50. fejezet
50. fejezet
Vészforgatókönyv
A nappali fényben a tisztás teljesen más képet mutatott, mint akkor este a rituálé napján. Nem volt sem ijesztő, sem mágikus. Csak egy átlagos fákkal szegélyezett tér, ahol a korábban a meggyújtott máglya és a hamu nyomai még mindig ott voltak a fűszálak és a romok között. Úgy tűnt, mintha valaki kirándulóhelynek használt volna.
Hermione lassan lépkedett a tisztás szélén, szinte nem is ismerte fel a helyet. Nem érezte azt az érzést, amit korábban. Túlságosan is a valóság talaján jár, aminek köze sem volt semmilyen varázslatból. Ahol pár napja még lángoló máglya világított, ott most elszenesedett faágak hevertek. A földön elszórt kövek, amelyeket akkor misztikus körbe rendeztek, most szerteszét hevertek, mint egy gyerek által szétdobált játékok.
Volt egy érzés a gyomrában, ami nagyon hasonlított a bűntudathoz. Realista volt, mindig, és hagyta magát befolyásolni, elragadni egy olyan érzésnek, amire soha nem volt fogékony, és legjobb esetben is megalapozatlannak tartotta. A mágiát tudományosan meg tudta magyarázni. Kézzelfogható bizonyítékai voltak, szabályok, elvek és törvényekkel leírható volt. És semmi köze nem volt ahhoz a spirituális állapothoz… Ahogy itt állt ez az érzés egyre csak erősödött benne.
A tegnap volt tüzek hamvát a szél már jócskán elhordta. A lány emlékezett rá, hogy mennyi mindent dobáltak a tűzbe. Némelyik törött tükördarab apró szilánkján szikrát vetett a napfény.
– Francba… – szólalt meg halkan.
Körbejárta a helyet. Maga sem tudta, hogy mit keres igazából. Csak a felismerés még mindig mardosta a torkát. Mialatt a helyszínt figyelte, Draco odaért mellé, aki eddig varázslatokat szórt szét.
– Nem úgy tűnik, mintha ez a hely túl különleges lenne – mormolta Draco, miközben a máglya hamvait bámulta. A szél felkavarta a szürke port, amely apró felhőcskében szállt fel, majd ismét letelepedett a fűre.
– Egyáltalán nem – mondta Hermione, és megrázta a fejét. Körülnézett újra, mintha keresne valamit – egy jelet, egy nyomot, bármit, ami megerősítené, hogy amit feltételezett, az valós volt. Flintre kellett koncentrálnia. Valahol itt volt. A rituálé után természet már elkezdte visszahódítani a teret. Apró virágok bújtak elő a letaposott fűcsomók között, és a természet haladt a maga útján.
– Elhagyatott.
– Olyan volt, mintha álmodtam volna az egészet – suttogta a boszorkány, miközben letérdelt és megérintette a fekete földet, ahol a tűz égett. – De itt a bizonyíték. – A keze alatt a föld még mindig meleg volt, mintha valami ismeretlen energia lüktetne alatta. Gyorsan visszahúzta a kezét.
– Bár álom lett volna – morogta Draco még mindig feszülten. – Akkor keressük meg azt az épületet.
A fák között madarak csiripeltek, és valahonnan a távolból egy autó motorja hallatszott, ahogy elhaladt a főúton. A hétköznapi hangok szelíden törték meg a tisztás csendjét, emlékeztetve őket arra, hogy nincsenek túl messze a civilizációtól.
A két auror lassan közelítette meg a romot, ami magányosan állt a patakmeder szélén. Régen nem használták már. Tökéletes helyszín volt. Még a túraútvonalak is messze elkerülték ezt a helyet.
– Szóval ez lenne a malom épülete – jegyezte Hermione egy igencsak romos épületre pillanatva. A malomkerék mozdulatlanul lógott a patakmederbe, ami már jócskán kiszáradt.
– Gondolom a patak régebben gyorsabb folyású lehetett – magyarázta Draco.
A régi malom kőfalai repedezettek voltak, és a tető nagy része már rég beomlott. Borostyán fonta körbe a megmaradt falakat, mintha a természet megpróbálná elfedni az emberi kéz munkáját. A fák magasan hajoltak fölé, nagyobb mohatelepek lepték el a köveket. Hermione óvatosan közelebb lépett, figyelve, hogy hová teszi a lábát a törmelék között.
– Nézd – mutatott egy félig beomló ajtónyílásra. – Még mindig be lehet menni.
Draco habozott.
– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet? Ez a hely nem tűnik túl biztonságosnak.
– Nem tudom, de nézzük meg először – ragaszkodott Hermione. – Egy régi malom, patakkal. Egybevág minden. Nagyrészt a belső tereket láttam, gondolom valami pince vagy barlang rendszer lehet alatta.
– A bejárat nekem nem ilyennek tűnt. Legalábbis, amit az emlékekből ki tudtam venni.
A szél hirtelen felerősödött, és az ajtónyílásból furcsa, dohos szag terjengett ki. Valami régi, penészes, mintha évtizedek óta senki sem járt volna arrafelé. Draco összeráncolta a homlokát, és undorodva elhúzta az orrát.
– Én figyelmeztettelek. Majd elmondom Kingsleynek, miközben letépi a fejem, hogy a te ötleted volt – mondta a varázsló, miközben követte Hermionét, és mindketten megálltak a bejárat előtt.
– Úgy gondoltam, hogy először csak nézzünk be, mielőtt még a fejünkre omlana minden – forgatta a szemét Hermione. – Nem akarok mindjárt köveket a nyakamba.
– Hát igen, ennek több értelme van.
A varázsló beküldött egy Lumost, mielőtt elindultak volna befelé. A fény csak szűrten jutott be a repedezett falakon és a hiányzó tetőcserepeken keresztül, amit a varázslat egy kicsit felerősített. A padló régi, elkorhadt deszkákból állt. A falak mentén régi szerszámok rozsdásodtak, és egy sarokban hatalmas kövek hevertek – a malom egykori őrlőkövei lehetettek.
– Itt valami nincs rendben – suttogta Draco, miközben körülnézett. – Nem látni mozgás nyomokat. Úgy értem, romokban van, de ha rendszeresen meglátogatják, akkor ilyeneknek lennie kellene.
– Biztos, hogy nem ez a bejárat vagy nem itt bent van – fejezte be Hermione a mondatot. A szíve hevesebben vert. – Nézzünk körül kint.
Hermione előhúzta a pálcáját, és mind a ketten óvatosan körbejárták a helyet. Az épület romjai között sétálva egy-egy varázslattal igyekezetek feltérképezni a környezetüket. Semmi sem utalt mágikus tevékenységre.
– Van valami furcsa ebben a helyben – szólalt meg Draco.
– Igen, számítok rá, hogy bent nem lesz mágia, vagy csak korlátozottan tudjuk használni – felelte a boszorkány. – Készüljünk erre.
– Imádom, amikor ekkora előnyökkel indulunk.
– Kiegyenlített esélyeink vannak a muglikkal – szólalt meg a boszorkány.
– De jó! – horkantott fel a tejfölszőke varázsló. – Szívesen bevernék egy-egy orrot különben is.
– Semmi rejtett ajtó, semmi titkos járat – mormolta Hermione csalódottan. – Pedig biztos voltam benne…
– Még nem végeztünk – jegyezte meg Draco kimérten. – Valahol itt kell lennie, tudom.
– Várj – mondta hirtelen a lány, és a tenyerével a homlokához csapott. – Milyen buta vagyok! A térkép!
Előhúzta a köpenyéből a pergamentérképet, amelyre korábban a bűbájt tették át Flint könyvéről. A térkép felszínén apró fénypont pulzált, körülbelül száz méterre tőlük.
– Hihetetlen, hogy ez működik.
– Ki kell mennünk a romok közül – mondta Draco a térkép fölé hajolva. – Nézd, a pont a patakmeder irányában mutat. Én megyek elől.
Kimentek a malomból, és Draco előre indult, majd követte az irányt, amit a térkép megadott. A kiszáradt patakmeder kanyargós vonalát követte, könnyedén haladt a köves talajon, ami egy sűrű facsoport felé vezetett. A fák között keresgélve hirtelen megállt.
