44. fejezet
Kék hold

A két auror majdnem az egész napot felkészüléssel töltötte. Draco jobbára a pincében lévő laborban tevékenykedett, majd a rituálé helyszínét nézte meg az interneten, és néha káromkodva próbált megbarátkozni a touchpaddel. De segítséget persze egyáltalán nem kért. Hermione pedig átnézte a különféle rituálékat, amikről a wicca hívők írtak, hogy felkészüljön arra, ami rá vár. Caroline különös módon semmi konkrétumot nem árult el neki, ami kicsit bosszantotta, de igyekezett ezzel megbarátkozni.

Az idő telt.

Mindketten belemerültek a feladatukba.

Már az esti szürkület vonta be a tájat, amikor Hermione felhúzta a fehér, kissé átlátszó anyagú ruhát, amire leheletnyi bűbájt tett, hogy a kritikus részeket jótékonyan elfedje – elsősorban nem szeméremből, hanem a testére erősített apró mágikus kütyük miatt, amelyek egy adott pillanatban életmentők lehettek. A gyomra enyhén remegett, ahogy a tükör előtt figyelte az anyag lágy esését. Ez a ruha sokkal inkább volt álca, mint divatos kellék.

A haját éppen kiengedte a kontyból, és a fürtök enyhén hullámosan terültek szét a hátán, amikor kinyílt az ajtó, és Draco lépett be. A férfi először csak figyelte az alakját, a gyönyörű, selymes haját, amit annyira vágyott most megérinteni. Hirtelen elkapta egy fajta érzés a gyomra tájékán, amivel nem tudott mit kezdeni.

– Nem muszáj menned – szólalt meg a férfi, és a hangja mély volt, kissé rekedt. Nem is tudta, miért mondja ezt. Hiszen felkészültek. A terv kiforrott. Ők aurorok voltak. De attól még érezte a szorítást a mellkasában.

Hermione csak megrázta a fejét, de nem nézett rá, hanem csak az anyaggal bíbelődött, hogy a pálcája minél láthatatlanabb legyen és minél könnyebben hozzáférhető.
– Ezt most nem fogom elszalasztani. Ha nem megyek el, ha nem mutatom meg magam… akkor mindennek vége. Elveszítjük a fonalat. Elveszítjük azt a keveset is, amiért dolgozunk eddig.

– Tudom – bólintott Draco halkan. Csak egy pillanatig nézte őt. A fehér ruha, a kibomló haj, a szemeiben bujkáló szorongás és határozottság. Hermione egyszerre volt sebezhető és hihetetlenül erős. És ő nem akarta elengedni. Mégis, muszáj volt.

– Akkor ezzel megvolnánk – mondta Hermione, és elfordult, hogy még egy utolsó simítást végezzen a ruhán, de Draco nem mozdult.

Ahogy ott álltak egymás szemébe nézve túlságosan is hosszúnak tűnt a pillanat ahhoz, hogy az csak egy véletlen összenézés legyen. A boszorkány szinte érezte a bőrén a varázsló tekintetének simogatását, pedig messze álltak egymástól. Megborzongott ettől.

– Gyönyörű vagy – szólalt meg a férfi, végül úgy döntve, hogy a szavak most fontosabbak a taktikánál.

Hermione meglepetten pislogott egyet. A szürke szemek mélyen az övébe fúródtak, és valami gyengéd, perzselő érzést hagytak maga után. Elpirult. Nem értette, miért zavarja ennyire ez az egyszerű mondat – mintha több lenne mögötte, mint egy bók. De csak halványan, szemérmesen elmosolyodott, és egy hajtincset tűrt a füle mögé.

– Nem kell izgulnod – tette hozzá Draco, hangja most már halkabb volt, komolyabb, mintha önmagát is győzködné.

– Nem lesz gond – felelte Hermione egy kis szünet után. – A rituálé alatt mindenre figyelni fogok. Te pedig… tudod, mit kell tenned.

– Igen. Lopakodni a sötétben. Legilimencia. Információgyűjtés. Megtudni mindent, amit lehet – sorolta Draco. – És ha gond van, azonnal…

– …használom a kimentési protokollt – vágott közbe Hermione. – Tudom. Csak akkor, ha tényleg nincs más választás. Még nem vagyunk elég közel. Ha most elszúrjuk, ha lebukunk…

– …vége – fejezte be az auror. – Tudom. Ha veszélyben vagy, akkor…

– …te is jelezhetsz nekem – vette át a szót a boszorkány.

Hermione egy fehér köpenyt húzott a vállára. Megigazította a bűbájjal rögzített pántokat, majd egy pillanatig némán állt. A levegő sűrű volt körülöttük.

– Rosszat sejtek – szólalt meg Draco hirtelen, és Hermione ránézett. A tekintete túl éber volt, túl figyelmes.

– Mert eddig olyan jól ment minden? – kérdezte Hermione gúnyosan, és elnevette magát. – Itt semmi sem jó. Semmi sem normális. Végigcsinálom. Nem lesz gond.

Draco nem vitatkozott. Csak figyelte. Az arcát, a testtartását, a hangja alatti árnyalatokat. Olyan gyönyörű volt, legszívesebben magához vonta volna, hogy megcsókolja. De minden erejével el akarta ezt nyomni, és száműzni ezt az érzést, mert ez már… túlságosan túl ment azon a partnerségen, ami köztük volt. És mindent elhessegetett azzal, hogy csak egy buta képzelgés volt, amit csak a nő látványa váltott ki.

– Bármi lesz, én ott leszek a közelben, ha kellek – mondta végül Draco, majd kihúzta magát és megköszörülte a torkát. – És kis túlzással mindenre felkészültem.

A boszorkány fáradtan elmosolyodott.
– Te leszel az önjelölt halálosztó?

– Most inkább… amneziátor – vont vállat Draco. – Ha valami csúnya dologra gondolnak, akkor elfeledtetem velük. De nem hiszem, hogy a mugli boszik veszélyesek. Viszont sokan vannak és nem lehetünk elég óvatosak. Evans miatt aggódom, mert ő irányítja őket. Nem tudni lesznek-e kíváncsiskodók elrejtőzve a környéken. Túlságosan jól kihangsúlyozta, hogy nem vesz részt a rituáléban, és ez csak a nőknek szól. Ez rosszat jelent.

– Ha csapda lesz…

– Kibelezem – jelentette ki nyersen a férfi. A hangja jeges volt, de éppen ezért őszinte. Hermione nem nevetett.

– Mindketten feszültek vagyunk – suttogta helyette a lány.

– Én nem – válaszolta Draco, miközben a körmét babrálta, de nem nézett rá. Hazugság volt. Persze hogy feszült volt. Csak így tudta kordában tartani. – Halálosan komolyan mondtam.

– Áruld el, hogy azt a belezést puszta kézzel tervezed vagy varázslattal?

– Varázslattal természetesen. Egy ilyen alakkal nem fogom bepiszkolni a kezem – jegyezte meg egy nagyon is széles vigyorral Draco.

– Szerencse, hogy auror vagy.

– Apám mindig mondja, hogy van bennem némi Black őrültség – sóhajtott fel nehezen a férfi.

– Csak anyád meg ne hallja ezt.

– Mondjuk úgy, hogy apám ezt nem túl gyakran hangoztatja – mondta Draco.

– Vicces arra gondolni, hogy Lucius Malfoy egy kanapén senyved egy rosszul megválasztott kritika után – nevetett fel Hermione.

– Oh, ugyan. Egy ekkora kúriában, mint a Malfoy-kúria akadnak jobb helyek is. Egy kisebb vendégszoba egy kényelmetlen ággyal, ami minden párnázó bűbájnak ellenáll. Szerintem anyám elátkozta, de erre sosem volt bizonyíték.

Mindketten felnevettek.

Hermione mély levegőt vett, és igyekezett nem reagálni a varázslóból áradó energiákra. De valahol ez megnyugtatta. Ő maga is csúnya dolgokra volt képes, de Malfoy auror valószínűleg még csúnyábbakra. És remélte, hogy nem kerül sor arra, hogy el kelljen szabadítani a Malfoy-Black erőt ma este. Mégis biztonságban érezte magát, hogy a férfi ott lesz a nyomában.

A mai este egyszerűnek tűnt a terv szintjén. Túl egyszerűnek is. Elmegy, beolvad a többi boszorkány közé, részt vesz a rituálén, figyel és hazajön. Semmi több. A valóság persze egészen más volt. Minden borulhatott.

– Induljunk. Szeretnék túl lenni ezen.

– Rendben van – sóhajtott Draco.

Hermione már az ajtó felé fordult, amikor még visszanézett:
– Hozod a láthatatlanná tévő köpönyegedet? Csak mert szerintem jó ötlet lenne az álcádhoz.

Draco megállt a mozdulatban, majd féloldalas mosolyt küldött felé.
– Te aggódsz értem?

– Eszembe jutott, hogy mondtad, hogy jobban működik, mint a kiábrándító bűbáj. Ebben egyet értünk, mert nem a saját mágiádat használod fel, és tartalék mindig jól jön. És a láthatatlanná tévő főzet… csak rövid ideig hat. A köpönyeg alatt hosszabban el tudsz rejtőzni. Nincs ebben semmi aggódás csak… Talán mégis aggódom. Most nem leszek ott, hogy fedezzelek.

– Felkészültem – vágott a szavába Draco. – Van nálam minden, még azok a gyanúszkópok is, amiket adtál. Ha valamit észlelek, akkor aktiválom őket.

– Ne tedd túl közel egymáshoz őket. Akkor nagyobb zűrt tudnak csinálni, nem kell mindjárt, hogy erdőtűz legyen ebből – forgatta meg a szemét Hermione. – Csak a végszükség esetében aktiváld őket.

