10. fejezet
Az Orkney-szigetek

Draco fiatal élete során rengeteg repülést megélt már, de ez az Északi-tengeren átvezető út az egyik legvadabb, legszebb volt, amit valaha is átélt. Szinte örült az öreg seprűnek – olyan szintű óvatosságot követelt meg a repülésben, és olyan figyelmet a szélre, amit az újabb seprűi nem. A repülés meglehetősen technikás volt. Az erős oldalszél, és az időjárás szeszélyessége, miatt Draco alacsony repülési pályát választott, körülbelül tíz méterrel a hullámzás felett.

A levegő sós és hideg volt, és úgy csapott az arcukba, mint a szellemszerű sellők csókjai. Amikor elérték a nyílt vizet egy nagy halfarkas csatlakozott hozzájuk. Csillogó szemmel figyelte Dracót, szárnyának hegye alig egy méterre volt az arcától. Aztán a tenger felszínére ereszkedett, sötét vizet érintette szárnyával, és ismét elszállt.

Ahogy észak felé repültek, az égbolt kitisztult, és a csillagok törékeny szórványát mutatta az égen. Alattuk a visszatükröződő csillagképek szétterültek és belevetették magukat a hullámokba. A látvány fenséges volt. Draco kicsinek és jelentéktelennek érezte magát tőle.

A béke elixír bizonyára hatott, mert Grangert egy hajszállal kevésbé érezte feszültnek a karjai között, bár a kesztyűi még mindig keményen a seprű köré csavarodtak. Amennyire Draco meg tudta állapítani, a szeme még mindig csukva volt, és nem hiányzott neki ez a lélegzetelállító látvány. De feltételezte, bármi is legyen az, átsegítette őt ezen.

Valami nagy dolog törte meg alattuk a vizet.

– Granger… nézd! Ott van egy hippokampusz! Nem, kettő is van belőlük! Hippokampuszok! Hippokampik?

– Ó! – zihált Granger, végre kinyitotta a szemét.

Lenézett oda, ahol a lószerű lények hatalmas, karcsú feje hasította a hullámokat. Az egyik ismét eltűnt, de a másik áttört, hatalmas farka éppen alattuk nagy ívben feszült meg, majd csobbanás nélkül eltűnt a hullámokban.

Draco lelassított, vissza akart fordulni, hogy megfigyelje őket, de az első hippokampusz ismét megjelent előttük, szorosan követve a társát. Sürgette a seprűt, hogy utolérje. A lények felvették a sebességet, és Draco felvette velük a tempót, éppen csak a sörényük magasságában siklottak a hullámok felett.

Rohantak.

Draco még többet kért a seprűtől. A fenséges lények könnyedén haladtak alattuk és mellettük, a megerőltetésnek semmi jele nem volt, kivéve a széles orrlyukakból feltörő gyöngyöző ködöt.

Az egyik, valamivel kisebb, tengerüvegzöld színű volt, sörénye olyan fehér, mint a körülötte hömpölygő hab. A másik nagyobb volt, kék, mint a tenger hullámai, és ugyanolyan fürge, szorosan a párja mellett maradt.

Sós víz áztatta őket. Draco nyomult előre, és ő maga volt a hullám, a tengeri lovak pedig a tajték, és repültek, csobbantak, habzottak, tovább hullámoztak, és most ők voltak a szél, a sós víz, és a vihar előtti tenger habja.

A hullámlovasok nyugatra, a nyílt óceán felé fordultak. Sápadt szemükük Draco és Granger felé pillantott, a hím hátravetette pompás fejét, mintha kihívná őket, hogy kövessék az ismeretlen partok felé. Draco tudta, hogy nem teheti.

A páros eltűnt, mint a gyorsszárnyú szellemek, egy gyorsan elhalványuló látomás a megfoghatatlan tenger előtt.

Aztán már csak Draco volt ott lélegzetvisszafojtva, és Granger, aki reszketett, meg a felhőkből habzó hullámok.

Egyikük sem szólalt meg.

A seprű folytatta útját.

