47. fejezet
47. fejezet
Félúton
A fák között halk szél mozgatta az ágakat, a lombok susogása lágyan hullámzott az éjszakában. Az erdő mélye sötét volt, de nem teljesen fekete – a hold fénye áttört a levelek résein, fényes foltokat szórva a talajra. A levegő hűvös volt és nyirkos, a moha illata erősen érződött, ami keveredett a föld fanyar illatával. Az egyik tisztáson egy test hevert a földön: Hermione Grangeré.
Mozdulatlanul feküdt az avaron, a vékony pólója hozzátapadt a testéhez a harmattól. Barna haja kócosan szétterült körülötte, és a holdfény halványan megvilágította az arcát. A szeme csukva volt, de lélegzett, a mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, mintha mély álomban lenne. A tisztás körül az erdő néma volt, még a baglyok is elhallgattak. Csak a szél zúgása hallatszott a lombok között, és valami távoli, alig észlelhető suttogás, mintha láthatatlan, testetlen alak hanga beszélnek az árnyékból.
Valójában Draco volt, aki megpróbálta a szilánkokat eltávolítani a talpából és a lábából, de ezt a lassan magához térő Hermione nem igazán tudta azonosítani. A férfi nehéz lélegzése és a fájdalomtól elfojtott káromkodásai vegyültek az erdő hangjaival. A vér apró cseppekben hullott a mohára, és Draco minden egyes mozdulata elárulta, mennyire fájt neki a művelet. Az aggodalom még mindig ott volt szemében. Az a pillanat, amikor látta Hermionét a korláton állni, és úgy érezte, hogy az egész világ megáll körülötte, majd őrült forgásba kezdett. Legszívesebben üvöltött volna, bár visszafogta magát. Most csak várt a lány felébredésére.
A boszorkány hirtelen tért magához, és egyből levegő után kapkodott. Mintha mélyen lebukott volna a víz alá, és csak most sikerült volna felszínre érnie egy lélegzetért. A szempillái megrebbentek, a mellkasa hirtelen megemelkedett, ahogy visszatért belé a tudat. Fel akart ülni, de azonnal érezte, hogy valami visszatartja, egy szoros, de fájdalommentes bűbáj szorította a karjait a testéhez, és mozdulni alig tudott.
A kötelet úgy érzékelte, mintha selyemből lenne, de erősebb volt az acélnál. Draco varázslatának nyoma volt rajta, óvatos, de határozott. Olyan volt, mint egy ölelés, ami meg akarja óvni őt önmagától. Ám ez cseppet sem azt váltotta ki a megkötözött boszorkányból, amire a férfi használta a varázslatot.
– M-mi…? – nyögte a lány, ahogy a szemei végre élesen láttak. A szája kinyílt, és halk nyögés jött belőle, majd egyre hangosabb lett. A teste görcsösen rángatózott, mintha valami ellen küzdene. És ez így is volt. A kötözőbűbáj körbeölelte a testét, ami egyelőre még cseppet sem volt hajlandó elereszteni.
Aztán jött ez a kellemetlen érzés. Olyan volt, mintha valami hideg kéz még mindig a tudatának szélén tapogatózna, valami visszahúzó erő, ami nem akarta elengedni. Flint hangja még mindig ott visszhangzott valahol a fejében, messziről, mint egy rossz rádióadás. Nem, nem, nem akarta hallani. Sem a beszédét, sem a duruzsolását, sem azt, ahogy segítségért könyörög.
– Engedj már el! – sziszegte a boszorka kínlódva, de még most is csak vergődött a földön.
A kezei vadul markoltak a földbe, ujjai közül kicsúszott az avar és a moha. Valami láthatatlan dolog ellen küzdött, és az arca egyre inkább eltorzult a rémülettől. Hirtelen a tisztás szélén valami mozgás támadt.
– Ne, ne! – hangja erőtlen volt és vékonyka, mintha még mindig küzdene valami ellen az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozva.
Hermione igyekezett uralkodni magán és lélegezni. Tudatosította magában, hogy ébren van és senki sem suttog a fülébe. És hamarosan ki tud szabadulni ebből a bűbájból, csak magához kell térnie teljesen. A pánik lassan enyhült, de még mindig érezte, hogy a teste nem teljesen az övé. Mintha valaki más át akarná venni felette az irányítást, valaki, aki nem akarta elengedni. Kétségbeesetten nézett föl.
A fák koronái sátorként fölé hajoltak, és a csillagok hideg fénye derengett fölötte. Az esti szél mozgatta a leveleket. A talaj nedves volt a háta alatt, és a föld szaga keveredett valami mással – félelemmel, vérrel, és valami édes, undorító illattal, ami a varázslat maradványaiból áradt. A kötözőbűbáj nem múlt csak úgy el, valaki nem akarta, hogy kárt tegyen magában… vagy másban. Vajon mégis mi történhetett? És egyáltalán hol is volt most?
– Francba! – szólalt meg félhangosan a lány.
Nem messze tőle egy alak mozgott a halvány pálcafényben, Draco egy kidőlt farönkön ült, nadrágja szárát feltűrve, és az egyik lábán több hosszú, véres vágás húzódott végig. Egy apró tőrrel próbálta eltávolítani a bőr alatt mélyen ülő üvegszilánkokat, miközben a másik kezében lévő pálcával azonnal beforrasztotta a sebet. Az arcán sápadt düh és kimerültség ült, izmai feszültek voltak, a homlokán verejték gyöngyözött.
A mozdulata precíz volt, de látszott rajta a fájdalom. Igazán nem látta, hogy mit csinál, de ki kellett ezeket az átkozott üvegdarabokat szednie magából. Minden egyes szilánk, amit kihúzott, egy-egy éles fájdalmat okozott, de Draco nem nyögött, nem panaszkodott. Csak a fogai csikorogtak néha, amikor egy különösen mélyen ülő darab ellenállt. A pólója itt-ott véres volt az amputoportálástól, de szerencsére csak apró sebei lettek. A pálcája hegye gyengén izzott, és csak akkor nézett fel, amikor megérezte Hermione tekintetét magán.
– Merlinre… – sziszegte megkönnyebbülten a varázsló, és hirtelen felállt, sántikálva a lábára nehezedett, aztán közelebb vonszolta magát a boszorkányhoz. – Végre. Magadhoz tértél. Már kezdtem aggódni.
A hangja egyszerre volt megkönnyebbült és haragos. Olyan volt, mint egy megtört gát, amit napok feszültsége szakított át. Hermione látta, hogy a kezei remegnek, és nem csak a fájdalomtól. Valami sokkal mélyebb érzés volt ez, a félelem, hogy elveszíthette volna őt. Vagy talán csak képzelte? Eszébe jutott a férfi vallomása. Ettől még rosszabbul érezte magát.
– Tudod, mennyire… – kezdte Draco, de elakadt a mondanivalójában, mintha a szavak nem lettek volna elég erősek ahhoz, amit érzett. Vagy csak nem akarta, hogy újra eláruljon valamit, amit a boszorkány már úgyis tudott. A hangja belesüppedt a némaságba, és csak állt ott, nézve őt, mintha nem tudná elhinni, hogy Hermione tényleg ott van, élve és éber. Hosszú szünet után szólalt meg újra: – Egy hajszálon múlt, Granger. Tényleg egy hajszálon múlt.
A boszorkány nyelt egyet, még mindig zavarodott volt, tekintete Draco arcát kereste a sötétben. A torka elszorult, mintha napok óta nem ivott volna vizet. De ahogy a férfire nézett látta rajta a véres nyomokat, a pólóján lévő szaggatott helyeket, és a haját, ami kusza volt és verejtéktől nedves.
– Mi… mi történt? Hol… hol vagyunk? – suttogta a lány a kérdéseket.
– Azt hiszem, elég messze Londontól.
– Mi… mi történt?
Draco nem válaszolt azonnal. A pálcáját a föld felé fordította, és egy egyszerű mozdulattal feloldotta a kötözőbűbájt. A varázslat úgy oldódott fel, mint egy lágy sóhaj, és Hermione érezte, ahogy a végtagjai szabaddá váltak. Azonnal megpróbált feltápászkodni, de még mindig remegett a teste, mintha a hideg mélyen a csontjaiba hatolt volna.
– A lakásomból, pontosabban az erkélyről hoppanáltál. A korláton álltál – mondta komor hangon a férfi, és közben a karján húzódó apróbb horzsolást is begyógyította. A bűbáj lágy fényében az arca kifejezéstelen volt, de a szemei meséltek. – Az utolsó másodpercben sikerült odaérnem. Hoppanáltál… ösztönösen. Szerencsére el tudtalak kapni, mert ha nem… Fogalmam se lett volna, hogy hol keresselek. Persze rájöttem később, hogy a gyűrű rajtad volt. De nem igazán volt időm gondolkodni és kockáztatni. Ez lett belőle. Jól vagy?
