45. fejezet
Újra Londonban

– Félelmetes, ha a parancsnokság megtudja, hogy hivatalosan is meg akarnak ölni vagy legalábbis elrabolni, akkor egyből berendelnek rendkívüli elbeszélgetésre – szólalt meg Hermione másnap reggel, amikor behozta a képeslapot a postaládából. Ez most egy cseppet sem vicces kép volt. London összetéveszthetetlen látképe köszönt vissza róla. – Ilyen gyorsan még sosem reagáltak egyetlen egy üzenetünkre sem.

Draco lenyelte a reggeli kávé utolsó kortyát, letette a csészét, aztán átvette a képeslapot. Először csak megforgatta az ujjai között, mintha csak játszani akarna vele.

– Csak téged rendeltek be? – kérdezte anélkül, hogy belenézett volna az üzenetbe, amit az imént kaptak.

– Mindkettőnket. Meglepetés.

– Áh, látom – szólalt meg nehezen a varázsló, és gyorsan átfutotta az írást. – Nincs ezen mit csodálkozni. De valami más is lehet… talán. Látom Kingsley nem éppen a szavak mestere. Legalább írhatott volna valami kedveset is. A tegnapiak után jól esett volna a lelkemnek. Elvégre mind a ketten épségben és egy halom mocskos információval tértünk vissza. És egy varázslényt is megmentettünk nemrég.

– Mit vártál? Merlin rendet?

– Bronz fokozatot, csakhogy ne legyünk nagyravágyóak – vigyorgott a férfi elégedetten, aztán ásított egyet.

– Oh, hát persze.

– Nem mondhatod azt, hogy nem értékelem reálisan a munkánkat.

– Ha mindkettőnket visszarendelnek a parancsnokságra, akkor megszüntetik a fedett akciót? – kérdezte Hermione. – Tudom, hogy a Titokvédelmi Alaptörvény miatt nem akarják kirendelni ide a kommandós csapatot, de… ez már bőven sok infó, hogy ezt megtegyék. Nem tudom kitalálni, hogy mit akarnak. Mit gondolsz?

– Ez is elképzelhető. Nem egyedi eset az ilyesmi – felelte Malfoy. – Bár engem csak egyszer vettek le egy komolyabb muglikat értintő ügyről. Szóval ez nem is az a szokványos megoldás. De az is lehet, hogy Kingsley jól le akar szúrni mindkettőnket.

Hermione csak felnyögött.
– Miért? Nem egymást öljük itt a messzeségben. Ha ezt tennénk sem tudná, mert senki sem írja meg az ilyesmit a jelentésében.

– Főnöki erőfitoktatás, hogy ne is tegyük meg – vonta meg a vállát Draco. – Vagy az, hogy ne hősködjünk. Lehet, hogy miattad van az egész.

– Miattam? Persze biztos.

– Kingsleynél protekciós vagy – vonta meg a vállát a varázsló.

– Dehogy.

– A trió mindig is az volt – jegyezte meg mindenféle él nélkül Draco. – És most kivételesen egyet tudnék érteni vele, hogy kivonjon ebből az akcióból.

– Ne kezd ezt megint!

– Ebben nem én döntök – mondta Malfoy auror, és kihúzta magát. – Mi megbeszéltük ezt egymás között. Továbbra is együtt dolgozunk. Együtt fejezzük be ezt az ügyet. Ennyi. És ehhez tartani is akarom magam.

– Persze. Kingsley a vezető.

– Pontosan.

Hermione az ablakhoz lépett és kinézett a kertbe, ahol a reggeli pára még nem oszlott el teljesen. Az idilli látvány egyáltalán nem nyugtatta meg.

– Tudod, mi a legrosszabb ebben az egészben? – fordult vissza. – Hogy pontosan akkor kell mennünk, amikor kezdjük megérteni, hogy mi folyik itt. Mintha szándékosan akarnák megakadályozni, hogy a nyomára bukkanjunk.

Draco felállt és mellé lépett az ablakhoz. A válla majdnem megérintette Hermione vállát.
– Vagy éppen azért hívnak vissza, mert túl közel jutottunk – mondta halkan Malfoy. – Flinttel pedig semmit sem kezdtünk. Eddig legalábbis nem találtuk meg.

– Túl közel? – legyintett Hermione, de a hangja nem volt meggyőző. – Mondhatjuk így is.

– Mondhatjuk.

– Semmi sem volt Flintről tegnap?

– Nem, semmi – mondta Draco, aztán sóhajtva beletúrt a hajába. – Te és a gyerek voltatok a gondolataik központjában. De ez éppen elég volt. Flint csak a hab lehetett volna tortán.

Egy pillanatig csak álltak ott, egymás mellett, szótlanul, miközben kint melegedni kezdett az idő.

Hermione borzongott, amikor a tegnap történtekre gondolt. Még mindig kissé fájt a feje, és nem akart a férfi vallomására gondolni – vagy legalábbis nem így, nem most, mikor minden a feje tetejére állni készült. Draco észrevette a vívódását, és ösztönösen közelebb lépett hozzá, most már nem csak véletlenül értek egymáshoz. De csak annyira, hogy érezze, mellette van.

– Kingsley ma délre hív minket – folytatta Draco, miközben újra elolvasta a képeslapot.

– Akkor nem ad túl sok időt arra, hogy összepakoljunk.

– Ki mondta, hogy össze kell pakoljunk? – kérdezte a varázsló. – Lehet, hogy csak egy rövid beszélgetésről van szó, és holnapután már vissza is jöhetünk. Vagy még ma este. De szívesen aludnék egy éjszakát otthon.

Hermione szkeptikusan nézett rá.
– Úgy gondolod?

Draco hosszan nézett a szemébe, majd megrázta a fejét.
– Nem. De azt sem akarom elhinni, hogy ez volt az utolsó reggelünk ebben a házban. Túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen.

– Miért? – kérdezte Hermione halkan. – Annyira rossz volt itt?

Draco meglepődött a kérdéstől. Körülnézett önkéntelenül is. A konyha, a recsegő padló, a nyikorgó ajtó, a hideg falak… mind ismerősek lettek. De ha tényleg vége ennek a megbízatásnak, akkor nem ezek fognak hiányozni neki.

– Nem – ismerte be végül. – Egyáltalán nem volt rossz. De egyetlen egy percre sem fog hiányozni ez a kis egérlyuk.

– Az persze nekem sem – ismerte be a boszorkány. – A saját lakásomban könnyebb lélegezni, mint itt, pedig az sem túl nagy.

A csend betöltötte a konyhát. Hermione lesütötte a szemét, mintha hirtelen nagyon érdekes lett volna a padló mintája.

– Francba Kingsleyvel – mondta végül a boszorkány.

– Igen – bólintott Draco.

Hermione felnézett rá, és Draco meglepődve vette észre, hogy a lány szeme kissé fényes lett. Nem sírt, de közel állt hozzá. Valami ott feszült a tekintetében – valami kimondatlan, valami, amitől a szavak a torkára forrtak.

– Ha ennek tényleg vége, és más küldetésekre küldenek bennünket külön-külön…

Draco lassan megrázta a fejét, és finoman összeért a válla Hermione vállával.

– Majd túléljük – vágta el a mondatot halkan, de határozottan. – Mindketten túléltünk már rosszabb helyzeteket is. És… nem hiszem, hogy most lenne az a pont, ahol meg kellene állni lelkizni.

Hermione tekintete egy pillanatra megremegett, de aztán bólintott.
– Tudom. Csak néha úgy érzem, ha most véget ér… akkor nem csak egy küldetés ér véget.

Draco elmosolyodott. Nem volt vidám mosoly, inkább szomorú és fáradt, de őszinte.
– Akkor majd ahhoz alkalmazkodunk.

– Igen, ez igaz – ismételte meg halkan Hermione, és a szeme végre elmosolyodott, ha csak egy pillanatra is. Az átkozott stressz a legrosszabbat hozta ki belőle.

– Jó. Akkor induljon a kaland. Mivel ennyire szorít az idő, én azt mondanám, hogy menjünk a Malfoy-villába az autóval. Ott letesszük, és onnan hoppanálunk.

– Hányszor kell onnan hoppanálni?

– Elég egyszer. Van egy varázslókocsma a Szárnyaszegett Szirtitündér, ez a Malfoy birtok környékén van, de most nem akarok a szüleimhez elmenni, onnan pedig Hop-porral mennénk tovább – vázolta fel a varázsló. – Így rendben lesz?

– Nekem rendben van.

– Akkor készüljünk – mondta Draco. – Lezárunk itt mindent, ahogy szoktuk.

– Jól van.

Elkezdtek készülődni. Hermione gépiesen öltözött át, de a gondolatai egyre inkább visszatértek ahhoz, amit Draco tegnap este mondott neki. Majdnem egész éjjel ezen gondolkodott, és hallgatta a férfi szuszogását, aki hasonlóan éberen aludt vagy ténylegesen ébren töltötte az éjszakát. Négy éve. Négy éve szerelmes belé, és csak plátói módon. A szavak még mindig visszhangoztak a fejében, és minden alkalommal, amikor rágondolt, furcsa, meleg érzés járta át.

