52. fejezet
Kitüntetés

A Flint-kúria lassan rajzolódott ki a fúriafüzek lombkoronái közül. Draco és Hermione ráérősen sétáltak a védett útvonalon. A biztonság kedvéért középen haladtak nehogy egyetlen ág is megérinthesse őket. Hermione tapasztalatból tudta, hogy milyen alattomos növényekkel van dolguk, de ilyen mennyiségben még ő sem találkozott velük. A göcsörtös fák nyugodtan hajladoztak a kellemes nyári szélben, és látszólag senkit sem akartak bántani.

Draco ráérősen fogta a boszorkány kezét, miközben apró köröket simított a tenyerébe. Mindketten elégedettek voltak, nem is beszélve a közös boldogságbuborékban töltött időről, amiben az elmúlt egy hetet töltötték. Még mindig a Malfoy villa kényelmét (részleges kényelmét) élvezték volna, ha nem kapnak egy meghívást, magától Marcus Flinttől. Így kénytelenek voltak a programjukat felfüggeszteni, és egy pár órára elhagyni villát.

Volt, aki ennek nem őrült tiszta szívvel, és felháborodásának hangot is adott.

– Remélem, hogy Flint valami hasznosat akar mondani – méltatlankodott Draco, miközben fél szemmel a fúriafüzeket nézte.

– Hasznosat? Nem sok mindent mondhat. Annyi ügye van folyamatban, hogy csoda, ha egyáltalán beszélhet velünk – felelte Hermione eltűnődve. – Hivatalosan semmit sem mondhat, hiszen nem vagyunk szolgálatban.

– Akkor meg minek hívott ide? Most is otthon lehetnék. Van még pár dolog, amit szívesen folytatnék. Amit tegnap csináltál, az a fenékmozdulat… valami mennyei volt.

– Draco…

– Tudod, hogy mit jelent ez? – vigyorodott el a férfi, és úgy mosolygott, mintha legalább valami csintalanságra készült volna, valószínűleg készült is. – Később a könyvtárban megmutatom, miközben te pajzán történeteket olvasol fel jó hangosan. Kíváncsi vagyok meddig…

– Tudod az, hogy nem korábban lettünk egy pár, nem azt jelenti, hogy mindent azonnal be kell pótolnod három hét alatt, amit elterveztél vagy a fantáziádban megjelent az elmúlt négy évben. Olvassak fel, miközben te… azt csinálod, amit elterveztél. Kinek jut ilyen eszébe?

– Nekem – felelte elégedetten a varázsló. – A könyvtárat még nem próbáltam. Roxfortban mindig olyan zsúfolt volt a zárolt részleg.

– Te szegény. Alig lézengett ott pár ember – sóhajtott a boszorkány.

– Pont ettől volt túlságosan zsúfolt. Ha szexelni akartál, akkor mindig figyelni kellett, hogy ne jöjjön arra senki sem.

– Hát persze, olyan volt a zártolt részleg, mint egy kocsma Roxmortsban. Tudod a könyvtár nem a vágyaid kielégítésére van.

– Nem mondod, hogy te sosem akartál ott szexelni – nevetett Draco.

– Én ott tanultam – jegyezte meg Hermione. – Hihetetlen, hogy ti fiúk nem tisztelitek a könyvtárat.

– Én tisztelem a könyvtárat. Nekem van egy egészen tekintélyes méretű könyvtáram, ahol hosszan olvashatsz, amit akarsz.

– Borzasztóan önelégült vagy.

– Majd most meglátjuk hogyan megy a Bájitalmesterek Kalauzának hangos olvasása, ha közben kényeztetlek – ígérte sötéten csillogó tekintettel a varázsló. – Mindig hangosan akartam hallgatni azt a könyvet.

– Előbb még pajzán történet volt.

– Tudom, édes, hogy inkább a hasznos szakirodalmat szereted. És közben hátha én is tanulok valamit – mondta Draco egy még szélesebb mosollyal, majd egy apró csókot nyomott a lány homlokára. – Csak bízd rám magad. Mindketten élvezni fogjuk.

– Más választásom nem igazán van – jegyezte meg egy apró mosollyal a boszorkány. – Muszáj veled együttműködnöm. Különben lemaradok minden jóról, amit elterveztél az elmúlt négy év alatt. Különös, hogy én csak a megátkozásodat terveztem.

– Nem voltak pajzán álmaid velem?

– Nem emlékszem, hogy lett volna ilyesmi – sóhajtott a boszorkány. – Szóval kiszolgáltatott vagyok a te fantáziáidnak.

– Nem hallottam, hogy panaszkodtál volna – szólalt meg Draco, miközben közelebb húzta magához a boszorkány, és valami nagyon is arcpirítót suttogott a fülébe, majd a következőket már hangosabban mondta: – Tegnap este különösen hangos voltál.

– Én csak azt mondom, hogy van időnk egy teára a barátoddal – vetette fel a lány. – És ki van zárva, hogy itt bármit is csináljak veled. Legyen már egy kis önuralmad. Különben sem lehet ilyen sokat szexelni.

– De nincs önuramam – tárta szét a kezét a varázsló. – És különben is, legelőször nem nyújtottam olyan teljesítményt, amilyet szerettem volna.

– Már bánom, hogy megszólaltam… – sopánkodott Hermione.

– A hírnevemnek nem szabad csorbulnia.

– Draco, kérlek! – nyögött fel a boszorkány. – Igen, te nem hazudtál… pont olyan impozáns vagy, mint a könyvtárad.

– Tudod van egy elméletem.

– Komolyan?

– Aha.

– Elmondod?

– Nos, be kell pótolnom azt a négy évet – jelentette ki komoran Draco. – Ez nem csak elvi kérdés, hanem stratégiai is. Minél jobban belém esel, annál biztosabb, hogy velem maradsz.

Hermione hangosan felsóhajtott.
– Ezt a következtetést. Azt hittem, hogy valami tudományosabbat akarsz nekem mondani. De hidd el, hogy a szex koránt sem elég, hogy mindig veled maradjak.

– Megpróbálhatom ezt a mérhetetlen mennyiségű orgazmusok számával is megmagyarázni, de csak átlátnál rajtam – tűnődött hangosan Draco.

– Biztosan így van – nevetett fel Hermione. – Egyelőre maradjunk annyiban, hogy minden jól alakul.

– Jól? Pompásan.

– Pompásan – ismételte meg a boszorkány. – Randizgatunk, jól érezzük magunkat. Találkoznod kell a szüleimmel, ami nem lesz éppen egy könnyű menet. És talán neked sem ártana elmondanod a te szüleidnek.

– Az kényszerpihenőnk alatt csak veled szándékozom foglalkozni – jelentette ki Draco. – Az ég világon semmi sem zökkenthet ki. Kivéve ezt a meghívást, amire olyan készségesen igent mondtál.

– Csak a vallomástételét hallottuk Marcusnak – sóhajtott Hermione. – Hadd köszönje meg személyesen, hogy megmentetted. A felesége annyira szép virágot, és olyan szép levelet küldött mindkettőnknek. Szerintem nem halunk bele egy találkozásba.

– De után visszamegyünk villába, és még egy álmom megvalósítjuk. – Úgy tűnt Draco Malfoyra semmivel sem lehetett hatni.

– Legyen ez meglepetés, jó?

– Velem lehet tárgyalni – vigyorgott a varázsló.

A két aurort kitörő örömmel fogadták a Flint-kúriában, amire igazából nem pontosan ebben a formában számítottak. A ház ura és úrnője maguk jöttek a bejárathoz, hogy köszöntsék őket. Hermione még azon töprengett, hogyan mennyire lesz ez egy arisztokratikus, kimért találkozó, amikor Aurora Flint már át is ölelte őket. Marcus pedig, bár láthatóan még gyenge volt, de széles mosollyal az arcán fogadta őket az ajtóban.

– Gyertek be, gyertek! – sürgetett Aurora, miközben végre elengedte őket. – Ne álljunk itt a küszöbön! Annyira örülök.

– Köszönjük a meghívást.

Mire felocsúdtak volna a váratlan fogadtatásból, addigra már a nappaliban teázgattak Marcus és Aurora Flinttel. A szoba meleg volt és barátságos, teljesen más, mint amit Hermione egy tisztvérű család otthonától elvárt volna. Családi fényképek díszítették a kandallópárkányt, a frissebbeken már a legkisebb Flint is megjelent.

– Tényleg köszönöm – fejezte ki érzéseit Marcus, miközben teáscsészéjét óvatosan az asztalra helyezte. Hangja még mindig rekedt volt, és Hermione észrevette, hogy kezei enyhén reszketnek, de még sok idő kellett a gyógyuláshoz. – Nem is tudjátok, mennyire hálás vagyok nektek. Ez…egyszerűen nem is tudom, hogyan köszönjem meg.

Aurora odaült férje mellé, és megragadta a kezét. A nő tekintete hálától ragyogott.
– Hetekig nem tudtam, mi történt vele – mondta halkan. – A Mungóban senki sem tudott semmit. Azt hittem… – A hangja elcsuklott. – De most már minden rendben van. Igaz, drágám?

– De mennyire. Mostantól óvatosabb leszek a muglikkal – humorizált a varázsló, mire a felesége egy éles pillantást vetett rá. – Mostantól nem megyek az őrült muglik közelébe.

– Igen, így gondoltam. Annyira hálásak vagyunk nektek – folytatta Aurora.

– Csak a munkánkat végeztük – jegyezte meg nyájasan Hermione, bár látta Draco szemének sarkából, hogy a varázsló nem egészen ért egyet ezzel az alázatos megközelítéssel. – Nekünk az a legnagyobb öröm, hogy viszonylag minden megoldódik lassan.

– Lassan – ismételte meg Draco. – Túl sok az ügy.

– Túl kényes.

– Még messze vagyunk a végétől – vallotta be Marcus –, de már sok mindent tisztáztam. Legalábbis magamban. A kapcsolat a muglikkal, az egész rituálé… Kezdem érteni, mi történt velem.

– Ne is beszéljünk erről! – szólt közbe Draco, miközben a teáját szürcsölgette, szemmel láthatóan kényelmetlenül érezve magát az érzelmes hangulatban. – Főleg, hogy nem mindegyik nyomozásban vagyunk benne.

Hermione felsóhajtott. Tudta, hogy Draco igyekszik elterelni a témát, de ő nem engedhette el ezt a ritka alkalmat.
– Nekem azért lennének kérdéseim – kezdte, és egy kicsit feszengett a székén.
Draco csak a szemét forgatta, és Hermione tökéletesen látta rajta, hogy mit gondol. Pontosan olyan volt most, mint amikor jelentkezett az iskolában a tanórákon – azzal a bizonyos „természetesen tudni akarok mindent” kifejezéssel az arcán. Draco tudta, hogy a boszorkány mire készül, és már előre utálta. Az elmúlt napokban beszéltek párszor erről, viszont ilyenkor mindig sikerült elhallgattatnia a lányt – egy csók, egy megjegyzés arról, hogy mennyire fáradt, vagy egyszerűen csak a témát váltotta. Most ez nem jöhetett szóba. Nem Marcus és Aurora előtt.

– Az asztrális kivetülésről akarok kérdezni – folytatta Hermione határozottan, figyelmen kívül hagyva Draco morgását.

Marcus szeme felcsillant, és hirtelen sokkal elevenebbnek tűnt.
– Ez egy igazán érdekes kérdés! – Előrehajolt, majd azonnal összerándult, és Aurora aggódó pillantást vetett rá. – Még én sem értem igazán, és nagyon szeretném megérteni, hogy pontosan mi történt.

Draco és Aurora egyszerre nyögtek fel – két teljesen különböző okból, de ugyanolyan frusztráltan.

– Mióta megtörtént, azóta ezen gondolkozok – vallotta be Hermione. – A mágiaelmélet, amit az iskolában tanultunk, egyszerűen nem magyarázza meg azt, ami történt. Az asztrális test és a fizikai test közötti kapcsolat…

– Én is – bólogatott Flint lelkesen, teljesen megfeledkezve gyengeségéről. – Pontosan! Én évek óta tanulmányozom ezt a területet, de amit átéltem… Az minden elméletemnél mélyebbre mutatott. A kapcsolat során úgy éreztem, mintha…

– …mintha két különböző valóságban léteznél egyszerre – fejezte be Hermione izgatottan. – Pontosan!

– Nagyon szívesen beszélnék erről veled – mondta Marcus. – Komolyan mondom. Kevesen vannak, akik értik ezt a területet, és még kevesebben, akik ténylegesen tapasztalták. És mi ketten átéltük ezt.

– És majdnem meghaltatok – jegyezte meg Draco mellékesen.