Hermione elsápadt, a gyomra összerándult. Homályosan emlékezett… hideg szél, valami mély nyugalom, egy erős késztetés, aztán… semmi. És valami más is – egy hang, ami hívta őt, egy sötét, csábító suttogás, ami azt súgta, hogy minden megszűnik, ha csak egy lépést tesz előre, és minden kérdésre választ kap. Aztán a könyörgés, hogy mentse meg.
– Nem tudom – szólt sírós hangon, majd megköszörülte a torkát, hogy elnyomja ezt az érzést. Figyelte a légzését, és igyekezett megnyugodni. – Én… nem értem az egészet.
– Fáj valamid? – kérdezte Draco gyengéden.
– Nem. – Azzal Hermione felült. Minden egyes ínban, izomban, ízületben érezte a fájdalmat, a feszülést, a megerőltető mágiahasználat utóhatásait. A feje kóválygott, és a világ egy pillanatra megpördült körülötte. Draco megtámasztotta a hátát, a keze meleg volt, biztos és megnyugtató. Az egyetlen, amit biztosnak érzett ebben a helyzetben.
– Bocs, ez én voltam. Megint hoppanálni akartál, amikor itt megjelentünk, nem akartál magaddal vinni, erre én elvettem a pálcád, dulakodtunk és elkábítottalak, aztán megkötöztelek. Volt néhány sebhelyed, de megúsztad csak ennyivel. Talán egy kisebb ütés érhette a fejed.
Hermione megérintette a homlokát, és valóban érzett egy kis púpot, ami már kezdett elmúlni. Draco gyógyító bűbája hatásos volt, de az emlék, az, ahogy küzdött ellene, még mindig ott izgatta a tudatának szélét.
– Én… nem emlékszem… semmi… semmire – mondta halkan a boszorkány. – Csak… valami hang… vagy… érzés. Mintha valaki hívott volna. Megint Flint volt. Könyörgött, hogy segítsek neki.
– Feltételeztem, hogy igen – fújta ki magát Draco, a szeme összeszűkült. A düh olyan erős volt benne, hogy szinte fizikailag érezte. Marcus Flint neve mintha méreg lett volna a szájában. – Ha még nem halt meg én nyírom ki Flintet.
A név mintha a fák közül is visszhangzott volna, és a boszorkány nem tudta, hogy hallucinál vagy tényleg hallja. Hermione összerezzent, és ösztönösen közelebb húzódott Dracóhoz. A férfi ezt észrevette, és a karja körbeölelte a vállát.
– Már megint…? Ezt nem hiszem el. Miért én? Miért mindig én?
– Már megint. És ezúttal majdnem sikerült neki kinyírnia mindkettőnket – morogta Draco. A hangja sötét volt, mint az erdő árnyékai. – Ha nem töröm be az üveget, ha egy kicsit is habozok… már nem lennél itt.
A szavai fájtak, de igazak voltak. Hermione lenézett a földre, és a szíve gyorsan vert. Tudta, hogy Draco nem túloz. Még soha nem látta ennyire megrendültnek. A férfi mindig olyan magabiztos volt, olyan irányító, de most úgy nézett ki, mintha valami mélyen forrongana benne, ami főleg düh volt. Nem is csoda. A történetek után a reakciója érthető volt.
– Te… te vérzel.
– Amputoportáltam – magyarázta Draco színtelen hangon. – Semmi vész, csak néhány sebhely. Begyógyítottam őket. Nem vérzek.
– Értem – suttogta Hermione, és megérintette Draco arcát. A férfi egy pillanatra becsukta a szemét, mintha az érintés megnyugtatná. A lány szemügyre vette a sebeket. – Uram isten, meg is ölhettelek volna, Malfoy. Én… én… nem is tudom…
– De nem történt semmi – ragaszkodott mereven az állításához az auror.
A boszorkány idegesen elfordult, megfogta a fejét, és nem akart a varázsló szemébe nézni.
– Ez…
– Nem történhet meg még egyszer – jegyezte meg Draco. – Muszáj valamit csinálnunk. A biztonságod sokkal fontosabb.
– Tudom. De tényleg jól vagy? – kérdezte halkan Hermione.
– Minden rendben.
Hermione összehúzta a térdeit, majd átkulcsolta, és a sötétség ellenére látta a finom remegést Draco vállán. Nem csak düh volt ez és a fájdalom, amit valószínűleg bűbájokkal nem tudott teljesen csillapítani. Hanem félelem is. Tisztán, mélyen, őszintén. Olyan félelem, amit soha nem látott benne. Draco Malfoy féltette. Félt őmiatta.
– Sajnálom. Annyira…. nagyon…
– Nem a te hibád, Granger – szólt a varázsló, de a hangja lágyabb volt, mint általában. – Csak még nem tudjuk pontosan, hogy mi az, ami okozza. Egy kicsit pihenj még, aztán kitaláljuk, mi legyen.
Hermione nem tudta, hogy mit mondjon, legszívesebben sírt volna dühében és tehetetlenségében, de csak halk szipogásra jutotta tőle. A könnyei forró nyomot hagytak az arcán, és Draco óvatosan letörölte őket. Egymásra néztek. A varázsló mélyen felsóhajtott. A boszorkány csak kihúzta magát.
– Hol vagyunk? – kérdezte újra Hermione, miután úgy érezte, hogy összeszedi magát. A torkát még mindig fojtogatták az érzései.
– Valahol félúton London és Truro között – találgatott Draco, miközben egy melegítő bűbájt küldött a boszorkányra. A varázslat lágy melegsége körbeölelte Hermionét, mint egy puha takaró. – Kihasználtad a hoppanálás korlátait. Nem akartalak itthagyni, és pontosabban meghatározni a helyzetünket. Úgyhogy pontosan nem tudom.
– Visszaadod a pálcámat?
– Természetesen.
Hermione visszavette tőle a varázseszközt, kihúzta magát úgy, ahogy ott ült, és megköszörülte a torkát. A pálcáját egyenesen a férfira irányította, majd egy diagnosztikai varázslatot bocsátott rá. Draco meg akarta állítani, de mielőtt méltatlankodott volna, inkább hagyta magát.
– Malfoy…
– Megmaradok – mormolta a férfi.
– Bordarepedés… izomhúzódás több helyen is, legrosszabb a vállad, jézusom, rengeteg helyen megsérültél. Akkor a lábadban itt-ott még vannak szilánkok. Némelyik mélyen. És te jól vagy? Most már hazudunk is egymásnak?
– Jó hír, hogy nincsen belső vérzésem – jelentette ki vidáman Draco. – És ami az illeti neked sem. Na ezért nem csinálunk ilyen pocakot magunknak. Úgyhogy…
– Nem gondolkodtál. Hagyhattál volna hoppanálni.
– Ezt te sem gondolod komolyan, Granger. Azt se tudtam mi történik. Átfutott az agyamon, hogy leveted magad a tizedikről. Először meg akartalak átkozni, de amikor tudatosult bennem, hogy hoppanálsz… nem hagyhattalak elmenni egyedül.
– Francba! Akár is meg is halhattál volna – közölte vele a boszorkány. – Darabokra eshettél volna szét.
– Jól vagyok – mondta a varázsló, majd fújt egyet. – Lett pár sebhelyem, és ennyi… A többit majd megoldjuk később.
– Pár sebhely – nyögte a lány. – Te…
– Századszorra mondom el, hogy jól vagyok – emelte fel a hangját Draco. – Inkább azzal foglalkozz, hogy te, hogy érzed magad.
– Én… jól vagyok.
– Nem úgy nézel ki.
– De…
Hermione elhallgatott, de érezte, hogy a torkát szorongatja valami. Valamiféle rossz érzés, ami már majdnem közel állt a síráshoz és egy erős érzelmikitöréshez. És ő még mindig egy auror volt, akinek nem szabadott kiborulnia.
Draco elkeseredetten nyögött fel.
– Figyelj, Granger…
– Ne! – emelte fel a kezét védekezően a lány. – Ne mondd, hogy ez nem az én hibám. Mert az. Akárhogyan is történt. És… és… még csak nem is emlékszem semmire.
– Fejezzük ezt be! – jegyezte meg Draco. – Mindketten szedjük össze magunkat.
Hermione bólogatott, vett egy mély levegőt, aztán lassan kifújta. Mindketten hallgattak, miközben igyekeztek kitalálni, hogy mégis mihez kezdjenek. Leültek a farönkre, aztán varázslatokkal megpróbálták feltérképezni a pontos helyüket.
– Szóval ez most olyan, mint egy gyakorlat, amikor nincs nálad a felszerelés, nem tudod hol vagy… és megsebesült a társad… – állapította meg Hermione.
