„Hogy miért volt a Grincs bögyében a szent éj?
Akár ne is firtasd, mert ez örök rejtély.” (Grincs, film, 2000)

2. fejezet
Égősorok és fagyöngy

Nemzetközi Varázsjogi Hivatal a Mágiaügyi Minisztérium ötödik szintjén lévő irodahelyiségei kongtak az ürességtől. A máskor zajos osztályon általában egy pálcát nem lehetett leejteni, most viszont az influenza miatt csaknem teljesen néptelen volt. Csak néhányan dolgoztak a különálló, üvegajtajú irodákban.

Draco éppen a mágikus ablakon nézett ki, ami most idilli hóesést imitált, néha száncsengő hangzott fel, de a varázsló megpróbált nem törődni vele. Mély levegőt vett minden egyes alkalommal, és igyekezett nem tenni semmi olyasmit, amivel a karbantartóknál kiverné a biztosítékot. Átkok és bűbájok kizárva.

Kopogtattak az ajtón.

– Gyere be! – szólt ki Draco.

Hermione Granger lépett be az ajtón. Fekete A-vonalú, hosszúujjú ruhában, aminek volt egy fehér gallérja, magassarkú és fekete harisnya volt rajta, hosszú gyöngyökből készült láncot viselt a nyakába, a hullámos tincseit lófarokba igazította. Draco még némi pírt és halvány sminket vélt felfedezni a boszorkányon. Nem tudta nem észrevenni milyen csinos a mugli öltözék ellenére is. Az egyik kezében egy pohártartóban egy pumpkin spice latte elnevezésű papírpoharat tartott, amin csiricsáré tök minta volt, a másik egy egyszerű fehér, felirat nélküli.

– Üdv, Malfoy!

– Helló, Granger!

– Megkaptam az üzenetedet – mosolygott a lány, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Aztán ahelyett, hogy leült volna a férfi íróasztala előtti kényelmes székbe, megkerülte az asztalt, és mellé lépett. Túlságosan is közel volt hozzá. Draco érezte a kellemes parfümillatot, elegáns volt, kissé búja és csábító. Csillogó szemmel bámulta a hóesést. A boszorkány egy kicsit közel hajolt hozzá, majd félhangosan rákérdezett: – Hogyan intézted el a téli ablakot?

Draco oldaltra fordította a fejét, aztán karba tett kézzel nekidőlt az asztalának, ahogy Granger is, és csúnya fintorral meredt az ablakra. A válluk közben összeért.
– Nem kértem semmit. Reggelre ez a látvány fogadott.

– Fenébe – forgatta meg a szemét a lány kissé csalódottan. – Azt hittem, hogy el lehet kenyerezni a gondnokokat. Nekem még mindig az őszi levelek vannak, végeláthatatlan esőfelhők és köd. Már kezdem kicsit unni. Lehangoló.

– Cseréljünk? – kérdezte a férfi. – Itt néha megszólal a száncsengő, már kezd megőrjíteni. Felfordul a gyomrom tőle.

– Látom mennyire zöld vagy – nevetett Hermione. – Azon a pergamenen jegyzeteden jó sok tintafolt van. Idegesít?

– Észre sem vettem, de egyébként igen, idegesít – rázta meg a fejét Malfoy. – Szóval mit gondolsz a cseréről?

– De nem lehet cserélni. Margot Parsons egyszer megpróbálta Penny Bosworth-szel, nagyon csúnya homokvihar lett a vége – sóhajtott fel Hermione. – Ez két éve volt. Még mindig nem tudták eltűntetni teljesen a homokot. Képzeld el, ha itt mindent zöld és piros csillámpor borítana.

– Fel is mondanék – nyögte teátrálisan Malfoy. – Meg tudod bűvölni úgy, hogy elhallgasson?

– Meg tudlak téged bűvölni úgy, hogy ne halld a száncsengőt – vigyorodott el a boszorkány. – Persze csak, ha akarod.

– Csábító ajánlat, de nem hagyom magam megbűvölni – viszonozta a mosolyt Draco. A finom incselkedés akár egy kis flörtnek is tűnhetett volna.

– Hoztam neked kávét.

– Ugye nem nekem szántad azt vackot ott?

– Pumpkin spice lattét? – nevetett a boszorkány. – Nem, nem. Neked egy sima eszpresszót hoztam, cukor nélkül, hagyományosan. Tessék!

– Köszönöm – sóhajtott fel Draco, és átvette a kávét. Élvezettel kortyolt bele az italba. – Ezen élek. Nincs is ennél jobb.

– Cukor nélkül? Csak találgattam. A karácsonyutálatból arra következtettem, hogy mindenféle édességet megtagadsz magadtól – csevegte Hermione.

