13. fejezet
Napforduló

Draco június közepéig nem látta újra Grangert. Éppen akkor ment be a Trinity laboratóriumába, amikor a férfi éppen a védőburkolatot szabályozta újra.

A lány ugyanolyan izzadtnak tűnt, mint ő, és még inkább zaklatottnak.

– Sántítasz – jegyezte meg Granger, ahogy elrobogott Draco mellett, a gyógyítói köpenyét maga után húzva.

– Észrevetted.

– Gurkó?

– Mantikór.

Ez megálljt parancsolt neki. Megfordult.
– Megvizsgáltattad már?

– Nyilvánvalóan.

– Kivel?

– Parnell gyógyítóval.

– Ó, ő csodálatos. Kitűnő. Viszlát.

Ezzel Granger bezárkózott az irodájába.

Draco talán megsértődött volna a nagyra becsült énjével való ilyen bánásmód miatt, hacsak nem ismerte volna fel Granger távoli tekintetét, azt a távoli, valamin gondolkodó, valószínűleg a világ éhínségét megoldó tekintetet.

Azzal az ürüggyel, hogy kétszer is ellenőrizte a belső őrvarázslatokat, Draco besétált a tulajdonképpeni laboratóriumba. Mint mindig, most is kifogástalanul rendben volt. Úgy tűnt neki, hogy több üveg Sanitatem van itt, mint korábban, és még néhány más, különböző erősségű gyógyital is, csoportokba csoportosítva. Nem voltak sehol írásos feljegyzések, és semmi sem utalt arra, hogy Granger min dolgozott.

Éppen egy csoport apró fiola fölé hajolt, és próbálta megállapítani, hogy melyikben van a Zöldkút minta, a Beltane hamu vagy a titokzatos anyag, amit Ostarakor gyűjtött, de Granger félbeszakította a szaglászását, amikor kidugta a fejét az irodájából.

– Nem sok érdekességet fogsz ott találni – jegyezte meg Granger, amikor meglátta a férfit szaglászni.

– Meg kell tanulnom a számítógépet használni – szólalt meg Draco, kezét az állára téve.

– Az segítene.

– Taníts meg! – szólította fel Draco.

Inkább arra számított, hogy Granger ugrik az alkalomra. A lány azonban azt mondta:
– Nem.

– Nem?

– Inkább tudatlan legyél, stratégiai okokból.

– Ez nem túl nagylelkű tőled.

– Tudom – mondta Granger. – Mellesleg, egy szívességet szeretnék kérni tőled.

– A válaszom nem – vágta rá Draco.

– Zseniális – szólt Granger. – Akkor ez el van intézve.

Visszahúzta a fejét az irodájába, és ismét becsukta az ajtót.

– Mi is van elintézve? – kérdezte Draco a csukott ajtóhoz.

– Semmi – mondta Granger odabentről.

– Mondd el!

– Nem.

– Van valami köze a közelgő napfordulóhoz? Litha?

– Menj el… azt mondtad, nem akarsz segíteni.

– Kinyitom ezt az ajtót – közölte Draco.

– Ne tedd! Nem vagyok felöltözve.

– Hazug.

– Ez igaz. Levetkőzöm – jött Granger hangja. Kissé tompán szólt.

Draco szünetet tartott.
– Kicsit kényelmes, nem igaz?

– Csak adj egy rohadt percet.

Draco adott neki egy rohadt percet.

Granger ismét kinyitotta az ajtót. Hűsítő bűbájok hideg főzete és (meglepően csábító) fertőtlenítőszer- és izzadságszag kísérte. A haja kócos kontyban állt a feje tetején. Levette a gyógyítói köpenyét, és mugli ruhára cserélte.

– Még mindig nem vagy rendesen felöltözve – jegyezte meg Draco, miközben a rövidnadrágját és a mélyen kivágott felsőt (ami azonban még mindig hosszú ujjú volt) figyelte.

– Ugyan már! Ez a normális öltözék, amikor rohadtul éget a nap. Minden varázsló titokban apáca, vagy csak te vagy ilyen?

Draco ezt a macsóizmusa elleni támadásnak tekintette, és komolyan fontolgatta, hogy felajánlja Grangernek, és megmutatja, mennyire nem apáca, csakhogy nem jutott eszébe, hogyan fogalmazza meg ezt férfiasan.

– Meggondoltad magad a szívességgel kapcsolatban? – kérdezte Granger, hátrálva az útjából, hogy bejöhessen.

Draco elfoglalta szokásos székét az íróasztala előtt, és nagyképű pózt vett fel.
– Úgy döntöttem, hogy legalább meghallgatlak.

– Köszönöm, hogy elhalmozol a jótékonyságoddal.

Draco királyi módon intett neki, hogy folytassa. Emellett nem esett nehezére, hogy a lány arcára fókuszáljon, és az alacsony dekoltázs egyáltalán nem vonta el a figyelmét.

– Csak azért kérdezem ezt tőled, mert tudom, hogy erkölcsileg romlott vagy, és nincsenek etikai normáid – kezdte Granger. – Egyetlen más aurortól sem kérném azt, amit most tőled fogok kérdezni.

– Erős előszó – jegyezte meg Draco. – Ez hízelgő. Folytasd!

– Mit gondolsz a tolvajlásról?

– Ízlés dolga – mondta Draco.

