„– Hívd meg a Grincset. Oda a karácsony.”
(Grincs, film 2000)

7. fejezet
Csillagszórók

A karácsonyi parti napján Draco nagy zsibongásra ébredt, ami a szomszédból jött. A fejére kellett húznia a párnáját, hogy ne hallja. Már magában megfogalmazta a levelet a ház karbantartójának, amiben kifejti mennyire nem elégedett a hangszigetelő bűbájokkal, amiknek el kellett volna hallgattatni a hangzavart, ami egyenesen Grangertől jött. Grangernek bejött ez? Valószínűleg igen, mert felszabadultan nevetett. Draco ki tudta venni a lány nevetését akár ezer más hang körül is.

A tegnap esti ártatlan csókjuk nem hagyta nyugodni. Sokáig ébren feküdt az ágyban a lány szájára gondolva. Apró szikra, semmi lángolás és az a rohadt nagy hó a nyakukba… Valamiért nem passzolt semmi sem. Átkozta magát, amiért ennyire visszafogott volt, de milyen is lehetett volna Hermione Granger közelében, aki hozzá hasonlóan visszafogott volt. Vagy csak így érezte. Nem akart még egy újabb gondolatörvénybe belekerülni, mert egyre mogorvább lett.

– Merlinre, ekkora bénát! – ostorozta magát Draco, majd most tényleg a fejére húzta a takarót, hogy aztán lerúgja magáról

Egy szó, mint száz meg akarta újra próbálni azt a csókot, mert az érzéseit ez egyáltalán nem homályosította el, hanem csak még több gondolat zakatolt benne, amit most összekavartak A karácsonyi bűbájos boszorkány a fagyöngy alatt című örökzöld, nyálas dal strófái, amibe sok-sok hamis hang is becsatlakozott a Granger lakás felől.

– Hogy rekedne be mindenki! – kívánta a legjobbakat Draco. Alighogy ezt kimondta hangos káromkodás hangzott fel, mintha valaki valamit eltört volna vagy lecsúszott volna valami dísz. Az egykori mardekáros arcán gonosz vigyor jelent meg. De ez nem tartott sokáig mert harsány nevetés hangzott fel, aztán megint váltottak egy másik karácsonyi dalra.

– Oh, Merlin szerelmére! – Küzdött azzal, hogy felkeljen, és megnézze mégis mi a bánatos bólintér zajlik a szomszédban, vagy inkább maradjon az ágyban, ő maga végezzen hangszigetelő bűbájt. Miközben a kettő között egyensúlyozott, meghallott valami mást: egy férfi hangját. Harsány volt, jókedvű, és valami csókról üvöltött.

Draco felpattant az ágyból, aztán gyorsan magára varázsolt néhány ruhát, és elindult a terasz felé, mint egy dühös randalórbika. Hamarosan már teljes remek kiáltás nyílt a Granger rezidenciára. A varázsló nem tudta, hogy örüljön-e ennek vagy nem. A készülődés már javában folyt. Weasley-k elég nagy számban képviseltették magukat ott, Potter zilált hajzata is feltűnt, Luna Lovegood, Longbottom, akár egy roxfortos évfolyamtalálkozó is letett volna. Ott volt az egész csapat színe java, hogy a lehető legocsmányabban díszítsék fel Hermione eddig egészen elfogadható kertjét, teraszát, és a lakását.

– Nézd csak, Hermione, megint hol állsz? – Hallatszott George Weasley harsány, és vélhetően boldog hangja. Dracónak szándékában állt az utóbbi elrontani, de még maga sem tudta, hogy mivel is. Egyelőre a jótékony takarásban figyelte a jelenetet.

– George Weasley! – Hermione rosszallóan szólt hozzá. Láthatóan borzasztóan szétszórta az energiáit, és nem hiányzott neki egy kotnyeles Weasley, Draco legalábbis ezt feltételezte, miközben megpróbálta visszanyelni a hányingerét, ami a magenta színekben pompázó girlandok váltottak ki. – Inkább segíthetnél.

– Ez egy fagyöngy, és megint együtt állunk alatta – jegyezte meg ravasz mosollyal a vöröshajú varázsló. – És tudod, hogy ez mit jelent?

– Ne már, megint? Ma már háromszor megcsókoltál a fagyöngy alatt. – Hermione hangja valahonnan a lakásból hallatszott, de Draco nem látta, inkább csak megremegett a pálca a kezében és bosszút forralt. – Ez már cseppet sem vicces. Szerintem ezt te magad tette ide, kizárt, hogy ennyit kitettem volna.

– Negyedik csók a ráadás. Kell a szerencse. Ne tagadd meg tőlem, szegény szerencsétlentől ezt az apróságot.

– Valaki vegye már el tőle a tojáslikőrt – morogta Ron Weasley mérgesen, mire egy üveggömb száguldott felé, ami fejen találta. George rögtön reagált testvére megjegyzésére, aki mérgesen varázsolta éppé az összetört cserepeket. – Kibírhatatlan tuskó vagy ilyenkor.

Persze a megjegyzése süket fülekre talált.

– Kérem a csókomat, Hermione – kiabálta a varázsló.

A leselkedő szomszéd megpróbálta a műhavat egyenesen George Weasleyre uszítani, de ekkor meglátta a csinos boszorkányt. Hosszú, combközépig érő piros pulóver volt rajta, fekete nadrággal és valami ocsmány karácsonyi mamusszal, amit Draco elvből elátkozott volna, viszont még mindig a csókra gondolt és a szikráktól fellobbanó tűzre.

– Jó, de ez lesz az utolsó – sóhajtott fel a boszorkány elcsigázottan. – Több szerencsére nincs szükséged. Sem fagyöngyre.