– Veszélyesebb nem is lehetne, mint ezt tanulmányozni – sóhajtott fel Aurora, és már egy kezdődő fejfájástól szenvedett.

– Mindenképpen – bólogatott a fekete hajú varázsló, és Hermione látta, hogy Aurora aggodalommal figyeli férjét. – Azt hiszem, hogy ez komoly áttörés volt a mágiának ezen a szintjén. Szívesen tanulmányoznám. Van pár elméleti munkám, amit még a baleset előtt írtam, azokat meg kellene mutatnom neked.

– Benne vagyok! – Hermione szinte a székéből ugrott volna fel. – És azt gondoltam… Visszamehetnénk közösen a helyszínre. Azt hiszem, hogy a megmaradt mágikus nyomok elemzése segít megérteni, hogy pontosan mi történt.

– Micsoda remek ötlet! – nevetett fel Marcus, és szélesen elmosolyodott. – Pontosan erre gondoltam én is! Az energiaminták valószínűleg még mindig…

– Nem! – hangzott Draco és Aurora hangja egyszerre, olyan erővel, hogy Marcus és Hermione egyszerre pislogtak rájuk.

– Ez ki van zárva – folytatta Aurora határozottan, és átkarolta Marcus vállát. – Marcus, még alig épültél fel. Hector gyógyító azt mondta, hogy legalább még egy hétig teljes nyugalomra van szükséged. Ki van zárva, hogy elmenj kalandozni, nagyon hosszú-hossszú ideig. És senkit sem érdekel az asztrális kivetülés, amikor ennél fontosabb dolgok is vannak, amelyek kevésbé veszélyesek, mint ez.

– De szívem – Marcus úgy nézett feleségére, mint egy kisfiú, akitől elvették a kedvenc játékát –, ez áttörést jelenthet a mágia természetének megértésében. Csodálatos lenne. Évtizedek óta nem volt ilyen lehetőség…

– Nem – jelentette ki a felesége.

– Ugyanezt mondom én is – szólalt meg Draco, és jelentőségteljesen Hermionéra nézett. Hangja olyan hideg volt, mint a jég. – Ki van zárva.

Hermione felháborodottan fordult felé.
– Draco, ez tudományos… Szerintem érdemes lenne mélyebben foglalkozni vele.

– Ez veszélyes – vágott a szavába a varázsló. – És mielőtt elkezdenéd, hogy mennyire biztonságos és mennyire kontrollált körülmények között zajlana, nem. A válaszom nem.

– Ünneprontók vagytok – mondták egyszerre Hermione és Marcus, és olyan szinkronban, hogy mindannyian meglepetten néztek egymásra, aztán hatalmasat nevettek.

– Látom, hogy ugyanebben a cipőben járunk – jegyezte meg Marcus, miközben Aurora a szemét forgatta.

– Úgy tűnik – bólogatott Hermione, majd megpróbált komoly maradni. – De ettől függetlenül…

– Hermione – Draco hangja meglágyult egy kicsit. – Tudod, hogy miért mondom ezt. Majdnem meghaltál. Marcus is majdnem meghalt. Ez nem játék.

– Én csak a tudományt szolgálnám – védekezett Hermione gyengébben.

– Én meg téged szeretnélek életben tartani – felelte Draco halkan. – Szóval kérlek, ne…
Hermione felsóhajtott. Tudta, hogy Draco igazat szólt, de ez nem tette kevésbé frusztrálóvá a helyzetet.

– Rendben – adta meg magát végül. – De Marcus, azokat az elméleti munkákat mindenképpen meg kellene erről írnunk.

– Természetesen – bólogatott Marcus.

Aurora elégedetten mosolygott.
– Így már értelmes beszéd hangzik el ebben a szobában – mondta, és újratöltötte a teáscsészéket.

Pár órával később Hermione és Draco kéz a kézben indult vissza a hoppanálási pontra. Mindketten elégedettek voltak. A délután kellemesen telt – miután lemondtak az azonnali helyszíni vizsgálatról, a beszélgetés nyugodtabb vizekre evezett. Marcus mesélt a kalandozásairól, Aurora pedig bemutatta nekik a kúria varázslatos kertjét, ahol különleges gyógynövényeket termesztett. A gyerekeket is megismerték.

– Látod, nem is volt olyan rossz – jegyezte meg Draco. – Egy kellemes délutánt is eltöltöttünk.

Hermione oldalba bökte.
– Mintha én nem akartam volna eljönni ide.

– Tudom, én nem akartam eljönni – ismerte el Draco. – De a te „tudományos érdeklődésed” néha vakká tesz a veszélyekkel szemben.

– Nem mondod, hogy nem érdekes téma.

– Dehogynem. Csak gyakorlatban ne csináld.

Hermione meg akart haragudni rá, de nem tudott. Részben azért, mert tudta, hogy Draco igazat mondott. A másrészt pedig azért, mert ahogy a varázsló most ránézett – azzal a puha, aggódó kifejezéssel az arcán –, egyszerűen lehetetlen volt dühösnek lenni rá.
– Köszönöm – mondta halkan.

Draco meglepetten emelte fel a szemöldökét.
– Micsoda fordulat. Hermione Granger köszönetet mond azért, hogy megakadályoztam valamiben?

– Csak…köszönöm, hogy vigyázol rám. Még akkor is, amikor idegesítő.

– Mindig – felelte Draco egyszerűen, és megcsókolta a homlokát. – Ez a munkám. Nos, nem hivatalosan, de…

– Draco Malfoy, a védelmező lovag – nevette el magát Hermione. – Ki hitte volna?

– Senki – ismerte el Draco szárazon, egy félmosollyal.

– Akkor megyünk?

– Vár a könyvtár – sóhajtott a varázsló.

Hermione elmosolyodott, és átkarolta Draco derekát.
– Akkor vigyél haza.

– A legnagyobb örömmel.

Egy pillanattal később már el is tűntek.


***

Három hét „ágynyugalom” és „rehabilitáció” után Draco és Hermione kisimulva és feltöltődve jelentek meg a Minisztérium Átriumában. Úgy mentek végig a liftek felé, hogy nem bírták levenni egymásról a tekintetüket. Amikor a liftajtó becsukódott előttük, addig csókolóztak, amíg a második szinten lévő Auror Parancsnokságnál meg nem állt és ki nem szálltak. Addigra már csak némi pír és egy kis mosoly maradt az arcukon, és felvették a „profi aurorok vagyunk” maszkot. Szorosan egymás mellett haladtak a folyosón.

Az elmúlt időszakot legfőképpen egymás ágyában töltötték, és a lehető legmesszebbre kerülték a barátokat, kollégákat és mindenkit, akit érdekelt az eltűnésük. Leginkább Draco villájában bujkáltak, Hermione végre megismerkedett a házimanókkal, akik elkényeztették őket amennyire lehet. És idillibb nem is lehetett volna a köztük lévő kapcsolat.

A mai hivatalos első napjukon Kingsley az irodájába hívatta a két aurort, hogy megbeszéljék az ügy lezárásának részleteit.

Kingsley Shacklebolt irodája továbbra is a folyosó végén volt. Mindketten megálltak egy pillanatra a tejfehér üvegű ajtó előtt.

– Neked is déja vu ez a helyzet? – kérdezte Hermione.

– De mennyire – bólogatott Draco vigyorogva. – Csak most egy kicsit fordult a helyzet.

– Nem is kicsit.

Draco mélyet lélegzett, majd óvatosan megfogta Hermione kezét.
– Csak ezúttal már nem kell színlelnünk, hogy álkapcsolatban vagyunk – suttogta, és gyengéden megcsókolta a lány halántékát. – Mert nem vagyunk abban.

Hermione arcán elterjedt a mosoly.
– Igaz. Ezúttal együtt megyünk be, és együtt is jövünk ki – válaszolta, miközben ujjai összefonódott Draco ujjaival. – Legalábbis, ha Kingsley nem fog mindkettőnket elátkozni.

– Annyira borúlátó vagy, drágám. Lehet, hogy örülni fog nekünk.

– Örülni? Hát ebben nem vagyok ennyire biztos.

Kopogtak az ajtón, és amikor megkapták az engedélyt, beléptek. Kingsley az íróasztala mögött ült, előtte hatalmas papírkötegek tornyosultak. Felnézett rájuk, és egy pillanatra meglepődött arckifejezéssel méregette őket.

– Nos, látom, a rehabilitáció… hatásos volt. Mindketten nagyon jókedvűek vagytok, és nincs meg az a… feszültség köztetek – mondta diplomatikusan, de egy finom mosoly suhant át az arcán. – Foglaljatok helyet.

– Köszönjük.

Draco és Hermione egymás mellé ültek, és Kingsleynek nem kerülte el a figyelmét, ahogy automatikusan egymás felé fordultak, mintha mágneses vonzás lenne köztük.

– Az ügy hivatalos lezárása előtt szeretnék pár dolgot elmondani – kezdte Kingsley. – Természetesen csak azokról a részletekről, amelyek…. relevánsak a küldetés szempontjából.

Hermione elpirult, Draco pedig elvigyorodott.
– Természetesen, Shack – mondta Draco. – Hol is kezdjük?

– Talán azzal, hogy hogyan sikerült meggyőzően eljátszanotok a… kapcsolatotokat. Ez remek példája az aurori együttműködésnek. Látom, hogy megértettétek, amit mondtam nektek.

– Nagyon is hatásos volt a beszéded – bólogatott a tejfölszőke auror.

– Rájöttünk, hogy mennyire igaz…

– Elég ebből! Tényleg büszke vagyok rátok. Együtt tudtatok dolgozni, ahogy kértem. Példaértékű az együttműködésetek.

A két auror egymásra nézett, és mindketten nevetni kezdtek.
– Nos – kezdte Hermione egy kicsit kuncogva, de igyekezett komoly maradni –, azt hiszem, ez volt a legkönnyebb része a küldetésnek. Sokkal könnyebben ment, mint arra számítottunk.

Kingsley bólintott, mintha ezt várta volna.
– Értem. Komolyan mondom, hogy először még kételkedtem benne, de úgy látom, hogy remekül megálltátok a helyeteket.

– Igen – válaszolt Draco komolyabban. – A teljes hálózat feltérképezése sikerült. Huszonhárom elfogás történt, és további nyomozások indultak. Felszámolásra került a teljes mugli boszorkányszövetség. Tiberust sikerült elfogni. Viszont a sötét varázstárgyak kereskedelmének szálai teljesen megszakadtak, így ezzel még lesz dolgunk. De igazából mondhatjuk, hogy elégedettek vagyunk az eredménnyel. Granger auror?

– Teljesen elégedett vagyok. A célszemélyünket épségben kimenekítettük. Robert Evans pedig hamarosan megkapja a hosszú-hosszú azkabani büntetést, ami jár neki.

– Kitűnő. És természetesen mindketten folytatjátok a szolgálatot az Auror Parancsnokságnál. Most már hivatalosan, mint társak.

– Igen, de ezt vissza kell utasítanunk – válaszolta Hermione komoly hangsúllyal. – Bár… Szeretnénk kérni, hogy ne osszanak be minket közös küldetésekre. Sajnos, többet nem dolgozhatunk együtt.

– Mivel a kapcsolatunk magánjellegűvé vált – mondta ki Draco teljes nyugalommal, a hangja nem is lehetett volna elégedettebb. – És hivatalosan is kapcsolatban vagyunk.

Kingsley hangosan felnevetett.
– Ez nagyon jó. Majdnem hittem nektek – horkantott fel. – Merlinre, ilyen jót rég nem nevettem. Valójában van egy új ügyem számotokra. Egy másik álcázott küldetés, amelyhez…

– Ez nem fog menni – rázta a fejét a tejfölszőke mágus.

– Nem dolgozhatunk együtt – intett nemet a barna hajú boszorka is. – Draco Túl sokat jelent nekem.

– Totál belé zúgtam – mondta a varázsló. És olyan szerelmesen nézett a lányra, akinek el kellett mosolyodnia és pirulnia.

Kingsley figyelmesen végigmérte őket. Az arca rezzenéstelen maradt, de a tekintetében valami óvatos él villant. Összepréselte a száját, és előrehajolt, hogy jobban megvizsgálja a két engedetlen munkatársát.

– Szóval… akkor…

– Igen, együtt vagyunk. És te vagy az első, aki megtudja.

– Tulajdonképpen köszönettel tartozunk – szólalt meg Draco. – Ha nem küldesz közös küldésre, akkor nem valljuk meg egymásnak a mélyebb érzéseinket.

– Ez… egyszerűen hihetetlen.

– De igaz.

