11. fejezet
Draco Malfoy, az önfeledt idióta

A hőterápiáról szóló disszertáció ellenére Draco alig érintkezett Grangerrel a vidám májusi hónapban. Őt és auror társait új és izgalmas bűnözői zavargások kötötték le országszerte (egy varázsló, aki egy egész mugli falut imperiált, és a királyukként vezette őket, csecsemőkre vadászó vérfarkasok, egy lopás a Gringottsnál, néhány emberrablás a változatosság kedvéért).

Május közepén Draco egy zűrös ügy végére tett pontot: egy sheffieldi bájital élharcosról volt szó, aki valami „szerelmi médiumnak” nevezett valaminek adta ki magát, és szerelmi bájitalokat árult mugliknak. Draco épp a rejtekhelyen találtak lefoglalásán és egy mugli amneziálásán dolgozott, amikor a pálcája riasztást zümmögött. Az a bizonyos riasztás azt jelezte, hogy valaki kikapcsolta Granger őrvarázslatait. És nem az irodáját vagy a laboratóriumát, hanem az otthonát.

Draco gyorsan végzett a muglival, és eltűnt a legközelebbi kandalló irányába, ami elvitte őt a Mitrához, majd hoppanált Granger házikójához, pálcáját kivonta és kiábrándító bűbájt használt.

A pálcája riasztása és a megérkezése között Draco becslése szerint három perc telt el. De három perccel elkésett, bárki is piszkálta a varázslatokat, már elment. Draco feltáró varázslatai nem jeleztek emberi jelenlétet a közelben, kivéve Granger mugli szomszédját, aki éppen szundikált.

Draco egy finom mágiafelismerő varázslatot mondott. A birtok körüli őrvarázslatok fényesen izzottak, de ezt figyelmen kívül hagyta, és inkább a Granger háza körüli földet vizsgálta. A magasba tartotta a pálcáját, amíg meg nem találta, amit keresett: egy halványan látható nyomot a levegőben, amelyet egy olyan lény hagyott maga után, aki pillanatokkal korábban varázslatot használt itt.

A halványan izzó nyom hirtelen véget ért a Granger házikója mögötti mező közepén, talán hoppanált vagy egy zsupszkulcsa lehetett.

Dracónak ez nem tetszett. Lehet, hogy csak egy kíváncsi varázsló volt, vagy akár egy tolvaj – ez volt a legjobb forgatókönyv. De az is lehetett, hogy ez volt az első jel arra, hogy valaki szemet vetett Grangerre, és Shacklebolt paranoiája nem alaptalan.

Draco küldött egy gyors üzenetet Grangernek:
Valaki kikapcsolta az őrvarázslataidat. Beszélnünk kell.

Amikor Granger nem válaszolt azonnal, megnézte a napirendjét. Jelenleg a Cambridge-i mugli egyetemen tartott előadást.

Draco úgy döntött, hogy csatlakozik hozzá, lényegében úgyis a szomszédban volt.

Elmegyek hozzád – írta.

Még mindig kiábrándultan, a Trinity Collegeba hoppanált.

***

Granger előadása a vége felé járt. Dracónak csak tíz percet kellett várnia a kis tanterem ajtaja előtt. Féltucatnyi diák vonult ki, amikor ő, a mugli szemek számára szinte láthatatlanul, besurrant közöttük a terembe.

A tábla jelezte, hogy a napi téma a „Konjugált monoklonális antitestek” volt. Draco örült, hogy ezek az antitestek tudták az igeidőket, ha más nem is.

Granger, aki nem vett tudomást a jelenlétéről, éppen papírokat pakolt (pálca nélkül) egy aktatáskába. Magas derekú nadrágba bújtatott tűsávos blúzt viselt, olyan darabokat, amelyekről Draco nem gondolta volna azonnal, hogy kiegészítik egymást, és mégis, Grangeren az együttes meglehetősen előnyös volt.

