48. fejezet
48. fejezet
Forró nyomon
Újra visszatérni a trurói házba nem jelentett kimondottan semmi újdonságot. A rideg falak, a nyikorgó padló és a verandáról nyíló, kissé megroggyant ajtó mind ismerős volt már számukra. Nem is beszélve arról, hogy ez még mindig ugyanaz az egérlyuk volt, amin már több, mint egy hónapja óta osztoztak. A két aurornak végre lett némi ideje, hogy kifújja magát, és megnyugodjon – legalábbis amennyire egy ilyen házban és egy ilyen ügy közepén ez egyáltalán lehetséges lehetett.
Az utóbbi mozgalmas és veszélyes napok mindkettőjükön nyomot hagytak: Hermione szemében a fáradtság mellett ott bujkált a dacos elszántság, míg Draco mozdulataiban most is ott lüktetett a rejtett feszültség, amit csak a jól ismert munkafolyamatok enyhítettek, ennek az eredménye az lett, hogy a vészhelyzeti bájitalkészletük sikeresen megduplázódott.
Ahelyett, hogy újabb nyomokat keresve vágtak volna bele valami átgondolatlan akcióba – amire egyiküknek sem volt már ereje, és Weasley megérkezéséig amúgy sem kellett volna semmit sem csinálniuk –, inkább a jelentések írásával töltötték az időt. Az asztalon pergamenek, jegyzetek és félig kiürült teáscsészék hevertek szanaszét, a sarokban egy iratcsomó megadta magát a gravitációnak, és hangtalanul szétcsúszott a padlón. Valahol az egyik sarokban Mumus játszadozott egy összegyűrt papírgalacsinnal.
Hermione gondosan megfogalmazott mondatokkal próbálta rekonstruálni az eseményeket, időrendi sorrendbe állítva mindent: ki mikor tűnt fel, milyen főbb eseményekről szereztek tudomást, és melyik döntés miként vezetett a következőhöz. Draco ennél lényegesen tömörebben és szarkasztikusabban írt – de még így is meglepően pontosan. Néha átnézett Hermione lapjaira, féloldalas mosollyal vonta fel a szemöldökét, és egy-egy gúnyos megjegyzéssel színesítette a munkát, amit Hermione vagy szúrós pillantással, vagy elfojtott mosollyal díjazott, a hangulatától függően.
– Ne leskelődj! – mondta a varázsló. – Ne vegyél ötleteket az én jelentésemből.
– Eszemben sem volt. Ahogy látom szépen felvezetted a helyzetet. De én kihagynám a „szemét fasz” és az „elmeháborodott ribanc” kifejezéseket a szövegből – javasolta Hermione egy félmosollyal.
– Egyelőre ezt nem adom be a parancsnokságra – jegyezte meg az auror. – És az asztrális megkörnyékezésed történetét sem. Még nem akarom, hogy tudja valaki, hogy Flinthez milyen kapcsolat fűz téged.
– Ez nem kimondottan kapcsolat. Jóformán nem is ismerem. Úgyhogy… nem tudom minek nevezzem ezt.
– Hát, ha asztrálisan kivetülnék, akkor én is a csinosabbat választanám – tűnődött Draco a kevésbé tudományos magyarázaton. – El akarod mondani Kingsleyéknek?
– Áhh, nem dicsekednék vele, hogy erdőben rohangálok Flint miatt és erkélyeken ugrálok ki, mindezt öntudatlan állapotban – sóhajtott fel a boszorkány. – Legalábbis egyelőre. Szerencsére nem kerültünk a Szent Mungóba. Ennyi most elég. De nagyon szeretném tudni, hogy ez az asztrális kivetülés pontosan hogyan működik.
– Biztos kiküldenének egy szakértőt a Tárgybűvölésügyi Ellenőrző és Nyilvántartó Hivataltól. Aztán hosszasan ellenőriznék a könyvet. Semmi kedvem ilyesmihez – felelte a varázsló.
– Akiknek a vizsgálódásaira egyszerűen nincs időnk – tette hozzá Hermione. – Carl állandóan piszmog az ügyeivel. Lehet, hogy Flintet előbb megtalálnák amúgy is, minthogy ő maga bármit is megfejtene.
– Pontosan – helyeselt Draco.
– Végül is, amit mondasz, az teljesen logikus.
– Még több jegyzőkönyv – morogta a varázsló.
– Még több magyarázkodás – folytatta Hermione. – És még mindig nem oldottuk meg az ügyet.
– Meg kellene végre oldanunk a francba is – jegyezte meg a varázsló, miközben a homlokát masszírozta. – Elég lenne már az is, ha a muglikra kellene figyelnünk. Flint egy más pálya.
– Meg kell néznem azt a könyvet – fújta ki a legevőt a boszorka. – Tudom, hogy mit gondolsz…
– Felejtsd el, Granger! – jelentette ki Draco, durván félbeszakítva aurortársa mondandóját. – Hacsak nem akarsz megkötözve aludni. Vannak bőven bűbájok, amivel vissza tudlak tartani az őrültségtől, de ha ezeket bevetem, akkor le is kell írnom egy jelentésbe, és azt nem akarhatod.
– Ahh, Draconous…
– Nem, és ne hívj így!
– Jól van – zárta le a vitát Hermione. – De nekem van elméletem erre az asztrális kivetülésre.
Malfoy leplezetlenül felnyögött, majd végigdörzsölte az arcát.
– Ölteted? Komolyan? Így kezdődött ez Potterékkel is? Volt egy elméleted hogyan lehet betörni a Minisztériumba? – horkantott fel az auror.
– Hát annyira nem kellett megerőltetni magunkat – köszörülte meg a torkát a boszorkány. – És komolyan van egy elméletem.
– Esetleg az elméletedet szívesen meghallgatnám, de nem fogsz kísérletezni. És ezt már most megmondom.
– Szörnyen be akarsz korlátozni – sóhajtott a boszorkány színpadiasan, és kifújt egy hajtincset az arcából. – Egyébként ez lenne az utolsó ötletem, úgyhogy nem kell aggódnod. Én is tudom, hogy ez mennyire veszélyes lehet, és nem vagyok gyerek.
– Hanem egy forrófejű griffendéles – jegyezte meg egy sötét pillantással Draco. – De mondd el, hogy mi jutott eszedbe.
– Nagyon sok bűbájt használtam azon a könyvön, tényleg sokat és nagyon sokszor. Semmi szokatlant nem találtam, és elkezdtem mindenfélével próbálkozni. Itt azt hiszem, elkövettem egy hibát. De lehet, hogy nem. Minden varázslat elemi szinten kötődik a tulajdonosához. A mágikus szignatúránk valamilyen módon kapcsolhatnak, ha valami balul üt ki vagy ideális a két varázslat közötti kapcsolódás. Ezt okozhatja egy kis varázslat, nagyobb varázslat, elrontott varázslat. Ez, ami Flinttel és velem van, az egy arcanikus összefonódás, egyfajta horgony két varázsképességű között.
– Ez ritka – forgatta meg a szemét a varázsló. – Szórakoztató irodalomban többször olvasni róla, mint konkrét bizonyítékként.
– Tudsz jobb magyarázatot? – kérdezte a lány. – Mert én nem. És olvastam ilyesmiről. Tényleg ritka, és nincs rá kimondottan magyarázat. Nem kimondottan fikció.
– Én sem tudok rá mondani semmit – rázta meg a fejét Draco. – De tegyünk fel, hogy ez történt. Barált valamit Flint a könyvvel, babráltál te is valamit a könyvvel, és összekapcsolódott a mágiátok.
– Ezért kellene megnéznem újra a könyvet. Lehet rajta elrontott bűbáj, félig elvégzett átok, akár csak két összeakadt varázslat. Flint próbálkozott valamivel. Lehet, hogy először önkéntelenül, aztán amikor elfogták, akkor minden megváltozott – érvelt tovább Hermione.
– Mágiamegmaradási paradoxon. A mágia nem szűnik meg, hanem átlakul, és ez esetben asztrális síkon vetül ki. A horgony miatt, pedig hozzád kötődik. Ebből a szempontból nagyon is logikus, hogy téged talált meg. Akár fel is ismerhetett, hiszen téged mindenki ismer – folytatta Draco, majd az asztalra könyökölt, közben pedig a pálcáját pörgette az ujjai között.