Te vagy a napom szívverése – ismételte meg a vallomást. Amire válaszul annyira érezni akart valamit. Azt mondani neki, hogy én is ezt érzem, de… Négy évig semmit sem vett észre rajta. Vagy csak nem akarta? De a férfi észrevette, nagyon is észrevette és a gondolatai között volt, majdnem mindig. És jó képű volt, ezt nem lehetett tagadni. Persze Draco Malfoyt nem jóképűnek és karizma nélkülinek nevezni olyan lett volna, mintha ha ciánra azt mondta volna, hogy csak egy kicsit ártalmas az egészségre. Valamiért ő is érzett vonzódást a férfihoz.

Nem volt készen erre. Még egyáltalán nem volt készen arra, hogy erről beszéljenek. Hogy szembenézzen azzal, mit is jelent ez számára. Mit jelent az, hogy Draco Malfoy – aki egykor a legnagyobb ellensége volt – négy éve csendes, reménytelen szerelemben él vele kapcsolatban. A saját vaksága is borzasztóan zavarta, amikor ez mindent megmagyarázott.

És mi a helyzet azzal, amit ő érez?

Hermione megállt, egy félig összehajtott pulóverrel a kezében, majd a táskája után kutatott. Ez volt az a kérdés, amit nem mert feltenni magának. Mert ha őszinte volt, ezek a hetek tényleg mások voltak. Draco más volt. És ő maga is… más volt vele.

Amikor Draco nevetett a csipkelődéseiken, amikor ugratta őt, vagy amikor váratlanul megérintette a vállát, hogy felhívja a figyelmét valamire. Amikor reggel a konyhaasztalnál ülve megfigyelések gondolatait cserélt vele, vagy csak együtt ötleteltek, és észrevette, hogyan csillan fel a férfi szeme, ha valami érdekes dologra bukkant. Vagy ahogy tegnap este nézett rá, mielőtt kimondta azokat a szavakat. Mintha minden egyes mozdulatában, minden egyes pillantásában ott lett volna az a négy év, amit egyedül töltött ezzel az érzéssel.

Őszinte volt. Ezt kétségtelen.

– Granger? – szólalt meg Draco a szomszédos szobából, ahol az akták egyik részét szedte össze. Most már mindenhol ott voltak az ezzel az üggyel kapcsolatos iratok. – Készen vagy?

Hermione összerezzent. A hangjában valami megváltozott. Sokkal mélyebb, sokkal határozottabb. Talán ő is ugyanúgy vergődött a tegnap este történtekkel, mint ő, de keményen elnyomta magában az érzéseket. Igen, végül is profiként kellett viselkednie.

– Igen, persze készen vagyok – válaszolta gyorsan, és folytatta a pakolást a lány. – Csak még elteszem Flint könyvét.

A könyv súlya furcsa módon megnyugtatta. Valami kézzelfogható, amire koncentrálhatott ahelyett, hogy azon törné a fejét, mit is érez valójában Draco iránt. Vagy inkább, mit is érzett már korábban is, csak nem merte bevallani magának. Erre az utóbbira gondolni sem akart.

Draco várta az ajtókeretnek dőlve, táskájával a vállán. Szemüvegét az orrára tolta, majd várakozóan nézett rá. A napfény átszűrődött a függönyön, és különös fénybe vonta az arcát – finoman kirajzolta az állcsontját, a szeme körüli árnyékokat, amelyek árulkodtak az álmatlan éjszakáról. És még így is borzasztóan jóképű volt.

– Biztos vagy benne, hogy rendben lesz? – kérdezte halkan a lány. – Úgy értem, a tegnap este után…

Hermione abbahagyta a pakolást. Itt volt a pillanat, amikor beszélniük kellett volna erről. Amikor kimondhatták volna, amit mindketten éreztek, de egyikük sem merte bevallani. De helyette csak a fejét rázta.

– Rendben lesz – jegyezte meg férfi. – Most az a fontos, hogy visszajussunk Londonba.

Draco hosszan nézett rá, mintha várta volna, hogy mégis mond valamit. Hogy reagál végre arra, amit neki mondott. De Hermione elfordította a tekintetét, és becipzározta a táskáját.

– Akkor induljunk – mondta végül Draco, de a hangjában egy alig észrevehető csalódás lappangott.

Ahogy kiléptek a házból, és Draco elkezdte a védelmező varázslatokat helyére tenni, Hermione érezte, hogy valami megváltozott közöttük. Nem rossz irányba, de… másképp érződött köztük az, ami most volt. Mintha egy láthatatlan fal omlott volna le, és most mindkettőjüknek újra kellett tanulnia, hogyan viselkedjenek egymással.

Semmi sem volt rendben. Kusza érzelmi káosz közepén jártak. És amikor visszatérnek Londonba, amikor Kingsley elmondja nekik, hogy mi vár rájuk, akkor döntenie kell. Arról, hogy mit akar. Arról, hogy képes-e szembenézni azzal, amit Draco mondott neki. És azzal, hogy ő érez-e valamit iránta.

Mert négy év alatt sok minden megváltozhatott. És talán az is, amit ő érzett Draco Malfoy iránt – anélkül, hogy észrevette volna.

Draco éppen a kulcsokat kereste a zsebében, amikor egy hang törte meg a reggeli csendet.
– Emma! Emma, drágám!

Hermione összerezzent. Caroline Evans sietve közeledett feléjük a szomszédos ház felől, egy rakás levéllel a kezében. Nyilvánvalóan éppen a postáért ment ki, amikor megpillantotta őket a táskáikkal.

– Jó reggelt!

– Jaj, ne mondd, hogy elutazol vagyis elutaztok! – Caroline szinte lélegzet-visszafojtva érte el őket, szeme a táskákra szegeződött, majd Hermionéra. A boszorkány gyorsan összeszedte magát, és előhúzta azt a barátságos mosolyt, amit az elmúlt hetekben tökéletesített.

– Igen, csak… egy barátomhoz megyünk Londonba.

– Csak pár napra – szólalt meg Draco.

– Pár napra? – Caroline hangja szinte kétségbeesett lett. – De Emma, te nem mondtad, hogy… Úgy értem, olyan hirtelen…

Draco diszkréten hátrább lépett, de Hermione érezte a tekintetét magán. Caroline szemmel láthatóan küzdött azzal, hogy ne tűnjön túlságosan tolakodónak, de a pánikja egyértelmű volt.

– Mikor jöttök vissza? – próbálkozott az idősebb nő. – Mert tudod, a kerttervezéssel kapcsolatban még beszélni akartam veled, és… Beszélhetnénk a tegnapi rituáléról is.

– Caroline. – Hermione finoman megszakította a szóáradatot. – Csak pár nap. Semmi komolyabb. És mindenre lesz időnk, ne aggódj. De ne most, hanem később.

– De miért olyan hirtelen? – Caroline nem hagyta annyiban. – Tegnap este még nem említetted, és most…

Hermione érezte, hogy Draco megfeszül mellette. Ez pontosan az a helyzet volt az, amire számítottak. Az előttük álló nő finoman megremegett, a kezében lévő leveleket szorosan markolva keresett valamit, amivel maradásra bírhatná őket. Látszott, hogy nagyon is küzd magával.

– Egy régi barát hívott fel – magyarázta türelmesen Hermione, és igyekezett minél pontosabban fogalmazni. – Fontos ügyben. Tudod, milyen az, amikor valaki segítségre szorul. Ez egy… már-már családi ügy. És Harry nekünk olyan, mintha a családtag lenne.

– Legjobb haver – bólogatott Draco engedelmesen. – És a felesége Ron is.

– Ron?

– Ronnie – pontosított a férfi. – Veronica.

Caroline szeme hirtelen csillogni kezdett, mintha könnyek gyűlnének benne. Borzasztóan kétségbe volt esve. A két auror már majdnem megsajnálta a nőt, de persze mind a ketten tudták, hogy mit tervezett. És csak Draco ismerte ezt részletekbe menően.

– De Emma, én… És mind a kettőtöknek mennie kell?

Hermione szíve összeszorult, és igyekezett együttérzően nézni rá. Caroline egyértelműen ragaszkodott hozzá, talán jobban, mint ahogy azt várta volna. Biztos volt benne, hogy a tegnap esti rituálé és az elszalasztott elrablása nem múlt el nyomtalanul.

– Caroline, én… – kezdte, de a nő már megragadta a karját.

– Fontos lenne…

– Nem tudok maradni – mondta Hermione határozottan, de kedvesen. – Sajnálom, de ez tényleg fontos. Jövök vissza.

Draco köhintett egyet, jelezve, hogy ideje lenne indulniuk. Caroline megfordult, és most őt is kivizsgálta a tekintetével.
– London baromi messze van, Caro – szólalt meg végül. – Ha nem indulunk időben, akkor… el fogunk késni.

Caroline tekintete oda-vissza járkált közöttük, mintha próbálná megfejteni, pontosan milyen módon érhetné el a maradásukat. Aztán visszafordult Hermionéhoz.

– Persze, persze. Ne is törődjetek velem – nevetett fel kényszeredetten a nő.

– Találkozunk pár nap múlva.

Caroline gyengéden megszorította a kezét.
– Vigyázzatok magatokra. Mindketten. És… Emma, ha bármi bajod van, tudod, hogy hívhatsz.

– Tudom – bólintott Hermione. – Köszönöm. Nagyon jó barátom lettél.

Ahogy beültek az autóba, Caroline még mindig ott állt a járda szélén, a levelekkel a kezében, és nézett utánuk. Hermione nem tudta levenni róla a tekintetét a visszapillantó tükörben, míg el nem tűntek a sarkon. Amikor végre ez megtörtént hangosan fújta ki a levegőt.