– Granger! Itt van!
A lány gyorsan odafutott, kissé csúszkálva a köves talajon, hogy megnézte, amit Draco felfedezett: a fák között, félig rejtve, régi kövekből kirakott bejárat húzódott. Egy apró tábla omlásveszélyt hirdetett a deszkákon, amivel eltakarták a teljes bejáratot. Nem volt túl nagy, de egy ember kényelmesen át tudott menni rajta vagy el tudta mozdítani. A kövek között régi faragások látszottak, amelyeket a moha és az idő már majdnem teljesen elmosott.
A térkép fénypontja most erősen pulzált a kezükben.
– Ez az – suttogta Hermione. – Ez a bejárat. Biztosan érzem.
– Nézd! Itt látni, hogy gyakran mozgatták ezeket a deszkákat – állapította meg Draco, ahogy a köveket vizsgálta, és a nyilvánvaló súrlódás nyomaira mutatott.
– És a térkép szerint… – hozzátette a boszorkány, miközben a pergament tanulmányozta – Flint odabent van.
Draco egy pálcacsapással varázsolt.
– Homenum Revelio. És úgy tűnik a mágia szerint is valaki van odabent. Akkor bemegyünk, Granger auror?
– De mennyire, Malfoy auror – mosolyodott el Hermione.
– Én megyek előre – jelentette ki a varázsló.
– Mindig te…
– Majd legközelebb te lehetsz az első.
A boszorkány nem látta értelmét tovább vitatkozni, hevesen dobogó szívvel várta, hogy beléphessen erre a helyre. A férfi varázslattal elmozdította a bejáratot takaró deszkákat. Majd mind a ketten elindultak befelé. A sötét bejárat sűrű csendje mintha elnyelte volna a külvilág zajait. Csak a saját lépteiket hallották.
Draco előrelépett, pálcáját felemelve suttogta:
– Lumos.
A vékony fénynyaláb szelíden világította meg az előre vezető utat. Hermione követte a példáját, és egymás mögött haladtak tovább az alagútban.
A járat meglepően egyenes volt, falait durván megmunkált kövek alkották. A mennyezet alacsonyan ívelt, és néhol vízcseppek hullottak le róla halk csettenéssel. Szerencsére elég magas volt, bár Draco fejét időnként súrolták a kövek. Lépteik visszhangja tompán verődött vissza a kövekről.
– Tipikus, hogy egy ilyen barlangot választanak rejtekhelynek – jegyezte meg halkan Draco, miközben átvágott egy kisebb tócsa felett.
– Biztosan valamelyikük nevén van ez a terület – sóhajtott Hermione. – Vagy véletlenül találtak rá.
– Én inkább az előbbire szavazok. Nem hiszek a véletlenekben.
Néhány percnyi séta után a pálcájuk fénye hirtelen megremegett. Először csak egy pillanatra halványult el, mintha valami elszívná az energiát, majd végleg kialudt. A sötétség úgy zúdult rájuk, mint egy sűrű, nehéz takaró. Draco morgott valamit az orra alatt, és újra próbálkozott.
– Lumos. Semmi. Csak hideg, vaksötét.
– Itt van a határ – szólalt meg Hermione, és hangjában furcsa nyugalom csengett. Megjelölte a területet, hogy kifelé könnyebb dolguk legyen. – A mágia nem működik ezen a ponton túl. Ahogy gondoltam. Hamarosan elérjük az ördögárkot.
– Remek – vágta rá Draco fanyarul. – Semmi sem dobja fel jobban az ember napját, mint egy varázstalan barlang, ahol minden csupa nyálka és penész, és kitudja milyen más undormány. Mit gondolsz itt is van egy beszélő kőarc, akinek fel kell valakit áldozni?
– Nem vagy vicces. És téged foglak feláldozni.
– Túl szép vagyok áldozatnak – vigyorgott Draco a sötétben.
– Megfeküdnék egy sárkány gyomrát – szúrt vissza a boszorkány. – Várj, van nálam valami.
Hermione kotorászni kezdett, majd előhalászott valamit a kabátja belső zsebéből. Egy kattanás és halvány, de megbízható fény öntötte el az alagutat.
– Tessék – nyomta Draco kezébe az elemlámpát. – Mugli megoldás. Két év terepgyakorlat után megtanultam, hogy nem csak a pálcámra kell hagyatkozni. Bosszantóan hamar elfelejtettem ezeket a kis praktikus apróságokat.
Draco meglepetten nézte a kis szerkezetet, majd a fényt a járat falára irányította.
– Azt hiszem, most először vagyok igazán hálás a mugli találmányokért.
– Mondd, hogy csak viccelsz.
– Jó, más mugli találmányért is hálás vagyok – sóhajtott fel Draco. – De szerintem itt nincs térerő, és semmire se mennék vele, ha felhívnám apámat egy barlangból. És különben sem tudna segíteni most.
– Biztos meglepődne – kuncogott Hermione.
– Én is. Egy fiókban tartja, és nem a talárja zsebében.
Ahogy haladtak tovább, az alagút egyre mélyebbre vezetett, és minden lépésnél hidegebbé vált, de mintha mindig egy kicsivel szélesebbé és szélesebbé vált volna. A köveket zöldes moha és vízlecsorgás fedte, a talaj csúszós volt a nedvességtől. Valahonnan lehetett itt világítás, de Hermione nem talált semmilyen forrást.
A levegő dohos és nyirkos volt, mintha évek óta állna benne a páratartalom. Az egész hely elhagyatottnak tűnt, mégis valami különös, fojtogató érzés lengte körül őket, mint amikor az ember érzi, hogy figyelik, de nem tudja megmondani, honnan.
– Érzed? – kérdezte Hermione halkan.
– Azt, hogy valami nincs rendben? Igen. – Draco ujjai szorosabban fonódtak a pálcára, hiába volt az most haszontalan. Közben felmérte, hogy milyen lehetőségei vannak még. – Ez a hely nem csak elzárt a mágiától, hanem valahogy… idegen.
Egy enyhe lejtőn haladtak lefelé, és a járat hirtelen kiszélesedett. Az elemlámpa fénye elért egy boltíves nyílást, ami mögött hatalmas terem tátongott. Az aljzata vízben állt, és valami furcsa csillogást vetett vissza a lámpa fényére.
Hermione megtorpant.
– Ez nem lehet természetes képződmény. Ezeket a falakat megformálták. És… mintha rúnákat is láttam volna.
– Nézd a mennyezetet – szólt Draco, és a fényt felfelé irányította. A köveken kopott, de még kivehető rúnák sorakoztak koncentrikus körökben, mintha valamilyen védelmet vagy záró bűbájt szimbolizálnának. De most már csak emlékek voltak, és nem aktív varázslatok.
Hermione megborzongott.
– Valaki, vagy valakik, nagyon nem akarták, hogy bárki ide jöjjön. Vagy épp ellenkezőleg… hogy elmenjen.
– Lehet mesterségesen is előidézni egy ördögárkot? – vetette fel Draco.
– Sok mindent nem tudunk az ősi mágiáról. Bármi lehetséges – válaszolta Hermione. – Ezek szerint lehetséges. Szívesen megnézném…
– Előbb mi lenne, ha nem lennénk veszélyben? Aztán felőlem akármit is megnézhetsz, ha már mindenkit rács mögé dugtunk.
– Igen, persze.
Egy pillanatra csend ereszkedett közéjük, csak a víz csepegése hallatszott. Majd Hermione előrelépett, és a szemét a terem túloldalán derengő alakra szegezte.
– Ott van – suttogta. – Ott van valaki.
Draco azonnal a fényt az alak irányába irányította. A körvonalak valóban embert formáltak – mozdulatlanul, aki összegörnyedve támaszkodott valaki a terem sarkában, egy kőpadon vagy emelvényen. Az arca még nem volt kivehető, de a térkép és a varázslat nem hazudott.
– Flint – mondta Hermione halkan, majd mély levegőt vett.