– Így érezni az aromáját. De nem várom el, hogy megértsd. Nem mindenki tudja értékelni ennek a szépségét. És nem tagadok meg magamtól mindenféle édességet. – Draco egy lopott pillantása a boszorka ajkára vándorolt. Aztán gyorsan el is kapta a tekintetét.

– Megkóstolod az enyémet? – fordította oldalra a fejét a lány. – Nagyon finom, olyan őszies.

– Utálom a tököt. Roxfortban is annyiszor volt töklé, elhányom magam, hacsak rágondolok – szólalt meg a férfi, aztán belekortyolt a kávéba. – Ez nagyon jó. Tényleg!

– Egy mugli kávézóból hoztam – magyarázta a boszorkány. – Az büfében a kávé ihatatlan, megint. A szendvicsekről ne is beszéljünk. A kollégám, Ted, azt mondta, hogy megint mozgott a saláta az övében.

– Megint Thadeus Fletcher van a pultban? – kérdezte Draco, aztán felsóhajtott.

– Ahogy mondod. Mintha kerti földből csinálná a kávét, a szendvicsekkel pedig ki tudja mit csinál – sóhajtott Hermione. – Mást is iszol eszpresszón kívül?

– Nem.

– A forrócsokit szeretnéd – próbálkozott a boszorkány, miközben élvezettel kortyolt bele a saját italába.

– Utálom.

– Fogadok, hogy azt nem is kóstoltad – nevetett fel Hermione. – De legyen, elhiszem neked. Egyelőre.

– Te nem hordod az egyentalárotokat? – kérdezte kíváncsian Draco.

– Nem, nekem nem kötelező – közölte egyszerűen. – Ma amúgy is a mugli Londonban voltam. Nem tetszik?

– Csinos – jegyezte meg kurtán, de azért megnézte magának a boszorkányt. Halkan felsóhajtott. Valahogy nem bánta az őszinteségét.

– Köszönöm – mosolyodott el. – Elsimítottam Zabini barátod gyorshajtási ügyét.

– Megúszta? Hallottam, hogy megdolgoztatta a mugli hatóságokat.

– Nem, nem úszta meg, de kifizette a bírságot. Nem akarta, viszont meggyőztem, hogy tegye meg. Mostantól seprűn jár dolgozni az Akadémiára – csóválta meg a fejét Hermione. – Mindenkit meg akart átkozni. Nagyon nehezen tudtam lebeszélni erről. Viszont harminckétszer tilosban parkolni… Nehezen jutottunk dűlőre.

– Minden jó, ha vége jó. És mi volt az ára az együttműködésének?

– Honnan tudod, hogy volt ára? – kérdezett vissza a boszorka.

– Zabininél mindennek ára van – vigyorodott el Draco. – A közös együttműködésnek is. Nem mintha, nem tudná magától is eldönteni, hogy mikor jár jobban. Szóval mit kért tőled?

– Egy közös ebédet, amin túl is vagyunk.

– Akkor még olcsón megúsztad.

– Olcsón? Végigflörtölte velem az egész ebédet – forgatta meg a szemét a boszorkány.

– Zabini ilyen – sóhajtott fel a varázsló. – Találkoztok még?

– Ennyire érdekel?

– Csak csevegek – rázta meg a fejét Draco. A kérdése persze megválaszolatlan maradt.

– És neked miben segíthetek?

Draco odareptette az aktát az asztal másik oldaláról, aztán átnyújtotta Grangernek, aki várakozóan nézett rá.

– Caro Claxton ügyéről van szó – kezdett bele Draco. – Műkincscsempészés miatt ül egy marokkói börtönben.

– Áú, ez szörnyű. Olvastam, hogy mi történt. A mugli vámon elkapták, és nála volt az a sok repülőszőnyeg. A Titokvédelmi Alaptörvényt is majdnem megsértette, bár szerencsére mindegyik szőnyegen átok ül, értékesek, de egyik sem repül. Ez nem lesz egy egyszerű menet, akármennyire is ezt mondják.

– Már intézem a kiadatást, de nem tudom még, hogyan hozzuk ki onnan. A muglik nagyon is csökönyösek, és valamiért szeretnének példát statuálni vele. Azért az öt év börtönt túlzásnak érzem.

– Ez kellemetlen. Jó sok felejtésátokba kerülne kihozni onnan – rázta meg a fejét Hermione.

– Civilizált megoldást akarnak – magyarázta Draco. – Csak akkor hozhatjuk ki erővel, ha a muglik tényleg nem tágítanak.

– És a helyi Minisztérium?

– Ők is berágtak, mert ők akarják tárgyalni az ügyet. Viszont az itteni Minisztérium itt akarja kiszabni rá a büntetést. Mivel nagyon híres a családja, és Claxton seprűk világhírű márkának számíthatnak, egyik családtagja, pedig a Wizenmagot tagja… De ki az, akinek tizenhárom repülőszőnyeg kell?

– Mikor beszélsz vele? – kérdezte a boszorkány.

