43. fejezet
Cerberus

A két auror hoppanálva jelent meg a cél állomástól pár méterre. Nem kellett aggódniuk a közvetlen veszély miatt, mert ez a terület messze esett a muglik által lakott városrészekről. Mindketten fekete köpenyben vágtak neki a feladatnak. Draco övén ott lógott a standard auror felszerelés – vészhelyzeti ampullák, védőfelszerelés és egy kisebb tőr, ami a sötét mágia egyes elemeit képes volt átvágni, de jó szolgálatot tett közelharcban is, és még sok más lapult a kabátja alatt. Hermione hasonlóan volt felszerelkezve, és a szokásos átalakított fegyvereit is viselte.

Mindkettejükben dolgozott az adrenalin, de látszólag nyugodtan közeledtek a térkép jelezte célig. Figyelmesen térképezték fel a környezetüket, alaposak voltak és hangtalanok. Igyekeztek minél kevésbé felbolygatni az elhagyatott térséget és beszennyezni a helyet a nyomaikkal. Nem tudták, hogy mit fognak találni odabent. Talán egy élő, de legjobb esetben is megtört Marcus Flinttel találkoznak majd, vagy rosszabb esetben talán csak a holttestével… Az utóbbit egyikük sem merte kimondani. Viszont reménykedtek benne, hogy nem a legrosszabbal néznek majd szembe ezen az éjszakán.

Nem csak ez volt az, amitől tartottak. Hanem voltak más, még veszélyesebb tényezők is. Evans felbukkanása is felrémlett mindkettejükben, de úgy tűnt a mai estét otthon töltötte a feleségével. A boszorkányszövetség további tagjai is messze elkerülték ezt a helyet. Jó időpontot választottak az akcióra. A veszélyre utaló lehetőségek száma végtelenek voltak, és mindegyik rémisztő a maga módján. De az aurorok mégis elszántak voltak.

Draco járt már hasonló helyzetekben, ha úgy tetszik a pokolban is olykor-olykor, ahonnan kevesen tértek vissza épségben. Ez a felderítés számára rutinmunka volt. Hermione bár kevésbé tapasztalt az ilyen terepmunkánál, ez egyáltalán nem szegte kedvét, hogy megmutassa, mit tud, ha erre szükség lesz. Mostanra sokkal összeszokottabbak lettek, mint azt bárki is gondolta volna. Bíztak egymás képességeiben, a partnerségükben, és abban, hogy együtt képesek lesznek szembenézni bármivel, ami várt rájuk.

– Első randinak nem túl szép hely – jegyezte meg Draco félhangosan. – Meglehetősen kopottas.

– Ez egy lepusztult bányatelep. Nem várhatod el a csillagfényt és a lágy klasszikus zenét – válaszolta Granger.

Mindketten nagyokat lépkedtek a fűben, miközben mindent ellenőriztek.

– Szóval te az a romantikus csillagfényes és klasszikus zenés lány vagy?

– Romantikus lélek? Nem is tudom. Mondjuk – vonta meg a vállát Hermione. – Ti varázslók nem vagytok valami romantikusak.

– Minden varázsló nevében mélységesen sajnálom – mondta Draco vigyorogva.

– Na azért.

Egy ideig csendben haladtak előre. Draco térképének hála könnyedén rábukkantak erre a helyre, amely szinte tökéletesen egybevágott mindazzal, amit Evans elméjében látott, és amit Hermione megtapasztalt. Az elhagyatott bányatelep pontosan abban az irányban volt, amerre a lány elindult, amikor Flint legutóbbi asztrális kivetülése vezette, illetve találtak egy túraútvonalat, ami egyenesen a bányatelep mellett haladt el. És az energiavonalak éppen ezt a helyet határozták meg, pontosan ide vezette őket. Egyszerűen kézenfekvő megoldás volt. Szinte már bosszantóan tökéletes.

A rég elfeledett bányatelep nem volt túl messze Trurótól, gyalog is könnyedén megközelíthető, körülbelül két és fél óra sétával, de ha a szövetségnek volt esze, akkor autóval közelítette meg, mert jóval távolabb feküdt minden lakott településtől. Ideális, ha itt akarnak valakit elrejteni. Évtizedek óta nem járt erre senki – legalábbis hivatalosan nem, itt-ott régi nyomokat fedeztek fel, de egyik sem adott okot az aggodalomra. Az omladozó épületek és a benőtt ösvények tanúi voltak az idő múlásának, és talán valami másnak is… valami sötétebbnek.

Az éjszaka sűrű, tintafekete leple alatt közelítették meg a területet. Az eget vastag, nehéz felhők borították, elrejtve a holdat és a csillagokat is. A sötétség szinte tapintható volt, mintha minden lépésükkel egyre mélyebbre merülnének valami láthatatlan, nyomasztó erőbe. Nem volt más fényforrás, csak a pálcájuk hegye, melynek kékes-fehér derengése remegve világította meg az előttük lévő földet, köveket, rozsdaette korlátokat.

– Lumos Maxima – suttogta Hermione, és a fény erősebbé vált, szélesebb sugarat vetve az előttük álló vaskapukra.

– Nem túl szívderítő – húzta el a száját Draco, majd a lányra nézett, aki feltűnően el volt foglalva a ruhájával. – Mi a baj? Egy ideje már nagyon feszengsz.

– Szorít a ruhám – felelte a lány. – Nem is értem. Múltkor még semmi baja nem volt.

– Átkozd meg. Most nem érünk rá erre.

– Nem neked van nagyobb melled és terhespocakod – sziszegte a boszorkány.

– Erre nem mondok semmit – forgatta a szemét Draco, majd közelebb ment hozzá.

– Mi van? Miért álltál meg előttem?

– Hadd segítsek!

– Egyedül is megy – mondta Hermione. – Megoldom.

– Tudom – szólt Draco, aztán a megfelelő helyeken megátkozta a ruhát. – Tükör nélkül nem olyan könnyű.

– Köszi.

– Mehetünk?

– Persze.

A rozsdás, vasból készült kapuszárnyak ferde szögben lógtak a kilazult zsanérokon, csak egy rossz mozdulat vagy erősebb fuvallat kellett volna, hogy kiszakadjanak a helyükből. Valaha impozáns bejárat lehetett, most azonban úgy meredeztek, mint két foghíjas állkapocs, készen arra, hogy elnyelje őket.

A kapun túl a bánya maradványai sötét, kísérteties körvonalakat rajzoltak az égre: a régi raktárépületek, porlepte irodaházak és a távolban a fő torony, melynek vasszerkezete már csak csontvázként nyúlt az ég felé. Minden irányból csak a csend nyomasztó súlya nehezedett rájuk. Még a szél is elnémult, mintha maga a hely tartaná vissza a lélegzetét.

A sötétség ellenére magabiztosan mozogtak, minden lépésük kiszámított és átgondolt volt. Ez már nem barátok éjszakai sétája volt. Most két profi auror voltak, akik a munkájukat végezték. Semmi álca, semmi mellébeszélés.

– Annyi veszélyt jelző tábla van itt – szólalt meg Draco, miközben a pálcája fényénél egy rozsdás, félrebillent táblát világított meg.

– Nem véletlenül – sóhajtott Hermione. – Bárhol bármi beomolhat.

– Bájos – felelte Draco. – Akkor jobb, ha a lábunk elé nézünk.

– Örök igazság.

Néhány lépés után Draco megállt, és körülnézett az elhagyatott területen.
– Valami nem tetszik nekem – szólalt meg a varázsló halkan. – Annyira elhagyatottnak tűnik ez a hely. Kizárt, hogy itt lenne bármi, ami Flinthez vezet vagy teszem azt bármihez.