– Tehát… nem akartok többé együtt dolgozni, mert kapcsolatban vagytok. Hát ez… érdekes fordulat – mondta lassan a férfi, és hátradőlt a székében. Vigyorogva csóválta a fejét. – Csak tudnám, hogyan változott ekkorát a véleményetek ilyen rövid idő alatt.

– Sok időnk volt beszélgetni – mondta Hermione. – És rájöttünk, hogy sok mindenben félreértettük egymást.

– De mennyire.

Hermione kissé feszülten kihúzta magát, Draco viszont továbbra is nyugodtan, sőt enyhe mosollyal figyelte a főparancsnokot, miközben megfogta a boszorkány kezét.

– Tudjátok, miért furcsa ez nekem? – folytatta Kingsley, miközben ujjával egy vastag dossziéra bökött. – Mert két hónappal ezelőtt még minden lehetséges eszközt bevetettek, hogy elkerüljék a közös munkát. A parancsnokságon rendre hivatalos panaszokat kaptam arra, hogy ti ketten nem tudtok egy légtérben sem meglenni egymás mellett, és helytelenül viselkedtetek.

Draco vigyorogva biccentett.
– Ez melyik volt? Az a „viselkedés”, mert én túl hangosan lélegeztem, miközben Hermione az aktákat rendezte?

– Háromszor sóhajtottál öt percen belül, direkt köhögtél, hogy kizökkents, és elvetted a pennámat – vágott vissza Hermione, de a hangjában már ott bujkált a nevetés. – Megátkoztalak.

– És felborítottam Cox bokszát, aki éppen egy bájitalhamisításos ügyön dolgozott, és… összetörtem pár üveget. Három hete dolgozott rajtuk… Régen volt. De azóta minden megváltozott. Szerelmes lettem – vallotta be Draco.

– És úgy gondoltuk, hogy megpróbáljuk együtt. És nem egymás ellen – folytatta a boszorkány. – Szeretem őt.

Kingsley viszont még mindig szkeptikusan nézte őket.
– Szóval… túl jól működött a partnerség, de ezért nem dolgozhattok együtt. Mindketten egymásba szerettetek.

– Nem akarjuk elhitetni, Shack, hanem ez az igazság – válaszolta Draco, most már komolyan. – Együtt vagyunk. Nem taktika, nem játék. Ez most már személyes.

Hermione bólintott.

– Tisztában vagyunk az Aurorkódex ide vonatkozó részeivel. A 523. fejezet, 7. paragrafus szerint „érzelmileg érintett partnerek tartós, közös terepi szolgálata nem ajánlott, amennyiben az befolyásolhatja az ítélőképességet, a döntési folyamatokat vagy veszélyeztetheti a művelet sikerét.”

– Ezt tegnap este szó szerint idézte nekem – jegyezte meg Draco, mintha ez valami romantikus gesztus lett volna. – Miközben khm… vacsoráztunk. Baromira hosszúra nyúlt az a vacsora.

Hermione oldalra pillantott, az arca piros lett, de nem javította ki. Emlékezett arra a vérforraló vacsorára. Igazából az ételig el sem jutottak azon az estén.

– Átgondoltuk. Nem kockáztatunk semmit, se egymást, se másokat. Ezért kérjük, hogy a jövőben külön osszanak be minket, és ne közös akcióba. Túl nagy lenne a kockázat.

– Mindenkit kinyírnék, ha valaki bántani akarná őt – mondta mosolyogva a tejfölszőke mágus, majd megfogta Hermione kezét, a szájához emelte, és egy apró csókot nyomott rá.

– Én is megtenném ezt érte.

Kingsley sokáig nem szólt semmit. Csak nézte őket, mintha próbálná megfejteni, valóban komolyan beszélnek-e. Végül sóhajtott egyet, és a homlokát dörzsölte.

– Tudjátok… ha valaki más mondaná ezt nekem, valószínűleg azt hinném, hogy próbálnak túljárni az eszemen. De titeket látva… Azt mondom, hogy végre. Ezer éve kerülgetitek egymást. Ennek vagy gyilkosság, vagy szerelem lett volna a vége. Mindenki a parancsnokságon azt mondaná, hogy örül az utóbbinak.

Draco megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Akkor… külön küldetések?

– Külön küldetések – bólintott Kingsley. – De figyelmeztetlek titeket: ha bármelyikőtök elkezd a másik aktájába belenyúlni vagy beletrollkodni egy nyomozásba csak azért, mert „véletlenül a közelben volt”, akkor én magam fogom külön cellába zárni a kis párosunkat. Világos?

– Elfogadjuk – felelte Hermione derűsen.

– Nincs ezzel probléma – helyeselt Draco.

Kingsley felállt, a kezeit az asztalára tette, és határozottan rájuk nézett.

– Akkor menjetek. Pihenjetek még egy utolsót, mielőtt újra beindul minden. Holnap reggel jelentkezzetek Tonsknál az új beosztásért.

Draco már megfordult, Hermione is lépett volna, de Kingsley ekkor még utánuk szólt.

– Ja, még valami!

Mindketten visszafordultak.

– A Minisztérium ki akarja tüntetni a Flint ügyet megoldó két aurort és három társát, akik elbántak egy obskurálóval, lebuktatták a szervezetet és végezték az utómunkát. Az akció során végzett munkátok elismerést érdemel. A hivatalos ajánlás már folyamatban van. És… ez a fajta siker megérdemli az ünneplést.

Hermionénak elakadt a lélegzete, de nem mondta ki, amit először gondolt.

– Mi…? Tényleg? – kérdezett vissza Malfoy auror.

– A beépített művelet, az elfogások, az összegyűjtött bizonyítékok… és az álcázás hatékonysága is elismerést érdemel. Nem is beszélve az együttműködésről.

Draco újra vigyorgott Kingsley felé.
– Ha tudná a Minisztérium, hogy a siker kulcsa az, hogy mi ketten…

– Nem is akarom tudni, hogy mit csináltatok Cornwallban. Merlin szentségére. Még a végén megrovást kellene adnom nektek.

– Egészen pontosan. Nem volt szex, amíg vége nem lett az akciónak. Profin kezeltük a helyzetet.

– Micsoda öröm ezt hallani, hogy ilyen következetesek a kollégáim. Takarodjatok már ki az irodámból! – morogta Kingsley, de most már nevetett.

Draco és Hermione nem sokkal később kint találták magukat a folyosón. Kettesben. Egy ideig csendben haladtak, majd egyszer csak a boszorkány váratlanul belemarkolt Draco auror talárjába, majd egy rántással behúzta a közeli seprűtárolóba, végül nekinyomta a falnak és becsukta maguk mögött az ajtót.

– Szóval újra akarod alkotni a korábbi seprűtárolós jelentünket? – kérdezte elégedett mosollyal Draco. – Készen vagyok egy korhatáros verzióra. Alig bírtam ki, hogy akkor meg ne csókoljalak.

– Csak kettesben akartam veled beszélni, és jobb hely erre nincsen – forgatta meg a szemét Hermione. – Ez jobban ment, mint gondoltam. Kingsley jól fogadta.

– És most jönnek a többiek.

– Izgulsz?

– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – És te?

– Nem hiszem.

Hermione ahogy a szürke tekintetet vizsgálta, látta a finom ráncokat, amelyek a szemzugaiban gyűltek össze, amikor koncentrált. A seprűtároló szűk tere közelségre kényszerítette őket, és Hermione érezte a férfi meleg leheletét az arcán.

– Draco – szólalt meg halkan. – Ugye nem tervezel semmit, amivel zavarba hozhatnád magunkat?

A férfi szürke szemei egy pillanatra elárulták, amit a hangja nem. Megremegtek, majd lassan bólintott.

– Talán egy kicsit, de uralkodom magamon – ismerte be végül. – Nem Potter vagy Weasley miatt. Velük majd megküzdünk valahogy. Weasley emlékezz, már áldását adta ránk, Potter pedig örül szerintem, hogy többet nem lesz zöldborsós az abrosz a közös vacsorákon. Az én barátaimmal se lesz gond, de ne számíts rá, hogy abbahagyják a flörtölést.

Draco kezei ösztönösen Hermione derekára találtak, és egy pillanatra mindketten elfelejtették, hol vannak. A seprűtároló apró tere hirtelen melegebbé vált.

– Kingsley támogat minket – folytatta Hermione, hangja most már biztosabb volt. – És ez sokat jelent.

– Nem tudom, hogy ez támogatás-e vagy inkább belenyugvás – sóhajtott a varázsló.

– Bármi is legyen, most így lesz.

– Végre lehetünk önmagunk – bólintott Draco. – Együtt. Nekem másra nincs is szükségem.

A csend, ami közéjük telepedett, nem volt kínos. Tele volt várakozással, reménnyel és egy kis izgalommal is. Hermione érezte, ahogy Draco szíve gyorsabban ver, és tudta, hogy az övé is ugyanazt teszi. A férfi közelebb hajolt, és megcsókolta a boszorkány ajkait. Hermione érezte, hogy az egész teste lüktetett a vágytól, és vad mohósággal viszonozta azt, a háta a falhoz simult. Draco egyik keze a lány hajában volt, a másik pedig vészesen alacsonyan.

– Draco…

– Imádom, ahogy a nevemet mondod.

– Megbeszéltük, hogy ezt itt nem lehet.

– Gyors leszek – ígérte a férfi, és újra megcsókolta őt. Mélyen és szenvedélyesen.

A seprűtároló ajtaja mögött léptek zaja hallatszott, és mindketten megdermedtek, majd szétrebbentek, amikor az ajtó kinyílt. Blaise Zabini állt az ajtóban, széles mosollyal üdvözölte a két aurort. Karba tett kézzel és az ajtófélfának dőlve méregette őket.

– Nézzenek oda! Malfoyék? Ha én is kimondom a nevedet, Draco, akkor engem is bevesztek?

– Húzz a francba, Zabini! – mordult rá Draco. – Mi itt elfoglaltak vagyunk.

– Én majd addig kint őrködök, mert amúgy senki sem szexelhet a seprűtárolóban – ezt Blaise már nagyon hangosan mondta. – Ez szabályellenes. Benne van a szabálykönyvben is. 17843-as fejezet 4. bekezdésében.

– Az a mérgek tárolásáról szól – mondta félhangosan Hermione. – És már megyünk is. Te pedig tanulj meg valamit a kódexből, ha ennyire idézgetni akarod.

– Na, szóval összejöttetek? – kérdezte kaján mosollyal Blaise. – Nagyon cukik vagytok. De Hermione, ha megunnád, akkor én állok rendelkezésedre.

– Kedves – fintorodott el Draco. – Elhúznál?

– Már nem szexelhettek itt csak mondom. Mert ha megteszitek, akkor már most mindenki tudja – üvöltötte a fekete hajú varázsló. – Hallja mindenki? Malfoy és Granger szexelni akarnak a seprűtárolóban. És már hivatalos, hogy együtt vannak. A szülők is tudják.

– Nem hiányoztál, Blaise – jelentette ki Hermione.

– Nekünk ti viszont igen. Mondtam is Nott-nak, hogy biztosan három hetes szexmaratont csináltatok magatoknak és végkimerültségig élvezitek a gyönyörök hullámát. Fogadtunk, hogy valamelyikőtök bekerül kiszáradással a Szent Mungóba, aztán eszünkbe jutott, hogy Malfoy egy bájitalmester.

– Micsoda agytrösztök.

– Na milyen a másik oldalon? Minden piszkos részlet érdekel.

Zabini auror nem állt túlságosan messze az igazságtól.

– Irigykedsz? – kérdezte Malfoy.

– Persze, hogy igen. Én egy háromfejű kutyával aludtam mostanában, és nem volt a legjobb egyik fejének a szájszaga se – jegyezte meg Blaise fintorogva. – Theo üzeni, hogy többet ne kérd meg ilyenre, mert nem vállalja. Gondolhatod mit művelt a Nott-kúriában. De szerintem Theo akkor megbocsátott a kutyulinak, amikor szétrágta az apja által írt Aranyvér mindenekfelett könyvsorozat mind a százharminc példányt. Rejtély, hogy nem kellett egyik könyvesboltnak sem… Egyébként megtaláltuk a kutyus gazdáját. Egy devoni varázsló hátsókertjéből vitték el. Tenyészti ezeket a kis nyavalyásokat. Tegnap el is jött érte.

– Oh, tényleg? – tudakolta Hermione. – Úgy szerettem volna látni.

– De kár – sóhajtott Draco. – Bár egy kicsit megkönnyebbültem.

– Miért?

– Nem voltam még kész arra, hogy felássa a rózsakertemet egy engedetlen kerberoszkölyök – válaszolt őszintén a varázsló. – Aztán az alapig kiássa a cornwalli villámat, és egy sárkány felső combcsonttal futkosson a kertben… Nem akarok egy éjjel arra ébredni, hogy az ép fele is ledől a villának, és hegynyi kutyakakit kell takarítanom minden nap.

