26. fejezet

Malfoy úgy érezte, mintha egyszerre szivárgott volna ki belőle a vér, és a teste túlságosan nehéz lenne ahhoz, hogy a csontváza elbírja. A szoba elmosódott a szeme előtt.

Régi szokásból – a katonáknak szükségük van hármas biztosítékra, arra a feltételezésre, hogy a veszélyt soha nem lehet teljesen elhárítani – meg akarta győződni arról, hogy Dolohov valóban halott-e. Megbotladozva odatántorgott a holttesthez. Vér tócsában gyűlt össze alatta, és Dolohov szeme nyitva maradt, de üres volt. Az egyikben egy véredény megrepedt. Eltűnt az a férfi, akit Malfoy egykor legközelebbi barátjának tartott.

Malfoy továbbment. Figyelme azonnal Hermionéra irányult, aki a padlón remegett. Arcát olyan fehér volt, mint a környékre hulló krétás kőpor, és rémülten bámulta Dolohov fejét.

Malfoy közéjük lépett, eltakarva a kilátást.

– Édesem? – kérdezte, letérdelve. – Semmi baj. Nézz rám.

Az egyik keze eltorzult; vér volt a fején és az arcán, és foltok hullottak a hálóingjére is. Malfoy megérintette, tenyerét a lány hátára helyezte. Éreznie kellett, hogy meleg, biztonságban van és él.

– Megöltem – suttogta a lány, felnézve Malfoyra.

– Semmi baj – mondta Malfoy. – Már vége. Gyere, vigyünk ki innen…

De, amikor Hermione karját a vállára akasztotta, a lány ernyedt volt. A bőre hideg és nyirkos volt. Sokkot kapott.

Malfoy még nem akarta erőszakkal mozgatni. És két éles fájdalomcsapás érezte az oldalában, ami törött bordákra utalt. A szájában még mindig vér íze volt. Leült Hermione mellé.

Körülöttük mindenhol a szülőhelye romba dőlt táját látták. Tönkrement kőfalak, szilánkosra tört fa gerendák. Helyenként nagy, terjedelmes bútorok körvonalai, amelyek a mennyezet beomlásakor a felső emeletekről zuhantak le. Alakjukat elmosta a krétás kőpor, amely még mindig lassan szállt le.

Csend volt a szobában. De Malfoy még mindig hallotta Hermione sikolyainak visszhangját. Soha nem felejti el, milyen hangja volt, ahogy ott lógott, miközben Dolohov kínozta.

Miért nem volt óvatosabb? Ennyire meglágyult, ennyire figyelmetlen lett? Rájönnie kellett volna, milyen ellenállhatatlannak tűnhetett Dolohov számára egy puccs lehetősége. Narcissa és Bellatrix öregedtek, és napról napra egyre kevésbé voltak ép elméjűek. Az egyetlen másik láncszem Malfoy volt. Malfoy, aki ostobán elfelejtette, hogy az árulás olyan kés, amelyet a legügyesebben a legközelebbi szövetséges forgat.

Malfoy annyira belefáradt a hatalom őrzésébe. Egyre inkább úgy érezte, hogy lehetnek jobb dolgok is, amelyeket érdemes megvédeni.

Hermione légzése sekély és szabálytalan volt. Malfoy ujjait a lány puha, piszkos hálóingjének szövetébe fúrta. A lány teljesen mozdulatlan volt, csak a háta emelkedett és süllyedt minden lélegzetvételnél; Malfoy azt hitte volna, hogy szaggatottan alszik, ha a szemei nem lettek volna még mindig nyitva. Tágra nyíltak és kísértetiesek. Már látott ilyen sokkot korábban, a katonáinál.

– Hermione? – mondta halkan. – Mondanál nekem valamit, drágám?

– A szemei követnek engem.

Malfoy simogatta Hermione fürtjeit, próbálva megnyugtatni. Nem tudta, mit mondjon. Tapasztalatai szerint a halottak szemei soha nem hagyták abba, hogy kövessenek.

– Elment – szólalt meg végül Malfoy. – Nem árthat neked.