Mielőtt Granger folytathatta volna George Weasley elkapta a derekát, magához húzta, majd bedöntötte a lányt, és lecsapott az ajkaira. Dracót elborzasztotta a látványt, aztán a boszorkány nevetése, és ahogy játékosan meglökte a varázsló vállát a csók után.

– Olyan bolond vagy – csóválta meg a fejét Hermione, miközben eltűntetett néhány borzalmas girlandot, amit barátai rosszul bűvöltek fel az ereszcsatornára.

– Nem értem, hogy miért nem hívja el randira – morogta a legfiatalabb Weasley fiú mérgesen egészen közelről, Potterrel valószínűleg éppen az egyik fenyőfát próbálták a legnyomorforgatóbb módon feldíszíteni. Draco magában mormolt valamit a színvakságtól, amiben a két egykori ellensége nagy valószínűséggel szenvedett.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Potter, miközben felbűvölt egy amorf madarakból álló gömbszett a fára. – Szerintem jól mutatnának együtt.

– Az anyám örülne neki.

– Mióta játsszátok a kerítőt? – kérdezte Draco, miközben felfedte magát a sövény mögül. – Aurorkodni már nem elég?

A két griffendéles tömény utálattal néztek felé. Meg sem próbálták leplezni az érzéseiket még az ünnep szellemében sem. Karba tett kezükkel úgy néztek ki, mint két gnóm a kertitörpe túrásban.

– Malfoy, te meg leskelődsz?

– Ne legyél nevetséges! – horkantott fel.

– Nézzenek oda a minisztérium idei hőse – jegyzete meg Harry. – Veled van tele Reggeli Próféta. A fiam szarvakat rajzolt neked a képeden.

– Bájos kölyök lehet… olyan fafejű, mint az apja – viszonozta Draco a kedvességet.

– Már kezdtem elfelejteni, hogy itt laksz…

– Igen – válaszolt gúnyos mosollyal az egykori mardekáros. – Lehet, hogy neked nem tetszik, de ez nem fog változni. Szeretem ezt a helyet, egészen csodálatos a kilátás.

– Nincs egy szőnyegárus, akit megint kiszabadíthatnál? – szurkálódott Ron. – Akkor most jó messze lennél innen.

– És neked nem a bűnt kellene üldöznöd? Remélem, hogy az jobban megy, mint az üvegdísz bűvölés. Csoda, hogy Flitwick átengedett bűbájtanból.

– Mert te jobban csinálnád?

– Ez nem kérdés – forgatta meg a szemét Draco.

– Miért nem mászol vissza inkább a saját lakásodba, és ünnepled a sajátjaiddal a karácsonyt? Baromira zavarsz minket – tette fel a kérdést Ron.

Draco már éppen folytatta volna, amikor Hermione váratlanul megérkezett.

– Szia! – köszöntötte őt sugárzó mosollyal a boszorkány. Draco nem bírt másra gondolni, mint az ajkaira, amik az előbb George Weasley szájára tapadtak. Fogalma sem volt milyen arcot vághatott, mert a lány egyesen a szemébe nézett. – Ugye nem veszekedtek?

– Ugyan már – válaszolt Draco azonnal. – Éppen a sövény optimális magasságáról beszélünk.

– Ja, még fél méterrel magasabbnak kell lennie – kontrázott rá Ron. – Ha így lenne, akkor nem kellene látnunk a görény képedet.

– De bájos vagy, Weasley, és praktikus. Akkor én sem látnám a ti tészta képeteket. De a ház szabályzata nem engedi.

– Megérne egy lakógyűlést, igaz, Hermione? – kérdezte Harry.

– Elég legyen már fiúk! – szólalt meg Hermione, de inkább fáradt volt a hangja, mint rendreutasító. – Ron, Harry, a nappaliba, most! Segítsetek Lunának és Neville-nek a díszítésben. Nem akarok nargli inváziót.

– Baromság…

– Te nem jössz? – kérdezte Harry.

– Még váltok pár szót a szomszédommal – válaszolt a boszorkány.

– Minek? Miről? – rontott rá a vöröshajú varázsló, és elborzadt a gondolattól is, hogy Hermionénak bármilyen beszédtémája is lehet Malfoyjal. – Már nem dolgoztok együtt.

– Meghívtam Dracót is partira – jelentette ki a lány. Hangosan és tisztán mondta ki a nevet, amitől Draco önkéntelenül is kihúzta magát.

– Mi van? Ezt nem teheted. Tudod ki ez itt?

– Azt hívok meg, akit akarok. Felnőttek vagyunk, viselkedjünk is így. Draco a szomszédom – szólalt meg Hermione határozottan. – De, amiről beszélni akarok Dracóval, Ronald, az rád nem tartozik. Menjetek!

– Esküszöm ezt a nézést az anyámtól nyúlta le.

– Én McGalagonyra tippelek – mondta Harry. – Dracónak hívta?

– Mit érdekel engem? Ha kinyitom a számat, akkor megátkoz, és nem akarok csalánártást kapni. Keressünk egy kis kaját inkább – morogta Ron.

Időközben, mind a két férfi távozott. Draco pedig viszonyleg kettesben maradt Hermionéval, miközben a többiek most bentről kísértek kíváncsi tekintetekkel, és még ocsmányabbá tették Granger lakását.

– Bocs, nem tudják magukat kontrollálni – szólalt meg a boszorkány. – Ugye, most nem volt semmi olyan, amiért megjelenik itt a varázsfelügyelet.

– Ismerem őket. Semmi sincs kizárva. Mintha hop-por tüzet látnék bent a kandallódban. Szóval bármi lehet.