– Túlzottan ragaszkodik hozzád – jegyezte meg Draco halkan.

– Szerinted tegnap történt vele valami? Csinált valamit vele Robert?

– Lehet – felelte a férfi. – Nem néztem meg.

– Francba…

– Tudom – mondta Draco, és egy pillanatra a kezét a kormánykerék tetejére tette, mintha meg akarta volna érinteni az övét, de aztán meggondolta magát. – De nem tehettünk mást, mint amit eddig is.

Hermione bólintott, de a szíve még mindig nehéz volt Caroline utolsó pillantása miatt.

– Nem tudom, hogy miért sajnálom…

– Mert nem láttad a fejében azt, amit én – mondta Draco egyszerűen. – Ez egy agymosott ribanc, gyilkos gondolatokkal. Egyáltalán nem kell sem sajnálnod, sem együtt érezned vele.

– Nekem nem mutattad meg azt, amit láttál – említette meg a boszorkány.

– Nem is akarom – felelte a varázsló hidegen. – Ne is kérd tőlem. És tegnap már mindent elmondtam. Semmi szükség vizuális emlékeztetőre is.

– Nem kell óvnod. Nem kislány vagyok, hanem az auror, aki a társad. Én is láttam már szörnyű dolgokat, át is éltem párat – jegyezte meg sértődötten Hermione. – Szóval kibírom.

– Tudom – felelte Draco, most már halkabban. – De én nem akarom, hogy kibírd.

Hermione értetlenül nézett rá.
– Ezzel mégis mit akarsz mondani?

– Azt, hogy nem kell mindent látnod, amit én látok – mondta a varázsló mindenféle érzelem nélkül. – Én sem akarnám látni újra. Nem csak valami manipulációról volt szó… hanem valami torz, mély, beteg dologról. Olyasmiről, amit még kimondani is nehéz. Robert… nem csak belemászott a fejébe. Újjáépítette belülről. Mély pszichológiai hadviseléssel mindent, ami neki nem tetszett szétszedett, elérte, hogy engedelmeskedjen neki. A személyisége darabokban volt, és ő újraépítette Carolinet. Mint egy bábut.

Hermione lesápadt. Csend telepedett közéjük, csak a motor halk zúgása hallatszott.
– Te láttad, milyen volt előtte? – kérdezte óvatosan.

– Részleteket – bólintott Draco. – Egy félszeg, bizonytalan nő, aki próbált kilépni abból a bántalmazó közegből, de valami mindig visszahúzta, ez volt Robert. Aztán egyszer csak… megszűnt önmaga lenni. Onnantól kezdve nem döntött többé. Csak engedelmeskedett. Nem akartam túl mélyre menni, de… láttam, amit láttam.

Hermione összerándult. A gyomra görcsbe szorult.
– Nem volt választása.

– Nem – ismerte el Draco. – És ez a legszörnyűbb az egészben. De nem ez az akciónk tárgya. Nekünk ő ugyanolyan ellenség.

Hermione elfordult, és a tájat kezdte bámulni az ablakon keresztül. Hirtelen minden zöld fakóbbnak tűnt, az út végtelenebbnek.

– Akkor miért gyűlölöd mégis?

A varázsló csak hosszan hallgatott. Aztán végül megszólalt:
– Ez nem gyűlölet. Az is, de elsősorban nem az. Csak emlékeztet arra, hogy nem tudok mindenkit megmenteni.

– És mégis… – suttogta Hermione.

– Mégis. – Draco hangja elhalkult, de benne volt minden harag, csalódás és fásultság. – Lehet, hogy Caroline már rég nincs is. Csak valami árnyék maradt belőle. És én… én nem akarom, hogy te az áldozatává válj, miközben megpróbálnád megmenteni.

– Nem is akarom.

– Ezt remélem, hogy tényleg komolyan gondolod.

Hermione nem válaszolt. A tekintete az ablakon túli fákat pásztázta, de valójában nem látott semmit. A mellkasában ott kavargott a tehetetlenség, és benne valami mély, csontig hatoló szomorúság. A tompa, kavargó nyomás telepedett meg benne, ami szinte fizikailag is összeszorította a bordáit. Minden egyes lélegzetvétel nehezére esett, mintha a levegő sem akarna már megmaradni benne. Az érzés nem volt új. De most valahogy más volt. Mélyebb. Hidegebb. Halk és alattomos.

És ő csak ült tovább, némán, mozdulatlanul, miközben a táj csendesen haladt tovább körülötte, mintha nem is számítana már, hogy jelen van-e benne egyáltalán. Ám volt, akinek igen is számított.

Draco egy pillanatra ránézett.
– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy nem ezt vártad tőlem.

A boszorkány felé fordult. A tekintetük találkozott. Egy pillanatra sem kellett több, nem kellett több szó sem.

Ebben a csendes pillanatban Hermione végre megértette, mit is jelent igazán, amikor valaki védeni akarja, nem a harctól, hanem saját magától. És most először nem tiltakozott.

***

A kandalló zöld lángja fellobbant az Átrium szélén lévő kandallóban, és kilépett belőle két személy. Draco Malfoy és Hermione Granger, mindketten az aurori osztag hivatalos egyenruhájában. Hetek óta nem volt rajtuk ilyesmi, és egy kicsit furcsán is érezték magukat, de ezt egyikük sem mutatta ki. A ruhájuk tiszta volt, de az utazás porától kissé szürkébb, az egyenruha szabása viszont elárulta, hogy nem egyszerű hivatalnokokról van szó. A köpenyek lassan eltaszították magukról az utazással járó hamut.

Draco közel önmagaként lépdelt a márványköveken. A haja kócosan hullott a homlokába, de nem viselte az álszemüveget. Minden mozdulatában ott volt a könnyed, örökölt elegancia, amit soha nem tudott – és nem is akart – levetkőzni. Az aurortalár tökéletesen illett rá, ahogy mindig. A vállai feszesen, de nem görcsösen húzódtak hátra, és bár arcára komoly vonások ültek, a szeme valahogy élénkebb volt.

Hermione egyenruhája különösen érdekes látványt nyújtott: a köpeny alatt gondosan átalakított, rugalmas felső takarta el a fedett akcióhoz használt álpocakot, amelyet még viselnie kellett egy helyszíni fedőszerephez. Most azonban minden jelmezt hátrahagytak – csupán a feszültség maradt velük.

Szerencsére az ütemes lépteik, határozott kiállásuk, és nem utolsó sorban Draco éles szemvillanása, mindenkit inkább a kitérésre ösztönzött, így talán senki sem vette a fáradtságot, hogy jobban megfigyelje őket.

– Alig látszik.

– Hogy mondod, Malfoy?

– A pocak – jegyezte meg a férfi.

– Csak haladjunk át a kollégák előtt úgy, hogy ne vegyék észre – szólalt meg a boszorkány. – Nem akarok felesleges pletykákat.

– Mi aurorok nem pletykálunk – felelte Draco egy apró mosoly kíséretében.

– Hát persze, hogy nem. Főleg ti, férfiak nem.

– Na ugye.

Az Átriumból sietős léptekkel haladtak a lift felé, a megszokott mágikus zsivaj közepette. Minden a régi volt, de valahogy mégis másként csengett most az alkalmazottak beszélgetése, a kopogó lépteik visszhangja a kőpadlón.

– Ideges vagy? – kérdezte Draco halkan, miközben megnyomta a liftgombot.

– Nem. Csak… feszült – felelte Hermione őszintén, nem látta értelmét annak, hogy eltitkolja, amit most érzett. – Valahogy hirtelen megrohant ez az érzés.

– Milyen érzés?

– Amikor hossz idő után visszatérsz a munkahelyedre, és baromi idegennek tűnik az, amit eddig ismertél.

Draco csak elmosolyodott.
– A vakáció vége.

– Csak egy kis szünet. Gondolom.

– Aha. Gondolom.

A lift nyílt, és ahogy beszálltak, megpillantották Harry Pottert, aki épp kilépett az egyik oldalfolyosóról, egy pergament olvasva. Mikor észrevette őket, rögtön odalépett hozzájuk, arca felderült.

– Már vártalak titeket – köszöntötte őket, majd kissé halkabban hozzátette: – Jó újra látni titeket… egészben.

– Még egészben – felelte Draco szárazon.

– Úgy hallom, hogy Cornwall még mindig szép – szólalt meg a fekete hajú varázsló. – És még nincsen lángokban.

– Áhh, csak pár hétre mentünk el – legyintett Hermione, aztán megölelte a barátját. – Te is hiányoztál. Minden rendben?

– Persze. Minden olyan, mint régen. Ron is visszajött a szabadságából. Most pedig ti is újra itt vagytok. Minden a régi.

– Hát ez csodálatos hír – jegyezte meg Draco epésen. – Már nagyon hiányzott a vörös feje.

Harry elmosolyodott, de a szeme gyorsan végigfutott rajtuk. Ő is észrevette a feszültséget, ahogy Hermione kissé mereven állt, és a tekintete gyorsan mozdult, mintha minden mozdulat mögött keresne valamit.

– Tudsz valamit? – kérdezte Hermione, és közelebb lépett hozzá. – Kingsley… Miért rendelt be minket?

Harry megrázta a fejét, miközben lejjebb engedte a pergament, amit addig a kezében tartott.
– Csak annyit tudok, amit mindenki más is: hogy a parancs személyesen tőle jött, és hogy az ügy szigorúan titkosított. Még az én jogosultságom sem volt elég hozzá.

