3. fejezet
Három


Hajnali két óra volt.

A türelmük már rég elfogyott, ahogy Granger kávéja is.

Draco már annyit gereblyézte át haját, hogy a hajápolója már nem tartotta össze, de ez még messze nem érte el Granger káoszának szintjét. A hajgumija már több mint egy órája nem működött, és most úgy nézett ki, mintha áram alatt álló vezetékhez ért volna. Hála a hibás melegítő bűbájnak, a táskájában hordott plusz takaróba burkolózott. Teljesen nevetségesen nézett ki a fülvédőjében és a snuggie-nak nevezett ujjas takaróban.

– Holnap újra meg kellene próbálnunk. – Draco figyelmen kívül hagyta a lány sötét arckifejezését, túlságosan lefoglalta a borzongás. – Friss elme és minden más. Hozok még kávét.

– Azt hiszem, a küszöbön állunk, hogy rájöjjünk.

Granger optimizmusa, úgy találta, éppoly nevetséges volt, mint a makacssága.

Draco már rég nem számolta, hányszor sóhajtott fel.
– Csak pörögsz, a kutatásodra koncentrálsz…

– A kutatás mindig választ ad.

– De az is, ami most az arcunkba van: a rúnák.

Granger kifújta a levegőt, és egy kicsit közelebb tolódott, hogy mindketten megnézhessék a mögöttük lévő izzó rúnák tükörképét. Észrevette, hogy nem egyben izzanak, hanem inkább egyesével, mint egy óra ketyegése.

Másodpercek.

– Tudjuk, hogy az egyes rúnák micsodák, és mit jelentenek. Ki kell találnunk a kombinációt, ami kinyitja az ajtót. – Granger megkocogtatta az állát. – Nyolc rúna, mindegyik ellentétes a párjával. Nem tudjuk, hány lehetőség van a kód feltörésére.

– Legfeljebb hetven kombináció van. – Draco az írására pillantott. – Legalább egy.

– Nem hiszem, hogy ennyire bonyolulttá tennék a dolgot.

– Mit mutatott ki a kutatásod?

– A Rejtélyek Osztályát maga a mágia hozta létre. A mondák szerint a termeket boszorkányok és varázslók készítették erős mágiával egy újhold éjszakáján. Tudták, hogy a mágiával rendelkező emberek számára a legbiztonságosabb hely a föld alatt van, és a mágia megadta nekik, amire szükségük volt.

– Mint a Szükség Szobája a Roxfortban.

Egy hely, amit mindketten használtak, teljesen különböző okokból.

Draco félrenézett, hagyva, hogy Granger túllépjen a kínos pillanaton.
– Amit ma úgy ismerünk, mint a Rejtélyek Osztálya, az volt itt az egyetlen helyiség. Mágia hozta létre a tizenkét termet, de csak öt volt nyitva. Idővel a mágia, amely az osztályt létrehozta, terjedni kezdett, és kialakította azt, ami végül a többi osztály és az Átrium lett.

– És amikor a Wizengamot 1705-ben megszavazta, hogy létrehozzák a Mágiaügyi Minisztériumot, és ide központosítják, a hallhatatlanok védőbűbájokat állítottak a részlegre. – Draco felidézte ezt a részt a kutatásaiból. – Manipulálták a régi mágiát, amely létrehozta a Minisztériumot, hasonlóan ahhoz, ahogy te tetted ma este az őrzéssel. Innen jött az ötlet?

– A mágia manipulálása nem szokatlan fogalom. – A válasza ugyanolyan homályos volt, mint Theóé, amikor arról beszélgettek, hogy Granger miért akarta olyan elszántan létrehozni az időnyerőt. – Vajon miért nem engedtek be ide mindenkit?

– Valószínűleg azért, mert nem bíznak az emberekben… emberek vagyunk, és könnyen megronthatók. Jobb, ha csak azokat engedik be, akik megfogadták, hogy betartják a kódexet.

Granger, még mindig az ujjas takarójába burkolózva, gondolataiba mélyedve járkált ide-oda.

– Mindegyik lezárt szobának ismeretlen feloldási időpontja van – mondta végre. – Az elmélet szerint a dátumok több száz évnyi távolságra vannak egymástól. Ez volt az első, de nem tudom biztosan, miért.

– A Minisztériumot 1707-ben nyitották meg – szólalt meg Draco. – Ha a szobákat két évvel azelőtt zárták be, amikor a szavazás megtörtént, akkor az első szoba 2005-ben nyílt ki. Pontosan háromszáz évvel később.