Most jobbra és balra tőlük szárazföldek sötét alakjai tűntek fel. Beléptek az Orkney-szigetekre.

A szél egyre kevésbé volt éles, a tenger pedig egyre kevésbé viharos.

Előttük egy kis sziget ékszerként ragyogott a sötét tenger között a Beltane-tüzek lángjában. A seprű érezve, hogy a cél közeleg, új sebességre kapcsolt.

Draco a csillagok fényében kiszúrt egy lapos sziklafalat, és leszálláshoz készült. Granger ismét lehunyhatta a szemét, mert amikor a lábujjai földet értek, felnyögött, és lezuhant volna a seprűről, ha Draco nem karolja át a derekát.

Draco leszállt a nyélről. Granger tevékenységét pontosabban úgy lehetett volna leírni, mint egyfajta megereszkedett bukfenc a mohába.

– Ez zseniális volt! – Draco megpördült a csillagok alatt, a karját a magasba tartva. – Mámorító. Kibaszottul varázslatos.

Granger nem szólt semmit. Draco egy Lumost mondott. Úgy tűnt, mintha a lány a földet ölelné.

– Jól vagy?

– Csak egy pillanat – zihált Granger.

Draco hagyta, hogy összeszedje magát. Néhány bűbájt küldött a szárazföld belsejébe, amiből megtudta, a szigeten körülbelül száz boszorkány és varázsló van, és majdnem ugyanennyi nagy és kisebb tűz.

Granger újra talpra állt. Draco, látva, hogy a lány még mindig milyen sápadtan néz ki, valamiféle úri automatizmussal felajánlotta neki a karját. A boszorkány elfogadta, a sajátja még mindig remegett.

A sziget közepe felé haladtak, a Beltane tüzek és egy vidám hegedűs hangja vezette őket. Ahogy haladtak, Draco hatalmas alakzatokat vett észre mindkét oldalukon, amelyek csak azért voltak érzékelhetőek, mert fekete homályba burkolóztak, és nem engedték át a csillagok fényét.

– Állókövek – magyarázta Granger.

– Ilyen messze északon is vannak őskori kőépületek? – kérdezte Draco.

Igazából nem érdekelte, hogy vannak-e őrkosi kőépületek itt messze északon, de az ilyen jellegű kérdések biztosan felébresztették Grangerben könyvmolyt, és elterelték a figyelmét az idegességéről.

Igaza volt. Granger gyenge hangon kezdett bele, ami ahogy haladt előre a törénetben, úgy lett egyre erősebb és lelkesebb.

– Igen… ez az egyik legrégebbi kőkör az Egyesült Királyságban. A megalitok a feltételezések szerint körülbelül i. e. 3200-ból származnak. Körülbelül három méter magasak, nappali fényben teljesen lélegzetelállítóak, gondolom. Ezt Eynhallow gyűrűjének hívják. Azt hiszem, a vidámság nagy részéről lemaradtunk – mondta Granger, mire elég közel kerültek a tömeghez, és hangokat hallják. – Kár. Reméltem, hogy személyesen is láthatok néhány rituálét…

– Milyen rituálét?

– Ó, régi védelmi varázslatokat. Kézrátételek. Felajánlások az Aos sí-nak. Rengeteg tűzön átugrás is van és egyéb ostobaságok is. Nem tudom, miért gondolják a varázslók, hogy ez lenyűgöz egy boszorkányt, de hát a varázslók sok mindent csinálnak, amit nem értek. Mint például vipera nyakkendőt viselnek.

Most Granger elhallgatott, és elgondolkodott az idiotizmusnak ezen a bizonyos bukfencén.
– De hát… legalább megkaptam, amiért idejöttem.

Most már közel voltak a gyűrű közepéhez, sok tőzegtűz, tivornyázó boszorkányok és varázslók között sétáltak. Granger visszafogott izgalommal bámulta a tüzeket. A lány egyre szorosabban szorította Draco karját.

