46. fejezet
46. fejezet
Malfoy lakás
– Szerintem McLaggen tőle veszi a szexkellékeit – érvelt Zabini fennhangon egy fél órás ötletelés után.
– Blaise… – szólt rá Hermione. – Most komolyan?
– Miért? Amit hallottam a Lótuszban… Be kellene fognod a füled, cicám, ha elkezdeném neked sorolni. Hmm, elpirulnál.
– Nekünk elmesélheted – jelentkezett Ron kaján mosollyal. – Imádom a sztorikat a Lótuszból. Főleg, amikor elaludtál öltánc közben. A miniszterről nem is beszéltél még.
– Te már mindent tudsz.
– Szóval ő volt azzal az izével és a hogyishívjákkal, a piros szobában?
– Pontosan – bólogatott Zabini, és elvigyorodott. – És az a vörös szoba.
– Piros, vörös… nem mindegy?
– Tulajdonképpen nem, mert…
– Ötletelünk, fiúk. Nem az agyamra megyünk – intette le őket a boszorkány. – Száz éve próbáljuk ezt kitalálni, de semmi használhatóra nem jutottunk. És nektek komolyan ez a legjobb ötletetek?
– Ne nézz rám! – emelte fel a kezét Draco. – Nem tudom mit akarnak ezzel. Fogalmam sincs micsoda az az izé és a hogyishívják. És életemben nem voltam vörös piros szobában.
– McLaggen köztudottan… szabad szellem – említette meg Blaise. – Szereti, ha…
– Kímélj már meg a részletektől! Eddig ez a homályban volt nekem, és szeretném, ha ott is maradna.
– Úgy jár a Lótuszba, mintha az övé lenne – felelte Ron. – Csak tudnám miért…
– Miért? Miért? Ne legyél már ilyen fafejű, Weasley – sóhajtott fel Zabini. – A kielégülésért. Jesszus.
– Nem úgy értettem. Te is tudod.
– Aha, persze.
– Sosem hallottam ilyesmiről – mondta Hermione. – Ez pedig egyáltalán nem magyarázza a kapcsolatát Roberttel és a muglikkal.
– Most miért nem jó, hogy Evans szadomazó kellékekkel kereskedik? Tudod, ilyen lila hatalmas micsodákkal – méltatlankodott Blaise, miközben illusztrálta a méretet. Hermione még soha nem nézett ilyen sötét pillantással az aurorra. – Nyilvánvalóan semmi más nem kötheti össze McLaggennel.
– Flintet kivéve – mondta Draco, de már nagyon fáradt volt ehhez. Saját részéről már régen elengedte volna a témát, és rátért volna Weasley tervének bővebb kivesézésére.
– Mindjárt kiegészítem a mesémet – ragadta meg a fekete hajú auror a lehetőséget. – Flint bemutatta őket egymásnak, beszélgettek, aztán kiderült, hogy mindketten odavannak a korbácsolásért.
– Általános beszédtéma – horkantott fel Malfoy, majd szórakozottan a partneréhez fordult. – Granger, mit gondolsz a korbácsolásról?
– Nevelési célzattal Zabinin alkalmazni? Most nagyon pártolom az ötletet. Már tényleg az agyamra megy.
– Gyere, édes, próbáljuk ki mekkorát tudsz ütni.
– Nagyot – szólalt meg Draco. – Betörte harmadikban az orrom. Néha még mindig érzem.
– Áúúú.
– Folytassuk. És Weasley, meg se szólalj.
– Nem is akartam. Életem legjobb tíz pillanataiban benne van az a pofon – vigyorgott mégis Ron.
Mielőtt Draco ezt valamilyen átokkal megtorolta volna, addigra Zabini megint szóra emelkedett és tovább folytatta az eredeti mederben a beszélgetést.
– Gondold csak végig az elméletemet. A Lótuszban sok mugli dolgot használnak, a muglik egyszerűen kreatívabbak. Evans pedig könnyebben beszerzi ezeket, mint Tiberius… Kész a kapcsolat. És a képen valószínűleg valamelyik szexkütyü árán vesztek össze.
– Ugyan, kérlek! – sóhajtott fel Malfoy auror. – Az egész elméleted egy baromság. Hatalmas baromság.
– Mert a tiéd sokkal jobb volt? – morogta Blaise. – Én adtam hozzá egy kis fűszert is.
– Szerintem az, hogy a mugli és a mágiaügyi miniszter találkozóján találkoztak először és ismerkedtek meg, az miért hülyeség? – Draco hangosan felnyögött.
– Vérszegény…
– Ésszerű. És megmagyarázza az első képet róluk.
– Valahol az enyém is ésszerű gondolat. Legalább feldobom a napotokat – vigyorgott Zabini. – Amúgy is, ha egyszer elbukik, ez az egész biztosan tisztázásra kerül, akkor majd meglátjuk, kinek volt igaza. És akkor ti fogtok elnézést kérni, miközben McLaggen bőrszerkóban nyilatkozik a Prófétának.
Ron horkantott egyet a nevetést visszafojtva. Hermione a szemét forgatta, de a szája sarka megremegett.
– Jó, elég – mondta végül a boszorkány, és felemelte a pálcáját, aminek a fénye kékesen villant meg. Mindhárom varázsló ösztönösen kihúzta magát, de aztán a boszorka letett az asztalra. – Lehet, hogy Evans perverz, lehet McLaggen is az, de ettől még nem ez lehet a kapcsolat. Sőt ennek semmi alapja nincs. Semmit sem találtunk, ami ilyesmire utalt volna. Merlinre, minek is beszélünk erről? Evansről nem tudom elképzelni. McLaggen pedig… furcsa, de nem kockáztatna.
– A kettő nem zárja ki egymást – dünnyögte Zabini, és hátradőlt. – A történelem tele van fétis-kattant tömeggyilkosokkal. Nézd meg például…
– Ne segíts, Blaise – szakította félbe Draco. – Kösz, de tényleg ne. Menj inkább haza aludni, akkor talán eljutunk egy normális szintre.
– Komolyan mondom, a következő megbeszélésre popcornnal jövök – sóhajtott fel Ron, és belekortyolt a kihűlt kávéjába. – Most mi van?
Hermione és Draco egyszerre fordultak felé. A pillanatnyi csend feszült volt.
– Folytassuk – szólalt meg a boszorka.
– Most komolyan dolgozni fogunk? – sóhajtott Zabini.
– Most komolyan ép és egészséges akarsz maradni holnap is? – kérdezett vissza Draco szárazon.
– És ha olyan gyógyszer ügynök volt? – kérdezte hirtelen Ron. – Nem jöhet szóba?
– Milyen gyógyszer ügynök? – kérdezett vissza Hermione.
– Tudjátok, akinél olyan kerek izék vannak – magyarázta a vörös hajú. – Mint a drogdílerek a Zsebpiszok közben.
– Drogdílereknek hívják őket a mugliknál is – szólalt meg a boszorkány. – A gyógyszer ügynök teljesen mást jelent. Nincs információnk arról, hogy Evans valaha is benne volt ilyesmiben.
– Pedig jó tipp volt – veregette meg a vállát Blaise. – Egybevág az én feltételezésemmel.
– Drogdíler és szexuális segédeszköz árus?
– Több lábon kell állni.
– Jó, de akkor mégis – kezdte Ron, és kihúzta magát a kényelmetlen székben –, ha Evans csak egy sima kvibli a varázsvilág és a muglik között… akkor mi van közte és McLaggen között, ami ennyire fontos, hogy veszekedjenek miatt?
