte izgatottan Caroline, miközben egyik kezével gesztikulált. – Az egyik legutóbbit a tavaszi napéjegyenlőségkor tartottuk. Meztelenül táncoltunk körbe a tölgyfa körül, közben levendulás olajjal kentük be magunkat, és kristályokat temettünk el a földbe, hogy a Hold erejét magukba szívják. Azt mondják, így hívhatjuk magunkhoz a termékenység szellemét.

– Az én időmben is ez volt a szokás – bólintott Maybell nagyi komolyan, majd Blaise oldalra sandított, mint aki alig tudja visszatartani a nevetést. – Persze mi a tölgyfát meg is másztuk közben, hogy közelebb legyünk a Holdhoz.

– És a párod is részt vett benne? – kérdezte Susan.

– Drágám, nem hogy részt vett, ő volt a középpont! – rikkantotta Winifred néni, azaz Theo, miközben kacéran megigazította a pink kendőjét. – Még a tücskök is elhallgattak, úgy énekelt az a férfi a szerelmi szellemekhez. Nos, mondjuk úgy, hogy egy kis mágikus túltermelést eredményezett a dolog.

– Volt már, hogy valaki tényleg rögtön teherbe esett utána? – kérdezte egy alacsonyabb nő Caroline mellett, talán lehetett, miközben a pitéből kanalazott.

– Ó, drágám – felelte Maybell, miközben már alig tudta visszafogni a túljátszott meghatottság. – Egyik évben annyian lettek terhesek a szeánsz után, hogy kilenc hónap múlva külön babaköszöntő rituálét kellett szerveznünk, egybekötve a tejtermelő kecskék áldásával.

– Az volt ám a buli – csóválta a fejét Winifred nénike. – A kecske megharapta az egyik vendéget, de hát az istenek útjai kifürkészhetetlenek.

Nevetés tört ki az asztalnál, Caroline arca kipirult, Robert pedig csak mosolygott a háttérből, miközben figyelte, ahogy Hermione halkabban ugyan, de nevetgél a többiekkel együtt.

– Egy ilyen közösség, ilyen hagyományokkal, nos, elérzékenyít engem – sóhajtotta Maybell. – Mintha újra húszéves lennék, amikor még a boszorkánykörben sámándobbal csábítottuk elő a férfiakat.

– Csábítottuk? – kérdezett vissza Winifred nénike. – Én inkább lecsaptam őket egy varázsbottal, aztán már vittem is őket az erdőbe. Hatékonyabb volt.

Újabb nevetéshullám söpört végig az asztalon, miközben Caroline odasúgta egyik társnőjének:

– Imádom ezeket a nőket. Annyi tapasztalat, és annyi nyíltság. Ilyenek akarunk mi is lenni, ugye?

– De mennyire. Őket jobb lenne bevonni kék holdkor rituáléba. Most, hogy Mar…

– Csitt. Ha Robert meghallja, hogy róla beszélsz…

– Egy szót sem szólok.

Közben Hermione magában megjegyezte, hogy ha egyszer sikerül hazajutni ebből a pokolian különös estéből, soha többet nem fogja viccesnek találni a „szomszédok furák” kifejezést. És feljegyezte, hogy a mardekárosokat mindenképpen kerülje el nagy ívben. Egyetlen kecskeharapásos sztorira volt attól, hogy ne rohanjon ki.

– Sok-sok talizmánt készítettem azoknak, akik vágytak a gyermekáldásra. Nagyon sok születést láttam már – jegyezte meg Winnie néni.

– Én is szeretnék egyet! Ha nem sértem meg vele – szólalt meg ekkor Emily, egy vörös hajú, hegyes állú nő, aki eddig gyanúsan csöndben ült, de most hirtelen Hermione mellé ült át. – Talizmánt! Mármint. Önöktől, hölgyeim! Érzem, hogy különleges az energiájuk.

Maybell nagyi (Blaise) azonnal rávillantotta legmágikusabb mosolyát.

– Hát persze, drágám. Te igazán termékenynek tűnsz. Főleg az aurád alapján – mondta, mintha tényleg látná, pedig leginkább a dús kebleket figyelte.