– Jövő héten, ha jóváhagyják a zsupszkulcsomat – válaszolt Draco.

– Miért kell ennyit várnod?

– Fekete macska influenza miatt, hogy a retkes sárkányfarok csapná agyon – morogta. – El kell mennem egy csomó vizsgálatra a Szent Mungóba.

– A mágia isteneire – forgatta meg a szemét Hermione, aztán belekortyolt az italába. – A bürokrácia… Nem akarsz inkább mugliként utazni?

– Minden hippogriff tud repülni?

– Bocs – mosolygott bele az italában.

– Különben sem engednének be, ha mugliként mennék oda.

– Megértem, az ügy több, mint kényes.

– Legkésőbb december elejéig ki kell hoznunk onnan – szólalt meg Draco, majd kiitta a maradék kávét is.

– A marokkói konzul nagyon jó barátom – mondta Hermione. – Egy tüneményes pasas. Beszélhetnénk vele valamelyik nap. Neki több rálátása van az ottani muglikra, és szerintem meg tudjuk győzni, hogy segítsen. Lehet el sem kell majd utaznod.

– Rendben. Megszervezed?

– Igen – bólintott a boszorkány.

– Hozzáadlak a naptáramhoz – folytatta a férfi.

– Hű, és akkor látni fogom mikor és merre jársz?

– Nagy élmény lesz – horkantott fel Draco. – Nem megyek sehova decemberben, vagy legalábbis túlságosan messzire nem. Rettenetesen elfoglalt vagyok, de ha kíváncsi vagy, akkor légy a vendégem.

– Akkor hogyan fogom megszervezni ezt a találkozót, ha sosem érsz rá? – kérdezte a boszorkány.

– Átszervezem a programjaimat, ha kell – vonta meg a vállát. – Ennél nincs fontosabb ügyem az idén. Bearwood amúgy is tartozik nekem. Egyet-kettőt leeső ügyet megkaphat, ha végre visszajön dolgozni.

– Hacsak el nem szúrjuk a kiadatást, és akkor nem kell Marokkóba mennünk decemberben – sóhajtott fel Hermione. – Bár, ha elszúrjuk, akkor megvalósul a karácsonykerülő missziód.

– Erre nem kerülhet sor – rázta meg a fejét. – Ha ezt elcseszem, akkor engem biztosan kivéreztetnek.

Olyan halálos nyugalommal mondta ezt, mintha nem is aggódna emiatt túlságosan. A boszorkány hasonló nyugalommal kérdezett vissza.

– Azt mondod?

– Piszkosul jó ügyvéd vagyok, szóval bízom magamban – vigyorodott el elégedetten. Hermione halkan felnevetett.

– Hát persze. Egyébként akkor számíthatok rád ma a díszítésnél?

– Pontban hatkor ott leszek – sóhajtott fel Draco mérgesen. – Pontosan úgy, ahogy megígértem neked.

– Élvezni fogod – mondta Hermione majd játékosan meglökte a könyökével a varázslót, aki megint csak felmordult.

– Gondolom.

– Maradhatok még?

– Miért maradnál? – kérdezett vissza meglepetten Draco, egy hosszú pillanatra egymás szemébe néztek.

– Tetszik az ablakod – válaszolt Hermione, aztán tekintetét a kinti mesterkélt csodavilágra emelte. – Szeretem a hóesést. Annyira megnyugtató.

– Tavaly Izlandon voltam – mesélte a varázsló szórakozottan. – Nagyon messze mindenkitől, mindentől. Ott hatalmas pehelyekben esett a hó majdnem egész nap. Kandallóban lobogott a tűz.

– Biztosan szép volt és meghitt.

– Nyugalmas.

– Egyedül voltál?

– Igen. Még a szilvesztert is ott töltöttem – folytatta Draco.

– Azt is utálod?

– Borzalmasan. A tűzijáték, a kötelező bulik, a sok pia, a petárdák, be nem tartott fogadalmak, az elmaradhatatlan új évi csók. A sok kerge varázsló és boszorkány az Abszol úton, még több kerge mugli mindenfelé. Nagy a kísértés, hogy már december 31-én eltűnjek valahova.

– Hát persze – mosolygott a poharában Hermione. – Teljesen totálisan dermesztően horrorisztikus az év utolsó napja. Főleg, ha nincs valaki, akit újévkor meg tudsz csókolni.

Draco megforgatta a szemét a lány válaszán.

– Az, de tudom, hogy gúnyolódsz.

– Én sem szeretem a szilvesztert.

– Komolyan?

– Három éve már, hogy ilyenkor mindig betegséget színlelek, és egy könyvvel bekuckózom az ágyamba. A többiek mindig vad bulikat csinálnak – mondta színtelen hangon Hermione. – Ilyenkor már nincs kedvem ekkora hangzavarhoz.

