„Szél szaggatta a felhőket az égen,
csak egy kis botlás kell, hogy elcsúsz a jégen…
… de nem fél, tapodtat sem tágít,
vakmerően lépked a Grincs barlangjáig.”
(Grincs, film 2020)

5. fejezet
Girlandok és beragadt cipzárok

A napok és hetek csak teltek. Draco pedig csak arra lett figyelmes, hogy már bőven benne jártak a decemberbe. A karácsonyi készülődés kezdett nagyobb teret nyerni, amitől az ő kedve is egyre morgósabbá vált. Nem győzte megsemmisíteni a meghívókat, üdvözlőlapokat és mindenféle olyasmit, amire egyáltalán nem volt kíváncsi és kötődött az ünnephez. A feladatát sikeresen teljesítette, és Hermione közbenjárásával az ügyfele hamarosan már az otthonában ünnepelheti az ünnepeket. A Reggeli Próféta harsogta a sikert, amit Hermionéval együtt ért el. Mindketten kaptak érte pár vállon veregetést, de Dracónak egyetlen vágya volt: hagyja mindenki békén.

Már csak pár nap – nyugtatta magát a naptárra meredve. Hamarosan vége ennek az egésznek, aztán újra beköszönt a január. Draco azonban nem volt éppen boldog ettől a felismeréstől, és a szokásos elégedettség sem dobta fel a megnyert ügy kapcsán. És nem is a karácsony miatti melankóliától érezte magát ilyen rosszul, hanem valami mástól.

– Csessze meg! – mondta ki félhangosan, aztán beletúrt a hajába. Tudta, nagyon is jól tudta, hogy mi a baj. És erre megoldást kell találnia, de egyelőre még… nem tudta mit tegyen.

Most, hogy a megbízatásuk lejárt, kevesebbet találkoztak Hermionéval. Ez pedig mogorvává tette Dracót, hiszen már megszokta a jelenlétét és a kellemes aromájú kávét. Az ihatatlan kerti földdel megegyező lötty érintetlenül hevert a pohárban az asztala legtávolabbi pontján. Ez volt az első hét, amikor egyáltalán nem futottak össze. Ám boszorkány nem mulasztotta el, hogy ne küldjön neki olykor-olykor egy-egy papírrepülőt újabb karácsonnyal kapcsolatos dologgal, amit a férfi gondosan összegyűjtött, és a fiókjában tartotta.

Múlt héten még együtt ebédeltek, ugratták egymást, miközben Draco ablakából nézték a mágikus hóesést. De ez a hét azonban borzalmas volt. Péntek volt, és még nem látta Hermionét a héten. Hiába igyekezett a közös lakóházukban is megvárni a boszorkányt, valahogy egyszer sem futottak össze. Pedig Draco az év utolsó lakógyűlésén is részt vett, ahol foglalta a helyet a lánynak, de Hermione nem jött el. A csalódottságát néhány üzenetben fejezte ki, amire a válasz annyi volt, hogy most bejött néhány utolsó ügy, ami miatt elfoglalt, aztán valamilyen izlandi macskáról mesélt, aki megeszi azokat, akik nem kapnak ruhát karácsonyra. Leírhatatlan volt, hogy ez mennyire nem izgatta fel.

A varázsló már éppen azon volt, hogy ő maga indul el, és látogatja meg a boszorkányt, amikor meg nem hallotta a közeledő léptek zaját.

Draco gyorsan betolta a fiókot, majd kinyitott egy teljesen véletlenszerűen választott aktát. Kicsit érezte magát csak szánalmasnak (valójában nagyon is így volt). A heves szívdobogásától képtelen volt normálisan gondolkodni. Gondosan begombolta az öltönyét, felhajtotta a máskülönben ihatatlan kávét, amitől eltorzult az arca, és gyorsan eltűntette az árulkodó bizonyítékot. De nem az a személy jelent meg, akit annyira várt, hanem a főnöke. Csalódottabb nem is lehetett volna.

– Mr. Malfoy.

