51. fejezet
A Szent Mungo után

Az Auror Parancsnokság maga volt a megtestesült káosz. Egyszerre szólaltak meg a riasztóbűbájok, a sürgős üzenetek egymást érték, és kerülgették a papírrepülőket, amik pánikszerűen cikáztak a levegőben. Aurorok rohangáltak fel-alá, amneziátor csapatok készültek bevetésre, kommandós egységek sorakoztak újabb utasításokra, és mindenki egyszerre próbált tenni valamit – vagy épp kitalálni, hogy mit is kellene tenni. Egyszerre volt minden szervezetlen és szervezett. A zűrzavar lüktetett a levegőben.

Ekkora felbolydulás már régen volt ezen az osztályon.

És ebbe a felfordulásba érkezett meg Draco Malfoy, akit egy kötözővarázslattal vezetett két biztonsági varázsló egyenesen a Szent Mungóból. Még a némító bűbáj ellenére is látszott, hogy az auror torka szakadtából üvölt, az arca eltorzult a dühtől, a mozdulatai görcsösek voltak, és már nem kellett sok, hogy kiszabaduljon. Soha nem érezte még magát ennyire dühösnek.

– Merlin szent nevére! – szólalt meg az egyik biztonsági varázsló, miközben megpróbálta tartani az őrjöngő férfit.

– Paracelsus vérére! – mondta a másik hasonlóan meglepett arccal. – Mi a szentséges szar történt itt?

– Fogalmam sincs.

Egy pergamen épp ekkor csapódott az egyikük homlokának – „Belső elszigetelés – 7. szint – mágikus lökéshullám–Robert Evans” –, mire a társa nevetőgörcs helyett automatikusan a levegőbe kapott, hogy elhárítsa a következőt.

Ez a másodpercnyi figyelmetlenség elég is volt.

A varázslat, ami Dracót fogva tartotta, megtört, aztán egy dühös, koncentrált rángással lepattant róla. Mielőtt bárki észbe kapott volna, már a kezében volt a pálcája, és úgy állt ott, mint egy háborús túlélő. Vérfoltos ing, felrepedt bőr, szemeit tágra nyitotta és izzottak a gyilkos elszántságtól.

– Most kibaszott nagy bajban vagyok – jelentette ki sötéten az auror. A hangja mélyről jött, rekedten, mintha belülről szaggatta volna magát. Semmire sem tudott gondolni, csakis arra, hogy Hermione mellett kell lennie.

A két biztonsági varázsló ösztönösen pálcát rántott. Mindketten tudták, hogy nem sok esélyük van egy felfegyverkezett aurorral szemben, de a kötelességtudat mindkettejükben nagyon is erős volt. Mind a két őr pálcáján egy-egy kábító átok keződfénye villant fel.

– Nyugodj meg, haver! – szólalt meg az egyik férfi, de még ő is hátrált egy lépést. – A legjobb lesz, ha mindannyian szépen megnyugszunk.

– Most azonnal álljatok félre az utamból! – üvöltötte Malfoy. Egyetlen célja volt, hogy visszajusson Hermionéhoz és mellette legyen. – Vissza kell mennem a…

– Nem. A Szent Mungo szabályzata szerint a beteg kórházi megfigyelés alatt…

– ENGEDJ! – szakította félbe Draco, mint akiben elszakadt minden fék. – EL AZ UTAMBÓL! MOST!

– Állj le, Malfoy! – harsant egy ismerős hang.

Harry Potter lépett elő a tömegből, és hosszú léptekkel, szinte futva érkezett meg a liftek elé. Kabátja poros és szétcsúszott volt, arcán horzsolás, szeme alatt sötét karikák. Nem volt éppen a hidegvérű mágus mintája, de még így is sokkal összeszedettebbnek hatott a megjelenése, mint Malfoy auroré, aki úgy nézett ki, mint aki darabokra fog robbanni.

– Engedd le a pálcád, Draco – mondta Harry nyugodtan, de határozottan, ahogy a barikádot alkotó biztonságiak közé lépett. – Most.

Draco először meg se hallotta. A pálcája remegett az ujjai között, ahogy előre mutatott az egyik biztonsági varázslóra. A keze vérzett – valószínűleg még a kórházban ütötte be –, de nem törődött vele.

– Mi a franc folyik itt? – dörögte Potter auror.

– Súlyos 10-es szintű rendzavarás a Szent Mungóban – jelentett az egyik biztonsági varázsló.

– Elfogtuk a rendzavarót. A protokoll szerint…

– Elmehettek – szólalt meg Harry. – Innentől átveszem az ügyet.

– De…

– Mondom átveszem az ügyet! – jelentette ki a Potter. – Harry James Potter auror, jelvényszám: 62442-800731.

– De… zárkába kell kísérnünk.

– Felülbírálom.

– Ehhez kell a főparancsnoki engedély – közölte az őr.

– Nem látjátok mekkora itt a felfordulás? – szólt rájuk dörgedelmesen Potter auror. – A Szent Mungóban még nagyobb lesz. Úgyhogy, ha nem akarjátok, hogy egy auror ámokfutásba kezdjen, és ájultan végezzétek egy sarokban, akkor jobb, ha elhúztok innen…

– Húzzatok már el innen a picsába! – üvöltött Draco, összefoglalva a Harry utasításainak a lényegét.

A két biztonsági varázsló valamit morogtak az orruk alatt „a kibaszott arrogáns aurorokról”, aztán szinte futólépésben beszálltak a liftbe.

– Gyere velem! – fogta meg Draco vállát Potter, és tovább húzta magával egy közeli üresen álló irodába.

Ahogy beértek Draco kitépte a karját Harry szorításából, aztán idegesen fel-alá kezdett járkálni a helyiségben. Azt hitte, teljesen megőrül, szinte semmit sem látott a dühtől. Egykori nemezise úgy helyezkedett el az ajtóban, hogy csak rajta keresztül tudjon kimenni a folyosóra, és jusson el a hoppanálási pontig. De Potter auror tudta, erre nem kerülhet sor.

A tejfölszőke mágusnál még mindig ott volt a pálcája, és Harry tartotta magát annyira felkészültnek, hogy egyetlen egy pillantás alatt lefegyverezze zaklatott munkatársát, de volt benne annyi bátorság, hogy ne fossza meg azonnal őt a pálcájáról. Különben is ismerte Malfoyt, akkor biztosan puszta kézzel kezdtek volna dulakodásba. Erre nem volt idő.

– Vissza kell mennem! Nem hagyhatom együl! Hermione… megsérült – lehelte Draco, és hangja megtört. – Nem volt joga senkinek, hogy elhozzanak onnan! Az ajánlom, hogy ne állj az utamba!

– Hermione életben van, és jól van – mondta késlekedés nélkül Harry, és a hangja most már halkabb, emberibb volt. – Tudom, mert az imént beszéltem a gyógyítójával. Stabilizálták. Tudnak róla gondoskodni. Hamarosan jobban lesz. Azt mondták, hogy még időben hoztad be. Draco, megmentetted az életét.

– Ahh, a mágia isteneire… – Draco szemeiben valami vibrált. A pálca még mindig remegett a kezében, de a karja már nem volt olyan feszes. Lassan lejjebb eresztette. Nem igazán tudta mit tegyen, idegesen túrt bele a hajába, és közel állt a teljes kiboruláshoz. – Én…

– Meg kell nyugodnod.

– Visszamegyek hozzá.

– Egyelőre ne. Most nem tehetsz semmit sem érte. Jól van, és most pihen. Itt viszont nagyobb szükség van rád. Ron és Blaise még a terepen vannak. Pontosan belesétáltak mindennek a közepébe, és egy ideig még ott lesznek.

– Nem érdekel. Csak ő érdekel. Potter, ha nem akarod úgy végezni, hogy…

– Malfoy, ha most nem figyelsz rám, akkor te fogod magad nagyon gyorsan a testületen kívül találni – vágott a szavába Harry komolyan. – Most…

– Értsd meg, hogy szeretem őt. A rohadt életbe is.

– Tudom.

– Honnan tudnád? – majd Draco idegesen felnevetett, amit olyasmi érzések követtek, amiket eddig még soha az életben nem érzett. Majd egy erős rúgással tönkretette a széket. – Merlin bassza meg! Semmit sem tudsz erről.

– Egy ideje nagyon is nyilvánvaló. Ahogy ránézel, ahogy mindig ugratjátok egymást… Rajta kívül szerintem mindenki észrevette. És… szerintem az érzés nagyon is kölcsönös, csak Hermione nem az a fajta, aki könnyedén kimutatja ezeket. Ha másokról van szó mindig olyan éleslátó, de amikor saját magáról… borzasztóan vak.

– Ez most… – Draco lehunyta a szemét egy pillanatra, majd egy hosszú, reszkető sóhajjal leengedte a pálcát tartó kezét. Mérgében azt is a falhoz vágta volna. Sehol sem volt a páncélja, az álcája, amire most nagyon is szüksége lett volna. – Bassza meg!

– Ezt most félre kell tenned – folytatta Harry. – Hamarosan behozzák Evans-öt. És segítened kell a kihallgatásában. Ez a legfontosabb feladatunk.

– Én… én… képtelen vagyok rá – mondta reményvesztetten, aztán leült az összetört szék mellett lévő épen maradt másikra, és a kezébe temette az arcát. – Ez most… nem megy.

– Én is aggódom érte. De Hermione jól van. És baromira mérges lenne, ha mi nem tennénk azt, ami a feladatunk, és nem végeznénk a munkánkat. Érted?

– Persze. Tudom – bólogatott a férfi beleegyezően.

– És most senki másra nem számíthatok. Ront és Blaise-t meglepték a bányatelepen – folytatta Harry. – Nem tudom biztosan a részleteket, de Evans néhány embere, akiket előtte láttatok, és akivel összetűzésbe keveredett, egyszer csak megjelentek a helyszínen. Valamire készülhettek.

– Hogyan?

– Vak szerencse vagy véletlen? Talán mind a kettő, hogy pont oda tervezte Ron az egységeket főhadiszállását – tárta szét a kezét a varázsló. – Ne tőlem kérdezd, hogy pontosan mi történt. Egyszer csak besétáltak a kommandós egység ölébe. Persze mugli fegyverekkel. Ron nyilván megint elfelejtette időben kitenni a mugliriaszókat, de most ez őt igazolja. Aztán kitört a káosz, mert elkezdtek a muglik lövöldözni. Néhányan komolyabban is megsérültek. Úgyhogy, amikor befutottak a jelzések azt se tudtuk ki hova menjen.