Hermione követte a tekintetét, és ő is érezte azt a furcsa érzést, ami Dracót is foglalkoztatta.
– Túl elhanyagolt – értett egyet. – Ha Evans tényleg itt tartja fogva Flintet, akkor… – elhallgatott, majd a kezében vibrálni kezdett a pálcára. Egy bűbájt vetett, és figyelte, ahogy a vetület teszi a dolgát. – Várj. Itt van valami.

– Komolyan? Mi?

– Mágikus energia – suttogta Hermione. – Valaki használt itt varázslatokat… Valamikor.

– Valamikor? – kérdezett vissza Draco, majd szarkasztikusan hozzátette: – Már kezdem sejteni, hogy nem ez az a hely, amit keresünk.

– Váljunk szét! – javasolta a lány. – Ott a raktárépületnél jelez a bűbáj valamilyen mágikus szignatúrát.

– Állítsuk fel az őrvarázslatokat, és ott találkozunk. Nélkülem ne menj be!

– Nem fogok.

– Komolyan mondom!

– Az előbb is hallottam, Malfoy auror – csúfolódott Hermione. – Mindig úgy csináltok, mintha a vesztembe rohannék.

– Vajon miért… Áúúú! Megütöttél.

– Megérdemelted.

A páros szétvált, aztán körbejárták az épületet. Varázslatokat helyeztek el, amivel magukat védték és még számtalan számukra előnyös helyzetet teremtettek. A sötétben csak a pálcájuk fényére hagyatkozhattak. Minden kísérteties és elhagyatott volt. Olyan, mintha valamilyen posztapokaliptikus hullám söpört volna végig ezen a helyen. De igazából az idő, az elhanyagoltság és a rozsda tehetett mindenről. A természet pedig mindig visszaveszi azt, ami az övé. Nagyon sok épületet már elleptek a növények.

A két auror a raktárépület előtt állt meg. A jelzések pontosan ennek a belsejébe vezettek.
– Tiszta. Nálad? – kérdezte Draco.

– Minden tiszta – válaszolta Hermione. – Mindenféle lejáratot a bányába lezártak. Befalazták őket. Se ki, se be.

– Francba – szólalt meg a varázsló. – Azt hiszem, hogy akkor ez egy vakvágány. Csessze meg!

– Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen – mormolta a boszorkány. – Akkor bemegyünk? Kíváncsi vagyok, hogy mi ez a mágikus jel odabentről.

– Nem mutat senkit a felderítővarázslat, de…

– De…

– Semmi, csak ez olyan csapdaszerű – fújta ki a levegőt Draco. – Kinyitom az ajtót, addig fedezel? Nem akarom, hogy valami ránktámadjon. Lehet, hogy csak egy kóbor mumus van itt. Azok szeretnek ilyen helyeken lézengeni. De lehet, hogy valami nagyobb.

– Rendben.

– Alohomora.

Draco megállt a nyitott ajtó előtt, tekintetét végigfuttatta a sötét épületeken és a tátongó sötét helyiségen. Arca komoly volt, homloka összeráncolódott, szemeiben hideg fény csillant, miközben próbálta felidézni az emlékfoszlányokat, amelyeket Evans tudatából húzott elő. Nem tűnt itt semmi sem ismerősnek, még távolról sem. Zsigereiben érezte, hogy ez az egész egy zsákutca lesz. Legszívesebben mérgében mindent megátkozott volna.

– Itt van – mondta halkan Hermione, mégis biztosan. A hangjában nem volt kételkedés. – Biztos vagyok benne, hogy van valami erre.

Bent semmi nem működött semmilyen mugli berendezés. Szánalmas látványt nyújtott az egykori impozáns épületbelső. Hermione ellenőrizte a biztosítószekrényt, ami nem messze volt a bejárattól, de láthatóan megrongálták vagy szétszedték. Képtelenségnek tűnt, hogy legyen benne valami áramforrás. Az épületben semmilyen világítást nem működött. Mindent belepett a por és az eltel idő nyomai. Egyszerűen elfelejtették.

– Semmilyen mugli dolog nem működik itt – állapította meg a lány most már hangosan. A társa visszanézett, és bólintva vette tudomásul az információt. – Lehet, hogy járt itt valaki korábban is. Mintha lennének nyomok, de az sem mostanában volt.

– Van valamilyen lejárat innen? Én nem találtam semmit sem – felelte Draco. – Tömör az alap.

– Nincs a szerkezeti bűbájok szerint – válaszolt a boszorkány. – Ez csak egy sima raktár volt vagy valami hasonló.

– Szilárd a tartószerkezet – szólalt meg Draco. – De azért vigyázzunk. Én nem bízom ezekben az épületekben. Nem lenne jó, ha ránk omlana az egész.

– Rendben.

– Merre? – kérdezte félhangosan a férfi, nem törve meg az óvatos csendet.

– Erre – mutatta az irányt Hermione.

Draco lehunyta a szemét egy hosszú lélegzetvételnyi időre. Mintha az Evans tudatából előkapart, kusza emlékképek mutatták volna az utat. A gondolatok kavargó tömbjéből egyetlen pont rajzolódott ki egyre élesebben. Csak egyetlen egy gond volt. Itt semmilyen ismerős jegyet nem találtak.

Hirtelen egy halk, fémes csörgés hasított a csendbe valahonnan a mélyből. Mintha láncok csapódtak volna egymáshoz, vagy valami nehéz, fémből készült dolog gurult volna végig a padlón. A hang visszhangzott az üres falak között, és utána még kísértetiesebb csend következett.

Mind a ketten megmerevedtek egy pillanatra. Hermione szíve vadul verni kezdett, Draco pedig ösztönösen a pálcáját markolta szorosabban. Az adrenalin hirtelen felszökött a vérükben, minden érzékszervük élesen figyelt. Összenéztek, majd szavak nélkül is tudták, hogy fel kell készülniük bármi is jön ezután.

– Van itt valami – mondta fojtott hangon Draco.

– Vagy valaki.

A raktárban minden dohos volt. Állt a levegő. A Lumosuk fényében szállt a por, és mindkettejüket fojtogatta.

Ekkor újabb hang hasított bele a sötétségbe.

Egy elnyújtott, nyüszítő hang. Olyasmi, amitől a hideg végigszalad az ember gerincén. Ez visszaverődött a falakról, majd elhalt. Valami a fájdalom és a félelem között, mintha egy állat sírna… de valamiért mégis túl tudatosnak tűnt ahhoz, hogy állati legyen.

Hermione megtorpant, ujjai megfeszültek a pálcán. Draco már mozdult is, oldalazott előre, fedezve őt, ahogy mindig, de most a vállán érzett egy enyhe érintést. A boszorkány nem szólt, csak finoman megrázta a fejét, és fülét hegyezte a sötétbe burkolózó csarnok mélye felé.

A hang ismét felsírt. Most már tisztábban hallották, sokkal élesebben. Egy pillanatra olyan volt, mintha segítségért könyörögne valaki. Emberien… de mégis torzan, mintha a hangszálakat valami széttépte volna, vagy valaki varázslattal torzította volna el.

Draco arcán megfeszültek az izmok.
– Ez csapda is lehet – sziszegte, és közben egy gyors Protego Totalumot bűvölt köréjük.

– Tudom – felelte Hermione halkan, aztán megerősítette a pajzsukat még egy védelemmel. – De ha mégis valaki bajban van…

Nem kellett kimondania semmit. Draco bólintott. Mélyen egyetértett vele. Nem hitt benne, hogy Flint lehet az, aki eltorzított hangján segítségért könyörög, de addig nem mehettek el, amíg nem ellenőrizték. A hang irányába indultak, pálcájuk hegye lassan pásztázta végig a falakat és a rozsdás vasszerkezeteket, míg egy összeomlott állvány mögött végre mozgást láttak.

Hermione felemelte a pálcáját.
– Homenum Revelio.