– Mr. Blackfire – köszöntötte a varázsló, miközben felállt a székéből, és egy tiszteletteljes bólintással köszöntötte a főnökét, bár legszívesebben egy átokkal kínálta volna meg. Draco elrejtette magában azok a gondolatait és kérdéseit, amik megválaszolásra vártak. A vezetőség sosem szokta így és váratlanul meglátogatni. – Minek köszönhetem a látogatását?

– Csak pár percre jöttem – válaszolt Blackfire kimért arroganciával. Nos igen, nála arrogánsabb és kimértebb varázslót még senki nem látott. Még Dracót is felülmúlta ebben, de az egykori mardekárosnak sokkal több jó tulajdonsága volt, mint a főnökének.

– Helyet foglal, uram?

– Nem most nem – rázta meg a fejét a férfi, miközben karba tette a kezét. – Nos, Malfoy, igazán örülök, hogy gyorsan és hatékonyan zárta le a Claxton ügyet.

– Miss Granger segítségével igazán gördülékenyen ment az ügy. – Draco ezt nem akarta elmondani. Máskor nem is mondta volna, de a boszorkányon annyit jártak a gondolatai, hogy nem tudta megállni. – Az ő közbenjárására igencsak értékes segítség volt.

– Dicséretes. Ez a két osztály között remek együttműködés pecsétje – bólogatott az idősebb varázsló. – Az utóbbi időben megszaporodtak a mágus-mugli kapcsolatokat érintő eseteink, és mindig jó, ha van egy hozzáértő személy.

– Valóban.

– De egyelőre csak az ön méltatása miatt vagyok itt, Malfoy – terelte más mederbe a témát Blackfire.

– Rendben.

– Remekül teljesítette a feladatát. Persze ebben nincs semmi meglepő, általában mindig kifogástalanul végzi a munkáját.

Ehhez persze hozzátehette volna azt is, hogy annak ellenére, hogy Dracónak a kissé homályos, tisztázatlan múltja van. Blackfire nem felejtett olyan könnyedén a Sötét Jegyét, és nehéz is volt meggyőzni, ráadásul mindenki gyanította róla, hogy mugliszületésű, akinek az első varázslóháború környékén a családját megölték a halálfalók. Draco ezt tudta is, mert gyakornokként sok időt töltött az irattárban. Szóval a múltja miatt mindig volt köztük egy kis feszültség, de ezt mindig a munkára fogták.

Ugyanakkor Draco saját maga tett arról, hogy senki se rója fel neki a múltját. A pályája elején többször is megkapta és elítélték emiatt, de a lojalitása, a szakmaisága és a becsületes munkája mindig is példaértékűnek számított a mágiajogi ügyvédek között. Ezzel pedig elsöpörte a régi, múltbéli ügyeit.

– Köszönöm – szólalt meg Draco egykedvűen.

– Ez a sikert meg kell ünnepelni – mondta Blackfire. – Főleg azért, mert a Claxton család egy egészen szép adományt adtak át az osztályunknak.

– Igazán? – Dracót ez cseppet sem lepete meg.

– Nagyon bőséges, és szemérmetlenül nagy adományt – pontosított a főnöke. – Amiből természetesen ön is részesül.

– És Miss Granger?

– Ha meg akarja osztani vele.

– Feltétlenül meg akarom – jegyezte meg Draco eltökélten. – Rengeteg időt áldozott erre az ügyre. – És kávét, ha már itt tartunk, de ezt a varázsló nem akarta elmondani a főnökének.

– Bárhogy is legyen. Ezt meg kell ünnepelni. Hivatalosan is.

Dracónak bőven volt ötlete az ünneplésre. Készen állt egy kétségbeesett tervvel, hogy randira hívja a szomszéd boszorkányt, és az este végén megcsókolja. De volt egy olyan sejtése, miszerint a főnökének az elképzelései nem igazán egyeznek az övével, sőt merőben mások voltak.

– Igaz – válaszolta egy kis hatásszünet után Draco. – Meg kell ünnepelni.

– Erre most a legjobb alkalom a ma esti minisztériumi karácsonyi parti. Claxton család nyilvánosan köszönetet akar mondani.

– Oh.

A varázslónak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne nyögjön fel. Blackfire miután nem kapta meg a kellő lelkesedést folytatta a beszélgetést.