– Azt sem tudod, hogy mit lopunk.

– Miről lenne szó?

– Mi lenne, ha… elméletileg persze… egy értékes, kritikus vallási jelentőségű ereklye lenne?

– …Mikor megyünk?

– Van valami terved a napfordulóra? – kérdezte Granger.

– Egy vallási ereklye ellopása egy meglepően pajkos gyógyítóval – mondta Draco. – Neked?

Granger arcán elégedettség suhant át, majd eltűnt.
– Terveim vannak egy erkölcsileg csődbe ment aurorral.

– Jó fogásnak tűnik.

– Kezdem azt hinni, hogy az is – mondta Granger. Visszatartott nevetésétől felcsillant a szeme.

– Akkor mesélj!

– Megígéred, hogy nem jelentesz fel a hatóságoknál?

– Én vagyok a hatóság, Granger.

– Rendben. – Granger ideges csomóban kulcsolta össze a kezét maga előtt. – El fogom lopni egy koponya egy részét.

– Egy koponyát.

– Igen.

– Emberi?

– Igen.

Granger aggódva figyelte Draco reakcióját. A férfi azzal küzdött, hogy teljes húsz másodpercig kifejezéstelenül bámulja őt.

Visszatartotta a lélegzetét.

– Ördögi, Granger.

Granger kiengedte a levegőt.

– Az illető halott vagy él? – kérdezte Draco.

Granger megbotránkozottan nézett.
– Halott, természetesen.

– Nem szoktam feltételezésekbe bocsátkozni. Kinek a koponyája?

– Mária Magdolnáé.

Granger ismét visszatartotta a lélegzetét.

– Micsoda?

– Mondtam, hogy vallási jelentőségű – jegyezte Granger.

– Hát nem vadul fontos a mugliknak? A keresztényeknek? Hol tartják a koponyáját? A Vatikánban fogunk rajtaütni?

– Nos, ez a jó hír, azt hiszem. A koponyája egy ereklyetartóban fekszik, egy kriptában. És ez a kripta egy csendes kis kolostorban van Dél-Franciaországban.

– És mi a rossz hír?

– Nos, ha már apácákról beszélünk, a kolostort a Szent Szív bencés nővérek vezetik.

– És?

– Ők boszorkányok.

– Áh – mondta Draco.

– Évszázadok óta vallási rendnek álcázzák magukat, hogy elkerüljék az üldöztetést. Ők védték Magdolnát, amikor elmenekült a Szentföldről. Lopni tőlük valamivel bonyolultabb lesz, mint hoppanálval bejutni és ellopni a legértékesebb ereklyéjüket.

– Feltételezem, hogy van egy terved – szólalt meg Draco.

Granger sértettnek tűnt, hogy egyáltalán megkérdezte.
– Nyilvánvalóan. Egyszerű megközelítést választok, a lehető legkevesebb mozgással. Egyébként nagyra értékelném az aurorként való közreműködésedet.

– Folytasd.

– A kolostor nyitva áll a látogatók előtt, a környékbeli muglik kedvelt kirándulóhelye. Mi leszünk a bamba, mugli ifjú házasok.

– Muszáj bambának lennünk? Nehéz lesz megmaradnom a szerepemben.

– Igen, muszáj. A sétánk egybeesik a bencés nővérek nyárbúcsúztató ünnepségével, sajnos, mi buták vagyunk, annyira bambák vagyunk.

– Muszáj friss házasoknak lennünk? Eléggé utáljuk egymást.

– Tudom, de igen. Ha az apácák megpróbálják megtagadni a belépést a nyárközépi ünnepségek miatt, valószínűleg nem fogják, de a biztonság kedvéért, akkor azt mondjuk, hogy ez a látogatás a nászutunk fénypontja lenne, a zarándoklat ide egy esküvői fogadalom volt, és mi csak imádkozni akarunk Magdolnához, és nem fontolnák-e meg, hogy kivételt tegyenek velünk. Sírni fogok. Te is sírhatsz. Remélhetőleg minimális felügyelet mellett beengedik a nyafogó idiótákat.

– És ha nem veszik be? – kérdezte Draco.

– Az azt fogja jelenteni, szívtelen szerencsétlenek, és nem fogom rosszul érezni magam, amiért elkábítottam őket, hogy bejuthassanak.

– Látod, ez a baj az erkölccsel. Én egyszerűen átugrottam volna a kábításhoz.

– Igen, nos, nekem kicsit fejlettebb van az erkölcsi érzékem, mint neked, ezért szeretném, ha valamilyen szempontból megérdemelnék. Csak egy kicsit, ugye? Nem állíthatom, hogy túl nemes vagyok, hiszen egy felbecsülhetetlen értékű műtárgyat akarok megrongálni. Bár, ez egy nagyon jó ügy érdekében történik, ez kiegyenlíti a helyzetet? Mindenesetre délelőttre a nővérek többsége lent lesz a faluban. Van ott egy bazilika, ahol a városlakók összegyűlnek velük együtt. A kolostorban csak egy csontvázcsapat marad, és persze az a rengeteg őrvarázslat, amit ezek a boszorkányok a koponya és a többi ereklyéjük védelmére állítottak fel.