A varázslat megremegett, mintha valami árnyékon sejlett volna át. Egy pillanatra semmi sem történt… aztán a romok mögül valami kis termetű alak mászott elő, de aztán el is tűnt a sötétben. Valami, ami rángatózva mozdult, vele együtt mozogni kezdtek az eldőlt bútorok, és furcsa, eltorzult testhelyzetben próbált elrejtőzni a fény elől.

Hermione szíve a torkában dobogott, miközben figyelte a jelenséget.
– Merlinre… az egy… Fogalmam sincs micsoda.

– Én sem tudom, mi az. Rohadt sötét van ebben az átkozott helyiségben – mondta Draco. – De valamiért emlékeztet valamire. Ne ereszd le a pajzsot.

– Nem fogom.

– Valahova elbújt.

A boszorkány újabb bűbájt varázsolt, amivel nem sokkal korábban a mágikus jeleket kereste, és ami igazából ebbe a raktárépületbe vezette őket.

– Innen jött a mágikus jel – szólalt meg Hermione. – De semmilyen emberi jelenlétet nem látok a felderítő bűbájon még mindig.

– Lehet, hogy csak valami kisebb varázslény, mint Mamut.

– Mumus – javította ki a boszorkány.

Draco egy újabb varázslatot vetett ki, aztán figyelte az apró jeleket.

– Ott. Van valami ott hátul. Ez nem Flint, és még csak nem is emberi.

– Nézzük meg.

Draco bólintott, de nem mozdult azonnal. Egy rövid intésével hangtalan lebegésre bűvölte a saját lépteit, nehogy zajt keltsen, aztán Hermione felé fordult, és ujjával a saját szemére mutatott: figyeld a hátam. Hermione biccentett, és ő is hangtalan mozdulatokkal indult utána.

Hangtalanul közelítették meg a raktár hátsó részét, ahol az összeomlott állványokon túl valami sötét, porlepte ponyvával letakart alakzat magasodott. A por még mindig mozgott a levegőben, és az alig pislákoló Lumos fénye úgy vetett árnyékot, mintha a dolgok önálló életre keltek volna.

A nyüszítés most már halkabb volt, de még mindig ott reszketett a háttérben, és egyre jobban hasonlított… sírásra. Vagy valami torzított, elfojtott zokogásra. Annyira szívbemarkoló volt, és egyszerre hátborzongató. Mindketten felkészültek a támadásra.

Draco leeresztette a pálcáját egy pillanatra a föld felé, és suttogott:

– Revelio.

A földön finom, alig észrevehető nyomvonalak rajzolódtak ki. Valami vagy valaki tényleg elvonszolta magát a ponyva mögé. A vonalak kuszák voltak, időnként meg-megszakadtak, mintha az élőlény mászott volna, vagy rángatózva mozgott volna, egyik karját vagy lábát húzva maga után.

Hermione tekintete követte a mutatott irányt. A helyiség sötétje olyan volt, mintha mindent be akarna kebelezni és megfojtani. Mozdulatlan, de még mindig veszélyes.

– Tovább.

– Akkor menjünk – mondta végül Draco, halkan, de határozottan.

És együtt indultak el a feketeség gyomra felé. Varázslattal hangtalanul elpakolták a törött bútorokat, poros zsákokat, aztán meglátták. Egy régi, lyukas takarón egy kis kutyakölyök feküdt. Egy mállott kötél volt a nyakában. Hermione átlépett az egyik eldőlt valamin, ami valamikor egy iratszekrény lehetett.

– Világíts egy kicsit!

– Vigyázz, Granger! – szólalt meg Draco, de közben megtette, amit a boszorkány mondott neki. – Te biztosan nem nyugszol, amíg valami meg nem harap vagy el nem kapsz valami veszettséget.

– Oh, Merlin! Ennek három feje van – szólt hangosan Hermione csodálkozó hangja. – Ez egy kerberosz kölyök.

– Circe szerelmére! – nyögött fel a varázsló.

A kis lény remegve feküdt egy szakadt pokrócon. Három apró fej vacogott egyszerre, a középső sírósan nyüszített, míg a másik kettő hol egymásra, hol Hermionéra és Dracóra pislogott, összevissza mozdulva, mintha nem lettek volna még összhangban.

Hermione leguggolt, lassan, óvatosan, hogy ne ijessze meg.
– Nézd meg a lábait… Valami megsebesítette – suttogta. – Alig bír mozdulni.

Draco közelebb lépett, de a pálcáját még mindig nem eresztette le.
– Egy elhagyott raktárban, egy ilyen lény… Ez nem lehet véletlen. Valaki idehozta. Aztán megfeledkezett róla.

– A mágiajeleket is ő okozhatta. Egy ilyen mágikus lény… És megsérült… önkéntelenül is kisugározhat instabil energiát.

A kölyök halkat nyüszített újra, és egyik feje – a bal oldali – előre nyúlt, és óvatosan megnyalta Hermione ujját.

– Malfoy, nézd meg, nem bánt – mondta Hermione lágyan, a hangjában már ott volt a gyógyító ösztön. – Oh, Merlin, de kimerült szegény.

Draco hitetlenkedve fújta ki a levegőt, aztán kicsit megnyugodva újra megtalálta a szarkazmust.

– Tudod, mit csinálnak ezek felnőtt korukban? – tette fel a fogós kérdést a varázsló. – Letépnek egy végtagot, mielőtt levegőt vehetnél, és kimondanád, hogy kutyuli.

– Ő még csak egy bébi. És valaki megkötözte és magára hagyta. – Hermione arca megkeményedett. – Nem hagyhatjuk itt.

A raktár mélye ekkor újra felmordult. Egy mély, tompa hang, mint amikor egy vasajtó zár kattant volna, vagy valami hatalmas súly mozdult volna meg a falak mögött. A kölyök összerezdült, és mindhárom fej egyszerre vakkantott rémülten.

– Ez mi a franc volt?

– Megnézem – mondta Draco. – Maradj itt! Mindjárt visszajövök.

Hermione csak bólintott, aztán újra a kölyöknek szentelte a figyelmét, aki nagyon elhanyagolt volt, és ki tudja mikor evett és ivott utoljára. Amennyire tudta varázslattal ellátta a sebeket, meggyógyította a sérült lábat, de magukkal kellett vinniük.

Puha léptek zaja hangzott fel ismét. A boszorkány csendesen hegyezte a fülét, és megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, amikor meglátta a lumosfényben Draco cseppet sem boldog ábrázatát.

– Bevágódott az ajtó, amin bejöttünk. Nincs semmi baj. Csak mi vagyunk itt.

– Akkor rendben van – nyugtázta Hermione. – Oh, ki van száradva szegény. Add oda köpenyedet, Malfoy!

– Mi? Nem, nem! – sziszegte a férfi. – Nem adom oda. Eszedbe se jusson. Ez…

– El kell vinnünk innen. Alig él szegény. Szerintem még fázik is. Annyira le van gyengülve. Nem hagyjuk itt. És nem is fogom itt hagyni. Az Aurorkódex szerint…

– Ismerem a protokollt. – Draco nagyon is jól tudta, hogy magukkal kell vinniük a sérült lényt. Semmilyen körülmények között a varázsvilág nem lepleződött le. Egy élő és egy holt kerberosz kölyök veszélyes volt a Titokvédelmi Alaptörvényre. És valahol mélyen Draco szánalmat érzett a kis állat iránt, de még mielőtt ki tudta volna ezt mutatni, kénytelen volt dühöngeni egy kicsit.

– Nocsak? Ez nem hiányzott a példányodból?

– Ne játssz az idegeimmel, Granger.

– Nézd meg szegényt!

– Megint egy állat. Ezt nem hiszem el… Mi leszel te, Granger? Álltidomár? Nem emlékszem, hogy magizoológusnak tanultunk volna – kezdett bele a varázsló a szónoklatba, amiről tudta, hogy teljesen felesleges, és most már egy háromfejű kutyával is osztoznia kell majd a kis lakáson, amiben most laktak. Remélte, hogy ez a dög hamar megnő, és egy reggelen elfogyasztja őket reggelire.