– Átolvasod magad az új évbe? – mosolyodott el Draco.

– Pontosan így van.

– És az nem egy.

– Mi nem egy?

– Nem egy könyv, hanem egy tucat.

– Ne hidd, hogy jól ismersz – nevetett Hermione, miközben a válluk egy pillanatra összeért. – Az vagy két tucat könyv.

– Tegnap esett a hó az Oxford Streeten – tért vissza a havas témához a varázsló.

– Tényleg? – kérdezett vissza a lány.

– Aha – révedezett vissza, aztán megigazította a nyakkendőjét. – Ott sétáltam, amikor megláttam, hogy esik.

– Elárulhatok egy titkot?

– Persze.

– Az nem igazi hó volt – mosolyodott el boszorkány. – Hanem a muglik csinálják egy géppel.

– Micsoda egy szar dolog… most még jobban utálom ezt az egészet.

Hermione csak nevetett. Csengő hangja volt, felhőtlen jókedve, ami ellensúlyozta Draco mogorvaságát.

– Miért nevetsz ki? – kérdezte Draco sértődötten.

– Fogadjunk valamiben.

– Miben?

– Karácsonyig találok egy dolgot, amit szeretsz az ünnepekben – ajánlotta fel a kihívást Hermione.

– Nem fogsz egyetlen egy dolgot sem találni.

– Szerintem nem lehetetlen.

– Elfogadom a kihívást – mondta Draco.

– És mi lesz a tét?

– Ha te nyersz, akkor jövőre én adok karácsonyi partit – ajánlotta fel a varázsló előzékenyen.

– Ha pedig te nyersz, akkor jövőre egyetlen egy karácsonyi dekorációt sem teszünk ki a háztömbben.

– Jövőre biztosan lelépek – bólogatott Draco. – Találj ki mást.

– Ha te nyersz, akkor elintézem, hogy az irodai ablakodon ne essen a hó.

– Ez sem tetszik. Mondtad, hogy lehetetlen megvesztegetni a karbantartókat, egyébként meg miért tennének meg ezt pont neked? Valami jobbat találj ki, Granger.

– Ha te nyersz, akkor veled együtt fogom utálni a karácsonyt, úgy ahogy mondod – mondta végül a boszorka. – Jövőre úgy ünneplek veled, ahogy te szoktál. Nem éneklek egyetlen karácsonyi dalt sem, nincs süti, nincs dekoráció, nem állítok fát sem.

– És eljössz velem valami trópusi szigetre, csábító bikiniben és élvezzük a napsütést? – álmodozott Draco.

– Igen… azaz nem, mert csak az utálatról volt szó, nem utazásról.

– Én így utálom a karácsonyt – mosolyodott el. – Egy utazással.

– Legyen.

– Ez egészen jó. Oké, rendben van – egyezett bele a varázsló.

– Este találkozunk, Malfoy.

– Ott leszek, Granger.

Aztán egy fél perc múlva már ott sem volt. Egyedül a kellemes illatát és az az iszonyatos sütőtökös förmedvényt hagyta maga után. Draco ábrándos mosollyal nézett ki a havas tájra, majd, amikor ráeszmélt a mosolyára, elkomorult. Granger… az élete megrontója. Magában újra felidézte az előbbi beszélgetésüket. Bolond volt, amiért belement ebbe? Aztán gonoszan elmosolyodott. Granger fogja ezt megbánni.

***

Mire Draco hazaért elfelejtette az egész karácsonyi fogadást. Egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy mit ígért Hermionénak. Hat előtt tíz perccel járt az idő, már jócskán szürkület volt, amikor megérkezett az otthonában. Komótosan átöltözött kényelmesebb ruhába, evett pár falatot, aztán a lehető legzordabb hangulatban indult el a földszintre. A látványtól felfordult a gyomra. A legrosszabb rémálma öltött testet hirtelen, mindenfelé kacatok, girlandok, magyalkoszorúk, fenyőágak, gyertyák és még ki tudja még mi hevert. A levegőben érezni lehetett az összetéveszthetetlen karácsonyi puncs illatát, szegfűszeget, narancsot és rozmaringot. A férfi felhúzta az orrát.

– November van még csak, baszki – morogta az orra alatt, amivel magára vonta valaki figyelmét.

– Áh, Draco, hát lejött segíteni? – libbent el előtte Mrs. Snowdon egy igencsak csillogó valamivel a kezében. Az idős boszorkány korát meghazudtoló légiességgel közlekedett, a haja olyan volt, mint a frissen hullott hó, kék szemét felnagyította az iszonyatosan vastag szemüveg. Hamarosan megjelent még jónéhány szingli boszorkány is, akik leplezetlenül méregették Dracót. – Hermione mondta, hogy eljön. Idén nagyon sok lelkes önkéntesünk van.

– Igen, Mrs. Snowdon. Itt vagyok.