– A felbecsülhetetlen értékű ereklyéket, amelyeket évszázadok óta védenek. Biztos vagyok benne, hogy néhány poros riasztó bűbáj. Ez gyerekjáték lesz.

– Éppen ezért nagyon örülnék, ha velem jönnél – mondta Granger. – Nekem van némi tudásom a varázslatokról, de a tiéd háttérbe szorítja az enyémet. Nos, arra az esetre, ha a dolgok rosszul alakulnának, előkészítettem néhány…ööö… figyelemelterelést, amit el fogok helyezni, miközben ártatlanul megtesszük a túránkat.

– Miféle figyelemelterelés?
Granger meglengette a pálcáját, és egy izzó rúna kelt életre közöttük. Pöccintette a pálcájával, és még kettő vagy három jelent meg. Mindegyikben benne volt a radikális Kenaz vagyis tűz.

– Gyújtószerkezetek? Egy kolostorban?

Granger az ajkába harapott.
– Igen.

– Magad vagy a fenyegetés, Granger.

– De átalakítottam őket. Sokkal rosszabbnak fognak tűnni, mint amilyenek valójában. Viszont igazi gondot fog okozni a nővéreknek, hogy kioltsák. Éghető fémeket építettem be.

A Draco-ban rejlő alkimista kíváncsi volt.
– Milyen fémek?

– Magnéziumot, lítiumot és káliumot.

– Az Aguamenti mindent elront – mondta Draco. – Száraz oltóanyagot kell találniuk.

– Igen. Mire rájönnek, mi már régen eltűntünk. Minden robbanásra egy perifériás határt tettem, a tüzek hatalmasnak fognak tűnni, de a valódi kárnak egy négyzetméterre kell korlátozódnia.

– És az álcák? – kérdezte Draco.

Itt Granger kétértelműnek tűnt.

– A tiédet rád bízom. Én néhány egyszerű bűbájt akartam csinálni. Két évig tanultam Franciaországban, és csak egyszer ismertek fel, egy angol diáktársam miatt. Nem hiszem, hogy az ország legtávolabbi kolostorának apácái naprakészek lennének Hermione Granger legújabb kinézetével kapcsolatban.

– Igaz.

– Átbattyogunk a kolostoron, szükség szerint kábítva és amenizálva (remélhetőleg egyáltalán nem), én pedig elviszek egy olyan apró koponyadarabot, amit észre sem fogják venni, hogy eltűnt.

– És aztán? Kiszökünk?

– Az egész terület védett – grimaszolt Granger. – Ezért vagyunk mugli járókelők. Az őrvarázslatok széléig kell eljutnunk, hogy dehoppanáljunk.

– Zsupszkulcs?

– Túlságosan követhető, hacsak nem javítottad meg azt, amit a gyűrűben próbáltál?

– Nem javítottam meg – mondta Draco. – Az a bűbáj egy igazi gány. Nem véletlenül szenteltek egy egész osztályt a Portusz-szakértőknek.

– A fenébe is.

– Seprű?

Granger erre az intelligens felvetésre minden hálájával és buzgalmával pozitívan válaszolhatott volna, ami elvárható lett volna…

– Miért mindig a seprűk, és te? – kérdezte egyfajta vicsorgással.

– Mert rohadt hasznosak, és sokkal gyorsabbak, mint gyalogosan visszabattyogni az ösvényen, amíg el nem tudunk tűnni. Hacsak nem vagy titokban egy hegyi kecske animágus.

– De hogyan vonnánk be egyáltalán a seprűket? Előre elrejtenénk őket az ösvényen?

– Be tudsz préselni egy seprűt a tértágított zsebeidbe?

– Valószínűleg – mondta Granger a homlokát ráncolva. – Valószínűleg csak egyet, tekintve a kényelmetlen formáját.

– Akkor ez el van intézve. Kiábrándulás és egy gyors seprűzés kifelé. Több százszor használtam már, hogy kijussak egy szorult helyzetekből. Amint az égbe érsz, egyáltalán nem látnak téged. és mérföldekre vagy, mielőtt megidézhetnék a saját seprűjüket.

Granger felsóhajtott.
– Rendben. Seprűzzünk, amíg túl nem jutunk a hoppanálás gátló bűbájokon. Aztán dehoppanálunk kifelé. Csak abban a szerencsétlen esetben, ha beindítjuk az őrvarázslatokat, vagy elkapnak minket koponyára tett kézzel, és üldözőbe vesznek. Ellenkező esetben azon az úton távozunk, amelyen jöttünk.

– Kiválasztom az egyik versenyzőmet – mondta Draco, és meglehetősen izgatottá vált a kilátástól. – Rá tudok csatolni egy második ülést.

Granger a maga részéről ingerültnek tűnt.
– Egy versenyseprű. Csodálatos.

– Az a lényeg, hogy gyors legyen. Csináljunk egy S.W.O.T.-elemzést?

– Nem. Tudom, hogy jó ötlet – mondta Granger. A lány duzzogva nézett. – Nem kell, hogy tetszen.

– Jó. Mikor hozzam el a seprűnyelem, hogy a zsebedbe gyömöszöljem? Meg kell néznünk, hogy nyelem elfér-e abban a miniatűr résben, amid van, tértágítő bűbájok ide vagy oda.

Granger hősiesen igyekezett megőrizni a komoly arcát.

– Most mi van? – kérdezte Draco, a saját arca szenvtelen volt.