Mivel Granger figyelme máshol járt, Draco néhány járókelőre irányította a pálcáját, és nonverbális legilimenciát alkalmazott rajtuk. Megelégedett azzal, hogy ez egy alacsony kockázatú kirándulás. Az általános hangulat ünnepélyes és részegítő volt, és senkit sem érdekelt, hogy kik ők.

Az ünneplés csúcspontja véget ért, és a dolgok a vidám végéhez közeledtek. A tüzek peremén itt-ott sátrakat állítottak fel, míg mások csoportok körül telepedtek le egy kis whiskyvel fűszerezett filozofálgatásra.

Dracót és Grangert barátságos vidám társaság szólította meg, és meghívták őket, hogy csatlakozzanak a tüzükhöz. Granger udvariasan visszautasította, és az állókövek egy csendesebb végébe irányította őket, ahol egy kisebb tűz alacsonyan égett.

– Várjuk meg ezt – mondta.

– Gondolom, természetes módon kell kialudnia? – kérdezte Draco. – Semmi oltóbűbáj?

– Nincs oltóvarázslat. Beltane-i hamu a legprimitívebb formájában kell.

Granger két fatuskót alakított át kényelmes ottománná, amit ő és Draco a tűz felé húztak.

A keservesen hideg repülés után a meleg egyenesen pompás volt. Draco közel ült, de Granger elég közel volt ahhoz, hogy megpörkölje a térdét, és lángra lobbantja a haját. Lehúzta a kesztyűjét, és a kezét a lángok közelébe tartotta.

– Az ezer meg ezer Beltane-tűz közül ma este miért pont ez? Az Egyesült Királyság legeldugottabb sarkában? – tette fel a kérdést Draco, miközben az arca kezdett felmelegedni.

Grangernek persze kész válasza volt, és úgy tűnt, örül, hogy a varázsló megkérdezte.
– Mert a tüzek Holmon egy nagyon különleges tűzből származnak, pontosan abból, amit Cerridwen használt az üstjéhez. Nem tudom, emlékszel-e a meséjére…

– Csak arra, aki a Csokibéka-kártyáján szerepelt – szólalt meg Draco, homályosan emlékezett egy sötét hajú boszorkányra. – Hasonlított rád, ha jobban belegondolok.

– Psh – gúnyolódott Granger. – Csak álmodozhatok arról, hogy töredéke leszek annak a boszorkánynak, aki ő volt. Ő volt az átváltoztatás nagymestere, sok minden más mellett, tetszés szerint át tudott változni bármilyen lénnyé. Mellette a mai animágusok is félkegyelműnek tűnnek. Mindegy, megkíméllek a meséjéről. Talán észrevetted, hogy ezek a lángok egy kicsit vörösebbnek tűnnek, mint a normál tűzek?

Draco bólintott, a lángok valóban pirosabbak voltak a szokásosnál.
– Feltételeztem, hogy a tőzeg miatt.

– Nem. Cerridwen legendás lángját nemzedékről nemzedékre életben tartják ezeken a szigeteken. Hát nem hihetetlen? – Granger szeme felcsillant. – Elképesztő dolognak lehetünk tanúi. Micsoda dolog, amit a saját kezemen érezni. Szürreális. Rendkívüli.

– Mire kell neked a hamu? – kérdezte Draco, mivel a lány ilyen bőbeszédű volt.

Granger összeszorította a száját.

Draco megvonta a vállát. Egy próbát megért.

A férfi a köpenye zsebeibe kotorászott, hogy előhúzza a Thursótól kapott ellátmányt. Átadta a pácolt húsokat és a sajtot Grangernek, a forraltboros flaskát a tűz mellé helyezte, hogy újra felmelegedjen.

Granger meglepettnek tűnt, bár abban Draco nem volt biztos, hogy az előrelátásán vagy a váratlan kedvességen. A boszorkány felbontotta a csomagot.
– Valójában éhen halok. Köszönöm szépen! Ez nagyon figyelmes volt tőled, én…

Draco félbeszakította a lányt, hogy megzavarja a további kedveskedést.
– Nem hoztál Banoffee pitét abban az anorákodban?