– És jó helyre kerül vissza? – kérdezte Hermione. – Remélem, hogy igen, mert ha valami kreténnek adtátok vissza, akkor…

– Lenyomoztam a pasit – szólalt meg Blaise a lehető legkomolyabban. – Nott-tal el is mentünk Winifred és Maybell képében megnézni. Esküszöm, hogy rámmozdult. Mindegy. Szóval nagyon rendes és etikus tenyésző. Azt mondta, hogy ha lesznek jövő tavasszal kiskutyák, akkor szívesen ad egyet jutalmul. Hekaté különleges vérvonalból származik, de többet képtelen voltam megjegyezni, mert körülbelül az ük-ük szülőkig visszavezették a származását. Esküszöm tisztább a vére, mint bármelyik aranyvérűnek a Szent Huszonnyolcak közül. Szóval kell kiskutya tavasszal?

– Jól van! – lelkendezett Hermione. – Ez csodálatos hír.

– Nem – szólalt meg a lánnyal egyszerre Draco, majd amikor ránézett egy kicsit változtatott. – Vagyis… nem tudom.

– Ráérünk beszélni erről – mosolyodott el a boszorkány.

– Mégis megtartjuk?

– Persze, hogy igen.

– Jajj az első közös szőrös gyerek – vigyorgott Blaise. – Imádnivaló kis család lesztek. Azt hiszem, hogy veszek nektek egy törpegolymókot.

– Fogd be, Zabini.

– Egyelőre elég, ha Mumussal megbarátkozol. – Azzal Hermione lezártnak tekintette a témát.

– Köszönöm. – Malfoy auror nagyon hálás volt. Mumus is éppen eléggé kikészítette az idegeit, mert a kis murmánc a fejébe vette, hogy kedvelni fogja. Az utóbbi időben nem tudott úgy feküdni a kanapén, hogy a kis dög ne bújt volna oda hozzá. Draco senkinek sem akarta elmondani, hogy valójában kedveli az állatot, és rendszeresen csent neki pár finom falatot a konyhából. Hermione sem említette neki, hogy mennyire átlátszó a viselkedése, és már az elejétől tudott erről a kis barátságról.

– Ideje mennünk – mondta Hermione, de nem mozdult azonnal.

– Igen – egyetértett Draco.

– Vagy inkább itt hármasban – szólalt meg Blaise is, aztán újra rázendített. – Kicsit szűkös, de izzik a levegő. Áááh, Draco, még sosem csináltam hármasban, kérlek, hogy légy hozzám gyengéd. Hermione, dobd le a ruhád…

– Zabini… Ne idegesíts már! Granger az enyém, csakis az enyém. Te ebbe a kapcsolatba nem férsz bele.

– Szörnyen önző vagy, Malfoy.

– Én önző?
– Kicsit az vagy – mondta Hermione. – De Blaise, akkor sem fér bele a kapcsolatunkba.

– Micsoda szörnyű ünneprontó páros – hangoztatta Zabini auror.

Végül Hermione sóhajtott egyet, eloldalazott Zabini mellett, aki egy pillanatra megölelte és valami olyasmit suttogott a fülébe, hogy „ne törd össze a szívét ennek a seggfejnek”, és csak mosolyogva kiment az ajtón. A folyosó fénye beáramlott a kis helyiségbe, és mindketten visszatértek a valóságba, vagyis inkább hárman. Draco oda lépett a boszorkány mellé, keze megtalálta Hermione kezét, és ezúttal nem eresztette el. Blaise pedig a legőszintébb mosollyal figyelte őket.

– Együtt – mondta halkan Hermione.

– Együtt – ismételte meg Draco, és elindultak a folyosón, kézenfogva.

– Malfoyék olyan cukik! – hallatszott Blaise hangja a háttérben.

– Fogd be, Zabini! – szóltak rá egyszerre

***

A minisztériumban a kitüntetés átadására három nap múlva került sor. Hermione lakásának ajtaján három határozott koppanás hallatszott, majd egy rövid csend. A nő a tükör előtt állt, éppen a fülbevalója kapcsával bajlódott, amikor meghallotta. Egy gyors pillantást vetett magára – a mélybordó, földig érő ruha tökéletesen simult végig az alakján, vállait csupaszon hagyta, kecses szabása pedig határozottan nem a megszokott „aurori” stílus volt. Mégis jól esett egy napra kiszakadni a bőrkabátok és varázslattal foltozott nadrágok világából.

Az ajtó kinyílt, és Draco Malfoy ott állt, az ajtóban. A szokásos üdvözlő csók helyett, Hermione inkább csak megállt az ajtókeretnek támaszkodva, és leplezetlenül végigmérte a varázslót.

Az aurori díszegyenruha szinte katonásan állt rajta – sötétkék, éjkékbe hajló anyag, ezüstgombokkal és kifogástalan szabással. A vállán a rangját jelző hímzett jelkép csillogott, mellén pedig ott volt az aurori medál, de azért még volt hely annak is, amit néhány óra múlva hivatalosan is megkap majd. Draco haja most rövidebbre volt vágva, mint a megszokott, arca frissen borotvált. Elegáns, veszettül jóképű és csak az övé.

Hermione nem tudta megállni, hogy ne álljon meg egy pillanatra, még a fülbevalója is kiesett a kezéből.

– Merlin szent szakálla… – szólalt meg elragadtatottan, aztán felnevetett. – Te… iszonyú jól nézel ki ebben.

Draco féloldalas mosolya önkéntelenül megjelent, de mintha egy kicsit el is bizonytalanodott volna.

– Tudod, amikor ezt felvettem, azt hittem, én fogok majd bókolni neked. De… – végigmérte Hermionét – …azt hiszem, veszítettem.

Hermione csak átlépett a küszöbön, mosolyogva csókot nyomott a férfi ajkára, de még nem csukta be az ajtót. Megállt előtte, közel.

– Még nincs rajtam cipő – mondta halkan. – És a hajam sincs teljesen kész. Ha készen leszek, akkor majd összemérjük, hogy ki a dögösebb. Nem baj, ha még vársz pár percet?

– Még van időnk – felelte Draco szinte azonnal, aztán egy gyors, megjátszott grimaszt vágott.

– Sietek – válaszolta Hermione, és hirtelen beljebb húzta a lakásba. – Addig is… bejössz? Ne ácsorogj az ajtóban. Hátha valaki szemet vet rád.

Hermione nevetett, majd átsétált az előszobán, Draco szorosan követte. A boszorkány a tükörhöz lépett, hogy megigazítsa a haját, és varázslattal magához hívta a leesett fülbevalót. Draco hátulról figyelte, ahogy a nő egy utolsó simítást végez a hullámos tincseken, majd elővett egy parfümöt és a csuklójára fújt belőle. A tekintetük találkozott a tükörben. Vággyal teli csillogás volt bennük.

– Komolyan – szólalt meg halkan –, ha még egy percig így nézel rám, nem garantálom, hogy egyáltalán eljutunk az ünnepségre.

– Szóval akkor ezek szerint én is jól nézek ki?

– Jól? – kérdezett vissza a varázsló. – Nem is tudtam, hogy ennyire imádom rajtad a vöröset.

– Ez mélybordó.

– Inkább vedd le a kedvemért egy pillanatra – nevetett Draco.

– El fogunk késni – kuncogott fel Hermione, miközben a férfi a nyakát csókolgatta. A tükörből jól látta a szürke szemekben az olthatatlan vágyat.

– Szerintem még van elég időnk – mormolta az alabástrom fehér bőrre, aminek az illatától teljesen elkábult. – Rengeteg időnk.

A lány hangosan felsóhajtott, amikor a varázsló meleg tenyere becsúszott a szoknyája alá, és könnyedén megszabadította a csipkebugyijától, és elmerült a forróságában.

– Egész nap erre gondoltam, hogy vársz rám így őrülten nedvesen – suttogta a fülébe Draco, miközben lehúzta a cipzárt. Hermione mély levegőt vett, és már tudta, hogy teljesen elveszett. – Meztelenül szeretnélek látni.

Egymásra néztek a tükörben, miközben Draco finom csókok kíséretében finoman lecsúsztatta a lányról a mélybordó selymet, ami lágy eséssel, kavargó tócsaként terült el a lábuknál.

– Finite Incantatem – szólalt meg a férfi, aztán a szabad kezével végig simított a boszorkány hasán, amivel minden tetoválását felfedett. Először a csípőjén lévő időnyerő tűnt fel, majd a kecses vidra a karján, a holdsarló a kulcscsontján, amit Draco éppen ajkával simított végig tétován, majd folytatódott a tarkóján lévő apró halál ereklyéi jeggyel, végül a bokáján egy apró fecske. A férfi már mindegyiket ismerte. Ajkai finoman érintették Hermione bőrét, nem birtokolva, nem követelve, csak érzékiséggel.

– Mondd el mire vágysz Hermione! – kérdezte halkan, a tükörből nézve bele a nő szemeibe.

Hermione hangja remegett, de nem a félelemtől. Hanem attól a nyitottságtól, amit csak egy olyan ember iránt érezhet az ember, aki előtt nincs szükség falakra.

– Rád! Most azonnal! De… ne vedd le az egyenruhád.

Draco ajkai halovány mosolyra húzódtak, és szemei elsötétedtek az érzéstől, amit ezek a szavak keltettek benne, miközben egyik kezével végigsimította a boszorkány oldalát, a másikkal újra benyúlt a combjai közé és elmerült a nedves forróságban. Nem volt könnyű a szemkontaktust tartani miközben nézték egymást a tükörben. Majd kattant az övcsat zárja. A barna és a szürke szempárban ugyan az a vágy égett. Egyikük sem gondolt bele igazán, hogy mennyire fel tudták egymás ajzani. És a kezdeti tűz egyáltalán nem lankadt. Még mindig pusztított, még mindig perzselt.

A férfi a nő csípőjébe mart, majd egy mozdulattal teljesen elmerült benne. Mindketten felnyögtek az érzéstől. Annyira tökéletes volt, annyira elemi. Ahogy a tükörben néztek egymásra – nemcsak testtel, hanem lélekkel összekapcsolódtak. Ez annyira más volt, annyira új. Az ütemes, kemény ritmus, amit már mindketten ismertek egyre messzebbre űzte őket az extázisban. A testük mozdulatai kapkodó ritmusban illeszkedett egymáshoz, hangos nyögéseik betöltötték a szobát.

Az izmaik reszkettek, ők pedig lassan valahol az öntudat és az öntudatlanság határán egyensúlyoztak. Már csak néhány kemény lökés, mindkettejük hangos sóhaja kellett, hogy átessenek ezen a határon. Az orgazmus hatalmas erővel csapott le mindkettejükre, Dracónak szorosan kellett tartani a boszorkány, és saját magát, hogy ne essenek el. Aztán már csak a csendes lélegzetek maradtak.

Hermione zihálva fordult meg, majd átkarolta a varázsló, aztán mohon megcsókolta, szenvedélyes vadsággal. Mikor ajkaik elváltak egymástól, mindketten kissé felszabadultan nevettek fel.

– Most már biztosan el fogunk késni – kuncogott Hermione, majd nekidőlt a varázslónak.

– Ez minden Merlin díjat megért.

– Meg fognak ölni, ha nem veszünk részt ezen – jegyezte meg a boszorkány.

– Nincs időnyerőm – kezdte Draco, miközben a boszorkány csípőjére tette a kezét, és megérintette az apró tetoválást. Majd közelebb hajolt, és azt mondta: – De ha lenne, akkor is újra és újra ezt csinálnám veled.

– Ez nem arra való.

– De arra sem, amire te használtad. Tanulásra – tette jelentőségteljesen idézőjelbe a szót a varázsló.

– Arra használnám.

– Én is. Szeretném megtudni hány féle módon tudlak kielégíteni. Ez csak nem lenne baj.

– Még jó, hogy összetörtem az összeset – sóhajtott Hermione. – Ilyen célokkal sosem adtak volna neked ilyet.

– Remek a meggyőzőerőm, és jól mutatok auror egyenruhában.

– Igen, ezért vagyunk kicsit… – majd ránézett az órára – … vagyis nagyon késésben.

– Segítek elkészülni.

– Dehogy – szólt a lány.

– Hízelgő, hogy ilyen sokat gondolsz rólam – nevetett Draco, és gonoszul elvigyorodott. – De megelégszem azzal, ha nem lesz rajtad bugyi.

– Oh, Circe szerelmére!