– Várj egy kicsit! – szólalt meg Hermione, miközben az elemlámpát lassan körbeforgatta. A fény táncolt a nedves falakon, a víz tükrében pedig szokatlan mintázatok villantak fel. Ahogy a sugarat a padlóra irányította, egy pillanatra megdermedt.
– Nézd csak… – suttogta. – Rúnák.
A padlón egy vésett, halványan fénylő rúnasor húzódott, mintha csak most ébredne fel az ősi védelem a közeledésükre. A jelek szabályos körívben szegélyezték a terem középső, szárazon maradt részét, ahol Flint mozdulatlanul ült.
– Ezek viszont nagyon is aktív varázslatok.
– Innentől óvatosan – szólalt meg Draco, majd előrelépett, és a fényt közvetlenül a férfi alakjára irányította.
Marcus Flint valóban ott volt, egy igencsak megtépázott formában. A ruhája szakadt és sáros volt, a kezei ölébe ejtve tartotta, az arca sápadt, beesett. Egyik szeme zárva, a másik csak résnyire nyílt, mintha alig érzékelné a fényt. Lassan felemelte a fejét, mintha hatalmas erőfeszítésébe kerülne.
Hermione közelebb lépett volna, de a talpa alatt a rúnák fénye hirtelen fellobbant, és azonnal megállította. A fény egy pillanatra vakítóvá vált, majd visszahúzódott, de egyértelmű volt az üzenet: tilos a belépés.
– Nem tudunk átmenni – mondta a boszorkány halkan. – Ez egy elválasztó zóna. Ha átlépjük, lehet, hogy aktiváljuk a védelmi rendszert vagy bent ragadunk mi is a csapdában. Nem tudom, hogy csapda vagy figyelmeztetés, de nem kockáztathatunk.
Draco a fényt Flint arcára irányította, és lehajolt, hogy jobban lássa.
– Marcus! Hallasz minket?
Flint felnyögött, a hangja olyan volt, mint egy rozsdás zsanér. Az ajka megrezdült, mintha mondani akarna valamit, de csak elfojtott, fátyolos hang jött ki a torkán:
– Dra…
Hermione azonnal leguggolt a rúnasor széléhez.
– Marcus? Én vagyok, Hermione Granger. Ne mozdulj! Segíteni fogunk!
A férfi szeme egy pillanatra jobban kinyílt, de a pupillái lassan reagáltak a fényre. A bőre betegesen szürke volt, ajkai kicserepesedtek.
– Késő… – suttogta alig hallhatóan, rekedten.
– Nem, nem késő – suttogta Hermione. – Itt vagyunk, érted jöttünk. Ki fogunk vinni innen.
Flint megrázta a fejét, alig észrevehetően. A szavai erőtlenül szálltak a nyirkos levegőbe:
– Ő… tudja… hogy jöttök…
Draco megrándult.
– Ki? Flint, ki tudja?
De a férfi szeme újra lecsukódott, és a feje előre billent, mint akiben elszakadt egy utolsó cérnaszál. Hermione rémülten figyelte.
– Marcus! Ne! Tarts ki, hallod?
Flint ajka még egyszer megmozdult, mintha egy szót formálna. De csak egy alig kivehető lehelet hagyta el a száját:
– Ördögárok…
– Mi az? Ördögárok? – kérdezte Draco, szinte félhangosan, de Flint már nem reagált. – Igen. Már tudjuk, hogy mi ez.
A csend újra rájuk telepedett. Hermione remegő kézzel a pálcájáért nyúlt, de eszébe jutott: itt nem használhatják. Csak az elemlámpa halvány fénye pislákolt a dohos levegőben, és Marcus Flint teste mozdulatlan maradt a rúnák közepén.
– Ki kell találnunk, hogyan szedjük ki innen – suttogta Hermione. – Amíg még lehet.
Draco nem szólt, csak bólintott, és újra végigmérte a rúnasort, mintha a mintázatból próbálna kiolvasni valami lehetőséget.
– Rohadt életbe. Akkor ez az, amire gondoltunk?
– Egy kicsit több. Akkor gyorsan ki kell valamit találunk. – Hermione arca megfeszült. – Mert ha valaki tudja, hogy jövünk… akkor lehet, hogy már úton is van ide. És azt hiszem, hogy mindannyian tudjuk, hogy ki az a valaki.
– Te meg mi a francot csinálsz, Granger? – kérdezte Draco, amikor a lány elővett egy kést, majd az egyik faragott rúnához érintette, hogy a véseteket jobban lássa és a törmeléket kipiszkálja a mélyedésekből.
Hermione áttanulmányozta a rúnákat a csapdán, aztán felállt és a férfi felé fordult.
– Még jó, hogy ilyen nyilvánvaló a használatiutasítás. Egy be, egy ki. Ez az alkuja a csapdának. Helycsere és ti távozhattok innen. Nincs gyorsabb megoldás. Egyikünknek a helyébe kell lépnie. És mindketten tudjuk, hogy ki lesz az.
– Nem, nem ez volt a terv – sziszegte a varázsló. – Weasley-ék hamarosan itt lesznek, és kitaláljuk hogyan tudjuk kiszedni innen Flintet.
– De így működik ez a csapda – mondta Hermione, majd ajkába harapott. – Nem tudunk hárman kimenni egyszerre. Valakinek itt kell maradnia. Mire ideérnek Ronék addigra Flint rosszabbul is lehet. Mivel itt bent nincs mágia, így fentről kell bejutni ide. Ez rengeteg idő. Nekünk pedig nincs annyi.
– Én maradok inkább – ajánlotta Draco, aki még mindig Flintet próbálta magához téríteni.
– Nem – ellenkezett a boszorkány. – Itt nem működnek az újonnan létrehozott bűbájok. Van nálunk pár dolog, ami működik. A kis hasznos késeim és kütyüim még mindig működnek. Ez nekem előny. Flint rossz állapotban van. Adhatunk neki erősítőfőzetet, de nézzünk szembe a fizikai akadályokkal. Én nem tudom kivinni innen, kétszer akkora, mint én. Nekem ez sokáig tartana. Te viszont meg tudod ezt csinálni.
– Nem hagylak itt egy csapdában egyedül. Ez az egész egy baromság – sziszegte az egykori mardekáros.
– Tudom, hogy visszajössz értem – vonta meg a vállát Hermione. – Még mindig számítok rád. Ne csináljuk, ezt! – sóhajtott fel végül. – Nem vagyok védtelen. Biztonságba viszed Flintet, visszajössz értem, és kitaláljuk hogyan juthatok ki innen.
– Kibaszott francba! – káromkodott a férfi hangosan.
– Fogy az idő, Draco – mosolyodott el a boszorkány és a szürke szemű férfi a nevének az említésére most nagyon is kijózanodott. – Ne habozz! Legyél objektív! Tudod, hogy nincs más megoldás.
– Úgy utálom ezt.
– Csak tedd azt, ami helyes – mondta Hermione. – Flint legyen biztonságban.
Mielőtt bármit is csináltak volna, Flint félájultan nyöszörögve megint magához tért, de mielőtt bármit szólhatott volna Draco vette át a beszélgetést. Elővette az elsősegély készletéből az erősítőfőzetet, és begurította a férfinak.
– Ne beszélj! – szólt rá erélyesen. – Idd meg a főzetet, hogy egy kicsit erőre kapj. Granger helyet cserél veled.
– Veszélyes…
– Tudom, Marcus – szólalt meg a boszorkány.
– Másik bejárat is van – nyögte a férfi elhaló hangon, majd a szájához emelete a gyógyítófőzetet, kiszedte a fogával a dugót és mohón felhajtotta.
– Egyszerre fogunk helyet cserélni – folytatta Hermione. – Fel kell állnod, és el kell jutnod a rúnákig, ahogy tudok segítek. Malfoy pedig el fog kapni. Rendben?
– Rendben… – hörögte Marcus Flint, a hangja úgy kaparta a torkát, mintha törmeléket nyelt volna. Szemei még mindig zavarosak voltak, de a főzet hatása már érezhető: remegő karjaira támaszkodva próbálta megemelni magát a kőemelvényről.