Amikor az utolsó diák is távozott, Granger elővette a zsebéből a jegyzetfüzetét. Draco különös örömmel figyelte, ahogy a lány felcsapja a jegyzetfüzetet, és láthatóan érdeklődni kezd, amikor meglátja, hogy egy üzenetet kapott tőle.

Elolvasta az üzenetet, és a szemöldökét ráncolta. Elkezdte összeállítani a választ. Draco úgy gondolta, hogy el kellene árulnia magát, hiszen a saját jegyzetfüzetéből jövő válaszzümmögés hamarosan úgyis elleplezné őt.

Odaállt a lány elé, és megszüntette a kiábrándító bűbájt.

Granger egyfajta ziháló sikolyt adott ki, hátraugrott, és megbotlott a székében.

Draco elkapta a csuklójánál fogva, megakadályozva a teljes bukfencet. Granger ügyetlenül landolt a széken.

Draco az íróasztalnak támaszkodott, és csevegésbe kezdett:
– Tudod, bárcsak előkapnád a pálcádat, és sikítás helyett inkább egy átkot kiáltanál. Láttad az üzenetemet?

Granger nem volt hajlandó beszélni az üzenetről. A gyűrűje elárulta neki, hogy a szíve hevesen ver.
– Az imént halálra rémítettél! Mióta vagy itt? Figyelmeztess legközelebb!

– Figyelmeztettelek, hogy jövök – mondta Draco.

Ami igaz volt, de Granger ennek ellenére haragosan nézett.
– Egy ezredmásodperccel azelőtt olvastam el az üzenetet, hogy te materializálódtál előttem, mint a Véres Kibaszott Báró!

– Nem az én hibám, hogy túlságosan lefoglalt az antitestek konjugálása.

Granger arckifejezése haragosból zavarodottá változott.
– Én… mi?

Draco a tábla felé bökött az állával.

Granger figyelte a táblát, feldolgozta a megjegyzését, felemelte a mutatóujját, és elkezdte mondani:
– Ez nem azt jelenti, hogy…

Draco félbeszakította, mert őszintén szólva nem érdekelte.
– Azért jöttem, hogy megbeszéljük, ki szaglászik a házikód körül. És miért.

A félbeszakításáért egy haragos pillantást érdemelt ki. Granger azonban vett egy mély lélegzetet, és úgy tűnt, hogy elfojtja minden mértéktelen késztetését, amit felébresztett.

A nyugalom látszatát keltve összefonta a kezét az asztalon.
– Ülj le, és mondd el, mi történt!

Draco egy bűbájt küldött az osztályterem ajtaja felé. Aztán egy széket lebegtetett feléjük, és leült rá Grangerrel szemben. Valami megváltoztatta a kettejük közötti dinamikát. A férfi a diák oldalon ült, és inkább úgy érezte, mintha vizsgázni készülne.

Keresztbe fonta a karját, és várt, a szemét a férfi arcára szegezve. A Nagy Granger-agy teljes figyelmének súlya Dracóra nehezedett, készen arra, hogy megszerezze az információit, és értelmet adjon nekik.

– Az egyik őrvarázslatom riasztást indított a házad hátsó része körül – kezdett bele Draco. – Valaki vagy tesztelte a védelmet, vagy megpróbálta hatástalanítani. Perceken belül odaértem, de már elmentek. A Hominem Revelio a szomszédodon kívül semmi sem mutatott, de találtam egy mágikus nyomot…

– Hogyan? – vágott közbe Granger.

– Egy mágikus felderítő varázslattal – mondta Draco. – Az egyike a sajátjaimnak.

Granger kíváncsinak tűnt, de úgy tűnt, hogy a kérdéseit későbbi megbeszélésre tartogatja.

Draco folytatta.
– A mérete alapján minden bizonnyal egy felnőtt boszorkány vagy varázsló volt. Követtem a nyomát a házad mögötti mezőig. Az illető hoppanált, vagy zsupszkulcsot használt, a nyom túl hirtelen ért véget ahhoz, hogy seprűvel utazzon.