– Szentséges Merlin…

– Szóval nem csak miattatok van ilyen felfordulás. Most majdnem mindenki terepen van vagy itt vár bent, hogy lássák az obskurálót vagy segítsenek Ronnak és Blaise-nek, amneziáljanak és mindenkit elfogjanak, akit kell. Akkora itt a káosz, hogy ezt még hetekig fogjuk bogozni. Teljesen fel akarjuk számolni a teljes szervezetet, és ilyen fogásunk rég volt. Legjobb esetben is hónapokba került volna mindenkit felderíteni a muglik közül.

– És Flint?

– Flint jól van, a körülményekhez képest – válaszolta Potter auror. – Szigorított őrzés alatt van a Szent Mungóban. Amint sikerült belé némi életet lehelni már jön is vallomást tenni. Alig lehetett lebeszélni róla. Borasztóan makacsok vagytok ti mardekárosok, ha valamit nagyon akartok.

Harry előkeresett a vészhelyzeti bájitalkészletéből egy fiolát, aztán átnyújtotta a férfinak.

– Ezt idd meg. Borzasztóan rosszul festesz. Megsérültél? Gondolom nem hagytad magad meggyógyítani.

– Mi? Nem tudom. Nem… nem erre figyeltem. Jól vagyok. Karcolások… Nekem semmi bajom – morogta a férfi, mintha ő saját magának kellett volna most a Mungóban feküdni és randevúzni a halállal.

Persze Potter auror nem hitt neki teljesen, majd egy diagnosztikai bűbájt bocsátott rá. Malfoy összeráncolt homlokkal nézett fel rá, minta a kollégája egy cipőjére ragadt bosszantó rágógumi lenne. Harry megmagyarázta:
– Mióta James járni kezdett nagyon sok elsősegély bűbájt és diagnosztikai varázslatot tanultam meg. Ginny szerint paranoia. Most úgy tűnik jól jön.

– És az? Paranoia?

– Miután bemászott a kandallóba, magára borítva az összes Hop-port, és beszorult két tűzhely közé… Ginny azóta nem hív paranoiásnak – felelte nyugodtan Harrry.

– És mi a diagnózisod, Potter gyógyító?

– Egy repedt borda, mágikus kimerültség határán mozogsz – szólalt meg végül Harry, majd előszedett még egy üveget a készletből. – Idd meg ezt az erősítőt is. Aztán tegyük a dolguknak. Rendben?

Draco felnézett, és egyből átvette a fiolát. A szürke szempár találkozott az elszánt zölddel. Mindig is furcsa volt a munka kapcsolatuk Potterrel, de mégis az évek alatt barátokká váltak. Ehhez kellett néhány közös bevetés, néhány elcsattant pofon. És tudta, hogy majd még meg kell köszönnie a varázslónak, amit most érte tett. Gondolkozás nélkül megitta a bájitalt.

– Menjünk – mondta végül Draco, és elindult Harry mellett a kihallgatószobák felé.

***

Harry és Draco a ritkán használatos, hetes kihallgató szoba aurorok számára kialakított megfigyelőhelyiségébe lépett be, ahol Tonks már várta őket. A falak védőbűbájokkal telítve a legjobb védelmet adta, különösen a mágikus instabilitás eseteire tervezve. Sosem használták. Az ablakok illúziók voltak, csak megfestett fények egy falra vetített bűbáj nyomán.

– Jól vagy? – kérdezte egyből a most hollófekete hajú nő, és egyenesen Dracóra nézett, majd közben elkezdett Malfoy-szőkére változni a haja.

– Igen – felelte a férfi.

– Megsérültél?

– Semmi komoly – vonta meg a vállát Draco, de az arckifejezése még mindig zord volt. Tonks válla felett egyenesen a kihallgatóhelyiségbe nézett be, ahol Evans félre fordított fejjel ült, mint aki csak félig van ébren.

– És Granger?

– Stabilizálták az állapotát – szólalt meg Harry. – Hamarosan jobban lesz.

– Hála Merlinnek! – fújta ki a levegőt a boszorkány, majd visszatért a hajszíne a szokásos lángvöröshöz. – Most hozták be a barátunkat. Minimális aktivitást mutat. Mágikusan még mindig instabil, de akármit is csináltál vele, Draco, nagyon kiütötted. Azt mondanám, hogy ártalmatlan, viszont nem akarok ilyen nagy szavakat használni.

– Improvizáltam, és ráküldtem egy villámot – felelte egykedvűen a varázsló.

– Nagyobb részt kioltottad a mágiáját – szólalt meg Tonks. – A szakértők már vizsgálják a jelenséget, viszont ebben mindenki egyetért. De senki sem tudja, hogy mi történt pontosan. És hogyan lehet ő még életben. Egy átkozott mágikus paradoxon ül ott bent.

Mindhárman benéztek a tárgyalóhelyiségbe. Két auror állt a helyiség bejárata előtt, két varázslatfigyelőt aktiváltak, a kristályok vörösen pulzáltak, jelezve: az alany veszélyes.

Az asztalnál Robert Evans ült, bilincsbe verve. A bilincs nem egyszerű vas volt, hanem rúnákkal bevésett, elfojtóbűbájjal átitatott, ami a mágiát tompította a testben. Még így is lüktetett körülötte valami: valami rideg, vad és alaktalan, de mindez csak egy régi bűbáj eredménye volt, amit valaki aktivált az obskuráló miatt. Mintha a levegő vibrált volna tőle.

– Fogva tudjuk tartani úgy, hogy ne tegyen semmilyen kárt? – kérdezte Draco.

– Mindent megteszünk – felelte Tonks, majd mélyet lélegzett. – Van egy speciális zárka az Azkabanban. Már kiküldtem pár embert, hogy vizsgálják meg.

Draco figyelte az ablakon keresztül, ahogy Evans sötét, szinte fekete és feneketlen pillantással nyugodtan nézett előre. Mozdulatlan volt, de nem megadástól. Inkább olyan volt, mint egy ragadozó, aki most épp kivár. Egyedül a testhelyzete árulkodott másról.

– Most komolyan ő lenne az, aki mindez mögött áll? – kérdezte halkan Harry, miközben nem vette le a szemét Evansről. – Nehezen hiszem el.

– Tudnék mesélni erről a pondróról – sziszegte Draco. – Egyáltalán nem ártatlan.

– Nyugtalanító.

– Nézd csak meg jobban – morogta Tonks, és kicsit közelebb hajolt az üveghez. – A válla megfeszült, az ujjait szinte észrevétlenül mozgatja, a jobb lába meg… látszik, hogy feszít. Folyamatosan készen áll, hogy támadjon. Ha bementek legyetek készenlétben.

Draco ajkai elvékonyodtak.
– Mintha a mágia még mindig feszítené a testét, de nem tudna kiszabadulni. Újratermelődik. Legalábbis azt hiszem. Szóval a szakértők biztosan nem beszéltek mellé.

– Pontosan. Legalábbis most még újratermelődik – bólintott Tonks. – És ha nem volna bilincsben, vagy ha a bilincs is csak egy pillanatra elengedne… Keveset tudunk erről az állapotról. De majdnem minden esetben az elnyomott varázserő halálos kimenetelű. Nagyon fiatalon bele is hal, akikből obskuráló lesz. Rejtély ő maga hogyan bírt eddig életben maradni.

– Talán, mert tudta irányítani – mondta ki Draco. – Megtanulta valahogy.

– És fel tudná robbantani vele az egész szintet – szólalt meg Harry.

– Csodálatos… A rohadék…

Tonks hátrapillantott rájuk.
– Készen álltok? Kapott elég sok Veritaserumot, de attól tartok egy kis legilimencia nem fog ártani neki.

Draco bólintott, de nem szólt. Harry egy pillanatig még nézte a férfit odabent, majd határozottan lépett az ajtó felé, ahol csatlakozott Malfoyhoz.

– Akkor kezdjük, Potter.

A kihallgatószoba ajtaja nyikordulva kinyílt, és Harry lépett be elsőként, nyomában Dracóval. A szoba hideg volt és szűk, csak egyetlen mágikusan megerősített asztal állt középen, két oldalt kemény háttámlájú székekkel. Az egyikben Robert Evans ült – sápadtan, vérfoltokkal az arcán, a ruháján még mindig száradt varázslatnyomok, mintha valaki képtelen lett volna teljesen eltüntetni őket. Nem is beszélve a hasán lévő villámnyomtól, amit egyenesen Draco küldött belé, ami minden normális emberi lényt megölt volna.

Evans mozdulatlanul ült, de ahogy meghallotta az ajtó csukódását, lassan felemelte a fejét. Tekintete közömbösnek tűnt, egészen addig, amíg meg nem látta Dracót. A férfi szemei megvillantak. Nem félelem, nem bűntudat – valami egészen más: élvezet, gúny, és valami mélyen nyugtalanító tudás ült meg a tekintetében.

Aztán váratlanul, halkan, szinte derűsen, elnevette magát. Nem hisztérikusan, nem őrülten – de annál zavaróbb módon. Mintha valami belső poénra gondolt volna. Mintha már mindent előre látott volna.

– Te? – röhögött hisztérikusan Evans. – Ez baromi jó. Az esetlen építész, aki… kiskutyaként követi a feleségét.

Draco megállt az asztal túlsó oldalán, és szinte észrevétlenül megfeszítette az állkapcsát.

– Csak a rend kedvéért. Draco Malfoy vagyok, auror. Aki az ilyen kicseszett pondrók után nyomoz, amilyen te vagy.

– Hűha – nevetett a férfi. – Téged megismerlek. Te vagy Potter, Harry Potter.

– Igen, az vagyok.

– Te győzted le minden idők legnagyobb mágusát – mondta Robert engedelmesen. – Magasabbnak hittelek.

Harry csak felhorkant.
– Mondd el inkább te ki vagy.

– Megjegyezném, hogy én sem vagyok az, akinek hisztek. Az igazi nevem: Reginaldus McLaggen. Tiberius miniszterelnök öccse vagyok. De hallgatok a Robert Evans névre is.

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ez bármit is segít – jegyezte meg Draco hidegen.

– Sajnos nem tud itt lenni – tette hozzá Harry. – De talán majd az Azkabanban találkoztok.

