24. fejezet
Most pedig, arról a Limerickről…


Perselus Piton

Perselus nem szeretett nyilvánosan beszélni. Passzív-agresszív módon leszólni a diákokat az osztályteremben rendben volt. Egy varázslókkal és boszorkányokkal teli terem előtt állni viszont nem. Talán, ha csak egy Wizengamot tisztviselőiből álló esküdtszék lett volna, akkor nem lett volna baj. De ma a tárgyalóterem tele volt nézőkkel, ugyanúgy, mint az elmúlt hónapban minden nap, amíg a háborús perek zajlottak.

Mély lélegzetvétel.

Nincs szükség az okklumenciájára, meg tudod csinálni.

– A bíróság Perselus Pitont szólítja a tanúk padjára – szólt egy női hang.

Tudtam, hogy nyugtatót kellett volna innom.

Lassan betért a tárgyalóterembe, és nem kevés ismerős arcot vett észre a tömegben. Potter persze ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön, vidám csapatával együtt. Az elviselhetetlen kretén még bátorítóan mosolygott is rá.

Őszintén. Együtt végzünk egy kis kártevőirtást, és most nem hagy békén.

Perselus elfoglalta a helyét a terem közepén, és a főszónokra nézett, remélve, hogy gyorsan vége lesz ennek az egésznek.

– Most, hogy az összes tárgyalás befejeződött, nyilatkozatokat fogunk felvenni azokkal kapcsolatban, akik életüket vesztették a csatában. Rodolphus Lestrange nevében kíván ma felszólalni?

– Igen.

– Rendben, Mr. Piton, kérem folytassa.