– Ez máris jól hangzik – morogta Draco, a karját összefonva. – Mi van a többi nyomozással? Van valamilyen haladás vagy bármi, amiről még nem tudunk?

Harry kissé meglepődve felvonta a szemöldökét.
– Úgy tudom, jelen lesznek a többiek is. De… nem tudom, miért. Viszont nem biztos, hogy egyszerre akarnak beszélni mindenkivel.

Hermione megfeszült.
Draco halkan szisszent egyet, de nem szólt semmit.

A lift újra csilingelt. A második szinten voltak – Varázsbűn-üldözési Főosztály: Auror Parancsnokság. Harry egy pillanatra megtorpant.

– Figyeljetek… nem tudom, mi készül odabent. De ha ilyen gyorsan berendeltek titeket, és még nekem sem mondanak semmit, akkor biztos vagyok benne, hogy nem csak egy jelentésről van szó.

Hermione bólintott, és a vállára igazította a köpenyét.

– Rendben.

Draco csak egy aprót biccentett, majd kiléptek a liftből. A parancsnokság felé vezető folyosó most hosszabbnak tűnt, mint valaha. A falakon a mágikus fények halványabban pislákoltak, és a levegőben olyan érzés terjengett, mint vihar előtt.

Ahogy a tárgyalóterem ajtajához értek, Hermione megállt egy pillanatra. A keze már a kilincsen volt, de nem nyitotta ki.

– Emlékszel a múltkorira?

– Igen – vigyorodott el a férfi. – Most meg majd könyörögni fogunk, hogy együtt dolgozhassunk.

– Biztos – nevetett fel halkan Hermione.

– Megint berángatsz majd a seprűtárolóba utána?

– Csak, ha elfog a nosztalgia. Készen állsz? – kérdezte halkan a lány.

Draco oldalra fordult, és egyenesen a szemébe nézett.
– Nem. De bemegyek.

Hermione elmosolyodott.
– Én is.

És lenyomta a kilincset.

Az ajtó kinyílt. A hatalmas, félkör alakú ablakon át beszűrődött a délelőtti napfény, amit mágikusan megbűvöltek, de a szoba ettől függetlenül komor volt. A sötét falakat könyvespolcok borították, középen pedig egy hosszú, faragott asztal terpeszkedett, amelyen már több küldetés, vitás ügy és parancs született, mint bárki számolni tudná.

Draco épp csak belépett, amikor a szoba túlsó végéből hirtelen felcsattant egy felkiáltás:

– Meglepetés! – Blaise Zabini állt fel a fotelből, ahol addig kényelmesen hátradőlve üldögélt, és széles mosollyal tárta szét a karjait. – Mondtam, hogy hamar fogunk találkozni. Csá, Hermione, csini vagy így az egyenruhában.

Hermione akaratlanul is elmosolyodott, és még Draco arcán is mintha megrándult volna valami, ami egy félmosoly lehetett.

– Szia, Blaise! – mondta Hermione, és egy pillanatra elmosolyodott. – Te mit keresel itt?

– Ugyanazt, mint ti – vont vállat könnyedén Zabini, de a szemében ott lappangott valami komolyabb. – Meghívásos belépés a baj közepébe. És a legjobb benne, hogy önként jelentkeztem.

– Micsoda remek hír! – szólalt meg Draco gúnyosan.

– És hogy van az én kicsim? – kérdezte Hermione. – Minden rendben?

– Picit rosszul aludtam, de ha megölelgetnél, akkor biztosan a kedvem is egyből jobb lenne. Kínoz a hátam is – válaszolt Zabini kényeskedve. – Mit szólnál egy forró csókhoz? Máris jobb lenne a kedvem tőle.

– A kutyára gondoltam.

– Ja, ő megette Theo kedvenc cipőjét – legyintett Blaise. – Kérdezte is, hogy mikor mentek el érte. Nem érti a vezényszavakat. Hol az ölelésem, cicám?

– Jaj, hagyj már! – mondta Hermione.

– Olyan régen találkozunk.

– Ahh, ki kellene tiltani a mardekárosokat a testületből – fújta ki magát a boszorkány.

– Hééé – méltatlankodott Draco.

– Nem változatok a kijelentésemen.

– Jaj, Hermione – ölelte át a vállát Blaise –, addig ne mondj ilyen csúnya véleményt, amíg nem randiztál egy mardekárossal.

– Nem hagynál ezzel békén?

– Soha – súgta a fülébe, aztán harsányan felnevetett.

A következő pillanatban az ajtó kinyílt, és Tonks lépett be rajta. A haja most halvány levendulaszínben hullott a vállára, tekintete azonban komoly volt. Blaise jelentőségteljesen félre ugrott Hermionétől, és feltűnően úgy tett, mintha érdekelné Kingsley cikesz gyűjteménye.

– Na lám. Granger és Malfoy auror – bólintott a boszorkány. – Jó látni, hogy egészben vagytok. És nem nyírtátok ki egymást.

– Igyekeztünk. – Draco kissé biccentett, Hermione pedig visszaköszönt. Tonks jelenléte mindig megnyugtatta, valami stabil pont volt az életükben, még akkor is, ha minden kusza volt egy ügyben.

– Helyes, helyes. Cuki a pocak Hermione.

– Jaj, ne már. Tudod, hogy miért hívott ide minket Kingsley?

– Mindjárt jön, és elmondja – mosolygott rájuk Tonks. – Türelem.

– Mi türelmesek vagyunk – szólalt meg Draco.

– Minden rendben? – kérdezte a boszorkány komoran. – Jól néztek ki, de ha a tegnapi fejleményeket nézem…

– Minden rendben – válaszolt Hermione olyan nyugodtsággal, amitől senki sem kételkedett benne.

– És Draco? – tudakolta Tonks aggodalmasan. – Láttam az emlékkivonataidat.

– Sosem voltam jobban. A reggeli kávé csodákat tesz.

Mielőtt Tonks tovább faggatózhatott volna az aurorjai jóléte felől, ekkor Kingsley Shacklebolt lépett be az irodájában. Magas, tekintélyt parancsoló alakja szinte uralta a teret, de a hangja továbbra is nyugodt és mély volt. Mindenki köszöntötte egymást.

– Foglaljatok helyet – mondta a varázsló, miközben a kezeit összekulcsolta az asztallapon. – Kérlek, tegyétek le a kabátotokat is. Egy ideig itt leszünk.

– Már azt hittük, kihallgatásra jövünk – jegyezte meg Draco egykedvűen, miközben leült Hermione mellé. – Nagyon hivatalos voltál, és szűkszavú.

– Az is lehet, hogy ahhoz hasonló lesz – válaszolta Kingsley, majd elmosolyodott, de mosolya nem volt vidám. Cseppet sem. – De előbb beszélgetünk.

Hermione levette a köpenyét, és kisimította a nadrágja szárát, mintha ezzel időt nyerne.

– Harry azt mondta, szigorúan titkos, miért vagyunk itt – kezdte félhangosan a boszorkány. – Csak annyit kérdezhetek: baj van?

– Nem baj – felelte Kingsley –, hanem több is annál. És ezúttal olyan szinten, ahol a rendes eljárások már nem elég gyorsak vagy tiszták.

Tonks ekkor előrehajolt.
– Amit kiderítettetek az elmúlt hetekben, sokkal több, mint amit az irodához visszaérkezett jelentések mutatnak. Sőt ti vagytok a legközelebb a tűzhöz. De valami még mindig hiányzik.

Blaise is beszállt:
– Rám bízták, hogy kívülről nézzek rá az egészre. Minden jelentést összegyűjtöttem, és összevetettem pár másik aktával – főleg olyanokkal, ahol hasonló témát dolgoztak fel… A mintázat világos. Amit ti láttatok, az nem egyedi eset. Ez egy nagyobb művelet része.

Draco hátradőlt, és összefonta a karját.
– Szóval megint belecsúsztunk valamibe, amit a Minisztérium hónapokkal ezelőtt már sejtett, de túl kényelmes volt, hogy ne foglalkozzon vele?

Kingsley nem vette magára.
– Pontosan. És most elérkeztünk arra a pontra, ahol két lehetőség maradt: vagy szétrobbantjuk, vagy beszivárgunk a közepébe, mielőtt minket robbantanak szét. Mindenképpen meg kell találunk Flintet. Ez kardinális kérdés. Minden más nyomozást leállítottunk ebben az ügyben.

Csend telepedett a szobára. Hermione feszülten ült, a keze a térdén nyugodott, de az ujjai mozogtak – apró, ideges mozdulatokkal.

– És ezért hoztál vissza minket – mondta ki végül.

Kingsley bólintott.
– Ti már túl mélyen vagytok ahhoz, hogy lecseréljünk benneteket vagy még több embert bevonjunk aktívan. És nem, Blaise, Maybell nagyi nem elég. – A varázsló látványosan méltatlankodott. – De ahhoz is túl fontosak vagytok, hogy ne tudjatok mindenről. Főleg a tegnapi eset után. Nem véthetünk hibákat.

Draco tekintete elsötétült.
– Akkor itt az ideje, hogy végre megmondjátok, miről is van szó pontosan.

Kingsley egy apró mozdulattal előhúzott egy lezárt dossziét az asztalfiókból, és letette eléjük. Vastag, mágikus lakat biztosította a pecsétet, rajta vörös viaszlenyomat, amely sárkányfejként füstölgött.