– Lássuk – vette át a szót Draco. – Ez most nem gyakorlat. Nagyjából tudom hol vagyunk. És nincsen nagyobb bajunk pár bibin és sebesülésen túl. Nem olyan rossz a helyzet.
– Legalább pálcánk van.
– Na látod. Akkor lenne rossz, ha pálca nélkül lennénk a semmi közepén. Még sosem próbáltam stoppolni, de semmi kedvem mugliknak magyarázni, miért nézünk ki úgy, mint akiket elraboltak és megszöktünk.
– Elég bizarr, ahogy kinézünk.
– A hajad tele van mindenféle levéllel. Az arcod és a kezed egy kicsit földes – folytatta Draco.
– Ha most azt mondod jól nézek ki, akkor…
– Akkor?
– Azt mondanám, hogy hülye vagy, Malfoy.
– Én még így is szívdöglesztő vagyok.
– Álmodik a nyomor – jegyezte meg félhangosan a boszorkány.
Draco csak felkuncogott, aztán nézte a csillagokat a fák koronája fölött, és valami mély fáradtság ült az arcán. Nem csak fizikai kimerültség volt ez – lelki is. Mintha az éjszaka eseményei valami alapvetőt ráztak volna meg benne. A varázslónak még percekbe telt, mire újra megszólalt:
– Rosszabb is lehetne.
– Ennél? – horkant fel a boszorkány. – Hát nem hiszem.
– Ha üldöznének, akkor most az rosszabb lenne – tűnődött Draco. – De elüldögélhetünk itt egy darabig. Viszonylag nincs veszély a környéken.
– Viszonylag?
– Nincs mugli, nincsenek sárkányok vagy túlságosan veszélyes varázslények. Körülbelül egy-két kilométeres körzetben nincsen itt senki.
– Bíztató.
– Ha készen állsz, akkor indulhatunk.
– Jó.
De még egyikük sem mozdult meg. Az erdő csendje körülvette őket, és ebben a pillanatban, a hold fényében, mindketten tudták, hogy valami megváltozott közöttük. Draco kockáztatott mindent, hogy megmentse őt, és Hermione látta a férfi szemében azt a mélységes félelmet, amit ő iránta érzett. Ez már nem csak az ő védelem miatt volt. Ez valami sokkal több. Ő, Hermione pedig nem érzett mást csupán bűntudatot. Nem akarta bántani, nem akarta, hogy megsérüljön. Arra gondolni, hogy Draco gondolkodás nélkül utána ugrott… Soha nem tettek érte ilyesmit.
– Ezek a sebek maradandóak. És nincs nálam boszorkányfű eszencia.
– Pottertől kaptam Sectumsepra hegeket, Weasley-től kaptam pár éve egy gurkót, ami miatt a kulcscsontom maradt egy heg. Már csak te hiányoztál. Ki mondhatja el, hogy az arany trió mindegyik tagja nyomot hagyott rajta?
– Szerinted ez humoros?
– Próbálkozom – mosolyodott el a varázsló. – Ne emészd magad ezen. Ettől nem leszek kevésbé jóképű.
– Ah, Merlin! – sóhajtott fel Hermione.
A boszorkány még mindig lesütött szemmel ült, de érezte Draco pillantását magán. Mintha a férfi nemcsak őt figyelné, hanem a gondolataiba is belátna, aminél kuszábbak egyáltalán nem is léteztek. Talán segíthetett volna őket kibogozni. Felemelte a fejét, és egyenesen ránézett a varázslóra. Egy ideig kínos csendben bámulták egymást.
– Miért nézel így rám? – kérdezte végül halkan, óvatosan a lány.
– Mert nem tudom eldönteni… – kezdte Draco, majd egy apró, önironikus mosoly kíséretében megrázta a fejét – …hogy most sajnálsz vagy meg akarsz csókolni.
Hermione szívverése kihagyott egy ütemet.
– Ez nevetséges. – Próbált határozottnak hangzani, de a hangja elárulta.
Draco lassan előrehajolt, annyira, hogy Hermione megérezte a férfi halk, fáradt lélegzetét az arcán.
– Nem úgy tűnik, mintha meg akarnál csókolni. Sajnos. A másik dolog nem érdekel. Úgyhogy ne sajnálj engem.
A lány szíve hevesen vert, és nem tudta, mikor történt, hogy a düh és az aggodalom mellé bekúszott egy másik érzés is. Melegség. Vágyakozás.
– Malfoy … – suttogta, de nem fejezte be a mondatot.
A férfi közelebb hajolt, csak egy leheletnyit, és Hermione észre sem vette, mikor kezdett el maga is előrehajolni. Az erdő csendje, a holdfény, a közelség – mind elmosták a határokat, amiket addig oly gondosan tartottak. Nem csókolta meg… még nem. De Hermione tudta, hogy valami átléphetetlennek hitt határ lassan kezdett leomlani közöttük. Az ajkába harapott.
Draco tekintete az apró mozdulatára az ajkára siklott, és Hermione úgy érezte, mintha a férfi ezzel az egyetlen pillantással képes lenne kiolvasni belőle mindent.
– Tudod, hogy ez nem fair – szólalt meg végül a lány, alig hallhatóan.
– Mi nem az? – kérdezte Draco, miközben még mindig nem húzódott vissza. – Nem értem.
– Hogy ilyen közel vagy… – Hermione szavai elhaltak, mert a saját hangja túl őszintén árulta el, mennyire nem akarja, hogy a férfi távolabb kerüljön.
– Megkönnyíthetném a dolgokat. De nem akarom.
Egy ideig csak nézték egymást. Draco szürke szemeiben most nem volt gúny vagy fölény – csak csendes figyelem, és valami, ami egyszerre volt rémisztő és… biztonságos.
Hermione érezte, hogy a gondolatai összevissza cikáznak, de a szíve tudta, hogy mit akar. Az a melegség, amit eddig próbált figyelmen kívül hagyni, most szinte átjárta minden porcikáját.
– Ha ez így megy tovább, Malfoy… – kezdte, de Draco félrebillentette a fejét.
– Akkor mi lesz, Granger? – A kérdés halk volt, de úgy pattant közéjük, mint egy kihívás.
Hermione érezte, hogy az ajkán ott a válasz, de még nem mondta ki. Csak egyetlen pillanatra engedte, hogy a köztük feszülő vonzalom teljesen átvegye az uralmat a levegő felett.
És bár a csók még nem történt meg, mindketten tudták, hogy innentől kezdve az elkerülhetetlen már csak idő és egy újabb alkalom kérdése. Draco tekintete még mindig az övét kutatta, mintha választ keresne arra, amit egyikük sem mert kimondani. Hermione szíve hevesen vert, és minden józan gondolatát elnyomta az a lüktető, forró vágy, ami egyre csak erősödött benne. Próbálta visszatartani magát, de aztán… nem tudta tovább és nem is akarta. A levegő túl sűrű volt, a közelség túl égető.
A lány egyetlen, határozott, de lassú mozdulattal előrehajolt. Először csak az orruk ért össze, aztán Hermione ajkai lágyan az övéhez értek. A csók óvatos volt, mégis őszinte. Az egyetlen jó dolog ebben az átkozott helyzetben, amiben mindketten annyi megpróbáltatást éltek át. Draco egy pillanatra mozdulatlan maradt, mintha eszében se lenne visszacsókolni, mintha csak játszani akarna vele. Kiélvezni, ahogy a lány próbálkozik. Egy ferde mosoly suhant át az ajkain Hermione ajkai alatt, mielőtt végül reagált volna.
Majd a keze Hermione tarkójára csúszott, és visszacsókolta, de most már semmi óvatosság nem volt benne. A csók hirtelen szenvedélyessé vált, Draco ajkai mohón keresték az övéit, mintha hónapok óta tartott feszültség szabadult volna fel egy pillanat alatt, pedig alig telt el idő a korábbi csókjuk óta. Hermione zihált, amikor Draco nyelve az ajkaihoz ért, kérve a bebocsátást. Hagyta magának, hogy levesszen ebben az érzésben.
A fáradtság, a fájdalom mind háttérbe szorult, ahogy a pillanat magába szippantotta őket. Hermione érezte Draco szívdobogását a mellkasában, érezte, ahogy másik keze a derekára kerül, de most már semmi óvatosság nem volt a mozdulataiban. Erősen húzta magához a lányt, aki csak hajszálnyira volt attól, hogy az ölébe üljön, és megfeledkezzen mindenről, ami miatt ez rossz ötlet lenne. Ha lenne egy szikrányi esély arra, hogy tiszta fejjel döntött volna, akkor engedett volna a nyilvánvaló kísértésnek.