– Szóval… – szólalt meg Evans, miközben még mindig mosolygott. – Azt hittem, el se jöttök. Vagy… hogy már nem lesz, aki kihallgasson. De úgy tűnik, a kis Granger boszorkány mégsincs itt. Túléli? Vagy nem? Kedveltem. Csinos kis ribanc.

A levegő hirtelen nehezebb lett a szobában, mintha a falak is remegni kezdtek volna. Harry és Draco szótlanul néztek egymásra egy pillanatra, mielőtt Harry leült volna Evansszel szemben. Draco állva maradt – túl zaklatott volt ahhoz, hogy akár egy percre is nyugalmat erőltessen magára.

– Granger aurort ne merd említeni még egyszer!

– Ugyan, ugyan. – Evans újra felnevetett. Ezúttal már egy árnyalattal mélyebben, egy kicsit dühösebben. – Jobban kellett volna vigyáznod arra, ami a tiéd. Hogy is hívnak?

– Malfoy, Draco Malfoy.

– Micsoda előkelő, sznob név…

– Ha lenne elég időnk hagynám, hogy Granger auror szedjen ki belőled mindent – jegyezte meg Draco egy gonosz vigyorral. – Úgy hallottam, hogy piszkosul ügyes a kihallgatásokon. Remekül bánik a késekkel. Szívesen megnézném.

– Biztos, hogy ez szabályellenes.

– Gondolod, hogy ez Grangert érdekelné egy ilyen után? Te itt nem létezel. És mi… hajlamosak vagyunk félrenézni.

– Ha meg akarsz félemlíteni, akkor ez még kevés, Malfoy. Úgyis tudjátok, hogy semmit sem mondhatok, amit ti ketten megértenétek. Még mindig nem tudjátok, hogyan működik ez, nem igaz?

Draco megremegett, de nem mozdult, majd végül hangja csendes és hűvös tónusban szólalt meg:

– Pedig ez most nem erről fog szólni, Robert. Most beszélni fogsz, és nem diktálni. Vagy így vagy úgy, de nekünk minden világos lesz.

– Miért vagy ebben olyan biztos?

– Tudod, hogy mi az a legilimencia? – kérdezte Draco egy olyan nagyon rá jellemző vigyorral. – Én nem szeretem a késeket, a sok fenyegetőzést és minden ilyen szarságot. Kifacsarom az elmédet úgy, hogy összeomlasz a végén.

A székhez sétált, majd megfordította azt, hogy a támlának tudjon támaszkodni, amíg leült rá. A viharszürke szempárját egyenesen Evansébe fúrta. Tele volt elfojtott haraggal, dühvel és bosszúvággyal.

– A mugliknál ezt gondolatolvasásnak hívják, nagyvonalakban. Én inkább annak, hogy belépek az elmédbe és mindent, de mindent kiszedek belőled, egészen a legtitkosabb gondolatodig. És neked fájni fog.

A lánc megcsörrent Evans gúzsba kötött kezén, mintha tenne egy próbát a szökésre. Az arca megrándult, és először a mosolya is megingott. Egy pillanatig tényleg úgy tűnt, hogy megérzi Draco szavainak súlyát. Aztán újra elvigyorodott, de ez most már inkább vicsorgás volt.

– Csak próbáld meg, Malfoy – sziszegte. – Nem tudsz kiszedni semmit.

Draco lehunyta a szemét egy pillanatra, mintha számolna. Egy… kettő… három… majd felnézett. Minden vigyor, minden játékosság eltűnt az arcáról. Csak az elszánt auror maradt, aki tudta mit kell tennie.

– Akkor lássuk – morogta, és előhúzta a pálcáját. A mágikusfa sötét fénnyel csillant meg, ahogy az auror Evans felé emelte.

Harry nem mozdult, csak oldalra pillantott, és látta, hogy Draco valóban a határ szélén egyensúlyoz.

– Ne vidd túlzásba – mondta halkan a fekete hajú auror, de nem tiltakozott. – A tárgyalását érje meg.

Evans szemei összeszűkültek. Láthatóan mérlegelt. A pillanatnyi bátorsága mögött repedezni kezdett valami, mint egy jégréteg, ami alatt egy mélyebb, ismeretlen és sokkal ingatagabb világ lappangott.

– Nehogy azt hidd, hogy nem próbálták már. – A hangja kissé remegett, aztán köhögni kezdett, mintha a teste is tiltakozna. – Az én agyamba egy hipnotizőr se jutott be.

– De nekem nem kell próbálkoznom – szólalt meg Draco csendesen. – Gyenge az ellenállásod, és én képzett legilimentor vagyok.

A szoba levegője sűrű volt a feszültségtől. Draco hosszú percek óta vizsgálta Evans arcát, aki eddig makacs hallgatásba burkolózott. A gyanúsított keze görcsösen szorította a szék karfáját, ízületei fehérre váltak a megfeszüléstől.

– Tudom, hogy te tetted, Evans – mondta Draco halk, de éles hangon. – A bizonyítékok mind téged terhelnek. A rituálé helyszíne, a mágikus nyomok, Flint vallomása. Mindent tudunk. Úgyhogy adok még egy esélyt mielőtt belekezdek ebbe, ami neked nagyon is fájni fog.

– Nem… nem tudom, miről beszélsz – dadogta Evans, de a hangja elárulta. A félelem, a bűntudat, a kétségbeesés mind ott lapult a szavai mögött. A Veritaserum még nem ütött be teljesen, de már mutatkoztak a jelei.

Draco lassan felemelte a pálcáját. Evans teste ösztönösen megfeszült, mintha már érezné, mi következik.

– Akkor segítek az emlékezésben – suttogta Draco, és a szemei élesen Evans arcára szegeződtek.

A legilimencia első hullámai úgy csaptak Evans tudatába, mint a jeges víz. A férfi teste azonnal görcsbe rándult, mintha áramütés érte volna.

– Nem! – kiáltott fel, és próbálta elfordítani a fejét, de nem bírta. A mentálisan megterhelő varázslat nem hagyta, hogy elveszítse a kapcsolatot a mélyszürke szemű varázslóval, aki egyre mélyebbre hatolt az elméjében. Szétszedve mindent, előhozva azokat az emlékeket, amiket a férfi elfojtott.

A gondolatok első rétegei könnyen engedtek. Draco látta Evans mindennapjait, a rutinját, az apró hazugságokat és titkokat. De ahogy mélyebbre hatolt, a férfi elméje egyre kétségbeesettebben védekezett. Ám képtelen volt bármiféle mentális falat emelni, csak úgy kapálózott, mint egy segítségért kiáltó fuldokló.

Evans megfeszült. Először csak a szemhéja rándult, majd a feje hátrabicsaklott, és egész testében rángani kezdett. A szeme tágra nyílt, de már nem látta a külvilágot. Csak Draco volt ott, a tudatában. A gondolatokban. Az emlékek között.

– Állj le… – suttogta. – Nem… nem… nem teheted ezt… nem tudod, mit csinálsz…

De Draco tudta, pontosan tudta. Sőt bármelyik legilimentornál jobban tudta. Még erősebb jeges csapást mért a bomlott elmére. És nem állt le. Évek gyakorlása alatt megtanulta, hogyan kell feltörni a legerősebb mentális védelmeket is. Evans elméje gyenge volt, túlságosan is törékeny ahhoz, hogy ellenálljon neki. Volt benne valami különleges, valami mágikusan furcsa és természetellenes, ahogy a mágia is, ami parazitaként ragaszkodott hozzá még mindig.

Draco szeme összeszűkült, és még mélyebbre hatolt. A gondolatok kuszák voltak, fájdalmasak, sötétek, de nem menekülhettek előle. Nem most. Az emlékek között ott volt minden. A ház. A rituálé. A lángoló átok, az elfojtott sikoly. A pillanat, amikor Evans elvesztette az uralmat – és a saját lelkét.

– Látom – mondta Draco halkan, miközben Evans teste egyre hevesebben rángott. – Látom, ahogy azt a nőt a rituálé közepére vonszolod. Látom, ahogy sír, könyörög neked.

Evans üvölteni kezdett.
– Elég! ELÉG! Ne! Nem akarom! Kérlek, ne! – Az izmai megfeszültek, rángott, mintha az asztalhoz szegezné valami láthatatlan erő. – Nem az én hibám volt! ÉN NEM AKARTAM! KÉRLEK! VEDD KI A FEJEMBŐL!

– Nem a te hibád? – nevetett Draco. – Ez nagyon jó. Erőt akartál.

Tovább nyomult, könyörtelenül. Látta, ahogy Evans a varázslótársait manipulálja, ahogy hazudik nekik, ahogy meggyőzi őket, hogy az ártatlan áldozat „szükséges” a rituáléhoz. Látta, ahogy a férfi fokozatosan elveszti az emberi mivoltát, ahogy a hatalom utáni vágy lassan szörnyeteggé változtatja.

– És itt van – suttogta Draco, miközben egy különösen sötét emléket húzott elő Evans tudatából. – A gyilkosság pillanata.

Evans hörögve sírt, fejét verte a szék támlájához, mintha így kitéphetné magát saját elméjéből. Könnyek és veríték csorgott végig az arcán, szája habzott, a teste rázkódott, reszketett.

– Kérlek, kérlek, fejezd már be! – zokogta. – Én… nem bírom… kérlek… ne mutasd… ne… ne lássák… nem… én csak… csak meg akartam menteni… nem akartam, hogy fájjon neki… én… én… én nem vagyok szörnyeteg…

– De az vagy – közölte Draco hidegen, miközben még mindig Evans tudatában járt. – Láttam, ahogy élvezted. Láttam, ahogy a hatalom felülkerekedett rajtad, amikor elvetted az életét. Láttam, ahogy a varázserőd felébredt. Nem attól a nőtől vagy attól a férfitól kaptad az erődet. – Draco felvillantotta a következő emléket, amiben Evans megint megöl valakit. – Ez a sajátod, amit elfojtottál.

Evans teste már alig bírta a terhelést. A legilimencia erőszakos alkalmazása nemcsak az elméjét tépázta, hanem a fizikai valóját is. A szeme véreres lett, az orra vérzett, a keze remegett, mint a falevél.

– Nem… nem így történt… – nyögte rekedten, és még a Veritaserum fájdalma mellett is képes volt egy hazugságot kinyögni. – A feleségem… tette.