– Erről – mondta. – De mielőtt kinyitjátok, tudnotok kell: ha ezt továbbra vállaljátok, nincs több kifogás, nincs több kímélet. Sem felétek, sem azok felé, akik érintettek.

Hermione lassan bólintott.
– Rendben. Mutasd.

Kingsley egyetlen mozdulattal feloldotta a pecsétet.

A levegő lehűlt.

A vörös viasz megreccsent, és a sárkányfej halk szisszenéssel olvadt el. Kingsley egyetlen kézmozdulattal kinyitotta a dossziét, és az asztalra terített belőle néhány fotót. A képek mozgó mágikus másolatok voltak, némelyik homályos, mintha messziről, varázslatos megfigyelési módszerekkel készült volna.

Hermione szinte azonnal felismerte az első arcot.

– Evans – suttogta.

Draco lehajolt, és ujjával lassan végigsimított a kép sarkán, ahol a dátum villódzott:
március 3. – Edinburgh külvárosa.

A férfi a képen elegánsan öltözött, fekete kabátban lépett ki egy szálloda bejáratán. Körülötte civil kísérők, de Hermione első pillantásra is tudta, hogy nem egyszerű muglik vagy alkalmazottak. Varázslók. Képzett testőrök. És mögöttük egy ismerős női alak… Caroline.

– Ez… mikor került ide? – kérdezte Hermione. – Miért nem láttuk ezt korábban?

– Mert különleges titoktartási protokoll volt rá – felelte Kingsley. – Kiderült ezek alapján, hogy Evans újabban feltűnően gyakran jelenik meg… a miniszter körül. Persze csak diszkréten.

Draco felkapta a fejét.
– Micsoda?

Kingsley nem válaszolt azonnal. Csak elővett egy másik képet a dossziéból.

Ez a fotó nem volt ilyen homályos. Középen egy magas, öntelt tekintetű férfi állt – Tiberius McLaggen, a jelenlegi mágiaügyi miniszter, széles mosollyal az arcán. Oldalán egy kisebb csoport állt, köztük Robert Evans, aki a háttérben, de mégis feltűnően közel állt hozzá, mintha meg akarná állítani vagy ragadni a vállát. Kettejük tekintete éppen találkozott egy pillanatra, mintha valami némán hangolt összhang lett volna köztük. Egy mugli helyen voltak.

– A fenébe – sziszegte Draco. – Ez… ez már politika.

– Nem csak politika – mondta Tonks csendesen. – Ez hatalmi hálózat. McLaggen pár hónapja furcsa döntéseket hoz. Letiltott nyomozások, túlterhelt aurorok, áthelyezett emberek, váratlan elbocsátások. És most már tudjuk, hogy Evans is közel van hozzá.

– Eddig nem tűnt fel, hogy kapcsolat van?

– A mágikus pecsét egész eddig nem engedett bepillantást ebbe – folytatta Tonks. – Egy egész csapat dolgozott azon, hogy feltörje.

Hermione hátradőlt, a homlokát ráncolva.

– A boszorkányszövetséget védi? Vagy McLaggen irányítja?

Kingsley hangja mélyebb lett.

– Ezt kell kiderítenetek. Evans a kovennel dolgozik, és McLaggen tud róla… akkor nem csak egy vagy több eltűnt személyről szól. Ez összeesküvés. A Minisztériumon belül.

Csend ereszkedett a szobára. Hermione a képekre nézett
– Caroline, Evans, a miniszter… Mind ott voltak egy képen.

Draco végül megtörte a csendet.
– Akkor ezt már nem lehet hivatalos úton kezelni. Teljesen.

Kingsley bólintott.
– Ezért vontalak be titeket. Mert ti már ott vagytok. Már láttátok a repedéseket. És mert bízom bennetek. Nem abban, hogy szabályosak vagytok, hanem abban, hogy elég bátrak, ha lépni kell.

Hermione lenézett a képekre, aztán Dracóra pillantott. A férfi arcán nem volt érzelem, de a szeme sötéten villant.

– Meddig mehetünk el? – kérdezte Hermione halkan.

Kingsley lehajtotta a fejét.

– Ameddig kell.

– Ezt nem kezelhetjük csak így – szólalt meg Draco. – Nem feledkezhetünk el több tényről sem. Az egyik az, hogy Granger egy potenciális célpont. Kiemelten veszélyes helyzetben van, mert el akarják rabolni és a… nem létező gyereket is. Evans, ha kapcsolatban van a varázsvilággal hogyan nem jött rá egyből kik vagyunk?

– Szerintünk nem lehet teljes képe a varázsvilágról.

– Engem valószínű felismert – szólalt meg Hermione. – Egyértelműen célzott rá, hogy valahonnan ismerős vagyok neki.

– A helyzet szempontjából ez nem fontos – mondta Kingsley.

– Lehet, hogy sérült az álcám.

Kingsley bólintott.
– Kezdjük az elején. Hermione helyzete ismert kockázat. Ha meg is sérült az álca, akkor is az emberrablást végre akarják hajtani – szólalt meg végül. – Ezért szorít minket az idő. A végső megoldás lenne csak az, hogy hagyjuk a kovennek az elrablását.

– Én ebbe nem egyezem bele! – csattant fel Draco.

– Malfoy… – csitította le Hermione.

– Nem.

– Csak így tudjuk meg hol van Flint – szólalt meg Tonks, és az álkapcsa megfeszült, hajszíne sötétebb lett. – Gyorsan és hatékonyan. A miniszter és Evans közötti kapcsolatot ő fedte fel. Vagyis csak egy részét. Csapdát állítunk. És a lehető legbiztonságosabb módon intézzük ezt a folyamatot.

– Biztonságos elrablás? – horkantott fel Draco, aztán hátra simította a haját. – Ilyet még az életben nem hallottam.

– Nekem vannak ötleteim és Százfűlé-főzetem – mondta Blaise egy széles vigyorral. – A mi kis madárkánknak semmi baja sem esik. Gondoskodom róla!

– De ez a végső megoldás – vette át a szót Hermione. Cseppet sem volt elragadtatva az ötlettől, hogy hagyja magát elrabolni. De fontosabb kérdései is voltak. – Tegyük fel, hogy megtaláljuk Flintet enélkül is. De a többi kérdés engem jobban érdekel. Evans kapcsolata a varázsvilággal.

– Feltételezzük, hogy ő maga nem tudja magáról, hogy kvibli vagy erre csak akkor jött rá, amikor már kapcsolatba került a varázsvilággal – mondta Kingsley.

– Az utóbbi logikus – szólalt meg Tonks. – A varázsvilág van olyan bonyolult, hogy muglikat és kvibliket át lehet gyakorlatilag ejteni. A varázsképességűek szeretnek szórakozni. Ezeket bizonyítják ezek a kifacsart rituálék is. Evansről annyit sikerült megtudni, hogy nagyon korán örökbe adták. Négy éves lehetett körülbelül, így nem sok emléke lehet a varázsló családjáról.

– És ki adta örökbe?

– Hamisak a nevek.

– Visszatértve, hogy utalt rá, hogy ismerős vagyok neki – jegyezte meg Hermione. – Ebből gondolom, hogy jobban ismerheti a mi világunkat, mint az elsőre gondoltuk. De nem leplezett le. Megtehette volna.

– Lehet, hogy azért, mert elhitte, hogy terhes vagy – állapította meg Draco. – Nagyon rá vannak kattanva a mágikus erővel rendelkező gyerek témára. Az elrablásod egyúttal a baba elrablását is jelenti, hogy fel akarják használni egy rítusra, tőled meg egyszerűen egy újabb mágikus gyereket akarnak. Legalábbis Evans. Bár, amit a koven akar csinálni… azt nem úsznád meg élve valószínűleg…

– Uhh, haver, akkor horrormaraton a merengőben lesz a mai programom? – kérdezte Blaise.

– Így is mondhatjuk. Ezek elméletek, de nagyon nyugtalanító elméletek. Granger elrablása nagy kockázatú akció.

– Ez a legjobb magyarázat eddig, amit össze tudtunk rakni – sóhajtott fel Kingsley. – Evans egy olyan kvibli, akit a varázsvilágról homályban tartanak. Ezért is hiheti el azt, hogy képes rituálékkal magának és a társainak varázserőt szerezni. Valószínűleg valamilyen mágikus sajtótermékhez is hozzájuthatott. Hermionét gyakran megemlítik a lapok.

– Ja, emlékszem Hermione Granger hét orgazmustippjére a Szombati Boszorkányban – jelentette ki Zabini egykedvűen, amire legalább két éles pillantást kapott a teremben ülő boszorkányoktól.

– Zabini – sóhajtott fel Hermione. – Ha nem lennél…

– Unalmas lenne az életed. De csak, hogy tudd minden szavát bemagoltam.

– Örülök, de csak, hogy tisztázzuk, nem adtam beleegyezésemet a cikkhez, sem tippeket – jegyezte meg a boszorkány. – Nagyobb valószínűséggel a Reggeli Próféta lehetett. Minden évben megemlékeznek a roxforti csatáról. Képet is közölnek.

– Ennek több értelme van, mint a Szombati Boszorkánynak – jegyezte meg Draco, aki végül engedett magának egy kis vigyort.

– Örülök, hogy így látod.

– És az igazság Evansről?

– Elvi kérdés – mondta Kingsley. – Senkinek nem érdeke leleplezni a világunkat és valaki szórakozhatott is vele.