– Elvárom, hogy megjelenjen ma este – hangzott az ellentmondást nem tűrő parancs. – Ez iszonyatosan fontos.

– Programom van. Sajnálom.

– Ez a programja, Malfoy – közölte jeges nyugalommal Blackfire. – Bravúrt hajtott végre, és a miniszter is meg akarja köszönni a gyors és szakami segítségét. Ez nem egy olyan dolog, amit vissza lehet utasítani, vagy könnyelműen el lehet menni mellette. Az osztályunknak képviseltetnie kell magát. Főleg most, a sajnálatos feketemacska influenzajárvány idején, ami még jó pár kollégánkat érinti. Ezzel jelezzük azt, hogy az osztályunk ilyenkor is talpon tud maradni. Nagyon fontos a reprezentáció, Malfoy.

– Nem tudok elmenni – próbálkozott Draco, és megpróbált olyan arckifejezést vágni, amitől a főnöke meghátrál. – A programom…

– Szervezze át, Malfoy! – utasította a férfi. – Ez kötelező program. Nem vita tárgya.

Draco fogcsikorgatva bólintott egyet.

– Van még valami, uram? – kérdezett vissza nyugodtan a tejfölszőke varázsló.

– Nincs, Malfoy.

– Akkor most hazamennék, ha nem bánja.

– Még nincs dél sem.

– Nincs megfelelő öltözékem a mai partihoz – húzta ki magát Draco. – Gondolom, hogy az illő öltözet is elvárt, nemcsak a jelenlétem.

– Rendben, Malfoy, menjen! – Blackfire összeszorított fogai között szűrte ki a szavakat, majd távozott a helyiségből.

Draco megvárta, amíg a főnöke kimegy az irodájából, és káromkodva szedte össze a cuccait a táskájába. Miután ez megtörtént iszonyatosan dühösen elhagyta a helyiséget. Eszében sem volt elmenni egy ilyen partira, és eldöntötte, hogy nem is megy. Miközben a folyosón haladt a hoppanálási pont felé a díszítések egymás után estek le a falról, az éneklő koszorú berekedt, és az előtérben álló karácsonyfa ledobta magáról a díszeket. Amerre járt csak rendetlenség maradt után. Aztán megállt egy pillanatra, és irányt váltott.

A varázsló elindult egyenesen a Mágus-Mugli Kapcsolatok Hivatalába. Ez volt talán az egyik legfurább ötlete, amit meg akart valósítani, de valahogy egyáltalán nem bírt magának parancsolni. Látni akarta Grangert, beszélni akart vele. Igyekezett megnyugodni, mert a léptei nyomán az össze girland csomókba ugrott, aztán furcsa girbegurba gombolyagként lógott a mennyezetről. Mire elérte az osztályt addigra újra hűvös lett, legalábbis kívül, mert belül megpróbálta felidézni egy virágidéző bűbájt, amit át szándékozott adni Hermionénak, és meg akarta hívni egy randira.

A szíve még mindig zakatolt, amikor elérte a recepciós pultot. Köszöntek egymásnak.

– Nahát, Mr. Malfoy – szólított meg Maria Moore, egy igazán mosolygós boszorkány. – Mi járatban itt, uram?

– Hermione Grangert keresem.

– Granger kisasszony már nincs bent.

– Oh. – Draco csak ennyit tudott mondani.

– Esetleg átadjak valamilyen üzenetet? – kérdezte a boszorkány előzékenyen. – A legjobb, ha baglyot küld neki. A hivatal már csak az ünnepek után nyit ki megint.

Dracónak zsongott a feje, és ennek hatására pulzálni kezdtek a karácsonyi égők.

– Áh, megint ez az zavar – sopánkodott Marie. – Megint hívnunk kell a karbantartókat.

– Lehet.

– Bocsánat, szóval az üzenet?

– Semmi, nem fontos – legyintett. – Bocsánat a zavarásért.

– Akkor boldog karácsonyt, Mr. Malfoy.

Draco olyan szemmel nézett rá, mintha a halálos átkot akarta volna a boszorkány kimondani rá, de pislogott egyet, majd egy „Önnek is” kísértetében végül kiment az ajtón.

Csalódottabb nem is lehetett volna.