– Jól vagy? – kérdezte Hermione témát váltva.

– Csak az ünnepi mogorvaságom – vonta meg a vállát Draco. – Nincs semmi gond.

– Szóval ma ilyen patetikusak vagyunk? – tette fel a kérdést egy apró mosollyal a lány. – Gondolod meg, hogy eljössz-e mégis. Este nyolckor kezdünk. Addig beszélek a fiúkkal is. Szerintem képesek vagyunk civilizáltan viselkedni.

– Kedves vagy.

– Tudod, ez az utolsó próba, és nagyon vesztésre állok. Talán egy karácsonyi vacsora, amiben nagyon nagy részt vállaltam, segítene neked megtalálni a karácsony lényegét. Ajánlom figyelmedbe a csodálatos szószomat. Isteni lesz a sülttel együtt.

– Ha a fogadás zavar, akkor…

– Nem zavar – legyintett egyet Hermione. – Jó, talán egy kicsit. De szeretném, ha eljönnél. Ne legyen egyedül senki sem karácsonykor.

– Meggondolom.

– Rendben – bólogatott a lány.

– Hermione – hallatszott a kiáltás George Weasley-től. – Én megint a fagyöngy alatt állok.

– Merlin szerelmére! Most már értem miért utálod ezt – sóhajtott fel gondterhelten.

– Látod, én megmondtam.

– Bocs, most megyek, és kiírtom az összes fagyöngyöt.

Draco csak bólintott, aztán amikor Hermione hátat fordított minden egyes giccses girlandot George Weasley irányába uszította. A hosszú, borzalmasan ronda vackok azonnal rátekeredtem a varázslóra, majd egy kisebb riadalmat indított el. A tejfölszőke mágus igazán büszke volt magára.

***

Draco a nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy ne gondoljon Hermionéra és a partira. De persze ezzel csúfos kudarcot vallott. Fel-alá járkált, átrendezte a könyvespolcokat, aktákat csoportosított, néhány kevésbé sürgős üzleti ügyet is intézett el, megevett egy tucat csokibékát, edzett egy kicsit, ám most a futópad sem segített. Megpróbált összehozni egy kviddicsmeccset, de valamiért mindenki karácsonyi partin vagy valamilyen ünnepi marhaságon vett részt. Aztán sokat tépelődött, hogy átmenjen-e a szomszéd partira. Végül elhatározta magát a Granger-parti mellett.

A varázslónak ez a döntés még több gondot okozott. Azzal kezdett, hogy lezuhanyozott, a legnagyobb gonddal igazította meg a haját. Kétszer átöltözött, mire megtalálta a tökéletesen kényelmes inget. Aztán egy újabb projektbe kezdett. Feltúrta átváltoztatástannal foglalkozó könyveit, amíg meg nem találta a varázslatot. Hiszen illett ajándékkal menni egy karácsonyi partira. Egy üveg bort is kikészített természetesen, de valami szebbet szeretett volna adni Hermionénak. Mire készen lett addigra, már száznál tartott, viszont csak hat ment át a végső próbát.

Pontosan nyolc óra tíz perckor ott találta magát egy üveg borral és egy csokor különleges üvegvirággal a kezében bekopogtatott Hermionéhoz. Az ajtó magától kinyílt, és feltárult Draco egyik legszörnyűbb rémálma karácsonyi lidércnyomásnak öltözve. Gyakorlatilag fél Roxfort ott volt a partin, ami már most egy hamisítatlan őrült, színes, káoszra hasonlított zenei aláfestéssel. Nem vették észre azonnal őt, de nem érdekelte. Körbenézett a tértágító bűbájjal megnövelt helyiségben. Legalább harminc embert számlált meg.

Lehet, hogy a többiek nem, de Hermione viszont rögtön felfigyelt az érkezésére. Egy gyönyörű, bordó színű, térdig érő ruhát viselt, ami tökéletesen simult a domborulataira. A haját leengedte és egészen a derekáig ért. A varázsló szíve megdobbant, ahogy a boszorkány közeledett felé.

– Mégis eljöttél – szólalt meg, majd egy-egy apró puszit nyomott Draco arcára, aki egy kicsit most zavarban érezte magát, ami nem túl gyakran fordult vele elő. A boszorkány derűs mosolya és kellemes illata valamiért mindent gondolatát kissé cseppfolyóssá tette.

– Gondoltam benézek, markolok a ráksalátából, magamra haragítom a barátaidat, majd elmegyek, mint aki jól végezte a dolgát.

– Ambiciózus terv – bólogatott a boszorkány elismerően. – Mindig is tudtam, hogy egy bajkeverő mardekáros hiányzik a partimról.

– Mi mardekárosok híresek vagyunk a bajkeverésről – erősítette meg a férfi. – Kár, hogy nem vagyunk többen.

– Zabini barátodat is meghívtam – csevegett Hermione. – Vagyis meghívatta magát, de aztán elmondta, mert valami világrengető partira hivatalos, amit nem tud lemondani. Küldött egy gyümölcskosarat.

– Biztos egy boszorkány és egy üveg lángnyelv whisky van a dologban.

– Lehet.

Draco megköszörülte a torkát.

– Ezeket neked hoztam – nyújtotta felé a virágokat.

Hermione megfogta a csokrot, és elpirulva nézett vissza a varázslóra.

– Ezek üvegtulipánok – mondta a boszorkány, miközben csillogó szemmel figyelte a különleges ajándékot. – Ezeket baromi nehéz megcsinálni.

– Az átváltoztatástan soha nem volt a kedvencem – szabadkozott Draco. – De remélem, hogy tetszenek.