– És hogyan kapcsolódik ide McLaggen? – kérdezte Hermione. – Ez valahogy sehogy sem áll össze. Miért akarna a miniszter egy mugli boszorkányszövetséggel bármilyen kapcsolatot?

– Ez egyáltalán nem világos – válaszolta Tonks. – A miniszter nagyon védi a magánéletét. És ezeken a képeken kívül nincs semmink. Illetve a furcsa helyzetek, amikre biztosan vannak magyarázatok is, mert különben szemet szúrtak volna.

Kingsley nem szólalt meg azonnal. Csak elővett egy másik fotót a dossziéból.

Ez a felvétel más volt, mint az előző. Nem bálteremben készült, hanem szabad ég alatt – egy londoni parkban, talán a St. James’s Park sarkában. A kép kissé szemcsés, mintha távcsőobjektívvel készítették volna egy mágikusan álcázott megfigyelőhelyről.

A képen Tiberius McLaggen és Robert Evans álltak egymással szemben. A miniszter kabátja félrebillent, arcán kemény, indulatos kifejezés, míg Evans karját hátracsapta, mintha épp próbálta volna visszatartani magát attól, hogy hevesebben reagáljon. A testbeszédük nem volt baráti – inkább feszült, sőt, ellenséges.

– Ez nem egy szokványos találkozó – jegyezte meg Tonks. – Nem hivatalos esemény. Egyikőjük sem tudott róla, hogy figyelik őket.

Hermione lassan felvette a képet, a hüvelykujja a szélét érintette, nehogy megzavarja az aurát. A miniszter keze épp akkor volt felemelve, mintha utasítást adott volna. Evans tekintete kemény, jeges dühöt tükrözött.

– Nem úgy néznek ki, mint akik kedvelnék egymást – jegyezte meg Hermione.

– Lehet – felelte Blaise. – Lehet, hogy megbillent az egyensúly. De ettől csak veszélyesebb a helyzet. Ha McLaggen tényleg tudott Evans kapcsolatáról a kovennel, és most már nem ura a helyzetnek… akkor bármit megtehet, hogy eltüntesse a nyomokat.

– Vagy bárkit eltűntessen – tette hozzá Draco sötéten. – Ahogy Flint is eltűnt.

Kingsley bólintott.
– Nem tudjuk, mi hangzott el, de azt igen, hogy másnap Evans teljesen eltűnt a mágikus hálóról… Nincsenek gyanús tevékenység, amik összekötik a varázsvilággal. Legalábbis most.

– Mióta?

– Mióta Flint eltűnt.

– Az összekötő halála. Aztán Flint eltűnése…

Hermione a fotóra meredt, a gyomra görcsbe rándult.

– És mi vagyunk a legközelebb hozzá Cornwallban.

– Pontosan – mondta Kingsley halkan. – Ezért kell visszamennetek. De most már nem csak egy informátort vagy egy eltűnt boszorkányt keresünk. Most már azt is tudnunk kell: ki kivel van. És ki mire készül.

– Az informátort keressétek St Ivesben – mondta Draco. – Erős a gyanúm, hogy őt találtuk meg holtan egy barlangban. A boszorkány pedig… biztos, hogy halott. Tudjuk egyáltalán ki az?

– Eva Merriwick – szólalt meg Tonks. – Mágiatörténész. Nem túl régen jelentették be az eltűnését. Gyakran hosszabb időre is elmegy, és belefeledkezik a munkájába.

– Tudunk ilyenről, hogy várandós lett volna? – kérdezte a tejfölszőke mágus.

– Nem tudni róla semmit. Közel állt ezekhez a mugli boszorkányszövetségekhez, de egyébként… Nincs sok ismerőse és barátja. De ő az egyetlen, akire illik a leírás.

– És Flint? Hogy került a képbe?

– Ő készítette a képeket. Eljuttatta még az eltűnés előtt a parancsnokságra a képeket, de valamiért csak most engedte a varázslata feltörni a pecsétet. Flint a kulcsa továbbra is az akciónak. Ha ő meglesz, akkor mindent megtudunk.

– Gondoljátok, hogy ő felismerte Eva Merriwicket vagy találkozhattak?

– Bármi lehetséges. Lehet, hogy meg akarta menteni, és közben ő maga is csapdába esett.

Kingsley összecsukta a dossziét, és halkan megszólalt:
– Ezért kell visszamennetek. Meg kell találni Flintet. Minél hamarabb. Ez már az egész varázsvilágot megrengetné, ha a miniszterről kiderülne, hogy valamilyen mocskos ügyben érdekelt.

– Akkor nincs még vége a megbízatásunknak – szólalt meg Draco.

– Koránt sincs.

– Mikor kell visszamennünk?

– Nos, holnap rendben lesz – válaszolt Kingsley. – Hacsak nincs szükségetek egy hosszabb szünetre. Három nap eltávot engedélyezek nektek maximum. Eddig úgy gondolom, hogy mindent kézben tartunk.

– Holnap visszamegyünk – felelte egyszerre Draco és Hermione, majd egymásra néztek.

– Nocsak, micsoda összhang – szólalt meg elismerően Tonks. – Ez hatalmas előrelépés. Mindenki meg fog lepődni, hogy milyen remekül megoldottátok a konfliktust.

– Ezt csak neked köszönhetjük – mondta Hermione.

– De mennyire, ha nem látod meg bennünk a lehetőséget… – kezdett bele Draco.

– …akkor még most is veszekednénk – folytatta a boszorkány helyeslően.

Tonks felvont szemekkel nézett rájuk, mintha nem hinne nekik teljesen.

– Mélyre lementünk a lelkünkbe – magyarázta Draco.

– Megnyíltunk egymásnak – helyeselt Hermione.

– Na tűnjetek innen! És ne idegesítsetek tovább – nevetett Tonks.

***

Az ajtó halkan zárult mögöttük, és Hermione egy pillanatra megállt a folyosón. Még mindig kissé a fülében csengtek Kingsley utolsó szavai. A mágiától átitatott tér, az akták súlya és a felismerés, hogy Evans kvibli… mind ott vibrált benne, mintha egy pillanat alatt egy egész világ fordult volna meg körülötte. Akaratlanul is kereste az összefüggéseket, de minden annyira kuszának és értelmetlennek tűnt.

– Azt hiszem, innom kell egy kávét – jegyezte meg Blaise, miközben melléjük lépett. – Vagy egy pohár sárkányvért.

– Azt inkább hagyd meg nekem – felelte Draco szárazon, és egy pillantást vetett Hermionéra. – Jól vagy?

– Igen – bólintott a nő, bár a keze önkéntelenül a hasához csúszott, ahol az álpocak volt elrejtve az egyenruha módosított szabásvonala alatt. – Csak… sok volt egyszerre.

Mielőtt bármi mást mondhattak volna, egy ismerős hang csendült fel a folyosó végéről.

– Hermione?

Ron Weasley állt ott, egy halom irattal a hóna alatt, meglepett arccal. Pár másodpercig csak pislogott, mintha nem hinné el, amit lát. Aztán gyors léptekkel közeledett feléjük.

– Hát te…? – A hangja egyszerre volt örömteli és zavart. – Nem is tudtam, hogy… hogy visszajöttél! Mármint, hogy bent vagy! Már… már hetek óta nem láttalak! Őrült buli volt a nyaralás.

Hermione kissé zavartan mosolygott, de nem mozdult.
– Csak ideiglenesen jöttem vissza – mondta óvatosan.

Ron már majdnem öleléssel próbálkozott, amikor a tekintete lefelé vándorolt… és megakadt Hermione pocakján.

Megdermedt.

– Várj csak… te… – pislogott Ron, és elvörösödött. – Ez… ez most mi? Terhes vagy?

Draco elnyomott egy sunyi mosolyt, Blaise pedig elfordította a fejét, hogy ne kezdjen el röhögni.

– Nem va…

– De hát… – Ron hangja kissé magasabbra kúszott. – Nem is szóltál! – A tekintete most Dracóra ugrott, akinek arcán gyanús nyugalom ült. – Ti meg mit csináltok itt?

– Csak lődörgünk – szólalt meg Blaise.

– Jaj, Hermione, ez most tényleg… Nem is tudtam, hogy jársz valakivel. Meddig is voltam távol? Várj! Ki a gyerek apja?

– Én – válaszolt egyszerre Draco és Blaise, mintha csak összebeszéltek volna.

– Hogy mi van? – kérdezett vissza Ron elképedve, és láthatóan egy ájulás határára sodródott.

– Még várjuk az apasági baglyot – folytatta a Zabini komolyan, mintha a jövője múlna azon a baglyon. – Általában nem osztozunk Dracóval, de ez egy igencsak különleges alkalom volt. Elkapott bennünket a hév. Az akció. A tavaszköszöntő rituálé. És megtörtént. Csodálatos éjszaka volt.

– He??

– Weasley, ha ez segít – szólalt meg Draco segítőkészen –, én is akkor tudtam meg, amikor már a kezemben volt a terhességi teszt.

– Ez nem segít! Nagyon-nagyon nem segít – csattant fel Ron. – Egyáltalán nem! Hermione mondj már valamit! Mi volt itt, amíg nem voltam? Orgia? Azt hittem… Atya isten!

– Édes istenem – szólalt meg Hermione. – Most komolyan fiúk?

– Pedig próbáltam segíteni – vonta meg a vállát Draco.

– Én még mindig ragaszkodom az eredeti sztorihoz. El is tudom mesélni a pózokat, a fülledt izzadtságcseppeket a testünkön…

– Elég ebből! – csattant fel a boszorkány. – Összezavarjátok…

– Bogozza ki. Auror, nem? – fújt egyet Zabini.