Granger feltápászkodott, a pálcáját a kezében tartva.

– A nyom még mindig ott van? Látni akarom…

– Nem. Gyorsan eloszlanak. Csak azért láttam, mert pillanatokkal alatt megérkeztem… és ismertem a varázsigét.

Granger egy mordulással visszaült.

– És biztosan megpiszkálták a védelmet? Nem csak a postás volt?

– Nyilvánvalóan nem csak a postás volt. Figyelek a mágikus kölcsönhatásokra, különben riasztást kapnék, valahányszor egy vörösbegy landol a lila akácodon.

– Lehet, hogy a szomszéd látott valamit?

– Aludt, és a háza rossz oldalán állt. És ha ez a betolakodó ért valamihez, akkor legalább kiábrándultan ruccanat ki a mugli Cambridgeshirebe.

Granger ujjai az íróasztalon koppantak.
– Azt mondtad, hogy a hoppanálást le lehet nyomozni. Nem lehetne ezt is lenyomozni?

Draco kezdett belefáradni abba, hogy úgy faggatják, mint egy elkóborolt kisdiákot, de feltételezte, hogy Grangertől ezt kellett volna várnia.

– A pletyka szerint, amit nem tőlem hallottál, a Minisztérium bizonyos érdekelt személyek megjelenéseit követi nyomon. Megnézem, de hacsak ez az illető nem volt különösen rosszalkodó vagy érdekes, nem lesz semmi a könyvekben.

– Bárcsak eszembe jutott volna, hogy kamerákat szereltessek fel otthon – mondta Granger, és bosszúsan nézett maga elé. – Van néhány a laborban. Ezt azonnal orvosolnom kell. Láttál még valamit? Lábnyomokat? Egy darab szövetet?

Draco megrántotta a lányra a gúnyos szemöldökét.

– Nem. Ez nem egy mugli film, ahol a gyanúsítottak kényelmes nyomokat hagynak maguk után. Nos, ha már teljesen befejezte a kérdezősködést, professzor asszony, nekem is lenne néhány kérdésem. Vagy várjak a fogadóóráig?

Granger láthatóan megmerevedett, amikor a férfi a titulusát használta.
– Eurgh. Ne csináld már!

– Mit ne csináljak, professzor asszony?

– Ez rettenetesen nyugtalanító – mondta Granger.

– Nekem valahogy tetszik – vigyorgott Draco.

A professzor sötéten nézett rá.

– Rondán nézel rám. Büntetést fogsz adni? – kérdezte Draco, és egyre jobban vigyorgott.

– Ez itt az egyetem… mi nem adunk büntetést. Folytathatnánk a kérdéseiddel?

Draco külön megjegyezte Granger kellemetlen feszengését legközelebbre, amikor a lányt akarta bosszantani. Talán a következő jegyzetet egy feladat formájában küldi majd neki.

De egyelőre csak az üzletről volt szó.
– Legjobb esetben is csak egyszeri látogatás volt ez egy varázsló betörő részéről, aki gyorsan galleont akart szerezni, és elriasztotta a védelmed. De úgy fogunk eljárni, mintha ez egy esetlegesen ellenséges fél első kapcsolatfelvétele lenne. Céloztál bárkinek is arra, hogy mostanában felfedezést tettél?

– Nem – mondta Granger, megvonva a vállát, és védekezőnek tűnt. – Shacklebolt túlzott reakciója óta nem mondtam semmit. A projektet teljes egészében önerőből finanszírozzuk, és ezért mindig is a radar alatt volt, várjunk csak, te nem tudod, mi az a radar, mindig is diszkrét volt. Semmit sem említettem a barátaimnak vagy kollégáimnak. Számos kutatási projektem van folyamatban, több mint elég, hogy megmagyarázzam az időbeosztásomat.