– Hazudsz – vágta rá Draco, és egy újabb emléket rángatott elő. – Te vetted rá, hogy ölje meg a nőt. Az elméddel. Hiszen tudod. Azt a férfit már a saját mágiáddal ölted meg. És azt ne is említsem, amit Grangerrel akartál tenni, és egy ártatlan, még meg sem született gyerekkel. Ne is beszéljünk a többi haverodról. A zsarolás, sikkasztás már csak gyenge apróságok, igaz?

Evans szinte belehalt a fájdalomba. A teste előregörnyedt, mintha valaki belülről tépné szét. A hangja elvesztette az emberi mivoltát, már csak állati üvöltés volt, ami a torkából kijött.

– ÁLLJ LE! KÉRLEK! – Nyála kifröccsent a szájából, a szeme véres lett. – Nem… nem bírom tovább… kérlek… kérlek…

Draco szinte egy mozdulattal, precízen kilépett Evans tudatából. Egy pillanatig még nézte az előtte reszkető alakot.

Evans zokogott. Zihálva, kiszáradt torokkal, alig kapva levegőt. Szemei üvegesek voltak, ajkai halkan mozogtak – értelmetlen szavakat motyogott maga elé.

– Nem… én nem…

A valóság és a fikció közötti határ teljesen elmosódott a férfi tudatában. Draco látta, ahogy Evans lassan beleőrül a saját emlékeibe, ahogy a bűntudat és a fájdalom véglegesen szétzúzza az elméjét. Aztán elcsendesedett. A teste előrebukott, és hangtalanul ájult el a székben, mint egy rongybaba.

A szoba néhány másodpercig néma maradt.

Draco letette a pálcáját, de a keze még mindig remegett. A legilimencia ilyen brutális alkalmazása őt is kimerítette, nem is beszélve a korábbiakról. Érezte, ahogy Evans fájdalma és kétségbeesése még mindig ott visszhangzott a saját tudatában is.

– Megvan a vallomás – mondta halkan, inkább magának, mint bárkinek. – Minden részlet. Minden áldozat. Minden bűn.

Evans teste még mindig moccanatlanul lógott a székben. A lélegzése sekély volt, szabálytalan. Draco tudta, hogy a férfi elméje soha többé nem lesz a régi. A legilimencia olyan mélyen hatolt be, olyan erőszakosan tépte szét a mentális védelmeket, hogy permanens károsodást okozott. De ez volt az ár. Ez volt az ár, amit Evans fizetni kénytelen volt a bűneiért.
És Draco, ebben a pillanatban, nem érzett semmiféle megbánást. Csak erős hányingert. Később a mosdóban erős fejfájással és heves öklendezéssel adta ki az ebédjét. Majd mélyen belevetette magát a munkába.

***

Három nappal később

Hermione végre otthon volt. És egyedül. Az ágyában nem volt egyetlen egy Malfoy sem. Tegnap reggel engedték haza, és a barátai aggódó gondoskodása egészen estig lefoglalta, de a ma reggel egy kiadós alvás után… erős hiányérzettel kezdődött. Hiányzott neki Malfoy horkolása, szuszogása, a közelsége és valamiért senki sem idegesítette. Túl nagy csend volt ebben az átkozott lakásban. Bár az utóbbinak nagyon is köze volt ahhoz, hogy senki sem tartózkodott nála. Még Mumus sem, aki egyelőre Malfoy vidéki villájában randalírozott Poppyval és Willával, akiket Hermione továbbra sem ismert.

Vett egy mély levegőt, aztán lassan kifújta.

Jól aludt összességében, végre nem volt rajta az a nagy pocak, a haja is visszagöndörödött, amiről nem is hitte, hogy egyáltalán hiányozni fog neki. Önmaga volt. Legalábbis részben. Legszívesebben bement volna dolgozni, de egyértelműen közölték vele, hogy kívül tágasabb, és aki ennyi vérpótlót kapott, annak szigorú pihenésre van szüksége. Így hát bámulta a fehér plafont, pedig most lett volna ideje olvasni, de semmi sem kötötte volna le. Szinte teljes homályban tartották a saját ügyével kapcsolatban. Vérlázítóak voltak a barátai és a parancsnokság.

Visszagondolt arra a napra, amikor megsérült. Beleborzongott. Emlékezett az átkok színére, a fekete mágikus örvényre, ami Evansből tört elő. És a félelemre… Aztán már csak Draco szemére, az óvó ölelésére. A hangjára. Minden más egy színes örvény kavalkádjában végezte. Végül szintén egyedül ébredt a Szent Mungóban, ahol kínos gonddal vizsgálgatták az obskuráló átkát, amivel Evans eltalálta. Egy sebhelye maradt, de minden más rendben volt.

De a fenébe is hiányzott neki Malfoy.

Három hét betegszabadságot kapott a sérülése után, ami túlságosan súlyosnak és életveszélyesnek bizonyult. És hiába vitatkozott a gyógyítókkal, hogy jól van és munkára kész… Erre a gyógyítók megfenyegették, hogy a majdnem sötét mágia miatt, amit használt a babapocakhoz, feljelentik a parancsnokságon, és akkor nem csak három hét szabadságot fog kapni, ő meg azzal vágott vissza, hogy csak felesleges, kísérleti vizsgálatokat akarnak elvégezni rajta, mert nem szokványos átok okozta a sérülését. Szinte úgy kellett kiszöknie az ispotályból tegnap reggel, mert sokáig húzták az utolsó vizitet. De némi könyörgés után megengedték neki, hogy hazamenjen.

Tudta, hogy ettől a nagyon is hosszú szabadságtól ki fog készülni. Mogorván piszkálta a gyűrűt, ami Malfoytól kapott. Valahogy nem akarta levenni, persze tudta, hogy megszabadulni ettől nem lesz egyszerű, csak most már… tényleg nem akarta. Tudta, ha megérinti a követ, akkor jelezne Dracónak, aki már így is aggódott érte, legalábbis a tizenöt bagolyból erre következtetett. Megírta neki mind a tizenöt alkalommal, hogy jól van. De legszívesebben azt írta volna neki, hogy gyere ide hozzám és ölelj meg. Tudta, a férfit a parancsnokság lefoglalta, és egyedül viselte azt, amit kettejüknek kellett volna. Ettől még rosszabb volt a bűntudat.

Nyögve magára húzta a takarót.

– Ezt nem hiszem el – morogta a szövet alatt a lány. – Megőrülök itt.

Egy ideig forgolódott, hánykolódott és megpróbálta lehunyni a szemét.

– Aludj vissza! Aludj vissza! Aludj vissza!

A visszaalvást azonban egy kíméletlen hang zavarta meg. Tegnap már végigszenvedte az összes aggódó ismerőse látogatását, akiket végül némi fenyegetőzés után elüldözött. Ha valamelyik most mégis visszajött, akkor megismerkedik a pálcájával. Még a szülei is felhívták, hogy érdeklődjenek felőle, mert valakinek eszébe jutott őket is értesíteni. A vége az lett, hogy mindannyian sírtak a telefonban, és Hermione megígérte, hamarosan meglátogatja őket.

Az ajtócsengő hangja újra megszólalt.

De vajon ki lehetett az?

Felkelt az ágyból, aztán kissé komótosan elindult a bejárati ajtó felé. Kinyitotta, és nem tudott megszólalni. Maga Draco Malfoy, aki most már a megszokotthoz képest jól fésült állapotban, álszemüveg nélkül, pólóban és farmerban, a szokásos Malfoy kinézetével, valamint egy hatalmas virágcsokorral állt a küszöbön. A boszorkány elpirultan nézett rá. Hosszasan bámulták egymást, kínosan hosszú ideig.

– Szia! – szólalt meg a varázsló.

– Szia! – köszöntötte a boszorkány, és elmosolyodott. – Te itt?

– Aha. Gondoltam benézek. Ezt neked hoztam – mondta Draco, miközben átnyújtotta a virágokat.

Hermione elfogadta őket, beleszagolt, aztán megnézte a szalagot.
– Boldog házassági évfordulót? – kérdezett vissza, majd elnevette magát. – Köszönöm!

– Gondoltam legyünk stílusosak.

– Nagyon tetszik. Gyere be! – invitálta a varázslót befelé Hermione. – Vízbe teszem őket, aztán jövök.

Draco bement a nappaliba, majd illedelmesen levette a cipőjét. Meleg fény áradt be a helyiségbe, könyvek halmozódtak a polcokon és az asztalon. Hermione jelleme minden részletből kicsengett – a gondosan elrendezett virágok, a félbehagyott nyitott könyv egy karosszék karfáján.

– Ülj le! – kiáltotta Hermione a konyha felől, ahol a csapvíz zúgását lehetett hallani.

Draco megpróbálta lecsendesíteni a szívverését, és nem rögtön a karjaiba zárni a lányt. Aztán mindent porcikáját megvizsgálni, hogy jól van-e. De visszafogta magát.

Mielőtt kíváncsian körbenézhetett volna a boszorkány már vissza is tért. Még mindig azzal az imádnivaló pírral az arcán, amit ő csalt az arcára. A szíve hirtelen újra megdobbant, fájdalmasan.

– Hogy érzed magad? – kérdezte végül a varázsló, hogy visszaterelje saját magát a valóságba.

– Jól – mondta a boszorkány, de már láthatóan nagyon unta ezt a kérdést. – Egészen jól. Erre kaptam három hét betegszabadságot. El tudod ezt hinni? Ezek megőrültek. Azt mondják, hogy ismeretlen átoknál ez a protokoll. És még vissza kell mennem több kontrollra is.

– Én meg ugyanennyi eltiltást kaptam a munkától, hogy rehabilitálódjak és töltődjek fel. Tudod mit mert mondani Tonks? Hogy menjek tündérmanókra vadászni, ha ennyire hiányoznak a sötét varázslók, mert ha nagyon akarom be is zárathat az Azkabanba, és semmi szükség rám – nevetett fel Draco. – Ezt nem akartam kockáztatni.

– Nem?

– Valóban nem. Említettél valamit, ami eszembe jutott, és nem vitatkoztam tovább. Különben is családi viszály is lehetett volna ebből – sóhajtott a varázsló. – Három hét a parancsnokság nélkül. Nem is lesz annyira rossz. Bár felháborító, ahogy bánnak velünk.