Az Átriumban pedig eldőlt a karácsonyfa.

Szerencsére senki sem sérült meg.

***

Pár órával később Draco már túl volt egy izzasztó kviddicsedzésen, amit egy kis úszással vezetett le. Így már sokkal jobban el tudta viselni az érzéseit, és a karácsonyi őrületet, amivel mindenhonnan találkozott. Cressida pont akkor kapta el, amikor felelé haladt a lépcsőn, és a legkevesebb szemérmesség nélkül megmutatta a melltartópántját, min apró fenyőfák voltak. A rossz kávé majdnem utat tört magának, de Draco még idejében kimentette magát.

Egy kellemesnek mondható késői ebéd vagy uzsonna után Draco megnyugodott. Otthon kényelmes tréningruhába bújt, és felkészült az egészestés nyugodt pihenésre, ami után megírta a főnökének, hogy sajnos ő is elkapott valami csúnya, mostanában divatos betegséget. Már csak pár nap, emlékeztette magát, és vége lesz ennek az egész évnek. Végül, az idegei a megnyugtatása miatt, kinyitott egy jó évjáratú lángnyelv whiskyt. Éppen töltött volna egy pohárral, amikor becsengettek hozzá. Nem igazán várt senkit, de ha a főnöke valakit érte küldött, hogy cipelje el a partira, nos, akkor azt a személyt meg fogja átkozni. Valami szeretetteli karácsonyi átokkal.

Kinyitotta az ajtót, és meglepetten nézett arra a személyre, aki meg sem várta a szíves beinvitálást, hanem egyből besöpört az alma zöld estélyiében a lakásába.

– Oh, hála Merlinnek, hogy itthon vagy. – Draco még nem tudta, hogy örüljön-e ennek a ténynek. – Nem is tudod mennyire örülök neked.

– Neked is szia, Granger!

– Helló! Bocs, de segítened kell – kérte kétségbeesetten a boszorkány. – Ne haragudj, hogy így rádtörök! Vészhelyzetben vagyok.

– Mi történt? – váltott Draco egyből komoly hangnemre. – Talán megtámadtak a narglik?

– A mik?

– Tudod a kis mesebeli lények, akik a fagyöngyökön élnek – magyarázta a varázsló. – Üldözik az embereket, akiknek rossz gondolataik vannak az ünnepek alatt.

– Azok léteznek?

– Dehogy. Mondom, hogy csak buta karácsonyi mese. Mi a baj, Granger?

– Ne is kérdezd! El kell mennem a minisztériumi átkozott partira. Utolsó pillanatban szóltak, azt se tudom hol áll a fejem – hadarta Hermione, láthatóan félig elkészült már a készülődéssel, de valamiért nagyon is feldúlt volt. Draco elmélázva figyelte, ahogy a hosszú selyemszerű ruhát maga után húzza a nappalijában, ami alól olykor kivillan a meztelen lába és a combja. Egy pillanatra semmi másra nem tudott gondolni. Granger tirádából csak az utolsó mondatot hallotta. – Pedig az idén ki akartam hagyni az egészet.

– Meg tudom érteni – válaszolt együttérzően Draco. – Én magam sem szeretem ezeket az összejöveteleket. Pláne nem karácsonykor.

– Az egész a te hibád, Malfoy – szegezte neki Hermione, majd karba tette a kezét, miközben a ruháját igazgatta, ami túlságosan is szorosnak tűnt.

– Az enyém? Miért az én hibám? Minden évben bedobom az ötletládába, hogy inkább küldjenek mindenki egy üveg bort, köszönőlevelet, kis karácsonyi prémiumot, aztán mindenki ünnepeljen, ahol akar. Ezzel az ingyen piás, szalonzenés, smúzolásos baromsággal nem vesznek le a lábamról.

– Elmondom, hogy ez miért a te hibád, és akkor meglátod, hogy milyen katasztrófát idéztél elő.

– Hűha, Granger, avass be! Alig várom, hogy megtudjam – mondta, majd karba tette a kezét, és intett a lánynak, hogy avassa már be ebbe.