Granger visszafogott kuncogásban tört ki.

– M... miért kellett ezt így megfogalmaznod?

Draco pókerarca kifogástalan volt.
– Hogyan?

– Mint egy borzalmas eufemizmus a… fúj… mindegy.

– Mi van, Granger?

– Azt mondtam, nem számít.

Draco elengedte magát, és elvigyorodott.
– Ki kuncog most a péniszeken?

Granger, rájött, hogy a férfi viccelődött, és feketén nézett rá.
– Én legalább nem fulladok bele egy rántottába közben.

– Fulladozni, miközben a Dudorban tömöd magad, az a beavatási rítus.

Granger nem tudott mit kezdeni a horkantással, ami kiszökött belőle.
– Hagyd abba!

– Most, ha egy pillanatra abbahagyhatnánk a péniszekről a beszélgetést…

– Én nem péniszekről beszélek… te beszélsz.

– Én seprűnyélről és kocsmákról beszélek. Én ártatlan vagyok.

– Nem, te őrjítő vagy. – Granger a halántékához szorította az ujjbegyeit. – Igaz. Koncentráljunk. Nekem is van dolgom.

– Hol kell lenned?

– Helyeken – mondta Granger. – Ami minket illet, jövő pénteken indulunk. A részleteket majd megírom neked, de röviden, hop-porral Aix-en-Provenceba megyünk. Saint-Maximin városába elvisznek bennünket, hogy úgy érkezzünk meg, mint a muglik.

– Rendben.

– És tartsd meg magadnak ezt a tervet – tette hozzá Granger.

– Nem – mondta Draco bosszús szarkazmussal. – Arra gondoltam, hogy feladok egy hirdetést a Prófétában.

– Csak nem akarom, hogy az emberek kérdezősködjenek…

Draco feltartotta a kezét, hogy bekeretezzen egy képzeletbeli főcímet:
– Attraktív auror beleegyezik, hogy Franciaországba hurcolkodik egy gyanús gyógyítóval.

– Gyanús? – ismételte meg Granger, a maga harcias módján.

– Vagy gyilkostekintetű… ha ez jobban tetszik? Szeretném megtartani az alliterációt.

Granger orrcimpái kitágultak.
– Jobban szeretném, ha lezárnánk ezt a beszélgetést.

– Gyerekes gyógyító – mondta Draco nagyvonalúan.

Granger állkapcsa összeszorult.

Tekintettel arra, hogy nem akarta, hogy a golyóit elvarázsolják, Draco felállt, hogy távozzon.
– Mérges medimágus? – szólította meg a válla fölött. – Pipa professzor?

Volt valami elragadóan gyilkos abban, ahogyan Malfoyt köpött a férfi hátráló háta felé.

Amikor Draco leereszkedett a King’s Hall lépcsőjén, jóval a vészjósló hatótávolságon kívül, elővette Granger órarendjének másolatát, és utánanézett a „helyeknek”, ahol a lánynak lennie kellett.

Egy olasz étterem volt, egy óra múlva. Résztvevő(k) meg nem nevezett.

Draco visszagyömöszölte a napirendjét a zsebébe.

Volt egy bizonyos gyanúja, hogy Grangernek randevúja van.

És ez egyáltalán nem érdekelte, és bizonyára nem is irritálta ok nélkül.

Küldött egy üzenetet Zabininek, a bőség zavarában - nos, nevezhette óvatosságnak -, hogy megkérdezze, van-e valami terve aznap estére. Zabini azt mondta, hogy nem, de örülne, ha lenne terve, találkozzanak a Macassarban?

Draco visszaküldte a beleegyezését. Theót is meghívták, aki javasolta, hogy hívják meg Pansyt, aki elhozta a Longbottomot, a bolond férjét, aki meghívta MacMillant, aki három minisztériumi kollégával érkezett, és a végén egy egész jó kis estét csináltak.

MacMillan egyik asszisztense egy boszorkány volt, akivel Draco az évek során többször is lefeküdt. A nő egész este szerelmes pillantásokat intézett hozzá, és a varázsló egyfajta kedvetlenséggel fogadta őket, a combjánál lévő érintéseket, a karját fogó tapintással. Amikor azonban a lány a férfi nyomába eredt a vécéhez vezető sötét folyosóra, Draco rájött, nem vágyik arra, hogy bármit is folytasson vele. Amikor visszatért, nagyon nem volt fesztelen, és egy sértődötten kinéző boszorkány követte a háta mögött, Zabini és Ernie is felhúzott szemöldökkel nézett rá.

Mindegy is. Miközben visszapasszolta a lángnyelv whiskyt, Draco elgondolkodott azon, hogy legalább megnyugodhat, hogy ma este nem az a nyavalyás Zabini az, akivel Granger összebújik.

***

A Londonból Franciaországba tartó utazás a lehető legsimábban zajlott. Draco az egyik londoni nemzetközi hop-por állomásnál találkozott Grangerrel. Miután a nő kifejezte elégedettségét Draco nyaraló mugli ruházatával („Elég okos, tényleg, úgy nézel ki, mintha egy hajód lenne.”), beléptek a tűzbe.

Aztán egy hosszú, háromperces, Grangerrel zöldellő hop-körhinta után Aix-en-Provenceban, a Tournesol tűzhelyénél találták magukat.