– Bejuttattam – felelte a lány halvány, remegő hangon. – Azt hittem, a Rend jött értem.

Malfoy egy pillanatig hallgatott, hagyta, hogy ez az új információ beilleszkedjen a többi közé.

– Semmi baj – mondta. – Jobban kellett volna figyelnem.

Hermione arcát a sokk hideg verejtéke borította. Sírni kezdett, és Malfoy magához húzta. A lány az oldalára görnyedt, homlokát a fiú combjához nyomta, és zokogott.

– Az én hibám – suttogta újra, hangja elcsuklott. – Egyszerűen nem tudom jól csinálni. Akármennyire is próbálkozom.

– Hé – mondta Malfoy, megfogva a kezét. – Nézz rám. Semmi baj… már vége.

De Hermione elfordult, és hányt. Megborzongott. Malfoy aggodalma nőtt.

– Minden rendben lesz – ígérte. Megpróbálta felé fordítani az arcát, hogy ránézzen, de a lány szeme üveges volt, és nem tudott fókuszálni. – Tökéletes lesz. Elmegyünk, és máshova költözünk. Elfelejthetjük, hogy ez megtörtént.

– Megöltem – ismételte Hermione, és ezúttal a hangja ijesztően üres volt.

– Nem – mondta Malfoy azonnal. Kezdett sejteni, milyen halálos bűnnek tűnhet ez számára, mennyire megrázó lenne számára, ha azt hinné, hogy elvette egy ember életét. – Nem, drágám. Az én voltam.

Hermione szeme most üres és száraz volt, abbahagyta a sírást. A könnyek, amelyek már lecsúsztak az arcán, befejezték útjukat, a padlóra hullva, ahol poros cseppekké gyűltek össze, és a porral borított kőben gurultak.

– Bárcsak meghalnék – suttogta. Mintha imádkozna.

Malfoy elnémult.

– Ne mondd ezt – mondta végül. – Soha ne mondd ezt.

Hermione nem reagált.

Malfoy megpróbálta a mellkasához emelni. A lány üresen ingadozott, mint egy kiszáradt héj.

– Hermione – könyörgött halkan. – Ne mondd ezt. Sajnálom.

Olyan óvatos volt, olyan óvatos a gyönyörű kislányával.

De végül mégis összetörte.

~


Hermione egy ideig nem szólt semmit.

Malfoy a földön maradt mellette, és kihasználta az időt, hogy gyógyító varázslatokat mondjon mindkettőjükre. Meggyógyította a látható sérüléseket.

Hermione üresen bámult a semmibe, még mindig szorosan összekuporodva feküdt az oldalán. Malfoy csendben dolgozott.

Körülbelül egy órával később, amikor már elég erős volt, átvitte a lányt a ház romjain.

Malfoy karja még mindig gyenge volt, de Hermione súlyát amennyire csak tudta a mellkasához szorította, és a kevés maradék varázserejére támaszkodott, hogy elnyomja a fájdalmát és tovább tudjon menni.

A hálószobába akarta vinni, ha az még megvan, és hagyni, hogy pihenjen. Majd máshová viszi őket, ha a lány erősebb lesz. Új otthont keres nekik.

Bárcsak meghalnék.

Gondoskodnia kellett róla. Biztosan, ha pihent, ha a sérülései meggyógyultak, felépül. Újra boldog lesz…

Malfoy gondolatai hirtelen megszakadtak. Szeme egy kicsi, fekete alakot pillantott meg a földön.

Megállt, és lefelé bámult rá.

Crow.

Malfoy felemelte a kezét, hogy eltakarja Hermione szemét. A macska olyan aprónak tűnt. Mozdulatlan volt, fényes fekete szőre helyenként szürkére vált a lehulló por miatt.

A fájdalom, ami Malfoy mellkasában tört fel, váratlanul érte. Lehajolt, hogy felvegye Crowt.
Később eltemeti a macskát odakint. Valami szép helyen.

De, amikor Malfoy ujjai Crow oldalára fonódtak, a cica meleg volt. A teste remegett.