– Az osztályok között sikeres együttműködésnek hála… bla… bla…bla… elértünk valami hatalmas és ünnepelni való csodálatos bravúrt – magyarázta a boszorkány. – Várj, te nem jössz? Vagy így jössz? Cuki, hogy kilóg a cikeszes alsógatyád, de szerintem nem való egy ilyen eseményre.

Draco jelentőségteljesen lehúzta a pólóját.

– Én lázadok, és nem megyek. Bojkottálok mindenféle ilyen rendezvényt.

– Tudod a főnököd mérges lesz rád.

– Benne van a pakliban, de olyan hervadtul vagyok – kezdett bele a szövegbe, amit a főnökének próbált megfogalmazni. – Kijön valami rajtam úgy érzem.

– Te tudod, Malfoy.

– Hagyd ki, Granger, te is, aztán csapunk nálam egy kis bulit. Már elővettem egy üveg lángnyelv whiskyt.

– Én nem hagyhatom ki ezt a programot – fújt egyet a boszorkány, majd megigazította a ruhája alját. – Jövőre meg akartom pályázni az osztályvezetői posztot, és most nem igazán mondhatok semmire sem nemet. Szóval mosolyogva fogok magamban szenvedni.

– És miben kell segítenem? – terelte vissza a témát Draco az eredti mederbe. – Megmutassam, hogy hogyan kell műmosolyt mímelni? Esetleg elkísérjelek?

– Áh, nem, nem kell. Folytasd csak a lázadást – legyintett egyet a boszorkány, bár a gondolattól enyhe pír futott át az arcán. – Tudom, hogy utálod ezeket. Nem is kérnélek meg rá. Egyedül megyek majd.

– Értem. – Bár Draco alig rejtette el a csalódottságát. Granger miatt megerőltette volna magát, de ő nem tűnt olyannak, aki megmentésre szorulna.

– De nem ezért vagyok itt.

– Hanem?

– Olyan kínos – fogatta meg a szemét a boszorkány. – Nem ezt a ruhát akarom felvenni ma este.

– Pedig jól áll. Sajnos, én nem tudok semmit sem kölcsönadni. Ilyesmit nem hordok – vigyorgott Draco. – Ennyin múlt, hogy ne valami hasonlót vegyek magamnak.

– Jaj, ne hülyéskedj! Nem tetszik a színe – fintorodott el Hermione, aztán undorral végignézett a ruhán. – Sem a szabása nem teszik, sem a színe, olyan kényelmetlen. A nappali fényben olyan a színe, mintha butykorváladék lenne.

– Az nem jó. Változtassam meg a színét? – kérdezte a férfi, mert még mindig nem tudta kitalálni, hogy miért jött hozzá a boszorkány. Karba tett kézzel várta a magyarázatot. – Milliószor voltam már Madam Malkinnál, de soha nem figyeltem meg mit csinál.

– Nem, hanem inkább segítened kellene levenni.

Draco szeme nagyra tágult, és a lehető legfurcsábban, oldalra fordított fejjel nézte a boszorkányt, nem is beszélve a hamiskás mosolyáról. Hermione érezte, hogy még tartozik némi magyarázattal.

– Levenni?

– Beakadt a cipzár. Nagyon beragadt, és nem tudom lehúzni. Se varázslattal, se saját magam. Túl szoros, és kibújni se tudok belőle. És nem lehet megbűvölni.

Draco felröhögött.

– Ez nem vicces – fújt egyet a boszorkány. – Sehogy sem tudom levenni.

– Próbáltad a nyisszantó bűbájt?

– Nem ment. Próbáltam a tükörből, de nem látom pontosan, és… Segíts, Malfoy! Kérlek!

– Vegyem le a ruhádat? Annyira nem kell könyörögni.

– Elég, ha a cipzárt lehúzod, hogy ki tudjak belőle bújni – mondta Hermione, miközben figyelmen kívül hagyta az apró áthallásokat a férfi szavaiban, és igyekezett nem sokáig nézni a szürke szemekbe.

– Fordulj meg, kérlek! – szólalt meg végül Draco.