– Egy fülledt, bizarr viszony. Olyanok itt, mint akik meg akarják ölni egymást – válaszolta Zabini anélkül, hogy felnézett volna a jegyzeteiből. – Tök egyértelmű. McLaggen nem olyan típus, aki „csak barátkozik”. Bár eddig csak nőkkel látták. Általában a partikon is felületesen beszél mindenkivel, aztán amint lehet lelép. Többnek kell lennie köztük. Vagy szex, vagy üzlet.
– Lehet, hogy egyszerűbb a megoldás, mint ahogy gondoljuk – Hermione próbált higgadt maradni, de hangjából már érződött a fásultság. – Egy olyan kapcsolat, aminek semmi köze a hálószobához. És hagyd ezt abba, Zabini!
– Ne legyél már naiv, Granger – csóválta a fejét Blaise. – Evansnek a szeme sem áll jól. McLaggen meg annyira diszkrét sokszor, mint egy kürtöt fújó troll.
– Még sincs semmink.
– Talán Evans megzsarolta, ahogy a képeken láttuk, egyértelmű, hogy veszekedtek – vetette fel Hermione. – Ha McLaggen ennyi követ megmozgat Evans és persze Flint miatt, akkor az valami nagy dolog lehet. Vagy Evansnek kompromittáló információi vannak róla, és ezért tartja a közelében. Vagy fordítva. Flintről tudjuk, hogy súlyos dolgokat tud, de ezt kezeljük külön.
– Zsarolás? – ismételte meg Draco. – Talán. Ha a kapcsolatukat nem is magyarázza, a jelenlegi helyzetüket nagyon is.
– Lehet, hogy Evans tanította meg McLaggennek, hogyan kell… öhm… használni bizonyos eszközöket – szólt közbe Ron, mire Zabini fuldokolva felröhögött.
– Ez már-már megható – mondta Blaise, miközben a könnyeit törölgette. – Egy mentor–tanítvány kapcsolat… láncokkal és bilincsekkel.
– Oké, elég – csattant fel Draco. – Tudom, hogy ez a te kedvenc szappanoperád, Zabini, de ez nem megoldás.
– Nekem a „megbűvölt szerető” teória tetszett – mormolta Ron.
– Nekem meg az, amikor kussban maradsz – mordult rá Draco.
– Ne is számíts rá, hogy odaadom, amit neked hoztam Marrákesből.
– Weasley…
– Áh tudod, mit? Mégis odaadom. – Azzal vigyorogva felmutatta a középső ujját.
Draco elnémult, Blaise nyerítve felröhögött, Hermione pedig hangosan szólalt meg:
– A pokol óvodájában vagyok… Valami használható ötlet?
Egy ideig csend volt a helyiségben.
– És, ha Evans a szüleit kereste vagy a rokonait? Nem tilos tartani a rokonságot a kvibli utóddal – mondta Draco.
– Eljuthatott volna ezzel a miniszterig? – kérdezett vissza Ron.
– A megfelelő kapcsolatokkal, igen – vonta meg a vállát Blaise. – De nem hinném, hogy Flint lenne az, aki a hunyó ebben az ügyben.
– Hanem? – tudakolta Hermione.
– Szerintem az eltűnt boszorkány. Róla még kedvesebbet tudunk. És a kutatások, amiket végzett, azt közvetlenül a Miniszteri Hivatalnak végezte – folytatta a férfi. – Logikus lehet, hogy valami oknál fogva bemutassa őket egymásnak. Vagy Evans nyomozott utána. Végül is Eva Merriwick is rajta van az első képen.
– Hol?
– Itt. – Majd Zabini egy átlagos külsejű, szőke nőre mutatott. – Az aktájában volt egy kép róla.
– Talán mondasz valami hasznosat is – veregette meg a vállát Draco.
– Ebben nem lenne semmi drámai – sóhajtott fel nehezen a fekete hajú auror.
– Utána néznél Eva Merrwicknek? – kérte Malfoy. – Jobb lenne, ha többet tudnánk meg róla.
– Tuti, hogy kavart McLaggennel – mondta Weasley.
– Nem tudhatod – mondta Hermione, miközben az orrnyergét masszírozta. – Nézzünk utána ennek a nőnek. Oké? Mielőtt mindent egy szappanoperává gyúrunk össze. A végén Zabini kitalál egy drámai hármast, drogokkal és szexjátékokkal.
– Hmm, kezded megérteni a gondolkodásomat.
– Sajnos…
A megbeszélés kora estig elhúzódott, hosszasan és rémesen részletesen. Zabini a felénél kimentette magát, és egy sürgős ügyre hivatkozva, amit valószínű ott és akkor talált ki, hogy gyorsan elhagyhassa a tárgyalót. Hermione szívesen csatlakozott volna, ha nem tart egy újabb flörthullámtól, és a további agyament elméletektől. Ma cseppet sem volt kedve tovább hallgatni a fekete hajú aurort, és elhárítani a közeledését. Így ő élő egyenes adásban élvezhette a másik műsort a tárgyalóba, amit Malfoy és Ron szolgáltatott.
Az Evans-McLaggen kapcsolati témát ejtették, és rátértek a kommandós egységre. Malfoy auror egyre jobban belelendült, minden egyes tervre és stratégiára rákérdezett, amit Ron felvázolt nekik. Körmönfont kérdések voltak, amikre részletes, kifejtő választ kellett adnia. A vörös hajú egy ideig remekül tűrte a vallatást, de amikor már kezdte sejteni, hogy a mardekáros hülyére veszi, akkor nemes egyszerűséggel elküldte a francba. Aminek egy kis veszekedés lett a vége, aztán Hermionénak kellett a két auror közé állnia és lecsitítani őket.
– Elég volt – szólalt meg élesen Hermione, miközben közéjük lépett. – Mindketten felnőtt emberek vagytok, viselkedjetek is úgy!
– Én úgy is viselkedek, de a társad, egy hatalmas pöcs.
– Weasley… ne legyél már ilyen. Te is tudod, hogy ez nem egy szokványos akció.
– Jól csinálom, amit csinálok, Malfoy – figyelmeztette a férfi. – És nem fogod tönkretenni az akció rám vonatkozó részét.
Malfoy összeszorított szájjal, de hátrébb lépett. Ron még morgott valamit az orra alatt, de nem vitatkozott tovább. A légkör ugyanakkor megfagyott a helyiségben – az addig viszonylag konstruktív hangvételű megbeszélés végleg kisiklott.
Hermione sóhajtott, aztán összeszedte a papírokat az asztalról.
– Ha kell végigmegyünk a részleteken, amikor a csapat elfoglalja a helyét – jelentette ki határozottan. – Addig pedig mindenki próbáljon lehiggadni.
Malfoy csak bólintott, mintha csak Hermione szavainak lenne hatása rá. Ron nem nézett egyikükre sem, de heves mozdulatokkal kiment a szobából, becsapva maga mögött az ajtót.
Egy pillanatig csend lett. Hermione a megmaradt kávésbögrékre nézett, aztán Malfoyra.
– Tényleg muszáj volt ennyire belekötnöd mindenbe?
– Csak tudni akartam, mennyire megalapozott a terv – felelte Malfoy nyugodtan. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk.
– Ez tiszta sor, de ez már túlment a határon.
– Nekem ne védd a kis barátodat – jegyezte meg Draco. – Ha nem tetszik neki, akkor mondja meg. Én tudom, hogy nekem van igazam. És nem fogok vele kesztyűs kézzel bánni, ahogy te tennéd.
– Velem is össze akarsz veszni?