– Miről beszélsz? Ezek nagyon szépek. Köszönöm szépen! Gyere be, és érezed jól magad.

A varázsló hagyta magát bevezetni a karácsonyozók közé. Hermione még folytatta volna a beszélgetést, de valamelyik barátja elrángatta Dracótól, valamilyen halaszthatatlan zselékatasztrófára hivatkozva a konyhában. Látta, ahogy néhányan gyanakvó pillantással őt figyelik, megint mások ügyet sem vetettek rá. A férfi csak egy pillanatig állt egyedül, amikor is egy szőke boszorkány csapódott mellé. Luna Lovegood ábrándos tekintettel, és mosolyogva köszöntötte őt.

– Kellemes parti – mondta a lány.

– Aha.

– Hermione hívott meg téged is?

– Igen, mivel ez az ő parija – válaszolt egykedvűen a varázsló.

– Áh. Engem ő hívott meg. Azt mondta, hogy hozhatok valakit. Aztán én elhoztam Neville-t, de őt is meghívta. Szóval… Te kivel jöttél?

– Egyedül.

– Oh, akkor ezért van – bólogatott Luna.

Draco összevonta a szemöldökét, miközben a lány a pálcájával néhányat között a feje felett.

– Különös – mondta végül.

– Micsoda? – kérdezett vissza a varázsló.

– Nagyon sötét az aurád, cseppet sem karácsonyi – szólalt meg ciccegve Luna. – Semmi karácsonyi nincs benne, még egy szikrányi sem. Te nem szereted a karácsonyt.

– Ezt remekül eltaláltad – morogta Draco, miközben elkezdett kiutat keresni ebből a beszélgetésből.

– Tudod, ezzel az aurával százával vonzod magadhoz a narglikat. – Ebben a varázsló őszintén kételkedett. Főleg, hogy ezek a lények nem voltak mások, mint a mesekönyvek furcsa lényei, aminek semmi közük nem volt az igazsághoz. – Régen Harrynek is ilyenek voltak, tele volt folyamatosan narglival.

– Igazán? – kérdezett vissza Draco, miközben leemelt egy pohár valamilyen iszonyatosan furcsa italt az egyik tálcáról. Amikor beleszagolt rémes aromát érzett. – Ez nagyon sajnálatos.

– De mennyire. Neked még nincsne, de ez nem jelenti azt, hogy nem is lehet – folytatta a boszorkány. – Valami kellene neked, ami felvidít.

– Én rendben vagyok. – Ő maga sem hitt ebben.

– Tudom már! – lelkendezett széles mosollyal a lány. – Egy karácsonyi koszorút kellene hordanod. – Luna lábujjhegyre állt, aztán mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül kisimított Draco homlokából egy hajtincset. – Jól állna neked a magyalzöldje és a piros bogyók. Esetleg egy leheletnyi ezüst csillám. Mit gondolsz?

– Én ezt mind… – kezdett bele Draco, és valami olyasmivel fejezte volna be, hogy baromságnak tartja az egészet, de aztán eszébe jutott valami, hogy már nem egy gonoszkodó gyerek. Tudta hogyan bújjon ki olyan dolgok alól, amiket nem akart, és ezzel nem bántott meg senkit. Elmosolyodott, ahogy az ügyfeleire is szokott. Luna tágra nyílt kék szemmel figyelte őt. – Remek ötlet lenne, de inkább kihagynám.

Luna megfogta Draco kezét, és megpaskolta.

– Engedd el magad, Draco! – szólalt meg újra a lány. – És ha rám hallgatsz, akkor megcsókolod újra.

– Hogy mondod?

– Hát Hermionét. Menj és csókold meg újra!

– Elmondta? – kérdezett rá fojtott hangon.

Luna csak mosolygott.

– Nem – rázta meg a fejét, miközben a hajába font ezüstszálak követték a mozdulatát. – Nekem nem kell elmondania, hogy tudjam. Én csak tudom. Jól mutattok együtt. Ne menj el most!

– Luna, inkább ne próbáld rátukmálni mindenkire azt a koszorút – hallatszott egy mély bariton hang Draco hála mögül. A varázsló megfordult, aztán Percy Weasley-vel találta szemben magát.

– Olyan maradiak vagyok. Neked is jól állna, Percy. Van mit javítanod az aurádon.

– Ginny szerintem téged keres – említette meg Percy. – A manipogóról akar valamit kérdezni azt hiszem.

– Tényleg? Érdekelné egy kanadai taviszörny?

– Esküszöm! – tette a szívére a kezét a varázsló. – Vagy a marcipánról akar kérdezni. De mi lenne, ha kiderítenéd?

Luna elvigyorodott, aztán egy-egy puszival elköszönt, majd a két enyhén zavart varázsló, Draco és Percy magukra maradt. A vöröshajú varázsló mélyen felsóhajtott, és ösztönösen megtörölte az arcát, amin már ott virított a csillámpor, amit Luna jóvoltából kapott. Draco nem mert arra gondolni, hogy ő is így nézhet.

– Minden évben a karácsonyi koszorúk és a narglik miatt nyaggat. – Percy hangjában fáradtság csendült fel. – Tüneményes lány, de nem ezen a földön jár.

– Ebben igazad van. Kötelező parti?

– Vagy ide jövök, vagy a szüleim partijára. És hidd el nekem a családomból elég lesz az ünnepek hátralévő részében is. Te mit tettél, hogy ide kerültél? Bosszú? Gyermeteg csíny vagy egy elveszett fogadás?

– Csak egy egyszerű baráti meghívás – intette le Draco. – Évek óta Granger olajágként meghív ide. Idén el is jöttem.