– Ó, és te? – fordult Bellinda most hirtelen Hermione felé. – Mármint… Emma. Milyen kristályt hordasz mostanában?

Hermione ösztönösen a nyakához kapott, ahol az ametiszt nyaklánca pihent. A mozdulat elárulta őt, és Bellinda szeme felcsillant.

– Ó! Ametiszt! Hát mégiscsak megfogadtad a tanácsomat! Emlékszel? Múltkor mondtam, hogy nagyon jól állna ez a kő. Egyensúlyt hoz, bölcsességet… és megvéd a gonosz szemtől.

– Igen… – felelte Hermione óvatos mosollyal. – Valóban.

– Érzem, hogy különleges vagy – suttogta Bellinda, miközben finoman megérintette a medált, mintha érezni akarná az erejét. – Vannak dolgok, amiket nem lehet elrejteni. A mágiát, például. És a mágikus gyermeket, akit hordasz.

Hermione kis híján félrenyelte az italát, de csak bólintott, miközben próbált úgy nevetni, hogy ne tűnjön teljesen kétségbeesettnek.

– Az biztos – szólt közbe Theo, ezzel kirángatva őt a pillanatból. – Az ember nem választhatja meg az auráját. Én például világéletemben rózsaszínben ragyogtam. Meg a vérhold alatt néha zöldben.

– Milyen különleges! – lelkendezett Bellinda, még mindig Hermionét fürkészve. – Annyira örülök a találkozásnak. Olyan, mintha… új energiát érzek itt köztünk. Szeretnék majd beszélgetni később. Csak… mélyebben. Tudja, a belső szemem néha nagyon erősen jelez.

– Talán lesz rá lehetőség, aranyom.

Hermione visszamosolygott, de közben csak arra gondolt, bárcsak most rögtön kiléphetnének ebből az álneves rémálomból – vagy legalább valaki öntsön még egy italt.

– Mondja csak, Maybell, sok varázsképességű volt a családban? – kérdezett rá mohó tekintettel Caroline.

– Ahogy említettem gyógyítók voltak, kedvesem – bólogatott Blaise. – De sok volt a kutyaütő is. – Bütykös kezével legyintett egyet, majd kinyújtotta a kezét Hermionéét. – Emma viszont… Ha előbb kezd el foglalkozni az erejével, akkor a képessége már szárnyra kelne, és utat törne.

– De még így is érezni rajta, hogy mennyire különleges – szólalt meg hirtelen Robert Evans, mintha éppen akkor bukkant volna fel a semmiből.

– Remek érzéke van, és jó szeme – nevetett fel Blaise köhögősen. – Mondja a nevét, kedves, már öreg vagyok.

– Evans. Robert Evans. Asszonyom.

– Mr. Evans. Ön Caroline férje.

– Igen, asszonyom. De nem is zavarnám a hölgyeket a beszélgetésben – bazsalygott a férfi. – Tom, a többiekkel éppen az irodámban iszunk egy italt. Csatlakozol?

Draco igyekezett elrejteni a nyilvánvaló haragos tekintetét, majd feljebb tolta az orrnyergén a szemüveget. Miért akarta onnan eltávolítani Evans?

– Hogyne, persze – mondta végül, aztán követte Robertet.

– Akadt egy kis építészeti problémám.

Draco csak bólintott. Két helyiséggel később megérkeztek a dolgozószobába, bár csak ketten voltak ott. A tejfölszőke mágusnak mélyre kellett nyúlnia az építészi szakértelme után, de nem most volt itt az ideje, hogy ellenkezzen.

– Látom untad a társalgást – szólalt meg Robert.

– Inkább csak nem értem – válaszolta Draco egykedvűen. – Emmának ez újdonság és hagyomány egyszerre. Én csak figyelek, és támogatom őt. Mindenben.

– Emma kivételes nő.

– Mindig is az volt. Amikor először megláttam, már akkor tudtam – mondta a varázsló, de igazából nem is hazudott. Nem is kellett egyszer sem hazudnia, amikor róla beszélt. Akárhányszor is szóba került csak az igazat mondta, és ez valahogy nagyon is ijesztő volt.