Granger szeme felismerésre tágult.
– Három. Ez azt jelenti…

– Nem kell magyarázkodnod. Amikor háziőrizetben voltam számmisztikából megszereztem a RAVASZ-t. Pontosan úgy tudom, mint te, hogy Püthagorasz a hármat tartotta a harmónia, a bölcsesség és a megértés tökéletes számának.

– Alapvető, de mégis összetett. – Körülnézett.

– Születés, élet és halál… az élet teljesítménye.

– Az elme. Test. Lélek. – A lány egy kis zajt adott ki. – Illik ahhoz, amit itt tanulunk, nem gondolod?

Draco nem válaszolt. Túlságosan lekötötte, hogy a tükörbe nézzen, és az izzó rúnák tükörképét nézze.

– Várj! – Granger hunyorított, és megdöntötte a fejét. – Az itteni zárt ajtó három évvel azután jelent meg, hogy maga a terem kinyílt. Vajon ezek a szobák mind ugyanarra a feloldási sorrendre vannak hangolva?

– Nem hiszem, hogy bármelyikünk is itt lesz háromszázharminc év múlva, hogy rájöjjön.

– Kár. – Hátrament a falhoz, és minden egyes lépését figyelte a tükrön keresztül. – Nyolc nem osztható hárommal.

– Nem, csak eggyel, kettővel és néggyel.

A harmadik rúnapárhoz vezette magát, levetette a snuggie-t, és a vállát görgetve recsegett az ujjaival.
– Semmi sem jobb a kudarcnál, mint a próbálkozás.

A félelem villáma Draco mellé repítette.
– Mi van, ha a szoba rossz kombinációkra reagál?

– Azt hiszem, mindjárt megtudjuk.

Ha az emberi élet vakmerő semmibevétele egy személy lenne, az pontosan úgy nézne ki, mint Hermione Granger.

– Várj!

A lánynak ugrania kellett, hogy a tenyerét a rúna közepéhez csapja. A látvány nevetséges volt, de még ez sem tudta elnyomni a következmények rémisztő kilátását. Draco káromkodott, és lehunyta a szemét, várva a következményeket. Rohadt szerencséjével a padlók összedőlnének, a falak bezárulnának, és mérgező gáz töltené be a teret.

Így halna meg, és Grangert ismerve, túlélne még egy olyan átkozott dolgot, ami…

Semmi sem történt.

Draco kinyitotta az egyik szemét.

– Hát ez kiábrándító – mondta Granger.

– Most itt a kiváló alkalom, hogy eltávolodjunk a rúnafaltól.

Granger egy pillanatig mérlegelte a férfi mondatát, mielőtt akcióba lendült, rúnát rúna után nyomott, egyiket a másik után. Mind a nyolcat kétszer is végigjárta, mielőtt Dracónak volt annyi esze, hogy megragadja a csuklóját, és távol tartsa a kőtől, szinte morgott, miközben magával rántotta:
– Ti kibaszott griffendélesek a halálomat fogjátok okozni.

Mint mindig, most is készen állt a harcra, de nem csapott le azonnal. Ahogy a férfi sem. A lélegzetvételük hangját felerősítette a csend, a levegő fújtatását a hideg tette láthatóvá.

Draco sejtette, hogy a lány mozdulatlansága annak volt köszönhető, hogy a tökéletes szögre várt, hogy kiüthesse a fogait.

Vagy mégsem.

A tekintete a férfi csuklójára vágott, a hangja furcsán türelmes volt, amikor megkérdezte:
– Elengedsz, Malfoy?

– Még nem döntöttem el – csattant fel a férfi. – Továbbra is kibaszottul vakmerő leszel a kísérletezés nevében?

– Nagyon valószínű.

Draco felhorkant a lány válaszára, és leejtette a csuklóját.
– Csak úgy berontasz a pálcáddal, azt hiszed, hogy egy ősi rejtvényre a válasz olyan egyszerű lesz, mint egy istenverte gomb megnyomása! – A tenyerével rácsapott a felső és az alsó rúna-erőre és ellenállásra… elég erővel ahhoz, hogy a keze megfájduljon. – A mágia sokkal kurvára összetettebb, mint…

A kövek megmozdultak.

A rúnák színei megváltoztak.

A zöld a bebocsátást jelezte.

Az átkozott ajtó nyikorogva kinyílt.

Fény áradt ki a szobából.

Amit láttak, megdöbbentette őket.