Aztán Crow felemelte apró fekete fejét, és szánalmasan nyávogott.

– Istenem – sóhajtotta Malfoy, megkönnyebbüléstől szédülve. – Köszönöm, köszönöm…

Crow megsérült – úgy tűnt, kiütötték –, de csak egyetlen folt nedves, vérrel átitatott szőr volt rajta. Pont a vállán, ahol Dolohov varázslata eltalálta.

Malfoy felvette a macskát, és megcsókolta a feje bársonyos közepét, pont a fülei között. A macskát Hermione mellé fektette, a lány feje és Malfoy mellkasa közé.

Crow lelkesen nyávogott Hermionénak, de a lány nem hallotta.

– Hermione – suttogta, rátekintve. – Itt van Crow. Nézd, jól van.

Amikor Hermione továbbra sem reagált, a félelem késhegye, amely már eddig is Malfoy szívéhez nyomódott, még mélyebbre hatolt. Megpróbálta visszaszorítani a mellkasában egyre hevesebben felkavarodó aggodalmat. Mindig is úgy gondolta, hogy a túlélés fizikai dolog. De Hermione körül minden a fény kialvásának zsigeri érzése volt, mintha egy gyertyát oltanának el. Létezik olyan dolog, hogy a lélek halála? Malfoy az anyjára gondolt, és arra, hogy már olyan régóta halottnak tűnt, bár Dolohov csak ma vette el az életét.

Malfoy gyorsabban lépett.

Lépteinek hangja emiatt biztosan hangosabb lett – valami megmozdult a közelben, mintha felébredt volna. Aztán egy hang áttört a romos ház poros csendjén. Egy nő hangja.

– Helló! – hallatszott a halvány kiáltás. – Theo, te vagy az?

Pansy volt az.

Malfoy követte a hangját. Pansy a földön feküdt, nagyon sápadtan és összetörve két romhalom között. Nehezen lélegzett; az egyik bokája nyilvánvalóan összetört. A ruhája szegélye vérrel volt átitatva.

Malfoy elgondolkodott, vajon el kellene-e takarnia Hermione szemét, de a lány még mindig teljesen elszakadva tűnt a környezetétől.

– Theodore meghalt – mondta Malfoy. – Sajnálom.

– Megölték, ugye? – kérdezte Pansy halkan. Olyan módon nézett Malfoyra, ahogyan évek óta nem tette. Egyszer igazi barátok voltak, még a háború előtt, mielőtt minden elkerülhetetlenül felgyorsult volna. – Micsoda idióta. Nem tudtam, mit csinál, Draco. Én…

Meg kellett állnia, hogy nehezen levegőt vegyen.

– Sajnálom.

– Nem a te hibád – szólalt meg halkan Malfoy. A légzése nagyon rosszul hangzott. – Pansy… a tüdőd megrepedt. Meg kell gyógyítanom. De mozdulatlanul kell maradnod.

– Hagyd csak úgy! – mondta Pansy.

De az arca sápadt volt, és az ajkai már kékre váltottak.

– Nem hiszem, hogy van más választásod – jegyezte meg Malfoy.

– Elegem van abból, hogy nincs választásom – mondta. – Azt akarom, hogy hagyd úgy. Kérlek.

Malfoy hosszú pillanatig nézte.

– Rendben – mondta végül. Leült mellé, Hermionét és Crowt a mellkasához szorítva.

Pansy haldoklott. Ezért itt maradna vele.

– Nem úgy tűnik, mintha túlságosan megrázott volna a halála – mondta Malfoy, próbálva elterelni Pansy figyelmét a fájdalomról. – Gondolom, mindig is borzalmas ízlésed volt a férfiak terén. Theodore. Én, valamikor régen.

Pansy gyengén felnevetett, bár a kilégzés félúton köhögésbe fordult.

– Nos – szólalt meg, és szünetet tartott, hogy zihálva levegőt vegyen. – Tudod. Volt még… egy másik.