Onnan Granger vette át az irányítást, elnavigálta magukat egy autókölcsönzőhöz, majd negyven kilométert vezetett a bájos tengerparti városba, Saint-Maximin-la-Sainte-Baumeba. A bőröndjeik a csomagtartóban voltak, az uzsonnájuk a hátsó ülésen, és a kocsi hifijéből valami olyasmi szólt, ami nem osztrák népzene volt. Draco úgy gondolta, hogy összességében kellemes volt az út olajfaligeteken, szőlőültetvényeken és középkori romokkal tarkított dombtetőkön keresztül. Talán volt valami a muglik festői útvonalaiban, ellentétben a hoppanálás közvetlenségével.

Granger tele volt valamiféle ideges energiával, ami mélyenszántó fecsegésben nyilvánult meg, lendületes vezetéssel párosulva. Draco elviselte az előbbit, és inkább élvezte az utóbbit. A bérelt Peugeot-juk Draco gyakorlatlan szemével egy unalmas autónak tűnt, de Granger életkedvet ébresztett benne.

Gond nélkül suhantak el a kanyargó provence-i forgalom mellett, amíg Granger nem talált egy kihívót. Egy fekete Citroënt, amelynek legfőbb öröme az volt, hogy száguldva utolérte és megelőzte őket, majd pimasz módon újra lelassított.

– Szemét – mondta Draco, immár harmadszor történt ez meg.

– Természetesen párizsi – magyarázta Granger, miközben a rendszámtáblát figyelte.

– Félig-meddig kedvem lenne megátkozni egy lyukasztóval – jegyezte meg Draco, miközben a pálcáját pörgette az ujjai között.

– Az nem lenne sportszerű – szólt Granger. Az út eléggé kiegyenesedett ahhoz, hogy megkísérelhesse az előzést. A lány sebességet váltott. – Kapaszkodj a nadrágodba.

A Peugeot motorja riadtan felnyüszített, amikor Granger rálépett a gázpedálra. Az autó elképesztő sebességrobbanással válaszolt. Draco feje és teste úgy érezte, mintha a G-erők az ülésbe préselnék őket, kellemes érzés volt, amitől legszívesebben felüvöltött volna.

A gumik csikorogtak, és kis autójuk a Citroën elé száguldott.

– Egészségedre, faszfej – mondta Draco, és V-jelet mutatott a másik sofőrnek, amikor elhaladtak mellette.

A férfi a kocsiban ugyanilyen barátságos gesztussal válaszolt vissza.

Ahogy suhantak az úton, Draco megjegyezte:
– Nem gondoltam volna, hogy ennek a kocsinak ilyen lendülete van. Mit tettél bele benzin helyett, kalapkúra bájitalt? Hé… elővetted a pálcádat!

Granger a zsebébe dugott valamit. Megszólalt:
– Micsoda? Nem.

– És még te neveztél sportszerűtlennek?

– Én csak egy kis lökést adtam magunknak – mondta Granger, és diadalmasan visszapillantott a másik autóra a visszapillantó tükrön keresztül.

Draco figyelte őt.

– Granger paradoxona.

– Tessék?

– Te egy sebességdémon vagy, és mégis utálsz repülni.

– Nem vagyok sebességdémon – gúnyolódott Granger. – Csak egy kicsit türelmetlen vagyok.

– Te is síelsz. A síelés nem inkább extrém sport? Nagy sebességgel zúgsz le az Alpokon?

– Csak ha így fogalmazol…

– Egy hegy tetejéről – mondta Draco. – Több ezer méter magasról. A seprűvel kétszáz méter magasra jutsz a legszélsőségesebb esetben.

– Az más, ha nincs alattad semmi.

Hosszas vita következett. Közben a vidék körülöttük egyre jobban szétterült. Letértek egy mellékútról egy vidéki útra, amely szurdokokon keresztül kanyargott lefelé, majd ismét felfelé. Meghitt középkori falvakon haladtak át, majd egy kanyargós országúton, amely végül levendulamezőkkel sávozott, hatalmas síkságra és végül a tengerhez vezetett.

***

– Ó, milyen gyönyörű – sóhajtott fel Granger szokatlanul lágyan egy pillanatra.

– Balzsam a léleknek – mondta Draco, eléggé cinizmusra utaló éllel, hogy elfedje, komolyan gondolta.

Saint-Maximin festői városa került a látóterükbe a délutáni napsütésben.

– Ma éjszakára a szállodában maradunk – közölte Granger –, és holnap reggel megtesszük a sétát felfelé és a… a másik tevékenységet.

Draco érezte, hogy a lány oldalra pillant, amire a férfi összevonta a szemöldökét.
– Mi az?

– A szebb szállodák mind tele voltak, úgyhogy ne viselkedj hülyén a hely minősége miatt. Ez… régebbi. Az étterem viszont nyilvánvalóan nagyon szép.

– A szállodát ogrék vezetik?

– Persze, hogy nem… ez egy mugli város.

– Akkor minden rendben lesz.

– Olyan helyen szálltál meg, amit ogrék vezetnek?

– Igen – bólintott Draco. – Egy megfigyelőhelyen Budleban. Ennek örömére ezért megtanultam egy poloskairtó varázslatot is, szóval rendben leszünk, ha ma este úgy érznéd, hogy valami felmászik a lábadon.