A fény a mennyezeten lévő, növekvő félholdat ábrázoló mozgó festményből áradt. A Roxfort Nagytermére emlékeztette. Draco magasságú kőlapok sorakoztak az egyik falon, hátul könyvek ömlöttek a polcokról, és minden elképzelhető helyet műtárgyak borítottak.

Mozgó festmények. Szobrok. Figurák. Szerszámok. Kerámiák. Üvegvázák, amelyekben színes fénysugarak kavarognak.

Nagyok és kicsik, különböző formák és színek; mindez rejtélyes volt a por és pókhálók fénye alatt. Évekbe telhetett volna mindent tanulmányozni.

– Mit is mondtál? – Granger szörnyen önelégültnek hangzott.

– Elküldöm neked a számlát a krízis időpontról, amit a terapeutámmal fogok megbeszélni.

– Mi lenne, ha inkább én írnám meg a ma esti jelentést?

– Megegyeztünk.

***

Általánosan elismert igazság volt, hogy Gregory Monstro soha nem zárná le a kandallóját.

Ebből Draco mindenkinél jobban profitált.

Általában Draco ki-be járt, és magával vitt egy halom adagot abból a desszertből, amit Greg készített, de ma este nem.

Ma este tizenhárom csokoládéból faragott öltönyös férfi volt Greg munkaterének szigetén, mindannyian úgy sorakoztak, mint egy miniatűr hadsereg. Az ehető figurák ránéztek, amikor közelebb lépett. Az első felsikoltott, amikor Draco felkapta és megette. Furcsa, de ízletes.

Mire Monstro berontott a konyhába, láthatóan pánikban, Draco már ötöt evett meg. A többi sikoltozva szaladgált a szigeten.

Draco felkapta a következő áldozatát.

– Hé! – Monstro vadul hadonászott a kezével, mintha egy modern haditáncot járna. – Ez a hétvégi rohadt esküvő vőlegénye!

Draco leharapta a csokoládéember fejét.
– Nagyon finom.

Greg felsóhajtott, mintha egy bonyolult fogalmat akart volna elmagyarázni egy kisgyereknek, de feladta.

– Igazából egy karamellás tortát hagytam neked.

– De a csokoládé kannibalizmus sokkal jobb.

Összefonta a karját, a terapeutát utánozva, akihez az elmúlt tíz évben járt. Greg hosszan kifújta a levegőt.
– Akarsz beszélni arról, hogy mi ez az érzelmi evés majdnem hajnali ötkor?

Nem érzelmi evés volt – legalábbis ezúttal nem. És ha mégis az volt, mit számított?

Draco édesszájú volt, amit az idő kilencvennyolc százalékában elnyomott. Semmi baj nem volt azzal, hogy tortát és süteményt evett, amikor boldog volt vagy szomorú. Kekszet vagy karamellát, amikor frusztrált vagy nyugodt volt. Karamellás süteményt, amikor dühös vagy derűs volt.

Bármit és mindent, ami a kezébe kerülhetett, amikor depressziós volt vagy rosszkedvű.

Az édesség iránti vonzódása közel sem volt olyan rossz, mint ahogy Greg állította.
– Nem haltam meg ma este, ami az oka a mostani kalóriadús ünneplésemnek.

Greg már évek óta nem döbbent meg az ilyen kijelentéseken.
– Tudom, hogy nem beszélhetsz a munkádról, szóval mi lenne, ha a csokoládés vőlegényekért cserébe valódi ételt készítenék neked?

Ez túl jó volt ahhoz, hogy kihagyjam.

A barátságuk furcsa volt.

Draco egész életében ismerte Greget, de az „elkényeztetett kis szarházi és a túlélő spleppjéből” csak az elmúlt hét évben váltak igazi barátokká. Vonakodva köszönetet kellett mondania a kibaszott Luna Lovegoodnak, amiért elsötétítette a küszöbét a lehetetlenbe vetett furcsa hitével – mint a láthatatlan lények és a csőlátású, önző pöcsök megváltása. Lovegood vezette el oda, hogy a tárgyalása óta először találkozott Potterrel, ami Greg címére vezetett, aki nem volt hajlandó beszélni vele – vagy bárkivel.

Hónapokig tartó néma Hop-hívások gyűltek össze. Draco abbahagyta a szarkazmust és a fellengzős baromságokat, és őszintén beszélt, mert azt hitte, senki sem hallgatja meg.

– Szar barátod voltam.

Másnap Greg baglya egy doboz nyilvánvalóan házi készítésű kekszet és egy üzenetet dobott be.

Az voltál.