– Nem – mondta Granger. Az egyik zsebében halászott. – Van viszont néhány fehérjeszeletem. Lehet, hogy egy kicsit összenyomódtak…

Draco nem tudta, mi az a fehérjeszelet, de az íze olyan volt, mint az olcsó csokoládéé, ami a sok tengeri só után pompásan esett a nyelvének.

Megették. Granger színpadiasan viselkedett, apró falatokat evett, megszakítva a Cerridwenről szóló további megjegyzésekkel. Draco először tűnődött azon, hogy vajon milyen lehet a családja, és vajon jól szituált muglik-e? A lánynak volt egyfajta illemérzete és egyfajta veleszületett méltósága, ami jó neveltetésről árulkodott.

– A hippokampusz többes száma helyesen hippokampuszok, azt hiszem – szólalt meg Granger. – Szerintem a hippokampi helytelen lenne a latin szabályok szerint, a hippocampus görög szó. Technikailag mondhatnánk azt is, hogy hippocampodes. Bár a hippokampusz már átvett szó, szóval igazából a hippokampuszok is teljesen helyes többesszám.

– Elhiszem neked – mondta Draco, és odahozta a felmelegített forralt bort.

– Nem vagyok nyelvész, úgyhogy nem kell.

Draco odanyújtotta neki a flaskát.

– Csinálok magunknak két serleget – szólalt meg Granger, és fehérjeszelet-csomagolásokat szedett le Draco öléből.

– Olyan illedelmes vagy – somolygott Draco. Az anyja talán tényleg kedvelné Grangert.

– Ezt a bort Cerridwen lángja melegítette fel. Nem flaskából szopogatjuk, mint a tizenhat évesek a Szárnyas Vadkan mögött.

Granger átformálta a csomagolást szép arany serlegekké.

Draco mondhatta volna, hogy Hermione maga is az átváltoztatás úrnője, de nem akarta, hogy felfuvalkodott egója legyen. Ennek ellenére a boszorkány elkapta, ahogy a férfi a serlegek súlyát tesztelte. Belemosolygott a sáljába.

– Szépen csillog az arany – ismerte el.

– Szép illúzió – szólt Granger elégedetten. – De azért köszönöm. – Szünetet tartott, tétovázott, mielőtt hozzátette: – Hallottam, hogy érdekel az alkímia, szóval a véleményed többet jelent, mint egy átlagos varázslóé.

– Az én jóváhagyásom mindenben többet jelent, mint egy átlagos varázslóé – mondta Draco, miközben a serleget tanulmányozta a tűz fényében.

Granger az éjszakai égboltra emelte a tekintetét.

Draco megtöltötte a serlegüket a forralt borral.
– Ha már az alkímiánál tartunk, ugye elmondanád, ha a tervedben szerepel egy csodaszer létrehozása?

– Ne szaladjunk ennyire előre – szólalt meg Granger, bár vigyorgott.

Dracót hirtelen izgalom fogta el, mert ha valaki képes lenne erre, abból ítélve, amit az elmúlt öt hónapban megtudott erről a boszorkányról, valószínűleg ő lenne az.

– Panaceát hozol létre? – kérdezte a lány felé hajolva. – Ez az, amin Shacklebolt annyira felhúzta magát?

A nő habozás nélkül találkozott a férfi szemével.
– Nem. Ne légy nevetséges!

– Hm.

– Attól tartok, túl nagyra tartasz engem. Én csak egy egyszerű gyógyító vagyok, aki a mugli módszereimmel és csekély mágikus tudásommal dolgozgatok.

– Csekély – ismételte meg Draco gúnyosan.

– Kérsz még sajtot? Ez nekem már túlságosan csípős…

Draco elvette a sajtot, és a forralt borát kortyolgatta. Lehet, nem egyenesen panacea volt, amin a lány dolgozott, de érezte, hogy valami hasonló lehet. Volt azonban egy terve, amivel kiszedhette belőle az információt. Egyszerűen csak türelmesnek kellett lennie.

A tűz tovább pattogott, és a maradék tőzeget is felemésztette. Bámulták ezt, és ahogy telt az éjszaka, szinte hipnotizálta őket a lángok tánca. A hegedűs dala gyászosra és komorra váltott.