– Nagyon helyesen tetted, hogy nem vitatkoztál többet – mosolygott rá a lány, és egy kicsit elpirult. – Én megpróbáltam. Megfenyegettek. Én is megfenyegettem őket. Erre majdnem megtoldották még három héttel a betegszabadságomat. Úgyhogy inkább megegyeztem velük. Nem tudnak ezek semmit.

– Mikor engedtek ki?

– Tegnap reggel, aztán majdnem mindenki járt nálam, hogy ellenőrizzék jól vagyok-e – válaszolta Hermione. – Üljünk le a kanapéra! Érezd magad otthon! Ne álldogáljunk itt, mint akik zavarban vannak.

– Abban vagyunk.

– Minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt ne mondjam ki és valljam be magamnak.

– Ne haragudj, hogy csak most jöttem – szabadkozott a varázsló. – Nem akartalak magadra hagyni.

– A barátaim mellett? Ez nem is tudom, hogy felesleges lett volna, vagy megmentettél volna tőlük – sopánkodott a lány. – Kezdtek már nagyon is az agyamra menni a gondoskodásukkal.

– Értem.

– Szóval, ha te is azért jöttél, hogy az ágyba parancsolj, mint egy gyereket és gyógyteával tömj, akkor nem jó helyre jöttél.

Draco válaszul csak nevetett egyet.
– Pedig éppen egy csomag gyógytea és egy csokor virág között vacilláltam.

Hermione felsóhajtott, aztán folytatta:
– Azt hittem, hogy ott leszel te is a Mungóban. Láttam, amikor megsérültél, csak… Nem voltam valami jó bőrben, és nem tudtam mennyire volt súlyos a te sérülésed. És… kerestelek bent az ispotályban. De nem voltál ott. Aggódtam érted. És senki nem mondott semmit. Csak lenyugtattak… Borzalmas volt.

– Én csak egy karcolást kaptam, semmi komoly. Te pedig majdnem meghaltál. Nem engedtek be hozzád, mert azt mondták kritikus az állapotod. Kiakadtam, aztán behívtak a parancsnokságra.

– Jaj, ugyan… Tudom, hogy a biztonsági varázslók megkötözve vittek be a parancsnokságra. Harry elmondott mindent. Hívhattak, de nem így kerültél oda.

– Potternek nagy a szája – sóhajtott fel Draco kényszeredetten. – De segített. És rávilágított, hogy a parancsnokságon több hasznomat veszik. Jó fej volt. Segített összeszedni magam, és együtt folytattuk.

– Ez így nem volt jó, közel sem – szólalt meg Hermione zsémbesen. – Együtt kellett volna lezárnunk ezt az egész ügyet. Ez így egyáltalán nem igazságos.

– Ott akartam lenni, veled.

– Tudom – bólintott a lány. – Nem kell magyarázkodnod. Megmentetted az életem. Eleget tettél értem. És mi volt bent?

– Evans kihallgatásával kezdtem. Aztán be kellett számolnom a parancsnokságon minden kicseszett részletről, kihallgattak… Tonks pedig ragaszkodott hozzá, hogy minden protokollt végigvegyünk. Hiszen mégis egy kicseszett obskurálót sikerült elkapnunk, akiről nem sejtettük, hogy az. Evans nagyon-nagy felbolydulást okozott. De szerencsére a kommandós osztag kordában tudta tartani. Még aznap végeztem a kihallgatásával. Egy élmény volt. Senkinek sem kívánom.

– Ott akartam lenni – erősködött a boszorkány. – De a hülye barátaim nem engedtek sehova…

– Szent Mungóból egyből a parancsnokságra? Nem véletlen írtak elő neked ágynyugalmat.

– Jól vagyok – bizonygatta továbbra is a boszorkány. – És még egyszer a szemébe akartam nézni Evansnek. És… minden mocskos részletet tudni.

– Amikor lesz tárgyalása, akkor megteheted – mosolyodott el Draco elnézően. – Úgy tűnik az átkom sikeresen kioltotta az obskurust, legalábbis egy kis időre biztosan, bár azt mondják újratermelődik a mágiája. De vizsgálják még. Hosszú időre rács mögé fog kerülni. Viszont mivel ő a legöregebb dokumentált osbkuráló, aki a tőlem kapott átkok ellenére is egy igencsak egészséges ember, így tanulmányozni fogják a börtönévei alatt.

– Láttam a villámcsapást.

– Improvizáltam. De a kihallgatás alatt persze nem tudott védekezni sem ellenem. – Draco fáradtan csípte össze az orrnyergét. – Természetellenes az elméje. És azt hiszem, hogy csak rontottam rajta, de mielőtt eljöttem volna a parancsnokságról, még benéztem hozzá.

– Mit mondott? – tudakolta a boszorkány, miközben óvatosan közelebb húzódott.

– Csak nevetett. Legszívesebben bevertem volna a képét. Nem tolerálom azt, amit képvisel.

– Minden rendben ment a kihallgatás alatt? – kérdezte aggódva Hermione. – Nekem senki sem mondott semmit. Csak várok itt, és képtelen vagyok koncentrálni bármire is. Úgyhogy szánj meg!

– Éppen ezért vagyok itt. Nem akartam, hogy kívülről hallj róla. Ez nem lenne igazságos azok utána, amiken együtt mentünk keresztül – jelentette ki Draco, aztán egy kicsit kihúzta magát.

– Nem tiltották meg, hogy beszélj velem? Úgy értem, ez egy hivatalos eljárás része, nem?

– Nem – jelentette ki a varázsló, miközben leült mellé a padra. – A társam vagy. Mindenről tudnod kell. Különben is, Kingsley azt mondta, hogy a transzparencia most fontosabb, mint valaha.

– Ezt nem most mondta, hanem az évindító beszédében. – Hermione hangja remegett a feszültségtől.

– És azóta ezt visszavonta?

– Nem hinném.

– Akkor mindent elmondhatok neked, a társamnak – szólalt meg Draco elégedett mosollyal.

– Előléptél a kedvenc auror barátaim listáján – sóhajtott Hermione, majd kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. – Mesélj nekem!

– Mondjuk, hogy nagyon belemásztam Evans fejébe. Hát nem sok szép dolgot találtam – vonta meg a vállát Draco. – Számíthatsz te is részletes kikérdezésre. De gondolom veled elnézőek lesznek. Én meg örültem, ha kiengedtek a mosdóba.

– Tonks holnapra hivatott be – sóhajtott a boszorkány. – Még bent a Mungóban, mielőtt kiengedtek, Ratliff feltett egy csomó kérdést. Egy részére válaszoltam, a többi miatt pedig elküldtem a francba. Kérsz valamit inni?

– Köszönöm, most nem kérek semmit. Nem kellene inkább feküdnöd? – kérdezte aggódva az auror. – Még csak most engedtek ki. Biztosan…

– Jól vagyok. Ez csak elővigyázatosság – forgatta meg a szemét Hermione most már egyáltalán nem próbálta titkolni a türelmetlenségét. – Minden bájitalomat beszedtem. Pihenek. Alig bírtam elküldeni mindenkit, hogy hagyjanak aludni. Harry és Ron felváltva akartak virrasztani az ágyamnál. El tudod ezt képzelni? Elborzadtam tőle.

– Sajnállak.

– Ezt még gyakorold, Malfoy, a hangsúly nem jó – fújta ki a levegőt Hermione. – De most beszéljünk másról. Egyébként ez hihetetlen, hogy Ronékat bekerítették a bányatelepnél. Ennyit arról, hogy elhagyatott.

– Eszement muglik – morogta Draco kényszeredetten. – Evans és a bandája rájukrontottak, teljesen váratlanul, körülbelül akkor, amikor mi megérkeztünk a régi malomhoz. Valami ügyletet akartak ott lebonyolítani, erre belefutottak egy tucat aurorba. A kocsik tele voltak mindenféle mérgező növényekkel, bájitalokkal és hallucinogén drogokkal. Evans baromi gyorsan eltűnt onnan, mert megsejtette, hogy valaki van a barlangban. A többi szerencsétlen pedig rátámadt az aurorokra… mugli fegyverekkel.

– Persze a mugliriasztó minek – sóhajtott fel a boszorkány. – Százszor elmondtam már Ronnak…

– Talán most pont ez segített nekik. Szerencsére senki sem sérült meg. Ez nagyon ritka egy ilyen támadásnál. Akármennyire is elszúrták. Zabini és Weasley kitettek magukért – jegyezte meg Draco elismerően. – Mindenkit begyűjtöttek, akiket az ominózus veszekedés alkalmával láttunk. Tartanak a még a kihallgatások. Nagy a zűrzavar.

– Nagyszerű. Legközelebb, ha Ron el fogja felejteni ezt, akkor legfeljebb gyakorolja az amneziálást, mert beismerni nem fogja, hogy hibázott. De legalább az egész bandát elkapták. Ron dicsekedett vele, hogy ennyi eszetlen muglit még nem fogott. Én jobban örültem volna, ha Blaise-zel először a mi hívásunkra válaszoltak volna.

– Na igen. De tegnap legalább kiürítették az Arany Seprűt is, ahol az alagsorban megtalálták az eltűnt boszorkány maradványait. Lefoglalták az egész árukészletet, amit szerintem még hónapokig vizsgálgatni fognak – folytatta a férfi. – Úgyhogy a mugli boszorkányszövetségnek hivatalosan is annyi. Néhányukat átadták a mugli hatóságoknak, persze némi amneziálás után. De mindenki szépen elfelejtette, hogy valaha is vonzódott a mágiához.

– Caroline? Vele mi lesz?

– Vallomást tett Evans ellen. Mindent bevallott, és többet is, mint vártunk. Amneziálták, és átadták a mugli hatóságoknak – mesélte Draco. – Hosszú kezelés vár rá az elmegyógyítóknál. Mármint a mugliknál. A traumák egy részét semmilyen varázslattal nem lehetett eltűntetni.

– Talán így a legjobb – mondta Hermione. – Szegény nő. Nem önként ment ebbe bele, vagyis… szerintem kényszerítette.

– Én ezt nem így gondolom és nem így mondanám. De Evans miatt tényleg sajnálatraméltó. Súlyosan bántalmazta… évekig. Nagyon sokáig tartotta a befolyásolása alatt. Talán majd most végre új életet kezdhet, ha felépül ebből. Minden rajta múlik.

– Igaz. És Marcus? Jól van?