Draco úgy kért bocsánatot, hogy minden egyes kekszet befalt, visszavitte az üres dobozt egy cetlivel, hogy a keksz rohadtul sós, és órákat töltött a vécén izzadva és életének minden egyes másodpercét megbánva.

De attól a naptól kezdve Greg elküldte neki a főzési próbálkozásait, Draco az üres konzervdobozokat és tányérokat a véleményével és javaslataival küldte vissza. Szerencsére Draco szegény gyomra érdekében Greg főztje jelentősen javult.

Az ételei egy hónap után már ehetővé váltak.

Négy után már Draco napjának fénypontját jelentették.

Greg a hetedik hónap végén maga jelentkezett, hogy kiszállítsa az ételt, de kettőnek is hozott eleget. Először ő beszélt, Draco hallgatta, és egy olyan beszélgetés után, amiről egyikük sem fog soha beszélni, barátok lettek.

Egyenrangúak.

– Apád a jövő évi beosztásomat kéri – mondta Greg, miközben szalonna sercegett a serpenyőben, a szemét a forró vízzel teli fazékra szegezve egy tojással a kezében. – Nem is tudtam, hogy te és Astoria egy másik időpontot választottatok.

– Nem is. Apa idegesítően viselkedik.

Megértően hümmögött, ismerte a családi problémákat. Gregnek is volt bőven sajátjával.
– Elmondhatnád nekik az igazat.

– Astoriának időre van szüksége. A szüleinek…

– Ez nem a te problémád, Draco. – Megkocogtatta a pálcáját az edény oldalához, várt egy percet, aztán beletörte a tojást a fazékba. – Nem várhatja el tőled, hogy örökké várj, amíg ő összegyűjti a galleonokat, hogy kifizesse a büntetést. Már így is évekbe telt, és még csak a felénél tart, ráadásul segítséggel. Nem akarsz valamit tenni? Van valaki, aki érdekel?

– Nem.

A vonzalom könnyű volt, egyszerű és egydimenziós. Volt szeme, és tudta, mit szeret fizikailag egy nőben. De az érdeklődés azt feltételezte, hogy a felszínen túl valami mélyebbre is felfigyelt, ami nem volt jó időtöltés. Tudta, hogy mi lesz a vége – feleségül vesz valakit, akit a szülei választottak.

– A Malfoy-házasságok nem érdeklődésen vagy érzelmeken alapuló párosítások; két olyan emberről van szó, akik egy meglehetősen szigorú értékelés alapján önként vállalták a házasságot. Pénzügyi stabilitás, társadalmi stabilitás, valamint a család és a következő generáció nemzése iránti kötelesség. Ha szerelem is van benne, akkor szerelem, de az érzelmek nem követelmények.

– Még egyszer örülök, hogy a családom szétesett. – Greg egy tányér tükörtojást, avokádót és pirítóst tett Draco elé. – Legalább nem kell aggódnom senki véleménye miatt.

– Így könnyebb. A randizás időpocsékolás.

– Lusta vagy.

– És?

Erre Greg gúnyosan megrázta a fejét.
– Még mindig ugyanaz az elkényeztetett pöcs vagy, aki nem akarja kézbe venni az életét.

– Mint ahogy te is tetted? – vágott Draco vissza. – Mondd csak, hogy halad az ötéves terved Daphne-nal?

Greg arca egy pillanatig kemény maradt, mielőtt leeresztett. Egyszerre izgatottnak és elhagyatottnak tűnt, és lecsöppent a Draco melletti székre.
– Jól megy… jól. Azt mondta nekem, hogy alig várja a napi csokoládévirág-csemegét.

Megrándult a szeme.
– Még mindig feledékeny?

– Igen.

Daphne szart se tudott a virágokról, kivéve, hogyan kell megölni őket. Ahhoz képest, hogy az volt a dolga, hogy észrevegyen mindent, ami a mágikus hétköznapokon kívül esik, soha nem vett észre olyasvalakit, aki nem hívta fel magára a szükséges figyelmet. Mint például Greg. Szegény szerencsétlen fájdalmasan esetlen és szégyenlős volt a jelenlétében. Izzadságban tört ki, és láthatóan betegnek tűnt, alig tudott két szót egymás után fűzni. Egyszer egy bokorba hányt, amikor Daphne először intett neki.

Együttérzően megveregette Greg vállát, és Draco megkönnyebbült, hogy soha nem lesz olyan szerencsétlen, hogy egy nő miatt duzzogjon a reggelinél.