– Kérem, hívjon, Irene-nak! – mosolygott rá kedvesen az idős asszony. – Mindig elkel egy kis segítség. Nem túl sok varázsló vesz részt a díszítésben.

– Meg tudom érteni – morogta félhangosan a férfi, de a gondolatmenetét képtelen volt folytatni, mert rögtön megjelent hozzá nagyon is közel néhány kíváncsi boszorkány.

– Kérsz egy kis puncsot, Draco? – kérdezte az egyik szőke boszorkány, akit Draco úgy emlékezett, hogy Cressidának hívtak, de életében nem beszéltek két mondatnál többet. A nő most úgy dobálta, mintha ki akarná csapni a szemét.

– Köszönöm, nem – szólt tömény undorral a hangjában a férfi.

– Én magam csináltam – folytatta a boszorkány, aztán átdobta a haját a vállán. – De van néhány fahéjas tekercs is.

– Most nem – utasította el varázsló.

– Mazsolás csókot? – vigyorgott rá a vörös hajú, Weasley-nek kinéző nő.

– Ariel, hagyd már békén azzal a süteménnyel! – szólt rá Cressida.

– De…

Dracónak émelygett a gyomra az iszonyatos szagú süteménytől, ki kellett jutnia. Aztán a háztömb összes hajadonja különféle ürügyekkel igyekezett Draco közelébe kerülni. Hamarosan hatalmas hangzavar kerekedett. Valaki fagyöngyért kiáltott, a varázsló pedig már éppen hoppanált volna, amikor Irene átvette a vezetői szerepet.

– Lányok, még rengeteg dolgunk van – szólalt meg Mrs. Snowdon.

– Merre van Gran… Hermione? – szakította félbe Draco.

– Kint van az égősorral, kedvesem. Menj csak!

– Rendben – bólintott.

Mielőtt többen is rászálltak volna, a varázsló már kint is volt az épületből. Hűvös levegő csapta meg az arcát, és mély lélegzetet vett. Viszonylag csendes környék volt, már amennyire London belvárosát csendesnek lehetett mondani. Távolról hallotta a metró zaját, de nem feledkezhetett bele sokáig ebbe.

Granger éppen az égősor fogságából igyekezett kikecmeregni, ugyanakkor úgy tűnt, minta az égők indaként csavarodnának köré. Halvány rózsaszín és szürke kabát volt rajta, hozzáillő sapkával, szürke nadrág és bakancs. A hullámos haját, most két fonatba fogta.

– Szia! – szólalt meg a varázsló.

– Szia! – köszönt vissza a boszorkány széles mosollyal. – Örülök, hogy eljöttél.

– Megígértem, itt vagyok – indult el lefelé a lépcsőn. – Szépen belekeveredtél.

– Nem csodálkozom rajta – sóhajtott kissé reményvesztetten. – Tavaly Mr. Langsdown szedte le őket. Nem igazán foglalkozott vele, hogy összekeverednek-e vagy nem.

– Bogozóbűbáj?

– Mintha magamat is belekötném – fújt egyet Hermione, de nem látszott dühösnek vagy idegesnek.

– Én elkezdem itt – mondta Draco, aztán elővette a pálcáját, és varázsolni kezdett.

– Rendben.

Egy ideig csendben dolgoztak egymás mellett. Úgy tűnt a varázsló oldalán sokkal könnyebben ment a bogozás, ellenben Hermione oldalán az égősor egészen megvadult, villogott és egyre jobban a boszorkányra tekeredett.

– Ugye nem ettél a mazsolás csókból? – kezdett beszélgetésbe a boszorkány.

– Dehogy – horkantott fel Draco. – Elvből semmilyen karácsonyit nem eszem. Ha rágondolok akkor hányingerem lesz.

– Borzalmas volt – rázkódott meg a lány undorral. – Mint a tömény fűrészpor. Egyébként soha ennyien nem jöttek segíteni, mint az idén.

– Tényleg?

– Az összes boszorkány itt van az épületben, mindegyik valamiért kíváncsi volt rád.

– Ez igazán… megtisztelő.

– Én is hoztam sütit – jegyezte meg csak úgy mellékesen Hermione. – A csokistallért. Abban nincs szerelmibájital.

– Szerelmibájital? – vonta össze a szemöldökét Draco.

– Hallottam, hogy Cressida elhatározta, idén te leszel a karácsonyi ajándéka. Szóval keresned kell egy szép nagy masnit, Malfoy – csipkelődött nevetve Hermione.

– Sok sikert hozzá – horkantott fel a varázsló. – Még hogy karácsonyi ajándék… Lehet el kellene költöznöm.

– A fenébe – csattant fel Hermione, de már teljesen körbe tekerte az égősor, és úgy nézett ki, mint egy kisebb fajta karácsonyfa. – Malfoy, egy kicsit itt kellene segítened, mert azt hiszem, hogy az égősor azt hiszi én vagyok a fenyőfa, amire fel kellene futnia.