Amikor végül szétváltak, szinte lélegezni is alig tudtak. Draco homloka Hermione homlokához simult, szürke szemei a barnákba mélyedtek.
– Ez… ez őrültség – suttogta a boszorkány, de nem mozdult el.
– Tudom – válaszolta Draco, hangja alig hallható. – De nem bánom. Vonzódom az ilyen fajta őrültséghez.
– Ez… – kezdte halkan Hermione, de a férfi félmosolya elhallgattatta.
– Tudom – mondta a varázsló, és a szeme úgy ragyogott a holdfényben, mintha ez a fájdalmas, veszélyes világ egyetlen biztos pontja lenne. – Majd később megbeszéljük.
– Kérlek…
– Csak elrontanánk.
– Ahh, tudom…
A némaság elhúzódott közöttük, csak a szél suttogása törte meg, ahogy az ágak között játszott. Hermione végül megszólalt, hangja még mindig halk és bizonytalan volt:
– Hova… hova menjünk most? Vissza a lakásodba?
Draco homloka ráncba szaladt, és egy ideig nem válaszolt. A tekintete a földre szegeződött, ahol a vér még mindig friss foltokat képezett a mohán. Látszott rajta, hogy gondolkodik, mérlegel valamit.
– Nem – mondta végül férfi, és a hangja határozottá vált. – Nincs értelme visszamenni Londonba. Ha Flint ennyire erős kapcsolatot tudott teremteni veled, akkor a lakásom se biztonságos. Úgy tűnik, a távolság sem akadály számára, sem varázslat.
Hermione megborzongott a gondolatra. A férfi arca komor volt, de látszott rajta valami elhatározás is.
– Akkor hova? – suttogta a kérdést.
Draco felnézett rá, és egy pillanatra habozott. Mintha valami nehéz döntést hozna.
– A Malfoy villába – mondta végül. – Cornwallba. Ott kivárhatnánk az időt, amíg vissza kell térnünk Truróba. Ha túl korán visszamegyünk, az feltűnhet Evanséknek is. Nem mintha az annyira számítana, de legalább összeszedetten akarok visszamenni oda.
Hermione egy pillanatig elgondolkodott azon, amit a varázsló mondott. És egy mély sóhajjal átvette a helyzetüket.
– De… a holmik egy része… Londonban van – kezdte bizonytalanul. – Azokkal mi lesz?
– Azok főleg ruhák és akták. Annyira nem fontosak, hogy ezernyi követ megmozgassunk értük – vágta rá gyorsan Draco. – És bármi is történjen, a villában jobb lesz, mint bárhol máshol. Össze kell foltoznunk magunkat. A manókat elküldöm a csomagokért.
Hermione érezte a határozottságot a hangjában, és egyet is értett a varázslóval. Látta Draco szemében azt a mély aggodalmat, ami egész este kísértette, és tudta, hogy ez a döntés nem csak a biztonságról szól. Valami mélyebben rejlő dologról is – arról, hogy Draco nem hajlandó kockáztatni az ő életét.
***
A hoppanálás nem ment nagyon könnyen, főleg sérülten. Draco szorosan markolta a boszorkány derekát, miközben mindketten küzdöttek azzal, hogy egyensúlyban maradjanak a térbeli utazás során. A fájdalom éles nyilallásokban futott végig a varázsló törött bordáin, és minden egyes fordulat új kínszenvedést hozott. De szerencsésen megérkeztek Draco villájába.
A tiszta csillagos égbolt alatt kirajzolódott az épület, amelyik egyik fele ép, a másik fele egy régi Bombarda átok áldozata lett. Az egyik szárny teteje félig beomlott, a falak repedezettek voltak, mintha óriási öklök ütötték volna meg őket. A másik azonban kifogástalanul állt – impozáns kőfalak, elegáns ablakkeretek és egy pompás bejárati ajtó. Egyszerre volt a látvány kísérteties és megnyugtató. A holdvilág furcsa árnyékokat vetett a romokra, de a megtört épület mégis melegséget sugárzott.
Mindketten megkönnyebbülten fújták ki a levegőt, aztán elindultak befelé. Draco kissé bicegett és a kezével a bordáit szorongatta, a boszorkány pedig támogatóan a közelében maradt, készen arra, hogy elkapja, ha elgyengül.
A bejárati csarnok magas boltozata visszhangzották lépteiket.
– Legközelebb cipőben csináljuk ezt – morogta Draco, miközben fájdalmasan a mellkasára szorította a kezét.
A boszorkány szigorú pillantást vetett rá, göndör haja kócoson keretezte arcát, szemében a düh és az aggodalom keveréke. Hermione ajka remegett a visszafojtott érzelmektől, miközben kezei ökölbe szorultak.
– Legközelebb? Nem lesz legközelebb – jelentette ki határozottan, hangja alig elnyomott kiabálás volt. – Többet nem akarom, hogy ez történjen. Soha többé nem szeretném ezt átélni. Főleg azt a részt, amiről semmire sem emlékszem. Hogy vannak a bordáid?
Draco megállt egy pillanatra, és mélyen a szemébe nézett. Szürke szeme áthatóan tanulmányozta a lány vonásait. Látta benne az aggodalmat, a félelmet, amit próbált elrejteni a kemény szavak mögött, de látta, ahogy küzdött saját magával. A férfi szíve összeszorult – nem a bordáiban lüktető fájdalomtól, hanem valami sokkal mélyebb érzéstől.
– Ezt majd kérdezd meg akkor, amikor megittam a Pótcsont-Rapidot – nyögte a varázsló, egy kezével óvatosan a bordáit tapogatva, de a hangjában egy halvány, fájdalmas mosoly csendült. A másik kezével a falnak támaszkodott, hogy egyensúlyban maradjon. – Gyere, menjünk a szobámba. Ott legalább leülhetek, mielőtt összeesek.
– Tudtam, hogy nem vagy jól.
– Kviddicsmeccsen sérültem már meg rosszabbul – dünnyögte a varázsló. – Nem kell aggódnom. Pár korty bájital, aztán megcsinálhatjuk újra az egészet.
– Szájhős…
– Kemény vagyok.
– Tudom, tudom. Jól van, menjünk! – bólintott Hermione, és óvatosan a varázsló mellé lépett, keze készen állt, hogy megtámassza, ha szükség lesz rá. De Dracónak erre amúgy semmilyen szüksége nem volt, mintha még jobban kihúzta volna magát.
– Neked fáj valamid? – kérdezte Draco, miközben lassan elindultak a folyosón, minden lépése gondos és megfontolt volt. – Igyekeztem minden sebedet begyógyítani.
– Nem – rázta meg a fejét a lány, bár az egész teste sajgott a megerőltetéstől. – A büszkeségemen nagyobb csorba esett, mint bármi máson.
– Az jobban fáj – állapította meg Draco, és egy pillanatra megállt, hogy levegőt vegyen. Arcán fájdalmas grimasz jelent meg.
– Lehet – mondta Hermione, de a hangja bizonytalannak tűnt.
– Tudod, hogy igen – nézett felé a varázsló, a tekintete most már lágyabb volt, majdnem gyengéd.
– Furcsán éleslátó vagy ma este – fújta ki magát a boszorkány, arcpírral az arcán, amiért ennyire átlátszónak érezte magát. – Általában nem vagy ilyen…
– Talán… Éhen halok – jelentette ki egyszerűen Draco, mintha ez megmagyarázná mindent. – Az éhség tisztává teszi az elmét.
– Az éjszaka közepén? Mit szeretnél enni? – kérdezte Hermione, és végre egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ahogy a fiú praktikus gondolkodásán elgondolkodott.
– Szinte bármit – sóhajtott Draco, gyomra hallhatóan megkordult. – Te? Amilyen éjszakánk volt, neked sem ártana egy kis erősítés. Kicsit sápadtnak tűnsz.
– Nekem is megfelel a szinte bármi – mosolyodott el Hermione, és észrevette, hogy a feszültség lassan kezd oldódni kettejük között.
***
Órákkal később Draco hálószobája biztonságos menedékké vált a zűrzavar után. Mindketten megnyugodtak és némi bájital, valamint gyógyító varázslat után kényelmesen elhelyezkedtek a helyiségben, amit tompa, de meleg fény töltött be. A házimanók láthatatlanul felszolgáltak egy könnyű kis nassolnivalót mindkettőjüknek. A levegőben halvány cédrus és égetett boróka illata keveredett a frissen főzött nyugtató főzet meleg gyógynövényes párájával, amit Draco saját maga készített el a szoba közepén.
Hermione egy puha, mélyen süppedő fotelben ült, lábait maga alá húzva, a kezében egy karcsú üvegpoharat tartott, amelyből forró, sárgásan gőzölgő főzet illata szállt fel. A kanálka, amivel kevergette, halk fémes hangot adott ki, ahogy az üveg falához ért. A főzet lassan lenyugtatta, mint valami suttogó altató, ami szavak nélkül simogatta végig az idegeit.