– Ugye tudod, hogy Harry és az öcsém nem kedvelnek? – tette fel a fogós kérdést Percy.

– Komolyan? Ki hitte volna?

– Annyi év után… Nos, mondjuk úgy meg vagyok lepve, hogy egyiküknek sem nőtt be a feje lágya.

– Ez van – vonta meg a vállát Draco. – Tetszett a beadványod a kiskorúak bűbájhasználatának megreformálásról.

– Köszönöm! Együnk valamit.

Azzal elindultak a svédasztal felé, és beszélgetésbe kezdtek. Percy Weasley remek beszélgetőpartnernek bizonyult. A férfi a Minisztériumi Hivatalban dolgozott közvetlenül a jelenlegi miniszter jobbkezeként. A kezdetekben megszállott, vakon cselekvő hivatalnok helyett most már egy igazán hozzáérő, szakértő személyiséggé vált. Dracóval nem túl gyakran találkoztak egymással, de mindig munka ügyben. Viszont volt beszélgetési témájuk, ami Dracót lekötötte, és szívesen boncolgatta a bájital tőzsdével kapcsolatos elméleteit, amíg a többiek bugyuta játékokat játszottak.

A tejfölszőke mágus fél szemmel figyelte, ahogy az idióta Weasley patkány és a Ragyásfejű egy-egy derekukra kötött, madzagra fűzött cukorpálcával próbáltak egy edény fölött egyensúlyozni, és varázslat nélkül, valamint kéz segítsége nélkül jég közé szúrt cukorpálcákat kihalászni. Nevetségesen néztek ki, ahogy különféle csípő, fenék és egyéb himbáló mozdulattal igyekezetek kihasználni a cukorpálca kampóját. Ez egyszerre volt nevetséges és borzalmas (inkább Dracó számára, aki utálta az ilyen dolgokat).

Egy másik játékban bekötött szemmel kellett Wingardium Leviosa varázslattal üveggömböket egy tálba tenni. Ebben egyértelműen Hermione volt a legügyesebb, mindenki más több tucatot összetört, mire elhelyezhette volna a gömböket. Ezt követte valamilyen táncos játék következett. A lényeg az volt, hogy két résztvevőből az egyik táncmozdulatokat mutatott be a másiknak, miközben a többiek háttal álltak, és a másodiknak be kellett tanítani a mozdulatot a harmadiknak és így tovább. A sor végül azzal ért véget, hogy George Weasley elbotlott egy boában, ami a lába köré tekeredett. Mindenki nevetett.

Draco bőven megelégedett a félreeső helyen elfogyasztott vacsorájával, és a beszélgetéssel. Percy pedig az egyetlen olyan ember volt a partin (Hermionén kívül), aki érdemben hozzá is tudott szólni a témához. Éppen áttértek az osztályok közötti működések taglalására, amikor a vöröshajú varázsló témát váltott. Dracót leginkább lefoglalta az, hogy a megfelelő szögből, remekül lássa Hermionét, miközben beszélgettek, de erre a téma váltásra egyből felfigyelt.

– Hallom, hogy nagy zűrt kavartál a tegnapi karácsonyi partin.

– Zűrt? – kérdezett vissza Draco. – Csak egy kis adományt juttattam az Akadémiának. Ezt inkább észszerűnek mondanám, mint zűrösnek.

– Értelmezés kérdése – nevetett fel röviden a varázsló.

– Megvannak az okaim.

– Ezt nem vitatom – mondta a vöröshajú. – Mindenki tudja, hogy az osztályotokon nagy a konkurenciaharc, és az feketemacska influenzajárvány sem tett jót ennek.

– Foghatjuk erre is.

– A főnököd tajtékzott, amikor Kingsley-vel akart beszélni – jegyezte meg egy apró vigyorral Percy. – Nem volt éppen diszkrét, és több magasrangú minisztériumi tag előtt csinált jelenetet. Állítólag ki akar rúgni vagy valami hasonló. Te pedig a Wizengamotba kerülnél, és állítólag meg is fenyegetted őt. Kingsley végül elküldte Blackfiret lehiggadni, és majd jövőre foglalkozik majd erről a kérdésről. Mennyi igaz a Wizengamotból?

– Apám évek óta rágja a fülem miatta – válaszolt az egykori mardekáros – Ő már majdnem hat éve nem gyakorolja ezt a tisztséget. Ezek a címek pedig örökölhetőek, így ha Blackfire ki akar rúgni, akkor még mindig van olyan hely, ahol dolgozhatnék.

– Nem hülyeség.

– Még gondolkodom rajta.

Mielőtt Percy kifejtette volna, hogy milyen reformokat fognak bevezetni, Ron Weasley közeledett tányérral a kezében.

– Szóval itt vagy – rontott rá rögtön Dracóra egykori nemezise.

– Meghívtak, Weasley. Udvariasságból vagyok itt – válaszolt röviden a férfi.

– Mondhat Hermione, amit akar, de én nem foglak kedvelni.

– Ronald, inkább menj vissza a többiekhez – próbálta a helyzetet tompítani élét Percy.

– Nem lehet, azért küldtek ide, hogy elvigyem a sötétség hercegét – horkantott fel Ron. – Karácsonyi játékokat fogunk játszani.

– Kihagyom.

– Ha már eljöttél, akkor nem maradhatsz ki a mókázásból. – Ezt olyan éllel mondta, hogy Dracónak olyan érzése támadt, mintha a varázsló le akarná köpni. – Mi lesz, Malfoy? Jössz vagy maradsz? Nekem az utóbbi tetszene, de Hermione szeretné, ha jól éreznéd magad.

Draco nem tett megjegyzést arra, hogy mennyire rosszul utánozza barátja hangját a vöröshajú, letette az italát.