***


Az Átrium kandallójából kicsapó zöld tűz méterekre kilőtt és egy kis riadalmat is okozott a várakozók kötött. Draco és Hermione szinte kirobbanva léptek ki belőle, és kézenfogva azonnal futásnak eredtek. Hermione ruhájának szoknyarésze úgy libbent utána, mintha szándékosan akarta volna elgáncsolni, Draco pedig egy pillanatra megpróbálta rendbe szedni a díszegyenruháját – hiába. Már nem volt idő mindenre.

– Te jó ég, már elkezdődött? – zihálta Hermione, miközben cipője sarka kopogott az aranymozaikos padlón.

– Nem tudom, de ha most is annyira elhúzódik, mint a Minisztériumi viták általában, akkor még nyitóbeszédnél se tartanak – fújta ki a levegőt Draco, miközben egyik kezével próbálta a köpenyét kordában tartani, másikkal Hermionét húzta magával.

Mindketten nagyon jó hangulatban voltak a nyilvánvaló késésük ellenére.

Ahogy végigrohantak a hatalmas, kupolás Átriumon, az ott ácsorgó minisztériumi dolgozók döbbent arccal nézték a hivatalos aurori díszegyenruhát viselő Malfoyt és az elegáns, mélybordó ruhás Grangert, akik úgy száguldottak, mint akik épp megszegték az időmágiára vonatkozó összes törvényt, és egy időnyerőért rohantak volna.

A különterem előtti folyosón végül Hermione megtorpant mielőtt bementek volna.

– Várj! – szólt rá Dracóra, és egyenesen felé fordult. Sugárzó mosolyt villantott a férfira.

Gyors, határozott mozdulatokkal megigazította a varázsló díszegyenruhája gallérját, kisimította a köpeny vállát, majd egy pillanatra csak nézte őt. Még megigazított egy kócos tincset. És a végén egy csókkal zárta a műveletet.

– Így már tökéletes – jelentette ki Hermione. – Most menj. Ne várasd őket tovább.

Draco kissé értetlenül ráncolta a szemöldökét.

– És te? Te nem jössz?

Hermione elmosolyodott, és megrázta a fejét, de a mosolyában volt valami mély, meleg szomorúság.

– Visszautasítottam a kitüntetést.

– Mi? Mikor? – Draco értetlenül pislogott. – Miért? És miért nem szóltál?

– Mert nekem nem ez számít. Sem a medál, sem a reflektorfény. Nekem… az számít, hogy biztonságban legyünk. Hogy életben maradjunk. És hogy most itt állunk… együtt. Ez nekem a díj.

– Mi a fene? Akkor nekem se kell. Hol van egy seprűtaroló? Folytatni akarom, amit elkezdtünk.

– Ne legyél hülye. Ez az én döntésem. Nekem pedig nem kell az a díj.

– Szerinted én egy díjért csináltam? – kérdezte a varázsló. – Nem érdekel a kitűntetés. És a pénz sem. Úgyis el fogom adományozni.

– Neked ott kell lenni, Draco – szólalt meg Hermione. – Mindenkinek tudnia kell.

– Nem érdekel a múlt.

– Engem igen, hogy végre mindenki elengedje. De te menj már!

Draco lenyelte a visszavágásra készülő szavakat. Egy pillanatra csak nézte Hermionét – a nőt, aki régen a legmakacsabb ellenfele volt, most pedig a legnagyobb szövetségese, és már sokkal-sokkal több. Szerelmes belé és boldog.

A pillanatot azonban egy határozott, és igencsak bosszús hang törte meg.

– Végre, Merlin szerelmére! Hol a fenében voltatok?! – hangzott fel Tonks hangja bentről, amikor éppen a két engedetlen, zabolázatlan auror keresésére indult. – Mit álltok még itt?

A kék hajú parancsnok asszony komoly, szinte tüzes tekintettel méregette őket. Tonks sosem riadt vissza attól, hogy rendre utasítsa az aurorjait.

– Draco Malfoy, neked már rég az emelvényen kéne lenned! Kingsley tajtékzik és felfüggesztéssel fenyeget! Itt van az új miniszter! A díjat te kapod, nem valami díszes báb, akit a végén tolnak fel… Zabini már Százfűlével fenyegetőzik, de csak Granger van neki. Szóval? Akarom tudni a részleteket?

– Határozottan nem.

– Akkor?

– Megyek, megyek már!

Draco vetett egy utolsó pillantást Hermionéra, aki egy apró biccentéssel bátorította.

– Menj. Tényleg megérdemled. Szeretlek.

– Én is szeretlek.

Draco hosszú léptekkel elindult az emelvény felé, ahol már ott feszengett Blaise, Ron és Theo is. Tonks egy sóhajjal megtorpant Hermione mellett, majd a fejét csóválta a jelenetre.

– Ez olyan édes, hogy Sav-a-júj cukorért kiált – mondta a boszorkány, miközben a haja Malfoy hajszínre váltott.

– Áh… mi csak… oda vagyok érte – vallotta be Hermione.

– Mindenki tudja. Régóta – sóhajtott Tonks. – Nem ismerem régóta az unokatestvéremet, de le sem tagadhatná, hogy szerelmes.

– Eszméletlenül jól áll neki az az egyenruha – sóhajtott válaszul a boszorkány.

– Várjunk egy kicsit! – szólt közbe a parancsnok, majd vörös színre változtatta a haját. – Te visszautasítottad a Merlin rendet? Komolyan? Neked is ott van a helyed.

Hermione vállat vont, miközben nézte, ahogy Draco odahajol a többi barátjához, akik feszengve álltak, és hallgatták a frissen kinevezett miniszter beszédét.

– Elvi kérdés – válaszolta a boszorkány. – Neki viszont egy igazán nagy elismerés. És így a legjobb. Nem mondta, de nem tudja az utóbbi időben úgy kinyitni a Prófétát, hogy ne lapozott volna idegesen. Éppen itt az ideje, hogy elfelejtsék azt, hogy valaha volt Sötét Jegye. Így is nagyobb figyelmet kaptunk, mint vártuk.

Tonks a fejét rázta, de halvány mosoly bujkált a szája sarkában.
– Tudod, ha nem te mondtad volna ezt… Jó, elfogadom, de tudod, hogy megérdemelnéd.

– Te is tudod, hogy mi lenne az, amiért elfogadnám a Merlin rendet – szólalt meg hűvösen Hermione.

– Luna gyilkosa miatt.

– Pontosan.

– Luna… mindannyiunkat megrázott, de tudod, hogy azt ő tette magával, nem volt idegenkezűségre utaló nyom – mondta Tonks, aztán támogatóan megérintette a boszorkány vállát.

– Átvitt értelemben értettem, és meg fogom találni.

– Hermione…

– Most mi lenne, ha Dracóval foglalkoznánk? Ez az ő pillanata, és persze a srácoké. Mindegyikre nagyon büszke vagyok, még ha az agyamra is mennek.

– Soha nem okozott még ennyi papírmunkát egyik aurorom se, mint Malfoy, Zabini és Weasley – jegyezte meg Tonks cinkos mosollyal, majd témát váltott. – Úgy tűnik, hogy remek az összhang kettőtök között Dracóval.

– Nagyon is.

A boszorkány elmosolyodott, őszintén és szerelmesen. Valahogy muszáj volt elmennie innen, hogy ne kelljen tovább pirulnia.

– De most megkeresem Narcisszát és Luciust.

– Persze menj csak. Később beszélünk.

Hermione egy utolsó pillantást vetett az emelvény felé, majd kihúzva magát, elindult a vendégeknek fenntartott székek irányába. A terem zsúfolásig megtelt, a meghívottak között voltak minisztériumi vezetők, rangidős aurorok, mágikus kutatók, sőt még néhány nemzetközi vendég is. De Hermione szeme csak két ismerős alakot keresett.

Lucius Malfoy elegáns, fekete frakkban, botját térdén pihentetve ült az első sorban, feszes tartással figyelte a társaságot, de az arcán mintha nem tudta volna eldönteni, hogy büszkeséget vagy színtiszta meghatottságot mutasson. Narcissa mellette ült, sötétkék ruhájában olyan volt, mintha egy porcelánfestmény elevenedett volna meg, de a tekintete puha és meleg volt, amikor megpillantotta Hermionét.

Hermione tiszteletteljesen meghajtotta a fejét, és odalépett hozzájuk.
– Mr. Malfoy, Narcissa – köszönt csendesen, de határozott hangon. – Örülök, hogy eljöttek.

Lucius kissé felvonta a szemöldökét, de aztán bólintott. A válasza lassan, de őszintén jött:
– A fiamért bárhová elmegyek.

– Rémes, hogy szólni sem akart. – Narcissa felállt, és Hermione felé hajolt, egy pillanatra megérintette a karját. Az érintés nem volt hivatalos, nem volt formális – inkább cinkos, női gesztus volt, tele elismeréssel. – Köszönöm, drágám, úgy örülök, hogy van valaki, akinek még megvan a józan esze és Draco mellett van.

– Nem hagyhattam, hogy a szülei lemaradjanak erről az ünnepségről. Ez nem lett volna fair.

– Tényleg hálás vagyok – mondta halkan Narcissa. – Hogy mellette állsz. Ez… mindennél többet jelent.

Hermione egy kicsit meghatódva bólintott.
– Ez csak természetes.

Lucius enyhén felköhögött, mint aki nem szeretne túlságosan elérzékenyülni egy nyilvános helyen és nem szeretné, ha a két nő beszélgetése hosszúra nyúlna, de a keze megmozdult Narcissa kezén, mintha biztosítaná magukat: ez most valóság. A fiuk valóban ott áll az emelvényen.

Hermione helyet foglalt mellettük, és csendben figyelte, ahogy a frissen kinevezett mágiaügyi miniszter – egy elegáns, középkorú férfi, akinek hangja erőteljesen töltötte be a termet – beszélni kezdett az aurorhálózat fontosságáról, és azokról, akik a frontvonalban dolgoztak a varázsvilág biztonságáért. Utána Kingsley beszéde következett.

Draco az emelvényen állt, kissé zavarban, de egyenes háttal. A szeme néha elkalandozott a tömeg fölött, majd megállt ott, ahol Hermione ült. Elkapta a pillantását. A két tekintet találkozott – és ebben a néma pillanatban ott volt minden: a küzdelmek, a kétségek, az út, amit bejártak, és a bizalom, amit egymás iránt építettek. Nem is figyelte, hogy mit mondanak.
– Hol voltál, Malfoy? – kérdezte fojtott hangon Weasley.

– Nem tartozik rád.

– Hagyd már! Szerelmes és barátnője van – szólalt meg Zabini. – Ha nem az ágyban voltak akkor bolond.

– Csinos abban a ruhában – jegyezte meg Theo.

– Fogd be! Neked itt se kellene lenned – szólt rá Blaise. – Egyébként tényleg csinos.

– Mi az, hogy nekem itt se kellene lennem? Én azonosítottam az obskurust! Írtam milliónyi tanulmányt róla, és csak úgy mondom, bejárok ahhoz a mocskos szemétládához az Azkabanba. Többet megtudtunk erről a mágikus rendellenességről, mint eddig bárki – húzta ki magát a férfi. – És felajánlottak nekem egy állást a Szent Mungo kutatói csapatában is.

– Míg mi végeztük a piszkos munkát – morogta Ron. – Tudod mennyit körmöltem?

– Tudod mennyi papírmunka egy kutatás? – vágott vissza Theo. – Majd akkor beszéljünk ki mit érdemel.

– Fejezzétek már be! – szólt rájuk Draco fojtott hangon. – Éppen kitűntetnek minket.

A hangja elhalkult, és hamarosan már mind a négyen a miniszterre figyeltek, akit éppen akkor szólítottak a szónoki emelvényre, amikor Kingsley újra színpadra hívta.

A mágiaügyi miniszter tekintete végigpásztázta a tömeget, és amikor megszólalt, hangja méltóságteljesen csengett a nagyterem boltívei alatt.

– Tisztelt vendégek, kollégák, barátok! A mai napon nem csupán elismeréseket adunk át, hanem tanúbizonyságot is teszünk arról, milyen értékeket képvisel a Mágiaügyi Minisztérium és az Auror Parancsnokság. Az elmúlt hónapok eseményei ismét bebizonyították, hogy bátorság, szakértelem, és az együttműködés ereje képes legyőzni a legsötétebb fenyegetéseket is.

A hallgatóság elcsendesedett. A miniszter hangja magabiztosan folytatta:

– Ma azokat a varázslókat tüntetjük ki, akik nem csupán kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, hanem példát mutattak. Olyan helyzetekben is helytálltak, ahol más talán meginogna. Ők nemcsak szakemberek, hanem emberek is voltak – empátiával, lojalitással, áldozatvállalással.