– Hmm – szólalt meg a boszorkány. – Van értelme ennek, ha egy olyan helyen tartják fogva, ami korlátozza a mágiáját, ő pedig folyamatosan próbálkozik, hogy kitörjön.
– Látod, én is tudok néha okosat mondani – vigyorodott el Draco szélesen. – Viszont hol tarthatják fogva, ahol ilyen mértékű az elnyomás?
– Sosem mondtam, hogy hülye vagy, és fogalmam sincs továbbra sem – sóhajtott fel rosszallóan Hermione. – Ezzel az elmélettel azt feltételezzük, hogy Flint egy olyan helyen van, ahol elnyomják a mágiáját, ami ugye állandóan termelődik, hiszen próbál kitörni. És az egyetlen út, ahogy ezt el tudja vezetni az az asztrális kivetülés.
– És pont téged talált meg, amikor a könyv nálad van – szólalt meg Draco.
– Mert én vagyok legközelebb hozzá, aki az ő mágiájára válaszol – fújta ki a levegőt a boszorkány. – Te egyszer sem láthattad, mert hozzád semmi sem köti. Nem véletlenül éreztem azt sem, hogy nagyon rossz helyzetben van. Ha közelebb lettem volna és nem Londonban, akkor lehet el is jutottam volna hozzá. Szorít az idő.
– Ezzel sem vagyunk sokkal beljebb az igazsághoz – sóhajtott a varázsló. – De miért csak egyoldalú a kapcsolat?
– Nem tudom, de én magam sosem próbáltam vele kapcsolatba lépni. De legalább van egy elméletünk, ami lehet, hogy jó.
– Akkor sem nyúlsz ahhoz a könyvhöz, Granger. Nem próbálsz meg asztrálisan kivetülni, mert nem állok jót magamért.
– Draco…nus…
– Elég! – morgott Draco. – Nekem az aurortársamra van szükségem, nem egy zöldséggé pépesedett agyú boszorkányra, aki megpróbált egy nagyon kockázatos mutatványt, amihez nem is ért, aztán nem tudott visszatérni a saját testébe.
– Draconus…
– Elégetem a nagyapám portréját…
– Mondtam, hogy senkinek nem mondom el – vigyorgott Hermione. – De azt nem mondtam, hogy nem fogok minden évben valamilyen ünnepre ilyen feliratos apróságokat venni neked. Tollat, bögrét, pólót, mappát, kulcstartót. Előre is szívesen.
– Csodálatos.
A ház ezután csendes lett, túlságosan is. A múlt emlékei, a közelmúlt eseményei és a még mindig megválaszolatlan kérdések mind ott vibráltak a levegőben. Nem tudták, mennyi idejük marad, mielőtt újra útnak kell indulniuk, de legalább egy estére úgy tűnt, mintha lenne egy kis szünetük.
***
Másnap reggel Hermione érdekes felfedezésre ébredt, valami nagy súllyal nehezedett rá. Fél álomban mocorogni kezdett, de még így sem tudta magáról lerázni azt a valamit.
– Malfoy? – szólalt meg fojtott hangon a boszorkány.
– Mi az? – kérdezte álomittasan a varázsló. – Megint megszálltak?
– Benne vagy az aurámban.
– Én? Én nem.
– De a hatalmas lábad.
– Mindkét hatalmas lábam az én térfelemen van. Hallucinálsz? Kellene hívnunk egy gyógyítót?
A választ heves takarózizegés követte, ami rémesen felbosszantotta Dracót, akinek nagyon kellett volna már egy rendes alvás.
– Akkor mi a fene van rajtam? – méltatlankodott a boszorkány.
Egy elnyújtott „Miáúúú” volt a válasz.
– Az a dög – harsant fel a varázsló hangja. – Mi a fenét keres itt?
– Jaj, Mumus, hát hiányoztunk? – kérdezte a boszorkány kedvesen. – Jaj, pici cicókám.
– Minden szentre és a mágia isteneire – nyögött fel Draco elkeseredetten. – Miért kell minden állatot összeszednie?
– Gyere, picinyem! Bújj ide! – gügyögött Hermione tovább a kis félmurmáncnak. – Itt jó meleg van.
– Takarodj innen! – szólalt meg a mérges varázsló hasonló hangnemmel, amikor a macska nem Hermione, hanem egyenesen az ő térfelére mászott, amit a varázsló heves mozgással ellenzett.
– Mi bajod van, Malfoy? Ez csak Mumus.
– Aludnék, de a koszos macskád végigmászik rajtam. Nem a gazdáján, hanem rajtam. Ehhez a lényhez nekem nincs semmi közöm. A másikról is éppen elég lesz gondoskodni.
– Malfoy!
– Egy agyrém – dörmögte tovább a varázsló, aztán megfogta a kis szőrgombócot, és áttette Hermione oldalára. – Tessék! Most már nyugodtan összebújhattok.
Draco visszadöntötte a fejét a párnára, és becsukta a szemét. Talán most már… De nem. Hermione mocorgott mellette, próbálta kényelmesebb helyzetbe hozni magát, miközben Mumus dorombolva telepedett le a lány mellkasához. A macska hangja olyan volt, mint a Kóbor Grimbusz motorja, és minden egyes lélegzetvételével rezgett az egész ágy – Draco némi költői túlzásával.
A varázsló mélyet sóhajtott és szemét kinyitva felbámult a mennyezetre. A félhomályban láthatóvá vált a repedés, ami a sarok felé húzódott. Jól megfigyelte már ezt a repedést, mióta bezárták magukat erre az átkozott küldetésre. Három napja nem mozdulhattak ki innen, három napja nem történt semmi. Csak várakozás. Várakozás. Ahogy ezek a gondolatok kavarogtak benne, egyre jobban marta valami belülről, amin képtelen volt uralkodni.
Weasley mikor fog már jelentkezni? Mikor lesz vége ennek a káosznak? És főleg… mikor tudja majd feldolgozni, hogy Hermione minden kis mozdulatát érzékelje a bőrén keresztül? Egyre közelebb került hozzá.
– Tudom, tudom, szerintem is egy kicsit mogorva. De nagyon jó ember és még jobb auror – hallotta Hermione suttogását.
Draco összehúzta a szemöldökét. Mamusszal beszélt? Róla? Lassan az oldalára fordult, hátat fordítva nekik.
– Cöcö, marketing duma az van – mordult a párna felé. – Én nem alszom állatokkal.
– Akkor ez a kiváltság csak nekem adatott meg – humorizált Hermione.
– És én lennék az az állat. Hát marha vicces.
Draco megérezte, hogy Hermione megmerevedett mellette. Talán túl messzire ment ezzel a megjegyzéssel. De hát… Mi a pokol van vele? Miért nem tudja kontrollálni a száját? Miért kell minden egyes mondatának olyan kegyetlenül kijönnie?
A válasz persze egyszerű volt. Mert fáradt volt, ideges, és ők itt ülnek ebben a szörnyű kis lakásban, és Hermione túl közel volt hozzá, és túl meleg, és túl jó az illata, és ez az egész helyzet…
– Mi bajod van megint? – kérdezte Hermione halkan.
Draco egy pillanatra becsukta a szemét. Mit mondhatna? Hogy nem tud aludni, mert folyton azon gondolkodik, mi lenne, ha csak egy kicsit közelebb hajolna? Hogy az elmúlt időszakban többet nevetett, mint az elmúlt évben összesen? Hogy tartott attól, ha ez a küldetés véget ér, akkor vissza kell térni a régi életéhez, ahol Hermione csak egy távoli emléke lesz ennek a furcsa kis közjátéknak?
– Túlságosan is sokáig tartana ezt elmondanom – sóhajtott fel végül a varázsló.
Hermione mocorogni kezdett mellette, és Draco mereven feküdt, próbálta nem figyelni arra, ahogy a lány teste az övéhez igazodik.
– És tessék, most a te feneked van az én aurámban – mondta a férfi, bár a hangjából hiányzott a korábbi hév.
– Helyet csináltam Mumusnak.