A tűz, a tőzeg füstje, a föld – olyan illata volt, mint a történelemnek, mintha az újból régivé válna, és a régi újjá.

Talán a bor, talán a késői óra, talán a Beltane-éj elhúzódó ereje, de a pillanat álomszerűvé vált Draco számára. Granger egy boszorkány chiaroscurofestésű látomásává vált, szélfútta haja beleolvadt a mögötte lévő árnyékokba, szemei pedig megragadták a tűz vörös fényét. Kezét a tűz felé nyújtotta, és Draco úgy érezte, hogy a lángok vonzódnak hozzá, és ha akarta volna, meg is simogathatta volna őket.

Granger ásított, és a varázslat megtört.

Az álmossága nem volt meglepő. Draco szokásos lefekvési ideje felé közeledett, ami azt jelentette, hogy Grangeré már messze elmúlt.

A lány visszavette a kesztyűjét, és melegítő bűbájt varázsolt maga és Draco köré. A tűz már alacsonyan égett, de még mindig égett.

A tőzegtűz, állapította meg Draco, nagyon sokára aludt ki.

Granger a vállán aludt el.

Draco, aki maga is egyre fáradtabb lett, hirtelen ébernek és rosszul érezte magát. Ez a sebezhetőségnek egy teljesen újfajta megnyilvánulása volt, aminek a megbirkózásával nem készült fel. A boszorka légzése lassú és egyenletes volt, kesztyűi az ölébe ejtette.

Draco átváltoztatási képességei elfogadhatóak voltak, de nem elég jók ahhoz, hogy a pácolt hús csomagolásának maradványaiból sátrat alakítson át. Beérte azzal, hogy Granger ottománját egyfajta ferde nyugággyá hosszabbította. A nő ébredés nélkül belecsúszott az új alakzatba.

Mivel a boszorka kicsinek és még sebezhetőbbnek tűnt hanyatt fekve a szabad ég alatt, rávetette a köpenyét. Ezt egy újabb melegítő bűbájjal egészítette ki kettőjük fölött, mivel a kialvó tűz melege határozottan átadta helyét az éjszakai hidegnek.

Néhány varázslatot is tett, arra az esetre, ha a saját fáradtsága eluralkodna rajta, és ő is kidőlne. Ez minden bizonnyal túlzott óvatosság volt, hiszen a többi ünneplő már visszavonult a sátraikba, de Draco nem gondatlanságból élte túl ezt a hosszú időt.

Hátát Granger nyugágyának támasztva ült, és figyelte, ahogy az utolsó lángok is parázzsá változnak.

Újabb egy óra elteltével a tűz széle hamuvá változott. A néma szellőben felkavarodott, majd fehéren fehérre ülepedett.

***

A hajnal frissen és fényesen virradt meg, aranyban árasztotta el az eget az Orkney-szigetek fölött, a keringő tengeri madarak kiáltozása hallatszott.

Draco nyakfájással és a hidegtől elzsibbadt orral ébredt.

Ami Grangert illeti, a köpenyébe bújva tökéletesen kényelmesen pihent. Draco azon tűnődött, vajon mikor lett belőle ilyen kibaszottul erényes mártír, aki feláldozza a saját kényelmét éppen az átkozott Grangerért?

Elgémberedett lábakon elment, hogy pisiljen egyet.

Mire visszatért, Granger már talpon volt, és az átrendező varázslatait vizsgálgatta. A nyugágy végig bírta az éjszakát, ami mindenesetre kellemes meglepetés volt Draco számára.

Granger meglátta, hogy jön, és egyből rárontott.
– Fel kellett volna ébresztened! Nem azért jelentkeztél, hogy minden más mellett a cselédem is legyél. Csináltál nekem egy nyugágyat? Az nagyon szép. Köszönöm szépen. Csodálatosan aludtam, ami szörnyen furcsa, ha figyelembe vesszük. Ó… és a köpenyed. Tessék. Köszönöm, hogy kölcsönadta nekem. Miből készült? Nagyon meleg. Szörnyen mozogsz. A nyakad? Megnézhetem?