– Megbeszéltük.

– Ha jeleznem kell, azonnal ki tudsz hozni?

– Igen. Még ha hoppanálásgátlók is vannak, akkor is – jelentette ki határozottan a varázsló, mintha ez egy egyszerű dolog lett volna.

– Hogyan? – kérdezte Hermione hitetlenkedve.

Draco előhúzta a kezét a zsebéből. Rajta a saját gyűrűjével.
– A gyűrűkkel. Mélyebben átnéztem a használati utasításukat – mondta. – Megbűvölték őket. A szüleim nagyon leszúrtak miatta, és gondoltam akkor utána nézek, hátha van valami, ami aggodalomra adhat okot. Semmi komolyat nem találtam, de ez még hasznos lehet. Ha kell, átrántalak téged az összeköttetésen keresztül. Ne engedd, hogy levegyék rólad.

– Már megbűvöltem őket én is – válaszolta Hermione halkan. – Duplán védve vagyunk.

– Ügyes lány – bólintott Draco, aztán felsóhajtott. – Akkor… te táncikálsz, én belépek néhány elmébe, kiszedem, amit tudok, és ha minden jól megy, pár órán belül már itt vagyunk újra.

– Ha minden jól megy – ismételte Hermione. A szeme sarkában ott bujkált egy apró mosoly, de a szíve már harcra készen vert. – Malfoy?

– Hmm?

– Mi lenne, ha nem bámulnád a mellemet?

– Sajnálom. Ez a vacak nem hagy túl sokat a képzeletre – jegyezte meg mély sóhajjal a varázsló.

Hermione felsóhajtott, aztán elsétált mellette és lement a lépcsőn. A varázsló magában morgott valamit, aztán követte a lányt, de aztán ő a garázs felé távozott, hogy előkészítse az autót.

A házból kilépve hűvös, párás este fogadta Hermionét, a bejárati ajtóban állva azonnal megborzongott. A hosszú, fehér köpenye alatt most már teljesen készen volt – mágikus érzékelőkkel, rejtett bűbájokkal és az ujján a gyűrűvel, amely összekötötte Dracóval.

A feljárón a Range Rover kigurult a garázsból és megállt. Mágiával bőven felturbózva fénylett a félhomályban. Malfoy auror nem tétlenkedett. Látszatra átlagos, belül mágikus sötétítő, bűbájolt zajszűrők, és természetesen nyomkövetés-blokkoló rétegek, erős pajzsbűbájokkal. Draco a motorháztetőnek támaszkodott, karba tett kézzel, egyszerű gombos nyakú póló és farmer kombinációban, amibe varázslatosan sikerült elrejteni a pálcáját és néhány trükkös kis fegyvert.

– Beülsz, vagy megfagysz ott a bejáratnál? – kérdezte halkan a férfi, miközben kinyitotta az ajtót Hermione előtt. De mielőtt válaszolhatott volna, Caroline szólította meg őket. Hasonló fehér ruhában volt, mint Hermione. Ahogy átkelt az úttesten a ruha úgy kavargott körülötte, mintha egy megtestesült szellem lenne.

– Szép estét szomszédok! – köszöntötte őket sugárzó mosollyal a nő. – Lélegzetelállító vagy, Emma.

– Köszönöm. Te is! Nagyon szépek ezek a hímzések.

– Oh, köszönöm! – nevetett fel Caroline, majd Dracóhoz fordult. – Megvan a cím?

– Igen – szólalt meg Draco, aki Tom Fenton bőrébe bújva mosolygott, miközben az orrára visszatolta a szemüvegét. – Mindent tudok. Oda fogunk találni.

– Csodálatos! – lelkendezett a nő. – Már alig várom! Ne aggódj, Tom! Nálunk jó kezekben lesz Emma.

– Mikorra menjek vissza? – kérdezte a Tomnak álcázott férfi. – Nem tudom mennyi ideig szokott az ilyesmi tartani.

– Egy vagy másfél óra, de nem kell sietned. Roberttel elhozhatjuk haza – nézett rá Hermionéra Caroline. – Bellindával megyek most, de haza a férjem visz majd. És van elég hely a SUV-ban.

– Áh, nem kell fáradnotok – nevetett Draco, amikor úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy „ha megpróbálod, akkor én magam hajtok rajtatok keresztül”, miközben átkarolta Hermione derekát, és egy gyors csókot nyomott a szájára. Kissé elragadtatta magát, amikor a nyelvük egy pillanatra összeért, és mielőtt elmerültek volna az érzésben, Draco megszakította a csókot. Mélyen egymás szemébe néztek. – Mindenképpen megyek érted, drágám. Utána elmegyünk…

– …hamburgerezni – vágta rá Hermione félig még mindig a csók hatása alatt. – Meghalok egy sajtburgerért.

– Értem, értem. Akkor ott találkozunk – mondta Caroline kissé csalódottan, aztán intett és elment az út másik oldalán álló Bellinda kocsijához, miben még ketten ültek a hátsó ülésen.

– Ribanc – morogta Draco.

– Csapda akart lenni?

– De mennyire. – A férfi állkapcsa megfeszült.

– Menjünk – válaszolta a lány miközben beszállt az autóba. A varázsló követte a példáját.

Draco beindította a motort. A jármű halk, mély zúgással életre kelt, és hangtalanul gördült ki a ház elől. Elhagyva Truro határát, lassan haladtak tovább egy erdei úton. Hermione az ablaknak döntötte a fejét, de a tekintete nem pihent.

– Hová is megyünk pontosan? – kérdezte végül Hermione, csak hogy elűzze a csend feszültségét.

– Egy régi majorság udvarába vagy valami hasonló lehetett, nem találtam róla sok információt, amikor rákerestem – válaszolta Draco, miközben koncentrált a vezetésre.

– Rákerestél?

– Igen, használtam az internetet. Tudod ismerem a betűket és a számokat, így annyira nem volt nehéz.

– Olykor-olykor le tudsz nyűgözni, Malfoy – mosolygott rá a boszorkány.

– Ez olyan magas labda, Granger. De hidd el nem csak ezzel tudnálak lenyűgözni – jegyezte meg egy cseppet sem titokzatos mosollyal.

Hermione ránézett, de a varázsló az utat figyelte.

– Szóval térjünk vissza a majorságra. Ma éjjel ott lesz a rituálé a közeli erdőben – kezdett bele Draco most már sokkal komolyabb hangon.

– És mi hova parkolunk le észrevétlenül? – kérdezte a boszorkány.

A varázsló elvigyorodott, de a mosolyából most hiányzott a játékosság.

– Közvetlen a kapunál teszlek le. Úgy csinálunk, mintha otthagynálak, de odébb találtam egy jó helyet. Mielőtt beérkeznénk oda, ketté válik az út, és a másik ág pontosan jó lesz nekünk. Megadom a hoppanálási pontot a gyűrűn keresztül. Álcázom a kocsit és mögötted haladva követlek.

– Vagyis olyan leszel, mint az árnyékom – sóhajtott Hermione.

– Pontosan.

A táj lassan változni kezdett. A fák megritkultak, majd egy szélesebb földút következett, aminek két oldalán bokrok és sűrű gaz nőtt, de a nyomok árulkodóak voltak – valaki gyakran használta ezt az utat. Az út menti fák fekete árnyakként hajoltak az autó fölé, ahogy lassan haladtak. A motor halk morgása szinte elnyelte a madarak és erdei állatok éjjeli neszeit, és a világot csak a fényszórók tompa fényköre világította meg, amint haladtak, úgy nyelte el őket újra a sötétség.

Az éjszaka sötét volt és egy kissé hideg. De a felhők felett valami ritka csoda történt.

A kék hold fénye átszűrődött az ágak között, furcsa, derengő fényt vetve mindenre. Mintha az égbolt is tudta volna, hogy ez az éjjel nem olyan lesz, mint a többi. A kék hold – ritka égi jelenség, a mágia régi legendái szerint kapu a világok között, amely a varázslatot felerősíti, de gyakran torzítja is.

Hermione a sötét ablaknak döntötte a fejét, és felnézett a szürkéskék fénybe burkolózó égboltra. A hold ragyogott, teljességében, és különös fénye mintha megrezegtette volna a levegőt is.

– A kék hold… – szólalt meg halkan a lány. – Érdekes.

Draco csak a volán fölött nézett ki a szélvédőn.
– Annyi baromságot mondtak róla… Ez egy évszázadban egyszer fordul elő. Ha valaki ma este akar valamit megidézni, vagy valamilyen határokat átlépni, akkor most fogja megtenni… Marhaság. Ez csak annyi, hogy egy hónapban két telihold van. Persze ritka.

– Igen, az évszakhoz kötődő kék holdak valamivel ritkábban fordulnak elő, mint a havi kék holdak, összességében nagyjából két-háromévente fordulnak elő.

– És ez nem is kék. Ez nem éppen egy mágikus este. Vagy én vagyok ma nagyon negatív. Nem hiszek benne, hogy valami túlvilágit fogtok megidézni.

– És varázserő nélkül nehezen fog menni a mágia. – Hermione halkan felsóhajtott, aztán újra a kapura nézett, amelyhez közeledtek. A vaskaput már csak egy vékony, megvilágított ösvény választotta el tőlük. A fák szinte hátra húzódtak, mintha tudták volna, hogy ez a terület más. Egy magasabb erőé. Ha ez csak egy egyszerű, jelentésmentes este volt, miért érezte ezt? Hermione úgy gondolta, hogy túlságosan is beleélte magát ebbe a helyzetbe.

– Csak az elvek… Merlin! Rohadtul utálom ezeket a dolgokat.