Ron még mindig Hermionét nézte, most már nem dühösen, inkább zavarodottan, aki végül megforgatta a szemét, majd mindhárom idiótának kiosztott egy-egy taslit.

– Akkora barmok vagytok. Mindannyian.

– Ezt miért? – kérdezte Blaise.

– Én megérdemeltem – vigyorgott Draco.

– Én meg még mindig nem értek semmit sem – dörzsölgette a tarkóját Ron. – De ez nagyon is fájt.

– Mindannyian be a hármas tárgyalóba – szólalt meg a boszorkány sziszegő és morgó hangon. – Mozgás, most!

– Vajon ott jók a hangszigetelők? – kérdezte Zabini elgondolkodva. – Nem emlékszem rá legutóbbról.

– Kapsz egy Silenciót, ha nem fogod be.

Hermione előre ment, majd nagy lendülettel feltépte az ajtót. Megvárta, amíg a fiúk mindannyian bemennek, aztán erőteljesen becsapta azt. A férfiak mind egyenesen ránéztek. Zabini és Malfoy aurorok megpróbáltak nem hangosan röhögni. Ron pedig még mindig nem értett semmit.

– Nem vagyok terhes – vágta rá Hermione. – Semmi ilyesmi. Csak a fedett beépüléshez kellett egy álca. És ha tovább kiabálsz a folyosón mindenki megtudja. Megnyugodtál?

Ron bólintott, de a homlokát továbbra is ráncolta.

– Akkor jó. Mármint… nem jó, de… érted. Csak furcsa így látni.

– Majd megszokod – jegyezte meg Draco flegmán, aztán Hermione vállához hajolt kissé, úgy, hogy Ron pontosan lássa. – Én is megszoktam. Elég hamar.

Blaise halkan köhintett, de a szája sarka remegett.

– Ti meg fogjátok be! – förmedt rájuk a boszorkány. – Ne menjetek az agyamra. Már így is egy határon egyensúlyoztok. Hármasozás? Komolyan? Mik vagytok ti? Kanos kölykök?

– Kanos varázslók, de miért? – kérdezte Zabini. – Csak fantáziáltam. Benne lennél?

– Nem – válaszolt Hermione és Draco egyszerre.

– Hű micsoda összhang… Egyszerre megsebeztek és mulattatok gyerekek.

Ron szemöldöke felugrott.
– Oké. Ne haragudj, Hermione! Bocs srácok, vicces volt, de most… Nekem most dolgom van. Akták… meg ilyenek, kommandós egységeket szervezek egy cornwalli akcióhoz – motyogta, és sarkon fordult, aztán kiviharzott.

A távozása után Draco megjegyezte:
– Ha most összehívnánk egy sajtótájékoztatót, és bejelentenénk, hogy eljegyeztük egymást, szerinted hány perc alatt kapna idegösszeomlást?

– Kettőn belül – felelte Hermione, de ezúttal már nevetett. – Alig várom, hogy vége legyen ennek az akciónak.

Blaise a fejét csóválta.
– Én csak egy kávét akartam. Most meg olyan vagyok, mint aki lemaradt egy teljes évadról egy drámasorozatból.

– Ne aggódj – mosolygott Hermione –, még bőven van hátra.

– Ki megy utána, hogy elmondja neki, hogy nekünk szervezi a védelmet? – kérdezte Draco. – Lehet, hogy átok lesz a vége.

– Majd én – jelentkezett Blaise. – Nehogy másnak is el kelljen magyarázni a kis hármasunkat.

– Nincs itt semmilyen hármas – nyögte Hermione.

– Valóban – húzta gonosz vigyorra a száját Malfoy. – Ha az enyém lenne Granger, akkor én nem osztoznék senkivel.

– Nagyon kedves tőled, hogy ezt így megosztod velünk.

– Csak az igazat mondom.

– Elég legyen, Malfoy!

– Ugyan hagyd, ismerem régről. Még a csokibékán sem osztozik. – Zabini csak nevetett a megjegyzésén, aztán kiment a tárgyalóból.

Közben Hermione Draco felé fordult, és csípőre tette a kezét.
– Tényleg. Komolyan. Egyszer megfojtalak, Malfoy – jegyezte meg fáradtan a boszorkány.

– Bocs. Régi beidegződések… Fáradt vagyok. És jól esett egy kicsit kiereszteni a gőzt. Olyan régen nem poénkodtunk a pocakoddal. Weasley pedig jött, és adta magát a helyzet.

– Én is fáradt vagyok – fújta ki magát Hermione.

– Mit csinálsz, ha itt végzünk? – kérdezte Draco.

– Hazamegyek, gondolom. Te?

– Én is hazamegyek. Gondolom.

– Az jó – bólintott Hermione.

– Gyere velem – javasolta a varázsló. – Haza.

– Miért?

Draco megvonta a vállát, de a mozdulata mögött ott bujkált valami sokkal mélyebb.

– Mert úgyis ugyanazt csinálnák… csak külön. Te sem pihenni fogsz. Jelentéseket írunk, megnézzük még egyszer az aktát, aztán túlgondoljuk az egészet. Külön-külön. Ezt együtt is csinálhatnánk. Mondjuk nálam. És az én kandallóm nyitva van a Malfoy-villa ágra. Nemrég elintéztem az összeköttetést.

– Praktikus.

– Tudtam, hogy értékelnéd.

Hermione elcsendben maradt. A csípője mellett lógó keze lassan ökölbe szorult, majd újra ellazult. Az elmúlt hetek sűrűsége, a köztük kialakult szövetség és a mostani, minden eddiginél komolyabb fordulat… most hirtelen mázsás súllyal nehezedett rá.

– Nem tudom, jó ötlet-e – szólalt meg végül a lány. – Túl sok minden van a fejemben. És nem akarom, hogy… hogy bármi összekeveredjen. És ez nem Cornwall.

– Nem kell semminek összekeverednie – mondta halkan Draco. – Csak… ha már együtt harcolunk, talán nem lenne baj, ha néha együtt pihennénk, pont amit Cornwallban is csinálunk. Semminek sem kell másnak lennie.

Hermione ránézett. A tekintete még mindig fáradt volt, de már nem olyan feszült, mint az imént.

– Úgy érted, főzzek neked teát és agyaljunk hajnalig?

– Igen – bólintott Draco teljes komolysággal. – Baromi jó lesz.

Hermione nevetett. Egy pillanatig csak álltak egymással szemben, a Minisztérium hideg, fényes folyosóján, mint két katona, akik már túl sokat láttak.

– Na jó – mondta végül. – De csak ha te főzöl teát. És kell valami finom kaja.

– Mindent megoldok. Csak egy kanapé, két pohár, és… talán egy meleg takaró.

– Kettő takaró.

– Akkor kettő.

Hermione sóhajtott, de már nem tudta leplezni a mosolyt.

– Akkor, ha beszéltünk ezzel a lökött Ronnal, mehetünk is.

– Parancsodra, Granger.

Az ajtó halkan nyílt ki, és Zabini lépett be elsőként a tárgyalóba, mögötte kissé kelletlenül, de szemmel láthatóan már összeszedettebb Weasley sétált be. Ron arca feszült volt, állkapcsa szorosan összezárva – ez nem volt az a barátságos, könnyed találkozó, amire Hermione vágyakozott. Ez hivatalos volt, és mindannyian tudták.

– Meggyőztem, hogy nem kell pálcát rántani ránk – jegyezte meg Blaise vigyorogva, majd becsukta maga mögött az ajtót. Tekintete futólag végigpásztázta a szobát, mintha még mindig számítana valamilyen csapdára. – Gyere beljebb, haver, nem harapunk!

– Csak hülyére vesztek.

– Könnyű kihozni a sodrodból.

Ron nem válaszolt a tréfára. Tekintete Hermione és Draco között cikázott, aztán megállapodott a dosszién, ami még mindig ott feküdt az asztalon – a mágikus viaszlenyomat már feloldva, a képek részben kilátszottak belőle. A fénykép szélén Evans férfi profilját lehetett látni, amint éppen beszélt valakivel.

– Szóval… akkor most beavattok végre, vagy csak színház az egész? – kérdezte, karját összefonva, de a hangjában több aggodalom volt, mint gúny. A szavak mögött ott lappangott a barátság, a régi kapcsolat, ami túlélte a háborút, de most próbára lett téve. – Nekem nem mondott senki még semmi konkrétat. Értitek a gondom. Reggel kaptam egy feladatot, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján szervezzek meg egy kommandós akciót. De nem tudtam, hogy ti vagytok.

– Akkor beszélünk most erről – mondta Hermione, majd a székére mutatott, és a hangja szokatlanul komoly volt. – Ülj le, Ron. Komoly.

Ron leült, de nem oldódott fel.

– Beépített akcióban vagyunk Truróban – kezdett bele a boszorkány. – Marcus Flint elrablása ügyében nyomozunk, akinek megfenyegették a feleségét, hogy az Élet vízéért cserébe adják csak vissza a férjét.

– Eddig minden rendben.

– Kiderült, hogy egy mugli boszorkányszövetség áll az egész mögött, amit egy Robert Evans nevű illető vezet, akinek kapcsolata van a varázsvilággal is. Flinttel is. Ráadásul mindenféle mocskos dolgokban részt vesz – folytatta Hermione kifejezéstelen arccal. – Malfoy és én egy házaspárt alakítunk, aki közel férkőzött ehhez a mugli boszorkányszövetséghez.