Draco felkapta a köpenyét, elhúzta Granger kezét a nyakától, és szűkszavúan jelezte, hogy megkívánta a forró kávét és a gyorsan távozni akart.

Granger visszahúzta a kezét a mellkasába.
– Láttam, hogy valaki kirakott egy halom kaját, néhány sátorral lejjebb. Talán meggyőzhetnéd, hogy szánjon meg egy csészével. Én megyek, és begyűjtöm a mintámat.

Draco elindult, hogy megkeresse ezt a megváltást, Grangert pedig otthagyta a tűzrakóhely mellett térdelve, amint hamut kanalazott egy kémcsövekbe.

Mint kiderült, a konyhatündér varázsló hajlandó volt megszánni két csészével és kissé kétes eredetű croissantokkal a sarlóért cserébe, amit Draco szótlanul felajánlott neki.

A forró kávé megérte a nevetséges prémiumot. Az első korty után Draco kevésbé érezte úgy, mintha mindenkit meg akarna ölni.

Granger újból felbosszantotta, amiért nem ott van, ahol hagyta. Rövid kapkodó pálca keresés után néhány tűzzel arrébb találta meg, amint egy sátrukat bontogató párral beszélgetett.

A nő megelőzte a kioktatását: a komp vissza Thursóba tizenöt perc múlva itt lesz. Draco számára ez csupán jó hír volt, hiszen kialvatlan állapotában nem volt kedve újabb repülőúthoz. Ez Granger számára ez kiváló hír volt. Még azt is kérte, hogy ő vigye ki Dicsfényt a dokkhoz, vissza akarta adni a seprűt a tulajdonosának, és örökre megszabadulni tőle.

Átvágtak az időjárás által megkopott állókövek között a dokkokhoz. Granger élénk volt és izgatott, és kéretlenül előadta Dracónak az Orkney-szigetek neolitikus népeinek történetét, a seprűvel mutogatva a monolitokon az érdekes területekre.

Látva, hogy Draco nem tudott a lelkesedésével azonosulni, a lány a saját kávéját adta neki, hogy még jobban felpörgesse, és a croissantja nagy részét.

A tengeri szellő felerősödött, ahogy közeledtek a parthoz, a só, a homok és az új fű gyönyörű keveréke.

Felszálltak a kompra. Dicsfény újra találkozott a gazdájával. Draco azt mondta, tartsák meg a foglalót. Ő és Granger vitatkoztak azon, hogy tartozik-e neki, vagy sem, mivel a lány megpróbálta visszafizetni a pénzt. A férfi azzal zárta le, megfenyegette, hogy megveszi a seprűt teljes egészében, és elrabolja a további repülésekre, ha nem száll le.

Aztán, amikor a komp elérte a nyílt vizet, lekuporodott egy padra, hogy jól megérdemelten szundikáljon egyet.

Granger csendben átalakította a pad farészét plüss bársonynak, amikor azt hitte, hogy a férfi elaludt.

***

Miközben rántottát halmozott egy szelet pirítósra, Granger felkiáltott:
– Ki gondolta volna, hogy ilyen kitűnő a reggeli Dudor...

Draco majdnem belefulladt a kávéjába, és megkérte a lányt, hogy figyelmeztesse, ha ilyeneket mond.

Granger szemérmesen nézett, és azt mondta, nem az ő hibája, hogy az ártatlan megjegyzéseket a lehető legbunkóbban értelmezi. De tudott egy praktikus bűbájt a félrenyelés kiűzésére, így a férfi továbbra is kedvére vihoghatott a péniszekről, ő megmentette a fulladástól.

Granger jóval előbb végzett az evéssel, mint a férfi, ami azt jelentette, hogy a nőnek bőven volt ideje megfigyelni, ahogy a nyaka miatt nem egészen megfelelően mozog. Spontán előadásba kezdett a nyaki izomgörcsökről, a gerincvelő járulékos idegének egészségéről elmélkedett, részletesen leírta, mit tenne a szegycsonti-csigolya-mastoidjával, ha a férfi hagyná, és általában addig nyaggatta, amíg a már nem élvezte a rántottáját.