– Lassan kortyold – szólt Draco csendesen az ágy széléről, ahol a lábait gyógyító főzetbe áztattat. Az erdőben és a félhomályban nem tudta teljesen meggyógyítani magát. Pálcájával beforrasztotta a fertőtlenített sebeket. A mozdulatai pontosak, rutinosak voltak, de Hermione észrevette az ujjai remegését, amit a férfi megpróbált elrejteni. Még mindig dolgozott benne a düh és az adrenalin.
Hermione felnézett rá, tekintetük találkozott, és egyetlen pillanatra úgy tűnt, mintha a külvilág minden zaja kiszűrődött volna. Csak ők ketten maradtak, a csend, a fények, és az ismeretlen közelség.
– Sajnálom az erkélyajtót – szólalt meg a lány. – Sajnálom a sérüléseidet… Bár tudtam volna magamról.
– Én meg azt sajnálom, hogy kijutottál rajta. Sajnos nem teszteltem megszállt boszorkányokra a bűbájaimat, de legközelebb erre is figyelek – jegyezte meg a varázsló egy kicsit szórakozottan. – Szerintem semmire se megyünk ezzel a sajnálkozással. Történt, ami történt, és… a lényeg, hogy nem lett belőle nagyobb baj.
– Ezt már meg kellett volna oldanom – fakadt ki a boszorkány. Még mindig ostorozta magát. – Én… én ezt… Nem akartam, hogy ez történjen. Már a legutóbbi alkalommal is, amikor kirohantam a házból és egymásnak estünk. Ez… ezt… Nem gondoltam volna, hogy ez idáig fajul.
– Hogyan akartál tenni ez ellen mégis? – nevetett fel Draco keserűen. – Megmondanád Flintnek, hogy már nincs kedved vele éjszaka kóricálni, amíg ő kénye kedvére sétálgat asztrálsíkon? Nem gondoltad ezt komolyan.
– Biztos vagyok benne, hogy ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott nehezen Hermione, majd ismét belekortyolt a főzetbe. – Valami hibádzik, és nem tudom mi az. Én… én azt hiszem, már nem bírja sokáig. Érzem. Nincs túl sok ideje hátra.
– Pillanatnyilag nem tudok vele együtt érezni. Még mindig érzem, hogy van valahol egy apró szilánk a talpamban.
– Várj, hadd segítsek! – szólalt meg a boszorkány. Majd letette a poharat az asztalra és közelebb ment hozzá.
– Tegyél egy próbát, hátha neked sikerül – sóhajtotta nehezen Draco.
Hermione leült az ágy szélére Draco mellé, és gyengéden az ölében vette a férfi sérült lábát. A legtöbb vágás már csak rózsaszín heg volt, de láthatóan ez több volt, mint egyszerű átgyalogolás néhány szilánkon. Az erős és izmos láb súlya ránehezedett a combjára. Draco először kissé feszengett a közelségtől, a finom érintésétől.
– Tartsd nyugodtan!
– Igyekszem.
– Így sokkal könnyebb lesz – mondta halkan Hermione, miközben ujjai lassan, türelmesen tapogatták végig Draco lábát. – Érzed valahol pontosan?
– Körülbelül a talpam közepén. De olyan mélyen van, hogy alig tapintható, és nem tudom magamnak kiszedni.
A lány bólintott, és továbbra is gyengéden masszírozott, ujjai kör alakban mozogtak a jelzett terület körül. Draco izmai fokozatosan ellazultak az érintése alatt. Kicsit megremegett a lába.
– Elég!
– Csiklandoz – morogta a férfi.
– Ne már – kuncogott fel Hermione, majd egy ravasz mosollyal, finom érintésekkel tovább ingerelte a területet.
– Mondom! – nyögött fel Draco, de elmosolyodott. – Szedd ki vagy menj a lábam közeléből!
– Érdekes.
– Mi? Draco Malfoy a nagy és félelmetes auror, akinek titokban csikis a talpa. – Hermione végighúzta a talpán az ujjait.
– Ebből csak azt hallottam, hogy nagy és félelmetes.
– Ugyan már! Ennél emberibb dolgot nem is fedezhettem volna fel veled kapcsolatban – elmélkedett a lány.
– Emberibb? Mit gondoltál mégis rólam? Jobb, ha nem is válaszolsz. Még a végén kiderül, hogy valami gonoszságot képzelsz rólam.
– Csak azt, hogy seggfej vagy.
– Szép.
– De megváltozott a véleményem.
– Tényleg?
– Várj… itt van – suttogta Hermione, miközben ujja egy apró keménységet talált a bőr alatt. – Igen, ez az. Elég mélyen ült, ezért nem tudtad kihúzni egyedül.
– Örülök – jegyezte meg epésen a férfi. – Ki tudod szedni?
– Majdnem biztos, hogy igen.
– Majdnem? Azt mondják ügyes boszorkány vagy, Granger. Nem szoktad egy „majdnem” -mel beérni.
– Nem vagyok gyógyító, Malfoy, de megteszek mindent, hogy megszabadítsalak ettől. Szóval jobb, ha most nem mozgatod annyira a lábadat.
– Legyél ügyes, mert nem megyek a Szent Mungóba – közölte Draco kissé morogva.
– Miért is mennél? Ott van neked Theo.
– Akire rábíztam egy háromfejű kutyát – sóhajtott a varázsló. – Előbb varázsolná le a lábam, mint segítene.
– Annyira csak nem haragudna.
– Ebben nem vagyok biztos. Csak azért nem kaptunk még egy rivallót sem, mert nem tudja hogyan kell küldeni egyet – magyarázta a férfi szórakozottan.
– Mi? Nem tud küldeni rivallót? De az nagyon egyszerű.
– Mindig elrontja a varázslatot, és előbb felrobban, minthogy egyáltalán célt érne. Ő másban tehetséges.
– Mondjuk, hogy elhiszem neked – sóhajtott fel Hermione.
– De most itt vagy nekem te. Szóval legyél ügyes, Granger.
– Megmarad a lábad.
– Remélem.
Hermione nem válaszolt, hanem a pálcáját a szabad kezében tartva, óvatosan a szilánk fölé helyezte.
– Most egy pillanatra fájhat, de aztán sokkal jobban leszel – figyelmeztette, miközben másik keze továbbra is megnyugtatóan simogatta Draco lábát.
– Csak tedd meg. Kibírom.
Miközben a boszorkány varázsigét mormolt, és pálcája hegyéből finom, arany fény áradt ki.
Draco összerándult, ahogy a varázslat hatására a szilánk lassan felemelkedett a bőr alól, és elindult kifelé. Hermione szabadkézének ujjai gyengéden köröztek a terület körül, segítve a bűbáj munkáját.
– Majdnem… – suttogta koncentráltan, miközben a fény egyre erősebb lett.
Hirtelen egy apró, véres darabka jelent meg a bőr felszínén. Hermione gyorsan megfogta és eltávolította.
– Megvan! – lélegzett fel megkönnyebbülten a lány, majd újabb varázsmondatot mormolt. – Sana.
A seb azonnal begyógyult, csak egy halvány rózsaszín folt maradt a helyén. Hermione ujjai még mindig Draco lábán pihentek, most már csak simogatóan, megnyugtatóan.
– Próbáld meg – mondta mosolyogva. – Most már nem fáj, ugye?
Draco óvatosan megmozgatta a lábát az ölében, majd meglepett pillantást vetett rá.
– Tökéletes – szólt halkan. – Köszönöm!
– Hagyd! – szakította félbe gyengéden Hermione, ujjai még mindig a férfi lábán pihentek. Talán egy pillanattal tovább, mint ahogy kellett volna. – Örülök, hogy segíthettem – mondta ki végül, majd megköszörülte a torkát.
Draco lassan elhúzta a lábát az öléből, de visszatette mindkettőt a gyógyítófőzetbe. Egy ideig csend állt be a beszélgetésbe. Hermione pedig visszaült a korábbi helyére, és tovább kortyolgatta a bájitalát.
– Emlékszel valamire?
– Flint?
– Igen.
– Nem sokra emlékszem, de az az érzésem, hogy rosszul van – mondta félhangosan a lány, aztán felsóhajtott. – Nem hiszem, hogy sok időnk maradt arra, hogy megtaláljuk.
– Francba – morogta Draco, aztán megtörölte a lábát, és eltűntette a gyógyítófőzetet, majd a lavórt is. – Legalább tudnánk mi a francért akar téged odahívni? És pont téged.
– Nem… Várj! – szólal meg Hermione, és a felismerés egyszerűen elsöpört mindent. – Én… Azt hiszem, tudom. Vagyis… a könyv.