Hermione teljesítette a kérdését, leomló haját előre fogta, hogy a varázsló könnyedén rálásson a cipzárra, ami miatt ez az egész kissé szorult helyzete bekövetkezett. Draco pontosan látta, hogy mi a baj. Már csak az volt a kérdés mennyi időt vesz igénybe, amíg megoldja a problémát. Nem akart túlságosan sietni.

– Súlyos a helyzet? – kérdezte Hermione mély sóhajjal.

– Eléggé. Bekapta az anyagot. Lehet, hogy a bűbájokkal rontottál a helyzeten – sóhajtott fel Draco, mintha valamilyen nagy műveletre készülne.

– Jó, akkor tépd le! – morogta a lány türelmetlenül.

– A fogammal? – nevetett fel a varázsló, aki igazán remekül szórakozott a boszorkány idegességén.

– Ha neked úgy tetszik. Francba! Fel se kellett volna vennem ezt.

– Szerintem jól áll – jegyezte meg szórakozottan Draco. – Tényleg nem tudom mi bajod van vele.

– A sötétkék ruhám szebb, sokkal szebb. Elegánsabb.

– Miért ezt vetted fel?

– Először még jó ötletnek tűnt, hiszen ez nem valami nagy parti, és nem akartam annyira kiöltözni. A sötétkék ruhát egy egészen más alkalomra tartogattam. Gondoltam, hogy még utoljára felveszem ezt, mielőtt elajándékozom, mert igazság szerint nem tetszik. Mindegy.

– Értem.

– Jó, ez nem igaz – sóhajtott egyet a boszorkány. – Ezt hat éve vettem, és kíváncsi voltam még beleférek-e.

– Belefértél.

– Szorít, nagyon szorít – vallotta be Hermione, majd nevetni kezdett magán.

– Lehet, hogy nem értek a női divathoz. De, mint említettem jól áll. Kiemeli az… adottságaidat.

– Alig kapok benne levegőt – nyafogta a boszorka. – Még egy ok, hogy ne ebben menjek.

– Azt mondják, hogy a szépségért meg kell szenvedni. Sok lány láttam már így szenvedni. Őszintén szólva most már világos egyik-másik miért sürgetett annyira, hogy tépjem le róluk a ruhát.

– Akkor neked nagyon sokat kellett szenvedned – vigyorodott el Hermione.

Draco elmosolyodott. Először nyers erővel próbált a feladathoz hozzáfogni. Nem ez volt a legjobb ötlete.

– Szóval nem gond, ha elszakítom? – kérdezte elgondolkodva Draco.

– Nem.

– Mit is csinálnál nélkülem? – nevetett fel a varázsló.

– Voltak ötleteim – sóhajtott fel Hermione.

– Elmész ebben és becserkészel magadnak egy bamba aurort a parancsnokságról, és megkéred, hogy tépje le rólad?

– Ez is megoldás lehetett volna – kuncogott a lány. – De gondoltam inkább megkérlek téged, ha itthon vagy. Ez volt a tervem egyik sarokköve. Gyorsabb megoldás, mint felszedni egy aurort.

Draco pont ebben a pillanatban rántotta meg a cipzárt. A gondolattól, hogy Grangert egy kanos auror érinti meg… egyből felbosszantotta. Maga a képzelgés is nagy erőt szabadított fel benne. De a makacs cipzár nem engedett hiába rángatta. Aztán még egy erőteljes mozdulatot tett, amikor is a lehúzó engedett, és a kezében maradt. A varázsló magában káromkodott egyet.

– Oh, Merlin ereje! – szólalt meg végül.

– Nem megy?

– Úgy néz ki eltörtem a cipzárt – kuncogott fel Draco, majd megcsóválta a fejét. – Ezt máshogy kell megoldani.

– Jaj, Malfoy! – méltatlankodott az egykori griffendéles. – Ki kell szedned ebből a ruhából. Nem késhetek el. Az állásom múlik ezen. Godrik szerelmére!

– Hidd el próbálkozom.

– Lenyisszanthattam volna én is, ha nem félnék attól, hogy megvágom magam a bűbájjal. És sehogy sem tudtam a tükörben úgy fordulni.

– El is tüntetted volna – mondta Draco, miközben alaposan megvizsgálta a becsípődött részt.