Draco lassított. Lassan feltűnt egy alak, hosszú, csuklyás köpenyben állt az út közepén. Kezében egy varázsbot, de nem emelte fel és egy viharlámpa. Csak intett. És a kapu hangtalanul kinyílt előttük.

– Circe szerelmére, ezek mit hisznek magukról?

– Most ezt hagyjuk, Malfoy.

– Megvan a protokoll menete, ugye?

Hermione bólintott. A gyomra újra összeszorult, de nem a félelemtől – inkább a feladat súlyától. Már nem volt visszaút.

A belső udvar kavicsos talajára gördültek. A középen álló, félig romos épület előtt már ott parkolt néhány jármű – mind különböző, de egy dologban megegyeztek: egyik sem volt teljesen hagyományos mugli. Némelyiknél a motorháztetőn foszforeszkáló rúnák látszottak. Valaki nagyon ügyesen keverte a mágiát és a technikát, vagy legalábbis ebben a hitben élt.

– Ez egyre bizarrabb – szólalt meg a lány, és felsóhajtott.

– Az.

Draco leállította a motort.

– Itt vagyunk – mondta csendesen.

Hermione bólintott, de nem mozdult. Egy hosszú pillanatig csak ült. Hallotta a saját szívverését, és érezte, ahogy a bőrén keresztül a hideg holdfény mintha közvetlenül az ereibe csorogna.

Draco egy darabig némán nézte őt. A holdfény halvány ragyogást vetett az arcára, amitől Hermione szinte természetfelettinek tűnt. Idegennek.

– Ha vége, gyere ki az útra. Ott várok majd.

– Ha minden jól megy – biccentett Hermione, és végre kinyitotta az ajtót.

– Granger?

– Igen? – fordult vissza a boszorkány.

– Figyelnek! – mondta a varázsló, amikor már ő maga is közelebb húzódott, majd egyszerűen magához húzta a boszorkányt és megcsókolta.

Draco nem finomkodott, nem is törődött semmivel, hogy ez csak álca, hogy ők ketten auror partnerek. Finoman beletúrt a lány hajába, és szorosan tartotta. Elmélyítette csókjukat. Felébresztve valamit, ami nem ennek a kis játéknak a része volt. A lány nem harcolt ellene, hanem követte a férfi minden mozdulatát. Az érzés elsöpört mindent.

Malfoyjal csókolózni más volt. Egyszerre édes és bűnös. Mintha játszott volna a tűzzel, és az különös módon nem égette meg, hanem lángra lobbantott volna azt a valamit benne, amiről sejtette, hogy létezik, de minden erejével tagadta. Hermione tudta, hogy nem kellene így megcsókolnia Dracót, ez pedig fordítva is igaz volt. És semmiképpen nem szabadna visszacsókolniuk egymást. De annyira kimerítő volt néha ilyen felelősséggel élni, és nem megadni magukat ennek az egésznek. Maga a gondolat, hogy ez az egész saját maguk miatt ilyen kábító, az már túllépett az aurorok viselkedési kódexében lévő „megfelelő viselkedés” fejezeten.

Hermione sóhajtva húzódott el a férfitól.
– Bocs, Malfoy, én…

– Ez csak az álca, igen… – válaszolt helyette Draco, de a szürke szemekben valami egészen más volt. – Tudom. Menj!

– Rendben.

Azzal a boszorkány, még mindig égő ajkakkal, kilépett a kavicsos udvarra. A sarkánál összefogott fehér köpenye lágyan omlott le róla, haja enyhe ezüstös fényt kapott a hold alatt. És ahogy elindult a romos ház felé, a hold egyetlen pillanatra felragyogott felette, mintha áldást adna rá vagy éppen figyelmeztetné. De egy szimpla káprázat is lehetett.

Draco felsóhajtott, miközben minden érzését elzárta. Megvárta, amíg Hermione eltűnik a szeme elől, aztán újra beindította az autót. Idegesen markolt rá a kormányra, és csak az önuralma mentette meg attól, hogy ne lépjen rá a gázra. Gyorsan behajtott a mellékútra, ahol álcázta az autót, majd a láthatatlanná tévő köpönyegben nekivágott a rengetegnek. A holdfény most kivételesen jól jött. Könnyedén megtalálta az utat a tisztásra.

***

A rituálé helyszíne nem volt messze az elhagyatott majorságtól. A földet régi ösvény szelte ketté, alig látszott ki a gaz alól, csak egy vékony csapás jelezte a helyes irányt. A fák egyre sűrűbben álltak, közöttük végül egy elhagyatott udvar képe rajzolódott ki: régi malomépület romjai, egy félig leszakadt tető, és középen, a földbe vájva, egy szabályos kör alakú kőplatform. A szélén elmosódott rúnák, a közepén valami sötét hamu vagy égett gyógynövény maradványa, amire száraz gallyakat halmoztak fel. Egy máglyát készítettek elő ott.

Hermione megállt a fák szélénél, és nagyot nyelt. A levegőben már ott vibrált valami… idegen. Nem sötét mágia, de régi, ősi, elemi varázs. Egyszerre vonzotta és taszította. Ismerős és ismeretlen. Ez… több, mint megdöbbentő volt.

A tisztás túloldalán három alak bukkant fel. Nők. Mindhárom fehérbe öltözve, akár csak ő. Mindhárom mozgása könnyednek tűnt, mint egy színpadi jelenet, kicsit légies, kicsit éteri. De a szemük… a szemük éber volt. Ismerte őket. Bellinda, Caroline és Sarah. A többiek valószínűleg a fák között vártak, mielőtt elkezdték volna az egészet.

Hermione kilépett a takarásból.

A három nő egyszerre fordult felé, majd egyszerre bólintottak. Őt várták. A középen álló Caroline szólalt meg, hangja éneklő és túlontúl nyugodt volt:
– Üdvözöllek, nővérünk! Ma éjjel újra megnyílik a kör. Ma éjjel az egyensúly ismét meginog és helyreáll. Készen állsz?

Hermione határozottan bólintott.

– Készen.

A nő mosolygott, majd a kör felé intett. Hermione belépett, és ahogy megérezte a kő hidegét a talpa alatt, tudta: most nincs visszaút és végig kell csinálnia akármi is készült itt. Minden mozdulat, minden szó mostantól része egy nagyobb játéknak. Egy rituálénak, amiben ő a kulcs vagy a célpont. Mindegyik egy főszerep volt.

A bokrok között, a fák árnyékában Draco hangtalanul foglalta el helyét, és máris az első árnyékba húzódott önjelölt boszorkány elméjébe hatolt be.

Nem messze Hermionétól, hirtelen többen is megjelentek a tisztáson. Egy ismeretlen nő hosszú léptekkel előre lépett, és meggyújtotta a kör közepén a máglyát. A tűz gyorsan lángra kapott, felcsapott, különös vöröses színnel, aminek a fénye táncolt a fehér ruhákon. A pattogó lángok apró szikráit magasra vitte a szél. Fanyar tőzeg, égő fa és gyógynövények illatát kapta fel a szél. Kellemetlennek kellett volna lennie, de nem volt az. Tökéletes összhangban volt a természet és a mesterséges világ. Talán csak ezen az estén, talán csak ebben a pillanatban, talán csak Hermione képzelte így.

A hold magasan járt már az égen. Hermione megborzongott. Minden olyan ősi volt és megfoghatatlan. A meztelen talpa alatt érezte a talajt, a köveket, de nem törődött a hideggel, bár egy ügyes bűbájjal amúgy is védte magát attól, hogy ne fázzon meg. Az önjelölt boszorkányok körbeállták a máglyát, és a rituálé megkezdődött.

A nők hangtalanul mozogtak. A körbeállásuk szinte tökéletes volt, mintha előre gyakorolták volna, mintha valami mélyebb, ősi ösztön vezérelte volna őket. A fehér ruhák lebegtek a bokájuk körül, és a holdfényben majdnem áttetszőnek tűntek. Mindegyikük kezében valamilyen természetes tárgy volt: fűzfavessző, levendulacsokor, apró kristálycsillagok, vagy épp egy régi, megrepedt tükördarabszerű tárgy.

Hermione a kör külső részén maradt, míg oda nem intettek neki, hogy lépjen beljebb. Caroline, aki korábban is megszólította, most a tűz mellé állt, karját felemelte, és mély, rezonáló hangon megszólalt:

– A kék hold alatt, mikor a természet és az árnyék összeér. Hívjuk, ami volt és ami lehet. Szólítjuk a mindenek Anyját. Adj nekünk fényt! Vezessetek az utunkon. Add meg nekünk, ami Emmának is megadatott. A gyermeket, aki mágiával a vérében születik.

A többiek vele együtt ismételték a szavait, majd lassan, egyenként dobálni kezdték a máglyába a kezükben tartott tárgyakat. Közben néhányan a háttérben kántáltak, doboltak és halkan énekeltek. Az égő virágok sárgás-zöld füstöt vetettek, a gyantával borított ágak sisteregve pattogtak, és a kristálydarabok egyenként felizzottak, majd füstölve omlottak szét. Hermione figyelte őket, próbálva megőrizni a nyugalmát. Minden mozdulatát számítás előzte meg: hová nézzen, mennyire tűnjön magabiztosnak, hol tartsa a kezeit, mikor biccentsen. De láthatóan csak érdeklődve figyelték őt és az álpocakot.

Caroline egy apró, kékes színű fiolát vett elő, kinyitotta, majd néhány cseppet ejtett a tűzbe. A lángok erre hirtelen felcsaptak, egy pillanatra zöldes színű fénypermet ömlött ki a máglya körül. A többi nő térdre ereszkedett, és Hermione is követte a mozdulatot. Tudta, hogy Draco itt van a közelben. Valakinek a fejéből próbál információkat szerezni, miközben ő a figyelmet magára vonta.