– A könyv? A bájitaltankönyv?
– Igen. A varázslat rajta. Valami elrontott varázslat vagy két varázslat olyan ütközése, ami megfelejthetetlen, de talán meg tudnánk érteni, hogy hogyan működik. Milyen varázslatokkal átkozta meg anyukád a könyveidet? – kérdezte a lány.
– Nem tudom – felelte a férfi, és fújt egyet. – Hogy ne tudjak belefirkálni, ne szakítsam szét, ne öntsem le semmivel vagy ne egyem le… ne vesszem el.
– Igen! Ne veszítsd el! Azaz találjon vissza hozzád a könyv – jegyezte meg Hermione. – Ezek a bűbájok egy idő után persze lekopnak vagy elhalványodnak, de mi van, ha ez aktiválódott? Összekeveredett egy nyomkövető bűbájjal. Ez a kettő valószínűleg hasonló.
A férfi kiegyenesedett, aztán járkálni kezdett a szobában.
– Talán – mondta végül Draco. – De miért van ilyen hatása? Miért rád?
– Mert én érintkeztem legtöbbet ezzel a könyvvel, próbáltam megfejteni és valahogy bevont engem is ebbe – magyarázta a lány. – Biztosan Flint valami nyomot akart hagyni, de ez teljesen félresikerült. Nem volt túl sok ideje, aztán… ez lett belőle.
– Őrültségnek hangzik.
– De talán mégsem az.
– Egész idő alatt volt valamink, ami Flinthez vezet… de csak annyit értünk el vele, hogy egyszer majdnem agyonvertél az erdőben, aztán másodszor megpróbáltál Truróba hoppanálni Londonból, ami szinte öngyilkosság, és megint dulakodtunk.
– Ne hagyd ki, hogy először halálra rémültem, amikor megjelent nekem – sóhajtott Hermione nehezen.
– Oh, azt akár még estimesének is elmesélném – közölte a varázsló.
– Én foglalkoztam a legtöbbet a könyvvel, majdnem mindig nálam volt. Flint pedig ő maga is próbálkozhatott valamivel, hogy elérjen valakit.
– Nekem ez túlságosan is hihetetlennek tűnik – morogta Draco, de ettől függetlenül elgondolkodott rajta. – Ismerem a mágia természetét. Persze nem tartom éppen teljesen lehetetlennek, de ez már egy olyan terület, amit nem egészen értek.
– Valahogy rá kell jönnünk hogyan vezet ez az egész Flinthez. Hogyan tudjuk felhasználni.
– Aha. Gondolkodom.
– Jól van – mondta Hermione.
Hosszú percekig csak hallgattak. De mindketten túlságosan kikészültek az elmúlt időszak eseményeitől.
– Finom ez a főzet – jegyezte meg halkan, miközben egy újabb kortyot vett.
– Anya receptje.
– Tényleg?
Draco bólintott, de nem nézett rá, időközben már leült az ágy szélére. A sebeit már beforrasztotta, viszont még mindig a lábán pihentette a pálcát.
– Igen. Ez volt az egyetlen főzet, amit sosem volt szabad elrontanom – mondta végül.
Hermione elmosolyodott. Az íz ismerős volt – nem a pontos összetevők miatt, hanem mert valamit felidézett, valamit gyermekkori és megfoghatatlan dolgot. Meleget, biztonságot… és valamit, amit ritkán tapasztalt: odafigyelést.
– Finom – suttogta a lány. – Keserű kicsit, de olyan… ismerős. Az apád nem szerette a bájitaltant?
– De, csak ő a mérgeket szerette.
– Oh…
– Egyszer a fél tüdejét vissza kellett növeszteni, mert a bájital gőzétől kilyukadt – mesélte a férfi. – Anya baromi mérges volt rá.
– De bájos történet – jegyezte meg a lány. – Mérgezett almákat is?
– Nem. Ő nem ismeri Jégfehérkét – magyarázta Draco halvány mosollyal.
– Ahogy te sem – nevetett Hermione.
– Jaj, ne mondd már abban volt az a hét kobold, akik befogadták az erdő mélyén. Bányába jártak. De szerintem az éneklés túlzás volt.
– Hófehérke és a hét törpe – pontosított a lány. – Nem ugyan az.
– Nekem az.
Draco újra felállt, és odasétált az ablakhoz. A sötét, bársonyos függönyt kissé elhúzta, csak annyira, hogy a holdat lássa, ami ezüst fénnyel világította meg a kertet és a távolabbi részét a birtoknak.
– Hogy érzed magad? – kérdezte halkan, a hangjában aggodalom bujkált.
– Jobban. – Valójában a boszorkány fáradtnak érezte magát, de ez most már a jóleső fajtából való volt. – Mintha a testem elkezdett volna újra a saját tempójában lélegezni. Azt hiszem, már nem fogok kirohanni az erkélyedre.
Draco hátrafordult, és a szemében egyszerre jelent meg a megkönnyebbülés és valami más – valami törékeny, őszinte.
– Azt nagyra értékelném. – Még próbálta tartani az álarcát, de Hermione már átlátott rajta. Látta a ráncokat a szeme alatt, az elharapott szavak mögötti feszültséget. – Rám ijesztettél.
– Sajnálom.
– Elég már ebből. Nincs sajnálkozás. Kezdjünk új lapot.
– Majd abbahagyom, ha úgy látom jónak.
– Hagyd abba, Granger.
– Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél – szólalt meg a boszorkány.
– Nem téma – szólt vissza egykedvűen Draco. – Többek között ez a dolgom.
A férfi visszalépett az ágyhoz, levette a szakad pólót, és egy másikra cserélte, majd lerogyott a Hermione melletti fotelbe. Egy ideig csak ültek egymás mellett, nem szóltak, csak hallgatták a kandalló ropogását és a főzet kortyolásának ritmusát.
– Őrült egy éjszaka volt.
– Aha.
– Sosem hoppanáltam majdnem a levegőben lógva – tűnődött Draco.
– Én meg nem is emlékszem rá – morogta Hermione.
– Kicseszettül félelmetes. Nem tudod, hogy zuhansz vagy nem zuhansz. Izgalmas.
Hermione lassan elmosolyodott, majd lehunyta a szemét, ahogy az ital végleg elkezdte elnehezíteni a végtagjait. A testében szétáradó meleg kábulat már nem csak a főzet hatása volt – a nap eseményei, a fáradtság, a megélt félelem, mind-mind tompán vibráltak még benne, de már nem irányították. Csak sodródott, és végre nem egyedül.
– Mi a terv? – kérdezte halkan, a hangja szinte már álomszerű volt.
Draco nem válaszolt rögtön. A csend nem volt kellemetlen, inkább megfontolt. Kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette Hermione ujjait. A mozdulat gyengéd volt és tétova, nem követelt semmit, csak jelezte: itt vagyok. Most már nem egyedül vagy benne.
– Elmegyünk Truróba – mondta végül. – De most… pihenj. Senki sem mondta, hogy pontosan mikor érjünk vissza. Szükségünk van az alvásra.
– Igen, ez igaz.
A fedett akciójuk, valahol mélyen visszhangzott Hermionéban, de a tudat, hogy még nem kell szembenéznie vele az megnyugtató volt. Bólintott, és a poharat letette a kis asztalkára. A keze puhán siklott le a karfáról, a légzése lassabbá és egyenletesebbé vált. A szempillái megrezdültek, majd lehunyt szemmel egészen ellazult. A főzet teljes erejével hatott már rá.
Draco figyelte őt. Még sokáig nem mozdult, csak ült mellette, hallgatta az egyre mélyülő, nyugodt légzését, és érezte, ahogy a saját válláról is fokozatosan lekerül a feszültség. A szoba csendje már nem volt éles vagy idegen, hanem simogató és otthonos.
A férfi végül elmosolyodott, és halkan megjegyezte:
– Az ágy kényelmesebb.
Hermione szemhéja egy pillanatra megrebbent, de nem nyitotta ki a szemét. A szája sarkában még ott bujkált egy fáradt mosoly, amiből érezni lehetett: még hallja őt.
– Főleg, ha fel tudnék innen állni – suttogta, és a hangja egészen puhává vált, mint a párna, amire a fejét hajtotta volna, ha már az ágyban fekszik. Nem baj, kényelmes volt ez a hely is.
Draco felállt, és odalépett hozzá. Egy mozdulattal levette róla a takarót, amit a háttámláról hozott, és gyengéden a vállára terítette. Aztán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, lehajolt, és a karjába vette őt. Hermione csak halk hümmögéssel reagált, de nem tiltakozott. A teste engedelmesen simult hozzá, a feje a vállának dőlt.
– Nem kell vinned. Főleg repedt bordákkal.
– Tudom. És ne foglalkozz a bordáimmal, már mindegyik behegedt.