Draco és Hermione egyszerre mozdultak. A férfi közelebb hajolt a rúnakör széléhez, de megállt, mielőtt átszelte volna a határt. Hermione közben letérdelt, és a kése segítségével megjelölt egy biztonságos átjárási pontot a körön, ahol egy pillanatnyi megszakíthatta a védelemben, és ahol az energia a leggyengébbnek tűnt.
– Itt – mondta halkan a boszorkány. – Itt próbáljuk meg. Én belépek, ő kilép. Az energiacsere ebben a pontban fog történni.
Draco a homlokát ráncolta, ahogy újra végigmérte a rúnákat.
– Ez túl kockázatos… ha rosszul számoltál…
– Akkor is én maradok bent, nem ő – vágta rá Hermione határozottan. – Készen állsz?
Marcus bólintott, az ajkát elhúzta a fájdalomtól, de láthatóan már képes volt lábra állni. Lassan, bizonytalanul elindult a kör széle felé, míg Hermione a másik oldalról szinkronban lépett be.
A pillanat, amikor átlépték a határt, mintha a levegő is megszilárdult volna körülöttük. A rúnák hirtelen lüktetni kezdtek, halvány kék fény futott végig a véseteken. A föld megremegett alattuk, és egy mély, alig hallható zúgás töltötte be a termet, mint egy ősi, rejtett szerkezet feléledése.
Hermione lélegzete elakadt, ahogy egy pillanatra vakító fény vakította el, és aztán minden elcsendesedett. Minden pontosan úgy történt, ahogy számított rá. Hevesen dobogó szívvel figyelte, ahogy Flint átbillent a körön kívülre, Draco reflexszerűen elkapta a vállát, és visszahúzta a biztonságba. Hermione pedig… a rúnák közepén maradt, ugyanott, ahol Marcus ült néhány perccel ezelőtt.
Draco zihálva nézett rá.
– Jól vagy?
– Igen – felelte Hermione, és bár a hangja nyugodtnak tűnt, a tenyerét a talajra tette, mintha érezné, hogy valami még lüktet alatta. – Sikerült. Működött.
Marcus fuldoklott, de már nem tűnt eszméletlennek. Kimerülten rogyott le Draco mellé, a mellkasa zihált.
– Nem kellett volna… – nyögte, miközben finom remegés rázta meg. – Nem így…
– De kellett – vágta rá Draco, miközben a férfi vállát alátámasztotta. – Most pedig ki kell jutnunk innen. Idd meg a következő főzetet.
– El kell mondanom, amit tudok. El kell. Evans… veszélyes… na… – nyögte Flint, de Draco azonnal megrázta a fejét, és határozottan közbevágott.
– Most ne beszélj. Kiviszlek innen, aztán vissza kell jönnöm érte – pillantott a rúnák mögött várakozó Hermionéra Draco. – Minden más később is ráér. Érted?
Flint összerándult, a szeme fájdalmasan megvillant, de nem ellenkezett. Csak bólintott – vagy legalábbis valami hasonlót próbált tenni.
Hermione figyelte őket a kör belsejéből, a vállát enyhén megemelte, ahogy a mágikus nyomás újra megült rajta. Bár a varázsmező már nem lüktetett olyan fenyegetően, mint az elején, érezte, hogy befelé még szabad volt az út, de kifelé… csak egyvalaki mehetett. Ez volt az alku. És az alku teljesült.
– Vidd biztonságba Flintet, ez a lényeg – mondta határozottan a boszorkány, miközben egy percre sem vette le a szemét Dracóról. A hangja nyugodt volt, de szemeiben ott volt az aggodalom és az elszántság keveréke.
Draco bólintott. Nem kérdezett vissza, nem ígért semmit. Csak egyszerűen így szólt:
– Visszajövök érted.
– Csak akkor, ha Flint biztonságban van. És… add le sürgősségi egy riasztást, mielőtt elviszed – tette hozzá Hermione halkan. – Hoppanálj vele a védett házba. Rendben?
– Tudom, hogy mit kell csinálnom. Nem kell elmondanod. – A férfi hangja ingerülten csattant fel, de nem dühből, hanem a feszültség fojtogató súlyától. Minden izma megfeszült, mint egy ragadozóé, amit ketrecbe zártak.
Egy hosszú, csendes pillanatban csak nézték egymást. Mintha ez lenne az utolsó lehetőségük, hogy valamit kimondjanak, amit eddig mindig félretoltak, elodáztak.
Hermione végül megtörte a pillanatot – csípőre tette a kezét, és arca keményebb vonásai mögött valami szelíd irónia bujkált.
– Menj már Draco! – szólt rá, kissé élesen, és kissé elpirult, hogy már másodszor hívta így a varázslót. Mindketten emlékeztek az ígéretre, és ez most inkább viccesnek tűnt, mint kimondott fenyegetésnek.
Draco dühösen felmordult, de nem mozdult. Végül mégis megindult volna, mikor visszafordult, és lehalkított hangon odavetette:
– Kurva életbe… ha visszajöttem, és kiszabadítottalak, akkor utána meg fogom fojtani azt a szemét fasz Evans-öt.
– Azkabanban ülnél miatta, mielőtt még elmennénk egy rendes randira? – nevetett fel Hermione, de egy kicsit kirázta a hideg, és hevesen dobogott a szíve. – Ezt te sem gondoltad komolyan.
Draco szeme elkerekedett egy pillanatra, és úgy nézett a rúnák mögötti boszorkányra, mintha először hallaná igazán, amit mond.
– Most ez komoly?
– Borzasztó lenne – tette hozzá Hermione –, ha már úgy döntöttem, hogy talán… talán megismerhetnénk egymást jobban. És ez az Azkabanban a beszélőn nem menne úgy, mint mondjuk a Foltozott Üstben. Vagy tévedek?
Csend.
Draco ajkán halvány mosoly jelent meg – fáradt, feszült, de valódi.
– És ezt pont most mondod?
– Veszélyhelyzetben a legjobb ezeket a dolgokat megbeszélni. Az adrenalin és a többi dolog. Úgyhogy el akarok menni veled randizni.
– Hermione…
– Menj már! – ismételte Hermione, de most már szelídebben. – Ne miattam habozz. Csináld azt, amit kell.
Draco végül biccentett, és egy utolsó pillantást vetve a nőre, megragadta Flintet. Az alagút felé vette az irányt, teste minden izma tiltakozott a távolodás ellen, de mégis megtette. Mert tudta: csak akkor térhet vissza érte, ha előtte elvégzi, amiért jött.
És Hermione csak állt ott, a rúnák mögött, a barlang szívében. A sötétség újra ráborult, de az arcán halvány mosoly pihent. Mert tudta, hogy Draco visszajön érte.
És… meg is esküdött volna rá.
Draco megrázta a fejét, mintha ezzel akarná lerázni a helyzet súlyát, de aztán bólintott. Nem volt más választása. Felemelte Flintet, akinek karja úgy csúszott a vállára, mint egy rongybaba végtagja, és a férfi egy elfojtott, fájdalmas nyögést hallatott, ahogy megmozdult.
Vegyes érzelmekkel, dühvel és aggodalommal telve indult el a kijárat felé. Minden lépésnél érezte Hermione tekintetét a hátán, és minden megtett méter egyre jobban szorította a mellkasát.
– Oda van érted – hörögte halkan Flint, miközben az oldala felé nyúlt, és próbálta nem elveszíteni az eszméletét.
Draco félrebiccentette a fejét, de nem nézett le rá.
– Gondolod, pajtás? – kérdezte kemény éllel, de nem volt benne igazi cinizmus, inkább csak zavarodottság.
Flint nehézkesen elmosolyodott, a szeme sarkából nézett fel rá, mintha már nem is lenne jelen teljesen.
– El ne engedd… – suttogta. – Piszkosul kemény csaj. Okosabb nálunk… mindkettőnknél együttvéve.
Draco erre már nem tudott csak úgy válaszolni. Egyszerűen megállt egy pillanatra, kifújta a levegőt, és csak ennyit mondott, halkan, de határozottan:
– Nem fogom. – A hangja halk volt, de olyan biztos, mint egy fogadalom. – Abban biztos lehetsz.