– Flint jól van, gyógyul, és vallomást tett az egész mocskos üggyel kapcsolatban, hogy ezzel megkoronázzuk az egész kusza kalandunkat – sóhajtott fel Draco. – Nem sokan örültek neki, hogy végül előkerült.

– És mi derült ki? – kérdezte végül Hermione éhezve az információkra. – Nekem senki se mondott semmit sem. Mindenki csak kímélni akar. Még a Reggeli Próféta előfizetésemet is megbabrálták. Minden egyes lapot. Ki hiszi el, hogy csak keresztrejtvény és almáspite receptek vannak benne.

– Potterék hihetetlenek. Egyébként is az agyamra mennek. Úgyhogy meg tudlak érteni – szólalt meg együttérzően a varázsló. – Együtt dolgozni se lehet velük agyérgörcs nélkül.

– Ma reggel olyan újságot kaptam, amiből cikkeket távolítottak el, és kötésmintákat tettek a helyére. Kinek jut ilyesmi az eszébe? Legszívesebben megütném őket.

Draco hátravetette a fejét, és felnevetett.
– Hihetetlenek.

– Emlékeztess, hogy ha valamelyik barátom megsérül, akkor ugyanezt a szívességet kapják vissza tőlem – sóhajtott Hermione mély elkeseredettséggel. – Vérlázítóak.

– Meglesz. Addig kitalálok még rosszabb dolgokat.

– Lekötelezel. De folytasd tovább, kérlek! – nógatta a boszorkány. – Mondj el mindent!

– Evansről kiderült, hogy valójában McLaggen.

– Ezt még mindig nehezen hiszem el. Amikor Harry mondta… kirázott a hideg.

– És Tiberius öccse, akit az apjuk terrorban tartott, mert nem mutatkozott meg azonnal a varázsereje, és még sok borzalmas dolgot csinált vele, amitől Evans elfojtotta az erejét. Mivel kviblinek hitték, így négyévesen mugli árvaházba adták – magyarázta Draco engedelmesen. – Szomorú történet. De rosszul mutatott volna a családfájukon, és ezért eltűntették a föld színéről is Evans emlékét. Hiszen annyira be akartak kerülni a Szent Huszonnyolcak közé.

– Meglehetősen, de nem tudom sajnálni Evans-öt azok után, ami történt – közölte Hermione, miközben összepréselte az ajkait. Még mindig élénken élt az emlékezetében az, amikor kettesben volt azzal az őrülttel a barlangban. – Flint elmondta, hogy jött rá erre?

– Igen. Az elmondása alapján akkor kerültek kapcsolatba, amikor a mugli wicca és new age mozgalmakat tanulmányozta. Észrevette, hogy Evans mennyire kötődik a mágiához, és ugyanazt érezte vele kapcsolatban, mint mi az elején. Gyanús volt neki. Amikor Flint rájött, hogy Evans obskuráló, és elkezdett kutatni néhány dokumentum után. Hihetetlen, hogy egy csapat auror semmit sem talált, ő meg szinte azonnal rájött, hogy a McLaggen családból származik.

– Talán ő olyan helyen keresgélt, amire mi nem gondoltunk – mondta a lány elgondolkodva. – De ez most nem olyan lényeges. Mi történt azután?

– Úgy érezte tennie kellett valamit. Aztán Flint szembesítette Tiberiust, aki belement egy találkozóba is, majd ezeket átfordultak rendszeressé. Először egy remek történet lett volna ebből valami tragikus történetet kreálni, de aztán Tiberius rájött, ez nem mutatna mégsem jól a varázsmédiában. A családegyesítés egyszerűen megbukott. Evans szinte azonnal elkezdte zsarolni, mert már tudta hogyan érhette el, így élt is lehetőséggel. Telebeszélte mindenki a fejét. Tiberius nem gondolta potenciális veszélynek az öccsét. Elkövette azt a hibát, hogy beengedte a világunkba és így szerzett néhány plusz információt, azon túl, amit Flinttől megtudott, és aki bemutatta Corvin Selwyn és Livia Burke párosnak. Selwyntől származott egy csomó hülyeség a varázsvilágról, könyveket adott Evansnek és a nagy ötlet a bájitalalapanyagokkal való kereskedésre.

– Aztán Evans gondolom önállósította magát – szólalt meg Hermione. – Igaz? Ő volt a Szelíd.

– Igen. Elkezdtek kereskedni a két világ között, ami egészen jól ment. De Evans mindig többet akart. Egyik terve az is volt, hogy majd Tiberiust is elrabolja a varázsereje miatt. De neki pénz kellett tőle elsősorban, és amikor megölte az összekötőt, akkor pedig már mindent akart. Azt hangoztatta, hogy tönkretesz Tiberius karrierjét.

– Ahh, Merlinre! Ezek nem normálisak. És mit lesz a miniszterrel? Mert ezek mind csúnya vádak. A Titoktartási Alaptörvény súlyos pontjainak megszegésével egyenértékű – mondta Hermione. – Ez pedig, ha nyilvánosságra kerül, akkor komoly problémákkal nézhet szembe. Az egész McLaggen családot érintően. Cormac is nyakig benne van ebben, de ő hamar meglógott.

– Nem tudni még – vonta meg a vállát Draco. – A Wizengamot tárgyalás zajlik. Átadtunk a dokumentumokat, amit apám összegyűjtött. Flint is elmondta, amit el kellett mondania. McLaggennek valószínűleg le kell mondania, ha nem tette már meg most. Nagyon súlyos a következménye, ha egy obskurálóról nem értesíted a Minisztérium megfelelő osztályát. Még rosszabb, ha el is kezdesz muglikkal zúg kereskedni. Aztán minden csúnya dolgot rá akarsz kenni arra, aki beadványt nyújt be ellened a Wizengamotnál.

– Enyhe büntetés ilyen kalamajka után – fújta ki a levegőt Hermione. – És Merlin barlangja?

– Mivel Tiberius nem akart semmit sem tenni, Flint elhatározta, hogy tesz valami, ott akarta megszabadítani Evans-öt az obskurustól, ami csak egy részben sikerült. Hülye terv volt, mert nem szólt senkinek. Azt hitte, hogy majd megoldja egyedül. Dulakodtak, aztán ekkor került csapdába Flint, amikor beverte egy sziklába a fejét. Evans pedig elintézte a többit. Összeállította ezt a marhaságot az Élet vízével, és Aurora elrablásáról.

– És a régi malom?

– Véletlen találtak rá. Oda akarták csak úgy elrejteni Flintet, aztán amikor belökték a sarokba a varázslat aktiválódott Evans mágiája miatt, de ezt még szintén vizsgálják. Úgyhogy egyelőre ennyit tudok.

– Merlin sem igazodik ki ezen az ügyön – szólalt meg a lány. – Szerintem ezt még nagyon sokáig fogják vizsgálni, mire minden helyére kerül.

– Igen, ez biztos – bólogatott Draco, aztán könnyedén kinyújtóztatta az elgémberedett tagjait, és felsóhajtott. – De mi teljesítettük a megbízatásunkat. Szóval hivatalosan is végeztünk a mi dolgunkkal. Már csak a maradék papírmunkát kell elvégeznünk három hét múlva.

– Vége van. Csak teljesítjük a megbízatást, aztán hazamegyünk, mintha mi sem történt volna? Nem ez az első ügyem. De nem érzem azt, hogy csak így el tudom engedni – mondta Hermione őszintén.

– Nem egyszerű – válaszolta Draco halkan, miközben a padlót bámulta. – De ha elkezdünk mindent túlgondolni, beleőrülünk. Te is tudod.

– Költői megjegyzés volt. Máskor is zártam le ügyet. De ez valahogy teljesen más.

Draco mereven felnézett rá.
– Tudom, ez kezdett túlságosan is nehézzé válni – kezdte, majd megtorpant. – Személyesebbé.

– Tudtunk, hogy mire vállalkozunk, és hogy ez egy kicsit több is volt ennél.

– Mégis megtettük, mert ez volt a dolgunk – vágott a szavába Draco. – Aurorok vagyunk, nem? Nem merülhetünk lelkileg mélyen minden egyes ügyben.

A lány hosszan nézte, majd lassan bólintott.
– Igazad van. De attól még borzasztó érzés. Főleg az, hogy el akartak rabolni…

– Igen – suttogta Draco. – Az abszolút nem volt betervezve.

– De nem történt baj.

– Nem? – nevetett fel a varázsló. – Megsérültél.

– Csak egy karcolás volt – jegyezte meg összepréselt ajkakkal a boszorkány. – Kicsit nagy volt a riadalom, de megmentettél.

– Tudod, aggódtam érted – mondta komor hangon az auror. Egymásra néztek. A boszorkány elmosolyodott.

– Aggódtál? – kérdezte halkan, és valami meleg érzés terjedt el a mellkasában.

Draco arca megkeményedett, majd egy pillanatra valami sebezhetőség villant át rajta.
– Nem csak a küldetés miatt, Granger. – A hangja alig hallható volt. – Amikor láttam, hogy sérülten fekszel ott. – Félbeszakította a mondanivalóját, és elfordította a tekintetét. Annyi mindennel viaskodott.

Hermione szíve hevesebben kezdett verni. Évek óta ismerték egymást, de még sosem látta Dracót ilyen… nyíltnak. Talán csak mostanában, hogy együtt dolgoztak egymással. Talán azért is vonzódott hozzá.

– De nem… – kezdte Hermione, de a férfi felállt, és az ablakhoz lépett.

– Tudom, mit gondolsz – folytatta a varázsló, hátat fordítva neki. – Ez nem én vagyok.

– Honnan tudnád mit gondolok? – kérdezett vissza Hermione határozottan, szintén felállva. – Évek óta látom, hogyan változtál. Hogyan küzdesz azért, hogy jobb ember legyél. Persze harcoltunk egymás ellen, mert imádsz gúnyolódni, de ezek a gyerekes viták nem vérremenőek voltak.

Draco lassan megfordult, szürke szemei intenzíven néztek rá.
– És te elhiszed, hogy tényleg más vagyok?

Hermione habozás nélkül lépett közelebb hozzá.
– Már régen tudom, hogy így van. A férfi, aki megmentett, aki aggódott értem… ez az igazi Draco Malfoy.

Egy pillanatra mindketten némán álltak, a levegő szinte vibrált a köztük lévő feszültségtől. Aztán Draco lassan felemelte a kezét, és gyengéden megérintette Hermione arcát.