– Egy olyan ruhát, ami rajtam van? – nevetett fel Hermione, mintha a férfi valami égbekiáltó hülyeséget mondott volna. Kicsit megborzongott, amikor érezte a varázsló meleg leheletét a nyakán. – Ez egy kényes varázslat.

– Ühüm, tudom. Eddig még csak útban lévő alsóneműkkel csináltam, de mindig sikerem volt vele.

– Komolyan? – kérdezett vissza kuncogva a boszorkány. – Miket meg nem tud az ember rólad.

– Megpróbálhatom ezzel a ruhával is.

– Nem hiszem, hogy ez a helyzet a legmegfelelőbb lenne most, ha csak úgy eltűnne a bugyim.

Draco öblösen felnevetett.

– Talán akkor érezném a karácsonyi, adakozó hangulatodat. Nyerhetnél a fogadáson.

– Aha – nevetett ő is. – Nem hiszem. Nem hiszek abban, hogy ilyesmivel fel tudom ébreszteni benned a karácsony szellemét.

– De mást lehet.

– Szívesen folytatnám ezt, de lassan tényleg mennem kellene – jegyezte meg a boszorkány. – Lehet, hogy kellene egy olló.

– Már megvan megoldás. Bízol bennem?

– Nos, hozzád jöttem, nem egy kanos aurorhoz, akinek több is kellene, mint egy kis ruhatépés.

– Jaj, Granger, imádom a szarkazmusodat.

A varázsló közben a pálcájáért nyúlt és egy bűbájjal megszűntette a cipzár elakadását. Így sokkal könnyebb volt. Begörbítette az ujját, aztán nagyon lassan elkezdte lehúzni. Még a levegőt is visszatartotta, miközben a kelleténél is fokozatosabban haladt lefelé. Ujja hozzáért a finom bőrhöz, amiből egyre nagyobb felület vált láthatóvá. Sima, bársonyos, tökéletes, csókolnivaló. Legszívesebben valóban megtette volna, de ez nem tűnt jó pillanatnak. Így csupán gondolatban járta végig a gerincet, a vállak ívét, a nyak kecses hajlatát.

Draco aprót sóhajtott. Inkább csak figyelte az alabástrom bőrt, ahogy reagál a levegőre, amit kifújt. Hermione megborzongott. A varázsló nem bírt ellenállni, majd az ujjaiával végighúzta a kezét azon a helyen, ahol a ruha szét nyílt. A boszorkány mély levegőt vett, amikor megszabadult a szorítástól, és ettől a ruha még jobban szétnyílt, kissé lecsúszott a válláról is.

Nem is sejtette a lány, hogy mennyire könnyen le tudta volna varázsolni róla Draco a finom anyagot.

Még egy mély lélegzet.

Most mindketten egyszerre vettek levegőt és fújták ki.

– Kész – szólalt meg Draco rekedten.

Hermione a mellkasára tette a kezét nehogy a ruha leessen vagy lecsússzon, aztán sugárzó mosollyal nézett a varázslóra, amikor megfordult. Volt valami a szemében, pontosan ugyanaz, ami a Convent Gardenben is. Megint ott lógott egy csók a levegőben, de most közel sem volt tökéletes a pillant.

Mégis? Ez is egy pillanat volt. Dracónak csak ki kellett volna nyújtani a kezét, megragadni a boszorkányt, magához húzni, édes semmiségeket a fülébe suttogni, és úgy megcsókolni, hogy még a környék összes karácsonyfaégője szétdurranna attól a mágiától, amit elszabadíthattak volna.

– Köszönöm! – mosolygott rá Hermione, majd lábujjhegyre állt, és a lehető legmeglepőbb dolgot tette, amit csak tehetett. Egy apró puszit nyomott a varázsló arcára. Draco meglepetten, mereven állt. – Megmentetted az estémet.

– Szívesen – motyogott valami ilyesmit, de meg kellett köszörülnie a torkát, hogy újra meg tudjon szólalni. – Szívesen. Nincs mit köszönni.

– Örök hálám, amiért segítettél.

– A köszönöm is megteszi, Granger. Nincsenek túlságosan nagy igényeim. És így is folyamatban van egy fogadásunk.