– Érezni az auráját.

– Olyan, mint a tavaszi nap első érintése egy hosszú tél után. – Dracónak fogalma sem volt honnan jönnek tőle ezek a szavak. Robert tekintete erre a vallomásra megvillant. A varázsló nem vette észre, hogy megváltozott a légkör a szobában, de ösztönösen használta az okklumenciát.

– Te nem vagy varázsképességű, mint Emma.

Draco elmosolyodott, ez nagyon is ösztönös volt.

– Nem úgy, mint ő.

Robert egy darabig hallgatott, majd leült az íróasztala mögé, s közben töltött még egy kis whiskyt a saját poharába – és Dracóéba is. Koccintani nem koccintott, de biccentett.

– Caroline mesélte, hogy kirándultatok. Tintagel… és korábban St Ives is – mondta, mintha csak egy időjárásról szóló beszélgetést kezdene, de a szeme érdeklődve megvillant. – Felfedezitek a környéket?

Draco egy pillanatra megfeszült, majd visszanyerte nyugodt, közönyös arckifejezését.

– Igen. Mindketten szerettük volna kicsit felfedezni a környéket, mielőtt letelepedünk. És errefelé nagyon is sok felfedeznivaló van. Sokka-sokkal több, mint azt gondoltam volna.

– Caroline szerint Tintagelben hosszabb időt töltöttetek. – Robert arca mosolygott, de a hangjában ott bujkált valami túl figyelmes.

– Gyönyörű hely. Vad, érintetlen. Muszáj volt pár napot szánnunk rá. – Draco szándékosan a tájra utalt, nem a mágikus erővonalakra. – Emma rajong a történelmi helyekért. Állítólag Artúr király szelleme is ott kísért. Merlin barlangja is ott van, de nem jutottunk be.

– Úgy mondják – bólintott Robert. – És az a legenda… hogy az ottani barlangokban a mágia koncentráltabban van jelen. Sokan azt hiszik, akinek van érzéke hozzá, ott különösen sokat tanulhat.

Draco rámosolygott, mintha nem is értené, miről van szó.

– Mi csak a parton sétáltunk. Nem vagyunk túlzottan spirituálisak, hogy ennyire mélyen érezzünk.

– Nem mindenki érzi.

Robert lassan megpörgette a poharát az ujjai között, és úgy nézett Dracóra, mintha látni akarna valamit a bőre alá.

– De Emma igen – mondta végül a tejfölszőke mágus. – Ő mindig is érzékeny volt az effélékre. Már az első találkozásunkkor lenyűgözött a kisugárzása. Azóta is úgy gondolom… ritka ajándék az övé.

– Igen – helyeselt Robert. – Ez elsőre látszik.

Egy pillanatra csend lett. Csak az italba tett jég kezdett megolvadni a poharakban.

– Akkor hát – szólalt meg ismét Robert, kicsit könnyedebb hangon –, Emma jól választott. Tintagel… különleges hely. Vagy elmondja, vagy elrejt valamit.

Draco szinte észrevétlenül biccentett.

– A legtöbb különleges hely ilyen.

Robert mosolygott. De a szeme nem. Volt benne valami hűvös és tartózkodó. Megfoghatatlan, mégis félreérthetetlenül ott. Olyan tekintet volt ez, amit Draco már ismert – a sötét mágusok tekintetét, akik tudják, hogy többet látnak, mint amit mások mutatni szeretnének. Evans mosolya széles volt, barátságos, de a szemei mögött egy régebbi, tapasztaltabb tudat rejtőzött.
Draco érezte, ahogy a levegő megsűrűsödik körülöttük. A dolgozószoba hirtelen kisebbnek tűnt, mintha a falak közelebb húzódtak volna. Robert lassan körbesétált, miközben beszélt, de minden mozdulata tudatos volt, felmérő. Olyan volt, mint egy ragadozó, amely bekeríti a zsákmányát.