– Akkor miért most? Miért pont ma?

– Nem tudom – szólalt meg Granger. – Nem a te dolgod, hogy ezt kiderítsd?

– Éppen ezen dolgozom, professzor asszony. – Ezért a megjegyzéséért Dracót egy pillantással jutalmazta. – Az incidens alig húsz perce történt, úgyhogy, ha adnál egy percet, ahelyett, hogy félbeszakítasz…

Granger fellángolt.
– Te vagy az, aki a félbeszakításról beszél.

– Ki az a Larsen?

– ...Gunnar? Hogyan…

Draco elővarázsolta Granger napirendjét.

– Szerencsétlen módon megismertem a naptáradat, és ő az egyetlen új elem az elmúlt két hétben.

– Akkor találkoztam vele, amikor… múlt csütörtökön? Ő egy dán gyógyszergyár vezetője. Egy új gyógyszerhordozó rendszert fejlesztenek. Nanorészecskék. A lehetséges klinikai alkalmazások rendkívül érdekesek a szakterületem számára.

– Szóval ő mugli?

– Igen.

Draco ujjbegyei türelmetlenül kopogtak Granger asztalán. Ez nem volt hasznos.

– És egyébként a diszkréció mintaképe voltál.

– Igen. Az auror, aki engem véd, nem is tud semmiről.

– Ó, ezzel tisztában vagyok, ahogyan az ezzel kapcsolatos frusztrációddal is. – Draco ujjai erősebben kopogtak az asztalon. – Ez még nehezebbé teszi, hogy mi a fenétől kell megvédenem téged.

– A semmitől. Senki sem tudja.

– És mégis, valaki járt ma a házadnál.

– Igen. De te magad mondtad, könnyen lehet, hogy egy ólálkodó betörő volt. – Granger még akkor is szkeptikusnak tűnt, amikor megismételte ezt a feltételezést.

– De miért pont a te házad?

– Nem tudom.

– Nem hiszek a véletlenekben, legalábbis akkor nem, ha rólad van szó.

– Én sem. – Granger ugyanolyan nyugtalannak tűnt, mint ahogy Draco érezte magát az egész ügy miatt. Az egyik lábával az íróasztal alatt dobolt, ahogy szokta, ha bosszús volt. Dracót ismét egy macska bosszús farkcsóválására emlékeztette.

– Ha valaki kiszivárogtatott valamit, és emberek szimatolnak, akkor ez a helyzet már nem ugyanaz, mint januárban volt, amikor óvintézkedéseket tettünk. Ezt nevezzük egyszeri esetnek, de még egy ilyen incidens, Granger, és tudnom kell, mire készülsz. Ha kell, köss velem titoktartási esküt.

– Értem. És remélem, nem lesz még egy ilyen incidens. Jobb szeretném, ha senki sem tudna semmit, amíg nem állok készen a nyilvánosság elé állni. Valószínűleg rejtőzködésre kényszerítene, vagy valami hasonló dologra.

Draco komolyan nézett rá.
– Ha azt hiszed, hogy bujkálásra kényszerítenélek, akkor ez a dolog biztos nagy.

– Ez nagy. De egyben jó is. Viszont néhány embert fel fog bosszantani.

Erős volt a késztetés, hogy használja a legilimenciát. A nagy és a jó dolog állt jelenleg Granger gondolatainak előterében. Nem használt okklumenciát, mert valamikor az elmúlt hónapokban elkezdett bízni benne.

Valójában most Granger teljesen védtelen állapotban volt, a tekintete nyíltan találkozott a férfiéval. Várta a válaszát vagy további kérdéseit. Ha a férfi az elméjében lehetett volna, és láthatta a titkot, mielőtt a nő okklumenciát használhatott volna, és akkor megtudná. A boszorkány dühös lenne, és soha többé nem bízna benne, de ő tudná.