Piton vett egy nyugtató lélegzetet.
– Rodolphus Lestrange bonyolult ember volt. Olyan embe, aki élvezte az élet egyszerű örömeit, de akinek az élete korántsem volt egyszerű…

~~~~~~~~

Harry Potter

Piton meg volt győződve arról, hogy ma senki sem fog eljönni az udvarba, hogy meghallgassa a beszédet, amelyet Rodolphus nevében tervezett elmondani. Harry azonban másképp tudta. Rengeteg ember volt szemtanúja annak az áldozatnak, amit Rodolphus hozott, és cserébe hajlandóak voltak meghallgatni a történetét.

– Potter, adok neked tíz galleont, ha a beszéde végén tósztot mondasz Mardekár kígyójára – suttogta Malfoy.

– Tíz galleont?! Kopj le, van egy tömör arany evőeszközkészletem, amit eladhatok, ha ennyire elkeseredek.

– Rodolphus is ezt akarta volna.

– Pfft, ő azt akarta volna, hogy egy üveg bort lehúzzunk, miközben azt a limericket szavaljuk Mabelről, a vámpírról, amit legalább hatszor mondott nekünk a csata előtt.

– Milyen limericket? – kérdezte Ron.

– Shhh – sziszegte McGalagony. Mindhárman visszatértek a roxfortos időkbe, és azonnal elhallgattak.

Ó, Istenem, most elzárást fog adni nekem…

Nem, várj, nem teheti!

Nincs hatalma felettem…

Mégis, valószínűleg jobb, ha nem idegesítjük fel, eléggé ijesztő.

Miután Piton befejezte a beszédét (Harry nem koccintott Mardekár kígyójára, ha esetleg kíváncsiak lennétek), felálltak, hogy kifejezzék a támogatásukat. Nagyon meglepő volt, hogy milyen sokan csatlakoztak hozzájuk ebben a tettben, a nézőtéren ülők több mint fele talpon volt. A mai nap nem arról szólt, hogy tisztázzuk Rodolphus nevét, csupán arról szólt, hogy elmondjuk a történetét. Bármilyen döntést is hoz majd később a Wizengamot, Rodolphusnak most úgysem számítana.

Harry a barátaival együtt vonult ki a tárgyalóteremből, beszélgetve és köszönve azoknak, akiket már rég nem látott. Miután a Minisztérium Átriumának egy csendes sarkában álltak, és vártak Piton-re, Ron vigyorogva közeledett feléjük.
– Nos, ami azt a limericket illeti…

– Nem tudod kezelni a limericket, Weasley, érzékeny természeted van – válaszolta Malfoy, miközben Hermione játékosan megpaskolta a karját.

– Nekem nem! – Ron tiltakozott.

Harry megforgatta a szemét.
– Rendben, ez így megy.

Volt egyszer egy Mabel nevű vámpír,
Akinek a periódusai mindig elég stabilak voltak,
Minden teliholdkor,
Elővett egy kanalat,
és az asztal alá itta magát.

– Ez undorító – mondta Ron, és a vigyor azonnal eltűnt az arcáról.

– Ez volt Rodolphus kedvence! Ne beszélj csúnyán a halottakról, Weasley – szidta Malfoy.

Ha a végén még összevesznek, beküldöm McGalagonyt.

– Ami a limerickeket illeti, elég ügyes – jegyezte meg Hermione.

– Talán egy emléktáblára kéne felíratni neki – javasolta Malfoy.

Malfoynak volt pénze arra, hogy szinte bármit megtehessen, amit csak akart, így Harry egészen biztos volt benne, hogy ez az emléktábla hamarosan létezni fog.

– Szép munka, Perselus!– kiáltott McGalagony, amikor Piton közeledett feléjük.

– Igen, szép volt! – Harry lelkesen mondta neki.

Piton a homlokát ráncolva nézett rá.
– Kérlek, hagyd abba!

Akkor még mindig utál engem…

A férfi olyan idegesítő volt. Harry a csata óta próbált kedves lenni hozzá, de olyan volt, mintha egy kaktusszal akart volna barátkozni.

– Potter, tíz galleont adok neked, ha megmondod Pitonnak, hogy megint jó munkát végzett –sziszegte Malfoy a fülébe.

– Abbahagynád végre! – közölte vele Harry dühösen.

A fenébe is, hogy bírja ezt Hermione elviselni!

– Készen állsz az indulásra? – kérdezte Piton, és rendkívül frusztráltnak tűnt, amiért a következő órákat vele kell töltenie.

A „Piton megnyerése” hadművelet mindjárt elkezdődik.

– Alig várom, akarja a megtiszteltetést? – szólt Harry.