A miniszter rápillantott a jegyzeteire, majd felemelte a tekintetét.

– A Merlin rend bronz fokozatát az a varázsló kapja, aki tudásával, elemzőképességével és kitartó munkájával döntő jelentőségű információt szolgáltatott egy obskurus azonosításához, valamit hozzájárult ennek megértéséhez. Az általa készített tanulmányok nélkül nem kaphattunk volna teljes képet egy elfeledett, de még mindig a varázsvilágban jelen lévő szörnyűséges állapotról. Kérem, Theodore Nottot, hogy fáradjon közelebb!

Taps köszöntötte az első jelöltet. Theo kissé megszeppenten, de egyenes tartással lépett közelebb. Kezet fogott a miniszterrel, aki feltűzte a kitüntetést, majd a barna hajú férfi átvette a díjat, meghajolt, majd csak ennyit mondott:

– Köszönöm. Tényleg csak ennyit mondanék. És… tessék az olvasni a lábjegyzeteket is. Ott rejlenek a válaszok a sorok közötti kérdésekre.

A közönség nevetett, a taps újra felzúgott. Theo lesétált, a díját a kezében forgatta, mintha maga sem hinné el.

– A Merlin rend ezüst fokozatát kapja az a személy, aki stratégiai gondolkodásával és hidegvérével irányította a kommandós műveletet. Az ő vezetése alatt sikerült elfogni a mugli boszorkányszövetség több kulcsszereplőjét. Fogadjuk tapssal: Ronald Weasley-t!

Ron kissé zavarban, de határozott léptekkel ment a miniszterhez, megkapta a kitüntetést. A díjat átvéve ide-oda nézett, mintha keresné, mit mondhatna. Végül egyszerűen csak ennyit mondott.

– Köszönöm! Remélem, anya hallottad ezt.

A közönség hangosan nevetett, aztán újra tapsolt, persze leghangosabban a Weasley család. Ron lelépett az emelvényről, még mindig kicsit vörösen, de széles vigyorral.

– A következő díjazott kivételes diplomáciai érzékkel dolgozott a határvonalon. Közvetítő munkája kulcsfontosságú volt az ellenséges csoport felszámolásában és a mágikus-mulgi kapcsolatok fenntartásában. Ugyanakkor kemény munkája a kommandós csapattal együttműködve példaértékű. A Merlin rend ezüst fokozatával tüntetjük ki: Blaise Zabinit!

Blaise, mint akinek ez a szereplés a legtermészetesebb dolog, elegánsan és széles mosollyal fogadta a gratulációkat. Megköszönte a díjat, majd így zárta:

– Néha az információ hatásosabb fegyver, mint egy pálca. És ezt nem csak a könyvtárosok mondják. Köszönöm az elismerést!

A taps sokáig szólt utána, ahogy leszökkent az emelvényről, és pacsit adott Theónak és Ronnak.

A miniszter most egy pillanatra elcsendesedett. A következő szavakat lassabban, ünnepélyesebben ejtette ki.

– És végül… a Merlin rend arany fokozatát az a varázsló kapja, aki nem csupán kiválóan helytállt a terepen, hanem életet mentett. Egy obskurálóval való párbajban tanúsított önfeláldozása, Marcus Flint megmentése, valamint a társa – Hermione Granger – megóvása, mind példaértékűek. Kérem a színpadra: Draco Malfoyt!

A terem tapsvihartól zengett. Hermione felállt, és büszkén, a tenyerét csípőjéhez szorítva figyelte, ahogy Draco lassan felsétált a színpadra. Nem sietett. Minden lépésében ott volt a súlya annak, amit maga mögött hagyott – és annak is, amit elért.

A díjat átvette, majd megállt a mikrofon előtt. Egy pillanatig csak állt ott, mintha keresné a szavakat. Aztán megszólalt – egyszerűen, őszintén:
– Köszönöm.

A szeme Hermionét kereste, és meg is találta. Mosolygott. Draco eredetileg csak köszönetet akart mondani, de aztán mégis folytatta:
– Aki mellettem állt, tudja, mi mindent jelent ez a díj. És azt is tudja, hogy ő nélküle nem lennék most itt. Ezért a legnagyobb köszönet neki jár. Hermione Grangernek, aki nélkül nem tudtam volna ezt az akciót véghezvinni.

A terem ismét tapsban tört ki, és ezúttal nem csak udvariasságból. Amikor Draco lesétált a színpadról, többen vállon veregették, de elsőként Harry lépett elé.

Egy pillanatig csak nézték egymást, aztán Harry nyújtotta a kezét. Erősen megrázta.

– Jól csináltad, haver. És… köszönöm. Hogy megmentetted Hermionét.

Draco ránézett, majd elmosolyodott.
– Nem volt kérdés, hogy meg fogom.

– Mit gondoltok? – szólalt meg mögöttük Blaise, aki mindkét auror kollégáját hátulról átölelte. – Ezzel a díjjal lehet csajozni? Tudom, hogy nektek arany van, de akkor is. Ilyet nem mindenki kap.

– Csak úgy ragadtak rám a nők – forgatta meg a szemét Harry.

– Sejtettem – nevette el magát a fekete hajú auror. – Holnap magammal is viszem a klubba.

– Nekem már kettő van – jött oda Ron is. – Jól fog mutatni a kandalló tetején.

– Én egy külön termet csinálok a Nott-kúriában – szólalt meg vidáman Theo. – Miután a kis Hekaté kibontotta az ebédlő és a szalon közötti falat, jó nagy lett a hely. Egy csarnokot csináltatok a díjaimnak és kitüntetéseinek.

– Honnan lenne neked annyi díjad, hogy megtölts vele egy csarnokot, te kuka főnix – ugratta Blaise, és meglökte a vállát.

– Roxfortban kaptam pár díjat, oklevelet. Csak mondom. És még kapni fogok párat.

– Ha rajzolsz pergamenre… Áúúú… Ez az ütést fájt.

– És hol fogsz ebédelni, ha a Nott dicsőségek csarnoka készen lesz? – érdeklődött Draco szórakozottan.

– A csarnokban – felelte magától értetődően Theo. – És ha kész, akkor talán megengedem, hogy ti is csatlakozzatok.

– És ki az a Hekaté – kérdezte Ron. – Milyen nő az olyan, amelyik kibontja az ebédlő falát?

– Háromfejű.

– Mi van?

Draco végül nevetve elmesélte a történetet Ronnak is a kerberoszkölyökről.

Eközben Hermione visszaült a székébe, de a szemében ott csillogott valami mélyebb, nem csak meghatottság, hanem valami sokkal emberibb: büszkeség.

Lucius halk hangon megszólalt Hermione mellett, miközben tovább nézte a fiát, aki felszabadultan nevetett a barátaival és a kollégáival.
– Köszönöm, Miss Granger!

Hermione nem nézett oldalra, csak előre.
– Nekem semmit sem kell megköszönnie. Dracónak csak meg kellett találnia, hogy ki ő a maga jogán. Nem a Malfoy név alatt. Hanem sajátként. És így végre mindenki tudja, hogy milyen keményen dolgozott.

– Büszke vagyok rá.

– Akkor mondja el neki. Örülni fog.

Narcissa halkan bólintott, és egy sóhajjal szorította meg a férje kezét. Kimondhatatlan örömmel és büszkeséggel néztek egymásra.
– Menjünk gratulálni neki, kedvesem!

– Remek ötlet. Ön is jön, Miss Granger?

– Áh, majd később. Menjenek csak nyugodtan! – mosolygott rájuk a boszorkány.

Draco a terem oldalában állt, körülötte kisebb csoportokban aurorok, kollégák és régi ismerősök nevetgéltek, veregették a vállát, kezet ráztak vele. A díjat még mindig a kezében tartotta – nem mintha nem lett volna rá méltó hely a zsebében, hanem mert… furcsa érzés volt. Valódi. Megérdemelt.

Ahogy oldalra pillantott, megpillantotta a szüleit, akik lassan közeledtek felé a vendégek között. Narcissa ruhája légiesen lebegett, Lucius pedig egyenes tartással, de szokatlanul lágy arckifejezéssel haladt mellette.

Draco megfeszült egy pillanatra – a régi reflex, mint a „jólfésült Malfoy-fiú” állt volna ott régen, mereven, várva a dicséret helyett egy hideg, számító észrevételt. De most nem volt miért védekeznie.

Lucius megállt előtte. Egy szívdobbanásnyi csend telepedett rájuk, aztán a férfi kissé bólintott. Az apja kinyújtotta a kezét a fia felé, és határozottan megrázta a kezét.

– Draco – szólalt meg csendesen. – Gratulálok.

Nem volt benne felesleges dicsfény, sem színpadias pátosz. Őszinte volt. Férfi a fiához.

Lucius felemelte a kezét, aztán – mindenki meglepetésére, aki látta – egy pillanatra a vállára tette a kezét. Szinte már gyengéden. És rámosolygott. Nem egy politikai mosollyal, hanem úgy… ahogy még talán sosem.

– Büszke vagyok rád – mondta végül Lucius.

Draco némán bólintott. A torka elszorult egy pillanatra, de nem szólt, csak halványan elmosolyodott. Nem volt szükség rá. Nem volt szükségük semmilyen plusz szóra vagy felesleges magyarázatokra. A két Malfoy talán életükben először meghatottan álltak egymás mellett, egy-egy őszinte mosollyal.

Narcissa eközben előrelépett, és nem törődve a nyilvánossággal, nem foglalkozva az arisztokrata önmérséklettel, két karjával szorosan átölelte a fiát. Nem szólt azonnal. Csak tartotta, és gyengéd anyai kezével megsimogatta a fia hátát. Ki kellett nyújtóznia, mert jóval alacsonyabb volt Dracónál, de semmi sem érdekelte.

Draco halkan kifújta a levegőt, és hagyta, hogy az anyja hozzá bújjon, akár egy kisgyerekhez. Egy pillanatig újra olyan volt minden, mint valaha régen – vagy épp olyan, amilyennek mindig is lennie kellett volna.

– Tudtam, hogy több van benned, mint amit a világ látni akar – suttogta Narcissa a fülébe. – És most már mindenki tudja, hogy így is van. Annyira büszke vagyok rád.

Draco becsukta a szemét egy rövid másodpercre.

– Köszönöm, anya.

Narcissa hátrébb lépett, de még megfogta a fia kezét. Egyik ujjával végigsimított az egyenruha díszén, ahol a kitüntetést viselte.

– Nagyon jól áll.

Lucius csak állt mellettük, tekintete komoly, de békés volt.
Draco bólintott. Nem volt szükség további szavakra.

A család egy pillanatra hármasban maradt, míg a tömeg körülöttük mozgott, ünnepelt, beszélgetett. Egy kamera villant, ami megörökítette ez a pillanatot számukra. A Malfoyok viszont csendben álltak, és nem árnyékban, nem a megítéletek között, hanem egy új fejezet hajnalán.

Miután az ováció egy kicsit lecsendesedett, Draco Hermione keresésére indult.

A benti erkély félreeső, magas boltíves nyílásai mögött a zaj elhalkult. A Mágiaügyi Minisztérium egyik régi, elfeledett folyosója végén bújt meg ez a kis hely, csupán néhány kőpárkányos ülőalkalmatosság, egy kicsiny, kőfaragásokkal díszített korlát, és egy varázsfényekkel díszített mennyezet, amely halványan tükrözte az átrium mozgását odalent.

Hermione egyedül állt ott, könyökét a hideg kőkorláton pihentetve. Lentről felhallatszottak az ünneplők zaja, a nevetés, poharak koccintása, távoli beszélgetések foszlányai. A díjátadó véget ért, a legtöbben már az ünnepi fogadáson élvezték az este kötetlenebb részét.

De a boszorkány csak figyelte őket onnan fentről, mintha kívülálló lenne. Vagy inkább: mintha tudatosan választotta volna a csendet.

Aztán halk lépteket hallott maga mögött. Nem kellett hátrafordulnia.

– Sejtettem, hogy itt vagy – szólalt meg Draco hangja, csendesen, de kissé rekedten. – Az egyetlen hely az épületben, ahol még nem toltak eléd egy pohár pezsgőt, és nem gratulál egy kolléga vagy minisztériumi dolgozó sem.

Hermione elmosolyodott, de továbbra is az alant mozgó tömeget nézte.

– Tudod, gyakran jártam fel ide az első évem után. Még gyakornokként. Itt senki nem keresett, és itt lehetett… átgondolni a dolgokat – magyarázta a lány.

– Remek hely. Megosztod velem?

– Nem is tudom.

– Van egy kis csokibéka a zsebemben – jegyezte meg a varázsló.

– Éhen halok már.