Ahogy újra elindultak, a folyosó falai nedvesen csillogtak az elemlámpa fényében. Flint egyre nehezebbé vált a karjában, és egyre gyakrabban szisszent fel minden lépésnél. Draco tudta, hogy minden másodperc számít.
– Kibírod határáig, ahonnan már tudunk hoppanálni? – kérdezte halkan a tejfölszőke varázsló, miközben óvatosan kerülgette a padlón szétmállott köveket.
– Azt hiszem… – jött a válasz egy újabb nyögéssel kísérve. Flint megremegett, mintha a teste nem is akarna már vele együttműködni, de az akarat még ott élt benne. A keze még mindig a bordáján pihent, ahol korábban megverték. Draco biztosra vette, hogy több bordája is eltört.
– Maradj ébren – szólt rá Draco, egy pillanatra megrázva a vállát. – Nem viccelek. Ha itt kinyiffansz, akkor esküszöm, feltámasztalak, és újra kinyírlak. Vallomást kell tenned, és mindenkit le kell csuknunk végre.
– Motiváló vagy, Malfoy… – hörögte Flint kimerülten, majd újra a bordájához kapott.
– Mondok jobbat is. Várnak haza a gyerekek és Aurora. Nagyon aggódnak érted, haver.
– Ahh… megyek… csak… húzzunk már innen a pokolba…
– Már úton vagyunk.
A kijárat felé tartva Draco egyre gyorsabban haladt, minden érzékével Hermione hátrahagyott alakját érezte maga mögött, pedig már messze jártak. De tudta: előbb Flintet kell biztonságba helyeznie. Ez volt a protokoll. Ez volt Hermione feltétele. És ő… ő tartani fogja magát hozzá.
Akármi is lesz odafent.
Kínkeservesen jutottak el a bűbáj határáig, majd onnan a tisztásig. Senki sem volt ott, de Dracónak nem volt ideje gondolkodni. Leadott egy kimenekítési és sürgősségi riasztást, aztán azonnal a védett ház hátsókertjébe hoppanált. Bevonszolta Flintet a nappaliba, majd leültette a kanapéra. Leadott egy újabb jelzést biztonság kedvéért a malom pontos koordinátáival, aztán egy adag erősítőfőzetet diktált belé.
– Itt biztonságos. Körülbelül negyedórán belül megjön az erősítés és a kimenekítés. Bűbájt tettem az ajtóra, senki sem jöhet be. A kandallóban aktív a kapcsolat, egyirányú a minisztériumba visz. Ha nincsenek itt érted fél órán belül, akkor el tudsz menni. – Draco egy pillanatig tétovázott, aztán előhúzta az egyik taralék pálcáját. – Használd ezt, ha szükséged van rá.
– Én… megleszek – szólalt meg Flint. – Menj vissza Grangerét! De legyél óvatos. Mert… Evans egy…
– Egy mi?
– Egy obskuráló – nyögte ki keservesen a férfi. A szó hallatán az auror egy pillanata megtorpant. Tudta, hogy mit jelent, de soha nem találkozott eggyel sem. Akkor történt ilyesmi, amikor egy varázsképességű gyermek valamilyen traumatikus okból elnyomja magában a mágiát, ami aztán egy sötét, pusztító, irányíthatatlan erővé gyűlik fel. Általában ezek a gyerekek nem érik meg a felnőtt kort. – Próbáltam leválasztani róla a mágiát… de csak egy részét sikerült. És… elbasztam… nagyon elbasztam.
– Micsoda? – kérdezett rá Draco. – Ilyenek már…
– Most nem tudom megmagyarázni. Mindenki veszélyben van tőle. Hermione… Menj vissza! Most!
– Rendben.
– Sok sikert, Draco!
Malfoy auror még soha nem hoppanált vissza ilyen gyorsan egyetlen helyszínre sem.
***
Hermione fázósan fonta össze a karjait a mellkasánál, és fel-alá sétálgatott a sötét helyiségben. A csend ordítóan bántó volt. A pálcáját lóbálva próbálgatta a varázsigéket, de egyik sem működött. Megvizsgálta a nyomokat a falakon. Mindegy szabályos indaszerű, fekete vonal volt, amit nagykoncentrációjú mágia hagyott hátra. Egyértelműen destruktív mágiakitörés. De ebben volt valami más. Szinte érezte a dühöt ezekben a vonalakban. Soha nem látott még ilyet, talán csak könyvekben. De mégis hol? Minek kapcsán? Megpróbált elindulni a határvonal felé, ám egy figyelmeztető hang megállította. Hermione kinyújtotta a kezét, aztán vigyázva megérintette a csapda mágikus falát. Az finoman megcsípte az ujjait.
– Francba, francba… – ismételgette, aztán visszahúzódott a pince hátsó részébe. Flint számtalanszor próbálhatott kijutni, ezért is volt ennyire rossz állapotban. Rejtély hogyan bírta ki ilyen sokáig itt, mindenféle higiéniai kényelem nélkül. Hermione arra gondolt, hogy ez valamiféle börtön lehetett, amibe sok mindent beépíthettek.
A percek egyre csak teltek és teltek, mintha órák lettek volna. Azok voltak? Itt bent teljesen felborult az időérzéke. Aztán léptek hangzottak fel a folyosó felől. Hermione fedezékbe vonult. Kihúzta a hajából az egyik csatot, ami rögtön egy tőrré alakult. Megszorította a kobold tőr markolatát, és a háta mögé rejtette.
– Nocsak, Mrs. Fenton… vagy hívjlak inkább Miss Grangernek? – szólalt meg Robert Evans hangja, ami visszhangzott a helyiség falain.
– Mr. Evans? Vagy inkább hívjam Szelídnek?
– Szóval kutakodtál utánam? – nevetett fel, majd kicsi közelebb jött, hogy a halvány fényben jobban lehessen látni az ádáz arcát.
– Bagoly mondja… Én csak ráhibáztam.
– Eltartott egy ideig, de mindent megtudtam a hős boszorkányról, aki segített a világ legnagyobb varázslójának a megölésében. Nem éppen Harry Potter, de a maga nemében még jobb is. Ráadásul várandós – vigyorgott a férfi. – A varázsvilág micsoda ordítóan nagyképű és felfuvalkodott. Mindig rácsodálkozom erre, amikor eszembe jut a fajtád. Hol van Flint?
– A társam már elvitte. Sajnálom, lemaradtál róla.
– Hogyan? Ebből a csapdából nem lehet kiszökni – rontott rá Robert, majd egészen közel ment a boszorkányhoz. – Senki nem tudja. Senki sem ismeri. Csak én.
Hermione gúnyosan elmosolyodott, aztán felnevetett.
– A mágia érdekes módon működik, vannak törvényei, szabályai és elvei – válaszolta. – Ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.
– Szóval most te nem tudsz kijönni? – vigyorgott Robert.
– Idő kérdése.
– Ez a jó ebben a helyben – nevetett Evans, aztán megmutatta a sötétszínű mágiagömböt a kezében.
Hermione rezzenéstelen arccal figyelte őt. Rendellenes mágia volt, ez nem kérdés. Egy obskuráló. Robert Evans egy átkozott obskuráló. Hirtelen minden világos lett előtte. A rossz érzését a férfi közelében ez teljes mértékben megmagyarázta.
– Jobb is így. Te nagyobb kincs vagy, mint Flint valaha is lehetett volna.
– Valóban?
– Nos, hadd pontosítsam, inkább a méhedben növekvő gyermek. Ha hihetünk az előjelekben, akkor nagyon is varázsképességű fiú lesz. A kis áldozatod, hogy kiszabadíts Flintet… baromság volt.
Hermione megpróbált ijedtséget tettetni, és néhány lépést hátrafelé tett. A gondolatai vad egymásutánban kezdtek cikázni.
– Ne örülj még annyira, Robert. A társam pillanatokon belül itt lesz…
– Kockázatos volt, amit tettél. Ostoba. Nagyon ostoba. Ilyen állapotban idejönni. Nagyon nagy felelőtlenség volt. De hát a boszorkányok és varázslók a varázsvilágban annyira, de annyira arrogánsak, sebezhetetlennek hiszitek magatokat. Nézd meg mit tettek velem – üvöltötte a férfi, majd a sötét mágikus fonalakkal fenyegetően Hermione felé csapott, de a rúnák elvezették a mágiát. – Évekbe telt mire megtanultam irányítani. Lassan. Nagyon lassan. Emlékszel, amikor a tenyeredbe varázsoltam a kis ametiszt medált?