Abban a pillanatban, amikor Harry megpróbálta megfogni a karját, Piton lecsapott rá a pálcájával.

A kurva anyját…

– Jajj! Ez meg mi volt?! – kiáltott fel, amikor hallotta, hogy Ron, Hermione és Malfoy vihognak mögötte.

– Nem szeretem, ha hozzám érnek – mondta egyszerűen Piton. – Hoppanálj magad Roxmortsba. Őszintén, Granger, te mindenhová hoppanáltad őket?! Alig tudnak maguknak valamit csinálni. – És ezzel Piton egy reccsenéssel eltűnt.

– Tetszik, hogy megint én vettem magamra a balhét – panaszkodott Hermione.

– Ki fogjuk őt hagyni a buliból – mondta neki Malfoy.

– Milyen buli?! – válaszolt Hermione, mielőtt Harry apparátusba lépett volna.

Piton már a kastély felé vezető úton menetelt, amikor Harry megérkezett Roxmorts faluba. Bosszúsan felszisszent, és rohant, hogy utolérje.
– Tudja, illik megvárni a barátait.

– Te nem vagy a barátom – erősködött Piton.

– De igen, az vagyok, és ez ellen nem tehet semmit – mondta Harry egyszerűen.

– Elviselhetetlen vagy – szipogott Piton.

– Köszönöm.

Piton szája sarkának enyhe rándulása elárulta Harrynek, hogy a mosoly ellen küzd… vagy talán széllel küzdött… akárhogy is, jó volt látni az érzelmek némi nyomát.

– Nálad van a Kő? Tudom, hogy Miss Granger nélkül valószínűleg elfelejtenéd a pálcádat, ezért gondoltam, hogy jobb lenne most ellenőrizni, mielőtt átmegyünk a védővarázslatokon.

Milyen udvariatlan. Csak néhányszor felejtettem el a pálcámat…

– Nálam van az a rohadt kő – dühöngött Harry.

Kellemetlen csendben folytatták útjukat a kastély felé. Harry kereste a társalgási témát, de valahányszor kinyitotta a száját, Piton fájdalommal fenyegető pillantást vetett rá.

Olyan rohadtul drámai.

A Roxfortban csend volt, minden diákot korán hazaküldtek a csata után. Feltéve, hogy minden javítási munkálatot időben elvégeztek, az iskola februárban újra kinyitott volna. A fizikai javítási munkálatok nagy részét már elvégezték, de a mágikus varázslatokat újra kellett varázsolni, és ez a jelek szerint hetekig is eltarthatott.

A hetedik emeletre vezető ismerős ösvényen lépkedtek, és a folyosón folytatták útjukat, amíg el nem érték az üres falat, ahol a Szükség Szobája rejtőzött. Piton azonnal elkezdett fel-alá járkálni, miközben Harry figyelte, nagyon kíváncsi volt, hogy a Szobában mit találnak ki erre a nagyon különleges kérésre.

– Csak utánad – jegyezte meg Harry szarkasztikusan, amikor Piton kirántotta az ajtót, és hátrafelé tekintés nélkül besöpört. Ez Piton ötlete volt, és Harry szerint meglehetősen zseniális ötlet. Bár amikor ezt megpróbálta elmondani Pitonnak, a férfi csak gúnyosan rávigyorgott.

– Ó – jegyezte meg Hary, amikor belépett, a szoba kicsi volt, egyetlen középen álló magányos talapzaton kívül semmi díszítés vagy bútor nem volt benne. – Nos, ez furcsa módon kiábrándító, bár az esztétikádat ismerve, azt hiszem, nem kellene meglepődnöm.

Piton rávillantott.
– Ez a szoba nem arra való, hogy szórakoztató hely legyen, arra való, amikor a diákoknak útmutatásra van szükségük.

– Szóval még csak le sem ülhetnek ide? Nem ártott volna egy széket kérni a Szobából?!

– A Szobától nem kérsz dolgokat, Potter, az dönti el, hogy mire van szükséged az igényeid alapján… innen a név. Azt gondolnád, hogy a Miss Grangerrel való barátkozás, az ő intellektusa, kicsit rád dörzsölődött volna, de még mindig ugyanolyan süket vagy, mint mindig.

Csak nem Hermionét bókolta meg?

– Nem veszek tudomást a sértésről, mert nagy örömömre szolgál, ha azt mondhatom Hermionénak, hogy intelligensnek tartod. – Piton úgy nézett rá, mint aki mindjárt megátkozza, ezért Harry gyorsan hozzátette: – Biztos vagy benne?

– Potter…

– Szólítson Harrynek.

– Nem.

– Nem fogom abbahagyni a kérdezősködést.