– Fogd be! Szenved szegény! – mordult rá a boszorkány, és vehemensen a védelmébe vette a kiskutyát.

– Én is – morogta Draco, de felmordult, és elővett a kabátja zsebéből egy zsebkendőt, amit átalakított egy nagyobbfajta meleg takaróvá. – De láthatóan az én igényeimmel senki sem törődik.

– Felnőtt vagy, Malfoy, törődj a saját igényeiddel.

– A varázslénymentes bevetés nem volt olyan nagy kérés.

– Itt hagynád meghalni?

– Mi?

– Itt hagynád meghalni? – szegezte újra neki a kérdés Granger.

Draco nem érezte igazságosnak, hogy ezt kérdezi tőle. De jogos volt a kérdés.
– Szedjük össze! És menjünk!

Hermione halkan gügyögött a kiskutyának, aki felemelte mind a három fejét, aztán nehezen megcsóválta a farkát. A boszorkány közelebb hajolt hozzá, majd gyengéden becsavarta a takaróba és felemelte a földről. A kicsi szuszogva felnyüszített, mind a három fejével. Szánalmas és szívszorító látványt nyújtott. A boszorkány képtelen volt megállapítani, hogy Draco fájdalmasan vagy méregből vágott olyan képet, amilyennel ránézett.

– Jól van, jól van, mindjárt kiviszlek innen, ne aggódj! – mondta Granger a kiskutyának.

– Mi lesz a következő? Egy árva hippogriff?

– Jaj, Malfoy!

– Jaj, Malfoy, jaj, Malfoy – ismételte csúfondárosan a varázsló a boszorkány hangján. – De nincs több állat!

– Jó, jó, csak menjünk mielőtt valaki meglát itt minket. Vagy meghallanak minket – érvelt a lány. Tudta, hogy ez nem lehetséges, mert mielőtt beléptek mindent ellenőriztek, de remélte, hogy a társa van annyira mérges, hogy inkább nem vitatkozik vele.

– Fogd azt a dögöt, és hoppanálunk a kicseszett hátsókertbe, ami lassan olyan lesz, mint egy állatkert.

– Egyetlen egy macskát hoztam el. Egyet – szólalt meg méltatlankodva Hermione. – Ez nem egy állatkert. Hacsak te magad nem érzed magadat egy hatalmas nagy majomnak.

– De abban érzem magam. Állatkertben.

– Sajnállak…

– Egy félmurmánc, egy kerberosz kölyök, tudod, hogy ezek milyen nagyra nőnek meg?

– Én ne tudnám? – nézett rá Hermione. – Egyszer majdnem megevett egy ilyen. Nehéz találkozás volt Bolyhoskával. Kissé vad volt.

– Kissé vad? Ki a franc az a Bolyhoska? – kérdezte végül Draco. – Megjegyzem cseppet sem illő név egy igazi kerberosz kutyának. Vérengző fenevadak.

– Ez neked vérengző? Nézz a szemébe. Olyan aranyos, védtelen és segítségre szorul.

– Vidd innen tőlem!

– Malfoy!

– Húzzunk innen! Ez zsákutca volt – jelentette ki a férfi. – Nincs itt semmi sem.

– Menjünk!

Draco mit sem törődve a boszorkánnyal nem szólt semmit, csak hoppanált. Amikor a hátsókertben mindketten újra megjelentek, Hermione faképnél hagyta a varázslót, és gyorsan kerített egy dobozt a jövevénynek, akit még mindig a karjában szorongatott. Aztán hirtelen egy kezet érzett a vállán, megfordult és a szürke szemű mardekáros társával találta magát szemben.

– Segítek – mondta síri hangon Draco, aztán átvette a dobozt. Mindketten a nappaliba mentek. Draco lehúzta a kanapéról a ronda takarót, és kibélelte a papírdobozt, amire gondosan melegítő bűbájokat varázsolt, majd intett a boszorkánynak. Hermione beletette a kölyköt, és egy diagnosztikai bűbájt varázsolt rá.

– Erősítőfőzet kell neki, jó lesz az, ami a mi egységcsomagunkban van – mondta Draco, aztán a vészhelyzeti készletéből elővett egy fiolát. – Három tányér kell, és egy kis víz.

– Hozom már is – felelte a lány, aztán elindult a konyhában.

Draco lehajolt, és megnézte a kölyköt. A panaszos nyöszörgésre kinyújtotta a kezét, és megérintette a kutya egyik fejét. Az arcát érzelmek lepték el, de az ajkába harapott, majd egy apró sóhajjal igyekezet ezeket elrejteni. Komolyan nem akart vitatkozni a nagy barnaszemű három szempár miatt, ami reményteljesen figyelte őt.

– Bassza meg!

Hermione időközben megjelent a három tányérra és a vízzel. A varázsló szótlanul átvette őket, majd belekeverte a vízbe az erősítőfőzetet, és mindegyik tálat elhelyezte a kiskutya előtt.

– Nézzük meg, hogy tud-e inni – szólalt meg a férfi, aztán megfogta a kis kerberoszt, és levette róla a takarót. Közben eltávolította a kötelet is, amivel megkötözte valaki. Gyengéden tette le a földre. A pici remegő lábakkal lépett közelebb a tálakhoz, és mindhárom fejével inni kezdett belőle.

– Ez az, haver – szólalt meg Draco egy kicsit megkönnyebbülten, és mintha az idegességét is elvágták volna.

A boszorkány csak állt ott, és egyetlen szót sem szólt. Egyszerűen nem értette az egész jelentet, de a szomorú szemű mardekáros látványa valamit megindított benne. Tudta, hogy e mögött van egy történet, amit még nem hallott, és valószínű a férfi sem mondta el senkinek sem.

– Jó jel, hogy tud inni.

– Megpróbáljunk adni neki valamit enni? – kérdezte Hermione. – Biztosan farkaséhes lehet, de nem tudom…

– Megpróbálhatjuk – felelte Draco, majd hátrasimította a haját. Láthatóan ideges volt, feszült és robbanásra kész, mégsem tudta elrejteni azt, amit a boszorkány észrevett a tekintetében. – Ha most nem eszik, akkor egy óra múlva megpróbáljuk újra. Addigra hat a főzet. De ne túl sokat adjunk neki, se most, se később. Túl rossz állapotban van, és nem tudjuk mikor evett utoljára. Szívós jószág, de… Mindegy. Igyekezzünk egyforma mennyiséget adni mindhárom fejnek.

– A három gyomor miatt – bólogatott a lány, majd felidézte a legendás lények gondozása óra egyik tananyagát. Bolyhoskát Hagrid egyik órára sem hozta magával, de tanultak róla.

– Úgy van – helyeselt a varázsló. – Hozok valamit neki. Addig maradj vele.

A kölyök közben még mindig ivott. Miután befejezte kissé remegő lábakkal a takaróra mászott, és kissé megkönnyebbülve feküdt el rajta.

– Szegénykém! – szólalt meg Hermione, aztán megsimogatta a mindhárom fejet. – Ha megtalálom, aki ezt veled, meg fogja bánni.

Draco eközben három szelet sonkával tért vissza.

– Odanyújtanád neki az egyiket? Sajnos nincs három kezem. Fontos, hogy egyszerre kapja meg. Főleg ebben az állapotban.

– Igen – mondta a boszorkány, aztán átvette az egyik szeletet.

– Ha nem akar enni mindhárom feje, akkor elvesszük előle. Ez az erősítőfőzet nem kimondottan neki való, de egyelőre megteszi, és nem árt neki. Most csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk életben tartani, amíg nem szerzünk neki segítséget.