– Az te voltál?
– Biztos voltam benne, hogy jól fog állni – nevetett őrülten a férfi. – És igazam is lett.
– Csak szabaduljak ki innen. A társam és én…
– Ebben nem lennék ilyen biztos, hogy fel tudnátok venni velem a versenyt. Flintnek sem ment – rázta meg a fejét Robert. – Elintézem a társadat. Tomnál csekélyebb képességű varázslót nem láttam még. Még az a szerencsétlen is, akit legutóbb megöltem, ő is egy csekély értelmi képességű volt. Ha mindannyian ilyenek vagytok… szégyen a varázsvilágra nézve. Flintet sikerült csapdába csalnom, Tomot is sikerülni fog.
Hermionénak rá kellett harapnia a nyelvére, hogy fel ne nevessen. Draco Malfoyt nem lehetett csak úgy csapdába ejteni.
– Szemét!
– És ha ez megvolt, veled akkor már csak néhány hónapot kell várnunk, nem igaz? Persze nem kellene várni a szülés időpontjáig, de nevezz szentimentálisnak.
– És mit akarsz tenni? Itt akarsz tartani a fiam születéséig bezárva? Egy sötét helyen? Mit gondolsz mennyire lesz egészséges a gyermekem ilyen körülmények között?
– Minden részletet ki fogunk dolgozni, Hermione. Nem kell aggódnod.
A boszorkány ideges tekintettel nézett a férfira. Majd megérezte, hogy a gyűrűje finoman felmelegszik. A szíve megdobbant. Draco újra itt volt, és közeledett. Néhány mágia határozottan áthaladt ezen a csapdán. Talán a kezében lévő tőr is átvághatja ezt. De ez csak egy elmélet volt.
– Undorító alak.
– Én? – vetette hátra a fejét Robert. – Mit se tudsz azokról a dolgokról, amiket a családom tett velem, hogy ide jussak, és a bátyámé legyen minden.
– A családod? A bátyád? Mi lenne, ha kiterítenéd a lapjaidat? – kérdezte Hermione. – Ha már annyira itt fogsz tartani, akkor elmondhatnál néhány dolgot.
Robert egy ideig idegesen járkált, majd megállt és a boszorkányra mosolyogva belekezdett.
– Tiberius McLaggen az én kedves bátyám, a családom büszkesége. Eldobtak, mint egy szememet, varázstalannak hittek, egy mocsoknak. Kitaszítottak a varázsvilágból. De aztán jött Flint a rituálék, és az erőm végre megjelent.
– Mégis minek kellett elrabolni Flintet?
– Kellett a varázsereje. Erős varázsló. Remek kapcsolatokkal. De stratégia szempontjából nagyon is előnyös volt, egy belépő a varázsvilágba. Viszont valakinek a varázserejét megszerezni nem olyan egyszerű.
– Tudom, hogy volt egy másik személy is – szólalt meg a boszorkány. – Ő ki volt?
– Egy szerencsétlen hülye. Ő szállított nekünk bájital-alapanyagokat. De még az sem biztos, hogy varázsló volt, annyira csekély mágiája volt – nevetett fel Robert. – Nem is érdekes, mert elvettem az erejét, ami most már az enyém.
– Semmit sem tudsz a mágiáról.
– Oh, ugyan, Hermione… – És megint nevetett, hidegen és őrülten. – Minden rituáléról, módszerről elolvastam mindent, amit lehet. Bevált a módszerem.
– Igazán?
– Nem hiszel nekem. Lehet, hogy majd Tomon bemutatom neked. Igen, micsoda bemutató lesz – nevetett fel Robert. – Élvezni fogod.
– Undorító vagy.
– Nekem mindenkinél különlegesebb a varázserőm. Neked és a hozzád hasonló pálcahadonászóknak itt nincsen semmilyen erejük. Nekem viszont van.
Az őrület teljesen eluralkodott rajta. Draco időközben jelent meg a csapda bejáratánál Evans mögött, és amíg Hermione szóval tartotta a célszemélyt, addig mögé lopakodott. Egy apró bólintással jelezte, hogy készen áll, amire a válasz meg is érkezett a csapda fogságából. Hermione előre lendült. Érezte, ahogy a tőr felhasítja a vibráló mágiát, ami kissé megégette csuklóját. Evansnek nem volt lehetősége elugrani, olyan hirtelen történt a kitörés. A tőr beleállt a kulcscsontjába, és felüvöltött. Draco ekkor megragadta, majd ahogy Hermione elhagyta a csapdát, ő átlökte a férfit rajta. A gonosztevő elterült a földön.
Draco egyből megragadta Hermionét.
– Jól vagy?
– Merlinre, még soha nem örültem neked ennyire – nyögött fel megkönnyebbülten a lány, majd felszisszent. – Az hiszem, hogy elájult. Beverte a fejét.
– Menjünk! – mondta Draco. – Jól beverte a fejét valóban, de minél előbb ki kell jutnunk innen, hogy tudjuk a pálcánkat használni. Ő egy…
– Obskuráló – fejezte be Hermione. – Rájöttem én is. Ne szorítsd annyira a karom, mert kicsit megsérültem. Bíztam benne, hogy a tőr átvágja a mágikus határt, a kobold acél nem hazudik.
Draco tekintete megvillant, aztán bólintott, és rohamléptekkel indultak kifelé. Hermione eközben a karját dédelgetve hagyta magát a varázslónak, hogy átölelje. Aztán hirtelen megremegett a lábuk alatt a talaj.
– Picsába! Még vagy ötszáz méret mire használhatjuk a pálcánkat. Kibírod?
– Igen.
– Futás.
A romos épületet még egy remegéshullám rázta meg. Apró sziklák potyogtak a fejükre. Minden egyes kődarab rázkódott a mágiától. Úgy futottak ahogy csak bírtak. Hermione karja iszonyatosan fájt, az oldala szúrt, és igyekezett nem elesni. Egyre nagyobb téglák estek le. Át kellett ugraniuk rajta. Jobbra-balra dülöngélve igyekezetek minél kevesebb sérüléssel távozni. Még azelőtt értek ki mielőtt az egész épület össze nem roppant az erőhatás alatt. Draco azonnal pálcát rántott.
– Védőbűbájt!
Hermione bólintott, és a balkezével előhúzta a pálcáját. Hevesen zihálva szólalt meg:
– Át fogja törni.
– Időt kell nyernünk, amíg ide nem ér a mágikus kommandó. Pedig már itt kellene lenniük. Mi a francot piszmognak eddig?
– Csináljuk! – egyezett bele azonnal a boszorkány, aztán mindketten egyszerre emelték a pálcát. Még a varázsigét is egyszerre mondták ki, egyszerre robbantak ki az erős vonalak a pálcákból. A két bűbáj összefonódva vette körbe az egész helyet, szoros rácsot alkottak, ami gyorsan befedte az egész romot. Mindketten erősen ziháltak mire végeztek.
Draco gyengéden ölelte át Hermionét, szorosan, de nem erősen – úgy, mintha attól félne, ha túlságosan megfogná, darabokra törne.
– Jól vagy? – kérdezte halkan, és a hangja rekedten csengett az aggodalomtól.
– Aha. – Hermione bólintott. – Minden rendben van.
Draco összevonta a szemöldökét. Nem hitte el neki. Látta a lány remegését, a ruháján átszivárgó vérfoltot, a szemeiben a fáradtság árnyékát.
– Dehogy vagy jól – morogta, inkább magának, mint neki. Már nyúlt is a köpenye belső zsebébe, és elővett egy apró, sötétzöld fiolát. Hermione közelébe lépett, és gyengéden megérintette a kezét, amelyet sérülés borított.
– Csak egy karcolás – próbálta meg leplezni a fájdalmat Hermione, de Draco meg sem hallotta. Óvatosan csepegtette a boszorkányfű eszenciát a sebre. Azonnal hűsítő illat terjengett körülöttük, és halvány zöld fény ölelte körbe a nyílt vágást.