– Ez pedig azt jelenti, hogy neked piszkosul közel kell jönnöd hozzám?
De a kérdés nem úgy hangzott, mint a panasz. Inkább úgy, mintha… mintha Draco maga sem tudná, mit akar hallani válaszul.
Hermione egy hosszú pillanatig hallgatott.
– Nem férünk el máshogy. Olyan kicsi ez az ágy, és te nem akartál Mumussal közösködni. Egyedül így tudunk hárman egy ágyban feküdni.
Draco megint az oldalára fordult, ezúttal Hermione felé nézve. A lány arca a félhomályban szelíd volt, de a szeme éber. Mintha ő sem tudna aludni.
– Még jó, hogy Hekaté nincs itt – mondta halkan. – Akkor a végén még a padlóra kerülnék, aztán egy három fejű kutya és egy marha nagy macska társaságában pihenhetnél.
A boszorka elmosolyodott.
– Ne legyél nevetséges!
De Draco már nem mosolygott. A feszültség, ami egész nap gyűlt benne, hirtelen elviselhetetlen lett. Hermione túl közel volt. Az illata, a melege, a lágy lélegzése a nyakán… Ez nem volt fair. Nem volt fair, hogy így érezzen, itt, ebben a helyzetben. Olyan mély és elcsigázott nyögést hallatott, hogy még visszhangot is vetett a falakon. Hirtelen mozdulattal lerúgta magáról a takarót, egyenesen a Hermione és Mumus duóra, aztán felkelt az ágyból.
A lány felnézett rá, a szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
– Elmegyek futni – jelentette be Draco, miközben kereste a ruháit.
– Még csak öt óra. Nincs ehhez egy kicsit korán?
Draco megállt, és rápillantott Hermionéra. A lány félig felült az ágyban, a haja kócos volt, a szeme álmos, de aggódó. Egy pillanatra majdnem visszaült mellé. Majdnem elmondta az igazat. De ez az egész csak egy átmeneti kényszerhelyzet…
– Felébresztettél, idehívtad ezt a démoni szörnyeteget, én most így képtelen vagyok pihenni – zsörtölődött tovább a férfi, bár a hangjából már hiányzott a meggyőződés.
– És mi lett azzal, hogy sehova sem megyünk ki, amíg Ron vissza nem jelez, hogy a kommandó készen áll?
Draco megfordult, és egyenesen Hermione szemébe nézett. A lány még mindig ott ült az ágyban, Mumus a karjában, és olyan volt, mint… mint egy család. Mint valami, amije neki soha nem lehetett, és soha nem is lesz.
– Szarok rá – üvöltött, és a hangjában ott volt minden frusztráció, félelem és vágy, amit az elmúlt napokban felhalmozott.
Megfordult, és egy pillanatra csak állt ott, nézve Hermionét, ahogy óvatosan felkelt az ágyból, Mumust a karjában tartva. A boszorkány kerülte a tekintetét, és ez valahogy rosszabbul esett, mint bármelyik szemrehányás.
Azzal magára varázsolta a tréningruháját, majd kiment a szobából. De nem dühöngött. Halkan csukta be maga mögött az ajtót.
Hermione még hallotta a lágy kattanást. Mély levegőt vett, aztán ő is felkelt az ágyból, ahonnan egy igencsak kíváncsi macska figyelte a lépéseit.
– Ne is kérdezd! Fogalmam sincs mi a baj – sóhajtott fel nehezen a lány. – Sok a gondja mostanában velem. Nem is hibáztatom érte.
Miáúú…
– Gyere, Mumus! Ma nagyon is rossz hangulatban lesz. Már értem, hogy az anyja miért nevezte sárkánynak, semmi köze nem volt annak a csillagképhez, szerintem úgy üvölthetett csecsemőként, mint egy kissárkány. Szerinted mit adjunk neki reggelire, amitől megnyugszik? Nyugtató bájitalt semmiképpen sem, mert azt egyből kiszúrná. Hmm talán egy vagy két csepp.
Mumus ásított, aztán összegömbölyödött Hermione térfelén.
– Értem, szóval ezt nekem kell megoldani. Köszi, hogy segítesz.
Miáú.
– Te bosszantottad fel. Úgyhogy segítened kellene.
Mumust nem érdekelte Draco kirohanása. Hermione felkelt az ágyból, aztán átköltöztette a kis félmurmáncot a Trelawney szobába, és lement a nappaliba. Kinézett az ablakon. És éppen akkor látta Robert Evans-öt kitrappolni a szomszéd házból. Borzasztóan dühösnek tűnt.
– Ma minden férfi ki van készülve? – mormolta magában.
A boszorkány úgy döntött, hogy ideje behozni a postát. De valójában tudta, hogy ennél többet kell tennie. Robert viselkedése szokatlan volt, és neki volt egy megérzése. És ez mindent felülírt, amiben Dracóval megegyeztek.
Kinyitotta az ajtót, aztán kiment a ház elé, közben gyorsan átgondolta a stratégiáját. Nem törődött vele, hogy hálóingben és papucsban sétál a keskeny úton.
– Üdv szomszéd! – intett oda Robertnek, és a legédesebb mosolyát villantotta neki.
Robert azonnal megállt, és Hermione nem tudta nem észrevenni, ahogy a férfi tekintete végigsöpört rajta. Úgy nézett rá, mintha… mintha jogot formálna rá.
– Jó reggel, Emma! – köszöntötte Evans, de meglepődve váltott a modorán. – Nem is tudtam, hogy visszajöttek.
A hangjában volt valami. Nem düh, inkább... birtoklási vágy? Mintha zavarta volna, hogy Hermione „engedély” nélkül ment volna el. Caroline is majdnem sírva köszönt el tőle, amikor visszarendelték őket Londonba. Még nem tudta, hogy mikor és hol akarják tőrbe csalni őt, de ez most így kora reggel biztonságosnak tűnt.
– Oh, még tegnap – felelte könnyedén. – Hamarabb lezárult a londoni programunk, mint ahogy gondoltuk. Még nem volt időm felhívni Caroline-t.
– Értem, értem, örülök, hogy ilyen hamar visszajöttetek – bólintott Robert, de a szeme keskenyre húzódott. – Ilyen korán kint?
– A baba – magyarázta a boszorkány, miközben ösztönösen a hasára tette a kezét. – Mostanában állandóan mozgolódik. Aztán kijöttem megnézni a postát. Csinálni akartam valami hasznosat.
Robert tekintete le-le siklott a hasára, és Hermione igyekezett nem összerándulni. Volt valami a férfi pillantásában, ami egyáltalán nem volt természetes vagy ártatlan.
– Egy óra múlva hozzák az újságot és a postát – jegyezte meg Robert, de most közelebb lépett.
– Áh, értem, eltévesztettem, meg sem néztem az órát – mondta Hermione nevetve, és ő is lépett egyet előre, mintha csak beszélgetni akarna. Valójában közelebb kellett kerülnie az autóhoz. – Látom, nem csak én vagyok korai.
– Csak munkahelyi gondok – legyintett a férfi, de a hangjában volt valami keserűség. – Korán be kell ma mennem.
– Sajnálom! Remélem, megoldódik.
– Talán. Hamarosan – mondta Robert, és a mosolya nem volt barátságos. Inkább… fenyegető.
Hermionénak kellett egy kis idő, míg előkészítette a nyomkövető bűbáját, de addig kellett találnia egy témát, amivel elvonhatja a férfi figyelmét. És közben ki kellett derítenie, mennyit tud róluk.
– Nagyon jó volt a múltkori este – kezdte ártatlan hangon. – Meg sem köszöntem Caroline-nak, hogy ilyen kedvesen fogadtatok minket. Tom is ódákat zengett a borválasztástól, pedig általában nem szereti az ilyesmit.
Robert szeme felcsillant, és hirtelen egészen más lett a kisugárzása. Mintha egy kapcsolót kapcsoltak volna át benne. Sugárzóan elmosolyodott. De ennek semmi köze nem volt sem a büszkeséghez, sem az örömhöz.
– Mi gyakran összejárunk a baráti körünkkel – kezdett bele lelkesen, de túlságosan is lelkesen. – Nemsokára újra tartunk egy összejövetelt, amire titeket is nagy szeretettel várunk. Még nem tudom az időpontot, de Caroline hamarosan biztosan átjön megbeszélni a részleteket.