– Dehogy, csillagvirág, te jössz velem ma este haza – felelte szemtelenül mosolyogva a férfi.
Hermione elgondolkodva nézte őt. A hangja most nyugodt volt, de a szemében valami feszültség bujkált – mintha nemcsak Ron miatt lett volna ilyen kemény. Nem kellett sokáig gondolkodnia, hiszen volt miért idegeskedniük, legalább egy tonnányi okoz tudott volna rá mondani.
– Jól van – mondta végül a boszorka, és egy halvány, fáradt mosolyt erőltetett magára. – De legközelebb próbálj meg kevésbé… provokatív lenni.
Malfoy elhúzta a száját, mintha valami cinikus választ fontolgatna, de aztán csak bólintott.
– Megpróbálom. Most pedig menjünk!
***
A hoppanálás gyors volt, és egy kicsit szédítő. Egy impozáns épület előtt jelentek meg.
Hermione sosem gondolta volna, hogy egyszer önként lép be Draco Malfoy lakásába. De sok mindenre nem gondolt, amit mégis megtapasztalta az utóbbi hetekben, és ezek egy része a mardekároshoz köthetők. Nem azért gondolkodott el a helyzeten, mert különösebben tartott volna tőle – ennél jóval többet éltek már át közösen –, hanem mert egyszerűen sosem képzelte el őt valódi, hétköznapi környezetben. Otthonosan. Főleg nem egy luxuslakásban. A Malfoy-kúria egy dolog volt, ahogy a Malfoy villa is, amit nemrégiben meglátogattak. Az egyik a múltat jelképezte, a másik a jövőt. De a jelent csak most láthatta meg.
Draco lakása egy elegáns, kifinomult, ugyanakkor tökéletesen funkcionáló luxus penthouse a londoni városkép felett – pontosabban egy elrejtett, varázslatosan védett tetőtéri rezidencia a Temze közelében, valahol Mayfair környékén. Rémesen drága lehetett, de ha lehetett tudni valamit a Malfoyokról az az volt, hogy nagyon is tudták hogyan fektessék be a pénzüket. A lakás muglik számára láthatatlan, varázslók számára külön bejárattal volt megközelíthető, akár Hop-porral, akár egy elegáns rézlift segítségével, amely csak akkor lépett működésbe, ha felismerte a varázsképességűeket. Rossz szándék esetén bezárta az illetőt. Hermione tudta, hogy ezek a védővarázslatok elképesztően költségesek.
A boszorkánynak még a gondolat is furcsa volt: Malfoy lakásában otthonosan érzi magát. De, amikor áthaladtak a diszkrét, mágikus ajtón, amely kívülről csak egy elhagyatott liftakna benyomását keltette, majd egy liftes utazást követően egy elegáns folyosóra értek ki, végül pedig megérkeztek a lakás előterébe, Hermione szó szerint megállt.
A lakás lélegzetelállító volt.
A nappali hatalmas üvegfelületein át a város fényei tündököltek, mintha egy világító térképet terítettek volna ki az ablakon túl. London este különösen szép volt – ez nem volt újdonság –, de innen, ebből a magasságból, csendben, egy meleg, védett helyről nézni, mintha az egész világ alattuk húzódott volna. A város moraját elnyelte egy hangtompító bűbáj, és a beltér csendje csak még jobban kiemelte a nyugalmat.
Hermione lassan lépett beljebb, a cipősarka puhán koppant a fekete márványpadlón, amit szőnyegek törtek meg – mélyzöld és sötétszürke színkombinációk, sárkánymintás szegélyekkel. A nappali közepén egy kényelmes kanapé állt, körülötte elegáns, lebegő dohányzóasztalok, amik követni látszottak a mozgást szükség esetén. A kandallóban mágikus kékes tűz lobogott, de nem égetett – csak melegséget és valami furcsa biztonságérzetet árasztott.
– Ez… teljesen más, mint amire számítottam – szólalt meg Hermione végül, még mindig körbefordulva. A hangja halk volt, mintha nem akarná megzavarni a tér varázsát. – Ez kimondottan otthonos.
– Mire számítottál? Csontvázakra a sarokban? Egy titkos kínzókamrára a gardrób mögött? – kérdezte Draco, és levette a kabátját, amit egy láthatatlan kéz egy szekrénybe vitt. – Esetleg valami csúnya sötétmágiás ereklyékre vitrinekben?
– Valami ridegebbre. Hidegre. Márványpadlóra… gondolom. Több előítéletet igazoló valóságra – mosolygott Hermione. – De ez itt… meglepően élhető.
– Jóízlésem még van. Szeretem a kényelmet is.
– Ezt nem vitatom. Mindegyik hellyel, ahol laksz megleptél.
– Ezt örömmel hallom. Érzed magad otthon – tette hozzá a férfi.
– Nem lesz nehéz.
Draco a konyhapult felé indult, ujját finoman végighúzva a fekete márványon. A konyha letisztult és modern volt, de nem barátságtalan – ezüstözött fogantyúk, fényes üstök, és egy kicsi varázssütő, ami halk zümmögéssel reagált a jelenlétükre. Valószínű ezt a helyet többet használta bájitalkészítésre, mint főzésre, de az állapotát tekintve vagy nem túl gyakran, vagy ha mégis, akkor Malfoy rettenetesen pedáns volt.
– Ez a legnagyobb dicséret, amit valaha kaptam tőled, Granger.
Hermione elnevette magát, majd közelebb sétált az ablakhoz. Kilépett az erkélyre, ahová egy üvegajtó vezetett – ott a tetőkert fogadta: gondosan elvarázsolt gyógynövényágyások, apró pálmaliget és egyetlen pad, amit befutott valamilyen enyhén illatozó, ezüstösen fénylő indanövény. Egy kupola bűbáj zárta le a teret a külvilág elől, a város fényei itt tompán vibráltak, mintha a kert saját légkörrel rendelkezne.
– Ez itt… egyszerűen gyönyörű. Egy kis világ elzárva minden mástól. Téged nem látnak, de te mindent látsz.
– Pontosan – bólintott Draco mögötte, aztán egy hosszú lépéssel mellé lépett. – Ide nem jönnek be csak úgy. Ez a „szent helyem”.
Hermione rápillantott a válla fölött.
– És most mégis itt vagyok.
– Te vagy az első, aki nem családtagként átlépte a küszöböt – mondta Draco őszintén, és ebben a mondatban nem volt semmi gúny.
– És a barátaid?
– Itt? Nem. A villában? Igen. Az utóbbi időben már nem sokszor vagyok itt. De a látvány és a kilátás lenyűgöző még mindig.
A boszorkány halkan bólintott, majd visszalépett a nappaliba. Leült a kanapéra, és automatikusan végigsimított a puha kárpiton. Kényelmes volt, praktikus és alig várta, hogy elhelyezkedhessen rajta.
– És most mit csinálunk?
– Én teát főzök – válaszolta Draco –, te pedig leveheted a kabátot. Itt biztonságban vagy. És én tudok úgy rád nézni anélkül, hogy ne röhögjek azon a poénon, hogy Zabinivel hármasban gyereket csináltunk.
– Ron idióta… De most komolyan elhitte? Volt egy pont, amikor azt hiszem, közel álltam egy fojtogató bűbájhoz.
– Látod, ezt tudtam.
– Te is a lehetséges áldozatok között voltál – jegyezte meg a boszorkány.
– Látod, ezt mondanod sem kell – vigyorogta a varázsló.
Hermione felnevetett, és az ujjai már a csatnál jártak.
– Jöhet a tea. De feltételeim vannak.