A varázsló koncentrált, majd egy elegáns mozdulattal kimondta a sebkötöző bűbájt. A kötés szorosan ráfeszült Hermione karjára, és a fájdalom enyhülni kezdett.
– Köszönöm.
– Menj! – szólt rá határozottan. – A Szent Mungóban találkozunk.
– Nem hagylak itt! – vágta rá Hermione azonnal, dacosan. A szeme megtelt könnyel, de visszanyelte őket.
– Hermione… – Draco hangja elhalt a félmondatban. Annyi mindent akart volna mondani. Azt, hogy túl veszélyes, hogy nincs garancia a túlélésre, hogy aggódik. Hogy… fontos neki. Túlságosan is. De a szavak helyett csak egy szomorú, fáradt sóhaj szakadt ki belőle.
A boszorkány viszont nem szólt semmit. Egy szívdobbanásnyi csend után egyszerűen csak előrelépett, és a karjait a férfi nyaka köré fonta. Egy pillanatig még habozott, mintha mérlegelne, aztán megcsókolta.
Nem gyengén, nem bizonytalanul. Hanem úgy, mintha ez lenne az egyetlen biztos pont ebben a kusza, veszélyes világban.
Draco meglepődött – egy tizedmásodpercre – aztán minden gondolat egyszerűen elillant a fejéből. A szíve zakatolt, a keze ösztönösen a boszorkány derekára simult, és olyan szenvedéllyel viszonozta a csókot, amilyet még soha nem engedett meg magának. Semmi óvatoskodás, semmi álarc – csak ők ketten, két lélegzet, egy mozdulat, egy pillanat.
A csók mély volt, őszinte és tele aggodalommal, vággyal, feszültséggel. Olyan volt, mint egy ígéret, hogy nem engedik el egymást többé.
– Ezt miért kaptam? – kérdezte a férfi, miután az ajkaik szétváltak.
– Mert visszajöttél értem.
– Tudtad, hogy így lesz.
– Tudtam – bólogatott Hermione. – Nagyon jól tudtam. Aztán jött ez az érzés, hogy meg kell köszönnöm.
– Akkor most…
Mielőtt Draco megszólalhatott volna kísérteties reccsenés és roppanás hallatszott. Mindketten a bűbájbúra alatt sötéten örvénylő mágiahalmazt figyelték, ami egyre fenyegetőbb és fenyegetőbb feketében pulzált.
– Bassza meg! Ez nem tűnik jónak – jegyezte meg a férfi.
– Sosem láttam még ilyet – szólalt meg Hermione zihálva. – Én úgy tudtam, hogy egy ilyen destruktív mágiakitörés akár meg is ölheti az obskurálót. Robert pedig láthatóan… él és dühös.
– Én sem láttam ilyet – rázta meg a fejét Draco. – De ez az egész rohadt várost el fogja pusztítani, ha nem tévedek.
– Hol a francban vannak a többiek?
– Nem tudom. De emlékeztess, hogy Weasley-t nyírjam ki, aztán folytassam Zabinivel. Három perc elvileg, viszont a jelvényem, mintha megzavarodott volna.
– Nincs annyink – jelentette ki Hermione, aztán elkezdett a zsebében kotorászni és vagy két tucat átalakított gyanúszkópot húzott elő, majd Draco kezébe nyomta. – Szórd szét ezeket, amennyire csak tudod. Én meg a maradékot.
Draco csak bólintott, aztán varázslattal elhelyezete őket a lehető leggyorsabban a kupola egyes pontjain, aminek alig volt pár másodperce hátra, mielőtt megtört volna. Bentről üvöltés hangzott, fájdalmas, de felbőszült kiáltás.
Hermione közben a másik oldalról ért körbe. És eltökélten állt meg Draco mellett.
– És most? – kérdezte a varázsló.
– Amikor megtörik a bűbáj, indíthatjuk a robbantást. Én jobbról, te pedig balról – kérte a boszorkány.
– És mekkora lesz ez a robbanás? – kérdezte a varázsló.
– Annyira nagy, hogy sok-sok papírmunkával fog járni – sóhajtott Hermione, de halványan elmosolyodott. – Mindenki dühös lesz… Lehet az első randink kettesben lesz az Azkabanban.
– Akkor ez már biztos, hogy emiatt iszonyatosan sokat kell amneziálnunk, és Evans odabent nem lesz kihallgatható állapotban – mondta Draco, de aztán elvigyorodott ő is. – Robbantsuk fel a rohadékot!
– Nagyon remélem, hogy így lesz – jegyezte meg Hermione. – Ha nem csináljuk, akkor letarolja az egész környéket.
– Bassza meg! Nekem sincs jobb ötletem – túrt bele a hajába Draco kissé idegesen, majd megmozgatta a nyakát. A sárkánytetoválása most nagyon fenyegetően látszott a nappali fényben, ahogy feltűrte az ingét.
– Fél perc. Készülj!
– Három.
– Kettő.
– Egy.
– Most!
A pálcákkal beindították a láncreakciót. Hatalmas robbanás és rázkódás remegtette meg a talajt. A rom utolsó épen maradt részei teljesen leomlottak. A föld megnyílt, és minden elkezdett süllyedni. Draco időközben elindított egy rúnavarázslatot is, ami elkezdte befalazni a hatalmas gödröt. Azokat a sziklákat használta, amik a csapda bűbájt is rejtették. Nem volt tökéletes, inkább ösztönös volt.
Mire készen lett vele, addigra a kommandós osztag is megérkezett. Az egyik tag megállt Draco előtt és várta az utasításokat.
– 62442-es fekete kód. Obskuráló – jelentette Draco, miközben átkarolta Hermionét. – Sérült auror. Kimenekítést végzek.
– Értettem – biccentett a kommandós auror, majd kiadta a parancsot. – Mindenki készenlétbe! Obskuráló. Fekete kód. 62442.
– Hány embert hívtál ide? – kérdezte a boszorkány, aztán körbepillantott. A helyszínen két tucatnyi varázsló és boszorka tevékenykedett.
– Amennyit csak tudtam. Nem tudom mennyi emberre van szükség egy felnőtt obskurálóhoz. Weasley-ék meg még mindig nem tudom hol vannak.
– De én legalább megszúrtam a tőrömmel.
– Mindig a tiéd a dicsőség? – korholta Draco, bár egyáltalán nem bánta. – De remélem, hogy nagyon fáj neki.
– Áúú még mindig fáj a karom – nyögött fel nevetve Hermione.
– Ezért még számolunk. Megyünk a Szent Mungóba! Most!
– Bejött a tervem – mosolyodott el a boszorkány.
– Imádsz őrültségeket csinálni, Granger – nevetett fel Draco.
Hermione már éppen felkészült volna a hoppanálásra, amikor egy újabb robbanás rázta meg a földet. A Draco által használt kövek úgy mozdultak el, mintha semmilyen súlyuk nem lenne, és szanaszét gurultak a környéken. Hirtelen minden egyfajta lassított felvételként játszódott le. Fekete mágialángok csaptak ki a romok közül, olyan remegéssel, mintha földrengés rázná meg az egész környéket. Hangos robbanás hallatszott. És mindenfelé mágiakitörések erős, indaszerű fonalai lőttek ki.
– Vigyázz! – kiáltotta a boszorkány Dracónak, aki pont háttal állt az egész eseményeknek. A varázsló maga mögé rántotta, és egy Protegót kiáltott. A varázslat eltérítette ugyan az átokszerű valamit, de ahogy lepattant egy átoknyaláb átvágott a pajzsbűbájon, súrolta Draco combját, és Hermione álpocakját. A boszorkány a földre zuhant, de jelzett a társának, hogy jól van, és Draco menjen már.
Nem volt idő gondolkodni. A tejfölszőke mágus előre lendült. Evans dühödt alakja kiemelkedett a berobbantott árokból, és egyenesen Dracóra rontott, aki kivédte a támadását.