Miközben beszélt, Hermione mosolyogva bólintott, aztán óvatosan elhelyezte a bűbáját az autón. Robert nem vett észre semmit, mert mohó tekintettel figyelte a lányt. A pillantása végigjárta az arcát, le a nyakáig, majd visszatért a szeméhez.
– Szívesen teremtenénk ebből hagyományt – folytatta Robert, és egy lépéssel közelebb jött. Most már olyan közel volt, hogy Hermione érezte a borotválkozás utáni kölnijének szagát, durva volt és tolakodó. Mindig így érezte.
Egy rövid pillanatra egy fényvillanás tükröződött az autó ablakában, de Robert csak egy másodpercre nézett arra, majd folytatta a barátaikról és a közös estékről szóló beszédet. De Hermione meglátta, ahogy a férfi szeme megkeményedett abban a pillanatban.
Tudott valamit. Ha bármit is észrevett, akkor sem tett semmit sem.
– És most kártyaparti lesz – fejezte be Robert, lépett még egyet közelebb.
– Izgalmas – felelte Hermione, igyekezve természetesnek hangzani. – Bár borzasztóan rossz vagyok a kártyázásban. Mindegy milyen játék, mindig vesztek.
– Nem pénzben játszunk – mondta Evans vigyorogva, és a hangjába valami furcsa árnyalat keveredett.
Mindketten felnevettek, de amolyan műnevetéssel. Hermione érezte, ahogy a hajszálai felállnak a tarkóján.
– Még jobb – nevetett a boszorka, és hátrálni kezdett a ház felé. – De nem tartalak fel tovább. Ha tényleg olyan fontos az a munkadolog.
– Tényleg fontos – mosolyodott el Robert, de a szeme furcsán csillogott. – Akkor szép napot, Emma!
– Neked is, Robert! – intett, és igyekezett nem túl gyorsan visszamenni a házba.
Amint becsukta maga mögött az ajtót, hátát a falnak vetette és mélyet lélegzett. Valami nagyon nem stimmelt Robert Evans-szel. És a legrosszabb az volt, hogy az a férfi tudta, hogy ő is tudja.
Hermione bent hevesen dobogó szívvel oldotta fel a hoppanálásgátló bűbájokat. A gyűrűjével jelzett Dracónak, és addig egy pergamenre varázsolta rá a bűbájt. Nem is kellett sokáig várnia. A szürkeszemű mágus szinte azonnal, csatakosan és izzadtan jelent meg előtte, haja össze-vissza állt, mintha sietve érkezhetett volna. Volt valami az aurájában, amitől Hermione megborzongott. Tiszta mágia és nyers erő.
– Mi történt? – kérdezte rögtön a varázsló, még mindig zihálva.
– Robert elment otthonról, de láttam, hogy nagyon dühös. Kimentem. Állítólag valami gond az irodában, de ezt nem veszem be. Amikor meglátott olyan volt, mint akinek korábban jött a karácsony. De ilyen korán miért menne be? Soha nem szokott. Egy másik kocsival ment, amit eddig nem láttunk. Egy kicsit feltartottam, és tettem rá egy nyomkövetőt. Menjünk!
Draco végigmérte Hermionét, aki még mindig csak hálóingben állt előtte. A vékony anyag alig takart valamit, és láthatóan nem volt alatta semmi. A varázsló gyorsan félrefordította a tekintetét.
– Megvan a térkép?
– Aha.
– Szállj be a kocsiba!
– Csak egy hálóing van rajtam – mondta Hermione, végre tudatosulva benne, milyen állapotban van.
– Én meg izzadt és büdös vagyok – morogta a férfi, aztán egy pulcsit hívott oda begyűjtőbűbájjal a boszorkánynak. – Én vezetek.
Hermione gyorsan felhúzta a pulcsit, amely szinte térdéig ért rajta. Draco illata teljesen beszívódott az anyagba – fenyő és valami fűszeres. Bódító volt, és ami szöges ellentétben állt a varázsló jelenlegi illatával, ami szörnyű volt. Varázslattal bezárták a házat, aztán követték az útvonalat a térképen. Mindketten feszültek voltak és idegesek. A reggeli forgalom még ritka volt, csak néhány korai buszjárat és munkába igyekvő lézengett az utakon.
– Mondott valamit? – kérdezte Draco, miközben egy kanyarban megállt egy piros lámpánál.
– Meghívott minket magukhoz. De semmi több. Rengeteg felesleges dologról csevegett. Gondolom minél vonzóbbá akarta tenni azt, hogy menjünk át hozzájuk – sóhajtott fel Hermione. – De ezen kívül semmi olyasmit nem hallottam tőle, ami gyanús lenne. Csak ez a dühös és hirtelen távozás…
– Ez még hasznunkra is lehet – jegyezte meg Draco sötéten. – Nem hittem volna, hogy a múltkori után megint ezzel próbálkoznak, hogy elhívjanak minket. De ha megint megteszik, akkor tudunk némi adatot gyűjteni.
– Majd kiesett a szeme, ahogy végignézett rajtam – zsörtölődött a boszorkány, kényelmetlen emléket idézve fel. – Egyszerűen brutális ez a pasas.
– Elhiszem. Kicsit átlátszó ez a hálóing és nincs rajtad melltartó – magyarázta apró vigyorral Draco, majd gyorsan hozzátette: – Vaknak kellett lennie, hogy ne vegyen észre.
– De terhesnek hisz az istenért… – Hermione elhúzta a száját. – Egy várandós nőt nem szoktak csak úgy megnézni. Illetlenség.
– Nem mondom, hogy nem tartom ezt furcsának és perverznek.
– Te is észrevetted.
– Persze hogy észrevettem, de én tudom, hogy az ott a pulcsi alatt nem igazi pocak. És el tudom képzelni, hogy szinte nyáladzott utánad – Draco hangja keményebb lett. – Ne csinálj ebből ügyet. Jól nézel ki, de ez nem jelenti azt, hogy bárki is jogosult így viselkedni veled.
– Elég! – mondta Hermione, aztán ösztönösen jobban összehúzta a pulcsit magán.
– Mindjárt utolérjük – szólalt meg a varázsló, ránézve a térképre. – Lassítsunk a tempón.
– Nem veszi észre a bűbájtól.
– A muglik nem hülyék. Én most nem kockáztatok. Különösen nem, ha ez olyan fontos neki, hogy kora reggel bemenjen az irodájába vagy éppen máshová.
– Rendben, akkor forduljunk be. Olyan, mintha a piacra mennénk – tervezte meg az utat Hermione, a térképet tanulmányozva Draco póttelefonján, amit a kesztyűtartóból vett elő. – Ez két utcányira van Evans munkahelyétől. A végén van egy körforgalom. Oh, várj! Van itt egy gyorsétterem. Ez az!
– Ez miért jó?
– Kérünk reggelit vagy éppen, ami van. Ezzel lelassulunk, de nem leszünk tőle messze. És onnan szemmel tarthatjuk, hogy merre megy. Ha ki akar jönni, látni fogjuk egyenesen a parkolóból.
– Jó ötlet. A kártya a kesztyűtartóban van. Megkeresed és intézed a többit, légyszi? Addig én megpróbálom rögzíteni a helyzetét, és kitalálni merre megy.
– Rendben.
Draco pontosan azt csinálta, amit Hermione mondott. Leparkoltak a gyorsétterem mellé, ahonnan jó rálátásuk volt az irodaépületre. A boszorkány gyorsan kiugrott a kocsiból, majd nem sokkal később egy-egy sajtburgerrel, sült krumplival és kólával érkezett vissza. A varázslónak beszerzett egy kis kávét is, dupla eszpresszót.
– Mondtam már, hogy te vagy a kedvenc társam? – kérdezte Draco, hálásan fogadva a kávét. – Ezzel megmentetted a napomat.
– Majdnem kiröhögtek, amikor megláttak – forgatta a szemét Hermione. – Egy pulcsiban, ami térdéig ér, mezítláb. Szerintem azt hitték, megszöktem valahonnan. Tényleg, nem láttad a papucsomat?