A rituálé egy új szakaszába lépett. A tűz sistergett. Caroline intett. A többiek egy pillanatra meghajoltak, majd lassan felálltak.

A dobok tompa, szívverésszerű üteme erősebb lett. Egy másik nő a máglya mellé lépett, pálcát húzott elő, de nem varázslatra emelte – csak a tűz fölé tartotta, mire a lángok különös alakzatban kezdtek mozogni. Lángnyelvek tekeredtek egymásba, tűzkarikák, kígyószerű vonalak húzódtak, mintha a mágia maga is táncolna.

És akkor elkezdődött.

Bellinda mozdult meg először, aztán a mellette lévő is követte. Egymás után mindannyian megindultak, először lassú, kimért léptekkel, majd egyre gyorsuló ütemben körözni kezdtek a máglya körül. A fehér ruhák lobogtak, a hajuk kibomlott, a karjuk magasba lendült. Egyre szorosabb spirálban mozogtak, majd széttártak, újra összezártak – mint egy élő fonat, amit a zene és a varázserő vezet.

Hermione is mozdult. Hagyni kellett. Engedni, hogy a test átvegye a ritmust, hogy a lába megtalálja a lépések ütemét. Lassan beállt közéjük. Az avar alig recsegett a talpa alatt, a bűbáj, amit a hideg ellen vetett magára, már nem számított – most belülről izzott. Nem a tűz melegétől, hanem attól, amit érezni kezdett: valami erő lüktetett a föld mélyén, felhúzódott a lábain, át a gerincén, a fejébe. Egy olyan önkívületi állapotba került most, ami egyből magával rántotta.

A boszorkány tudta, hogy amiben ezek a nők hisznek és amit az igazi mágiáról gondolnak az nem a valóság. De ez, amit most átélt itt ezen a tisztáson valami ősi volt. És ő maga volt az egyetlen, aki ezt érezte, ott lüktetett az ereiben, a csontjaiban és vele együtt lélegzett. A kántálás üteme, a föld fanyar illata, a tűz füstje, mindent egy egészen új érzéssel tapasztalt meg. Először lépett kapcsolatba az elemi mágiával. Ha kinyújtotta volna a kezét, akkor tűz engedelmeskedett volna, ha levegőt kérné, akkor felkavarta volna körülötte a világot, szinte hallotta, hogy a nem messze folyó patak hívja magához, a föld pedig arról suttogott, hogy milyen növényt nevelne egyetlen egy parancsára.

Hermione érezte a telihold érintését a bőrén. A mágiát, ami átjárta, és nem félt semmitől. Ha bárki ártani akart volna neki… pálca nélkül meg tudta volna védeni magát. Csak a szívdobbanásait hallotta, magában motyogott valami ősi, érthetetlen szöveget, amit ő maga sem tudott honnan tudta, és ez mintha összekötötte volna őt még az univerzummal is.

A kör bezárult. A nők egyre gyorsabban táncoltak, néha sikoltásszerű hang tört elő belőlük. Hermione egyszerre érezte magát részesének és kívülállónak köztük. Egy pillanatra – talán a kék hold hatása volt, talán valami más – úgy érezte, mintha a világ megnyílt volna alattuk. A föld alól ősi suttogás szivárgott fel, hangok keveredtek a széllel, amelyeket nem értett, de amelyek mégis értették őt. Nem is kellett kimondani a varázsigét.

A máglya hatalmasra csapott fel. Fel az égig és egy hosszú pillanatra acélkék színűre változott. Elragadtatott kiáltáson hangzottak fel a tisztáson. Hangosan, tisztán, amit magával vitt a szél.

– Mindenek Anyja – szólalt meg Caroline.

– Csodálatos – lelkendezett Bellinda.

– Még soha nem csapott fel ilyen magasra a láng.

– És színt sem váltott soha.

– Különleges.

– Váratlan.

– Közénk tartozol – mondta Caroline könnyes szemmel. – Az Anya téged küldött hozzánk és a gyermekedet, hogy segíts rajtunk.

– Én… – Hermione mondani akart valamit, de még mindig bizseregtek az ujjai a mágiától, majd átjárta ez az érzés.

– Majd megérted, drágám! Ez a világ tele van csodával. Gyere most vel… – Caroline hirtelen úgy nézett ki, mint akit megcsíptek. Elhallgatott és a szeme üveges lett. Hermione jól tudta, hogy mi történt vele. A nőt Imperiálták. A többiek felé fordult és harsogva szólalt meg: – Nővéreim! A mai este különleges volt számunkra. A kinyilatkoztatás megtörtént. A szívünkbe melegség költözött. Menjetek békével! Hiszen bizonyosságot nyertünk. Térjetek vissza az otthonaitokba.

– De… – kezdett bele Bellinda. – Még nem végeztünk, Caroline.

– A jelet megkaptuk.

Bellinda megrázta a fejét, arcán értetlenség és düh keveredett.

– Ez nem így szokott lenni! – csattant fel. – Még nem zártuk le a kört. Caroline, te mondtad, hogy az új holddal kell befejeznünk, különben…

– Vége van – szólt közbe Caroline, akinek hangja most már remegett, és kezdett visszatérni belé az öntudat. Tekintete néhány másodpercre kitisztult, majd ismét fátyolossá vált, mintha belső harcot vívna. – A jel megszületett. Az Anya küldötte köztünk járt. Ez… ez elég volt mára.

– De…

– Azt mondtam elég! – vágott vissza keményen Caroline, de a hangján keresztül valaki más dühe szólt vissza.

– Igen, nőverem – szólalt meg Bellinda meghunyászkodva, bár láthatóan még nem szándékozott feladni.

Hermione lehunyta egy pillanatra a szemét. A mágia köde még mindig ott volt, vibrált a bőre alatt, de ki kellett józanodnia. A gyűrű, ami a kezén lüktetett, szinte vibrált a felismeréstől. Hívta, hogy tűnjön el onnan.

Draco.

Ő volt az. Imperius átokkal egy pillanatra félbeszakította a rituálét, hogy kimentse őt. Nem látványosan, nem erőszakkal – csak annyira, hogy ki tudjon sétálni, mint aki maga döntött úgy, a többiekkel együtt. És közben az egész helyzet épp elég hitelesnek tűnjön. A varázsló felhasználta Caroline-t. Elkezdett kihátrálni a tekintetek kereszttüzéből. Ha hoppanált volna, akkor azonnal leleplezte volna magát, úgyhogy futnia kellett a kellő pillanatban.

Bellinda újra dühösen rántotta hátra a vállát, és közelebb hajolt a szőke Mrs. Evans-höz.

– Caroline, ha most elengedjük ezt… és ez volt a kulcs… akkor… Te mondtad, hogy mit kell tennünk. És most azt mondod, menjünk haza?

– Igen… – nyögte Caroline, és Hermione látta, ahogy megfogja a saját fejét. – Most nem tudjuk folytatni. Mindenkinek haza kell mennie. Az Anya akaratát már megtudtuk.

– Ezt, hogy érted? – sziszegte Bellinda.

– Mindent megkaptunk. Mára vége van.

– Velünk kell jönnie – mormolta a nő, de ezt csak ők ketten hallották.

– De nem ma – válaszolt fojtott hangon Caroline, majd hangosan újra megszólalt: – Nővéreim térjünk vissza az otthonainkba.

Ezzel Bellinda szavak nélkül maradt, és bár a tekintetében ott égett a düh, a kör többi tagja lassan megmozdult. Valaki előre lépett, majd eloltotta a máglyát, néhány nő már az erdei ösvény felé tartott. A tűz lassan kialudt, a sötétség újra elnyelte a tisztást.

Caroline még mindig mozdulatlanul állt, ahogy mindenkit elengedett maga mellett. A tekintete egy pillanatra Hermione szemébe mélyedt, és benne valami halk, fájdalmas bocsánatkérés derengett, mintha a saját testének elárulása miatt szégyenkezne. De ez igazából ez valami más volt, amit ő nem érhetett. Viszont az egyetlen igazi boszorkány nagyon is.

Hermione bólintott felé.

Aztán elindult. Lassan. Méltósággal. A fehér köpenye alig lebbent, és senki sem állította meg. Még Bellinda sem. Az ösvény elején még hallotta, hogy páran suttognak a háta mögött. De gyorsan kitért előlük. Mielőtt még bárki tehetett volna bármit, ahogy a fák sűrűje elrejtette az alakját, és már senki sem látta, feketére változtatta a ruháit és futásnak eredt. A lábai hangtalanul taposták az avart, a lépései céltudatosak voltak. A tánc még benne rezgett, a mágia még végigcikázott a karjain, de most csak egy dolog számított: el innen, vissza Dracóhoz.

Az erdei ösvény kanyarulata után, ott várta. Draco varázspálcáját még mindig a kezében tartotta, de amint meglátta Hermionét, elrakta. Megragadta a derekát, és úgy hoppanált vele, mintha az univerzum szövetét akarta volna átszakítani. Jócskán szédelegve jelentek meg az autó mellett.

– Szállj be! – utasította Draco, akin nem látszott, hogy annyira megrendítette volna a hoppanálás maga.

A boszorkány szó nélkül beült mellé. Csak nézett rá. A tekinteteik találkoztak egy pillanatra. Hermione zihálva figyelte, és megdermedt a látványtól. A férfit még soha nem látta így nézni. A tekintetete égetett, szinte olyan volt, mint a máglya ott a tisztáson, csak kékes ezüstszürke színű.

Nem kellett kérdés. Nem kellett válasz.

Draco beindította a motort, és a kocsi hangtalanul gurult el az erdőből, vissza a sötét éjszakába. A kék hold fényében mindketten tudták: most kezd igazán veszélyessé válni minden.