– Rendben – vicsorgott Draco, megrántotta a köpenyét, és félrehúzta a talárját, hogy felfedje a nyakát.

Ki hitte volna, hogy nagy ajándékot adott neki, amiért megengedte, hogy segítsen. A lány közelebb csúszott hozzá a padon, a szemei felcsillantak.
– Végre. Ne mozdulj! Ez egy pillanatig sem fog tartani.

A pálcája hegye megtalálta azt a csomópontot, ahol a férfi nyaka a vállával találkozott. Ez az érzés nem tetszett Dracónak, sőt, hogy egyáltalán megengedte az lány iránti kialakulóban lévő bizalmának valódi megnyilvánulása volt. A következő érzés sokkal jobb volt: hűsítő, azonnali megkönnyebbülést érzett, ahogy Granger elmondott egy gyógyító varázsigét.

– Így már jobb, nem igaz? Tudom, hogy ez mugli gyógymód, és nem fogod csinálni, de én a hőterápiát javasolnám, ha ez holnap még mindig érzékeny lesz. Segítene a vérkeringésen.

Draco megvonta a vállát. A nyakát csodálatosan szabadnak érezte.

– Szörnyű éjszakád volt miattam, és sajnálom – mondta Granger.

– Hagyj inkább enni!

Granger ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse a reggelit, és elindultak a Dudor kandallójához, hogy hop-porral hazainduljanak.

Granger pontosan abban a pillanatban nyúlt a hop-poros edényért, amikor Draco is, ami mindkét fél részéről kézlegyintést és azonnali visszahúzódást eredményezett. Aztán idióta dolgot csinálták, egy hosszú és idegesítő percig ragaszkodtak ahhoz, hogy a másik menjen előre.

Draco, akinek türelme fogytán volt, a pálcájával meglengette az edényt, és határozottan Granger mellkasához lebegtette.
– Gyerünk!

– Ugh – mondta Granger, és magához szorította a fazekat, mielőtt az leesett volna.

Felfeszítette a fedelet, és úgy tűnt, készen áll arra, hogy a hop-port a tűzbe dobja, és dühösen távozzon. Azonban megállt, és helyette visszafordult Draco felé.

Az arckifejezése valami bizonytalanná és kínossá változott.

– Malfoy, én… nélküled nem tudtam volna begyűjteni a mintát. A következő Beltane fesztiválra kellett volna halasztanom a projektemet, ha te nem vagy ott. Egyedül sosem tettem volna meg azt a repülőutat.

Draco sosem volt az a fajta, aki visszariadt a neki kijáró dicsérettől – sőt, hajlamos volt sütkérezni benne –, de valami Granger álnok őszinteségében és hálájában ijesztően kínossá tette ezt a helyzetet.

Ráadásul Grangerről volt szó. Az, hogy kedves volt, a frászt hozta rá.

– Menj haza, Granger! – javasolta.

Granger egy maréknyi port dobott a lángokba.
– Oké, örülök, hogy eljöttél. Megyek, köszönöm, hogy eljöttél.

Nem találkozott a férfi tekintetével, és elfordult a lángok felé.

Néhány perccel később Draco a saját szalonjában porolta le a kormot a köpenyéről. Nagyon várta már a fürdőt és az ágyat. Henriette, aki megérkezésekor materializálódott, elküldte, hogy engedjen fürdőt, amilyen forró csak tudta.

Ahogy Draco a szobája felé tartott, azon tűnődött, vajon a fürdő vajon hőterápiának számít-e, nem mintha érdekelnék Granger mugli gyógymódjai, de…

Küldjön neki egy üzenetet, hogy érdeklődjön erről?

Valószínűleg egy tizenkét oldalas magyarázattal és további olvasási javaslatokkal válaszolna.

A köpenye még mindig Granger- és tőzegfüstszagú volt.

Elküldte neki az üzenetet.

hozzászólások: 0