– Menjünk – mondta végül.

A tejfölszőke varázslónak egyetlen egy célja volt, közelebb kerülni Hermionéhoz, aki most mosolyogva intett neki, majd kérte, hogy üljön le mellé a kanapéra. Draco egy apró mosollyal válaszolt neki, de mielőtt leülhetett volna Weasley elfoglalta a helyét. Luna felállt és elmagyarázta a szabályokat. Lényegében egy olyan varázslatot kellett létrehozni, ami tárgyat, embert, növényt vagy egy varázslényt alkot. Először csak homályosan kellett lebegnie, és a feltett kérdésekre adott jó válaszok alapján öltött egyre tisztább és tisztább formát, egészen addig, amíg valaki ki nem mondta a megfejtést. A helyes választ adó folytatta a következő feladvánnyal.

Luna volt az első, az ő feladványa egy kelte tündérmanó volt. Őt követte Ginny egy sikítószellemmel. Seamus egy óriási akromantulát varázsolt, amitől Ron majdnem ráköpte a pezsgőjét. Parvait következett Merlint csokibékás képével, majd a testvére Padma, aki egy gyönyörű főnixet varázsolt. Potter Perselust Pitont igézte meg, miután a megoldást Hermione kitalálta, viccből egy harcsabajuszt is odavarázsolt egykori bájitaltan tanárukra. Ezen mindenki nevetett. Aztán Hermione következett, aki egy egészen bonyolult kviddics mérkőzést bűvölt eléjük, a megfejtést természetesen az aranycikesz volt.

Draco élvezetesnek tartotta a játékot és elgondolkodtatónak. Még néhány kérdést ő is feltett, de nagyon vigyázott, nehogy a helyes megoldást ő mondja ki, mert semmi kedve nem volt igazán beszállni a játékba. Egészen addig, amíg Ron sorra nem került. A vöröshajú varázsló erősen koncentrált az előtte lévő kékes ködre. Záporoztak a kérdések, majd a ködből kezdett kibontakozni egy állat. Draco először nem ismerte fel. De aztán amikor halk kuncogásokat hallott maga mellett, ami egyre erősödött.

– Fehér a bundája?

– Igen.

– Menyét féle? – tudakolta Padma.

– Nem találja ki senki? – kérdezte Ron. – Malfoy? Nincs semmi ötleted.

Oh, igen, egy igazi albínó vadászgörény lebegett előttük. Draco keze ökölbe szorult, aztán a karácsonyi fények enyhén pulzáltak körülötte.

– De így szerintem ismerősebb lesz. – Azzal a görény megrázta magát, aztán átalakult egy meglepődött, rémült fiatal Draco Malfoyjá.

A partin kitört a nevetés. Draco gúnyos mosolyra húzta az ajkát. Igen, most aztán tényleg tele volt a hócipője az ünneppel. Mély levegőt vett, aztán egy erős pálcaintéssel eltörölte a varázslatot. Az átka annyira erős volt, hogy minden dekoráció megremegett, néhány le is esett és hangos csattanással tört össze. A girlandok pedig elkezdték Weasley-t kergetni, a fenyőfán egy-egy izzó szétpukkant. Apró sikkantások hangzottak fel, amikor a falakról lehullott minden karácsonyi dekoráció.

Draco iszonyatosan dühösen indult el kifelé az ajtón. Nem nézett semerre. Így azt sem látta, hogy a puncsos tál kilyukad, és minden a padlóra csorog. A pezsgők dugója kidurrant. És hirtelen felfordulásba csapott át az egész parti. Mentő varázsigét hangzottak el.

– Látod, meghívod Malfoyt, és ő mindent tönkretesz. Nem is tudom, hogy mit gondoltál, Hermione – morogta Ron, miközben próbált kikecmeregni a girlandok fogságából. – Szedje már le rólam valaki ezt. Hermione!

– Hagyj békén! Túl messzire mentél.

– De csak viccel… – mondta volna, amikor egy vörös boa a szájára tekeredett.

– Menj odébb, Ron!

Draco hallotta, hogy léptek hangzanak fel mögötte. De ő maga nem is tudta, hogy mit tegyen, a legjobb ötletnek a gyors távozás tűnt.

– Draco, várj! – szólított meg Hermione.

A varázsló megállt egy pillanatra, majd visszanézett. Düh volt a szemében. Hermionééban inkább olyasmi, ami nagyon hasonlított a szánalomra, amit Draco iszonyatosan utált.

– Ne menj el! Ron egy… barom.

– Legjobb lesz, ha elmegyek.

– De… Sajnálom! Én…

– Jó szórakozást, Granger! Majd később beszélünk.

Mielőtt a boszorkány szólhatott volna a bejáratiajtó becsukódott a varázsló mögött.

***

Roxfort másodévében sokat kellett mandragórákkal dolgozniuk, így Draco kénytelen volt beszerezni egy saját fülvédőt, mert semmi kedve nem volt senkitől sem elkapni semmit sem, és anyjával sikeresen beszereztetett egy igencsak drága, de hatásos fülvédőt. Soha nem hitte, hogy valaha újra lesz szüksége rá. Ugyanakkor abban is kételkedett, hogy megtalálja, viszont a szerencse mégis mellé állt. Egy Invitójába került.

Van abban valami, ha nem hallunk semmi mást, csak a lélegzetünket és a szívverésünket. Dracónak fél óráig kellemes volt ez a fehér zaj, de aztán csak idegesítette. Sokáig fel-alá járkált a nappaliban. Dühösen robbantotta szét az apró üvegvirágokat, amiket próbából készített Hermionénak, és amik nem mentek át a minőségellenőrzésen. Egészen addig folytatta ezt, amíg minden el nem fogyott, és éjfélt nem ütött az óra.