Draco a pálcáját a zsebében szorongatva rájött, hogy nem tudja megtenni. Azt mondta magának, hogy azért, mert nem akarta elviselni azt az dühös sikoltozást, ami biztosan következne. És ennek semmi köze nem volt az új bizalom súlyához és értékéhez.

Granger úgy futott fel-alá a kezével a karján, mintha fázna.
– Nyugtalanítónak találom ezt az egészet. Nem tetszik nekem. Nagyon remélem, hogy csak egy ostoba betörő volt.

– Ha nem egy ostoba betörő volt, nos… a rosszfiúk most már tudják, hogy rendkívül védett vagy.

– Ez jó vagy rossz?

Draco megvonta a vállát.
– Mindkettő. Elmondja nekik, hogy te… vagy a Minisztérium… tisztában vagy a kockázatokkal, és óvintézkedéseket tettél. Hogy téged őriznek. Ez talán elriasztja őket. Vagy még gonoszabb manőverekre késztetheti őket.

– Én inkább az utóbbira gondoltam – mondta Granger, és aggodalommal húzta össze a szemöldökét. – A gyűrű azonban nálam van, és te is velem vagy. Ez már valami.

A kéretlen komolyságtól Draco legszívesebben elmenekült volna a szobából. Miért kellett ilyen őszinteséget Grangernek az ő nyakába varrnia? Legszívesebben vergődött volna.

– És nem vagyok éppen védtelen félkegyelmű – folytatta Granger. – A sikoltozás és a székekre borulás miattad nem számít. És nekem van a legjobb védelmem, ami magánlakásokhoz kapható. Nos, a legtöbb magánlakás. Gondolom, a Loire-völgyi kúriák és kastélyok egészen más fajtát képviselnek.

– Az ősi lakhelyeknek megvannak az előnyei – mondta Draco. Nem akart önelégültnek tűnni, ez igaz volt.

Granger felsorolása a védelmi intézkedéseiről úgy tűnt, legalábbis megnyugtatta, amíg eszébe nem jutott valami, és meg nem kérdezte:
– Láttad a macskámat?

– Nem – válaszolt Draco. – De nem is néztem. Biztos vagyok benne, hogy jól van a gazfickó.

– Nem mondom meg neki, hogy így hívtad – mondta Granger. – Csak mostanában hagyta abba a sziszegést, amikor rólad beszélek neki.

– Beszélsz a macskáddal rólam? – kérdezett vissza Draco, nem tudva, hogy ez zavart viselkedés, vagy normális-e Granger számára.

– Szereti, ha tájékoztatják mindenről. Segít neki eldönteni, hogy mennyi macskaszőrt adjon hozzá az ennivódhoz.

– Mondd meg neki, hogy szerintem remek állat.

– Megmondom.

– A leglenyűgözőbb példánya egy fél-murmáncknak, amit valaha láttam.

Granger szája mosolyra húzódott, most először a beszélgetés során. Felállt, és folytatta a dolgozatok pakolását a táskájába.

– Jobb lesz, ha nekilátok.

Draco is felállt, és visszalendítette a székét a helyére.
– Mi az a szerelmi médium?

Grangert figyelni, ahogyan feldolgozza az információkat, egy új és szórakoztató mellékhobbivá kezdett fejlődni, a zavarjuk meg Grangert feladata mellé.

A lány úgy bámult rá, mintha nem is hallhatta volna jól.
– Azt mondtad, hogy szerelmi médium?

– Igen.

– Honnan a fenéből hallottál ezekről?

– Egy rosszindulatú bájitalkészítő adta ki magát annak. Mik ezek?

– Azt állítják, hogy képesek segíteni a magányos embereknek megtalálni a szerelmet a szokásos trükkökkel: gondolatolvasás, tarotkártyák, tealevelek. Ezek csalók, akik pénzt csalnak ki a kiszolgáltatottaktól.

– Hát, ez itt eredményt hozott. Mágikusan rásegített, ne felejtsük el.