– Hallgatlak.
– A teád tényleg legyen jó. Mert ha valamilyen egyszerű kamillával hozakodsz elő, én visszamegyek a Minisztériumba, és elmondom Ronéknak, hogy titokban virágmintás pizsamában alszol. Pletykát gyorsabban terjeszt, mint rendes információkat.
Draco felhorkant, de már a konyhába indult.
– Csak próbáld meg! Engem nem különösebben zavar, ha azt hiszik, hogy tőlem vársz gyereket. Már pedig a barátod diszkrét semmiképpen sem volt. De, hogy lásd mennyire nagyvonalú vagyok, legyen Earl Grey, fahéjjal. Mit szólsz, Granger? Ma különösen komolyan veszem a vendéglátást.
Hermione hátradőlt a kanapén, és csak felnyögött.
– Jöhet.
A kandalló fénye lágyan megvilágította az arcát. A lakás csendje más volt, mint a hivatalé vagy a trurói házé. Ez… csend volt. Békés. És bár még rengeteg nyitott kérdés, veszély és bizonytalanság várt rájuk, most egy pillanatra minden lelassult.
És Hermione először érezte úgy hosszú hetek óta, hogy talán tényleg hazaérkezett valahová. Persze a saját lakása nagyon is hiányzott.
A tea illata lassan betöltötte a nappalit. Fahéj, fekete tea, narancshéj és valami halvány, nehezen meghatározható gyógynövényes fuvallat keveredett benne – otthonos, megnyugtató. Draco visszatért és a két bögrével, az egyiket átadta neki. Hermione két kézbe fogva emelte az ajkához a bögrét, és egy aprót kortyolt. Melege átjárta a testét. Sóhajtott.
– Ez meglepően jó.
– Tudom.
– Nem kell ennyire önelégültnek lenned, Malfoy.
– Olyan nehéz… – sóhajtott a férfi.
Draco elmosolyodott, de nem szólt. A kanapé másik végén ült, kezében a saját bögréjével, hátradőlve, lábait keresztbe vetve az asztal felé. A kabátját már levette, az ingujját feltűrte a könyökéig, és Hermione most vette észre, hogy fáradtabbnak tűnik, mint gondolta. És kimondottan jól nézett ki az általa bűvölt sárkánytetoválás az alkarján. Nem csak fizikailag volt a varázsló fáradt – belsőleg megkopott, kifényesedett fáradtság volt ez, amit az ember csak akkor vesz észre, ha van ideje megfigyelni a másikat. Ő is ezt érezte.
– Rég volt, hogy ilyen csend volt körülöttem – jegyezte meg Hermione halkan. – Mióta ott vagyunk Truróban mindig zúg valami. A természet, a kert, a ház vagy éppen valami a háttérben. Ez most… jólesik.
Draco bólintott. Nem nézett rá, csak az üvegen túlra, London fényei felé.
– Jók a bűbájaim.
– Igen, ez igaz – szólt a lány. – Mint egy erőd egyik bástyája.
– A villáé jobb – jegyezte meg Draco.
– London belvárosában ősi kőtömböket nehéz behozni.
– Voltál már a British Museumban? Ott egész templomokat zsúfoltak be egy kiállításra – érvelt a varázsló. – Úgyhogy semmi sem lehetetlen.
– Mikor jártál te ott?
– Alkalmanként, és ha van kedvem, akkor elmegyek ide-oda. Nincs ebben semmi különös. Aurorként sok mindent illik ismerni a mugli világban is. Nem gondolod?
– Ez igaz – helyeselt a boszorkány. – Azért eszméletlen innen a kilátás. Az én lakásomból legfeljebb a szomszéd háztömbre lehet átlátni. Szép, de ez mégis egy másik szint.
– Néha csak nézem.
– Hümm?
– Ezt csinálom, ha nem bírom tovább. Feljövök ide, és leülök. Nem kell senki. Nem kell semmi. Csak a fények. Van, aki persze utálja, de nekem megnyugtató. Londonban szinte sehol nem látni a csillagokat. De a város fényei olykor kárpótolnak.
Hermione hosszú pillanatokig hallgatott. A tea lassan fogyott a csészéjéből.
– Megértem. Én is vágyom néha arra, hogy ne legyek… senki. Ne a nevem legyek, ne a történetem, ne a hibáim. Csak valaki. Valahol. Rengeteget kellett eleinte menekülnöm, amíg végre nyugalmam lett.
– De te nem vagy akárki, hanem Hermione Granger. – Draco végre felé fordította a tekintetét. – És pont ezért félek, hogy ez az egész… túl nagy lesz körülöttünk. Túlságosan is.
Hermione szeme megvillant.
– Mi „ez az egész”? A nyomozás? A koven? Kingsley baromsági? Evans? Vagy… a partnerségünk.
– Vagy az, hogy te és én most itt ülünk, és nem bántjuk egymást? – vágta rá Draco keserű mosollyal. – Az elmúlt évtized egyik legnagyobb fordulata.
– Draconous, hagyd már ezt. Ez nekünk kettőnknek talán nagy fordulat, de tudod hány ilyen eset van a történelemben?
– Tudom, tudom…
– Figyelj, én…
– Nincs vége a megbízatásnak – dörmögte Draco mély hangon. – Majd akkor beszélünk erről. Most ne.
Hermione elmosolyodott, de most ő sem gúnyosan. Megértően. A csészét letette az asztalra, és lábait felhúzta a kanapéra, maga alá. Kényelmesen, otthonosan. Mintha nem lenne többé vendég.
– Tudod, hogy nem vagyok naiv – mondta. – Tisztában vagyok vele, hogy amit csinálunk, veszélyes. Hogy bármelyik pillanatban lebukhatunk, vagy… rosszabb is történhet. De azt is tudom, hogy melletted biztonságban érzem magam.
Draco nem válaszolt azonnal. Csak figyelte őt, mozdulatlanul.
– Tényleg?
– Igen. Azt hiszem, rég nem bíztam ennyire senkiben. Talán… soha. Luna halála után valahogy semmi sem volt rendben. És egyedül dolgozni sokkal könnyebb volt. Veled viszont meglepően jól megy.
– Ez megtisztelő, Granger.
– Valamit szerintem elértünk. És ha nem tudjuk majd ezt a… dolgot megbeszélni, akkor is tudunk szerinted barátok maradni, ha úgy adódik? Mit gondolsz, Malfoy?
– Nem tudom nekem elég-e. – És a férfi őszinteségétől fájdalmasan megdobbant a boszorkány szíve.
– Igen, értem – fújta ki a levegőt Hermione. – Én… annyira beszélnék róla.
– Én meg annyira nem akarok – nyögte Draco. – Már átkozom magam, amiért elmondtam.
– Még mindig nem hiszem el – sóhajtott fel a boszorkány. – De… amikor visszagondolok rá….
– Addig szekírozol, amíg nem kerül újra szóba. Többet nem tudok erről neked elmondani, mint amit eddig elmondtam – szólalt meg Malfoy elgyötört arckifejezéssel. – Még mindig ezt érzem, amit eddig.
– Értem, csak… tudom milyen, ha plátói vonzalmat táplálsz valaki iránt. És szinte bele lehet halni egy ilyenbe. Nem is értem, hogyan voltál képes négy évet erre az egészre áldozni.
– Tudom ezt kezelni. Nem fogok összetörni. És nem ennyire tragikus az egész. De ha tényleg segíteni akarsz rajtam, és kideríteni, hogy mi van köztünk vagy mi lehetne, akkor ülj közelebb és csókolj meg – mosolygott rá Draco ravasz mardekáros mosollyal.