– Ugye ez nem valami lovagias gesztus? – kérdezte Hermione.
– Vezeklés, amiért megkötöztelek – mormolta a varázsló. – Bár nem nagyon volt más választásom.
– Csak ne ejts el ezt, ha újra eltörik a bordád miattam – motyogta álmosan a boszorkány, miközben a férfi mellkasához simult. – Bár még van Pótcsont-Rapid.
– Meg se fordult a fejemben – válaszolta Draco, és egy pillanatra elkomorult. Ez most több volt, mint egy könnyed megjegyzés. Valami ígéretféle is bújt meg benne.
Lassan és óvatosan vitte át a hálószobán, és amikor végre elhelyezte az ágyban, Hermione már újra félálomban volt. A férfi még pár percig ült mellette a matracon, figyelte a leheletét, ahogy a sötétségbe simul, aztán halkan suttogott, inkább magának, mint neki:
– Nem foglak elengedni.
– Jó. Maradj velem – ásította a lány.
– Tudod, hogy értem.
– Tudom – felelte Hermione. – Talán én is azt akarom.
– Talán? – kérdezett vissza a varázsló furcsán rekedt hangon.
– Hm… Eddig nem volt olyan rossz együtt.
– Nem.
– Maradj a társam – ásított a boszorkány.
– Úgy lesz.
– Akkor jól van.
Draco végigsimított a takarón, felállt, és halk bűbájjal eloltotta a szobában pislákoló gyertyákat. Csak a kandalló maradt, és benne a parázs, ami még sokáig őrizte a meleget.
– Kérhetek tőled valami nagyon szakmaiatlant? – kérdezte Hermione álmosan a takaró alól.
– Persze. De jogom van megtagadni a kérést – figyelmeztette a férfi szórakozottan. – Ez amolyan elővigyázatosság.
– Ez így igazságos – ásított a lány.
– És mi lenne az?
– Feküdj az ágyba, és ölelj magadhoz, kérlek!
Draco mélyen kifújta a levegőt, mintha csak időt akarna nyerni – nem azért, mert ne akarta volna teljesíteni a kérést, hanem mert a kérés maga olyan egyszerű és mégis olyan súlyos volt. Olyan, amire régen talán gúnyos megjegyzéssel válaszolt volna, ki tudja miért, viszont az a „talán” adott némi reményt, még ha nem is abban az értelemben hangzott el. De most… most már nem akarta elrejteni, mit jelent számára az, hogy Hermione vele van. Hogy életben van. Hogy őt kéri, hogy legyen mellette. Valahol mélyen a bűntudata dolgozott, és az, hogy ez csak egy apró tőr a szívébe, ami most repesett, de a boszorkány nem volt az övé.
– Ezt könnyű teljesíteni – válaszolta végül, halk mosollyal a hangjában, ami inkább volt meleg, mint fanyar.
Megkerülte az ágyat, és lassan elnyújtózott Hermione mellett, a takaró alatt. A matrac finoman megmozdult a súlya alatt, és amikor a karját a lány köré fonta, aki azonnal közelebb húzódott, mintha mindig is ott lett volna a helye.
A lány feje a mellkasára simult, lélegzete megnyugodott, és egy hosszú, békés sóhaj hagyta el az ajkát.
– Így sokkal jobb – mormolta alig hallhatóan.
– Ugye nem fogsz sírni?
– Túl fáradt vagyok hozzá. És… úgy sajnálom – mondta a lány.
– Ne gondolj semmire! – suttogta halkan a férfi. – Ürítsd ki az elmédet.
– Jó.
– Jól csinálod.
– Nem akarsz belépni a fejembe? – kérdezte álomittasan a lány.
– Nem, drágám, ma este semmiképpen sem – szólalt meg mély hangon a férfi. – Csak aludj.
– Jó. Én… nem tudom mi lett volna, ha nem vagy ott velem.
– Ne gondolj erre!
– Én…
– Aludj!
Draco csak kifújta a levegőt, az állát Hermione hajába fúrva. A levendulás főzet, a sötét szoba, a halk ropogás a kandallóból és a nő súlya a mellkasán mind egyetlen pillanattá olvadtak össze. Egy olyan pillanattá, amit nem akart elengedni. Még nem.
Ujjai ösztönösen végigsiklottak Hermione vállán, mintha ezzel is biztosítani akarná magát arról, hogy valóban ott van. Él. Lélegzik. Mellette van. És akarja, hogy mellette legyen. Még ha most nem is azért, amit az ő őrült szíve olyan hevesen dobogva akart.
– Aludj, Granger! – suttogta Draco, és most nem volt semmi él a név mögött, csak gyengédség. – Én vigyázok rád.
A kimerült boszorkány valóban, mintha csak erre várt volna. Pár pillanattal később már aludt is. És valóban, a varázsló mellette nem aludt el azonnal. Még sokáig ébren maradt, figyelte a lányt, hallgatta a szívverését, a lélegzetét. Mintha attól félne, hogy ha elalszik, reggelre mindez csak álom lesz.
De Hermione ott volt. És a világ egy pillanatra egyensúlyba került. Legalábbis ezt érezte.
***
A reggel lassan bontakozott ki Cornwall dombjai fölött. A távoli tengertől érkező párás levegő hűvösen kúszott végig a mezőkön, de a villa üvegfalú reggelizőszobáját kellemes meleg járta át. A mennyezetről lelógó, apró fénygömbök arany színnel vonták be a tölgyfa bútorokat és összeolvadtak a reggel fényeivel.
A szoba egy alacsony, kőből és üvegből épült bővítmény volt a ház hátsó traktusában, félköríves falakkal, melyek teljes kilátást engedtek a kissé elvadult kertre és a reggeli ködbe burkolózó fákra. A szél enyhén mozgatta a fenyők csúcsát, és a szoba üvegfalán át annyira nyugodtnak tűnt itt minden. Elég távol voltak az akciótól ahhoz, hogy a két auror fellélegezhessen.
– Mennyire vagyunk közel a tengerhez? – kérdezte Hermione.
– Csak pár kilométer – mondta Draco. – Szép a part. Nincs mugli.
– Lehet ennek örülni.
– Kedvez annak, ha meztelenül akarsz fürdeni – vigyorodott el a férfi.
– Haha, nem vagy vicces – nevetett a lány.
– Dehogynem. Próbáld ki. Üdítő.
Hermione egy puha, szürkészöld pulóvert viselt, egy melegítőalsóval, mezítláb volt, haja kissé rendezetlenül omlott a vállára. Most sokkal inkább önmaga volt, mint a szerepe, egyedül a nagy pulóver alatti álpocak utalt arra, hogy még nincs vége az akciónak. A kis kerek asztalnál ült, maga alá húzott lábakkal, és egy levendulás teát kortyolt. Az arcán béke és álmosság keveredett, de már nem a félelemtől kimerülten, hanem egyfajta törékeny nyugalommal, amit mindig megzavart valami mostanában. Most is várta már azt a pontot, amikor megint minden elromlik.
Draco ott ült mellette. Zilált volt a haja, de ő maga mégis összeszedett volt. Furcsán nyugodt is. Pontosan olyan, mint amilyen az parancsnokságon szokott lenni, mintha semmi sem zökkenthetné ki, ingathatná meg.
– Repültél reggel? – kérdezte Hermione.
– Egy fél órát.
– Oh… És a bordáid hogy bírták?
– Repülés közben semmi sem fáj – válaszolt a férfi. – De igazából minden rendben van. Teljesen összeforrtak.
– Ennek örülök – szólalt meg Hermione. Egymásra néztek.
Draco vele szemben, szintén egyszerű otthoni ruhában – sötét póló és tréningnadrág –, és friss kenyeret szeletelt egy mágikus késsel, amit ha elengedett elkezdett vajazni egy pirítóst. Az asztalon méz, házi lekvár, kecskesajt, sült paradicsom és egy kis tálban rántotta gőzölgött, mintha valaki már hajnalban előkészítette volna őket. Valójában Draco volt az, aki mindent intézett.
– Itt mindig ilyen csend van? – kérdezte Hermione halkan, mintha hangos szóval elriaszthatná a tájat.
– Mindig – válaszolta Draco, miközben teletöltötte a saját csészéjét is. – A muglik messze vannak. A varázslók meg… nem tudják, hogy itt vagyok. Kivéve a barátokat.
– Szóltál Zabininek? A tegnapról.
– Nem – rázta a fejét a varázsló. – Egyelőre rá kell jönni hogyan tudjuk azt felhasználni, amit még mi is csak feltételezünk a könyvről, Flintről és rólad.
– Ottmaradt nálad. A könyv.
– Már Truróban van, és nálam lesz.
– De, Malfoy!