– Valóban. A Csengőszó ütemére villogsz – mosolyodott el a varázsló.

– Áh, szereted a Csengőszót?

– Azt hitted, hogy ilyen könnyű dolgod lesz, Mézeskalács? – rázta meg a fejét Draco, aztán közelebb lépett. – Segítek ezt levenni rólad, ne mocorogj!

– Jaj, ez a kis szemét, bemászott a kabátom alá – nevetett. – Szedd le inkább valahogy!

– Azon vagyok.

– Talán megpróbálhatnánk elterelni a füzéreket – vetette fel Hermione.

– Rendben – sóhajtott fel Draco, aztán közelebb lépett, nem vette észre, hogy az égősor, mint egy alattomos kígyó rátekeredett a lábára.

– Mondd csak, mikor kezdődött ez a karácsony utálat?

– Roxfortban – válaszolt röviden, majd kiszabadította a boszorkány kezeit a fogságból.

– Mi? A karácsonyok olyan szépek voltak Roxfortban. Mindig olyan meghitt volt és barátságos. Nekem ezek voltak a legszebb emlékeim a karácsonyról.

– A hetedéves karácsony – horkantott fel Draco. – Micsoda csodálatos időszak volt.

– Abban az évben el is felejtettem, hogy volt karácsony – révedezett vissza a boszorkány.

– Látod, nekem ezért van értesítés beállítva a naptáramba – mondta színtelen hangon. – Sosem felejtek el elhúzni innen.

– És idén mi lesz? – kérdezte Hermione, majd kitessékelte az égősort a kabátja alól, miközben egyre közelebb kerültek egymáshoz a varázslóval.

– Alszom egészen az új évig.

– Ne mondd már! – szörnyülködött. – Kihagynád a karácsonyi lakomát is.

– Minden szívbaj nélkül. Mi a fa… – kezdett bele Draco, amikor váratlanul összeütközött Hermionéval, és minden erejükre szükség volt ahhoz, hogy talpon tudjanak maradni. Az égősor köréjük tekeredett.

– A fene – mondta a lány, miközben a belekapaszkodott a varázsló vállába.

– Na, ezért utálom ezt – morogta a férfi.

– Próbáljuk meg egyszerre a bogozóbűbájt – vetette fel a boszorkány.

– Rendben – sóhajtott fel Draco, aztán megpróbált kiszabadulni, annak ellenére, hogy most már a derekuknál tekeredett közbe az égősor.

– Ezt nem is értem.

– Nyisszantó bűbáj?

– Azzal tönkre tennénk – válaszolt Hermione. – Akkor nem lenne kültéri dekoráció.

– Vérezne érte a szívem, de talán nem lenne túl nagy baj – vigyorgott gonoszul a varázsló, aztán meglengette a pálcáját. – Minden maradna úgy, ahogy máskor.

– Ugyan már. Ez kilógna a többi ház közül. Sötét lenne és szánalmas.

– Pont, ahogy szeretem – nevetett fel ördögien, de aztán Hermione megérintette a pálcás kezét.

– Egyszerre próbáljuk meg a bűbájt.

– Legyen.

Mindketten vettek egy mély levegőt, aztán kántálni kezdtek, az égőindák engedtek, majd lassan elkezdtek felkúszni a falon. Hermione végül teljesen kiszabadult, és mosolyogva nézte a művüket, miközben folyamatosan fenntartották a varázslatot.

– Nehogy abbahagyd!

– Ezt nem ilyen kontextusban szokták nekem mondani – nevetett fel huncut mosollyal az arcán Draco.

– Tudod, hogyan értettem – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Már majdnem megvan.

Draco fejcsóválva intett a pálcájával, miközben Hermionét figyelte, észre sem vette, hogy a rakoncátlan égősor szorosan a lába köré tekeredik, aztán egy hirtelen rántással maga után húzta. A varázsló ijedten elkáromkodta magát, amitől a varázslatuk teljesen elszabadult. Újabb rántást érzett, aztán felemelkedett a levegőbe méghozzá fejjel lefelé, egy fényjátékkal kísérve.

– Te jó ég! Te jó ég! – kapta a szája elé a kezét Hermione.

– Granger! – üvöltötte a varázsló kalimpálva Malfoy, miközben hadonászva próbált kiszabadulni. – Szedj le innen, most azonnal!

– Rögtön, máris, csak maradj nyugton!

– Fejjel lefelé lógok. Kurvára nem tudok ellazulni – kiabálta rettenetesen mérgesen. – Ha leesek, és kiloccsantom az agyvelőmet…

– Akkor nem tudsz beperelni, de maradj már nyugton mindjárt leszedlek onnét! – kérte Hermione, aztán kántálni kezdett. Dracót hamarosan a varázslat gyengéden a hátára fektette az aszfalton. A boszorkány lélekszakadva rohant oda hozzá. – Jól vagy?