– Nem. Szerelmi bájitalok?

– Igen.

– Mugliknak?

– Igen.

– Ez szörnyű – mondta Granger. – Szemmel kell tartanod szegényeket. A bájitaloknak egészen más a hatásuk a nem mágikus népességre.

– Tudom. Az áldozatokat a következő két hétben medimágusok ellenőrzik.

– Jó. Milyen bájitalok voltak?

– Fogalmam sincs – válaszolt Draco, és megpaskolta a táskát, amelybe sietve belegyömöszölte az elkobzott készletet. – Még nem csináltam leltárt.

– Ó, nálad vannak?

Draco felnyitotta a táskát.

Granger belekukkantott.
– Csempészáru! Micsoda izgalom!

Draco előhúzott néhányat a sötét, címkézetlen fiolák közül.
– Szerintem a nagyobbak Ámor főzete. A kisebbek… Amortentia? – Kipattintotta az egyik fiola dugóját, és Granger felé nyújtotta. – Ez gyöngyházfényűnek tűnik neked?

– Nehéz megmondani – mondta Granger, belekukkantva a sötét fiolába. Az orra alá tartotta. – Nem olyan illata van, mint az Amortentiának. Olyan az illata, mint a drága kölninek.

– Micsoda? Add ide! – vette el tőle Draco, és ő is beleszagolt. Számára távolról sem volt kölni illata; édes volt, kávés és karamellás jegyekkel, és utána valami füstös.

– Nos? – kérdezte Granger, kezét a felhúzott csípőjére téve. – Biztos, hogy nem egy parfümériát raboltál ki?

– Nekem kávéillatú – mondta Draco. – Ez az Amortentia.

Granger ismét beleszagolt a fiolába.
– De az Amortentia nekem olyan illatú, mint a frissen vágott fű… ez egy férfi eau de toilette. Lássuk a fényét.

Átformálta az asztalon lévő egyik papírt egy lapos tálkává, amire kiöntött egy adagot a főzetből. A folyadék gyöngyházfényű csillogással tört elő a sötét üvegcséből. Halvány gőzspirál sziszegett belőle, ahogy a levegővel érintkezett, megerősítő bizonyítékként arra, hogy ez valóban Amortentia.

Granger egy hosszabb pillanatig bámulta, keresztbe tett karokkal.

– Nos – ismerte be végül –, ez Amortentia.

– Mikor éreztél utoljára Amortentia illatot? – kérdezte Draco.

– Ööö… egyszer Slughorn óráján.

Draco saját emlékei a bájitallal kapcsolatos élményéről homályosak voltak, talán citrus illatára emlékezett. Ez az új változat sokkal inkább kellemes volt. Újabb leheletnyi szállt felé: ezúttal a hatalmas égbolt, a tengeri só és valami tisztaságillat halvány nyomát érezte.

– Az Amortentia arra való, hogy olyan illata legyen, mint amit megnyerőnek vagy vonzónak találsz – motyogta Granger. – Akkor miért…?

– Miért mi?

– Mi történt a frissen vágott fűvel és az új pergamennel? – kérdezte Granger. Vádlóan nézett rá, mintha Draco személyesen lenne felelős a változásért.

– Fejlődött az ízlésed a férfiak terén – vonta meg a vállát Draco. – Biztosan tudsz jobbat is, mint egy kertészsegéd…

Granger ingerültnek tűnt.
– Ne légy lekezelő! A tiéd változott?

Draco egy pillanatig figyelte Grangert, hogy megítélje, vajon méltó-e erre a meglehetősen bizalmas információra.
– Talán.

– Mi volt azelőtt?

– Nem emlékszem. Citromos édesség, vagy valami ilyesmi.

– És most kávé?

– Igen – mondta Draco. – És karamella.

– Szoktál valaha másra is gondolni, mint az ételek?

– Nem.

– A romantika halott.