– Jajj – borzongott Granger.

Granger mobilja, amely az út során egyfajta élő térképként szolgált, hirtelen bejelentette, hogy a Hotel Plaisance a jobb oldalukon található.

A szálloda öreg volt és fáradt, de gyönyörű helyen állt.

A kis előcsarnok tele volt más érkezők vendégekkel, akiket egyetlen, nagyothalló öregasszony szolgált ki, aki egy puhatestű mozgékonyságával mozgott. Végül rájuk került a sor, és a nő átadta nekik a szobájuk kulcsát, és felírta a nevüket a vacsorafoglaláshoz.

Az aprócska szobában volt egy kétes szerkezeti épségű ágy, egy lámpa, egy hepehupás kanapé és egy utólagosan kialakított fürdőszoba.

A szobának halvány, dohos illata volt, mintha valaki nagynénje parfümöt fújt volna be, majd ott halt volna meg szomorú körülmények között.

– Minden mod cons, Granger – szólalt meg Draco, miközben számba vették a dolgokat.

– Legalább tengerre néző – mondta Granger, és felhúzta a redőnyöket, hogy kiszellőztessen.

Az ágy nyikorgott, amikor Draco ráült, majd szinte a földig süllyedt, és sejtetni lehetett, hogy teljesen össze akar omlani a súlya alatt, amint elalszik.

Granger figyelte Dracót, ahol ült, a térdei majdnem az állánál voltak.

– Az ágy a tiéd. – Azzal a hangsúllyal, amit kétségkívül nagylelkűségnek szánt. Draco fülének inkább stratégiainak hangzott. A lány a kanapén tartotta a szemét. – Átalakítom ezt valami használhatóvá magam számára.

– Valami használhatóvá – ismételte meg Draco, miközben Granger egy bonyolult, tízperces átváltoztatási gyakorlatra vállalkozott, és a kanapét egy gyönyörű, kényelmesnek tűnő, királyi, bordó színű ággyá változtatta.

Granger hiányolta a férfi fanyalgást.
– Ennek elégnek kell lennie – közölte kissé kifulladva a mágikus megerőltetéstől. – Most pedig szeretnék lezuhanyozni. Mik a terveid estére? A vacsora nyolckor lesz.

– A dolgomat – mondta Draco, és már levédte az ablakot. – Körbenézek. Háromnegyed négykor itt találkozunk.

– Rendben – szólt Granger. Elővett egy listát.

– Mi az?

– Az esti útitervem – mutatta fel Granger.

– …Csak három órád van – világított rá Draco. A lista még a szoba másik végéből is hosszúnak tűnt.

– Tudom. Jobb, ha nekilátok. Olyan sok kedves kis múzeum és könyvesbolt van és persze a bazilika.

Granger összekapkodta a csomagjait, elővett egy váltás ruhát, és kiment a fürdőszobába.

Draco magára maradt, és végigsétált a szálloda zegzugos folyosóin, miközben járőrözött. Nem talált egyetlen rosszfiút sem. Csak muglik voltak jelen. Granger terve, legalábbis az első napra, simán kibontakozott.

A holnapi nap persze egészen más volt. Draco visszatért a szobájukba, hogy elolvassa az őrzésről szóló kötetet, amit magával hozott.

Granger már elment, annál jobb, hogy még egy kis tanulást szoríthasson be. Lerúgta a cipőjét, és elnyújtózott Granger ágyán, a könyv lebegett fölötte, ahogy lapozgatta az oldalakat.

Draco a tanulmányait a kontinensen a védekezési technikáira összpontosította, de különösen a mágikus vallási rendek munkájára. Remélte, hogy a ciszterci és domonkos szerzetesek őrzésirendszereiről szóló olvasmányai legalább támpontot adnak neki holnapra, amikor felfedezi, mit is vetettek ki a bencés nővérek a szeretett ereklyéik köré.

Ahogy ígérte, Granger negyed kilenckor tért vissza. Meglátta, hogy olvas, és azonnal felé igyekezett.
– Ó, mit találtál abban?

– Tanulok a holnapi napra – válaszolta Draco. – Adj egy percet, találtam valami érdekeset.

Granger az ágyhoz lépett, és elolvasta a könyv címét. Draco a szeme sarkából látta, hogy a lány átöltözött egy fehér, szellős ruhába. A haját copfba kötötte, bár lassan kibomlott. Illata olyan volt, mint a nap a bőrén, és valami édes illat. Mélyebb levegőt vett. Mandula?

Valamit rágott.

Draco kinyújtotta a kezét, a figyelmét még mindig a könyvre összpontosítva.

– Nem maradt egy sem – közölte Granger.

Draco lejjebb lebegtette a könyvet, hogy a lány szemébe nézhessen.
– Hazug.

Granger felsóhajtott, és előhúzott egy gyűrött táskát.
– Datte fourrée à la pâte d'amande.

Draco elvette a felkínált marcipánnal töltött datolyát.

Isteni volt.

– Hmm – válaszolta Draco. – Áldottak legyenek a franciák.

Folytatta az olvasást, de csak egy pillanatra, mert Granger féltékeny módon a könyv fölé hajolt.

Újra lejjebb lebegtette a könyvet.
– Igen?

– Belenézhetnék? – kérdezte Granger.