– Nem akarsz mégis jönni? – kérdezte a boszorkány. Talán egy kicsit reménykedő volt a hangja, de Draco nem akarta magát áltatni. A mai este tökéletes lett volna egy randira, de a Mágiaügyi Minisztérium éves partiján?

– Most inkább kihagyom – válaszolt a férfi, aztán elmosolyodott. – De te csak menj nyugodtan.

– Rendben. Akkor köszönöm, Malfoy! Nagyon sietek.

– Érezd magad jól! – mondta Draco bujkáló mosollyal.

– Az első adandó alkalommal le fogok lépni. Szép estét neked!

– Neked is, Granger! Kerüld a kanos aurorokat.

– Azon leszek.

Elköszöntek egymástól, aztán a boszorkány kilibbent a lakásából, és eltűnt a sajátjában. Csak a csodás illata maradt ott, amitől Draco csak nekidőlt az ajtófélfának. A girland, amit valaki az engedélye nélkül ajtaja fölé helyezett, most összecsomózta magát. Kiábrándította magát, aztán szánalmas bolondként becsukta az ajtaját, nekidőlt a falnak, és várt.

Nem kellett sokat várnia. Hermione sietve nyitotta ki a lakásának ajtaját. Most már elkészülve állt ott. Feltűzte a haját egy elegáns kontyba, a sminkje tökéletes lett, amitől az arca még bájosabban ragyogott. A sötétkék ruha úgy simult rá, mintha ráöntötték volna. Eleget szöszmötölt a zárral, ahogy Draco meg tudja figyelni a nyitott hátú ruha minden egyes részletét, ahogy a csábító formákra rásimult. A férfi csak állt ott a látványtól sújtva, mint egy kétségbeesett bolond. Ha nem lett volta kiábrándult Hermione biztosan találkozott volna a zavart, mohó tekintetével. Draco pedig biztosan átkozta volna magát az idióta viselkedése miatt.

Miután az éteri látomás Granger képében a sietve a lépcsőn lefelé eltűnt a fordulóban, Draco mélyen, káromkodva sóhajtott fel. Egyenesen feltépte a bejáratiajtót úgy rontott be. A mágiájáról villogni kezdtek a lámpái.

– Bassza meg! – morogta, majd visszament a lakásába és erőteljesen becsapta maga mögött az ajtót. – Mégis mi a franc van velem?

Öntött magának egy pohár whiskyt, de a nagyját mellé. Nem is figyelt rá, hanem elkezdett idegesen járkálni a nappaliban.

– El kellene mennem – mondta ki hangosan Draco. Így kimondva sokkal több értelme volt, mint tépelődni rajta.

Persze válasz nem volt, de saját magának ez egy igazolás.

– Granger ott lesz. Mégse kellene mennem.

További tépelődés következett, majd megfogta a poharat, de amikor inni akart megint eszébe jutott valami.

– Ha mégis elmehetnék, hiszen engem ünnepelnek. – Mély sóhaj, legszívesebben összetörte volna a kezében lévő üvegpoharat. – Baromság! Csak miatta mennék el amúgy is.

Draco letette a konyhapultra a poharat.

– Sok idióta legalább irigykedhetnek. Talán… a francba! Miért nem bírtam randira hívni? Akkora marha vagyok.

Fújt egy hatalmasat, és legszívesebben megátkozta volna a díszpárnákat, de felesleges mágiapazarlás lett volna.

– Nem mintha annyira érdekelne Granger, csak egy boszorkány… csinos boszorkány… lélegzetelállító – morogta hangosan a varázsló, aztán felnyögött. – Kezdek igazán megőrülni. A magában beszélgetés után mi a következő lépés?

Az üres lakásban persze senki sem válaszolt.

– Merlinre! – kiáltott fel hangosan, majd beletúrt hajába. – Csessze meg Malazár ezt az egészet! Miért kellett Grangernek ilyen csinosnak lennie?

Még káromkodott egy sort, de soha nem öltözött fel ilyen gyorsan egy minisztériumi rendezvényre.


„ – Na jó, megyek, de kések, hadd várjanak.
– Nem.
– De.
– Nem.
– De.
– Júúj!” (Grincs, film, 2000)

hozzászólások: 0