Kinyújtotta a kezét, és egy pillanatra Malfoy azt hitte, Pansy a kezét akarja megfogni. De aztán rájött, hogy a nő gyengén kapkod valami után, ami a mellette lévő romok között volt eltemetve. Egy kis fadoboz, amelynek sarkát néhány kő összetörte.

Malfoy segített felvenni. Odaadta neki, de Pansy megrázta a fejét, és a gesztusából és az arckifejezéséből Malfoy arra következtetett, hogy magának kell belenéznie a dobozba.

– Próbáltam magammal vinni – mondta Pansy. – De talán így jobb lesz.

Malfoy kinyitotta a dobozt. Megdermedt, amikor meglátta a tartalmát.

– Szükségem van egy szívességre – szólalt meg Pansy, és a hangja most nagyon gyenge volt. – Sajnálom, hogy ezt kérem. De… azt akarom, hogy temess el vele együtt.

Malfoy nem válaszolt, amit Pansy habozásnak vett.

– Tudom, hogy a… a barátai nem fognak örülni neki – folytatta Pansy lélegzetvisszafojtva. – De van benne pár dolog, amiről reméltem, hogy meggyőzheti őket. Szerelmeslevelek és…

Megállt, hogy levegőt vegyen, szárazan és nehezen.

– …és lim-lomok – fejezte be halkan.

Fotók voltak a dobozban. A legtöbbjük a szőke hajú, kerek arcú Neville-t ábrázolta, aki karját Pansy vállára tette.

A legfelső képen Neville megcsókolta. A nyakában egy griffendél nyakkendő volt, amit Pansy kuncogva megrángatott. Ez biztosan az ötödik vagy hatodik évben készült, a háború előtt. Hogyan tudták titokban tartani? Biztosan titokban kellett találkoznia…

Malfoy nézte, ahogy a két lefotózott szerelmes szédülten bámulja egymást az éjszakai égbolt alatt, mögöttük alig láthatóan a Nagy-tó sötét partja. Újra és újra egymásra bámultak, újra és újra csókolóztak.

Örökre és boldogan összeforrva, a múltban.

Malfoy megmagyarázhatatlan gombócot érzett a torkában. Félretolta a fényképeket. Alattuk levelek voltak. A tinta elhalványult: Pansy íves, körkörös írása és Neville szögletes kézírása. Az utóbbiakkal teli oldalak jobban megviseltek voltak. Elmosódottak és gyűrődtek a többszöri olvasástól. Helyenként homályosak, a tinta ujjlenyomatokkal volt összepiszkolva.

A levelek alatt kiszáradt virágok voltak – margaréták és levendula – talán egy jelentőségteljes csokorból.

És a virágok alatt egy pálca volt.

– Te és Longbottom – mondta Malfoy.

– Igen – felelte a lány, és talán az első alkalommal az évek során, amióta ismerte Pansyt, Malfoy igazi büszkeséget hallott a hangjában. – Én és ő.

– Ez az ő pálcája? – kérdezte Malfoy.

A lány bólintott.

– Eltemetheted velünk, vagy nem. Feltéve, hogy…

Most egy kicsit nevetett, bár a könnyek is potyogtak.

– Feltéve, hogy a barátai is egyetértenek vele.

Felnézett a mennyezetre, mintha – még most is – zavarba ejtené, hogy érzelmei ennyire nyíltan látszanak.

– Csak nagyon szeretném újra látni őt – mondta Pansy halkan. – Soha nem láttam, hová temették el, tudod. Lemaradtam a temetésről. Szóval.

Megpróbált levegőt venni, de csak fél lélegzetnyit sikerült beszívnia.

– Jó lenne – fejezte be.

Malfoy lehajtotta a fejét, és a földre bámult.

– Összeesik a tüdeje – szólt halkan. – Még megpróbálhatom rendbe hozni. Még nem késő.

– De igen – mondta Pansy nyugodtan. – Túl késő.

Ezt követően nem szólt többet, csak feküdt ott, mellkasának egyik oldala látható erőfeszítéssel emelkedett és süllyedt. A másik oldala egyáltalán nem mozdult.

Malfoy vele maradt. Hermionét és Crowt szorosan magához ölelte.