***

Egész úton nem szóltak egymáshoz. Nagy kitérővel indultak haza. Ragaszkodva a Caroline-nak mondott esti programhoz, elmentek egy közeli hamburgereshez, gyorsan megvásárolták az ételt, és megint egy kis kerülővel indultak haza. Időközben Draco levette a nyomkövető bűbájt az autóról, és most csak utaztak a holdfényes éjszakában. Valaki megint követte őket, de egyikük sem törődött vele.

Hermione beleburkolózott Draco cipzáras felsőjébe, amit a hátsó ülésen talált és igyekezett felmelegedni. A varázsló fel is tekerte a fűtést az autóban, és egy bűbájt is bocsátott a lányra, de a remegés még mindig nem maradt abba. Az adrenalin és a felfokozott érzelmektől érezte ezt, és kellett idő, mire Hermione megnyugodott. Ellenben utazott vele valaki, aki cseppet sem volt nyugodt.

Fél órán keresztül furikáztak, mire leparkoltak a ház előtt. Síri csendben mentek be a házba. A boszorkány ekkor már nem bírta tovább ezt az egészet. Mély levegőt vett, aztán a nappaliban a férfi szemébe nézett. Még mindig látta benne azt az őrületet. Az ádáz haragot.

De mégis Draco szólalt meg először, s hangjában nyoma sem volt annak, hogy mennyire dühös.

– Jól vagy? – kérdezte tőle furcsán rekedt hangon, mintha az egész világot fel akarná égetni, de csak azért nem tette, mert egyszerűen uralkodott magán.

– Igen – mondta a boszorkány színtelenül, aztán még mindig megremegett egy kicsit. – Nem volt semmi ezen a rituálén. Hatásos volt, éreztem valami elemit… de talán azért, mert nekem van mágiám. Francba, ezzel az egész adrenalinnal… Csak egy kicsit hideg volt. Ennyi. Jól… jól vagyok.

A varázsló láthatóan megelégedett ennyivel, de amikor lerántotta magáról a kabátot és a földre hajította, csak a kezdete volt valamiféle dühkitörésnek. A boszorkány tisztes távolságból figyelte.

– Belenéztem a fejekbe – szólalt meg Draco, mert nem bírta tovább.

– Ezért hoppanáltál velem a kocsihoz úgy, mint egy idióta? Ezért nézel úgy, mintha meg akarnál ölni mindenkit? Kicsit higgadj le! Túl vagyunk rajta, semmit sem történt.

Draco egész testében megfeszült. Nem akart lehiggadni, eszeveszetten tombolni akart. Mindenkit legalább letartóztatni, és többet sosem kiengedni.

– Azok a spinék a gyereket akarják. Mindent láttam, érted. Mindent tudok. Tudom hogyan, láttam mit akarnak veled tenni. Ezek betegek cseszd meg. Borzasztóan betegek – mondta Draco és szinte ordított. – Veszélybe kerültél. Kicseszett nagy veszélybe. Kimenekítést kérek. Most.

Egy ideges varázslattal lesöpört sok mindent a nappaliban. Még a lámpafény is megremegett a haragtól, amit Draco érzett.

– De…

– Ezek őrültek. Nem tudjuk ezt ketten kezelni – folytatta tovább a férfi. – Eddig csak gyanítottam, hogy valami ilyesmit akarnak, de most… Mint valami őrült banda. Ezt fel nem tudom fogni…

– Már közel járunk. Ez nem gond. Úgyse tudják ellopni, ami nincsen – jegyezte meg Hermione. – Vegyél már egy mély levegőt.

– Nem leszel csali… Nem, ha addig élek is. Nem fogsz a közelükbe se menni. Tudod, hogy el akartak rabolni? Ha nem átkozom meg Caroline-t…

– Egy erős konfúziós bűbáj is elég lett volna. Malfoy, az Imperius szabályellenes…

– Teszek a szabályzatra! – üvöltötte Draco. – Amit ezekben a fejekben láttam… És ha ezért akarnak felelősségre vonni, akkor majd én megmondom Kingsleynek és Tonksnak, hogy hova dugják a kurva kibaszott szabályzatukat.

– Találtál valami mást is? Flintről?

– Csessze meg Flint! Csessze meg az egész rohadt cornwalli koven magát! – csattant fel a varázsló. – Ezek kitervelték ezt az egészet veled. Nagyon alaposan, nagyon részletesen. Ahogy azzal a másik nővel is, csak balul sikerült. Hogy a francba lehetsz ennyire nyugodt?

– Nem tudom… Én… én nem éltem át semmi rosszat. Ez…

– Ki kell szállnod – jelentette ki Draco. – Ez neked nem játék. Tudom, hogy meg fogják kísérelni az elrablásodat. Ma nem sikerült, de hamarosan meg fogják próbálni újra. És Flint feleségét is, amikor el kell hoznia azt az Élet vizét. Bár ő csak amolyan B terv már.

– Nem lehet. Tönkretenném az egész dolgot, ha most kiszállnék. Eljutottunk arra a szintre, amikor már csak egy lépés a beépülés. Ez másnak sokkal tovább tartana.

– Hermione. Ez nem igaz. Nincs hová beépülni – mondta a férfi elkeseredetten, és idegesen beletúrt a hajába. – Nem boszi társat akarnak. Hanem a mágiádat, a testedet és az álgyerekedet. Nem érted az egészet…

– Akkor magyarázd meg.

– Magyarázatot akarsz? – Draco most már meg sem próbálta leplezni a dühét. – Elmondom… Mindenre felkészültek. Megfosztanának mindentől. A szabadságodtól, a méltóságodtól, az életedtől. El akartak már most rabolni, aztán készségesen veregetnék a vállam, mint egy megtört férjnek, némelyik szívesen alám tenné magát, hátha sikerül összehoznom neki is egy gyereket… Milyen kedves… Amíg téged kínoznának valahol. De felkészültek a szülésre. Berendeztek egy komplett kórházi szobát is erre. Ha nem megy természetes úton, akkor felvágnának és kitépnék belőled a gyereket. Evans élve akar, de ha nem jön össze az sem baj, mert meglesz a gyerek. Ő is csak ideig óráig kell…

– Malfoy…

– Folytassam? A gyereket fel akarják használni. Nem azért, hogy felneveljék. Oh, nem, nem. Kell nekik a vére. Van valami kibaszott rituálé, amivel szerintük mindenkinek varázsereje lesz. Ehhez pedig nem restek még egy gyilkosságot elkövetni. Ezek betegek. Én… én… ezt nem fogom hagyni. Ezeknek a közelébe sem mehetsz. Ezek állatok.

– Malfoy! Figyelj rám! Maradok, mert maradnom kell – szólalt meg Hermione eltökélten. – Akármennyire is nehéz ez a helyzet. Nem állhatunk meg. Nem zárhatsz ki az akcióból. Ez egy terv, nem egy valósan megtörtént emlék.

– Van más is.

– Mi van még?

Draco közelebb lépett hozzá, rettenetesen közel. És ez most nem tűnt játéknak, hanem sokkal komolyabbnak. Megérintette a boszorkány arcát, és maga felé fordította.

– Féltelek. Érted? Ez most komoly támadás. Nem egy olyan kis egyszerű akció, amit néhány trükkel meg tudunk fordítani a saját hasznunkra.

– Malfoy…

– Nem lehet még egy társam célpont – közölte Draco olyan hangerővel, hogy visszhangot vert a szobában. Ez a kontrolálatlan düh, amivel a férfi nem tudott mit kezdeni, egyre inkább túlnőtt rajta.

– Tudtuk, hogy ez előfordulhat – szólalt meg Hermione nyugtatóan. – Evans viselkedése is erre utalt. A partin, amin voltunk ott is megerősítettük.

– De ezt nem kell vállalhatod – sziszegte egészen közelről a férfi.

– Mi a fenéért vagy ennyire kiakadva? Értem ezeknek a lényegét, de sosem mondod el mi az, ami miatt pontosan fel vagy háborodva. Neked is aurorként kell gondolkodnod, Malfoy. Amit láttál az egy elmélet, egy terv. A legrosszabb forgatókönyv, ezt elismerem, viszont mi nem fogjuk hagyni, hogy ez megtörténjen.

– Cseszd meg, hogy ezt csinálod velem!

– Micsodát? Áruld már el, hogy mi van!

Összepréselte az ajkait, mintha nagyon nehezen találná a szavakat vagy tudná, de nem bírja őket elmondani.

– Ezt nem hiszem el, de ha nem mondom el neked… akkor biztosan nem mész el innen – sziszegte mérgesen Draco, aztán ismét beletúrt a hajába. – Én… én ezt… Bassza meg!

– Mi a fene bajod van? – kérdezett Hermione. – Hetek óta nem volt egy dühkitörésed se, erre éppen most? Értem, hogy ez felzaklatott. Engem is felzaklat. Tudom, hogy láttál dolgokat és beléptél néhány elmébe. Igyekszem higgadtan gondolni erre az egészre. Szóval mondd el!

Küzdött vele, végül aztán Draco kimondta:

– Beléd zúgtam.

A boszorkány ajkai meglepetten nyíltak szét. De nem bírt megszólalni. Mintha a világ egyszerűen a feje tetejére állt volna. Enyhén szédülni kezdett. És olyan riadtan nézett a viharszürke szemekbe, mintha ennél megdöbbentőbb dolgot soha nem hallott volna senkitől.