– Sosem bocsátanám meg magamnak, ha valami történt volna veled – szólalt meg a férfi félhangosan. – És majdnem elvesztettelek.

– Nem történt semmi – ismételte meg Hermione, a kezét Draco kezére helyezve. – Itt vagyok. Biztonságban. Miattad.

– Látom és tudom. És legszívesebben kiabálnék veled a pocak miatt.

Aztán mind a ketten visszaültek a kanapéra. Egy ideig egy kis csend feszült köztük. És sokáig fogták egymás kezét.

– Minden rendben. Tényleg. Tegnap Harry, Ginny és Ron hazahoztak. Baromi nagy patáliát rendeztek itt nálam. Jól felbosszantottak. Itt akartak ülni a nyakamon. Váltásban őrizni. El tudod ezt hinni? – sopánkodott a boszorkány. Draco el tudta hinni, és ő maga is azért érkezett, hogy szemmel tartsa őt, de ezt nem akarta bevallani neki. Hermione tovább folytatta a panaszkodást: – Vagy baromi rosszul néztem ki, vagy tényleg csak megkattantak. Borzasztóak.

– Jobban nézel ki – mondta Draco. – Visszatért a szín az arcodra. Már majdnem olyan vagy, mint régen.

– Te hogy vagy?

– Pár karcolás, néhány átok… Engem hamar összefoltoztak, tudod – vonta meg a vállát nem törődöm módom a varázsló, mintha neki nem kellett volna semmilyen törődés. – Te kaptad az átkok legjavát. Én meg hős lettem, mert elbántam egy obskurálóval. Nagyszerű.

– Én nem hősködtem – forgatta meg a szemét Hermione.

– Persze, persze – hagyta rá Draco. – Elém ugrottál. Ne hidd, hogy nem vettem észre.

– Muszáj volt.

– Persze.

– Rád férne egy kis alvás – szólalt meg a boszorkány, majd közelebb húzódott hozzá, és egy hirtelen ötlettől vezérelve gyengéden megpaskolta a férfi arcát. – Nem aludtál?

– Nem igazán. Már megszoktam, hogy ott horkolsz mellettem. Úgyhogy egész este nem tudtam aludni. – Azt persze nem kötötte a boszorkány orrára, hogy már a harmadik napja volt ébren, és lassan kezdett elmúlni az éberségi bájital hatása.

– Én nem horkolok.

– Dehogynem – ugratta a varázsló, majd kisimított egy hullámos hajtincset a lány arcából. – És még mindig rajtad van a gyűrű.

– Nem tudom levenni, tudod. És ott a mágikus szerződés is, egyedül nem tudok ettől csak úgy megszabadulni – rázta meg a fejét a lány, aztán kissé zavartan elmosolyodott. Igazából nem akarta. Valamiért jó érzés volt, hogy rajta van. – Ezért jöttél igazából?

– Látni akartalak – válaszolta a férfi, majd vett egy mély levegőt. – És mivel az ügynek vége, és már nem vagyunk társak, gondoltam…

– Jaj, csókolj már meg! – sóhajtott fel Hermione.

– …elhívlak randizni. Mi van?

– Csókolj meg a fenébe is! – ismételte meg a boszorkány, miközben megragadta a férfi pólóját, magához húzta, és átkarolta a nyakát. Belenézett a meglepett szürke tekintetbe.

– Tudod, volt egy tervem – méltatlankodott a varázsló.

– És? Nekem is vannak. Veled.

– Te mindig mindent össze tudsz zavarni – mosolyodott el a férfi. – Egyszer az életben romantikus akartam lenni. Vacsora, reggeli, ebéd vagy tudom is én… Erre te meg azt kéred, csókoljalak meg? Csak így?

– Milyen romantika kellene még? Ölben vittél be a Szent Mungóba, miközben majdnem elvéreztem a saját hülyeségem miatt. Megfenyegettél mindenkit, hogy az Azkabanba záratod őket, ha nem mentenek meg. Fogtad a kezem. Ott voltál velem, amíg el nem zavartak és ki nem toloncoltak.

– Majdnem félholt állapotban voltál, mert egy csapat idióta nem tudja mit jelent a sérült auror kifejezés – hajolt hozzá közelebb Draco, és összeérintette a homlokukat. – Ez nem éppen romantikus gesztus, amit tettem, de ha ragaszkodsz hozzá.

– Megmentetted az életemet vagy ezt elfelejtetted? Nekem ez bőven kimeríti a romantikus gesztust – forgatta meg a szemét a lány.

– Te meg az én életemet mentetted meg – válaszolt Draco hasonló szemforgatással.

– Nagyszerű, így egyikünk se adósa a másiknak – jegyezte meg egyszerűen Hermione, aztán kissé sértődötten odébbhúzódott a varázslótól. – Jó, legyen, ahogy akarod, Draco, elmegyek veled vacsorázni, ebédelni, reggelizni vagy tudom is én… Haladjunk olyan lassan, ahogy te szeretnéd.

– Köszönöm! – szólalt meg a varázsló egy apró mosollyal.

– Szívesen – forgatta meg a szemét durcásan a boszorka, mire Draco elnevette magát.

– Mérges vagy? – tudakolta tőle a férfi szórakozottan.

– Nem vagyok – jegyezte meg a lehető legérzelemmentesebben Hermione. – Tökéletesen elégedett vagyok a jelenlegi helyzettel. És már nagyon várom az első akárminket, majd egyszer, amikor meghívót kapok rá.

– Tudod, hogy mennyire meg akarlak csókolni? – Draco szórakozott mosollyal nézett a még mindig parázsló tekintetű lányra, aki pontosan olyan zabolázatlannak tűnt, mint a haja. Félelmetes volt az érzés, hogy már mennyire nem bírja magát távoltartani tőle.

– Akkor mi a Merlinért nem teszed már meg? – kérdezte a boszorkány minden türelmét elvesztve. – Itt vagyok.

– Majdnem meghaltál, ez egyáltalán nem mondanám kis dolognak – mondta Draco, majd felkelt a kanapéról. – Nem is tudod mennyire megrémültem. És most csak rontsak rád… Ez nem lenne lovagias.

– De nem haltam meg, Merlin szerelmére – sóhajtott a lány, aztán ő maga is felállt a kanapéról, hogy szembenézhessen a varázslóval. – Nagyon is élek. Miért nem hisz nekem senki sem? Mit tegyek még, hogy bebizonyítsam neked, hogy nem vagyok törékeny? Mondjam ki még egyszer neved?

– Kicseszettül féltem – vallotta be férfi kíméletlen őszinteséggel. – És nem kell semmibe sem beleugrani.

– Én is féltem. De tudtam, hogy minden rendben lesz. Miattad. Bíztam benned mindvégig – folytatta tovább hevesen a boszorkány, amitől kezdett egyre inkább tisztán látni.

– Jobb lenne, ha pihennél – javasolta a varázsló gyengéden. – Nekem pedig el kellene mennem.

– Élek, rendben vagyok, és… a francba is! Nem mész te sehova, Draco Malfoy!

A lány a türelmét vesztve odalépett hozzá, lábujjhegyre állt, aztán megcsókolta a varázslót. Őrültség volt vagy nem, ez nem számított, mert a hirtelen, mélyről jövő borzongás teljesen elhomályosított mindent. Akarta őt, még ha ennek nem is volt teljesen értelme. Érezni akarta az érintését, a teste melegét, a szorító ölelését, amire nem is gondolta, hogy vágyhat. Nem csak egy hóbort, képzelgés vagy egyszerűen csak gyerekes hajhúzogatás volt köztük, hanem egészen más. Minden pillanatát meg akarta ennek az érzésnek élni és tapasztalni.

– Nem engedlek el! – mondta a férfi, miközben incselkedett a nő szájával.

– Nem is mehetnél el – vigyorgott a boszorkány ajkaira a varázsló. – Úgyhogy addig nem engedlek el, amíg ki nem derítjük, hogy ez micsoda kettőnk között.

Hermione nagyon is kedvelte Dracót, pontosan úgy, ahogy a varázsló is őt, minden veszekedés, csipkelődés és szurkálódás ellenére. Annyira félreértették ezt az egészet egymás között, és most annyira jó volt egymáshoz simulva csókolózni. A lány kétségbeesetten akarta a férfit, csak őt, önmagáért, és nem holmi családi vagyonért, vagy a nevéért. Nem tudott nem gondolni a varázsló ujjaira, ahogy a gerincén végigfutottak, megrázkódott az érintésétől. Szorosan ölelte magához, oltalmazóan és szenvedélyesen. Ha arra gondolt hány évet pazaroltak el arra, hogy egymás agyára menjenek… most pedig a legédesebb, legbűnösebb, legmámorosabb élvezetben volt része, ami jobb volt mindennél.

Aztán Draco kezdeti visszafogottságának gátja is megtört. Maga a puszta várakozás is megőrjítette, de ahogy az ajkuk és a nyelvük egymáshoz ért, különös elégedettséget érzett. Végre! Bűntudat és mindennemű szakmai kötelezettség nélkül csókolhatta meg a lányt. Időtlen idők óta vágyott erre. Elképzelte, dédelgette, álmodozott erről, de ez meg sem közelítette ezt az elsöprő és fullasztó érzést. Érezni őt, már a karjaiban tartani is mámorító volt. Ki akarta élvezni, de a sürgető vágy erre nem sok időt hagyott.

– Lassítani kéne, Granger.

– Csak csókolj tovább – mormolta az ajkaira a boszorkány.

– Kicsit őrült vagy – incselkedett válaszul a férfi a lány szájával.

– Baromi sokat beszélsz, Malfoy.

Ugyanazt akarták mindketten, nem törődve semmivel. Valószínűleg még számtalanszor fognak összeveszni, szópárbajokkal ostromolni egymást, viszont ebben a pillanatban jobban nem is érthettek volna egyet. Érintésük egymáson szinte vibrált.

A varázsló keze már Hermione pólója alatt járt, aki szégyentelenül felnyögött, miközben ő megérintette a mellét. Elmosolyodott a csókjukba. A boszorkány egyik kezével szenvedélyesen túrt bele a férfi hajába, és semmire sem vágyott jobban, mint levenni róla az összes ruhát.