A varázsló gyorsabban pattant fel, mint arra Hermione számított volna.

– Igen. – Hevesen porolni kezdett magát, majd kisimította csapzott tejfölszőke tincseit a homlokából.

– Hála Merlinnek! – tette a kezét Hermione a mellkasára. – Akkor megúsztam a Wizengamot idézést?

– Még nem döntöttem el – fújt egyet Draco. Mindketten az épület felé fordultak.

Időközben a makacs égősor, immáron megzabolázva, felbűvölte magát az épületre, és most teljes pompájában, kellemes meleg fénnyel égett. Ez volt a legkevésbé visszataszító díszítés, amit a varázsló mostanában látott. A boszorkány derűs arckifejezését látva kicsit Draco is megenyhült.

– Sajnálom – fordult felé Hermione. – Nem akartalak felreptetni.

– Ilyenért valóban beperelhetnélek.

– Elfogadsz egy jóvátételt vagy egyenesen az Azkabanba küldesz?

– Forró tea – mondta Draco.

– Csokis keksz? Nem ünnepi, hanem csak sima keksz, esküszöm ezt egész évben meg szoktam sütni olyan gyakran és random módon, ahogy csak lehet – bizonygatta a boszorkány, egyik kezét a mellkasára, másikat pedig felemelte.

– Legyen.

– Akkor gyere! Mi itt már eleget tettünk.

– Reméltem is. Ha előkapsz egy masnit vagy girlandot elhányom magam – jelentette ki színpadiasan.

– Oh, Merlinre, nehogy!

Azzal mindketten elindultak befelé, amikor hirtelen találkoztak a legrosszabb karácsonyi szokással, ami zöld ágakkal, fehér, gyöngyházas bogyókkal öltött testet a fejük felett.

– A fagyöngy alatt álltok, kedveskéim! – szólította fel őket Mrs. Snowdon.

Draco és Hermione felemelték a fejüket a hatalmas csokor fagyöngyre meredve. A varázsló nem is lehetett volna ennél haragosabb. Valami iszonyatosan csúnyát mormogott magában, amitől a boszorkánynak nevethetnékje támadt.

– Csókot, kedveskéim! – nógatta őket az idős boszorkány.

– Nekem nem kell fagyöngy ahhoz, hogy megcsókoljam Grangert – jegyezte meg hűvösen Malfoy. – Akkor és ott csókolom meg, ahol akarom.

– Micsoda indulatok! – nevetett fel Irene. – Vicces vagy, drágám.

Aztán az idős boszorkány továbbsétált magára hagyva az alkalmi párocskát. Draco egyetlen varázslattal megsemmisítette a fagyöngyöt.

– Akkor ezt a szokást sem szereted – mondta a boszorkány.

– Ahogy mondod – jött a zord válasz.

Elindultak az emeletre.
– Szóval ott és akkor csókolsz meg, ahol akarsz? – szólalt meg Hermione szórakozottan.

– Kibaszott fagyöngy. A legrosszabbat hozza ki belőlem az ünnep.

– Mit vagy úgy oda? – szólalt meg a boszorkány. – Ez a hagyomány csak karácsonykor él.

– Éppen ez az. November van. Nem nézett senki sem a naptárjába? Legközelebb mikor kezdjük ezt az őrületet? Augusztusban? Nevetséges.

Hermione időközben megszabadult a sapkájától.

– Fáj még a bokád?

– Kutya bajom – mondta, ám amikor megérintette a korlátot, apró fagyöngy csokrokat hagyott maga után, de ezt egyikük sem vette észre. És ezek a kis csokrok lassan elindultak felfelé megelőzve mindkettőjüket.

– Nos, akkor kijelenthetjük, hogy a díszítés és a fagyöngy nem jött be, se a puncs, se a karácsonyi sütik – összegezte Hermione.

– Azt hitted, hogy könnyű lesz? Mindent utálok.

Hermione nevetett, aztán amikor felértek az emeletre mindketten megtorpantak. Draco kinyitotta a száját, és úgy nézte a plafonról lógó fagyöngykoszorúkat, mintha táltostűzzel esne neki.

– Hát ez meg mi a rohadt sárkányfarok? – meredt a plafon minden négyzetcentiméterét elborító fagyöngykoszorúkra.

– Nos, ez láthatóan fagyöngy – állapította meg Hermione. – Egy kis átokkal, ahogy gondolom.

– Látom. Mindjárt leégetem.

– Akkor tuti nem kapod vissza a kauciót – csóválta meg a fejét nevetve. – Egyébként ez egy átok.

– Mrs. Snowdon nem normális.

– Biztos megátkozta lent a fagyöngycsokrot – vonta meg a vállát a boszorkány.