– És én sem fogom abbahagyni a nemet. Ahogy mondtam, Potter, ez a terem azoknak a diákoknak nyújt segítséget, akiknek szükségük van valamire. Ha van valami, amit megtanultam a tanítás siralmas munkája során, akkor az az, hogy a diákoknak, többnyire, útmutatásra van szükségük. Úgy vélem, hogy a Feltámadás Kövén keresztül hozzáférhetnek korábbi igazgatóikhoz, akik ezt az útmutatást megadhatják nekik. Ha egy diák más okból próbál bejutni ide, a Szoba nem fogja megengedni. Bár Malazár segítsen azoknak a diákoknak, akik Dumbledore-t vagy Phineast látják ebben a szobában, valószínűleg több kérdéssel maradnak, mint válasszal.

– Lehet, hogy tagadja, de szerintem valójában nagyon is törődik az itteni diákokkal.

Piton szeme bosszúsan megrándult.
– Higgye el, Potter, önző okokból teszem ezt. Inkább küldhetek ide diákokat, minthogy magam foglalkozzak velük.

Harry bólintott.
– Bízom benned… mert a barátom vagy.

– Megpróbálsz rávenni, hogy átkozzalak, ugye?

Harry felnevetett, miközben elővette a követ a zsebéből, készen arra, hogy a talapzatra helyezze. Abban a pillanatban, ahogy ujjai köréje záródtak, egy kísérteties alak jelent meg előttük.

– Tudod, borzasztóan jó látni, hogy mindketten jól kijöttök egymással.

– Anya! – Harry felkiáltott, és rámosolygott.

Tudtam, hogy el fog jönni.

Látta, ahogy Piton nyelt egyet, és néhány nyugtató lélegzetet vett.

– Lily.

– Ez egy csodálatos dolog, amit csinálsz – mosolygott. – Nekem, sokakkal együtt, jól jött volna egy kis útmutatás, amíg az iskolában voltam.

Harrynek le kellett néznie a padlóra, ahogy a nő szavai nyomán érzelmek áradata töltötte el. Valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy láthatja az anyja szellemét. Bár szomorú volt, tudta, hogy helyesen cselekedtek. Nagyon könnyű lenne, ha valaki megszállottja lenne a Kőnek, vagy helytelenül használná. Ami, ha a Három Testvér története igaz volt, igazán szörnyű ötlet volt.

– Ez az egész Piton professzor ötlete volt – mondta Harry, és sunyi pillantást vetett Pitonra.

– Perselusnak sok jó ötlete van, például amikor meggyőzött, hogy csináljak Petuniának egy csokitortát sárból – kuncogott melegen.

– Nem az én hibám, hogy olyan hülye volt, hogy megette. Honnan lenne két hatévesnek annyi pénze, hogy vegyen egy tortát? – Piton ajka mosolyra húzódott.

Már megint ott tart, talán a mosolygás rendszeressé válik.

Harry felhorkant egy nevetést.
– Nem is tudtam, hogy mindketten ismertétek egymást gyerekkorotokban…

– Ó, igen, Perselus és én jó barátok vagyunk – erősítette meg, miközben Piton gyorsan pislogni kezdett.

– Basszus, Per, majdnem elsírtam magam az előbbi beszéded hallatán. Nem is tudtam, hogy ennyire szeretsz.

Mindketten felugrottak Rodolphus hangjára, és megfordultak, hogy lélekben egy serleg bort kortyolgatva lássák Dumbledore-t maga mellett.

– Ne hívj Pernek! Holtan ugyanolyan idegesítő vagy, mint élve – mondta neki Perselus dühösen.

– Ugyan már, Perselus, ne beszélj csúnyán a halottakkal – kuncogott Dumbledore. – Egyébként megbocsátom, hogy kiraboltad a síromat.

– Nem emlékszem, hogy bocsánatot kértem volna – vágott vissza Perselus.

– Hé, Harry!

Harry megfordult, hogy meglássa az apját, aki az anyja háta mögül kukucskált elő.

– Szia, apa! – sugárzott, amikor Piton felnyögött mellette.

Apja szelleme kínosan feltartotta a kezét Piton felé.
– Tégy úgy, mintha itt sem lennék, Pipogyusz, csak azért jöttem, hogy üdvözöljem Harryt!

– James! Ne hívd így Perselust! – dorgálta meg az anyja.

– Igen, apa! Piton professzor és én már barátok vagyunk, nem lehetsz vele gonosz – nevetett Harry.

– Ó, az isten szerelmére… – Piton úgy nézett ki, mint aki komolyan megbánta ezt az egész ötletet.