– Pedig cuki vagy – szólt Draco, majd gyorsan hozzátette: – Úgy értem, nem nézel ki rosszul. Sőt. És a papucs az ülés alatt van.
Hermione elpirult, de nem válaszolt.
– Megint mozgásban van – jelentette be Draco.
– Akkor kövessük.
– Mázli, hogy beiratkoztam autóvezetői tanfolyamra – mondta a varázsló. – Unalmas volt az a nyár.
– Azért remélem, hogy arra nem lesz szükség, hogy autósüldözés legyen ebből – sóhajtott a boszorkány.
– Menne.
– Azt meghiszem.
Közben kigördültek a parkolóból, és egy közeli utcában álltak meg, ahonnan még mindig látták az épületet, ahova Evans leparkol. Robert kocsija egy másik irodaépület mellett állt meg, amely sokkal egyszerűbb és sivárabb volt, mint az előző.
– Ez nem az ő irodája – jegyezte meg Hermione. – Itt még soha nem láttuk.
– Akkor miért jött ide? – töprengett a varázsló. – És miért ilyen titokzatos?
Ahogy beszéltek, egy másik autó állt meg Robert kocsija mellett. Egy Robertnél jóval idősebb, ősz hajú férfi szállt ki belőle, akit egyikük sem ismert.
– Ki lehet ez? – suttogta boszorka.
– Nem tudom, de nem tetszik nekem – válaszolta Draco, szeme összehúzva. – Valami nincs rendben ezzel az egésszel. Megfigyeljük.
Draco elővette a mágikus látcsövet a kesztyűtartóból, és óvatosan a kormánykerékre támasztva kezdte figyelni az épületet. Az ősz hajú férfi egy barna aktatáskát vitt magával, és határozottan lépdelt Robert felé, aki már várta a bejáratnál. Közben a varázsló kicsomagolta a reggelit, és kémkedés mellett enni kezdett.
– Nem is olyan rossz ez a sajtburger – jegyezte meg Draco, miközben lassan rágcsálta az ételt, szeme szintén az épületen.
– Jobban élveznénk, ha nem lenne idebent ázott hermelinszag – válaszolta Hermione, orrát ráncolva. A férfi még mindig izzadt volt a futástól.
– Most mi van?
– Jól ment a futás? – kérdezte Hermione, apró mosollyal az arcán.
– Remekül.
– Oh, ha felidegesítelek, akkor jól megy?
– Nem vagyok ideges, és mindig egyenletesen jól teljesítek – védekezett a férfi, bár a hangjában volt némi feszültség.
Draco újra a látcsövére fókuszált. Látta, amint Robert és az idős férfi beszélgetnek, majd együtt bemennek az épületbe. Néhány perccel később még két autó érkezett, mindkettőből elegánsan öltözött férfiak szálltak ki.
– A városi tanács épülete – magyarázta Draco, letéve a látcsövet. – Túl korán van ahhoz, hogy ide jöjjön. A tanács ülései általában jóval később vannak.
– Bemenjünk? – kérdezte Hermione, miközben a krumplit vett ki a zacskóból.
– Kiábrándítva? – kérdezett vissza a varázsló. – Kockázatos. A felderítő bűbáj szerint húszan vannak az épületben.
– Ilyen korán? Különös.
Draco ismét felvette a látcsövet, és figyelte az épület ablakait. A második emeleten egy irodában lámpák gyulladtak fel.
– Ott vannak – mutatta az irányba. – Második emelet, jobb oldal. Körben ülnek egy nagy asztalnál.
– Mit csinálnak?
– Beszélgetnek. Az idős férfi mutat valamit… dokumentumokat talán. Robert nagyon figyelmesen hallgatja.
Hermione is átvette a látcsövet egy pillanatra. Mindketten újra az épületre figyeltek. A találkozó folytatódott, és láthatóan komoly tárgyalásról volt szó. Az emberek dokumentumokat lapozgattak, jegyzeteket készítettek.
– Ez nem véletlenszerű találkozó – mondta Draco komoran. – Biztos vagyok benne, hogy mindketten nagyon dühösek.
– De miért?
Draco vállat vont, de a szeme továbbra is az épületen volt.
– Nem tudom, de meg fogjuk tudni. – Nem megyünk be. Várunk még egy kicsit.
– Jól van – bólintott Hermione. – Lehet ez semmi, de arra gondoltam…
– Nyugi! Gyanúsan viselkedett. Nekem is gyanús lett volna – mondta Draco. – Semmit sem csináltál rosszul.
– Tudsz alaprajzot varázsolni? – tette fel a kérdést a boszorkány. – Egy kicsit ki kell egyenlítenünk az esélyeinket.
– Milyen építész lennék, ha nem tudnék? – nevetett fel a varázsló, aztán a pergamen hátuljára varázsolta az alaprajzot. Hermione pedig rábűvölte a mozgó pontokat.
– Legalább hatan vannak abban az irodában – mutatott egy helyre Hermione. – Várj! Szerintem most elindultak. Ez talán a lift. És azt hiszem, hogy valamilyen udvarszerűség.
– Jó, bemegyünk. Kiábrándulás, hoppanálási pont itt – folytatta Draco. – Én megyek elől, te fedezel. Nem megyünk közel csak hallgatózunk.
– Ha észrevesznek kábítunk?
– Lelépünk. Csak ne felejtsd el a zagyváló átkot – felelte az auror.
– Rendben – bólintott Hermione.
– Akkor a hálóinges akció indul.
– Inkább ázott vagy döglött hermelin.
Mindketten kiábrándították magukat, aztán az épület hátsó falánál jelentek meg újra. A levegő hideg volt, és Hermione fázott a vékony pulcsiban, de egy gyors melegítőbűbájjal megoldotta. Draco elszántan haladt előre, és kivont pálcával mindenre fel volt készülve. Persze tudta, hogy csak a végső esetben szabad átkozódnia, de forrongott benne a düh a pojácák miatt.
A kijáratnál hat férfi csoportosult. Roberten kívül egyiket sem ismerték, de igyekeztek minél többet memorizálni. Mindannyian elegánsak voltak a maguk módján, és cseppet sem tűntek amolyan ágrólszakadt mugliknak, inkább a tehetősebbek közül valók lehettek. Hermione csendesen elővarázsolt egy gyors emlékeztetőbűbájt, hogy később minden részletre emlékezzen, és a látott képeket el tudja küldeni a parancsnokságnak. A mellette lévő társa is hasonló dolgokon ügyködött, bár a kiábrándultságtól ezt nem látta teljesen tisztán.
Eközben az udvaron lézengő férfiak nem is titkolták a felháborodásukat, heves vitatkozás robbant ki köztük.
– Nem lépünk előre – mondta az egyik férfi fröcsögve. Középkorú volt, kopaszodó, drága öltönyben. – Mindent megígértél, és semmit sem teljesítettél. Akadoznak a szállítmányok is. Hetek óta semmi hír. Azt mondtad, hogy annak a szemétnek az elrablása semmit sem befolyásol. Erre mi történt? Minden felborult.
– És a barátunk használhatatlan. Nem lehet belőle semmit sem kiszedni – sziszegte a másik, egy vékony, ideges külsejű ember. – Nem beszél. Akármit próbáltunk semmi sem működik. Wess még meg is verte párszor, de nem beszélt akkor sem.
– Aztán elbarikádozta magát, most már közelébe sem lehet menni, pedig te mondtad, hogy az a hely elveszi a mágiát – tette hozzá egy harmadik, vastag szemüveges férfi. – El kell vennünk az erejét minél előbb. Kell nekünk a mágia.
Mágia? – formálta némán Hermione a szót maga elé meredve. Draco ráncolt homlokkal nézett az öt ismeretlen férfira. Még nem tudta, hogy mire utalnak ezzel. Egyikük sem volt képes elvenni a varázserőt, még egy varázsképességű sem tehette meg. Ilyesmi nem létezett.
– Türelem – szólalt meg Robert, hangja hideg és irányító volt. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem volt megijedve a túlerőtől. Úgy magasodott a többiek fölé, mint aki tisztában van az erejével. – Flint egy mágus. Évek óta tanulja a mágiát. A könyv is ezt bizonyítja. Ha végigmegyünk ezeken a dolgokon…
– Én már nem hiszek ebben.