Közben egyszerre mozdulva nyújtották a kölyök felé az ételt, aki először felemelte az egyik fejét, majd a másik kettőt, végül mindhárom fejével egyszerre kapott az étel után. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottak fel, és észre sem vették, hogy mennyire egyszerre tették ugyanezt. Időközben Mumus is tiszteletét tette, tisztes távolságból, a kanapé háttámlájának a tetejéről méregette az új jövevényt.

– Ez az, jó fiú – mondta a kölyöknek mosolyogva Draco.

– Szerintem kislány.

– Akkor, jó kislány. Pont olyan, amilyen az enyém volt – szólalt meg kíméletlen őszinteséggel varázsló. Könnyebb volt ezt kimondani, mint ahogy először gondolta.

– Szóval mégis volt háziállatod?

– Igen – válaszolt röviden Draco. – Még régen a háború előtt. A hippogriff támadás utáni nyáron kaptam anyámtól. Régi történet.

– Oh… Elmondod?

– A hippogriff támadással kezdődött. Hülye voltam. Túlreagáltam. Én voltam a felelős, hogy megtámadtak. Annyira bizonyítani akartam… és bemutatni Potternek. Aztán meg akartam mindenkit büntetni. Felhergeltem apámat, rávettem, hogy gyakoroljon nyomást… Fájdalmat akartam okozni. De… hagyjuk. Megérdemeltem azt az orravágást tőled akkor, ami az első lépés volt a kijózanodáshoz. Anyám pedig tudta, hogyan neveljen felelősségre. És rávilágított arra, hogy mennyire ostoba voltam, és csak a vak szerencse mentette meg azt az ártatlant. Aztán megkaptam őt. Pontosan ekkora volt. Fekete. Hatalmas barna szemekkel.

– És hogy hívták?

– Castor volt a neve. Imádtam. De csak félig volt kerberosz, és ők nem nőnek olyan nagyra, mint a fajtiszták. Hűségesek. Alig vártam a szüneteket, alig vártam, hogy együtt játszhassunk. Okos volt. Én neveltem, én gondoskodtam róla. Az ágyam mellett aludt. Csak Roxfortba nem vihettem magammal.

– Mi történt vele?

– Greyback… – válaszolt szűkszavúan a férfi. – Így akarta megmutatni, hogy mi lesz szüleimmel, ha nem teljesítek.

– Sajnálom! – szólalt meg Hermione és megfogta Draco kezét. – El sem tudom képzelni, hogy ez mennyire nagy trauma lehetett.

– Most már nem vádolhatsz azzal, hogy érzéketlen vagyok az állatok iránt. Csak… nem engedem magamhoz közel őket.

– Dühös voltam rád – vallotta be a boszorkány. – És nagyon értékelem, amit most teszel. Nem kell segítened, ha nem akarsz. Egyedül is meg tudom oldani.

– Nem számít – rázta meg a fejét Draco. – Nem érdekes. És segítek. Nem akarom, hogy meghaljon. Még… olyan fiatal.

– Ne haragudj…

– Ne, Granger… nincs szükségem a szánalmadra.

– Ez nem szánalom – mondta Hermione, aztán megfogta a kezét. – Egyszerűen… csak sajnálom, amiért félreismertelek. Tudom milyen elveszteni valakit…

– Majd vele maradok – vágott a szavába a varázsló, nem akart a saját dolgairól beszélni. – Valakit hívnunk kell, hogy vigye el magával.

– Miért?

– Jaj, Granger! Egy murmánc nem szúr szemet a mugliknak, mert olyan, mint egy megtermett macska. Megjegyzem Mamusz is egyre nagyobb, vissza kellene fognod a tápláló tápját, mert akkora lesz, mint egy puma, és ha el kezd vadászni, lehet előbb öli meg Evansöt, mint gondolnánk. De egy háromfejű kutyát már nehezebb kimagyarázni. Ilyenek csak a mugli legendákban vannak, amik nem túl gyakran kelnek életre.

– Még nagyon gyenge, így nem engedhetem el. Tudod mit? Elvarázsolom, hogy csak egy fejét lássák a muglik, olyan gyorsan csak nem nő meg – vonta meg a vállát Hermione. – Pár napig maradhatna.

– Most komolyan a bajbajutott állatokat akarsz összegyűjteni? – kérdezte kényszeredetten Draco. – Erre most nincs időnk.

– Őt is meg akarom tartani.

– Egy tárasházban élsz London belvárosában – világított rá a férfi egy bujkáló mosollyal. – Egy kifejlett kerberosz majdnem kétméteresre is megnőhet.

– Ő biztosan nem fajtiszta – forgatta meg a szemét Hermione. – És megjegyzem, hogy lehet háromméteres is. Én láttam, amit láttam.

– Hol a francban találkoztál te egy kifejlett háromfejű kutyával? – kérdezte Draco, de valahogy érezte, hogy már régen elvesztette a csatát.

– Első évben Roxfortban, amikor Harryvel és Ronnal a bölcsek kövét akartuk megtalálni Voldemort előtt. Egy csapóajtót őrzött.

Draco hangosan és mélyen felnyögött.
– Bár meg sem kérdeztem volna. A kedves barátaiddal mindig van egy-egy hajmeresztő történeted minden roxfortos évre. Szerintem mire vége lesz ennek az akciónak nekünk is lesz egy. Csak nem tudom hogyan fog végződni. Vagy téged vagy engem valamelyik általad talált varázslény fog megenni.

– Lakhatna nálad a cornwalli villádban. Nagy a terület. Ott jól érezné magát. Lenne egy nagyon kemény házőrződ.

– Nem.

– De vállalnám az etetési költségeit, elvinném sétálni – ajánlotta fel Hermione.

– Egy kétméteres állatot? Mi vagy te? Amazon?

– Háromméteres, és kutyasuliba fogom járatni, amíg nem lesz olyan hatalmas – kérlelte Hermione. – Látszik, hogy okos. És ha lenne kedved, akkor te is segíthetnél.

– Nem – vágta rá Draco. – És milyen kutyaiskola fogadna háromfejű kutyákat?

– Malfoy, kérlek! Te megteheted. Hatalmas helyed van. És ő tényleg nem fog nagyra nőni. Maximum egy dán dog méretűre gondolok.

– Három gyomra van. Olyan mintha három kutyát etetnél – világított rá Draco. – Ezt jól meg kell gondolni.

– Jól meggondoltam – szólalt meg a boszorkány, aztán nagy nehezen felállt a guggoló helyzetből, aztán megmozgatta a nyakát, és a derekára tette a kezét. – Mindenben segítek és hétvégére elviszem magammal. Ha pedig nyaralni mész, akkor velem lesz.

– Még mindig nagyon nagy lesz.

– Ah, Malfoy, legyél már egy kicsit engedékenyebb.

– Először élje túl az éjszakát. Tudjuk meg honnan kerülhetett oda. Egy ilyen varázslény nem kerül csak úgy elő valahonnan.

– Lehet, hogy van gazdája? – kérdezte Hermione az alvó kölyköt figyelve.

– Lehetséges – vonta meg a vállát a varázsló. – De szerintem nincsen. Elrabolhatták az anyjától. Még az is lehet, hogy valaki tenyészti. Utána kell járni.

– Ugye nem fajtiszta? Én csak tippeltem az előbb, viszont nem tűnik olyan túlságosan nagynak.

Draco jelentőségteljesen a boszorkányra nézett, aztán mélyen felsóhajtott.

– Szerintem sem az – szólalt meg végül. – Fajtiszták ritkák.

– Ugye milyen édes.

– Ne akarj rávenni arra, amit nem akarok. A Malfoy villa még csak el sem készült. Vannak helyiségek, amik még éltveszélyesek. De vigyek oda egy kutyát. Neked elment az eszed, Granger.

– Most jött meg – mosolygott rá a lány, aztán egyenesen a férfi szemébe nézett.

– Ne nézz így rám!