– A mugli szövetség megvan – mondta Ron. – Egyelőre még nem értem az egészet. Nem is tudtam, hogy a muglik is csinálnak ilyesmiket. És ti együtt? Ja persze! Házimanólázadás Covenrtyben… Hermione, hogy ülhettél fel ennek? – Aztán elnevette magát.

– Nagyon örülök, hogy így mulattatlak…

– Életem poénja – szólt Draco vigyorogva.

– És ha tudnád – horkantott fel a lány.

– Ez persze nem minden – szólalt meg Draco is, aki eddig csak hallgatta, amit a boszorkány mondott. – Granger állítólagos terhessége nagyon is felkeltette a szövetség érdeklődését. El akarják rabolni őt és a babát. Feltehetően tudják, hogy kicsoda valójában, de ezt még nem tisztáztuk.

– Mi a franc? Miért?

– Varázserő kell nekik – válaszolt Malfoy komoran. – Rituálékat végeznek, és ezzel akarják maguknak az erőt.

– Merlinre baszki – csóválta meg a fejét Weasley auror. – Ez kemény. Mialatt szabadságon voltam ti végig ezen a szaron dolgoztatok?

– Igen. Úgyhogy ehhez kell egy bombabiztos terv. Maga a szövetség nem egy átlagos muglikból álló könyvklub. Megöltek egy varázslót és egy boszorkányt is, és fogva tartják Flintet.

– Akinek meg mindenféle ügyhöz köze van – fejezte be Ron. – Annyit láttam a nevét az asztalomon lévő aktákban, hogy komolyan nem tudom sáros-e vagy ártatlan.

– Blaise összevetett egy csomó ügyet.

– Igen – bólogatott a varázsló. – Korábbi jelentett esetek bizonyítják, hogy a szövetséghez köthető több bűneset is. De a legsúlyosabb Eva Merriwick, akit meg is öltek. Volt egy összekötője Robert Evansnek, aki kapcsolatba hozható hasonló rituálékat végző, de varázsló szervezetekkel.

– Corvin Selwyn és Olivia Burk – bólintott Ron. – Selwyn elmenekül. A nő meg semmit sem tud. Az összekötőről pedig nem tudjuk ki, de ahogy hallottam már nem él.

– Pontosan.

– Politikai vonzása is van az ügynek – mondta Draco. – De ebbe nem mennék bele. Három feladatunk van: megakadályozni Granger elrablását, Evans csapdába csalása és Flint megtalálása.

Közben kitették az aktákat. A vörös a tekintetét a képek felé fordította, és Hermione látta, ahogy a szeme elkeskenyedik, ahogy próbálja összerakni a puzzle darabjait. Évek óta együtt dolgoztak, tudta olvasni a barátja arcát.

– Mit is látok itt? – kérdezte végül, ujjával megkocogtatta az asztalt. – Mert ez…

Draco megköszörülte a torkát, és előre hajolt.

– Evans kvibli. És nem csak ennyi a különlegesség bennne. Úgy tűnik, kapcsolatban áll Tiberius McLaggen miniszterrel. Flint készítette a képeket róluk. De Evans nem tud róla, hogy Granger pontosan kicsoda, de sejt valamit arról, hogy boszorkány. És nem tud róla, hogy a varázsvilág figyeli.

Ron arcán a döbbenet és a hitetlenség keveréke jelent meg.

– Ez hogy lehet? – kérdezte, hangja egy fokkal magasabb lett. – Egy kvibli ilyen közel a miniszterhez? És… ráadásul így? – Pillantása újra Hermione felé fordult. – És felismert?

– Utalt rá, hogy ismerős vagyok neki valahonnan. És úgy néz rám, mintha… kiráz tőle a hideg.

– Ugye nem bántott? – kérdezte Ron aggódva.

– Nem.

– Jó. És nem értettem egyet Kingsleyvel – folytatta a vörös hajú. – Nem engedhetjük Hermionét elrabolni. Zavar ezzel az üggyel valami.

– Nem csak téged – szólalt meg Draco sötéten.

– Egy nagyobb struktúra része – vágott közbe Blaise, aki eddig csendben figyelte a beszélgetést. Kezét az asztalra tette, ujjai dobogtak a fa felületén. – Olyan mintázatot látunk a háttérben, amit más ügyeknél is, amik ide vezetnek vissza.

– És mindez Truróba vezet – tette hozzá Hermione, hangja határozottabb lett. – Flint eltűnése, a koven jelenléte, Evas… mind összefügg.

Ron felhúzta a szemöldökét.

– Mi a frászért akarnak elrabolni?

– Kell nekik a gyerek – válaszolt Hermione, majd röviden elmondta még a feltételezéseit: – Ez valamilyen vérmágián alapuló rituálé, amiről azt hiszik, hogy a gyerek vérét felhasználva mágiát nyerhetnek. Egy ártatlan vére… Persze tudjuk, hogy a mágia közel sem így működik.

– Ezek betegek, baszki.

– A többit elmondom később – ígérte Blaise Weasley-nek.

– Rendben.

Ron hosszú másodpercekig nézett rájuk, miközben az információkat próbálta feldolgozni. Aztán lassan bólintott, és elővette a saját aktáit, amelyeket a térdére helyezett.

– Szóval, pár dolgot már megkaptam. A fedett akcióról tudok, és hogy azt kell biztosítani. Épp egy műveletet készítettem elő Cornwallba – mondta végül, hangjában már a szakmai határozottság hangzott fel. – A Varázsbűn-üldözési Kommandó négy külön egységre oszlik. Az első bemegy a bányatelephez, amit ti is említettetek korábban, az jól védhető bázis, és eléggé kihalt. A második a környező erdőt fésüli át és figyel a mozgásra, bűbájnyomokat keres, biztosítja a terepet. A harmadik a kikötői szállítmányokat ellenőrzi – ott gyanús konténermozgás volt az utóbbi hónapokban. A negyedik pedig készenlétben marad Truro szívében, és titeket kísér.

– És ezt mikorra tervezitek? – kérdezte Draco, előrehajolva.

– Két napon belül kész a csapat – Ron arca komoly volt. – Az idő szűkös, de ha nem lépünk, elveszítjük az előnyt. Már túl sok idő telt el Flint eltűnése óta. Elvileg már átnézték a helyet, de szerintem valamit kihagytak. Viszont most nincs idő elemezgetni. Támogatnám Evans tőrbe csalását az Élet vizével.

Hermione hátradőlt, mélyen elgondolkodva. Ujjai dobogtak a székkarfán.

– Akkor ideje, hogy az akció és a beépülés összehangolódjon. Mert amit mi tudunk, azt a kommandó csak kívülről láthatja.

– Pontosan mit tudtok még? – kérdezte Ron, hangja most már teljesen hivatalos volt. -Konkrétan. Mert ha oda megyek a csapatommal, tudnom kell, mire számítsak.

Hermione és Draco pillantást váltottak. Aztán Hermione előre hajolt.

– Flint… úgy tűnik, túl közel került valamihez, amit nem kellett volna megtudnia. Talán itt van a kapcsolat McLaggennel.

Ron bólintott, de a szemében még mindig ott bujkált a döbbenet.

– És Evans? Mi a terv vele?

– Még nem tudjuk biztosan. Megfigyelés alatt tartjuk – mondta Blaise határozottan. – Egyelőre nem konfrontálódunk. Túl sok még a kérdés.

– El kellene fogni. Francnak körözzünk itt…

– Csaljuk egyből tőrbe?

– Aha.

Draco tekintete keményen megvillant, és hangja hideggé vált.
– De ha ez bármilyen közvetlen veszélyt jelent Grangerre… akkor nem fogok tétlenül ülni. Már pedig erre nagyon is számítunk.

– Engem nem zavar, ha megátkozod – vonta meg a vállát Ron. – Legyen kihallgatható állapotban. Ennyi elég.

– Készülünk egy tervvel – mondta Hermione végül.

– Van egy jó kis főzetem hozzá – vigyorgott gonoszul Draco.

A szobában csend lett. Ron tekintete oda-vissza járt Draco és Hermione között, és Hermione látta, ahogy a barátja arcán valami felismerés jelenik meg. Valami, amit eddig nem akart bevallani magának.

– Értem – mondta végül Ron, hangjában már nem volt gúny vagy ellenállás. Csak elfogadás. – A kommandóm nem mehet be vakon, ha ti már ott vagytok.

– És ha rossz irányba fordul a dolog? – kérdezte Blaise.

Ron mogorva mosollyal nézett rájuk.
– Akkor remélem, hogy emlékeztek még, hogyan kell együtt harcolni. Mikor mentek vissza?

– Már holnap.

– Jól van. Addig semmi akció. Rendben? – nézett rájuk komoran Weasley.

– Valahogy talán kibírjuk.

– Persze – mondta Ron. – De komolyan mondtam. Nem tudunk védelmet biztosítani előbb. Átrágom magam az aktákon, hogy képben legyek.

– Megértettük.

Ron nem szólt többet, csak bólintott. Már nem kérdezett többet a részletekről, nem faggatózott az elmúlt hetekről, nem kíváncsiskodott arról, mi történt köztük valójában.

Mert tudta: most már ő is benne van. Mélyen. És nem csak Hermione életéről volt szó.

feltöltötte 2025. Sep. 05. | Nyx | hozzászólások: 0