– Megkaphatod vacsora után – mondta Draco, és újra fellebegtetette a könyvet.

Granger az egyik combját az ágy szélének támasztotta.

– Segíthetek? – kérdezte Draco, figyelve ezt a tevékenységet.

– Húzd össze magad! – kérte a lány. – Mindketten olvashatunk.

– Nem, nem tudunk. Személyes tér, Granger – világított rá a férfi, és a kezével intő mozdulatot tett.

– Ez az én ágyam – jegyezte meg a boszorkány teljesen jogosan.

Draco morgolódva arrébb csúszott (nem volt sok hely a mocorgásra).
– Mindjárt megyünk vacsorázni.

– De találtál egy érdekes dolgot – mondta Granger. A szemei felcsillantak a kíváncsiságtól.

A lány a férfi mellé préselődött az ágyra. A könyv felettük lebegett.

– Ez… – kezdte Draco.

– Csönd legyen! – rivallt rá Granger. – Én olvasok.

Draco bosszús csendbe burkolózott.

Granger egyébként nem olvasott. Granger falta a sorokat. Az olvasási sebessége legjobb becslése szerint is ötven százalékkal felülmúlta Draco olvasási sebességét, pedig ő maga is gyors olvasó volt. Azonban nem lapozgatta a lapokat, hogy a lány tempójához igazodjon, helyette erkölcsi kioktatást tartott neki az információ elsajátításának és a szöveg ízlelésének fontosságáról.

A lány hosszú és drámai sóhajjal válaszolt. Draco érezte, ahogy a mellkasa kitágul az oldalánál. Ez más módon tudatta vele, hogy Granger ott van. A türelmetlen jelenléte éberré és rángatózóvá tette, mert egy ágyon feküdt egy nővel, és ez a nő Hermione Granger volt. Ha valaha is elég őrült lett volna ahhoz, hogy elképzeljen egy ilyen jelenetet, akkor egy pillanatra visszahőkölt, az ilyen szintű közelség miatt valószínűleg undort képzelt volna el a gyermekkori ellenségével.

Ehelyett a lányt melegnek érezte, és olyan illata volt, mint a napfénynek és a mandulának, a haja a nyakához ért, ez az egész meghitt és furcsa volt. Egyfajta kellemes bénultságot érzett, nem akart levegőt venni, nem mert mozdulni, és véletlenül túlságosan megérinteni a lányt, vagy ami még rosszabb, hogy maga a boszorkány eltávolodjon tőle.

Lapozott, és fogalma sem volt róla, mit olvasott az imént.

A tekintete folyton a felettük lévő könyvről a lány lábára tévedt, amely térdben behajlítva, egyik lábát keresztbe tette a másikon. A ruhája a combjánál összecsomósodott, eltakarva mindent, ami érdekes volt – igazából semmi illetlen nem volt benne – mégis tiltott és izgalmas érzés volt innen látni Granger lábát. Lerúgta a szandálját, hogy csatlakozzon hozzá az ágyon. A férfi láthatta a meztelen lábfejének finom ívét, a barnasága vonalait, ahol a nap megcsókolta, majd körbejárta a pántokat, a rózsaszínre festett lábujjakat.

A finom lábfej ugrálni kezdett.

– Szándékosan csinálod, hogy idegesíts a lassúságoddal – szólalt meg Granger.

Draco visszaemelte a tekintetét a lapra.
– Nem, én figyelmes vagyok.

Granger meglengette a pálcáját, hogy megmondja az időt, pontban nyolc óra volt.
– Oh, mennünk kell.

Felállt, és felhúzta a szandálját.
– A Caleruega-védekezési technika borzasztóan érzékenynek hangzik. Gondolod, hogy a nővérek használhatják?

– Lehet, hogy igen – mondta Draco. (Rájött, hogy az agya egyfajta lassított felvételen dolgozik, még mindig a lány combját és a felcsúszott ruhát dolgozta fel, és még nem csatlakozott hozzá a jelenben.)

– Holnap nagyon óvatosnak kell lennünk, ha azok a dolgok olyan hajmeresztőek, mint amilyennek ez a szöveg sugallja.

Granger újrakötötte a copfját. Draco beleszagolt a samponjába. Ez visszahozta az agyát a jelenbe, mert ez tetszett neki.

Még mindig a fejezetről beszélt, amit az imént olvastak, és arról, hogy Draco úgy érzi-e, hogy több felkészülésre van szüksége, és újra át kellene-e gondolniuk a tervet, és ha igen, mely részeket kellene módosítaniuk. Talán betegséget kellene színlelnie a kolostorban, amivel elterelheti a nővérek figyelmét, amíg Draco a kriptába megy, hogy több időt nyerjen? De nem, ő nem tanulmányozta úgy a térképeket, mint a férfi, neki hetekbe telt, mire megjegyezte a labirintusszerű ösvényeket, és így tovább, és így tovább.

Ami kiváló volt, hiszen így Draco időt kapott arra, hogy összeszedje magát. Mi a fene ütött belé? Kiment a fürdőszobába, hogy hideg vizet fröcsköljön az arcára, és remélhetőleg némi értelmet verjen az agyába.

Lementek a vacsorázni.