A lány ajkain még ott égett a csókjuk nyoma, amikor eltávolodtak egymástól. Mindketten szaporán vették a levegőt, a szívük hevesen dobogott. Csillogó szemmel néztek egymásra. A csók íze még ott volt, a friss emlékekkel együtt.

– Tudod mi lenne most igazán jó? – szólalt meg vágytól rekedten Draco.

A boszorkány szeretett volna elhúzódni tőle, hogy a szemébe nézhessen, de Draco erősen tartotta, és szorosan magához húzta, így képtelen volt a férfi szemébe nézni.

– Mégis mi lenne igazán jó? – kérdezett vissza szórakozottan.

– Egy sajtburger.

– Mi van? – fintorodott el a boszorkány, és kuncogni kezdett. – Most? Én azt hittem, hogy be akarsz jönni velem a hálószobámba, aztán le akarsz velem feküdni.

– Egy csók után? – tűnődött Draco, bár ennél nagyobb vágya nem volt. – Neeeem…

– Szóval nem akarod? – Képtelen volt elrejteni a nyilvánvaló csalódottságot.

– Az is remek lenne, drágám, és nem is utasítanám vissza a közeledésedet – sóhajtott fel színpadiasan a varázsló, de az ajkán most ott volt egy iszonyatosan ravasz mosoly. – De te most épültél fel egy szörnyű átokból. Még gyenge vagy. És igazából nekem kell egy sajtburger, de Merlinre, legyen kettő, meg egy kis krumpli és kóla.

– Most ez komoly?

– Halálosan.

– Atyám, tudtam, hogy nem vagy normális, de ennyire… Ha ezt tudom, akkor soha nem hozok neked gyorskaját – nevetett Hermione kényszeredetten. – Ezt nem hiszem el, minden varázsló pasi bolond. Sőt minden pasi az. Két mardekáros üldöz a folyamatos szerelmével, egy őrült megalomán barom el akart rabolni, te meg elvileg oda vagy értem, de inkább ennél két sajburgert?

– Nem volt rossz. És most megint megkívántam – ugratta Draco.

– Most? Éppen most?

– Aha.

– Pontosan most? – kérdezett vissza türelmetlenül a boszorkány. – Ezt nem hiszem el, Merlinre!

– Ühüm…

Hermione vett egy mély levegőt. Mondott volna valamit, de a szavak most teljesen cserben hagyták.

– Szóval vársz négy évet. És amikor én is akarom, és rájövök, hogy talán több is van köztünk, mint gyerekes szurkálódás, akkor inkább elmennél sajtburgert enni? Ezt hihetetlen. Ráztak már le kretének, de ez…

– Komolyan ilyen hülyének nézel? – kérdezte mosolyogva a varázsló.

Mielőtt újra vitatkozhattak volna, a férfi lecsapott a boszorkány ajkaira. Könyörtelenül vette birtokba őket, mintha a korábbi csók csak egy ártatlan puszi lett volna. Vad volt, mohó és már bűnösen érzéki. A keze ott volt mindenütt, bebarangolta a lány kellemesen gömbölyded testét. Majd felkapta, és átvitte a nappalin, egyenesen a hálószobába. Letette és tovább csókolták egymást. Hermione sietve bújtatta ki a varázslót a pólójából, majd kapkodva vette le a sajátját. Végigsimította a Sectumsempra okozta hegeket. Mindet meg akarta csókolni, egyesével. Felderíteni minden apró átokheget.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Draco szürke szeme tele volt féktelen vággyal, amitől még szürkébbnek tűnt. Hermione élvezte a belőle áradó szenvedélyt, és csak arra várt, hogy ez magával ragadja. Megszabadították egymást a maradék ruháiktól, együtt dőltek le az ágyra, miközben újra heves csókcsatába kezdtek.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte Draco halkan, közben elindult a boszorkány nyakán lefelé haladva, apró csókokat hagyva a finom bőrön.

Hermione megfogta a férfi kezét, aztán összekulcsolta az ujjaikat.
– Soha nem voltam ebben ennél biztosabb – válaszolt a boszorkány, miközben a varázsló egykori ígéretéhez híven a nyelvével kényeztette a boszorkány mellbimbóit, aki válaszul nagy ívben megfeszült. Hangosan sóhajtott fel a szoba csendjében.

– Nem kellene… várni?

– Négy év előjáték nem volt elég?

Hermione magához húzta Dracót egy csók erejéig. Nyelvük párbajt vívott egymással, mindeközben kezük sürgetően igyekezett felfedezni mindent a másik testén. Draco ujjai felcsúsztak a boszorkány combján egészen addig, amíg el nem érte, amit keresett.

– Az istenekre – suttogta. – Olyan gyönyörű vagy.

Finoman becézte, miközben egyre hevesebben csókolta. Egészen addig nem hagyta abba, amíg a boszorkány vágytól elkínzottan fel nem kiáltott.

Draco visszafogta magát ameddig csak tudta, de az önuralma kezdett teljesen elpárologni. Szélesre tárta a boszorkány combjait, majd elhelyezkedett közöttük. Megfogta a boszorkány fenekét, és teljesen fölé hajolt, hogy a szemébe nézhessen. A barna szemekben csillogott a vágy. Egészen addig nem szakította meg a szemkontaktust, amíg lassú mozdulattal belé nem hatolt, és mélyebbre nem nyomult. Majdnem elvesztette az kontrollját a forró érzéstől.

A boszorkány hátravetett fejjel nyögött fel az érzéstől.
– Draco – mondta ki a nevét vágytól teljes hangon, mire a varázsló csak elmosolyodott. Széles, elégedett mosoly volt.

Hermione megfeszült, majd a lábait a férfi csípője köré fonta, mintha még közelebb akarná magához tudni. Tekintete elhomályosult a vágytól. Maga az érzés is gyönyört adott, de mikor Draco elkezdett lassan mozogni, már ettől teljesen elvesztette a fejét. Az érzés megsemmisített minden mást. Nem akart várni, a sürgető vágy egyszerűen átvette felette az irányítást. A körmei belevájtak a varázsló hátába, és egyre gyorsabb ritmusra mozogtak. Soha senkivel sem találta meg még ilyen könnyedén az összhangot, mintha érezték volna egymás gondolatait anélkül, hogy legilimenciával kifürkészték volna.

Szeretkezésük vad, eszeveszett rítussá vált, amiben mindketten elvesztek. A férfi megsemmisült ebben a pusztító, lángoló szenvedélyben. A lány gátlásai úgy tűntek el, mint a tavasz utolsó hóvihara után maradó hópelyhek. Csodálatos volt átélni ezt a felszabadultságot, amikor nem kellett visszafognia magát, mert mindketten pontosan ugyanannyira akarták egymást. Sóhajaik és a nyögéseik betöltötték a szobát. El akartak égni egymás szenvedélyében, a féktelenül tomboló tűzben. A színtiszta gyönyör hullámai futottak végig a testükön, sóvárogva kapaszkodtak egymásba.

A beteljesülés örvénye elragadta mindkettejüket. Hirtelen. Egyszerre. Letaglózva. Megszűnt a külvilág, kiléptek a testükből, hogy aztán percek múlva visszazuhanhassanak. Sokáig feküdtek egymással összekapcsolódva, zihálva, csillogó szemekkel, mire képesek voltak megmozdulni. Mosolyogva érintették össze a homlokukat, mintha mindig ezt kellett volna csinálniuk. Most lassan és hosszan csókolták meg egymást, miközben a meztelen testük összeért. Percekig voltak így, miután kényelmesen elhelyezkedtek egymás mellett.

Az ólmos fáradtság mindkettejüket azonnal rabul ejtette. Draco a hátán fekve, becsukott szemmel küzdött ellene, Hermione a mellkasára hajtott fejjel hallgatta a férfi szapora szívverésének megnyugtató ritmusát.

– Jól vagy? – kérdezte Draco, miközben óvatosan megölelte a lányt.

– Erre volt ez az egész felhajtás? – ásított egyet a boszorkány, miközben gonoszul elmosolyodott.

Draco elvigyorodott, aztán fáradtan elnevette magát.
– Három napja nem aludtam – mormolta. – Lehetnél kíméletesebb is.

– És ezt csak most mondod?

– Te ragaszkodtál ehhez – sóhajtott Draco. – Én csak megadtam magam a vágyaidnak. És a sajátomnak.

– Szóval én vagyok az oka?

– Négy éve minden egyes rohadt képzelgésemnek te vagy az oka – ásított egy hatalmasat a varázsló. – A mostani állapotomnak is te vagy az oka. Szörnyű boszorkány.

– Értem már – kuncogott a lány. – Adok időt, hogy bizonyíthass.

– Milyen kedves tőled – jegyezte meg nevetve Draco. – De tényleg jól vagy?

– Igen, nagyon-nagyon jól – mondta komolyra fordítva a szót Hermione. – Jobban nem is lehetnék. Három nap alvás nélkül is baromi szenvedélyes vagy. Milyen vagy egyébként?

Draco öblösen felnevetett.
– Még terveim vannak veled. Nagyon-nagyon sok tervem.

– Komolyan? Milyen terveid? – simult hozzá a lány.

– Sok olyasmi, amihez kell ez az ágy vagy egy másik – ásított a varázsló újra. – Merlinre iszonyatosan fáradt vagyok. Mi lenne, ha az első tervem az alvás lenne?

Hermione néhány varázslattal magukra húzta a takarót. Kényelmesen helyezkedtek el egymás mellett. Összebújva, egymás meleg ölelésében. Elégedettebb nem is lehetett volna.

– Hiányoztál.

– Te is nekem, Hermione.

– És mi lesz a gyűrűvel? – kérdezte a boszorkány.

– Semmilyen kötelezettséged nincs, hivatalosan – mormolta Draco fáradtan. – Ha egyelőre nem akarsz kidobni, akkor nem kell semmit sem csinálunk a mágikus szerződéssel.

– Eszemben sincs kidobni téged – rázta meg a fejét a lány. – Sőt azt hiszem, hogy ezt a három hét ágynyugalmat veled akarom eltölteni.

Draco felnevetett.
– Nem hiszem, hogy a Szent Mungóban erre gondoltak.

– Örüljenek, hogy visszamegyek kontrollra.

– Szóval most már szólíthatlak hurucsibémnek? – kérdezte a varázsló.

– Draco…

– Ez kihívás?

– Később kiderítjük.

Mindketten harsányan felnevettek.

feltöltötte 2025. Dec. 19. | Nyx | hozzászólások: 0