– A megtérteknek prédikálsz, Granger. – Draco eltüntette az Amortentia maradványát, amit Granger kiöntött. Aztán visszapakolta a fiolákat a táskájába. – Megyek, keresek egy kávézót, és mellesleg a lelki társamat.

– A földszinti kávézóban van egy karamellás-kávés panna cotta. Talán a lelki társad egy puding.

– Mutasd meg!

Együtt hagyták el az osztálytermet, és lesétáltak a néhány emeletet a földszintre. Granger a pálcájával Draco mellkasára intett, hogy elrejtse az aurorjelvényét a szem elől, fekete talárja egyébként nem váltott ki második pillantásokat a mugli Cambridgeben.

A lány a kis kávézóba vezette a férfit. A pultban egyetlen panna cotta maradt.

– Ez egy jel – mondta Granger.

Megvette neki (a férfinak nem volt mugli pénze), és egy kapucsínót magának.

– Köszönöm, hogy megoszthatom veletek ezt a különleges napot – mondta Granger, és nagy ünnepélyességgel tette Draco kezébe a desszertet. – Igyunk az egész életen át tartó boldogságra és szerelemre.

Aztán átnyújtott neki egy kis műanyag kanalat.

– Az én nászajándékom a boldog párnak.

Granger néha kicsit szarkasztikus volt.

Kisétáltak az épületből a meleg májusi napsütésbe. Draco, miközben a kanállal a lelki társát majszolta, meglátta a bosszúját egy derék fiatal férfi alakjában, aki a füvet nyírta.

– Nézd, Granger, a kertészed éppen az belsőudvart nyírja. Akarod, hogy beszéljek vele helyetted?

– Ezek udvarok, nem belsőudvar. És ne…

– Hé! – mondta Draco a pattanásos fiúnak. – Van mobilod?

– Ööö… igen? – válaszolta a kertész.

Draco megragadta Grangert a vállánál fogva, és mögé állt.

– Kicsit félénk, de ez a professzor asszony itt szeretné a számaidat.

– A micsodámat?

– Tudod – mondta Draco, miközben Grangert utánozta a mugli eszközzel.

– Ó! – kiáltott fel a kertész. – Az én számomat.

Granger leütötte Draco kezét.
– Ne törődjön vele! – mondta a kertésznek. – Ez egy idióta.

A kertész zavartnak, ugyanakkor, Draco óriási mulatságára, reménykedőnek tűnt. Föl-alá vándorolt a tekintete Grangeren.
– Akarja a számomat?

– Nem, elnézést a zavarásért! Kérem, folytassa!

A kertész arca elkomorult.
– Rendben. Tudja, hol talál meg, ha meggondolná magát, professzor asszony...

– Granger – mondta Draco segítőkészen.

– Erre nem lesz szükség. Mint mondtam, ez az ember egy idióta.

Granger egy inkább csípésnek tűnő mozdulattal megragadta Draco könyökét, elvezette magukat a kertész közeléből, aki csalódottan nézte őket.

Draco, aki körülbelül tizenkét évesnek érezte magát, magában kuncogott.
– Szegény ember, tudod rettentően szomorúnak tűnt.

Granger, úgy látszik, túlságosan bosszús volt, hogy válaszoljon.

– Búskomor, Granger.

– Ó, csitt.

– Hová megyünk?

– Egy olyan helyre, ahonnan dehoppanálhatok, és el tudok tűnni előled.

Volt egy árnyékos rész néhány bokor mögött, ami megfelelőnek tűnt. Granger elővette a pálcáját, és egy utolsó ingerült pillantást vetve Draco felé, hazahoppanált.

Draco, még mindig kuncogva, belemélyesztette a kanalát a karamellás-kávés izéjébe.

Ekkor fedezte fel, hogy Granger átváltoztatta futóféreg nyálkává.

– Az a kibaszott boszorkány – mondta Draco.

hozzászólások: 0