A varázsló vonásai ellágyultak ahogy ránézett, a szemében még mindig tombolt az elemi harag és a vágy, amiről egyikük sem akart tudomást venni. Most úgy érintette meg a boszorkány arcát, ahogy még eddig soha nem merte. Egyszerre volt nyugtalanító és felszabadító abban, hogy ezt kimondta. Legszívesebben megcsókolta volna Hermionét, de nem tette. Még nem. Most nem. Ez igazi volt, és nem játék. Nem akart tovább játszani.

– Nem most, nem is mostanában – folytatta a varázsló rekedt hangon. – Már régóta. Túl régóta.

– Régóta? – ismételte a lány, és érezte, hogy a bőrét szinte égeti a meleg tenyér.

– Igen – felelte halkan a férfi.

– És a sok ugratás és veszekedés?

– Próbáltam kezelni – vonta meg a vállát egykori mardekáros. – Nem mondom, hogy sikerült.

– És a barátkozás Harryékkel?

– Az stratégia, semmi köze nem volt hozzád – sóhajtott fel a férfi. – Jó kolléga akartam lenni. Jobb a barátja lenni a triónak, mint az ellensége. És bevált. A barátaim lettetek. De veled volt a legnehezebb dolgom, mindig így van.

– Draco…

– Ez az egyetlen okom, hogy nem akartam veled együtt dolgozni. Nincs más. Nem is volt. De persze ezt nem mondhattam meg egyik főnöknek sem. Belementem ebbe, mert nem hittem igazán, hogy közel kerülünk valami nagyon veszélyeshez. De ez az. A muglik veszélyesek, ha sokan vannak. Ők pedig sokan vannak.

– De ezek mégis muglik.

– Akik elraboltak egy varázslót, megöltek egy másikat és egy boszorkányt is – világított rá Draco. – És most terveznek egy következő elrablást, aminek te vagy a célpontja. Ez kurvára, kibaszottul veszélyes dolog.

– De…

– Úgy gondoltam, hogy kezelni tudom ezt, és profi leszek. De ez nem megy. Imádom az agyad, ahogy mindig szembeszállsz velem, ahogy együtt tudunk gondolkodni és megoldásokat keresni. A szenvedélyedet. Az őrületet, ami bennem is megvan, és ami most még nagyobb baromságokra késztet. Én…

– Nem kell többet mondanod – kérte a lány.

– Nem tudok tisztán gondolkodni. Nem vagyok objektív. Hát nem érted? Ha veszélyben vagy, nem tudok úgy gondolkodni, ahogy egy aurornak kell – kiabálta mérgesen a varázsló, miközben még jobban beletúrt a hajába.

– Én… én… nem is tudom mit mondjak.

– Nem kell semmit – szólalt meg újra a férfi, miközben megsimogatta a boszorka arcát. – Én ezt nem akartam… Nem akartam erről semmit sem mondani. Soha.

– Szóval a múltkori műsorod?

– Nem volt teljesen hazugság. Sőt egyáltalán nem volt hazugság – válaszolt mérgesen Draco, majd elengedte a lányt és idegesen felnevetett. – Kurva életbe!

Egy hosszú időre csend támadt a helyiségben.

– De mégis mióta?

– Amikor visszatértem Angliába, és jelentkeztem az Auror Parancsnokságon. Az első pillanatban, amikor találkoztunk. Megláttalak az Átriumban, és tudtam. Ennyi volt.

– Négy éve?

Draco csak bólintott.

– Sosem közeledtél hozzám másképpen – rázta meg a fejét a boszorkány.

– Én? Komolyan? Mit tehettem volna? Hívtalak volna randira?

– Mondjuk – fújta ki a levegőt a boszorkány. – Ez jobb lett volna, mint amit csináltunk egymással.

– Eljöttél volna?

– Nem tudom. Komolyan nem tudom – szólalt meg Hermione. – Most jobban ismerlek, mint az elmúlt négy évben bármikor… és… te jó ég!

– Szóval ezért kell kiszállnod. Nem tudlak így megvédeni. Egyszerűen félek attól, hogy hibázom, és ennek te leszel az áldozata – vallotta be őszintén Draco.

– Nem leszek.

– Nem tudhatod.

– Bocs. De te érzel többet. Neked kell elhúzni – mondta Hermione, majd kicsit távolabb húzódott tőle.

– Francokat.

– Én nem érzem ezt. – A szíve ennek ellenére olyan heves dobogásba kezdett, mint még soha. Nem kellett hozzá sem legilimencia, sem semmi más, hogy tudja, a férfi igazat mond. És nehéz volt kimondani ezt neki, mert nem akarta megbántani Dracót. Főleg, mivel száz százalékig nem állíthatta, hogy ő nem érez semmit a varázsló iránt. – Maradok. Menj el te! Ha ennek vége, akkor ezt megbeszéljük.

– Nem, nem, ez neked egyedül veszélyes. Én nem vagyok sehol ebben a történetben. Nekem itt biztonságosabb.

– Nem fogunk ebben megegyezni. Már látom. Akkor csináljuk ezt végig együtt, ahogy eddig terveztük – vetette fel Hermione. – Rendben?

– Elmondtam, hogy mi a helyzet. Őrültség ez az egész. Egyszerűen…

Draco egy pillanatra becsukta a szemét, aztán újra kinyitotta.

– Aurorok vagyunk.

– Azok vagyunk.

– Megcsináljuk. Együtt. Rendben? – mondta neki a boszorkány

– Nem tudom, menni fog-e – felelte Draco.

– Mennie kell – erősködött Hermione. – Ezt pedig tegyük félre. Aztán majd, ha túl leszünk ezen, akkor megbeszéljük.

– Jó, de csak akkor, ha értesítjük a parancsnokságot.

– Arról, hogy belém zúgtál?

– Dehogy – horkantott felt Draco, és először mintha nevetett is volna a hangjában. – Hanem arról, hogy hivatalosan is célpont vagy. Ez pedig veszélyesebb, mint először gondoltuk.

– Rendben.

– És most, ha megbocsátasz ki kell mennem levegőzni.

Azzal kiment a házból. Hermione pedig a nyikorgó kanapéra roskadt.

***

Majdnem éjfél volt már, de Hermione képtelen volt aludni, és Draco még mindig kint volt a hátsókertben, és az egyik korábban megszerzett sajtburgert fogyasztotta éppen. Az egész nap eseményei még mindig ott kóvályogtak körülötte. Végül a lány egy bögre teával indult el a férfi felé, aki kerti padon a csillagokat tanulmányozva. Megállt előtte, és Draco elfogadta a neki kínált bögrét.

– Köszönöm.

– Szívesen. Leülhetek? – kérdezte a boszorkány.

– Miért is ne? – vonta meg a vállát Draco.

Egy ideig szótlanul ültek ott, mintha valami megváltozott volna köztük. És talán ez így is volt. Végül a varázsló törte meg a csendet.

– Nem kell kedvesnek lenned velem azért, amit mondtam korábban. Nem változott semmit sem, csak tudsz róla. Ennyi.

– Arra számítottál, hogy majd idiótán viselkedek veled? – kérdezte Hermione. – Sok mindent másképp látok. Most már kimondtad. Én megértettem. Vitatkoztunk. Most éppen nem vitatkozunk. Ez valahogy így van rendben.

– Haragszol? – kérdezte Draco.

– Nem vagyok rád dühös – felelte a boszorkány. – Azért, amit érzel sem vagyok rád dühös.

– Nem kellett volna elmondanom – szólalt meg a varázsló. – Nem így, nem most. Lehet soha sem.

– Nem tehetsz az érzéseidről. Néha ezek csak úgy megtörténnek. Tényleg ezért kerülted, hogy soha ne dolgozz velem együtt? – tette fel a kérdést Hermione. – Azt hittem, hogy nem tartottál sosem jó aurornak.

– Dehogy. Miért gondoltad ezt? Persze nálad jobban senki sem hoz ki a sodromból, de elkötelezett vagy, bátor és nagyon is jó auror – nevetett fel a férfi. – De a kis feszültséget köztünk mindig is intő jelnek tartottam.

– Akkor ez most mindennek a próbája, nem?

– Eddig nem ment olyan rosszul, nem igaz?

– Mondjuk – vonta meg a vállát Hermione. – Még nem látom a végét ennek az akciónak. Talán még eltart egy darabig.

– Talán igen, talán nem. Még változhat a helyzet.

– Nagyon remélem – bólogatott a boszorkány. – És most extrán kell figyelnünk ezeket a tagokat… Áhh, a francba, Malfoy!

– Granger…

– Ezt el se hiszem – szólalt meg a fejét csóválva Hermione. – Miért én?

– Ne kelljen még jobban zavarba hoznom magam – kérte a férfi szinte esdeklően, de torokhangon nyögött fel, amikor a várakozó tekintetbe nézett. – Okos vagy, vicces, beszélni is lehet veled, ha nincs a közeledben egy díler a Zsebpiszok közből. Nincs ezeknek kimondottan miértje.

– Ez…

– Nem elég? Merlinre! Persze, hogy nem, mert az, hogy az idegeimre mész az nem elég – nevetett fel Draco keserűen. – Te vagy a napjaim szívverése. Az ok, amiért várom a következő napot, hogy találkozzunk, aztán összecsapjunk, vagy csak rámnézz, hogy idegesítsük egymást Potteréknél, veszekedj velem valami hülyeségen, vagy hülyét csináljunk magunkból egy eligazításon.

– Én… én sajnálom ezt. Bár azt mondhatnám, hogy ez ugyan ennyire kölcsönös, és nem hagynálak szenvedni.

– Nem szenvedek. Nekem ez nem szenvedés.

– Most még – szólalt meg a boszorkány. – De mi lesz akkor, ha vissza kell adnom ezt a gyűrűt, és meg akarjuk törni a bűbájt. Mi lesz?

– Én megfizetem az árát. Neked nem kell – jelentette ki férfi. – Aztán ez ennyi.