– Kérlek, Malfoy!

– Ne csináld….

– Dracooonous… Bármit megteszek neked.

– Bármit?

– Akármit.

– Legyen – nyögött fel végre Draco.

Hermione elmosolyodott, aztán szívből és hosszasan átölelte a férfit, aki magam sem tudta, hogyan is fogadja ezt a gesztust. Legőszintébb reakciója azt volt, hogy menthetetlenül elpirult, aztán a melegség a szívében mosolyt csalt az arcára, amit végül lehervasztott az, hogy tudatosult benne, hogy kutyatárstulajdonos lett Grangerrel, pedig nem is jártak együtt, de mindezt nagyon gyorsan elfelejtette, amikor a lány kitörő örömmel arcon csókolta. Alig fél perc alatt érzelmek egész skáláját élte át.

– Köszönöm! – engedte el a boszorkány.

– Jól van, jól van! – morogta Draco, aztán kelletlenül lerázta magáról Hermione karjait, és igyekezett visszavenni a marcona auror álarcát, de egy kicsit nehéz volt rózsaszínre pirult arccal. – De nincs több állat. Semmilyen! Se mágikus, se másmilyen. Nem akarok legközelebb egy sárkánnyal találkozni. Ne legyél olyan, mint Hagrid. Csoda, hogy minden végtagja megvan még…

– Nem vagyok olyan, csak… Most annyira boldoggá tettél. El sem tudod képzelni.

– A nagy boldogságodban remélem tudod, hogy fel kell vennünk a kapcsolatot a Varázslény Felügyelettel. Most nagyon is problémás lenne kideríteni legalábbis nekünk, hogy hogyan került ide.

– Én inkább a kapcsolatomra gondoltam a Zsebpiszok közből – jegyezte meg Hermione, és oldalara fordította a fejét. – Ez az állat nyilvánvalóan egy feketepiaci üzlet során került ide. Elhagyták. Valami történt vele.

– Nem tudok állatokon legilimenciát végezni.

– Nem vagyok hülye. Szóval felveszem vele a kapcsolatot, és keresünk valami szálat, ami Flinthez vihet. Elvégre őt vádolták varázslények illegális kereskedelmével is.

– Ezzel nem jutunk közelebb Flinthez.

– Igaz, de ez egy nyom – érvelt Hermione. – De ha jobban meggondolom, akkor nem nekünk. Talán igazad van, és oda kell az ügynek ezt a részét adni egy kollégának. Igen, valószínűleg ez lenne a legjobb döntés.

– Jelentenünk is kell – szólalt meg Draco. – A Varázslény Felügyelet majd gondoskodik erről az ügyről.

– Lehet, hogy már most elviszik a kölyköt, ha jelentjük.

– Valószínű.

– Mindketten tudjuk gondozni – érvelt Hermione lelkesen. – Szóval addig nem engedem el, amíg nem tudom, hogy jó helyre kerül-e, és nem látom, hogy mennyire jól van.

– Granger…

– Igen? Mi a gond? Hiába vizsgálják, akkor sem fognak többet kitalálni róla. Csak nem akarom, hogy rossz kezekbe kerüljön.

– Ez… Nincs semmi.

– Szeretem az állatokat, és nem bírom elviselni, ha bántják őket – szólalt meg Hermione síri hangon. – Amikor Mumust is megtaláltam. Egyszerűen képtelen voltam őt otthagyni. Tudod, Csámpás… Nagyon hiányzik nekem. Évekig a Mágikus Menazsériában raboskodott, mert senkinek sem kellett. Túl csúnyának tartották, mert csak… mert csak félig volt murmánc. Olyan volt… olyan volt, mint én magam.

– Még egy adag bűntudat – köhögött Draco, aztán megacélozta magát. – De legyen. Mindenről én tehetek, amit gondoltál magadról. Nem kellett volna azt mondanom neked, amit mondtam. De egy pöcs voltam, aki nem látott tovább az orránál. Te egy kivételes boszorkány vagy, nem versenyeznem kellett volna veled, ami igazán egy esélyes volt, hanem a barátod lenni vagy egyszerűen békén hagyni, de kedvellek, így pechedre a közeledben maradok. Világos? Te nem vagy félboszorkány vagy bármi hasonló. Ugyan az a mágia van benned, ami bennem is. És ez ennyi.

– Én tudom magamról milyen helyen vagyok a varázsvilágban. És nem kell, hogy megmond. De köszönöm! Értékelem és tudom mennyire nehéz volt ez neked – szólalt meg Hermione, aztán szipogott egyet, de úgy döntött, hogy nem akar sírni.

– Annyira nem. És nem vagy olyan, mint egy félmurmánc.

– Hiányzik Csámpás… Hiányoznak a szüleim. Semmi sem olyan, mint régen volt. És… nem is lesz soha.

Egy hosszú pillanatra mindketten elgondolkodtak. Hermione még soha nem szerette volna ennyire, hogy valaki megölelje. Szinte könyörögve nézett a varázslóra, aki láthatóan nem élt a legilimencia hasznos képességével, ami borzasztóan tolakodó lett volna.

– Vacsora?

– Éles témaváltás, Malfoy – sóhajtott fel Hermione, aztán legyűrte a késztetést, ami hirtelen olyan erővel ragadta el, hogy meg kellett köszörülnie a torkát.

– Azt akarod, hogy egymás vállán sírjunk? Mert ha ezt folytatjuk más nem marad – kérdezte Draco. – Én nem vagyok az a sírós fajta, de megpróbálhatom. És mélyen sajnálom a macskádat is, és azt is, hogy a szüleiddel nem olyan jó minden, mint régen.

– Jaj, ugyan már – legyintett Hermione – Csak elragadtak az érzelmek. Inkább meg akarom oldani az ügyünket, miközben megmentek néhány életet. Nyilván valamit másképpen kell csinálunk, mert ez nem hozott eredményt. Legalábbis a kutyuson kívül.

– Szólok Blaise-nek hogy jöjjön el érte.

– De…

– Megkérem Theót, hogy addig gondozza, amíg vége nincs az ügynek. Aztán majd megbeszéljük, hogy mi legyen a mi kis közös fenevadunkkal. Persze, ha közben kiderül, hogy van gazdája, akkor visszaadjuk neki. De, ha nem viszed el sétálni, és mindig nekem kell gondozni, akkor Merlinre esküszöm, hogy hozzád fog költözni. Nem érdekel, ha kettő- vagy háromméter magas lesz. És takaríthatod a hegynyi kutyakakit. Világos?

– Aha. Mi legyen a neve?

– Annyira mindegy, hogy mit fogok ordítani, amikor megrágja a seprűgyűjteményemet – sóhajtott fel Draco nehezen. – De a Bolyhoskát felejtsd el.

Hermione ajkán halvány mosoly suhant át, miközben finoman megpaskolta a kölyök hátát. A kis teremtmény mindhárom feje elégedetten horkantott egyet, egyik még nyelvét is nyújtotta Dracóra, mintha már most tisztában lenne vele, ki lesz az elsődleges célpontja a rosszalkodásnak.

– Rendben, Bolyhoska kiesett a versenyből – mondta Hermione. – Akkor legyen valami méltóságteljes, nem? Mint például… Cerberin?

– Ez nem egy rockzenekar – vágta rá Draco fáradtan. – És nem is egy gyógynövény.

A kölyök eközben mindhárom fejével egyszerre ásított egy hatalmasat, mintha teljesen elégedett lenne azzal, hogy szó esett róla – majd az egyik feje lassan elaludt Hermione óvó keze alatt. A másik kettő még figyelt, de a szemük már kezdett elnehezülni.

– Jó, elnevezhetjük Fenevadnak.

– Nem. Ez nem jó név.

– Akkor… mit szólnál ahhoz, hogy Puszedli?