– Azt hiszem, viszek egy kis lángnyelv whiskyt is a teához – nyögte Draco, aztán benyitott a lakásába. – Na, ne már! Itt is tele van minden ezzel a gazzal.

– Nálam nincs – mosolyodott el Hermione.

– Hát persze, hogy nincs – morogta, és elindult a lány lakása felé. – Nem is kell tea, jöhet a whisky tisztán.

– Gyere be! – invitálta a boszorkány, de ahogy Draco átlépett a küszöbön újabb fagyöngyök jelentek meg a plafonon. – Várj! Ez a te átkod, Malfoy. Szóval kifelé!

– Most mi van? Kikészülsz pár ágacskától?

– Hippogriff mondja a thesztrálnak, hogy nagyfejű? Hisztirohamot kaptál itt nekem az előbb.

– Elvből nem csókolózom a fagyöngy alatt – magyarázta Draco, de magát saját magának is iszonyatosan nevetségesen hangzott, amit mondott. – Nem vagyok már tizenöt, és ez nem a rohadt karácsonyi bál. A fenébe is nem csőrözök így senkivel sem.

– Jaj, hát ott csattant el az első csókod? – tette karba a kezét a boszorkány, és elmosolyodott. – Milyen aranyos.

– Mi? Nem, nem, az a könyvtárban a zárolt részlegben történt.

– Menő – nevetett fel a boszorkány.

– Jó, megadom magam. Adj egy csókot, Granger, aztán törd meg az átkomat. Néha egyszerűbb átvészelni a betegséget, mint keresni a gyógymódot.

– Egy betegséghez hasonlítod a csókomat? – tette fel a kérdést Hermione, aztán vett egy mély levegőt. – Ez a te átkod, Malfoy, old meg ahogy akarod.

– Ne már! Kérlek!

– De, de.

– Mindenfelé fagyöngykoszorúkat hagyok – próbált részvétet kivívni a varázsló. – Nem esik meg a szíved rajtam?

– Nem. Rosszabbat is el tudok neked képzelni.

– Egy csók – kérte elcsigázottan. – Nagyon kérlek! Nem kell nyelvesnek lennie.

– Csábító, hogy egy menő mágiajogi ügyvéd így könyörög – mosolyodott el édesen Hermione. – De nem csőrözök veled. Legyen elég annyi, hogy nem mondom el senkinek milyen képet vágtál, amikor megláttad a fagyöngyöket. Főleg Blaise Zabininek nem, hogy könyörögtél nekem egy csókért.

Draco mély levegőt vett, aztán összeszedte magát. Valóban igaza volt a lánynak. Hülyét csinált magából, és ez nem volt szokása.

– És mit csináljak szerinted?

– Csókold meg Mrs. Snowdont – vigyorodott el gonoszul Hermione. – Vagy Cressidát. Ő nagyon is akarja. Tudod a masnis Draco Malfoy ajándék a fája alatt.

– Jó, akkor megoldom nélküled. – Azzal a varázsló hosszúléptekkel elindult lefelé.

A boszorkány időközben feltette a teát, előkészítette a csokissütiket. Tíz perc múlva Draco megjelent a lakásában. Diadalmas mosoly ült az arcán, amikor leült a konyhapulthoz.

– Csak, hogy tudd, Granger, Irene nagyon szuperül csókol.

– Csak aztán nehogy szenvedélyes viszonyba bonyolódjatok. Nem bírnám ki, ha itt sírnál a kanapémon, ha szakít veled.

Draco csak felhorkantott, aztán kivett egy szelet csokissütit és beleharapott.

– Nevetséges lenne.

– Hát persze, hogy az lenne.

– Ez egész jó – emelte fel a csokis sütit Draco.

– És ha azt mondom, hogy karácsonyi?

– November van, Granger – morogta. – És azt mondtam egész jó. A lelkem mélyéig el kell jutnod, ha találni akarsz valamit, ami karácsonyi.

– Kérsz a teádba tejet?

– Nem – húzta el a száját a férfi.

– Szóval a lelked legmélyéig?

– Egészen szívet melengetőnek kell lennie – pontosított Draco.

– Van neked olyanod? – könyökölt rá Hermione a pultra.

– Sokak szerint nincsen – rázta meg a fejét a férfi. – De azért meg tudok olykor-olykor hatódni.

– Még van idő.

– Nehéz lesz.

– Szeretem a kihívásokat. – A boszorkány csak mosolyogott, miközben belekortyolt a teájába.

– Hát persze, hogy igen.

Nem sokkal később Draco visszament a lakásába. Sokáig gondolt vissza arra az eltökélt mosolyra.


„Talán nem húztak meg a fejében pár csavart,
vagy egy szoros cipő okozta a zavart.

Ha engem kérdeztek, úgy jár ez a dolog,
hogy az volt kisebb neki, ami ott bent dobog.” (Grincs, film, 2000)

hozzászólások: 0