– Nem ezért jöttem hozzád – vágta rá a lány gyorsan. – Egyrészt kíváncsi voltam hol élsz, másrészt tényleg jobb együtt ötletelni, mint külön-külön megőrülni, mert nem kapunk választ. Nem akarok csak azért szexelni veled, hogy kiderüljön illünk-e egymáshoz.
– Én csak csókot mondtam, Granger – szólalt meg bujkáló mosollyal a varázsló. – De tudod mit mondtam.
– Én nem szoktam szánalomból lefeküdni senkivel.
– Tudom.
– Dolgozunk kell – mondta Hermione, de alig bírt a hevesen dobogó szívével és a piruló arcával. Malfoy egy kihívást jelentett, sokféle módon és annyira nagyon szerette volna megoldani ezt a helyzetet. Meg akarta csókolni. És millió okot tudott volna rá mondani, hogy miért.
Draco lassan letette a bögrét, és kissé előrehajolt. Nem volt benne semmi tolakodó – csak egy csendes, óvatos közeledés, mint amikor az ember nem akarja elriasztani a csendet.
– Akkor maradj ma itt. Nem azért, mert kell valami, vagy mert így lenne könnyebb holnap. Hanem csak… hogy ne kelljen újra magányosan végiggondolnunk az egészet. Külön-külön. Mármint az ügyet, ami dolgozunk.
Hermione nem válaszolt azonnal. A szeme a kandalló kékes fényébe révedt, de az arca megnyugodott. A teste is, a tartása is. Aztán finoman bólintott.
– Rendben. De akkor hol alszom?
Draco ajka szélén játékos félmosoly jelent meg.
– Választhatsz. A vendégszoba tökéletesen megfelelő az alvásra… de az én ágyam is elég nagy.
– Most elrontottad – sóhajtotta Hermione, de nevetett. – A vendégszoba. Ez most nem fedett akció. Szóval a legjobb így lesz.
– Amíg nem a konyhapulton alszol vagy az erkélyen, nekem rendben van – vonta meg a vállát a férfi. – Talán még a padló is zavarna.
– Eszemben sincs a padlón aludni – szólalt meg a boszorkány.
– A vendégszoba a rendelkezésedre áll.
– Akkor ez rendben van.
– Rendeltem vacsorát – mondta végül Draco.
– Mugli helyről?
– Igen – bólogatott a férfi. – Van a lakásnak mugli címe, majd felküldik egy házimanóval, és a többit rendezem. De a kedvenc éttermemből is rendeltem az Abszol útról.
– Megtanultad a telefont használni? – kérdezte meg mosolyogva Hermione.
– Nem olyan bonyolult. Majdnem olyan, mint a bagollyal. Meglátjuk mi lesz a két kommunikációs csatorna használatának az eredménye. Remélem, hogy éhes vagy, mert egy csomóféle ételt rendeltem.
– Igen – vallotta be a lány. – A minisztériumi büfé még mindig egy tragédia.
– Azt hittem, hogy kimászik a saláta a szendvicsemből – sopánkodott Draco.
Pár órával később már a kanapén, az egyenruhához képest sokkal lazábban öltözve ültek. Hermione egy szürkéskék melegítőnadrágot és egy puha, bordó pólót viselt – Draco egyik tartalékját, ami kissé nagy volt rá, de kényelmesebb, mint a sajátja, amit sehogy sem tudott kényelmesre nagyítani. Draco maga egy sötét pólóban és szabadidőnadrágban heverészett félig a kanapén, mezítláb, és egy-egy elviteles doboz egyensúlyozott a térdén.
– Ez sokkal jobb, mint amire számítottam – jegyezte meg Hermione, miközben újabb falatot kanalazott a gőzölgő ételből. – Még mindig nem tudom, honnan szerezted ezt a curryt, de komolyan gondolkodom rajta, hogy megvesztegetlek az információért.
– Hagyom magam – vigyorgott Draco.
– El is mondhatnád.
– Ingyen? Dehogy is. Mit adsz érte?
– Megírom a jelentésedet a tegnap esti Imperio használatáról – válaszolta a boszorkány. – Úgy tudom, hogy azt még nem adtad le.
– Nem igazán.
– Valahogy sejtettem.
– Elég volt a nagyját megírni – morogta Draco. – Az sem volt egy leányálom. Erre már minden erőm elfogyott.
– Akkor legyen ez a tárgya a megvesztegetésnek – mondta Hermione.
– Rendben. Legyen. Még úgysem sikerült, a „kurvára meg akartam menteni a társam” mondatra valami sokkal hivatalosabb és bővebb választ adni – jegyezte meg Draco. – És nem hiszem, hogy a halálfaló múltammal a „mert csak” elég jó magyarázat lenne. Főleg, hogy az akció alatt már másodszor használom ezt az átkot.
– Szóval erre a következőt tudom mondani: A helyzet komolysága és az események gyors lefolyása miatt kénytelen voltam azonnali és hatásos intézkedést hozni a társam testi épségének védelme érdekében. Az eset során egyértelműen megállapítható volt, hogy a célpontot – Hermione Granger aurort – több, potenciálisan veszélyes és koordinált módon fellépő mugli próbálta elrabolni. A helyszíni körülmények és az aránytalan túlerő nem tették lehetővé a szokásos, nem végzetes beavatkozást – sóhajtott Hermione egykedvűen. – És ehhez csatoljuk a Főbenjáró átkok vészhelyzetbeli alkalmazásának egy kitöltendő űrlapját.
– Szuper – bólogatott elismerően az tejfölszőke mágus. – És arra mit mondjunk, hogy nem konfúziós bűbájt használtam? Erre sem jó az, hogy „mert egy szar átok, amivel nem lehet pontosan célozni”.
– Túl messze voltál – vonta meg a vállát a lány. – Talán így is volt. Túl sokan is voltak. Ezt biztosan állíthatom, hogy így volt. Az Imperio veszélyes, de pontos és hatásos. De lássuk csak: Felmerülhet a kérdés, hogy az Imperius átok helyett miért nem választottam egy enyhébb, nem tiltott befolyásoló bűbájt, például a Confundus átkot. A döntést több objektív körülmény indokolta, amelyek a helyszínen és a támadás pillanatában együttesen léptek fel, és nem tették lehetővé a precízebb, gyengébb varázslat hatékony alkalmazását.
– Hatásos. Én mivel vesztegesselek meg, hogy mindig megírd a jelentéseimet? – kérdezte a férfi kíváncsian. – Rengeteg helyen van befolyásom.
– Egyelőre maradjunk csak ennél a jelentésnél.
– És hogy magyarázzam meg azt, hogy amneziálnom kellett volna őket, de nem tettem?
– Ezt bele se írnám, hogy ez egyáltalán szóba jöhetett volna. Mert nem jöhetett szóba ebben a helyzetben. Ne írj sose túl sokat egy jelentésbe, mert beleköthetnek minden szavadba.
– Ez olyan Granger-féle jótanács?
– Igen. Nekem egyszer két órán keresztül kellett izzadnom Kingsley előtt, mire tisztáztam magam. Szóval megérdemlem az információt?
– Határozottan. Egy mágus séftől rendeltem a vacsorát, akit egyszer kihúztam egy kellemetlen szituációból – válaszolta Draco, elnyújtva a szavait. – Azóta minden második hónapban küld valamit, cserébe nem emlegetem fel a kis… kínos félreértését egy bűvös főzőüsttel és egy félig transzfigurált pávával kapcsolatban. De kérésre bármikor kiszállít nekem valami finomat.