Evans lihegve állt a füstölgő romok peremén. A szeme fekete volt, mintha onyxból lenne. A teste remegett, körülötte a levegő vibrált a túlcsorduló mágiától. A tekintete elhomályosult, az arcán nem volt tudat, csak nyers düh. Minden mozdulatából ösztönös, fékezhetetlen erő áradt, a mágia mintha önálló életre kelt volna benne, obskurálóként már nem uralta, csak hagyta, hogy tomboljon rajta keresztül.
Draco egy lépéssel hátrébb húzódott, és felemelte a pálcáját. A tekintete nyugodt maradt, a mozdulatai továbbra is pontosak voltak. Úgy vágott vissza, hogy tudta mennyire veszélyes helyzetben volt. Egy irányíthatatlan, kiszámíthatatlan ellenfélnél kevésbé sem találhatott volna veszélyesebbet. A saját mágiája azonban engedelmeskedett neki – nem viharos, hanem éles, irányított, szinte már elegáns módon használta az ellendele ellen. Ez volt az ő előnye.
Evans támadt elsőként. A levegő megremegett, majd sűrű, fekete robbanás lökéshulláma söpört végig a mezőn, széttépve az egyik felrobbant kötegelt pajzsbűbáj maradványait. Draco oldalra vetődött, a pálcájával maga elé emelve egy láthatatlan pajzsot, ami szikrázva nyelte el a becsapódást.
– Szóval így játszunk. Rohadék!
A támadás nem maradt válasz nélkül. Egyetlen pálcamozdulat, és a föld megremegett Evans lába alatt. Vaskos gyökerek emelkedtek ki, próbálták megragadni, de a férfi felsikoltott, majd erőteljes mozdulatokkal igyekezett megszabadulni a fojtogató gyökerektől.
Evans előretört, és lerázta magáról az indákat. A fekete energia gomolyogva áradt körülötte, akár egy védőburkot alkotó füstkarom. A lába alatt megrepedt a talaj, amerre járt, hamu maradt. Felé csapott puszta kézzel, és a varázsenergia becsapódott Draco védelmébe, mintha fizikai ütést kapott volna. A varázsló hátratántorodott, de talpon maradt.
– Nem tudsz legyőzni.
– Azt majd meglátjuk! – sziszegte válaszul a varázsló.
Draco nem reagált dühösen. Mozdulatai hűvösek, célzottak voltak. Egyik kezével pálcáját előrenyújtva lőtte a sorozatos, nonverbális átkokat – villanásnyi fények, vibráló mágikus impulzusok csapódtak Evans rendellenes mágiaörvényébe, néhány áttört rajta, és felsértette a bőrét, ami alatt sötét fény izzott.
Evans felüvöltött. Aztán egyenesen előretört. Az ereje brutális volt. Minden kilélegzett levegőjével újabb lökéshullámot küldött előre. Egy ponton Draco védelme megingott – az egyik robbanás ereje térdre kényszerítette.
De ekkor a varázsló felnézett.
Nem volt félelem a tekintetében. Csak döntés.
Egyetlen, pontos mozdulat.
A levegő hirtelen lehűlt. A romok megdermedtek, a fák csendesebbé váltak, mintha az egész táj visszatartaná a lélegzetét egy hosszúnak tűnő pillanatra. Minden erőteljesen vibrálni kezdett. Érezni lehetett az elektromosságot a levegőben.
Majd villám hasított le az égből fényes, vakító, tiszta mágikus energia. Egy második, majd harmadik is követte. Nem a mennydörgésből jött, Draco idézte meg őket. Az ujjai feszülten szorították a pálcát, ahogy a természet nyers erejét magához hívta. Nem gondolkodott, nem félt ettől az erőtől, ami pontosan olyan kiszámíthatatlan volt, amilyen az ellenfeléé. Eszébe sem jutott, hogy bármit balul ütne ki. Csak ösztönösen használta az erejét.
A villámcsapások egyetlen pontra koncentrálódtak. Evans mellkasára.
A férfi felsikoltott, hátrahőkölt, de nem volt menekvés. A fekete aura szertefoszlott körülötte, mint a porba hullott árnyék. A teste megrándult, majd elernyedt.
Evans zuhanása néma volt.
Az obskuráló eszméletlenül csapódott a földbe, akár egy darab kő.
A csend fojtogató volt.
A kommandós osztag egy pillanatig csak állt. A látvány, a mágikus erő, amit Draco megidézett, földöntúli volt – olyan, amit csak kevesen látnak, és kevesek voltak képesek irányítani.
Aztán az egyik osztagos varázsló mozdult először.
– Megkötözni! Mágiaelnyomó kötelek, azonnal!
Két auror térdre ereszkedett Evans mellett, miközben Draco hátrébb lépett. Arcán fáradtság ült, de a szeme még mindig hidegen csillogott. A kezében még mindig ott volt a pálca – remegett, de nem engedte el.
A kötelek kékes fénnyel húzódtak rá az eszméletlen férfi testére, mágikus erejét azonnal visszafogva, akár egy lefojtott kazán.
– Célpont semlegesítve – hangzott el a hivatalos jelentés az egyik aurortól.
Draco akkor eresztette le a pálcát, és kifújta magát. Aztán rögtön Hermionét kereste, aki a romokban álló tisztás szélén feküdt a fűben. Soha nem futott még ennyire gyorsan, ennyi aggodalommal és félelemmel.
– Hermione! – hallotta Draco rémült hangját a boszorkány. – Merlinre! Vérzel!
Csak pislogott, a kezét a hasára szorítva. Látta, ahogy felettük kitisztul az ég. Egyenesen a szürke szemekbe nézett, amikben még mindig ott volt az az elemi varázslat, amit már korábban használt.
– Tudtam, hogy sikerül… neked… – mondta gyengén a lány.
– Ne beszélj! Miért van még itt? Sérült auror! Jelentettem, bassza meg! – üvöltött Draco. – Sürgősségi zsupszkulcsot! Most azonnal.
A varázsló felnyalábolta, majd egy kommandós auror felé rohant a zsupszkulccsal, amit Draco egyből kirántott a kezéből.
– Tünés az utamból! – rivallt rá mindenkire a férfi.
– Draco – szólalt meg elhaló hangon.
– Nem lesz semmi baj.
– Jól van.
Hermione hirtelen olyan hidegnek érezte a karjait. Fázott és gyengének érezte magát. A zsupszkulcs húzó ereje vitte tovább. Messze vitte Cornwalltól. Nem tudta, hogy Draco képes volt ilyen hosszú távra is hoppanálni.
A Szent Mungo előcsarnokában jelentek meg újra, ahol hangosan, varázslattal felerősített hangon üvöltötte:
– Sürgősségi medimágust! Sérült auror, sérült auror.
Azonnal limezöld talárok hada lepte el hirtelen a látóteret. Hermionét áttették egy hordágyra. Vérzéscsillapító varázslatokat mondtak rá.
– Nagyon vérzik – hallotta Draco hangját ismét mellette.
– Maga is megsérült. Üljön le!
– Engem hagyjanak a fenébe – üvöltötte a férfi, aki közben fogta a boszorkány kezét. – Nem látja, hogy ő van bajban?
– Milyen átok találta el? – kérdezte a medimágus. – Készítsék elő a hármas kezelőt.
– Obskuráló volt – adta meg a választ az auror. – Nem tudom megmondani. Destruktív mágiakitörés, nem célzott átok.
Mindenféle bűbáj fénye villant fel, színek és szikrák kavalkádja. Némelyiknek volt hatása, némelyiknek nem. Hermione csak pislogott. Olyan hideg volt.
– Hányadik hétben van? – kérdezte a medimágus. – Meghatározást kérek.
– Ez csak álca.
– Bassza meg! Ez egy varázslat – hallotta a másik gyógyítót. – Vérpótlót, gyorsan! Négy egységet! Kettőt intravénásan.
– Mentsék meg! – közölte nyomatékosan Malfoy auror.
– Azon vagyunk! Menjen ki, és kint ellátják.
– Mindenkit az Azkabanba záratok, ha baja esik! – üvöltötte Draco, majd hagyta magát valakinek kivezetni a teremből.
Hermione még utoljára elmosolyodva ránézett, aztán elragadta a sötétség.
feltöltötte 2025. Dec. 12. |
Nyx | hozzászólások: 6