– Tudod, Tom – mondta Robert, miközben a könyvespolc előtt állt meg –, ebben a kis városban mindenki ismer mindenkit. Generációk óta élünk itt. A családok… a hagyományok… minden összefonódik. – Ujjával végigfutott a könyvek gerincén. – És néha idegenek érkeznek. Olyanok, akik… más világból jönnek.

Draco szívverése felgyorsult, de igyekezett nyugodtnak tűnni. Robert hangsúlya a „más világból” kifejezésen olyan volt, mintha tudná, hogy mennyire szó szerint értendő.

– Természetes dolog – válaszolta óvatosan. – Az emberek költöznek, új életet kezdenek.

– Igen – bólintott Robert, és végre szembefordult vele. – De néha az új élet… komplikációkat hoz magával. Különösen, ha valaki olyan képességekkel rendelkezik, amelyeket… nehéz megmagyarázni a hétköznapokban.

Draco érezte, hogy Robert többet tud, mint amit elárulna. De az is lehetséges volt, hogy csak teszteli, mennyit tud ő.

A varázsló lazán belekortyolt a poharába, majd egy pillanatnyi csend után megszólalt:

– Tudod… attól függetlenül, hogy én nem vagyok híve az ilyeneknek, azért vannak dolgok, amiknek vannak valóságalapjaik. Építész vagyok, és van abban a szakmában is misztikum főleg a régi, ősi épületeknél. Ügy tartják, sok energiavonal és metszéspont található Tintagel környékén. És St Ives sem mentes tőlük. Ezek behálózák a földet, de vannak olyan helyek, ahol koncentráltan vannak jelen.

– Igen? – Robert szeme felcsillant.

– Sétáltunk, körbenéztünk. Emma különösen szereti az ilyen különleges, régi energiájú helyeket. – Draco szándékosan hangsúlyozta Hermione fedőnevét. – Készítettem is egy térképet, csak úgy… szórakozásból. Lehet, hogy nem is pontos.

– Térképet?

– Igen – bólintott Draco. – Tudod, összevetettem néhány régi boszorkánytérképet és néhány mágikusnak mondott régészeti adatokat. Csak érdekességként.

– Láthatnám? – kérdezte Robert azonnal, már-már túl gyorsan, hogy ne tűnjön gyanúsnak.

– Oh, olyan szórakozott vagyok, hogy elhoztam magammal. De persze, szívesen megmutatom. Ez még csak egy erős vázlat.

Draco előhúzott egy összehajtogatott papírlapot a zsebéből, amelyet gondosan kisimított az íróasztalon. A térképen különböző vonalak, csomópontok és régi rúnák futottak keresztül középpontban Tintagellel és több kisebb mágikus helyszínnel. Evans elragadtatottsággal vegyes őrült mosollyal nézte.

– Ez lenyűgöző – suttogta Robert. Szinte áhítattal hajolt a térkép fölé. – Nézd csak ezt a háromszögelést! És ez itt – mutatott egy apró szimbólumra – pontosan egybeesik azzal, amit mi is kiszámoltunk.

– „Mi”? – kérdezte Draco, miközben hátradőlt. – Többen is érdeklődtök ezek iránt?

– Néhány barátommal tartottunk rituálét Tintagelben. Több alkalommal is. Először tavaly nyáron, másodszor idén Beltane-kor, aztán alig egy hónapja. Aztán St Ivesben is, nemrég. A kör bezárult, legalábbis úgy érezzük. Minden energiánkat a szövetségnek adtunk. Várjuk a következő lépést.

– Beltane – ismételte Draco, és bólintott. – Azt mondják, akkor a legerősebb a mágikus átjárás.

– Igen. A vékony fátyol és a természet energiája… – Robert még mindig a térképet bámulta, mintha az valami szent relikvia lenne. – Egy ilyen ábra akár kulcs is lehetne. Ha valaki tudja, mit keres.

– Nekem csak dekoráció a térkép – jegyezte meg Draco szárazon, majd összehajtotta a térképet, és visszatette a kabátjába. – De örülök, hogy tetszett.

Robert kis késéssel húzódott vissza, arcán a mosoly még mindig ott ült, de a szeme mintha egy kicsit túlságosan is csillogott volna.