Hermione elnevettette magát.
– Jó ég, ezt egyszer még meséld el rendesen. Határozottan jó történetnek hangzik.
– Nem adom ki a titkokat – jött Draco válasza. – Egy ilyen finom megállapodást nem szabad megszegni. A szamosza pedig a kedvenc mugli helyemről van.
– Hát, ha komolyabb témára váltunk, akkor… Tiberius McLaggen legyen terítéken. Nem tudom, hogy mit kezdjünk a vele kapcsolatos információkkal. Nem értem. Hogyan került ide? Hogyan került kapcsolatba Evans-el?
Draco elkomorodott. Letette a villát, hátradőlt, és a dobozt az asztalra helyezte.
– Talán valamelyik bulin, amibe Evans-öt is bevonták.
– Talán… Még mindig nem értem.
– Lássuk a vele kapcsolatos tényeket: Shack lemondása után választották meg. De ezt tudjuk. Az egész pasas egy két lábon járó ambíció. Mióta hatalomhoz jutott, folyamatosan próbál közelebb férkőzni a régi aranyvérű családokhoz. Láttam a próbálkozásait a Szent Huszonnyolcak egyes leszármazottaival. Egyikük sem veszi komolyan, de valahogy… mindig megússza.
– Ezt meg honnan tudod?
– Néha megfordulok ilyen rendezvényeken – vonta meg a vállát Draco, mintha ez amolyan semmiség lenne. Talán az is volt.
– Érdekes. Erről nem tudok – húzta el a száját Hermione. – És soha nem is hallottam.
– Mert te kihagyod ezeket. Mint a trió üdvöskéje, neked is bőven kellene társasági életet élned, hogy népszerűsítsd a békét. Dicsekedj azzal, hogy alig tizenhét évesen legyőztétek minden idők legnagyobb varázslóját.
– Én idősebb voltam.
– Legyél egy kicsit drámai – suttogta Draco jóindulatúan.
– Nekem ez nem megy – nyögte a lány. – Mármint ez a bájolgás, integetés és a fele annyira sem nagy szerepért a varázsvilág megmentésében.
– Fele annyi? Édes, nélküled az a két balfácán biztos már meghalt volna.
– Talán igen, talán nem. Ezt nem tudhatod. Nem mintha számítana. De akkor sem vagyok híve ennek a szereplésnek. Ez Harrynek és Ronnak se jött be.
– Pedig eleinte turnéztatok.
– De… nem volt semmi értelme – jegyezte meg a boszorkány. – Rövid ideig megjelentünk, de aztán valahogy ez már csak… Ki akartak használni minket, mert megmentettük a varázsvilágot. Ha ezt akartuk volna, akkor most is csinálnánk. De mindannyian meg akartunk gyógyulni.
– Ez érthető.
– De azt nem értem, hogy a koven milyen célt szolgál Evans és McLaggen kapcsolatában? – Hermione hangja sötétebb lett. – Valami nagy dologban mossa a kezeit? Vagy legalábbis azt hiszi, hogy uralni tudja.
– Lehet nem tud róla.
– Az ki van zárva. Ennyire nem lehet hülye.
– Vagy pontosan ennyire hülye – morogta Draco. – Ravasz. Épp csak nem elég okos ahhoz, hogy felfogja, mire játszik. És közben mindenkinek be akar nyalni. Auroroknak, politikusoknak, régi családoknak. Még a mugli ügyekkel foglalkozó minisztériumi kapcsolatokkal is jóban akar lenni. Tipikus karrierista. Koven pedig… nem tudom hova tenni. De lehet nincs is kapcsolat.
Hermione bólintott, kanalazott még pár falatot, aztán ő is letette a dobozt. Összefonta a karját, és a térdeire könyökölt.
– És ha Evans az ő embere? Vagy legalábbis tudatlanul része a játszmájának? Mi van, ha valaki McLaggen oldaláról irányítja ezt az egészet?
– Ahhoz Evans túl önálló, hogy hagyja magát irányítani. Talán csak a kereskedelmi kapcsoltban érdekeltek.
– Lehet. Vagy McLaggennek is én kellek.
– Amilyen a nagybáty olyan az unokaöcs. Cormacnek is tetszel. Végül is van értelme ennek az elméletnek is.
– Ő az én keresztem…
Draco gondolkodva biccentett.
– Tiberiusnak kell egy utód, elraboltatja a trió boszorkányát…
– Ne is folytasd, Malfoy! – emelte fel a kezét Hermione. – Nem akarom ezt a finom vacsorát a szőnyegedre hányni.
– Kérlek, kímélj meg ettől! – jegyezte meg undorodva a varázsló.
A curry illata még mindig megült a levegőben. Draco visszavette a dobozt, és folytatta az evést, villája halkan koppant a doboz oldalán, miközben a kanapé sarkában ült, egyik lábát felhúzva. Hermione a másik oldalon, keresztbe tett lábakkal. Elmélkedve húzta össze Draco tartalék pulcsiját magán. Kellemes illata volt, kényelmes, és meglepően otthonos érzést adott.
– Hogy van az, hogy egy kvibli ilyen közel kerülhetett a miniszterhez? – kérdezte Hermione, és letette az üres dobozát az üvegasztalra. – Nem logikus.
Draco sóhajtott, hátradőlt, és a távolba nézett.
– Szerintem McLaggent nem érdeklik a kviblik. Úgyhogy ezen kár gondolkodnunk.
– Mire gondolsz?
– A Szent Huszonnyolcakra. – Draco szája sarka megfeszült. – Tudod, ő mindig is csak egy felkapaszkodott senki volt azokhoz képest, akik valóban régi családból származnak. A McLaggenek valamikor régen még számítottak, de egy idő után a nevük is megkopott. És azóta is próbálja visszaverekedni magát valahogy a „belső körbe”.
Hermione összeráncolta a homlokát.
– Azzal, hogy egy kviblivel került kapcsolatba mondhat valamit?
– Pont ez az. Azzal, hogy mindenkinek be akar nyalni. A mugli kapcsolatoknak, a minisztériumi reformereknek, a nemzetközi szövetségeknek, és közben próbál a vérvonalpártiak szemében is jól állni. Ő akar lenni az a politikus, akit minden oldal elvisel, mert azt hiszi, ettől erős lesz.
– És ettől inkább veszélyes. – Hermione előredőlt, és átfutott a gondolatai között. – Tehát ha Evans kvibli, és közel áll hozzá, akkor vagy szimbolikus pozícióban van… vagy valami másra használja.
Draco bólintott.
– Talán információforrásnak. Talán alibinek. Vagy csak egy játszma része, amit még nem látunk egészben.
Hermione csendben ült néhány másodpercig. A város fényei megcsillantak az ablaküvegen, és a távolban egy bagoly suhant el hangtalanul.
– Miért lettél ennyire jó ebben? – kérdezte halkan, szinte magának.
– Miben?
– Az emberek kiismerésében. A politikában. A mögöttes szándékok felismerésében.
Draco elmosolyodott, keserűen.
– Mert túl sokáig figyeltem kívülről, miközben mások döntöttek helyettem. Egy idő után megtanulod, hogyan működnek. És hogyan hazudnak.
Hermione visszafogottan bólintott. A szavak súlya csendben ülepedett le közöttük. A curry elfogyott, de még maradtak finomságok.
– Kipukkadok.
– Szamoszát?
– Áhh, dehogy.