Draco levette a fülvédőd, aztán megszemlélte a rombolást, amit végzett. Mindenfelé üvegdarabok hevertek szanaszét. Mély levegőt vett, és… nem hallott semmit. Először azt hitte, hogy téved. De tényleg semmi sem hallatszott. Se zene, se vidám tömeg zaja, semmi. Valószínűleg a partinak vége volt a szomszédban. A varázsló megitta a teáját, aztán vett egy mély levegőt. Elindult a terasz felé. Elhúzta az ajtót, majd kilépett. Tényleg csend volt. Csak a szél és a lassan szállingózó hópelyhek puha hangja.

A varázsló elindult a kerítés felé. Hermionét a szomszéd lakás teraszának a lépcsőjén ülve találta. Egyedül volt, egy csokitortát egyensúlyozott az egyik tányéron. Körülötte a karácsonyi dekoráció már romokban hevert. A boszorkány lerúgta a cipőjét. A varázsló nem tudta megállapítani, hogy milyen lelkiállapotban is van, de a fáradtsága már onnan érződött.

Olyan nagyon mély bűntudatot érzett. Nem akart minden tönkretenni a lánynak. Weasley-t akarta megleckéztetni, azt is inkább ösztönből, mint akaratból, de már kezdett igencsak elege lenni az egészből. Bocsánatot kellett kérnie Hermionétól. Tettekre szánta el magát. Megkapaszkodott a sövényben, majd egy nagy lendülettel átmászott a szomszédba. A mozdulattól végül nyögve, egy egész égősort maga után sodorva landolt fűben.

– Francba – morogta mérgesen.

Puha léptek hangját hallotta, amint közeledett hozzá.

– Tudod ajtóm is van – szólalt meg Hermione, majd karba tett kézzel megállt felette. Már nyoma sem volt korábban viselt bordó ruhának. Most egy túlméretezett szürke, kötött pulóver és egy jóganadrág volt rajta.

– Az nem lett volna ilyen vicces – nyögte Draco, aztán elfogadta Hermione kinyújtott kezét, és újra talpra állt. A lány megpróbálta elrejteni a mosolyát, amikor megfigyelte a varázsló kócos haját, ami teljesen elütött a szokásos, kifogástalan megjelenésétől.

– És mit csinálsz itt? – kérdezte a boszorkány, majd elengedte a varázsló kezét, aztán összefonta a mellkasa előtt.

– Nem bírtam aludni – ismerte be a férfi. – Aztán láttam, hogy ég nálad a fény.

– Én sem tudok – rázta meg a fejét a lány.

– Bocsánatot akartam kérni – folytatta tovább az egykori mardekáros. – Nem akartam tönkretenni a partidat.

– Ugyan már – csóválta meg a fejét Hermione. – Néhány gömb, égő és girland… Nem történt semmi. Ronnak nem kellett volna azt tennie… Egyáltalán nem… Nem tudom mikor hagyjuk ezt magunk mögött.

– Szóval nem haragszol a díszek miatt?

Hermione akaratlanul is végignézett a tornádó sújtotta nappalin, teraszon. A legjobb esetben sem lehetett karácsonyinak mondani a dekorációt.

– Talán egy kicsit – szólalt meg fojtott hangon, majd egy mély levegővel elűzte a csalódottságát.

– Tényleg sajnálom! – mondta bűnbánóan Draco. – És hogy sikerült a parti további része?

– Az év leggyatrább partija volt. Hazaküldtem Ront, miután egy kiadósat kiabáltam vele a folyosón. Aztán a többiek is lassan elmentek inkább haza. Szóval majdnem két órája vége van az egésznek. Tavalyi bulihoz képest hamar elment mindenki.

– Valahogy jóvátehetem? – kérdezte a varázsló.

– Délelőtt segíthetsz rendet rakni – sóhajtott fel Hermione, de ez már egy kis derűs félmosolyt csalt az arcára. – Ezzel a káosszal nem lehet már semmit sem csinálni. Nincs benne semmi ünnepi.

– Megátkozol, ha azt mondom, hogy nekem ez így bejön?

– Inkább ne mondd ezt – intett nemet a fejével a boszorkány. – Maradt még csokitorta, ha gondolod, akkor szívesen megosztozom rajta.

– Jól hangzik.

Azzal mindketten leültek a lépcsőre. Draco melegítőbűbájokat vont maguk köré, miközben a hóesést nézték és megosztoztak a csokitortán. Olyan közen ültek egymáshoz, hogy a válluk összeért, de nem törődtek vele. Mély és nyugodt csend telepedett rájuk. Csak a hópelyhek puha hangja hallatszott, ahol befedte a teraszon kialakított kertet. Valahol bent a nappaliban egy álmos csengő halk csilingelése hangzott, aztán minden elcsendesedett. A tortaszelet pedig teljesen elfogyott.

– Ez finom volt, köszönöm – törte meg a csendet Draco.

– Ez a kedvencem – szólt a boszorkány. – Születésnapomra is mindig ezt kérem.

– Meg tudom érteni. Isteni finom – erősítette meg a varázsló. – Mit fogsz csinálni holnap? Vagyis már elmúlt éjfél, szóval ma.

– Úgy döntöttem itthon leszek – mondta Hermione, de nem úgy hangzott mintha túlságosan bánná az egészet. – A Weasley családhoz kellene mennem, viszont idén inkább nem megyek. Karácsonyi csoda kellene, hogy Ron ne hozza fel a mai… fiaskót. És abban nincs semmi karácsonyi, ha megátkozom.

– És a szüleid?