Draco megállt egy pillanatra, és horkantva felnevetett.
– Puszedli? Ez most komoly? Egy háromfejű mágikus ragadozó, akitől szerintem félnek az emberek. És te úgy neveznéd el, mint egy karácsonyi süteményt?

– Pontosan. Senki sem fogja félni, ha azt hallja, hogy „Vigyázz, jön Puszedli!”. Ez egy kicsit segít neki majd beilleszkedni.

– Beilleszkedni – ismételte meg a varázsló nyíltan felnevetve. – Circe és Merlin!

Draco egy darabig némán bámulta a kis lényt, aki épp a jobb oldali fejével békésen nyálazta Hermione karját.

– Álomvilágban élsz, Granger. Valami normális nevet válassz neki.

– Jó, Puszedli kiesett – sóhajtott Hermione. – Akkor mit szólnál… Hekatéhoz?

Draco megemelte a szemöldökét.
– A boszorkányság istennője. Három arccal, ha jól emlékszem.

– Pontosan – bólintott Hermione. – Három fej, három nézőpont. És ő nem gonosz. Csak… hatalmas.

– Mert pont erre van szükségünk. Egy még kicsi, szőrös, hatalmas istenségre, aki álmában összenyálaz. – Draco lemondóan felsóhajtott. – De… illik rá. Hekaté. Legyen.

A kölyök egyik feje erre prüszkölt egyet, a másik kettő tovább horkolt.

– Ez felér egy igennel – mosolygott Hermione.

– Túl komoly ez egy ilyen kis kutyának – szólalt meg Draco.

– Majd becézzük addig.

– Mindegy, de ne hívd Puszedlinek! – figyelmeztette Malfoy. – Akkor már lehetne Bolyhoska is. Elegáns ez a Hekaté név.

– Pedig Puszedli Malfoy nagyon jól hangzik – vigyorgott a lány.

– Nem Granger?

– Puszedli Granger-Malfoy? – Most már mind a ketten nevettek. – Most már igazán értem. A komolyabb név a nyerő. Hekaté. Még szokni kell.

– Heki – rövidítette le Draco.

– Ez tetszik.

Mindketten egymásra mosolyogtak, és mindkettejük szíve megtelt egyfajta melegséggel. Draco érezte, hogy teljesen elveszett az érzésben. Hermione pedig rájött, hogy mennyire keveset is tud a férfiről, akivel kénytelen volt ezen a kis házon osztozni, és nagyobb szíve volt, mint azt gondolta volna. Miért érezte úgy, hogy minél többet akar megtudni róla? A boszorkány felsóhajtott.

***

A másnap reggel halk neszekkel kezdődött a házban. Az ablakon beszűrődő fény szelíden aranyozta be a nappalit, ahol a kanapén elnyúlva Draco aludt egy cseppet sem kényelmes pózban. A pulóvere a földre csúszva, egyik karja a párnáról lelógva, a haja kócosan borzolt volt, arcán az álmatlanság és a megkönnyebbülés nyomai keveredtek.

Aztán egy orrocska kandikált ki a dobozból, majd ezt követte még kettő. Valami nedves és meleg érintés finoman végigsimította az ujjait. Draco hunyorogva felnyitotta a szemét, majd elmosolyodott. A három kis fej közül a középső épp akkor nyalta meg újra a kezét, míg a másik kettő türelmetlenül figyelte. A kis farkincáját csóválva nekiütötte a papírdoboz falának és aprókat nyüszített. Majd mindkét mancsát feltette a doboz oldalára.

– Jó reggelt, Hekaté… Heki! – mormolta rekedten a varázsló, és lassan felült. A mozdulatra a kölyök azonnal közelebb mászott, és három irányból próbált egyszerre a karjába mászni, aminek persze az lett a vége, hogy lefejelték egymást. Draco felnevetett. – Ezt valahogy még gyakorolni kell.

A kiskutya, aki előző nap még alig mozdult, most már határozottabban tartotta magát. A szőre kisimult, a tekintete tisztább lett, és bár a sebei még gyógyulóban voltak, már nem reszketett, nem húzódott össze. Az éjjel nem volt könnyű. Draco párszor erősítő és tápláló főzetet diktált a kis lénynek, aki szerencsére minden zokszó nélkül elfogyasztott mindent. Az eredmény egy igencsak élénk kerberoszkölyök lett.

– Cuki vagy, de el ne mondd Grangernek, hogy ezt mondtam! Mindjárt jövök.

Draco feltápászkodott, és belépett a konyhába, ahol előző este Hermione gondosan elkészítette a kutyakölyök ételét – főtt hús, pépesített zöldségekkel, egy kis bájitallal keverve. Mágikus gyógyital kutyáknak való formulája, persze Hermione receptje alapján, amit azokból a könyvekből olvasott ki, amiket Draco manói hoztak neki a villából még tegnap éjszaka.

A varázsló letette a tálakat a földre, és Hekaté azonnal nekiesett, mindhárom fej egyszerre próbált enni, kisebb káoszt okozva a konyhapadlón.

– Lassan, te kis szörnyeteg – jegyezte meg Draco, és letérdelve kicsit igazgatta a tálat, hogy mindhárom pofa hozzáférjen. – Nem szabad ennyire mohónak lenni.

A lépcsőn ekkor nyikordult a fa, és Hermione jelent meg az ajtóban. Haja kissé kócos volt, egy kényelmes, puha gyapjúpulóvert viselt és elgondolkodva figyelte a jelenetet.

– Egész éjjel itt voltál? – kérdezte álmos mosollyal a boszorkány. – Úgy volt, hogy majd váltjuk egymást.

Draco csak biccentett.
– Egy ideig a földön, aztán a kanapén. Minden órában nyüszített. Aztán hajnalban bealudtunk mindketten. És ment egyedül is. Legalább te nyugodtan aludtál. Semmi értelme nem volt, hogy te se tudj aludni. Ma este amúgy neked van nagyobb szereped.

Hermione elmondta volna, hogy ő maga sem aludt valami jól, főleg, mert egy ideig várta, hogy a varázsló csatlakozzon hozzá, aztán amikor nem jött, akkor… inkább nem indult a keresésére. Lassan belépett a helyiségbe, és melléjük guggolt. A kölyök most már Hermione karját is megnyalta, mintha csak jelezné: rendben vagyok.

– Sokkal jobban van – suttogta Hermione. – Gyorsabban gyógyul, mint vártam.

– Egy mágikus lény. Erősebbek, mint hinnénk. Csak… még kicsi. Örülök, hogy jobban van.

Hermione egy darabig csak figyelte a három kis fejet, majd felsóhajtott.
– Tudom, hogy nem tarthatjuk itt. De annyira szeretném, ha maradna.

– Egyelőre úgy lesz a legjobb, ha találunk valami más megoldást neki. Blaise jön érte hamarosan. Theo vigyáz majd rá, ő amúgy is jobban ráér – szólalt meg Draco. – Jobb helye lesz, mint gondolnád.

– Ezt is mind elintézted?

– Hatékony voltam.

Hermione bólintott, de nem szólt. A tekintete nem mozdult el a kutyáról.

– Ők ketten jól kijönnek majd – folytatta a varázsló. – Theo sokkal jobb az állatokkal, mint bárki gondolná. Blaise pedig… nos, talán besegít. Ha hajlandó vigyázni rá. Tartozik nekem egy halom szívességgel, így biztosan törleszt egy kicsit.

– Jó, rendben van.

Draco elmosolyodott, de tekintete elsötétült, mikor újra végignézett a kutyán.
– Nem tudom, ki tette ezt vele. De ha megtudjuk…

– Meg fogjuk – vágta rá Hermione halkan. – És addig is… Hekaté jó kezekben lesz. Nem marad egyedül.

– Jó – bólintott Draco. – Ha vége az akciónak, akkor hozzám költözik. Nyilván akkor, ha ennek semmilyen más akadálya nem lesz. Még mindig ugyan azok a feltételek, igaz?