Egy órával később Pansy elhunyt.

A szemei becsukódtak, amikor a mellkasa végre mozdulatlanná vált, és Malfoy legalább ennek örült. Nem akarta, hogy az utolsó dolog, amit lát, egy olyan ház romba dőlt mennyezete legyen, amely nem is az övé volt.

Csak annyira maradt, hogy elbúcsúzzon, majd felállt.

Most már pontosan tudta, mit kell tennie. Azt, amit úgy tűnt, mindig is tennie kellett.

Minden lépéssel egyre gyengébb lett. De Malfoy szilárdan tartotta Hermionét és Crowt. Pansy doboza a köpenye alá volt rejtve.

Lábai mintha önállóan keresték volna az utat, mintha még mindig emlékeztek volna a ház elrendezésére, annak ellenére, hogy most már csak romok maradtak (itt haladtak el a vadászkutyás faliszőnyeg mellett, itt a konyhák mellett…).

Malfoy néhány dologra gondolt a kandallóig vezető utolsó szakaszon. Gondolatai homályosak voltak és nehezen követhetők, mintha lepkék repkednének az éjszakában.

Malfoy az anyjára gondolt. És arra, hogy soha nem heverte ki Lucius halálát.

Harry Potterre gondolt – a fiúra, akinek a szülei feláldozták magukat, hogy megmentsék.

És Malfoy Neville Longbottomra gondolt.

Neville-re – akinek pálcája egész idő alatt szeretettel elrejtve maradt, a hadsereg által felfedezetlenül, egy szerelmeslevelekkel és szárított virágokkal teli dobozban.

Milyen furcsa volt, ahogy minden újra és újra a szerelemre vezetett vissza.

Malfoy megérkezett a kandallóhoz, majd egy marék port idézett elő, és a talpon maradás erőfeszítésétől megingott.

– A parancsnok birtokára – mondta, belépve a tűzbe.

Utoljára hagyták el a házát.

Narcissa holttestének látványa nem volt könnyebb attól, hogy felkészült rá.

Legalább gyors és tiszta halálnak tűnt. Dolohov ott helyben, a trónján ölte meg a Parancsnokot. Malfoy tudta, hogy anyja nem állt volna ellen – már régóta készen állt a halálra.

A teste vékony volt, de a halálban is valahogy királyi – halvány szőke feje magasra emelkedett, hogy soha többé ne mozduljon. Üres szemei felfelé tekintettek a Griffendél összetört kardjára, amely a feje feletti falon lógott. Ex dolore vires.

Malfoy lehajtotta a fejét, hogy utolsó tiszteletét tegye.

A trónterem hátsó falához fordult.

Ez volt az a fal, amelyre Narcissa nap mint nap nézett, amikor a trónján ült. Ablak nélküli, poros és romos volt, akárcsak a ház többi része. Rajta két halványan elmosódott olajfestmény és egy egyetlen nagy, rozoga könyvespolc állt. Elhagyatott, penészes.

Narcissa maga is tehetséges varázslónő volt. Malfoy elkezdte feloldani a falat borító illúziókat.

Milyen nagyon kívánta egykor, hogy Narcissa feladja kétségbeesett, hiú álmát, és most itt állt. Abban a reményben, hogy élete munkája – ahogyan ő olyan buzgón hitte – most, Longbottom pálcájával, befejeződik.

Az olajfestmények semmivé olvadtak, majd a könyvespolc hol élesen, hol homályosan látszott, ahogy az illúziók utolsó rétege is kezdett lehámlani.

Malfoy kivette Longbottom pálcáját a dobozból. Enyhe levendula- és régi pergamenillat lengte körül.

Harmincvalahányan vettek részt a Minisztérium csatájában, de – ahogy a véletlen hozta – Neville pálcája volt az, amelyik elsütötte azt a végzetes varázslatot. És csak Neville pálcájának volt esélye helyrehozni a kárt. A mágia néha ilyen költői volt.

Az összetört időnyerő szekrény magas, csontvázszerű váza Malfoy előtt materializálódott.

hozzászólások: 0