– Ausztráliában. Túl messze vannak.

– Egyedül leszel? Ajándékok nélkül?

– Draco, az ünnepet nem veheted meg a boltban – szólalt meg lány. – Az ünnep benned legbelül van.

– Bennem szerintem nincs – rázta meg fejét a varázsló.

– Talán majd jövőre megtaláljuk – sóhajtott fel a boszorkány, miközben egy alattomos girlandot lepöckölt a lábáról.

– Lenne kedved velem nem ünnepelni? – kérdezte Draco. Őt magát is meglepte mennyire természetesen jött a kérdés. Egymás szemébe néztek.

– Nem hangzik rosszul.

– De nem tudok főzni. Bájitalt igen, de ételt… az igazán trükkös. Szóval nem tudom mit fogunk ennek.

– Nem gond – rázta meg a fejét Hermione, aztán megfogta a varázsló kezét. – Meg tudjuk oldani.

Mintha csak arra kérte volna, hogy ne menjen el, maradjon vele, és semmi más nem számít. Mélyen egymás szemébe néztek az elrontott karácsonyi parti megtépázott dekorációjának kellős közepén, a maradék izzók bágyadt fényében. Draco kinyújtotta a kezét, aztán gyengéden megérintette a boszorkány arcát, hüvelyujjával végigsimította a bársonyos bőrt. Ez volt az a pillanat. Egyszerre mozdultak meg. A férfi ujjai könnyedén csúsztak be a boszorkány hullámos, vad fürtjei közé.

Egyre közelebb hajoltak egymáshoz. A varázsló orra a boszorkányéhoz ért, az ajka az lány ajkához. Milliónyi csillagszóró gyúlt ki a helyiségben, amiről egyikük sem tudta, hogy mitől eredő mágia ez, még a bőrükön is érezték ennek a bizsergését. Miközben a csókjuk elmélyült, Hermione hozzásimult a férfihoz, amennyire csak tudott. Draco úgy érzete, mintha valami mélyen megremegnek a lelkében, felgyullad a láng, ami elsöpörve mindent átjárná a testét. Belemosolygott a csókba, aztán szédítő sebességre kapcsolt.

Hermione kezei finoman a férfi nyaka köré fonódtak, miközben Draco az ölébe húzta őt. Fejest ugrottak az édes érzésbe. Minden idegvégződésük bizsergett, pezsgett körülöttük a levegő. A boszorkány kinyitotta a száját, és utat engedett a szédítő száguldásnak. A nyelvük összeért, miközben mindkettejükben csillagszórók százai robbantak fel, bizseregve, lángolva száguldott bennük az érzés. Mindketten többet akartak, csípőjük szorosan simult egymáshoz, erre a varázsló még erősebben ölelte magához a lányt. Mohón válaszoltak egymásnak, tagadhatatlanul vágy ébredt bennük. Színtiszta folyékony vágy.

Összeért homlokkal, összeért orral és egyformán zihálva szakadtak el egymástól. Mintha most vettek volna részt egy seprűversenyen. Draco érezte, ahogy a boszorkány még mindig erősen szorítja a nyakát. Még sosem csókolózott így, ennyire intenzíven, ennyire csodálatosan. Ő eddig csak egy bevezetőnek gondolta a csókokat, bevezetőnek valami máshoz. De most órákat töltött volna így vele.

Tekintetük összeforrt egy pillanata, miközben Draco még mindig ölelte Hermionét. Az ajkuk még mindig bizsergett a csókjuktól.

– Tudtam – szólalt meg a boszorkány mosolyogva.

– Micsodát?

– Hogy mégis jól csókolsz – fejezte be a mondatot, miközben egy apró csókot adott a varázsló ajkára. Rövid volt, de mégis érzéki.

– Először is jól ment – mormolta Draco a csókba. Megint elváltak az ajkaik.

– Gondolod? – tette fel a kérdést incselkedve Hermione, miközben beletúrt a varázsló hajába, és elsimította a kócos tincseket, amik rakoncátlanul meredtek mindenfelé.

– A reakciódból ítélve… nem. Talán túlgondoltam, és illedelmes akartam lenni – vallotta be a férfi. – Túlságosan szép voltál akkor.

– Miattam volt?

– Talán.

– Én is kicsit begyulladtam – vallotta be Hermione is.

– És az a sok fagyöngy…

– Ez sok átkozott karácsonyi dolog. Semmit sem találtam.

– Te megpróbáltad – simított ki Draco egy hajtincset a boszorkány arcából.

– Csúfos vereséget szenvedtem – sóhajtott fel a lány.

– Én annyira nem sajnálom – nevetett fel a varázsló. – Remélem, hogy van egy szép bikinid, mert jövőre velem jössz karácsonyozni.

– Lehet, hogy addigra összeveszünk, és ez nem működik – cukkolta Hermione.

– Dehogy – csóválta meg a fejét a férfi, aztán az orrát a boszorkányéhoz érintette, majd finoman összedörzsölte. – Ezt nem fogom elszúrni.

Sóvárogva csapott le Hermione ajkaira, hogy újra érezze, azt a mennyei érzést, ami tényleg felébresztett valamit benne.


„Egyszer csak hallja, hogy egy dal száll a hó fölött.
Eleinte halkan, de egyre erősödött.
És nem volt szomorú, egy cseppet sem bizony,
sőt épphogy vidám volt, nem is kicsit, nagyon.
Minden kinek hangja volt és a fején két fül,
boldogan énekelt ajándékok nélkül

A Grincs mégsem tudta ellopni az ünnepet.

– Törhetem én magam, mégis megérkezett.” (Grincs, film, 2000)

hozzászólások: 0