Hermione csak annyit felelt:
– Igaz. Részt fogok vállalni a gondozásában.

– Nem hiszem el, hogy hagytam magam ilyesmibe belerángatni.

És épp ekkor hoppanálás hang kíséretében megjelent Blaise a kertben, elegánsan, mint mindig, bár ezúttal önmaga és elmaradt mindenféle más jelmez. A varázsló lesöpörte magáról a nem létező port, majd komótosan elindult a ház felé, mintha egy teázásra jött volna, és nem egy háromfejű mágikus fenevad átvételére.

– Szóval, ennyire nem bírjátok nélkülem? – köszöntötte őket vidáman a fekete hajú férfi. – Nincs huszonnégy órája, hogy elmentem, de… Ez meg mi a franc?

– Granger találta.

– Nem. Együtt találtuk, Malfoy.

– Jó, akkor együtt találtuk – forgatta meg a szemét az auror.

– Találtátok? Hogyan lehet egy ilyen kutyát csak úgy találni? – kérdezte Blaise a kis háromfejű kutyát figyelve. – Ez az, aminek látszik?

– Miért minek látszik? – kérdezte Hermione. – Csak úgy kérdezem. Három feje van. Szerintem hippogriff.

– Milyen viccesek a griffendélesek.

– Zabini, mégis mi lenne?

– Egy veszedelmes kerberosz kölyöknek néz ki, akit úgy dédelgetsz – mondta Blaise. – Ami, ha megnő, azaz jövő héten, akkor elkapja a lábszárcsontodat, és azt fogja falatozni vagy fogpiszkálónak használni. Nem tudtok pihenni? Mit csináltatok ti este?

– Olyan drámaiak vagytok ti mardekárosok – sóhajtott fel Hermione.

– De, de, ez veszélyes. Járt már így rokon. Illegális varázslény kereskedem? – tért rá Zabini.

– Támadt egy ötletünk – felelt Draco Blaise korábbi kérésére. – Energia vonalat kerestünk, különösen sűrű metszéspontokkal, amik egyezhetnek az Evans fejében látott képekkel, és az lett a vége, hogy megtaláltuk ezt a… varázslényt.

– Azt gondoltuk, hogy a kapott információk alapján megtaláljuk Flintet – tette hozzá még Hermione.

– Nem volt sikeres – sóhajtott a tejfölszőke auror. – Egy elhagyott bányatelep volt a legjobb tippünk, de csak a kutyát találtuk ott. Már több hete ott lehetett. De semmi jele sem volt, bárki más jelenlétének.

Blaise bólogatott.
– De a kiindulópont jó volt, még ne adjátok fel. Valószínű több helyre is ráillenek az információk. Köze lehet az ügyhöz a kutyának? – kérdezte.

– Közvetve. Talán. Semmi bizonyíték. Átadom a jelentést az akcióról.

– Én is az enyémet – szólt Hermione.

– Rendben, én meg odaadom Tonksnak. De a kiskutyával mi legyen? Nem egészen erre gondoltam, amikor azt írtad, Draco, hogy vigyek el valamit Theónak – méltatlankodott az auror. – Ő legalább tudja, hogy mit viszek neki?

– Tudja. Megoldanánk mi is, de itt nem maradhat – felelte Draco, és kihúzta magát. Fél szemmel Hermionéra nézett, aztán felsóhajtott. – Ha vége az akciónak utána magamhoz veszem.

– Miért?

– Kell egy házőrző, mindig is akartam – felelte a tejfölszőke varázsló. Bár ő leginkább pár különleges védelmi varázslatra gondolt, és nem egy vérengzésre hajlamos varázslényre. De ha már így alakult…

– Jól van – méregette Blaise a kiskutyát. Egyelőre még maga sem tudta, hogy mit mondjon erre a helyzetre. Csak figyelte a két aurortársát és a varázslényt. – Harap?

– Túl beteg hozzá – mondta Hermione. – Vagyis minket még egyszer sem harapott meg.

– Szerintem… ettől még veszélyes – fintorgott Zabini.

– Keressetek neki egy szakembert, kérlek – kérte a boszorkány aggódva. – Már jobban van, de tegnap borzalmas állapotban hoztuk el. Malfoy egész este mellette virrasztott.

– Szegényke – enyhült meg Blaise, aztán megsimogatta a kutyust. – És hogy vetted rá azt az ember, hogy törődjön egy varázslénnyel, aki másodikban kinyiffantott egy törpegolymókot? Kié volt?

Draco mogorván csak a szemét forgatta.
– Pansyé.

– Biztos megfenyegettek – vigyorgott rá Zabini.

– Aha, valószínű – horkantott fel a varázsló. – Önzetlenül segítettem, mert az Aurorkódex 876. pontjának, 74. bekezdésében benne van, hogy egy akció során talált sérült varázslényt el kell hoznunk a helyszínről.

– Az az aurorok számára igénybevehető juttatásokról szóló rész – pontosított Hermione egy sötét pillantással.

– Mindent elrontasz, Granger – sóhajtott fel Draco.

– Ne idézz a kódexből, ha nem tudod mi van benne.

– De ő Zabini, soha nem jön rá – érvelt a varázsló.

– Hé, azt én is tudom, hogy a varázslényeket a muglik miatt védeni kell, jó? Nem vagyok olyan, akinek furmászok másztak az agyába – jegyezte meg hangosan Blaise. – Persze, elviszem a kutyust.

– Lekötelezel, haver. És ne etessétek túl! – szólt a tejfölszőke mágus.

– Búcsúzzatok el egymástól. Mennem kell eligazításra. Tonks megint valami remek kis akciót talált ki, ami attól tartok nem fog tetszeni. Trollokat emlegetett és néhány koboldot. Nem akarom én kapni az ügyet.

– Úgy tűnik, itt az ideje – sóhajtott Draco. – Granger, búcsúzz el.

Hermione a kutyushoz fordult, megsimogatta mindhárom fejét egyenként, majd takaróba bugyolálta.

– Hekaté, most egy kis kalandra mész. De ne aggódj, hamarosan találkozunk.

A kölyök halkat vakkantott, mintha értené, miről van szó.

Draco felvette őt, és miközben Hekaté kicsit megpróbált a nyakába kapaszkodni a középső fejével, a másik kettő már kíváncsian pislogott kifelé az ablakon.

Blaise csak ennyit mondott:
– Basszus sosem láttam még ilyen közelről háromfejű kutyát. De esküszöm, hogy cuki.

– És mindhárom fej figyel, úgyhogy válogasd meg a szavaidat – válaszolta Draco, majd átnyújtotta a kölyköt Zabininek. – Theo már remélem előkészített neki egy kis helyet.

Hermione bólintott, még utoljára megsimogatta a puha bundát.
– Bár maradhatna.

– De nem maradhat – jegyezte meg Draco sötéten. A boszorkányt nem győzte meg ez a nagy ellenkezés.

– Tudom, tudom. Szia, kicsim!

– Légy jó, drágám – válaszolt a kutya helyett Blaise.

Hermione és Zabini összenéztek.

– A kutyához beszéltem – szólt a boszorkány.

– Szerintem nem – vigyorgott a fekete hajú varázsló. – Hamarosan jövök, drágám. Aztán kiszabadítalak a gonosz mardekáros karmai közül.

Azzal Blaise egy biccentéssel elhoppanált Hekatéval együtt. De még jól látta a barátja bemutatását.

– Hiányozni fog – szólalt meg Hermione.

– Zabini? – kérdezett vissza vigyorogva Draco.

– Aha… persze… Zabini. Idióta! – jegyezte meg sötéten a lány. – Készülnöm kell az estére.

– Lemegyek a laborba.

– Rendben.

feltöltötte 2025. Sep. 05. | Nyx | hozzászólások: 0