– Ez a te bajod, barátom. Flinttől hiába vársz így segítséget. A varázslás tanulható. Hiszen nekem is sikerült. Hiszen láttad, hogy mi történt, nem? – jegyezte meg Evans széles mosollyal, amitől az első férfi majdnem ráugrott, de inkább türtőztette magát. – És Ben, Tiberius megígérte, hogy azt a kis zűrt elintézi a szállítmányokkal. Hidd el tartani fogja a szavát. Gondoskodtam róla.
Draco álkapcsa megfeszült.
– Egy lószart. Az a vacak használhatatlan, amit legutóbb is küldött – pirított rá az első férfi, akit Bennek hívtak. – Szerintem hagyjuk a picsába éhen dögleni Flintet… Nem fogja átadni az erejét, és nem tudjuk már mivel kényszeríteni.
– Ott van nekünk a másik megoldás – mosolyodott el gonoszul Robert, és a tekintete olyan volt, amely Hermione gyomrát összeszorította.
– Nekem nem kis bűbájok kellenek, Robert, meg meztelenül táncolás a holdfényben – sziszegte a társa, közelebb lépve. – Muszáj megkapnom a mágiát. Tudnod kell, hogy ez nem vicc.
– Nem kell ordítanod – pirított rá Robert élesen, szemei veszélyesen összehúzódtak. – A módszerünk működik. Nem tehetek róla, hogy nem bírsz várni. Lehet már neked is megmutatkozott volna az erőt, ha nem lennél ilyen kibaszottul idióta. Megmondtam, hogy nem kellenek az indulatok. Csak nyugodtan, mert különben nem fog történni semmi.
– Na ide figyelj! – kezdte Ben, de Robert gyorsabb volt nála.
Robert előre lendült, aztán megfogta a férfi torkát, és teljes erővel a falhoz vágta. A hang olyan hangos volt, hogy Hermione összerezzent. Draco reflexszerűen megfogta a csuklóját, jelezve, hogy maradjon csendben, nem mintha a boszorkány bármit szeretett volna tenni. Sokkal nagyobb fizikai erő volt Evans-ben, mint azt elsőre látták. Úgy szorongatta a szerencsétlent, hogy kalimpált a lábával a levegőben.
Hermione közben kihasználta a pillanatot, lerázta magáról Draco kezét, és közelebb lopakodott a döbbent társasághoz, akik pattanásig feszült idegekkel figyelték a jelenetet, ami a falhoz szorított társukkal történt.
– Ben! Te figyelj ide… barátom! – sziszegte őrült tekintettel Evans, miközben a férfi nyakát szorongatta. – A kovenben össze vagyunk kötve. Mondtam, hogy időben szállj ki, ha nem akarod ezt, de most már késő. Most pedig legyél türelmes, ha nem akarsz arra a sorsra jutni, mint azok, akik szembeszállnak velem.
– Engedj… el! – hörögte Ben, aki továbbra is a lábával kapálództak a levegőben, és megpróbálta magát az acélos szorításból kiszabadítani.
– Lehiggadsz?
A férfi csak bólintott, de arca már vörös volt. Robert elengedte, aztán hagyta lecsúszni a földre. Ben köhögött, hörgött és kapkodta a levegőt. Evans idegesen rántotta meg a vállát, mintha semmi sem történt volna, és megigazította az öltönyét.
– Nem akarok még egy ilyet. Világos? Flint életben marad, amíg én azt nem mondom, hogy nincs rá szükségünk. Nekünk dolgozik az idő. Én érzem a mágiát. Csak idő kérdése, hogy ti is érezzétek magatokban. Ne hívjátok ide, ha nem fontos! Világos?
Egy hosszú pillanatig csend volt.
– És a gyerek? A gyerek miért lesz a tiéd? Megegyeztünk – kérdezte a másik férfi, aki eddig hallgatott. – Mindannyian varázserőt akarunk. És azt mondtad, hogy vére nekünk is megadja, amit akarunk. Nem hiába fizettünk érte neked olyan sokat.
– Befejezted? – Robert hangja jeges volt. – Én is tudom miben egyeztünk meg. És megkapod az Élet Vizét Flint nőjével együtt. Legyen nektek elég ő.
– Nem akarunk tovább várni. Hónapok mire egy életképes magzat egyáltalán…
– Oh, fogjátok be! – rivallt rájuk Evans. – Megegyeztünk. Kellett nektek egy boszorkány és az az Élet Vize. Meg fogjátok kapni.
– Az előző is meghalt a gyerekével együtt – sziszegte Ben még mindig hörögve a földön.
– Nem volt erős.
– Gyűlnek a hullák, és még nem volt eredmény – folytatta tovább. – És az új boszorkányt sem kaptad még el.
– Eddig semmit se tettél, hogy a tervünk sikeres legyen. Még azt a terhes ribancot se tudtad csapdába ejteni. Talán nekünk kell kezünkbe venni a dolgokat. Nem?
Hermione lélegzete elakadt. Érezte, hogy vér tódul az arcába, és egyre erősebben markolja a pálcáját. Meg akarta átkozni ezt a szerencsétlent, de minél hamarabb.
Robert közelebb ment, és a lábát Ben mellkasára tette, aki még mindig a földön feküdt. A férfi felnyögött fájdalmában.
– Emma Fenton az enyém! Világos? – sziszegte olyan gonosz hangon, hogy Hermione beleborzongott. – Bárki beleszól abba, hogy mit teszek, azzal az történik, mint azzal a szerencsétlennel, kis összekötővel St Ives-ben. Remélem, emlékeztek még rá, igaz? Bele akart szólni abba, ami nem az ő dolga volt. Én pedig megöltem. Varázsló volt, mégis megöltem. Méghozzá a mágiámmal.
A többi férfi hátrált, láthatóan féltek Robert dühétől. Megvetően ránézett mindenkire, aztán megfordult és elindult befelé az épületbe. A többi férfi szórványosan követte őt, suttogtak egymás között.
Amikor egyedül maradtak, Draco és Hermione még egy percig mozdulatlanul maradtak, biztosak akartak lenni benne, hogy senki nincs a közelben.
– Hallottad? – suttogta végül Hermione, hangja remegett. – Te jó ég. Ez, ez… Hátborzongató volt. Beismert legalább két gyilkosságot.
– Mindent hallottam, tisztán és érthetően – válaszolta Draco sötéten. – Flint fogságban van, egy mágiamentes helyen. Megölték azt a boszorkányt, akiről a parancsokságon beszéltünk, megölték az összekötőt. Tiberius benne van. És Robert téged akar. Hivatalosan is megerősítve. És a vallomást rögzítettem.
– Mi legyen a következő lépés?
– Először is elmegyünk innen. Aztán tervezünk – Draco megfogta Hermione kezét. – Kiábrándítást erősítsük meg. Nem kell, hogy éppen most vegyenek minket észre.
De mielőtt eltűntek volna a helyszínről, Hermione még egyszer visszanézett az épületre, ahol Robert Evans terveket szövögetett ellene. Mélységes haragot érzett a férfi iránt, legszívesebben utána ment volna, és megmutatta volna neki, hogy milyen az igazi mágia.
Szótlanul ültek be a kocsi bőrüléseire. Draco már indított is. A motor mélyen felmordult, aztán nagy sebességgel kihajtott az elhagyatott utcából. A gumik csikorogtak az aszfalton.
– Ezek a kibaszott, önjelölt mutatványos faszok – törte meg hirtelen a csendet Draco, dühösen a kormányra csapva. Az ütés tompán visszhangzott a belső térben.
Hermione oldalra fordult, és egy pillanatig csak nézte őt. A varázsló állkapcsa megfeszült, a tekintete előre szegeződött, mintha az aszfalt repedéseiben keresné a válaszokat.
– Szóval… ezek szerint sikerült legilimenciát alkalmaznod? – kérdezte végül óvatosan.
– Csak felszíni szinten – morogta Draco. – Valami sötét, dohos helyen tartják Marcust. Egy régi épület, omladozó falak, hideg kőpadló… ezt már sejtettük. De most vannak tisztább képek is. Csak még át kell gondolnom.