– Meg sem merem kérdezni, hogy mi az ára – válaszolt Hermione csendesen. – Nem akarom, hogy emiatt bármiféle bajod legyen.

– Megleszek – mormogta a varázsló csendesen. – Minden rendben lesz.

Egymás szemébe néztek egy pillanatra. Aztán a lány egyből irányt váltott.

– Nem. Meggondoltam magam, tudni akarom, hogy mi az ára ennek. – És Hermione Granger elszántsága nem ismert határokat. – Ha már nyílt lapokkal játszunk, akkor tudnom kell ezt is.

Draco hallgatott. Sokáig. Minden hallgatott körülöttük, ahogy a vihar is egyre közelebb úszott a város felé. Végül felállt. Lassan járkálni kezdett, mintha nem tudná, hogyan mondja el. Céltalanul próbált másfelé figyelni.

– Ha megtörjük a bűbájt, az… nem csak egy mágikus szerződés felbontása – szólalt meg halkan. – Ez egy ősi eljegyzési mágia. Családi varázs. Malfoy-vérhez kötött. Az ilyen kötéseket csak áldozattal lehet feloldani.

– Pontosan miféle áldozattal? – kérdezte Hermione.

Draco még mindig nem fordult meg.
– Az egyik fél, ez esetben a felbontó fél, elveszít valamit. Valami… fontosat. Egy darabot magából. Lehet emlék, lehet erő, lehet egy régi kötődés. Valami, amit nem lehet visszaszerezni. – Itt megtorpant, aztán halkan hozzátette: – Az én esetemben… a mágiám egy része. És minden, amit korábban irántad éreztem. Ezt nem lehet visszacsinálni. Nincs másik lehetőség.

Hermione szeme elkerekedett.
– A varázserőd egy része és minden, amit érzel? Nekem ez baromi nagy árnak tűnik. És az is. Merlinre.

A varázsló bólintott, még mindig háttal. Nem akart a szemébe nézni.
– Egy kis szelet. Mivel ez nem lélekkötéssel kezdődött… Nem végzetes, de… maradandó. Visszafordíthatatlan. És ha elengedlek, akkor mindent el kell engednem, és egy kicsit többet is. A meggondolatlanságom miatt.

A boszorkány nem válaszolt rögtön. Felkelt a padról, odalépett hozzá. A keze finoman érintette meg a vállát, mire a férfi végre ránézett.

– És te… ezt vállalnád. Értem. Csak úgy? És én csak úgy sétáljak el tőled? Miközben tudom, hogy mit áldoztál fel egy idióta döntés miatt? Nem gondolod, hogy ezt elnézem neked, hogy megtetszed.

– Nem „csak úgy”. – Draco hangja most már halkabb volt. – Azért, mert számítasz. Mert nem kérhetem, hogy viseld annak a súlyát, amit én idéztem elő. Amit titokban rád erőltettem. Nem gondoltam ezt át. Ez jogos.

A lány tekintete fájdalmasan lágyult.
– Annyira idióta vagy – jegyezte meg egy mély sóhajjal. – Hülyeség volt az egész. Meggondolatlan.

Draco lassan bólintott. A feszültség még nem múlt el, de valami megrezdült benne. Mintha az ő terhe is egy hajszálnyival könnyebb lett volna.

– Akkor tudod – mondta. – De amíg nem muszáj, nem bontjuk fel. Rendben?

A boszorkány hallgatott, aztán lehúzta az ujjáról a gyűrűt, néhány másodpercig nézte, majd visszahúzta.

– Rendben. De ha eljön az idő… akkor együtt csináljuk. Megértetted? Ennek van más módja is. Biztos lennie kell egy kölcsönös megegyezésnek, ami egyikünket sem érinti ennyire drasztikusan. Mert ha te megteszed a felbontást, attól nekem még nem lesz jobb.

– Akkor mindketten elvesztünk valamit magunkból és a varázserőnkből. Szerinted ennek lenne egyáltalán értelme? Engedd, hogy az egészet mind én csináljam – szólalt meg Draco.

– Ennek az egésznek nincsen értelme – nevetett fel kényszeredetten a boszorkány. – És nem, nem fogom engedni. Addig nem fogjuk ezt felbontani, amíg nem találunk valami normális megoldást az agyament őseid hülye varázslataira. Ki az, aki ilyesmit megcsinál? Őszintén…

– A Malfoyoknál nem létezik a válás. Szerződések és előnyős házasságok vannak. Tudom, hogy ezt archeikus neked.

– És ha kölcsönösen megromlik a kapcsolat köztük?

– Ez üzlet, Granger – szólalt meg Draco. – Ennyi és nem több.

– Szóval, amikor ezt Astoriának kellett volna adnod, akkor…

– Igen. Komolyan kellett gondolnom, és biztosnak lenni abban, amit akarok – folytatta a varázsló. – De nem voltam biztos benne. Ezért is nem adtam neki.

– És nekem?

– Csak a biztonságod volt a fontos – fújta ki a levegőt Draco. – Semmi más nem érdekelt.

– Önzetlen akarsz lenni. Értem ezt – kezdett bele a boszorkány, és már érezte azt a tompa fájdalmat a halántékánál, ami jelezte, hogy kezd teljesen túlterheltté válni. – De… a varázserőd egy részének az elvesztése nem éri meg ezt az egészet.

– Mert az érzéseim elvesztése megéri? Tudni, hogy volt valami, ami hiányzik és ürességet érezni… Áh… tudom, hogy hülyeség volt. De nekem az életed megéri ezt.

– Idióta barom – jegyezte meg Hermione. – Együtt megoldjuk ezt. Később. Rendben? Nem akarok semmilyen kifogást vagy bármit. Nem akarom árnyékként kísérni az életedet egy varázslat miatt. És nem akarom, hogy miattam ne lehess többé auror, mert megsérül a varázserőd.

A varázsló elmosolyodott. Szomorúan. De őszintén.
– Megértettem, Granger.

Draco nem nézett rá, hanem lerogyott megint a padra, aztán hátradőlt, és az eget kémlelte, amelyen milliónyi csillag gyúlt ki. Megszámlálhatatlanul sok galaxis, csillagköd és ki tudja még mi. Amelytől olyan kicsinek érezte magát, az érzéseit pedig túl nagynak.

– Csak lépjünk ezen túl. Rendben? – mondta ki végül Draco. – Mert ezzel most nem tudok megbirkózni. Úgy nem, hogy objektív maradjak közben.

– Eddig ezt nem gondoltam rólad. Volt egy kialakult képem rólad, ami most… teljesen megváltozott – jegyezte meg félhangosan Hermione.

– El tudom képzelni… A patetikus, vesztes, exhalálfaló auror, aki még szerelmes is… Szombati Boszorkányba való hír.

– Egy auror, egy nagyon tehetséges auror, aki megmentett ma este. Akinek fontos vagyok annyira, hogy még az akciót is megfúrná a biztonságomért, és még a varázserejét is megcsonkítaná. Igen… egy patetikus idióta – lökte meg egy kicsit játékosan a karját a boszorkány, és egy pillanatra mindketten halványan elmosolyodtak. – Adj egy kis időt, rendben? Ezt meg kell emésztenem nekem is.

– Nem kérek tőled többet – szólalt Draco. – Se ígéretet, se semmit. Majd, ha ennek vége talán megbeszéljük.

– Arra mérget vehetsz, hogy megbeszéljük – jelentette ki Hermione. – Talán… Merlinre… Nekem nem csak egy talán vagy.

– Persze csak akkor, ha kapok időpontot Zabini és Nott után…

– Az első helyen szerepelsz, addig látni se akarom őket. Se más idióta pasit, aki valami hülyeséget csinál, mert valami megmagyarázhatatlan okból vonzó vagyok a számára. Két őrült boszorkányszomorító, egy pszichopata és egy idióta. A szerelmi életem kész katasztrófa, ha hozzáveszem a többieket – nevetett fel kényszeredetten Hermione, majd hátrasimította a haját. – De te, Malfoy, te vagy az első, akivel foglalkozni szeretnék, ha ennek vége.

– És darabokra tépsz? – kérdezte egy félmosollyal a varázsló.

– Majd igyekszem kíméletes lenni – ígérte a lány.

– Végül is a sajnálat szex is szex – vonta meg a vállát Draco.

Mire Hermione csak megforgatta a szemét, és felnevetett.
– Nagyon vicces. Honnan veszed, hogy megsajnáltalak?

– Úgy nézel rám, mint arra a szegény kerberosz kölyökre. Mintha meg akarnál menteni, és rákényszerítened magad, hogy te is érezz valamit irántam. És ez nyugtalanít. Rám nem szokott egy nő sem így nézni.

– Nem mondtam, hogy nem érzek semmit. Csak azt, hogy nem ugyanazt, amit te.

– Fújjuk ki magunkat. Jó?

– Elég volt ebből a napból! – helyeselt Hermione. – Kellene pár előzetes jelentés és az emlékink a parancsnokságnak. Ma már nem vagyok képes többre…

– Kirúgsz a hálószobából?

– Ne legyél nevetséges, Malfoy!

Mindketten egyszerre sóhajtottak fel, aztán Draco megtörte a csendet.

– Jó ez a sajtburger.

– Örülök. És az enyém?

– Azt is megettem – felelte Draco nyugodtan. – Tudod a stresszevés…

– Ne is álmodj a sajnálat szexről! – figyelmeztette a boszorka. – Ez után meg főleg.

– Sosem múlt a boldogságom egy sajtburgeren. De az almáspite még megvan. Kéred? Ez tuti nem mérgezett.

– A napom hivatalosan is megmentett.