– Nincs több éjszakai megszállás vagy kirándulás asztrálsíkra – jelentette ki Draco. – Iránytűt csinálunk belőle… valahogy.
– Ez nem így működik.
– Megmagyarázod mégis hogyan?
– Még nem tudom – felelte a lány. – De tanulmányozás nélkül nem tudom megmondani.
– Egyelőre nálam lesz – zárta le a vitát Draco. – A parancsnokság tudni fog erről a megfelelő időben.
– Azaz soha?
– Ez is előfordulhat.
Hermione válaszul felsóhajtott. A kinti világ távolinak tűnt – London, a Minisztérium, a fedett akció, a küldetés, a fenyegetés… Itt, ebben az üvegfalú szobában csak egy újabb reggel volt, amiben két ember megpróbált úgy tenni, mintha körülöttük minden rendben lenne. Messze jutottak attól, ahogy elkezdődött a közös akciójuk. Egyszerre várták és nem a végét.
– Shack mégse vett le minket az ügyről – szólalt meg Draco egy kis szünet után. – Talán mégis jól csinálunk valamit. Ne szúrjuk ezt el.
– Ha tudna arról, ami történt, akkor is így lenne?
– Valószínűleg nem örülne.
– Nálatok így mondják a nagyon dühöst? – kérdezte a boszorkány.
– Megesik – vigyorgott a varázsló.
– Áruld már el! Hogy lehet, hogy minden étel ilyen mennyei? – jegyezte meg Hermione, miután belekóstolt a paradicsomos rántottába. – Egyszerűen fenséges.
– Anyám szerint egy Malfoy férfi kényeztesse a vendégeit. A legjobb manókat alkalmazza – vont vállat Draco. – Láthatóan ebben biztosan nem tévedett, ha ennyire jónak találod az ételt. Tökéletes vendéglátó vagyok.
– Akkor lennél tökéletes, ha te magad csináltad volna – vágott vissza Hermione egy kis mosollyal. – De persze így sem lehet okom panaszra.
– Egy rántottával elboldogulnék. Hát… néha jó, ha az ember tudja, mit tesz a másik tányérjára.
– Mérgek és hasonlók…
– Nem mérgeznék almát vagy rántottát – vigyorgott a varázsló.
Hermione elmosolyodott, de nem válaszolt erre. Csak nézte a kinti, párás tájat, mintha azon keresztül próbálná újra összerendezni a gondolatait.
– Mi a terv? – kérdezte végül, halkan, és már éberebben.
Draco letette a kést, és hátradőlt a székében. A pillantása találkozott Hermione tekintetével, és most már ott volt benne az a jól ismert fény; a gondolkodó, a tervező, az auror.
– Még dél előtt elindulunk Truróba. Ha lehet, akkor nem beszélünk a kedves kis szomszédokkal. Semmiképpen sem hagyjuk el a házat. Úgyhogy valamiféle nagybevásárlást csinálunk mielőtt visszamennénk a házba. Ha valaki megpróbálna bejönni, majd én elküldöm a francba, ha nem akar elmenni, akkor kap egy kis átkot. Amíg a Weasley-kommandó nem érkezik meg, addig szépen nyugodtan tesszük a dolgunkat odabent.
– Semmi szokásos séta vagy futás?
– Semmi – jelentette ki Draco határozottan. – Nem akarok semmilyen kockázatot vállalni. Csak, ha muszáj. Nem fogom hagyni, hogy elraboljanak. Caroline és Evans elmehetnek felőlem a jó büdös francba is.
– Én sem fogom hagyni magam, ha már itt tartunk.
– Tudom, de most legyünk szervezettebbek – mondta Malfoy a kimért auror hangján. – Én vagyok az, aki most téged fedez, mert te vagy a célpont. Így…
– …azt kell tennem, amit te mondasz – fejezte be a mondatot Granger auror.
– Imádom, amikor egy nyelvet beszélünk.
– Megvárom, amíg egy akcióban te kellesz valamelyik szervezetnek, és félsz attól, hogy elrabolnak magukkal.
– Nem hiszem, hogy a Malfoy sperma ennyire sok vesződséget megérne – sóhajtott Draco.
Hermione közben pedig majdnem ráköpte a teáját.
– Hülye vagy – köhögte nevetve a lány. – Majdnem megfulladtam.
– Na, Granger, egy úrilány nem nevet ilyen horkantva.
– Majd igyekszem ezt észben tartani. Te sem vagy egy kimondott úrifiú.
– Az aurorság lezüllesztett – sóhajtott Draco.
– Aha, persze…
– És különben is. Az anyám és az apám rögtön kiárusítana, ha megtehetnék. Szóval… ez majdnem egyfajta valóság, amit kénytelen lettem volna megtenni.
– Kiárusítana?
– Elvileg kapós agglegény vagyok – mondta vigyorogva a férfi.
– Igazán? – kuncogott a boszorkány.
– De mennyira.
Hermione megcsóválta a fejét. A gyomrában megint ott volt az a csomó, de most már nem a félelemtől, hanem a sürgető felismeréstől. Hamarosan biztosan minden a feje tetejére áll.
– Akkor addig is… élvezzük ezt a reggelt – mondta a lány, és elvett egy másik szelet kenyeret.
Draco arca megkeményedett egy pillanatra, de aztán újra elmosolyodott, őszintén és lágyan.
– Akkor együnk meg mindent.
– Ugye megmondod a manóidnak, hogy ez túl sok? – kezdte Hermione reménykedve.
– Ugye ezt nem gondolod komolyan, hogy megtenném? – sóhajtott Draco.
Hermione félig komolyan, félig játékosan forgatta a szemét, majd a tányérjára pillantott. A sült paradicsom zamatosan gőzölgött, és a lekvárral megkent kenyér isteni illatot árasztott.
– A házimanók túlkompenzálnak – jegyezte meg végül, aztán felkapott egy újabb szelet kenyeret. – Vagy te kompenzálsz. Magadért. Vagy értem?
– Ha azt mondom, ez miattad van így, túlságosan érzelgősnek tartanál – felelte Draco, miközben öntött magának egy újabb csésze teát. – Ha pedig magamért, akkor arrogánsnak. Egyik sem túl előnyös. Maradjunk annyiban, hogy szeretek enni, és nem szeretem, ha más éhes.
Hermione elmosolyodott, de most már a mosoly mögött ott bujkált a komoly gondolat is.
– Mégiscsak megváltoztál. Napról napra egyre tisztábban látlak.
Draco nem válaszolt azonnal. Csak a teáscsészéjét forgatta a kezében, és a párás üvegen túlra nézett, ahol a nap lassan áttört a ködön. A fák árnyéka hosszúra nyúlt, és a madarak halk csipogása is egyre élénkebb lett.
– Lehetetlen úgy túlélni mindezt, hogy ne változz meg közben – szólalt meg végül halkan. – De te sem vagy ugyanaz, mint az a lány, aki először bement a Minisztériumba, és minden szabályt betartott.
– Mostanában elég sokat szegtem meg – suttogta Hermione, és az ujjai akaratlanul is megérintették a pálcáját, ami ott feküdt a kisasztal szélén. – De most nincs más út. Nincsenek szabályok. Csak célok, és… határok, amiket újra kell rajzolni. Nincs igazam? Te sem viccből használsz főbenjárót, ha kell.
Draco lassan biccentett. A tekintetük találkozott, és egyikük sem próbálta elrejteni, ami benne volt tükrözte a feszültséget, a félelmet, a vágyat, hogy ezúttal jól csinálják.
– Ma estig legyen ez a legnagyobb dilemmánk – mondta Draco csendesen, aztán lenyelte a maradék teát. – Aztán jöhet a káosz.
– Jöhet – felelte Hermione, és ezúttal nem csak elfogadás, hanem elszántság is volt a hangjában. – Köszönöm a manóknak és neked a reggelit. Igazán kedves tőled, hogy az utóbbi időben gondoskodsz rólam.
Draco szertartásosan megtörölte a száját, felállt egy kicsit, majd egyik kezét a derekára téve, a másikat a szívére, majd a lány felé fordult.
– Ez természetes. Örülök, hogy minden ízlett – hajolt meg tiszteletteljesen, mintha valamilyen romantikus filmből lépett volna elő.
– Hihetőbb lenne, ha nem tréningruha lenne rajtad.
– Levegyem? Úgyis meg tudom ismételni.
– Merlin szerelmére dehogy! – nevetett harsányan a boszorkány. – Csak… Mindegy. Tényleg köszönöm a reggelit.
A varázsló továbbra is mosolygott.
– Akkor menjünk, Granger. A világ nem fogja megmenteni önmagát.
– Pedig néha igazán megtehetné – fújta ki magát a boszorkány.
feltöltötte 2025. Oct. 10. |
Nyx | hozzászólások: 4