Draco szórakozottan forgatta az ujjai között a kis háromszögletű tésztabatyut, majd pár harapásra eltűntette a finom ételt. Elégedetten felsóhajtott. Nem is lehetett volna kellemesebb ez az este.
– Tudod, egyszer egy akció után három napig nem ettem semmit, mert egy ilyen szamoszától lebegtem a föld felett – mondta végül. – Nem ez volt, persze. Ez jó. Ez kivételesen tényleg jó.
Hermione elmosolyodott, a kezét a hasára tette.
– Akkor most megnyugtattál. Mert ha ez a vége egy jól sikerült estének, hogy gasztronómiai önkívületben fekszem ki a kanapéra, az legalább nem életveszélyes.
Draco felé nyújtotta a dobozt.
– Utolsó darab. Osztozunk?
Hermione kissé oldalra dőlt, közelebb csúszott, és kikapott egyet.
– Na jól van. Köszönöm – szólt mosolyogva, aztán helyet változtatott a kanapén. – Fenébe ezzel az álpocakkal. Képzeld, ma reggel fél percig nem tudtam elképzelni, hogy miért nehezebben hajolok le valamiért. Aztán rájöttem útban van ez a vacak.
– Ijesztő, milyen könnyen megszokja az ember a szerepet – mondta Draco halkan. – Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem is csak szerep.
Hermione lassan elrágta a falatot, aztán lenézett az ölébe.
– Úgy gondolod? De talán nem leszek terhes az akció végére.
– Nem erre gondoltam.
– Szóval kristálymániás wicca boszorkány leszek? – tűnődött Hermione.
Draco nem válaszolt azonnal. Csak nézte a kanapé előtt táncoló fényeket, a poharuk mellett hűlő teát és a sötét üveget, amiben a város tükröződött.
– Inkább az, hogy nem is kell megjátszanod, mert zsigerből jön a hazugság ehhez az egész szerephez – mondta végül.
Hermione közelebb hajolt, félig nevetve, félig szelíden.
– Talán. Túl álmos vagyok ehhez. Jó, hogy áthívtál ide magadhoz. Magamban ötleteltem volna egész este.
Draco elmosolyodott, aztán egy pillanatra egészen közel hajolt hozzá, hogy belesuttogja a fülébe:
– Ne szokj hozzá. Csak egyszer vagyok őszinte egy hónapban.
– Aha – Hermione egy félmosollyal bólintott. – Akkor jó, hogy pont elcsíptem.
A csend már nem volt kínos, inkább valami nyugtató, puha réteg, amit nem akartak széttörni. Csak ültek, a város morajlása kint maradt, és egyetlen pillanatra úgy tűnt, mintha nem lenne háború, politika vagy rejtély.
Csak ők ketten.
A szamosza elfogyott, és a teájuk is kiürült, de egyikük sem mozdult. Hermione hátradőlt, kinyújtóztatta a lábait, majd lassan felállt, hogy a táskájából elővegye azt, amit egész nap magával cipelt – Flint könyvét, amit korábban átkutattak, de amiről tudta, hogy még tartogat titkokat.
– Emlékszel erre? – kérdezte halkan, miközben leült Draco mellé a kanapéra, és az ölébe tette a megviselt, bőrkötéses naplót. – Nem hagy nyugodni. Még mindig.
Draco oldalra hajtotta a fejét, ujjai végigsimítottak a repedezett borítón.
– Még mindig érzem rajta a bűbájt. Mint egy kódolt napló… vagy valami mágikus kulcs, ami sehova se illik bele. Próbáltad visszafejteni a bűbájokat?
– Igen, de mintha csak akkor működne, ha… erre utaló jegy lenne. De ez nem ilyen – Hermione vállat vont. – Csak egy bájitaltankönyv…
– Nem tudom – mondta Draco csendesen. – Lehet, hogy hagynod kellene a fenébe.
– Téged nem érdekel?
– De igen. Csak nem hiszem, hogy energiát kell olyasmire pazarolnod, amire nincsen megoldás – jegyezte meg a férfi álmosan elnyomva egy ásítást. – Számmisztikában is előfordult, hogy valamire nincs megoldás.
– Tudom. – Hermione hümmögött, és óvatosan átlapozta a könyvet. A sárgás lapok között apró, elmosódott tintafoltok, rendezetlen mondatok, néha értelmezhetetlen széljegyzetek voltak a lapokon. – Azért jó tudni, hogy Flint is volt egyszer gyerek.
– Gondolom a te könyveid nem összefirkáltak.
– Makulátlan állapotban vannak még mindig – felelte a lány elgondolkodva.
– Az enyémek is.
– Nem is gondoltam rólad, hogy ilyen pedáns vagy – jegyezte meg Hermione. – Nem firkáltad össze a könyveidet… Ez meglepő információ rólad.
– Anyám mindet megátkozta – vigyorodott el Draco, majd közelebb hajolt, válluk összeért, miközben a könyvre néztek. Elgondolkodva nézte a sort, majd halk hangon megszólalt: – Nem túl magasröptű gondolatokkal van tele. Ahhoz képest, hogy Flintet érdekelte később az ősi mágia. Ezt írja a majomagyhoz: Ez olyan, mint Piton haja – hosszú, zsíros, büdös és élettelen.
– Két oldallal odébb McGalagonyt rockzenésznek rajzolta.
– Ne már…
Hermione fordított.
– Egy művész veszett el benne – mondta végül Draco. – Csak ne emelgetné a talárját. Azt hiszem, hogy rémálmaim lesznek a neccharisnyától és McGalagonytól.
A boszorkány bólintott és elmosolyodott. A könyv az ölében maradt, de a szemhéja egyre nehezebb lett. Draco észrevette, hogy lány feje lassan az ő vállához billen.
– Hahó – mondta halkan a férfi, de mosollyal a hangjában. – Nehogy itt aludj el.
– Túl késő – motyogta Hermione álmosan. – Csak öt percre… pihenek egyet…
Draco sóhajtott, és hátradőlt. A könyvet óvatosan elvette az öléből, és a dohányzóasztalra tette. Hermione feje a vállára simult, karja öntudatlanul a férfi karjára csúszott. Valami ilyesmit akartak elkerülni. De a szívének még is olyan volt, mint valamiféle remény.
A lány hajának illata – valami lágy, virágos parfüm és könyvek por-illata – betöltötte az érzékeit. Draco megpróbálta elfojtani a késztetést, hogy az arcát a barna fürtökbe temesse. Ez veszélyes volt. Túl veszélyes. Mégis, ahogy Hermione lélegzése egyre mélyült, ő maga is úgy érezte, mintha évek óta először engedhetné el magát.
A kandallóban a lángok már csak pislákoltak, narancssárga fényjátékot vetve a szoba falára. Az árnyékok táncra perdültek, és Draco azon kapta magát, hogy a lány arcát figyeli a félhomályban. Hermione arca álmában szelíd volt, minden feszültség eltűnt róla, amit napközben hordozott. A szája kissé nyitva volt, és valami alig hallható hang jött belőle – talán álmodott.
Egy ideig még ébren maradt, figyelte, ahogy Hermione mélyülő légzése egyenletes ritmust diktál, és valami különös, nyugalmat hozó melegség telepedett a mellkasára. Az ablakon túli város fényei csendben vibráltak, mint csillagok, amelyek leszálltak a földre.
Most, Hermione súlyával a karjában, minden másnak tűnt. Mintha a múlt árnyékai egy pillanatra eltűntek volna, és csak ez a csend létezne. Az ő lélegzésük, a kandallóban pislákoló tűz, és az a biztonság, amit egymás közelségében találtak.