– A százszorszépek a szépséget jelentik – suttogta Greg szomorúan.


***


Draco régen bálványozta az apját, bár ennek okai az ötödik év végén kialudtak.

A következő évek az apja megkérdőjelezhető döntései miatt az érzelmek, a traumák és az önvizsgálat bonyolult zűrzavarát jelentették. Például szidta őt, amiért nem ölt meg egy embert a családjuk érdekében, noha tudta, hogy a siker valószínűleg az ő halálát jelentette. Miután elviselte a gyilkos házi vendégeket, egy istenverte háborút, nyíltan bevallotta bűneit a tárgyalásán, és túlélte azt a hálás megaláztatást, hogy Harry Potter a védelmében szólalt fel, Draco szemei tágra nyíltak az apja retorikájának hibáira.

Lucius Malfoy nem az volt, akinek Draco gondolta.

Akkoriban még nem tudta, hogy ki is ő, de miután végignézte, ahogy az apja minden embert, akit csak tudott, a metaforikus Kóbor Grimbuszra ültette fel miközben a Wizengamot előtt kuncsorogva kérte a büntetés enyhítését, pontosan tudta, hogy ki nem ő.

Draco nem volt tökéletes, de a tetteiért egyenesen oda tette a felelősséget, ahová az tartozott: egyenesen saját magára.

Apja egyszer sem ismerte el a hibáit vagy a szülői hibáit, és Draco néhány évig nem tudott megbocsátani neki. Alig tűrte az apja jelenlétét, amíg a terapeutája nem emlékeztette arra, hogy a megbocsátás nem másnak szól, hanem neki. Enélkül nem tudott továbblépni.

A dolgok soha nem voltak ugyanolyanok, de együtt tudott élni vele.

Legalábbis addig, amíg meg nem jelent Draco lakásán harminc perccel azután, hogy nyugtalan álomba merült.

Apja zsupszkulcsot kapott Barcelonába, hogy átvegyen egy meglepetést egy ékszerésztől. Azt akarta, hogy Draco is jöjjön. Az, hogy ezt egy kötődési kirándulásnak minősítette, figyelmeztetésnek kellett volna lennie.

Amikor megérkeztek, egy kellemesen csendes reggeli után egy luxusétteremben, ahol az apja nem fintorgott muglikra, Draco majdnem a legközelebbi tárgyat is zsupszkulcsá alakította volna, és elment volna – a nemzetközi törvények legyenek átkozottak.

Gyémántokkal és smaragdokkal kirakott nyakörveket hoztak el.

Többet is.

Egyet-egyet minden egyes kibaszott pávájának.

Dracónak volt annyi önuralma, hogy megvárja, amíg az idős ékszerész a hátsó szobába csoszog a rendelésért, mielőtt gúnyosan megkérdezte volna:
– Miért vagyok itt?

Lucius letette a botját, ami manapság már kevésbé esztétikai, mint inkább szükségszerűség.
– Egy nap minden, amim van, a tiéd lesz, és te átadod majd a gyermekeidnek.

– Inkább engedem ki a drága madaraidat a vadonba, hogy az állatok megegyék őket.

– Meg fogod érteni, hogy nagy értéket képviselnek.

Draco emlékeztetni akarta, hogy amikor legutóbb az apja retorikájának hitt, annak az lett a vége, hogy foglyok lettek a saját otthonukban.

Ó, és majdnem kurvára megégtek.

– Kihagyom, köszönöm.

– Azt hittem, ez egy összekötő élmény lesz.

– Általában ez egy olyan tevékenység, amit mindketten élvezünk, amire szívesen emlékszünk vissza. Ez nem az.

– Vehetek neked egy sárkányt. – Apja úgy kínálta a lényt, mint ahogy az ember egy elkényeztetett gyereknek kínálna édességet.

Draco elgondolkodott ezen, ujját az állára téve.
– Támadni fog parancsra?

– Nem…

– Akkor számomra haszontalan.

Egy pillanatig zavartan bámult Dracóra.
– Elismerem, azért hívtam ide, hogy ezt a vásárlást arra használjam fel, hogy megbeszéljük a közelgő nászotokat…

– Azt elhalasztották.

Lucius fürkésző pillantást vetett rá.
– Te vagy Miss Greengrass érdekében? – Amikor nem válaszolt azonnal, az apja súlyos kezét Draco vállára tette. – Ha van valami, amit tudnom kell, remélem, hogy elmondod.

– Természetesen – hazudta Draco könnyedén.

Ez volt a tehetsége.

hozzászólások: 0