– Nagyon is. Többet kellene beszélgetnünk, Tom. Azt hiszem, hasonló dolgok érdekelnek bennünket, mint kiderült.

Draco csak ennyit mondott:

– Lehet, hogy igen. De lehet, hogy nem ugyanazért.

Robert tekintete újra a térképre siklott, bár Draco már összehajtotta és visszatette a kabátjába.

– Igazán különleges darab – mondta lassan. – Tényleg, nem akarsz másolatot készíteni róla? Komolyan mondom, egy ilyen pontos mágikus hálózatábra ritkaság. Akár segítség is lehet valakinek, aki tudja, hogy mit akar.

Draco oldalra biccentette a fejét, mintha megfontolná.

– Talán. Majd átgondolom.

– Remek lenne – bólintott Robert. – Egyébként… a tintageli rituálé egészen rendkívüli volt. Érezhetően más ott a levegő és az energia valósággal zúgott a bőröm alatt.

– Sokan szoktak részt venni ilyen eseményeken? – kérdezte Draco, közben kissé megdörzsölte a halántékát, mint aki csak udvarias érdeklődést tanúsít.

– Nem mindig – válaszolta Robert. – A mag körülbelül nyolc-tíz fő. Mindannyian elkötelezettek. Az utóbbi években egy nagyon jó barátunk is csatlakozott hozzánk. Ő valódi áldás a közösségnek. Úgy bánik a rúnákkal, mint senki más.

– És most ő is itt van? Szívesen beszélnék vele pár számomra ismeretlen rúna feliratról. Sajnos mindent nem lehet megtalálni és értelmezni az interneten.

Robert egy pillanatra habozott, majd elmosolyodott.

– Nem, ő most távol van. Elutazott egy időre… különleges utazásra ment.

Eljött a pillanat. Be kellett vetnie a bűbájt, majd a legilimenciát. Draco Robert locsogása alatt összpontosított. A szeme mozdulatlanul figyelte Robert arcát, gondolatai pedig halkan és láthatatlanul nyúltak a másik elméje felé. Nem mélyre, csak épp a felszín alá. Képek villantak fel:

Egy férfi arc… kopott bőrkabát… valami kőbe vésett jel… sötét sziklák… egy mély, sötét barlang, ahol tűz világítja meg a falakat. Egy kuporgó alak egy barlangban. Egy fénykör, amelyben Robert és mások állnak… Hermione sziluettje, mintha csak egy visszaemlékezés lenne – de torzítva, mintha egy jövőbeli gondolat lenne. Egy gyerek sírása. Mindenütt vér.

A képek egyre tisztábban rajzolódtak ki Draco elméjében. Robert emlékeiben egy titkos társaság körvonalai bontakoztak ki – nem varázslók, hanem muglik, akik mégis tudtak valamit a mágia létezéséről. Ősi szimbólumok, amelyeket kőbe véstek, egy hagyomány, amely generációkon át öröklődött át ebben a kisvárosban. Mindannyiukból mágikus erő tört elő, ahogy a kőkörben álltak.

Draco szívverése megállt egy pillanatra. Robert elméjében Emma arca összemosódott egy másikéval – egy nőével, akit évekkel ezelőtt ismertek, és aki… eltűnt. Egy varázsló nő, aki túl közel került a titkaikhoz, és akivel szemben intézkedni kellett.

A képek között egy név is felvillant: a Szelíd. Ez a kis közösség nemcsak tudott a mágiáról, hanem aktívan védte magukat tőle. Vadásztak azokra, akik túl közel merészkedtek a normális emberek világához.

Robert arcán most már félreérthetetlenül felismerhető volt az a hideg elszántság, amelyet Draco már látott korábban – azokban, akik készek voltak embereket elpusztítani a saját meggyőződésükért.

– Tudod, Tom – folytatta Robert, mintha semmi sem történt volna –, Caroline nagyon jó emberismerő. Különösen azokkal kapcsolatban, akik…szokatlan ajándékokkal rendelkeznek.