Dumbledore lassan odalépett, megcsodálta a talapzatot.
– Vigyázni fogok erre a szobára, Harry, és gondoskodom róla, hogy a kő a megfelelő célokra legyen felhasználva.

– Valódi feltámasztás nem megengedett – jegyezte meg Sirius, miközben megjelent Rodolphus mellett, kezében a saját serlegével.

– Nem hiszem el, hogy magaddal vitted a jó bort, azt már élveztem – jegyezte meg egy új alak, akit Harry nem ismert fel. – Ó, te biztos Harry vagy. Regulus vagyok, örülök, hogy megismerhetlek… kísértelek… meglátogatlak? Nem is tudom. Akármi is ez, mindenképpen jó.

Talán ez életem legjobb pillanata.

– Ó igen, ez az egész Potter szellembarátainak összejövetele elragadó – húzta el magát Piton.

Talán nem is Piton életének legjobb pillanata.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


HÁBORÚ UTÁNI FRISSÍTÉS

Én vagyok az! Phineas Nigellus Black a háború utáni frissítéssel! Fogadok, hogy kíváncsiak vagytok, mi történt ezt a meglehetősen „villámcsapásszerű” csatát követően. Ne mondjátok el Perselusnak, hogy ezt mondtam, úgy tűnik, nagyon keményen dolgozott azon, hogy gyorsan, minimális veszteséggel érjen véget. Először is, azt hiszem, a „jófiúkról” kellene beszélnünk:

Az arany fokozatú Merlin-díjat kapták:

Harry Potter – hajnali hármas klub alapító tagja és mindenre képes harmadik ember.

Hermione Granger – Hírhedt pöcsrabló és házimanó traumatizáló.

Draco Malfoy – Szintén a hajnali hármas klub alapító tagja. Mindenkit lenyűgözött a pizsamájával és azzal, hogy képtelen volt a ruhás fürdőszobában kiverni. Eléggé szerves része volt az egész küldetésnek, és sok hasznos meglátással szolgált. (Tudom, mindannyiunknak voltak kétségeink az elején.)

Ronald Weasley – én sem tudom, miért kapta meg… Nos, igazából jól harcolt a csatában, és megölt egy medált, szóval azt hiszem, meg kell adnunk neki egy kis elismerést.

Dobby – Az első házimanó a varázslótörténelemben, aki megkapta a Merlin-rend arany fokozatú kitüntetését. Lássuk be, megérdemelte azok után, aminek tanúja volt.

Regulus Black – A kitüntetést Harry Potter posztumusz vette át, és büszkén lógott Regulus szobájában Grimmauld téren.

A Főnix Rendjének tagjai (egykori és jelenlegi) – Sirius Black (elfogadta Harry Potter), Edgar Bones (elfogadta Susan Bones), Caradoc Dearborn (elfogadta Minerva McGalagony), Dedalus Diggle, Elphias Doge, Aberforth Dumbledore, Albus Dumbledore (elfogadta Aberforth Dumbledore és Harry Potter), Benjy Fenwick (Elfogadta Minerva McGalagony), Arabella Figg, Rubeus Hagrid, Alice Longbottom (Elfogadta Neville Longbottom), Frank Longbottom (Elfogadta Neville Longbottom), Remus Lupin, Dorcas Meadowes (Elfogadta Minerva McGalagony), Marlene McKinnon (Elfogadta: Minerva McGalagony), Rémszem Mordon (Elfogadta: Nymphadora Tonks), Lily Potter (Elfogadta: Harry Potter), James Potter (Elfogadta: Harry Potter), Gideon Prewett (Elfogadta: Molly Weasley), Fabian Prewett (Elfogadta: Molly Weasley), Perselus Piton, Emmeline Vance (Minerva McGalagony fogadta el), Fleur Delacour, Hestia Jones, Minerva McGalagony, Kingsley Shacklebolt, Nymphadora Tonks (kérlek, ne hívd Nymphadorának), Arthur Weasley, Bill Weasley, Charlie Weasley és Molly Weasley. (Kizárva: Mundungus Fletcher és Peter Pettigrew nyilvánvaló okokból.)

Folytathatnám, de egész nap itt lennék, és 30 perc múlva keretfényezésem lesz, úgyhogy lekerekítem ezt a mondatot: Minden diák és polgár, aki harcolt vagy támogatta a Roxfortban vívott végső csatában, és nem szerepel a fenti listán, szintén megkapta a Merlin-rend első osztályú kitüntetését.

Most pedig térjünk át a Merlin-rend ezüst fokozata:

Narcissa Malfoy – vagány anya. Sokan úgy vélték, hogy Narcisszának meg kellett volna kapnia az arany fokozatú Merlin-rendet, de a Wizengamot nem nézhette el a legutóbbi események előtti mulasztását. Narcissa kegyesen elfogadta a kitüntetést, de a vele járó pénzt a Szent Mungóban lévő kórteremnek adományozta, ahol Alice és Frank Longbottom lakik.

Rodolphus Lestrange – tudom, ellentmondásos! És a mai napig erősen vitatott eredmény. A varázslótanács megengedte a Roxfortban harcolóknak, hogy szavazzanak arról, hogy Rodolphus Lestrange megkapja-e a másodosztályú Merlin-rendet. A szavazás igenlő eredménnyel zárult, és a kitüntetést posztumusz Perselus Piton, Harry Potter és Neville Longbottom vette át. A kitüntetéssel járó pénzből ügyvédet fogadtak fel, aki a tisztavérűek házassági szerződéseinek törvényen kívül helyezésén dolgozott.

És most jön a jó rész! A háborús erőfeszítésekért tett kiemelkedő szolgálatokért járó különleges plakettek kerültek a portrékra:

Druella Black – Druella annyira hízelgőnek találta a plakettjét, hogy megengedte Draco Malfoynak, hogy kinyissa az 1978-as Giacomo Conterno Monfortino üvegét.

Albus Dumbledore – Albus Dumbledore halkan horkol, valahányszor a plakettet említed. Perselus ezt kihasználja, amikor Albus idegesítően viselkedik.

Phineas Nigellus Black – ÉN! Tudom, ez aligha meglepő. Ahogy a Wizengamot tisztviselőjének is mondtam, lehet, hogy a Disaudio miatt nem mindig pontosak az információim, de nélkülem mindenki halott lenne. Őszintén szólva nehéz elhinni, hogy volt olyan időszak, amikor nem voltam hasznos, de tényleg úgy érzem, hogy azokban a hónapokban mindent felülmúltam. Albusszal ellentétben én rendszeresen tisztíttatom a plakettemet, és szívesen beszélek róla bárkinek, aki érdeklődik… és azoknak is, akik nem érdeklődnek, mert valószínűleg nem tudják, és nekem kötelességem tájékoztatni őket. Gondolom, kezdjük az elején, én…



Most pedig jöjjenek a varázslótanács próbái:

Perselus Piton – Nos, nyilvánvalóan Charisma kapitányt minden vád alól felmentették, különben nem kapott volna arany osztályú Merlin-rendet.

Narcissa Malfoy – Rosszarcú anya. Lásd fentebb, de töröljék az Elsőt, és helyettesítsék a Másodikkal.

Draco Malfoy – a kiverés szerelmes. Lásd fentebb, de a másodikat töröljük, és helyettesítjük az elsővel.

Lucius Malfoy – A varázslótanács helybenhagyta a Luciusnak a Rejtélyek Osztályán elkövetett támadásban való részvétele miatt kiszabott ítéletet, de az Azkabanban letöltendő büntetését életfogytiglanról 10 évre csökkentette. Még az is előfordulhat, hogy egy-egy napot kiengedik, ha igazán ügyes.

Rodolphus Lestrange – A Wizengamot letöltött időnek jelölte meg az aktáját. Ha Rodolphus túlélte volna a háborút, szabad ember lett volna.

Dolores Umbridge – 20 évre ítélték az Azkabanba a mugliszületésűekkel való etikátlan bánásmódért és hatalommal való visszaélésért. Vannak olyan nyugtalanító pletykák is, hogy egészségtelen kapcsolata volt egy dementorral… Meglepődünk? Nem.

Peter Kibaszott Pettigrew – A patkányfiút életfogytiglanra ítélték az Azkabanban, és arra kényszerítették, hogy patkányformában maradjon. Jelenleg egy ketrecben lóg a börtön krúpjai felett, akik a patkányokat meglehetősen finom falatkának tartják, így ez hatékony elrettentő eszköz, hogy megakadályozza a szökését.

Azok a halálfalók, akik a harcok megkezdése előtt elhagyták Voldemortot – Ezeket eseti alapon vizsgálták felül, egyeseket felmentettek, mások pedig egytől húsz évig terjedő büntetést kaptak az Azkabanban, a bűneik súlyosságától függően.

Azok a halálfalók, akik maradtak harcolni – Mindannyian életfogytiglani büntetést kaptak az Azkabanban.

Azt hiszem, ez mindent lefedi. Most már rohannom kell, keretfényezés meg minden.

Találkozunk a partin, ne késs el!

hozzászólások: 0