Draco lassan felemelte a szabad kezét, és Hermione hajára tette. Ujjai akaratlanul is megálltak a selyemszerű fürtöknél. Soha nem gondolta volna, hogy valaha is így fog érezni Hermione Granger mellett.
A nap fáradtsága és Hermione közelsége. Minden egy kellemes álomba csábította. Draco érezte, ahogy a szemhéjai nehezednek, és bár egy része még mindig azt súgta, hogy ez rossz ötlet, hogy holnap mindent meg fognak bánni vagy ha nem is holnap, de eljön az a pillanat, mégsem tudott ellenállni.
Végül lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a fejét Hermione fejéhez döntse. Az utolsó gondolata, mielőtt az álom magával ragadta volna, az volt, hogy talán – csak talán – nem minden volt elveszve számukra.
Így aludtak el: egymás mellett a kanapén, a könyvvel tőlük karnyújtásnyira, és egy újabb fordulat küszöbén.
***
A nappalit mély, puha csend borította. A kandallóban rég kialudt már a tűz, de a levegő még őrizte a fa halvány illatát. A holdfény tompán szűrődött be a hatalmas üvegajtókon keresztül, s ezüstös derengéssel vonta be a bútorokat. Az éjszaka maga is lélegzett volna, halkan, alig hallhatóan. A csészék az asztalon maradtak, egy félig üres curry-s doboz a fotel karfáján, az asztalon Flint könyve – nyitva, ahogy valaki ott felejtette, mielőtt elnyomta volna az álom. A külvilág zaja kizárva maradt, odabent minden mozdulatlan volt, akár egy védett szentély.
Draco éppen a legédesebb álmát álmodta. A nap melege puhán cirógatta a bőrét, miközben a tenger nyugodt hullámai lusta ritmusban mosták el a partot. A homok alatt meleg volt a föld, a szél épp csak annyira fújt, hogy megmozgassa a haját, és Hermione nevetése úgy csengett a háttérben, mintha sosem létezett volna háború, múlt, fájdalom vagy veszteség. Ebben az álomban minden egyszerű volt. Békés. Meghitt. A lány közelsége otthonosabbnak tűnt, mint bármilyen kastély, bármilyen védelem.
De a melegség hirtelen eltűnt. Valami hideg, rideg érintés húzta ki az álomból. Először csak a válla fázott, mintha egy jeges huzat súrolta volna végig. Aztán a csend furcsán nyomottá vált. Mintha a valóság visszakövetelte volna az uralmat.
Draco lassan kinyitotta a szemét.
A félhomályos nappali körvonalai fokozatosan rajzolódtak ki előtte. Az arca egy párnának simult, a lába elzsibbadt, a nyaka kényelmetlen szögben hajolt. Nyöszörgött egyet, ahogy megmozdult, de nem ez ébresztette fel teljesen, hanem a hiány – Hermione már nem feküdt mellette.
Először csak a kanapén mozdult meg a keze, mintha meg akarta volna keresni őt. Ülő helyzetbe tornázta magát, aztán megdörzsölte az arcát.
A takaró lecsúszott, az a melegség, amit Hermione közelsége adott, eltűnt. Hirtelen nyugtalanul nézett körbe. Talán a lány a fürdőszobában volt, vagy kisétált a konyhába egy pohár vízért, de valami mégsem stimmelt.
A szoba furcsán hideg volt.
Aztán meglátta.
Az üvegajtón túl, az erkély korlátján, Hermione ott állt teljesen egyedül.
Mezítláb.
A lány karjait kitárta, mintha egy láthatatlan erőt fogadna, a haját kócosan borzolta a szél. A teste megfeszült, a tartása egyenes volt, és mégis… megrendítően törékeny. A szeme előre nézett a sötétbe, a mély városi mélységbe, mintha valami elérhetetlen felé nyúlna. A látvány dermesztő volt – tíz emelet magasságban, Hermione egyensúlyozott a halál peremén.
Draco szíve egy pillanatra kihagyott.
– Hermione! – kiáltotta el magát, de a hangja rekedt és dörmögő volt az álomtól.
Az erkélyajtóhoz rohant, megrángatta a kilincset, de az zárva volt.
Pánik tört rá. Ez az ajtó sosem volt bezárva, ha itthon volt. Ráadásul ő maga aktiválta a mágikus védelmet, és a pecsét érintetlen volt. Nem kellett bűbáj, hogy ezt ellenőrizze. Mégis… valami más irányította az eseményeket.
Hermione nem mozdult, csak állt ott a tátongó mélység előtt.
A szája lassan mozgott, mintha valamit mormolna. A bőre sápadt volt, a szeme… üres. Nem látott, nem hallott semmit sem, ami körülötte zajlott, valahol máshol járt. Nagy valószínűséggel azt sem tudta, hogy veszélyben van.
Draco ököllel verte az üveget, ami berezonált a váratlan ütésre.
– HERMIONE! – üvöltötte, a hangja most már torkát tépte. – HALLASZ ENGEM?!
De semmi.
A rémület a markában tartotta a férfit. Egy pillanatra megbénította – az a fajta tehetetlenség, amikor képtelen volt megmozdulni, amikor szükség lett volna rá, és látta ahogy a társát elemészti egy megvadult fúria. De ez… ez sokkal rosszabb volt.
A lány lassan megmozdult, egyik lába lecsúszott a korlátról. A kifejezéstelen volt arca, amit megvilágított a holdfény. Úgy tűnt észre sem vette, hogy milyen veszélyes helyzetben van.
Közben a varázsló tovább próbálkozott. Draco tehetetlenül felordított, és újra ráütött az üvegre. Egy gondolat villant be: Flint. Az asztrális sík. Megint elérte őt. Zihálva kereste a megoldást. A következő mozdulat már ösztönből jött. Elrohant a pálcájáért, és mikor visszatért, a keze remegett. Bár az utóbbit ő sem tudta, hogy a félelem vagy a düh okozta el.
– Confringo! – kiáltotta, és a robbanó átok darabokra zúzta az üvegajtót.
A szilánkok csörömpölve estek szét a padlón és az erkélyen. Draco nem törődött velük. Átrohant rajtuk, a lábát felhasították az üvegszilánkok, de nem érdekelte. Semmi nem számított, csak Hermione.
– Granger! – kiáltotta, és most már közelebb ért hozzá.
A lány mintha lassan megfordult volna. De a tekintete áttetsző volt, mintha valahova máshova nézne, keresztül Dracón, valahová más dimenziók mélyére.
– Nem… nem tudom… – suttogta Hermione. – Olyan messze van… olyan hideg…
Draco teste megfeszült. A hangja megremegett, ahogy óvatosan, lassan közelebb lépett.
– Granger… kérlek. Gyere le onnan!
A lány megremegett egy pillanatra. Úgy tűnt, mintha magához térne, de aztán nem mozdult.
Draco minden óvatosságot félredobva rohanni kezdett felé.
Hermione hirtelen mozdult – a pálcája a kezében volt. A férfi szemei kitágultak, kiabálni akart neki, viszont egyetlen egy szó sem jutott az eszébe. A lány talán megérezte Draco jelenlétét, talán valami mást.
Már késő volt.
Túl késő.
Draco elkapta.
Abban a szent pillanatban, mikor a lány hoppanált volna, a férfi karja köré fonódott, és a mágia mindkettejüket elragadta.
A világ megrándult, megfordult, és eltűnt a lábuk alól.
És egy szempillantás alatt… sehol sem voltak.
feltöltötte 2025. Sep. 12. |
Nyx | hozzászólások: 8