Draco lassan visszahúzta gondolatait Robert elméjéből, vigyázva, hogy ne hagyjon nyomot. Most már tudta, hogy veszélyben vannak. Mindketten. Hirtelen hasított bele a fájdalom a fejébe. Olyan élesen, hogy egy pillanatra meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében. A homloka izzadt, a gyomra felfordult.

– Tom? Jól vagy? – kérdezte Robert azonnal, arckifejezése valódi aggodalmat tükrözött.

Draco összeszedte magát, és gyorsan rávágta:

– Igen. Csak egy kicsit… sok volt a bor. Meg a társaság. Nem szoktam hozzá.

– Értem – bólintott Robert, de szeme gyanakvóan villant.

Draco kihúzta magát.
– Említettél valamilyen építészeti problémát, amiben a segítségemet akartad kérni.

– Nem fontos – legyintett Robert. – Majd legközelebb megkereslek ezzel. Ne rontsuk el ezt a napot munkával. Csak egy hirtelen ötlet volt.

– Talán visszamehetnénk. Emma biztos azt hiszi, hogy itthagytam – nevetett fel kényszeredetten a varázsló.

– Persze – bólintott Evans, és vezetni kezdte vissza őt a nappaliba. – Te sosem tennél ilyet, igazam van?

– Dehogy – nevetett Draco, de legszívesebben behúzott volna neki.

Mire visszaértek a többiekhez, a hangulat továbbra is vidám volt. Susan nevetve hajolt Blaise felé, Theo valami mulatságos részletet mesélt a „boszorkánykoszorú” hagyományáról, amiről még senki sem hallott, és éppen akkor találták ki. Sok-sok meztelenség volt benne, és még több orgia. Theónak félelmetes fantáziája volt, nem is beszélve Blaise-ről, aki szívesen talált ki mocskosabbnál mocskosabb történeteket olyan rituálékról, amik nem is léteznek.

Caroline épp egy saját készítésű ital receptjét magyarázta Bellindának. Hermionét néhány asszony vette körbe, aki folyamatosan a várandósságról kérdezték. A varázsló figyelte a boszorkányt, arcán kedves mosoly játszott, de a tekintete azonnal Dracóra siklott, amikor meglátta őt.

A férfi biccentett felé, nyugodt, visszafogott arccal. Közelebb ment a társasághoz, aztán átkarolta Hermionét, majd egy kicsit talán erősebben szorította meg.

– Nagyon kellemes este volt – szólalt meg hamarosan Draco. – De holnap korán kezdünk. Emma?

Hermione megértette a pillantását.

– Igen, nekünk már menni kell – mondta kedvesen a társaságnak. – Köszönünk mindent, igazán figyelmes vendéglátók voltatok.

– Nekünk is mennünk kell – szólalt meg Blaise. – Már ki kell aludnunk magunkat. És be kell venni a fránya bájitalokat.

– Pedig maradnánk – tette hozzá Theo sajnálkozva.

– El kell jönniük a következő alkalommal – szólalt meg Caroline.

– Igen, de szívesen látjuk önöket a következő rituálén is kék holdkor – lelkendezett Bellinda. – Csak hölgyek vesznek rajta részt.

– Ez meztelen…

– Megyünk – fejezte be Draco Blaise helyett a mondanivalóját. – Nem is tartunk fel senkit. További szép estét kívánunk mindenkinek!

A búcsú gyors volt, bár meleg hangulatú. Caroline szeretetteljesen megölelte Hermionét. De amint kiléptek az ajtón és megtették az első lépéseket a sétányon, Draco a halántékához nyúlt és halkan felsóhajtott. Kavargott a gyomra, fájt a feje, minél előbb el akart innen tűnni.

Hermione ránézett, az arca aggodalmat tükrözött.

– Mi történt odabent?

Draco csak annyit mondott:

– Majd otthon. Ne itt.

– Jól vagy, haver?

– Baromira nem. – Aztán a gyomortartalmának egy részét Caroline esőben is gondozott gyönyörű hortenziáira öntötte.

feltöltötte 2025. Sep. 05. | Nyx | hozzászólások: 0