Hermione bólintott, és közben kifelé nézett a leeresztett ablakon. A fák levelei finoman rezegtek a szélben, az utcalámpák fénye sárgás foltokat rajzolt az útra.
– Ezek nem a koven tagjai voltak – szólalt meg halkan, mintha csak magának mondaná. – Vagyis nem azé a kovené, amit mi ismerünk.
– Remek – felelte Draco, és megrázta a fejét. – Többen vannak, mint gondoltuk. Ezekről a fickókról nincs semmi a jelentésekben. Sehol. Teljesen új játékosok. Vagyis nekünk azok.
– Hívjam Zabibit és Ront?
– Igen, de csak legyenek készenlétben és beszéljünk – válaszolta Draco, miközben egy mellékutcába kanyarodott. – Ha ezt elcseszik, hatalmas bajban leszünk. Akkor kezdhetjük elölről az egészet – ha egyáltalán még lesz kit megmenteni.
– Hova megyünk? – kérdezte Hermione halkan, a hangjában egy leheletnyi aggodalommal.
– Teszünk egy kört – mondta Draco színtelen hangon. Egy mozdulattal lehúzta mindkét oldalon az ablakokat. A nyári szél hűvösen csapott be, magával hozva a fák nedves illatát, és valahonnan messziről egy újabb zápor ígéretét. – Gondolkodnom kell – tette hozzá.
– Rendben van – bólintott Hermione, és nem kérdezett többet. Tudta, hogy most minden szó csak súlytalan lenne ebben a mozdulatlan feszültségben, ami az autó belsejét is belengte.
Egy ideig szótlanul ültek egymás mellett, amíg figyelték a várost, az épületeket, a gyér kora reggeli forgalmat. Minden annyira nyugodt volt és átlagos, hogy semmi sem utalt arra micsoda gennyes dolgok forronganak az idill álcája alatt. A cipőbolt kirakatában még mindig égett a villany, az üres buszmegálló padján egy férfi cigarettázva várakozott. Egy kutyasétáltató nő haladt el mellettük, akit három különböző méretű eb húzott három különböző irányba. Elhaladtak az Arany Seprű bolt előtt is, ami még zárva volt. A kirakatban megannyi kristály csillogott, mint a drágakövek. Hermione szinte hallotta, ahogy a férfi mellette lassan kilélegzi a feszültséget.
Mire Draco kezében oldódott a görcs, és már a városon kívül jártak. Zöld, sík táj terült el előttük, a felkelő nappal együtt. A reggel arany fénye áthatolt a párán, hosszú árnyékokat vetett a dombok oldalára. Az út mentén vadvirágok nyíltak – pipacs, kamilla, gyűszűvirág és sárga margaréta. Nem volt konkrét céljuk, hogy merre mennek, nem volt megállójuk, csak mentek előre, mintha a mozgás maga jelentené a megoldást.
A rádió halk zúgása töltötte be a csendet, időnként egy-egy dal szűrődött át a zajok között. Draco ujjai lassan teljesen ellazultak a kormányon, bár Hermione látta, hogy a szeme körüli izmok még mindig feszültek.
Sok idő telt el, mire a boszorkány megszólalt:
– Nem kellene visszafordulni?
– Mindjárt – sóhajtott fel Draco, majd pillantást vetett az órájára. Már majdnem nyolc volt.
– Nem mondanám, ha nem lennék még mindig hálóingben – szólt a lány, és lehúzta magára a könnyű anyagot, ami alig takarta a térdét. A pulóver rajta volt ugyan, de ez nem volt éppen kényelmes.
– Fázol?
– Nem, inkább kényelmetlenül érzem magam – nevetett fel végül Hermione, bár a nevetése kissé erőltetett volt. – Merlinre, soha nem gondoltam volna, hogy így veszek részt egy akcióban. Úgy érzem magam, mint egy rossz kémfilmben.
– Mert a szokásos Zsebpiszok közi szerelésed olyan kényelmes egy akcióhoz – vigyorodott el Draco. Végre visszatért a normális énjéhez. Teljesen felbőszítették a legilimencia közben szerzett új információk, amiket még nem mondott el Grangernek. A fejében még mindig visszhangzottak az idegenek gondolatai – foszlányok, képek, érzések, amelyeket nem tudott teljesen kitörölni.
– Nos, magassarkúban nehezebb futni – sóhajtott fel a lány. – Jól vagy? Úgy nézel ki, mintha kísértet láttál volna.
– Persze – válaszolt a varázsló, de a hangja kissé hideg volt. Ujjai ismét megfeszültek a kormányon. – Azon gondolkodom, hogyan is tudnánk ezt az egész akciót megszervezni.
– Mit szedtél ki azokból az elmékből még? – kérdezett rá a boszorkány egyenesen. – Ne próbálj meg védeni engem. Tudom, hogy valami rosszat láttál.
A varázsló egy hosszú percig hallgatott. Hermione látta, ahogy a tarkóján megfeszülnek az izmok, ahogy a keze ökölbe szorul.
– Óvatosabban kell felderítenünk ezt a szervezetet, addig amíg Flint elő nem kerül – mondta komoran Draco, majd befordult egy szűk útra, amit magas bokrok szegélyeztek, alattuk a borostyán körbefutotta a talajt. A levegő itt tisztább volt, fenyők illata keveredett a vadvirágok parfümjével. – De attól tartok, hogy ez már más nyomozati anyag lesz. Nagyobb, mint gondoltuk.
– Nem folytathatjuk így ezt az akciót. – Hermione hangja nyugodt volt, de Draco hallotta benne a feszültséget. – Be kell avatkoznunk már célzottan.
– Ez, hogy téged akarnak elrabolni – sziszegte mérgesen a varázsló. A szavak úgy törtek ki belőle, mintha hosszú ideje visszatartotta volna őket. – Merlin bassza meg! Nem csak egyszerű emberrablásról van szó.
– Ez nem újdonság – sóhajtott Hermione, de a hangja megremegett.
– Ez nem éppen előny – morogta a varázsló, majd idegesen markolta meg a kormányt. – Azt akarják, hogy… – elhallgatott.
– Mit akarnak? – kérdezte a nő halkan. – Mondd el! Ne legyenek titkok.
– Kísérletezni akarnak. Rajtad. A gyereken. – A szavak kőkeményen hulltak a csendbe. – Azt hiszik, hogy… különleges tulajdonságokkal rendelkezik a baba. És a vérében hordozva ezt át tudja másoknak adni a mágiát. Ekkora baromságot. Nagyon is kíváncsi vagyok rá, hogy honnan vették ezt.
Hermione egy pillanatra elakadt a lélegzete.
– Pedig ez nem vakvágány, amin most vagyunk – kezdett érvelésbe a boszorkány, bár hangja megingott egy pillanatra, aztán megköszörülte a torkát. – Van egy vallomásunk, ami eddig nem volt. Méghozzá magától Evans-től. Ők nem sejtik, hogy mi erről tudomást szereztünk, így fel tudunk készülni. És amíg te a mocskos gondolataikban turkáltál, addig én mindegyik pasasra tettem egy nyomkövető varázslatot. Ezek körülbelül egy hétig maradnak meg, mielőtt teljesen lekopnak.
– Mennyire voltál közel hozzájuk? – A varázsló hangja hirtelen aggódó lett. Nem igazán szerette, amikor a boszorkány ennyire szabadjára engedte magát az akcióban, de tudta, hogy jó auror. És ezzel megint nyert maguknak egy kis időt. De meddig?
– Nem túl közel – válaszolt Hermione. – Gyors voltam, és hatékony. Észre sem vették. Robert jobban elvonta a figyelmüket.
– Ez valóban előny lehet. Idézd meg a térképeket, ha lehet, akkor mindegyiket külön, aztán elkezdjük őket figyelni – mondta Draco. – A környéken kell lennie annak a helynek, ahol fogva tartják Flintet. Valamelyik biztos odamegy hozzá. Evans gondoskodott róla, hogy ne ő legyen az, akihez köthető Flint fogvatartása.
– Valami részlet? Amit elmondhatnál? – Hermione óvatosan tapogatózott.