– Nemsokára leléphetünk, és elviszek valahova – ígérte Draco.

Időközben a varázsló megállt mellette, elég közel ahhoz, hogy megérezze a parfümje finom illatát, de nem ért hozzá. Egy darabig csak álltak csendben, aztán Draco finoman átkarolta a boszorkányt, és megcsókolta a feje búbját.

– Nem tudom, hogyan csinálod – szólalt meg végül Hermione, miközben belesimult az ölelésébe. – Hogy képes vagy elviselni ennyi embert, ennyi elismerést, ennyi… figyelmet. Engem teljesen kimerít.

Draco elmosolyodott.
– Nem mondom, hogy nem zavar. Csak… talán sok ilyen rendezvényen vettem már részt.

Hermione bólintott.
– Áh, az arisztokrata fiú.

– Tudom, tudom, megtöri a képet rólam, hogy nem vagyok tökéletes.

Egy újabb csend ereszkedett közéjük, de ez nem volt kínos. Inkább mély, tartalmas. Az a fajta csend, amelyben már nincs szükség bizonyításra. Aztán Draco finoman megérintette Hermione kezét, és tenyerébe csúsztatta az ujjait.

– Tudod, mit nem mondtam még ma?

– Mit?

– Azt, hogy mennyire gyönyörű vagy ebben a ruhában. Már ott, a lakásban is… csak nem volt rá időm.

– Szerintem ezt bőven kifejtetted – nevette el magát a boszorkány. – Miattad nincs rajtam bugyi.

– De ezt szebben is kifejezhettem volna – vigyorgott tovább a varázsló. – Tudod szavakkal. Tényleg lélegzetelállító vagy. És örülök, hogy itt vagy velem.

Hermione arca kipirult, és csak megszorította a kezét.
– Gratulálok a díjadhoz – mondta végül.

– Köszönöm! De miért utasítottad vissza a tiédet? – kérdezte a férfi, miközben még szorosabban ölelte magához. – Felfogtam, amit mondtál, csak…

– Nekem ez nem számít – fintorodott el válaszul. – És téged akartalak látni díszegyenruhában, és ezt a legjobb helyről nézhettem.

– Nem szeretem ezeket a rendezvényeket, és az ilyen hatalmas felhajtást. Sosem lehet igazán hozzászokni. Megtanulhatod kezelni, de ennyi – morogta Draco, majd halványan elmosolyodott. – Bár nagyon jól esett. Mármint… mindenki gratulált…

– Tényleg megérdemelted. És ők is. Ron, Theo, Blaise.

Draco felnevetett, halkan, fáradtan.

– Tudod, régen azt gondoltam, hogy egy kitüntetés semmit sem jelent. Hogy csak a politika, a név számít. De ma… Jó érzés volt. De még jobb, hogy te itt vagy.

Hermione féloldalasan felé fordult, szeme mély, meleg barna volt az alkonyi fényben, amit a varázsfáklyák szórtak szét. Draco lehajolt hozzá, és egy lágy csókot nyomott a homlokára.

– Úgy örülök neked.

– Csak egy dolgot nem mondtam el a beszédemben – szólalt meg Draco. – De ezt csak neked akarom elmondani.

– És mi volna ez? – kérdezte Hermione.

– Szeretlek – mondta ki a férfi egyenesen a lány fülébe, aki csak elmosolyodott és megfordult Draco ölelésében, hogy belenézhessen a szürke szemekbe.

– Én is szeretlek téged.

Lent a tömeg újra felnevetett, valaki elejtett egy tálcát, egy pezsgősdugó hangosan pattant el. Az élet ment tovább. De ott, a félreeső erkélyen, csak ők ketten voltak, egymást csókolva a halvány fényben.

– Szóval? – kérdezte a varázsló.

– Szóval?

– Elvihetlek végre egy rendes randira? – kérdezte Draco egy kaján vigyorral.

– De mennyire – nevetett a boszorkány.

Nem sokkal később maguk mögött hagyva a Minisztériumot és az ünneplő tömeget az Abszol útra hoppanáltak.

Epilógus

A Malfoy-villa ezen a reggelen ragyogott a napsütésben ezen a reggelen. Az ép része szinte vakítóan csillogott a kristálytiszta fényben, míg a Bombarda átokkal sújtott fele továbbra is feketén fenyegető maradt. A kissé elvadult rózsabokrok illata betöltötte a levegőt. Az épület hatalmas ablakain keresztül aranyszínű sugarak szűrődtek be, amelyek táncoló porfelhőket világítottak meg a csendben álló szobákban. Hermione és Draco kellemes estét töltöttek a ház csendjében, ahogy már megszokták az elmúlt hónapokban. Miután visszatértek a rendes kerékvágásba és folytatták aurori munkájukat minden hétvégét Cornwallban töltöttek, és a villa felújításán dolgoztak – a könyvtár polcait rendezték újra, a vendégszobákat festették át, ami végre kapott egy mennyezetet is és lassan visszahozták a régi fényét ennek a büszke épületnek, amely túl sokat látott. De még rengeteg munka volt hátra.

Arra nem számítottak, hogy a nyugalmukat egy éles, átható csengés zavarja meg ezen a szép, verőfényes szombati reggelen. A hang váratlanul hasított a békés csendbe, mintha valaki szándékosan akart volna mindenkit felriasztani álmából. És ez így is volt.

A ház ura mogorván emelte fel a fejét a puha párnáról, szőke hajfürtjei összekuszálva hullottak a homlokába. Álmosan pislogott, miközben a pálcája után kotorászva mormogott valamit érthetetlen káromkodásokat. Az ágy melletti éjjeliszekrényen hagyott tárgyak között tapogatódzott, de a pálca seholgy sem akadt a keze ügyébe.

Semmi kedve nem volt felkelni a kényelmes ágyból, különösen nem egy ilyen korai órában, amikor tervei voltak a boszorkánnyal, aki most megmozdult az ágy másik felén. Valószínűleg nem volt vészhelyzet, mivel akkor már a ház körül elhelyezett védőbűbájok mind riasztottak volna – a falakon végigfutó rúnák világítottak volna, és a levegő maga is remegni kezdett volna a varázslatok erejétől. Nem is beszélve más, kevésbé kellemes hatásokról.

Újra csengettek. Még hangosabban, kitartóbban, szinte követelőzően.

– Mi a fene lehet ez? – kérdezte félhangosan a szőke férfi, hangja rekedt volt az álomtól, aztán bosszúsan felhúzta a zokniját, amelynek a párja ki tudja merre volt. A kissé heves péntek estéjüknek köszönhetően több ruhadarab is szanaszét hevert a szobában.

– Csengettek – szólalt meg Hermione, aki éppen akkor ébredt fel a zajra, gesztenyebarna hajfürtjei szétterültek a párnán. Egy hosszú ásítással figyelte, ahogy a varázsló idegeskedve kaptja magára a ruháit – előbb a nadrágot, amely a szék támláján hevert, majd a tegnap esti inget, amely jócskán gyűrött volt és hiányzott pár gombja. Persze ez a hanyag elegancia is jól állt neki. Hermione belegondolni(egybeírva) sem akart ő hogyan festhet most. Bár, ha nem lett volna olyan mérges, Draco biztosan egy édes csókkal köszöntötte volna. Erre most csak a mogorva énjét kapta.

– Nincs is csengőm – méltatlankodott Draco, miközben a gallérját próbálta egyenesre igazítani. Valóban nem emlékezett rá, hogy valaha is lett volna csengő a házban – a Malfoy-családban mindig az volt a szokás, hogy a látogatók egyszerűen kopogtattak a nagy, tölgyfa bejárati ajtón, vagy a ház elött megjelentek, és a házimanók értesítették az urakat. De ez az épület a saját villája volt. Még nem ismerte ki teljesen. És vendégeket általában csak ritkán fogadott.

Megint megszólalt a csengő. Most még hangosabban, még kitartóbban, mintha a látogató tudta volna, hogy bent vannak, és egyszerűen nem volt hajlandó feladni.

– Szerintem van csengőd – kuncogott fel a boszorkány, hangja vidám volt a reggeli álmosság ellenére is. Elhúzta a takarót maga fölött, és kíváncsian figyelte Draco egyre idegesebb mozdulatait. – Legjobb lenne, ha megnéznéd, ki az. Hátha valami fontos.

– Megölöm, bárki legyen is az – mondta a varázsló komor elszántsággal, aztán a nyakát megmozgatva – amely az éjszakai rossz testhelyzetektől zsibbadt volt –, és megállt az ágy előtt. Szürke szemei még mindig álmosak voltak, de már egy veszélyes fény is megjelent bennük.

– Jusson eszedbe, hogy auror vagy – figyelmeztette Hermione, bár a hangjában inkább szórakozottság volt, mint valódi aggodalom. Tudta, hogy Draco csak morgolódik, de valójában sosem bántana senkit ok nélkül. Malfoy auror nem volt ebben ennyire biztos. – Tudod, hogy mi nem ölünk.

– Ez Theo lesz vagy Blaise – állapította meg a férfi, miközben végre megtalálta a pálcáját az éjjeliszekrény tetején, egy félig üres vizes pohár mellett. – Egyikük sem képes normális időpontban érkezni sehova. És biztos vagyok benne, hogy bosszantani akarnak minket.

– Nem vártuk őket.

– Oh, különösen kifinomult képességeik vannak arra, hogy az agyamra menjenek. De most betelt a pohár. Elrontották a reggelünket.

– Elrontották?

– El.

– Terveink voltak? – kérdezte a boszorkány.

– Voltak – csikorgatta a fogait a varázsló.

Újra csengetés.

Majd még egy.

És még egy.

– Ha őket megölöd, az nem számít? – kérdezte Hermione tréfásan, szemöldökét felvonva.

– Pontosan – vigyorodott el végre a férfi végre, és az arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott. A korábbi bosszúság helyett most már szinte vidám kegyetlenség jelent meg az arcán, mintha már előre örülne annak, hogy megleckéztetheti a barátait a korai ébresztésért. – Jössz?

– Persze.

Miközben még tízszer megismétlődött az idegesítő, szinte követelőző csengetés, amely most már a villa minden sarkába behatolt. A hang egyre türelmetlenebbnek tűnt, mintha a kinn álló valaki pontosan tudta volna ez mennyire idegesítő, és egyszerűen nem volt hajlandó távozni válasz nélkül. Hermione gyorsan magára kapta a ruháit – a tegnap esti blúzát és szoknyáját, amelyek a szőnyegről és a padlóról szedett fel –, miközben Draco már türelmetlenül topogott az ajtóban. Aztán mindketten lesiettek a főkapuhoz.

– Nyugodj meg!

– Nem vagyok ideges – mondta a férfi.

– Áh nem – sóhajtott Hermione. – Mindig remekül kezeled ezeket a helyzeteket.

– Később megnyugtathatsz – vigyorodott el Draco. – Ígérem nem bánod meg.

– Egy igazi szörnyeteget szabadítottam el – nevetett fel harsányan válaszul a lány.

Draco szórakozottsággal és némi morgással kitárta a nehéz, fő ajtót, készen arra, hogy az arcába vágja annak, aki merészelte megzavarni a szombat reggeli nyugalmukat, és mielőtt még belekezdett volna az átkozódásba, megtorpant. Szája félig nyitva maradt, és a szavak egyszerűen elakadtak a torkában.

– Mi a fa… – kezdte, de a mondata félbeszakadt, ahogy lebámult a látvány láttán.

Egy Bazibumm bűbájjal megnagyított, széles fonott kosár hevert a bejárat előtt, olyan nagy, amilyet eddig nem látott. A kosár sötétbarna fűzfavessződből készült, és furcsa, ritmikus mocorgás hallatszott belőle – valami élő dolog volt odabent. Először egy halk morgás szűrődött ki, majd apró karmok kaparászó hangja, ahogy az a valami próbált szabadulni. A kosár hirtelen hevesen rázkódni kezdett, mintha a benne lévő lény végre elég erőt gyűjtött volna a kitöréshez.

Mielőtt bármelyikük szólhatott volna, egy nagy, élénk fekete háromfejű kutya – egy dán dog méretű, de annál jóval különlegesebb – masnival díszített fejeit dugta ki a kosárból. Mindhárom szája egyszerre tárult ki boldog ugatásra, és a hat szeme ragyogóan, örömteljesen nézett fel rájuk. A masnik, ami egy-egy piros, selyem szalagból készült, kissé ferdén ültek, mintha a kutya próbálkozott volna levakarni őket az út során. Boldogan, vidáman csaholva köszöntötte a két megmentőjét, farokcsóválása olyan heves volt, hogy az egész teste remegett tőle, nem is beszélve a kosárról.