***

A pár órával későbbi vihar javában tombolt, amikor Draco kinyitotta az ajtót, és belépett a trurói házba. A szél üvöltött körülötte, a fák ágai vadul csapkodtak az ablakokban, mintha be akarnának törni. A cipője cuppant a vizes padlón, amely tükrözte a villámlás fehér fényét. Haja a homlokára tapadt, tejfölszőke szálak ragadtak a bőrére, kabátjából csorgott a víz, kis tócsákat képezve a köves járólapon. Levette a kabátot és a futócipőt. A hideg átjárta a csontjait, kezei elzsibbadtak a hosszú út alatt. Mire felért az emeletre – lépteit a lépcsőfokok nyikorgása kísérte –, addigra néhány varázslattal majdnem mindent megszárított magán, de a reszketés nem akart elmúlni.

Hermione felült az ágyban, és közben a póló lecsúszott a válláról. Az éjjeli lámpa tompa, meleg fénye aranyló glóriát vont göndör hajkoronája köré, árnyékot vetett az arcára, kiemelte a szeme csokoládébarna mélységét. Ébren volt, és várta őt. Csak várt, figyelte az óra ketyegését, számolta a villámokat, minden nesznél felkapta a fejét. Viszont Draco a tervezett negyedórát nagyon is túllépte, és a várakozás egyre fojtogatóbb lett.

– Mondtam, hogy ne várj ébren.

– Mintha tudnék pihenni – sóhajtott fel a lány. – Minden rendben ment?

– Elküldtem – szólalt meg Draco, miközben elővett egy pólót a szekrényből. – Az összes emléket. A jelentéseket. Bedobtam a postaládába. Már valószínűleg mindent megkaptak. Ráírtam, hogy sürgős. Úgyhogy Kingsley és Tonks nem fog aludni.

A hangja fáradt volt, de még mindig túlfeszített. Mintha az adrenalin lüktetése még nem engedte volna el teljesen. Hermione figyelte, ahogy a férfi enyhén remegő ujjakkal kigombolja a póló nyakát, amely kissé még nedvesen tapadt hozzá. Nem tűnt megkönnyebbültnek. Inkább dühösnek. És valami más is volt benne. Persze a lány nem gondolta, hogy minden megoldódik egy csapásra, és eltűnik a feszültség.

– Történt valami? – kérdezte halkan Hermione.

Draco egy pillanatra megállt, lehunyta a szemét, majd megszólalt:
– Követtek. Ezért áztam el teljesen, miközben azt játszottam, hogy az éjszaka közepén futnom kell. Lumos nélkül egy kicsit nehezebben ment.

Hermione kiszállt az ágyból, mezítláb lépett a hideg padlóra. Egy fürdőköpenyt húzott magára, és odasétált hozzá, miközben a villám megvilágította őket kintről.

– Ki volt az?

– Nem tudom. Nagyon rosszul lehetett látni, nem ismerős autó volt. Aztán gyalog jöttem vissza, mert nem akartam kockáztatni a hoppanálást. Egy ponton megállt mögöttem a kocsi… azt hittem, kiszáll valaki, de mikor meglátta, hogy egyedül vagyok, továbbhajtott.

– Bassza meg – sóhajtott fel Hermione, majd ösztönösen kinézett az ablakon. Semmit sem látott. Mindegyik ház ablaka sötéten nézett az utcafrontra. Aztán visszafordult a férfi felé. – Gondolod, hogy megkockáztatták volna, hogy megint elraboljanak?

– Pontosan ez volt az első gondolatom. A kocsi a belváros óta követett. Távolról. Tudatos volt. A szokásos futóútvonalamon jöttem. És ott vártak rám. De nem támadtak. Csak… figyeltek. Jó tudni, hogy én egyáltalán nem érdeklem őket.

– Vagy megfigyelték, hogy téged milyen gyorsan iktathatnak ki – vetett fel Hermione. – Bármi is van. Téged némileg fenyegetésnek gondolnak.

– Ez is egy elmélet.

Draco nem mozdult, csak lehajtotta a fejét, mintha szégyellte volna a reszketést, amit nem tudott elfojtani. A kezei ökölbe szorultak. Hermione elővarázsolt egy törölközőt, amit a karjára terített. Lassan a férfi mellé lépett, és ujjai végigsimítottak a karján.

– Gyere – mondta halkan. – Ülj le inkább.

A varázsló bólintott, és hagyta magát átvezetni a szobán. Hermione leültette az ágy szélére, és a száraz törölközővel a férfi haját kezdte dörzsölni. Mint aki azt mondaná: „még itt vagy, és én is itt vagyok”.

– Miért csinálod ezt?

– Mert… nem kell mindennek oka legyen – szólalt meg a boszorkány. – Csak…

– Hagyjuk ezt a sajnálkozást, rendben? – Draco lehunyta a szemét. A teste fáradt volt, elázott és túlfeszített. Szinte ordítva vágyott erre a gyengéd érintésre. – Nem kell ezt tenned miattam. Se amiatt, amit érzek.

– Abbahagyjam? – kérdezte Hermione.

– Nem – rázta meg a fejét a varázsló. – Kínozzuk egymást.

– Ezt nem annak szánom.

Draco felnézett rá és elmosolyodott. Hermione megállt egy pillanatra, aztán levette a törölközőt a varázsló fejéről. A kissé még mindig nedves haj a lehető legtöbbféle irányba, kócosan állt. Kétségtelen volt, hogy Malfoy mindenféle lehetséges módon jóképű volt. Hermione pedig annyira vágyott arra, hogy megcsókolja. Őrültségnek tűnt az egész. Ahogy megérintette a haját, ami most is azt a hanyag eleganciát tükrözte, amit mindig, mintha a mágia és akár az időjárás sem tenne benne kárt. Legszívesebben beletúrt volna, összeborzolta volna, bár tudta, hogy Malfoy ettől csak még jobban nézne ki. Nem kellett volna még jobban túlfeszíteni a már így is feszes húrokat.

– Akkor ülj az ölembe, és tedd a szádat az enyémre – szólalt meg kertelés nélkül és némileg rekedten a varázsló. – Ha kínzást akarunk, akkor csináljuk rendesen.

– Oh – nevetett fel a lány. – Nem hiszem, hogy objektív tudnék lenni, ha megint úgy megcsókolnál, ahogy a rituálé előtt.

– Vállalnám ezt a kockázatot – mormolta a férfi, aztán a felcsúsztatta a kezét a boszorkány derekára, és egyszerűen egy erős rántással ölébe húzta. A pocak persze útban volt, de valahogy ezt egyiküket sem érdekelte.

A varázsló felcsúsztatta a másik kezét a lány arcára, és mielőtt bármit is mondhatott volna bármelyikük, vagy akár idejük lett volna gondolkodni, lehúzta magához és megcsókolta Hermionét. Ez most nem egy játék része volt. Messze nem. Hanem csak kettejüknek szólt. A boszorkány karjai a férfi nyaka köré fonódtak, és ösztönösen közelebb húzódott hozzá, miközben a törölköző leesett az ágyra.

A szájuk először csak egy finom pillanatra időzött el egymáson. Annyira jól passzoltak az ajkaik, és… nem bírták megállni, hogy el ne mélyítsék a csókot. Ahogy Draco nyelve becsúszott a boszorkány nyitott ajkain, Hermione gerincén elektromos borzongás futott végig. Kezdett nagyon is tetszeni az ötlet, hogy mindent dobjon félre, és érezze jól magát. És igen, meg kellett volna tennie. De szinte már túl sok volt, ahogy Draco nyelve az övéhez ért. Egyre többet és többet akart belőle. Szinte kínszenvedésnek tűnt elválni az ajkaitól, úgy hogy ne követelte volna vissza őket.

– Bassza meg – mormolta Draco a lány ajkaira.

Hermione úgy érezte, hogy szédül. Hangosan kapkodta a levegőt, és megtapasztalta milyen, ha igazán felforgatja valamit az egész lényét.

– Mindent összezavarunk – sóhajtott a lány. – Nem kicsit.

– Akármit is gondolsz rólam. Én nem vagyok az alkalmi szex híve – közölte Draco. – Nekem ez nem egy játék.

– Mindent túlbonyolítottál a gyűrűvel.

– Tudom.

– És a csókkal.

– Azt is tudom.

– És francba is, nem tudtam, hogy tényleg ennyire jól csókolsz – sóhajtotta a boszorkány. Miért nem tudott neki csak egyszerűen igent mondani? Fejest ugrani ebbe az egészbe. Képtelen volt dönteni, és rábólintani, hogy ő is akarja ezt. De mit is várt magától, amikor alig pár órája tudta, hogy Draco pontosan mit érez iránta. Mindig mindent azonnal meg akart oldani, de ehhez idő kellett.

– Sajnálom. Elragadtattam magam.

– Nem csak te. Én ezt most nem…

– Ne folytasd! – állította meg Draco, majd gyengéden megérintette az arcát. – Ha vége lesz ennek és meggondoltad, akkor folytatjuk.

– Jó – mondta Hermione, aztán a varázsló segítségével újra talpra állt. – Most egyelőre… legyen az ügy fontos.

– Jól van – fújta ki a levegőt a férfi hosszan. – Akkor várjuk a további utasításokat.

– Addig is – a lány mélyen a szemébe nézett –, megpróbálhatnál aludni.

– Neked is kellene.

– Nem hiszem, hogy menni fog.

– Csak próbáld meg.

– Igyekszem – fújta ki a levegőt a boszorkány.

Draco ajkán halvány, kimerült mosoly suhant át. Remélte, hogy ez menni fog. De addig is megelégedett azzal, hogy a boszorkány közelében volt.

feltöltötte 2025. Sep. 05. | Nyx | hozzászólások: 0