– Túl sokan voltak – morogta elégedetlenül a varázsló. – Ennyi embernél kimondottan nehéz a legilimenciát úgy fenntartani, hogy mindent pontosan felderítsünk. És amit láttam… – ismét elhallgatott.
– Beavatsz?
– Nem hiszem, hogy jó ötlet.
– Nagy lány vagyok, és kibírom – mondta a boszorkány eltökélten. – Sok szörnyűséget láttam én is. A háború alatt…
– Nem. Most nem vagyok erre hangolva. Rendben? – Draco hangja keményebb lett, mintha valami elől menekülne. – Elég lesz majd ezt Zabini és Weasley jelenlétében is elmondanom.
– Draconous… – Hermione megint így szólította, ami egyszerre idegesítette és mulattatta, ami mindig azt jelentette, hogy csak ki akar belőle szedni valamit…
– Tudod, hogy mit mondtam – jegyezte meg a varázsló, majd vett egy mély levegőt, és megállt az egyik félreeső mező füves részén. A motor zakatolása elcsendesedett, csak a szél susogása és a távoli madárcsicsergés hallatszott. Aztán oldalra fordult, és egyenesen Hermione szemébe nézett. Szürke szeme most sötét volt, majdnem fekete.
– Tessék? Figyelek.
– Megoldjuk ezt.
– Tudom. – De a hangja nem volt meggyőző.
– Még mindig kiléphetsz. – Hermione keze megérintette a férfiét a váltón. A varázsló egész testében megfeszült.
– Még mindig tartom magam ahhoz, amit mondtam – morogta Draco zordan. – Te is kiléphetsz. Most még időben. És ha valakinek kellene, akkor az te vagy.
– Amikor én vagyok a főműsorszám? Kizárt a kilépés. – A boszorka keze még mindig a férfi kezén pihent.
– Cseszd meg! – Draco hirtelen kirántotta a kezét, és kiszállt az autóból. A szél beáramlott az utastérbe, magával hozva a réti virágok illatát és a távolban legelő tehenek bűzét. Az ajtó csapódásával együtt a csend is elült.
Draco a kocsi elé állt, háttal Hermionénak, és mélyen a zsebébe dugta a kezét. A válla megfeszült, mintha valami súlyos terhet cipelne. Csakhogy nem egyedül volt ebben az egész akcióban.
Hermione nehezen felsóhajtott, és egy hosszú pillanatra becsukta a szemét.
– Ez fantasztikusan sikerült – mormogta magának, majd lassan kiszállt a kocsiból.
A fű puha volt a mezítelen lábai alatt, még harmattal borított, kissé hideg. Megpróbálhatta volna kiszedni a papucsokat az ülés alól, de inkább odasétált a varázsló mellé. Draco háta még mindig feszült volt, a szél borzolta a szőke haját.
– Malfoy – szólalt meg halkan, de a férfi nem fordult meg. – Beszéljünk…
– Jó, beszéljünk! Azt hiszik, hogy a gyerek… – kezdte Draco, de a szavak nehezen jöttek ki a száján. – Szóval a gyerek olyan varázserővel rendelkezik, amilyen senkinek sincs a világon. Megvédett téged és saját magát, miközben folyamatosan mérgeztek, legalábbis ők ezt hiszik, mert szerintük folyamatosan iszod azokat a fos, mérgezett teákat. Ez volt a bizonyíték, amit megmutattak a kék holdkor mindenkinek. Az előző boszorkánnyal is csinálták valami ilyesmit, de valami balul ütött ki és meghalt az a szerencsétlen… Olyan varázserőt sejtenek, amilyen még nem voltak senkinek soha. Baromság.
– Értem.
– Még pontosíthatok. A gyereknek a vérét akarják meginni egy mocskos rituálé keretén belül, hogy legyen varázserejük. Nem egy új generációt akarnak először kinevelni, hanem maguknak varázserőt szerezni. Meg akarnak ölni egy ártatlan gyereket – mondta ki a férfi idegesen.
– De miért? Ez abszolút baromság.
– Jótól kérdezed, nem tudom honnan vették ezt, és ki volt az, akitől ilyen információkat kaptak. Sok ellentmondás van ebben az őrületben. Ismerem a sötét mágiát, és ez olyan szint, ami még ott is tabu, pedig nagyon sok mocskos, undorító dologgal találkoztam nekem elhiheted. Neked sem kell bemutatni a Zsebpiszok köz legalját. És téged… téged, mint kísérleti alanyt akarnak használni. Egy béranyának. Addig akarják folytatni, amíg… bele nem rokkansz vagy át nem adod a varázserődet, amiről tudjuk, hogy lehetetlen. Evans pedig nagyon szívesen megbaszna párszor, mielőtt teljesen tönkretenne. Bassza meg ezek betegek! Rosszabb, mint Voldemort.
Hermione szíve egy pillanatra megállt. Sosem hallott ennél rosszabb és undorítóbb dolgot.
– Ezért nem akarom ezt megmutatni, mert már a gondolattól is felfordul a gyomrom – folytatta Draco, még mindig háttal neki. Legszívesebben felordított volna. – És tudtam, hogyan reagálsz rá.
– Hogy reagálok?
– Úgy, hogy még jobban magadra veszed az egészet. Eljátszod előttem, hogy nem történhet semmi baj, mert mindent kézben tartunk, és ez csak amolyan random információ. Aztán csinálsz valami hajmeresztő mutatvány.
Hermione egy lépést tett előre.
– Nem így van. Nem csinálok semmi hülyeséget.
– De igen. Látom rajtad, hogy sok minden megfordult a fejedben. Nem kockáztatunk. – Draco végre megfordult. A szeme vérágas volt. A feje kissé fájt a megerőltetéstől. – És én… én nem tudom, hogy képes vagyok-e megvédeni téged. Érzelmileg ez jobban megvisel, mint kellene. Nem hagyhatom, hogy közelükbe kerülj. – A szavak közöttük lógtak, súlyosan és bevallatlanul. – Egyszerűen ez nem történhet meg veled. Érted? Nem hagyom. Ha elrabolnak az álcádnak rögtön vége.
– Nem kell egyedül megvédened – mondta Hermione halkan, és megérintette volna a férfi vállát, de inkább visszafogta magát. – Ebben együtt vagyunk. Fel tudunk készülni erre. Tudom, hogy így lesz.
– Nem érted – rázta meg a fejét Draco. – Nem csak erről van szó. Az elmékben, amiket átkutattam… volt valaki, aki… aki… tudta, hogy ott vagyok.
Hermione elképedve nézett a varázslóra.
– Ki?
– Nem tudom. De érezte a jelenlétemet. – Draco szava elakadt. – Ilyesmire nem számítottam. Lehet Evans volt az, de lehet, hogy valaki a társaságból… Ezt nem vehetjük félvállról.
– Jó nagy kulimászban vagyunk. Tudom.
– Abban vagyunk – helyeselt a varázsló. – Jó mélyen benne.
– Jobb lesz, ha most hazamegyünk. És azonnal hívom Zabinit és Ront.
– Igen, én is így gondolom – fújta ki a levegőt Draco.
– Szerinted mit értett azon Evans, hogy neki már van varázsereje? – tette fel a kérdést a boszorkány.
– Véletlen varázslat lehetett szerintem – mondta a varázsló egy nehéz sóhajjal. – Amikor megölte az összekötőt, akkor az a varázsló valamit csinált, gondolom megpróbálta megvédeni magát, csak elcseszte. Nem érzek Evansben mágiát. Rengeteg sötétséget azt igen, de ahhoz nem kell legilimencia, viszont mágiát nem.
– Tiberius?
– Ha tehetném már most elmennék érte, és megszorongatnám egy kicsit.
– Gondolod, hogy ő beszélte tele Evans fejét?
– Máskülönben miért fedezné? – kérdezte Draco. – Illetve Robert is zsarolhatja valamivel, amiről még nem tudjuk mi. Bármi is az, neki igazából vége.
– Legjobb lesz, ha most hazamegyünk – mondta Hermione. – Ehhez kell nekem is már egy kávé.
feltöltötte 2025. Oct. 14. |
Nyx | hozzászólások: 2