– Hekaté! – kiáltott fel Hermione elragadtatva, és Draco háta mögül kiszabadulva egyből leguggolt, hogy megsimogassa mindhárom fejet. A kislány izgatottan nyalogatni kezdte Hermione arcát mindhárom szájával egyszerre, miközben a teste szinte rázkódott az örömtől. – Nézd csak, milyen nagy lettél! És milyen gyönyörű vagy!

Időközben Draco csak állt és bámult, az álla szinte a földig ért a döbbenettől.
– He… hát… Ez hihetetlen – dadogta, miközben próbálta felfogni, hogy mi történik. – Azt hittem… azt hittem, hogy… vagy ez… hogyan…

Theo és Blaise pont ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjenek a villa kapujában, karjukban színes csomagok és egy hatalmas, kék szalaggal átkötött torta. Csillagszóró bűbájt bocsátottak mindenkire - arany és ezüst szikrák szálltak a levegőben, amelyek kis csillagocskákká alakultak, mielőtt eltűntek volna.

– Meglepetés! – kiáltották kórusban, hangjuk visszhangzott a villa udvarán.

– Boldog szülinapot, Draco! – köszöntötték vidáman, miközben nevetve nézték barátjuk megdöbbent arcát, aki még mindig a háromfejű kutyát bámulta, mintha nem hinné el, amit lát.

– Mi van, haver? Nem örülsz?

– Úgy nézek ki? – kérdezte a tejfölszőke mágus. – És a születésnapom már majdnem három hónapja volt.

– Tudjuk – mondta Blaise. – De nem tudtuk megünnepelni. Rendesen.

– Sem a jókívánságokra, sem a buli meghívásra nem válaszoltál – tette hozzá Theo. – Úgyhogy nélküled ittuk le magunkat.

– De rossz lehetett nektek – morogta Draco.

– Ajándékot sem tudtunk adni – felelte Zabini auror, aki egy szeretetteljes vigyorral mutatott Hekatéra, aki éppen azon volt, hogy kiugorjon a kosárból, és egyenesen Hermione nyakában kössön ki. Draco már tudta, hogy az ajándék természetesen nem neki szól. – De Theónak tegnap zseniális ötlete támadt. Tudjuk mennyire szomorú voltál miatta.

– Ajándék…

– Nem kell szabadkoznod, Draco – szólalt meg Theo. – De sokat tanakodtatunk, hogy mit adhatnánk meg, ami neked nincs neked, amid még nincs…

– És pont egy háromfejű kutyára gondoltatok?

– Ne haragudj, Draco – vette át a szót Blaise. – Mit nem tudunk neked olyan tökéletes ajándékot szerezni, mint Hermione.

A férfi csak karba tette a kezét, és sötét pillantásokkal méregette a két varázslót, akiknek eddig sosem volt ennyire kardinális kérdés egyetlen születésnapjának megünneplése sem.

– Nyilván nem is akarunk olyan ajándékot adni, mint Hermione – jegyezte meg vigyorogva Theo. – Azért kicsit fájt, hogy nem engedted megünnepelni a születésnapodat.

– Mondasz is valamit, vagy továbbra is az idegeimen akarsz táncolni?

– Már megértettük, hogy szexmaratont tartani Hermionéval valószínűleg fontosabb volt, mint a barátaiddal együtt ünnepelni.

– Tudjátok ti egyáltalán, hogy mikor van a születésnapom? – kérdezte Draco, aki a születésnapját pontosan az akció idején töltötte.

– Nyáron – vonta meg a vállát Zabini.

– És utólag is lehet ajándékozni – mondta Nott egy vállrándítással.

– Valahogy mind a ketten élveznénk a kifulladásig tartó szexet.

Draco nem akarta őket kijavítani, sem beszámolni, hogy igazság szerint utószületésnapi ajándékként egy igazán romantikus vacsorán vett részt Hermionéval, amit egy nagyon jó beszélgetés és tánc követetett, bár az estének a végén természetesen szeretkeztek is, majd egymás karjaiban aludtak el. De ezt az élményt inkább megtartotta magának.

– Tartozol nekünk egy mesével – tette karba a kezét Theo. – Nem is tudtuk, hogy mi folyik köztetek. És mindent részletet tudni akarunk tudni.

– Én csak a szaftosakat akarom hallani. Az évek óta tartó előjátékot végignéztem – nevetett fel Zabini. – És már ideje beavatnotok a barátaidat is. Lassan kellene egy közös nagy buli itt a villában. Már a Próféta is írt rólatok könyörgöm, szóval elég volt ebből az elzárkózásból. Kviddicsezni akarunk… vagyis meghallgatni, hogy hogyan halad a kapcsolatotok.

– Én mindent tudni akarok – ismételte meg Nott. – Ki kezdeményezett, ki szeretett bele kibe először, ki kezdeményezte az első szexet, milyen volt három hét együtt? Most milyen a kapcsolatotok így hónapok távlatában? Összebújva alszotok-e? Van még temérdek kérdésem.

– Merlinre… Tényleg ki kellene nyírnom titeket.

– Most miért? Kezdjük az elején. Három hétre eltűntél magyarázat nélkül. Aztán egy teljesen random embertől kellett megtudnom, hogy Hermionéért dobog a szíved, aki még mindig Hekatét babusgatja, és nem is figyel ránk, akivel te három hetet végigszexeltél, nekünk meg semmit se mondtál. A Prófétában olvastam rólatok cikkeket. Aztán elkezdtetek dolgozni, de minden baráti találkozóról kivontátok magatokat. Milyen barát az ilyen?

– Tőlem tudod, te kretén. De majd azért szóljatok, ha nagybácsik lettünk – vigyorodott el Blaise. – És megengedem, hogy rólam nevezzétek el.

– Már megbocsáss, de szerintem a Theo sokkal jobban illik a Malfoyhoz és a Granger-Malfoyhoz is. Előkelőbb.

– Blaise mindenhez megy. Blaise a barátod, Blaise a szeretőd, Blaise az isten.

– A fenét! – intette le Nott. – Ha egy nő a Theodore-t sikítja szex közben az jobban hangzik, mint a Blaise.

– Kímélj meg attól, hogy nem tartasz itt egy hangpróbát – jegyezte meg Draco egy sötét pillantással. – És mikor fejezitek ezt már be ezt?

– Én megengedem azt is, hogy Zabininek hívjanak az ágyban – folytatta tovább a barátja. – A Nott nem hangzik jól.

– De… csak mondogasd ütemesen egymás után többször.

Blaise láthatóan hosszasan elgondolkozott ezen.

– Na elég már! – rivallt rájuk Draco, akinek már nagyon kezdett elege lenni az egész beszélgetésből. Hermione közben semmit sem hallott, mert végig a kutyus dédelgetésével volt elfoglalva. – Mi a fenét keres itt ez a kutya? Úgy volt, hogy visszavisztek a tenyésztőnek.

– Vissza is vittük. De annyira bántátok, hogy nem maradhatott veletek – válaszolt Blaise. – És pocsékul éreztünk magunkat. Sokat tanakodtunk, aztán gondoltuk megpróbáljuk visszahozni. És sikerült.

– Én nem igazán akartam kutyát… – morogta a varázsló.

– Tudom, Draco, a szíved mélyén te is meg akartad tartani – nézett rá lebiggyesztett ajakkal Theo, miközben a szívére tette a kezét. – Hát nézd milyen aranyos ez a kis szörnyeteg, aki miatt új cipőket kellett vennem és kiásta anyám kedvenc rózsáit. És amikor hajnalban vonyítja a holdat három féle szólamban. Csodálatos. Aztán amikor beengeded a lakásba, akkor úgy horkol az ágyad mellett, mint egy orrsövényferdüléses hegyi troll. Minden pénzt megér egy ilyen kutya. Nézd meg milyen boldog Hermionéval. Áááh hiányozni fog ez a dögség.

A társaság leheletnyi szarkazmust érzett a varázsló szavaidban.

– Nem bírtuk otthagyni a tenyésztőnél, így hogy nektek esélyetek sem volt kipróbálni milyen is lenne közösen gondozni egy állatot – mondta Blaise, és alig tudta elrejteni a vigyorát, amikor meglátta Draco villámokat szóró tekintetét. – Aztán úgy gondoltuk, hogy meglepünk téged. És most itt van, ő.

– És hoztam egy számlát a károkról, amiket csinált – vigyorgott Theo. – Természetesen többet ne kérjetek meg, hogy vigyázzak rá.

Hermione közben nehezen kiemelte a kiskutyát, és sugárzó mosollyal ölelte magához. Nem volt egyszerű, mert már legalább kétszer akkora volt, mint korábban.

– Ugye még áll a megállapodásunk? – kérdezte a boszorkány. – Annyira édes! Nézd meg, ahogy mosolyog rád.

Draco felnyögött. Egy újabb vesztes csatában maradt alul, amit annyira nem bánt, de tudta, hogy hamarosan nem lesz olyan nyugalmas az élete, mint korábban. A három fejű kutya viszont kitörő örömmel fickándozott az ő csillogószemű boszorkánya kezében.

– Persze, megtartjuk.

– Szeretlek – mondta lány, és egy apró csókot nyomott Draco ajkára, akit időközben a boszorkány kezében tartott kutya teljesen összenyálazott.

– Gyertek, be fiúk – invitálta be őket Hermione, mielőtt a tejfölszőke mágus bármit is mondhatott volna. – Hamarosan kész lesz a reggeli.

– Jól hangzik.

– A kedvenc szavam a reggeli.

Mire feleszmélt Draco hivatalosan is kutyatulajdonos lett. Elrontották a reggelét, amit egészen máshogy és az ágyban képzelt el, és hamarosan gödrökkel ássák teli a kertjét lesz tele a kertje. Ő pedig nem tudta, hogy meddig elég a szívében lévő szokatlanul meleg érzés, hogy ne akadjon fent ilyen apróságokon.

– Nem akaromk kutyát – mondta ki hangosan, amit Mumus panaszos nyávogása kísért, aki időközben megjelent a bejáratnál, és tisztes távolból megszemlélte az új jövevényt, majd Draco mellett maradt, mintha csak támogatni akarná, és tudná, hogy a következő hetekben, hónapokban rendszeresen kényszerül majd futásra.

Draco és Mumus egymásra néztek. A félmurmánc hangosan dorombolva körzött a lábánál, majd a férfi megforgatta a szemét, és Mumus társaságában elindult befelé a reggelizni.

Minden a legnagyobb rendben volt.

feltöltötte 2025. Dec. 24. | Nyx | hozzászólások: 4

by Móki @ 2026. Jan. 15.

Szia!
Nagyon jó lett a sztori, nagyon jól megírtad, köszi!
És nagyon tetsik, hogy lesz folytatása! 😊

by Nyx @ 2026. Jan. 19.

Szia,
Jajj nagyon köszönöm! Már aggódtam, hogy senkinek sem tetszik :) De már megnyugodtam :)
Úgy örülök!!!!!! Nemsokára érkezem azzal is, de arra egy picit még várni kell.

by Aglent @ 2026. Feb. 04.

Szia!
Nagyon-nagyon köszömöm ezt a történetet. Imádtam olvasni. Minden benne volt, amit szeretek: humor, némi civakodás, akció, kaland, rejtélyek, nyomozás, happy end.
Biztos újra előveszem majd később. Elolvastam, miről fog szólni a folytatás. Az is nagyon jónak, izgalmasnak igérkezik.

Köszönöm szépen az adventi naptárt is. Nagyon jó lett. Bár sajnos nem nagyon volt időm karácsony előtt olvasni, de utána mind bepótoltam. Az első napi sztori nem igazán jött be, de a többi tetszett. A kedvencem talán az utolsó lett, amelyikben Scorpius kisbaba. A saját novellád pedig őtült jó volt. Köszönöm mégegyszer.

by Nyx @ 2026. Feb. 05.

Szia,

Én köszönöm, hogy elolvastad! Úgy örülök neki, hogy tetszett:) Nekem is egy nagyon jó élmény volt írni, és remélem, hogy majd a folytatás is tetszeni fog. Már jó pár fejezet megvan abból is, és hamarosan elkezdem feltenni a részeket. Ha minden jól megy, akkor tavasszal már érkezik is.

Nagyon szívesen az adventi naptárt! :) Már évek óta össze akartam egyet rakni. Igen, az első napi történet nagyon elvont lett, mostanában olvastam ilyen tündéres sztorikat és annak hozta a vibeját. Jajj igen! Scorpius babás ezért is került az utolsó napra, nekem is az egyik az egyik kedvenc. Köszönöm szépen! Annak is nagyon örülök, hogy a saját novellám is tetszett. És nagyon szívesen! Ez nekem mindig öröm :)