***

Az étteremben nagy volt a nyüzsgés. Egy szép szabadtéri létesítmény egy hosszú, a tengerbe nyúló rakparton, tele a lehető legtöbb asztallal. Draco és Granger átfurakodott a többi vendég között egy kétszemélyes asztalig a rakpart végén.

Mivel nyárközép volt, a nap még ebben a késői órában is a horizont fölött lebegett, arany- és narancssárgára színezve a tengert. Teljesen pompás júniusi este, a szellő lustán játszott a hajukkal, a tenger zenélő kis hullámokban csobogott a rakpart szélén, a tengeri madarak repültek a magasban.

Mint kiderült, a félsüket öregasszony, aki a foglalásukat felvette, kreatívan értelmezte a nevüket.

A palatáblán az állt, hogy az asztal Hormon Ágyék számára foglalt asztalt.

Egy ünnepélyes pincér jött, hogy meggyújtsa a gyertyákat az asztalon. Granger ajkát szorosan összepréselte. Draco kényelmetlenül buborékos vidámságot érzett.

– Monsieur, a borlap – szólalt meg a pincér, és átnyújtotta Dracónak.

– Merci – mondta Draco.

A pincér a vöröset ajánlotta, Draco ezzel egyetértett, mert minden agyi ereje arra összpontosult, hogy ne törjön ki sikító nevetésben.

Granger tekintete visszanézett a plakátra. Kicsit gurgulázott a nevetése, amit egyfajta köhögéssé változtatott.

A pincér felsorolta az esti menüt. Granger a vajas nyelvhalra bólintott, míg Draco a filé mignonra mondott egy igent.

Granger az egyik ujjpercét harapdálta. Draco hallotta, hogy mély lélegzetvételre vállalkozik.

Végül a pincér távozott.

Granger az asztalra roskadt.
– Ágyék – zihálta, miközben megpróbált levegőt venni.

– H...hormon? – zihálta Draco.

Granger csont nélkül, visszafojtottan nevetett. A vállai megremegtek. Draco visszahanyatlott a székébe, és valóban érezte, hogy szétesik a vidámságtól.

– Istenem – lihegte Granger. – Istenem… miért… miért…

Draco megpróbált kijózanodni, de aztán újra a táblára pillantott, és Crotch gyönyörű, folyóírással nézett vissza rá, és a szalvétáját a szájához emelte, hogy elnyomja magát.

Granger mély levegőt vett.
– Milyen bort rendeltél, nekünk, Á…Ágyék

A hangja magasra kanyarodott, és nem tudta befejezni a mondatot, mert visítóan vihogott. Néhány fej a körülöttük lévő asztalokról feléje fordult. A lány a kezébe rejtette az arcát.

– Azt fogják hinni, hogy már bepöccentünk, és kirúgnak minket – mondta Draco, miközben hősiesen felegyenesedett, és megpróbálta visszanyerni az önuralmát.

– Igaz. – Az arcát még mindig a kezébe rejtve, Granger fellélegzett. – Rejtsd el az a táblát! Nem láthatom újra. Meg fogok halni.

Draco megfordította a táblát, hogy arccal lefelé legyen.
– Kész, H…

– Ne mondd ki! – ellenkezett Granger.

A pincér visszatért, kenyeret, vajat és bort hozva.

– Merci – mondta Granger egy könnycseppet törölgetve.

Ami Dracót illeti, alig érezte az arcát. Intett a pincérnek, hogy hagyja ott a borosüveget.

Egy kis szusszanás után mindketten visszanyerték az önuralmukat, vagyis többnyire. Granger kerülte, hogy a tábla közelébe nézzen.

A tenger simogatta alattuk a rakpart sziklás peremét. A vendégek csicseregtek, akárcsak a sirályok. A nap lejjebb bukott. A kenyeret felvágták és megvajazták, Draco pedig töltött a borból.

– Egészségünkre – szólalt meg Granger.

– A holnapi sikerre – mondta Draco, és a poharát a lányéhoz billentette.

Granger arcáról eltűnt a szórakozás utolsó nyoma is. Megkomolyodott.

Draco szemügyre vette. Elhallgattató bűbájt varázsolt köréjük.
– Ideges vagy.

– Igen – vallotta be Granger. A szorongás összeszorította a szája sarkát. – Sok minden balul sülhet el, és őszintén szólva, a frászt hozza rám. Már jóval több mint egy évtizede nem csináltam ilyesmit. Most már törvénytisztelő állampolgár vagyok, tudod.

– Többnyire. – Draco legalább húsz törvényt tudott felidézni, amit Granger megszegett, mióta januárban mellé rendelték.

– Többnyire – ismerte el Granger.

– A holnapi nap a terv szerint fog menni. És ha mégsem, akkor felgyújtod a helyet, és mehetünk lopni egy jobb koponyát.

Grangerből egy szórakozott fújtatás szökött ki eme úri hozzáállás láttán.
– Egy cseppet sem aggódsz, ugye?

– Hidd el, hogy sokkal idegőrlőbb küldetésekkel is szembesültem már, mint egy csapat apáca – mondta Draco.

– Valóban?

– Nyilvánvalóan.

– Mondd csak el.

Így hát Draco elkezdte. Két-három kedvenc történetét osztotta meg, amelyekben a saját hőstettei és eszessége is főszerepet kapott. Grangert ez azonban nem ejtette rabul, mint az a szempillarebegtető közönséggel, akivel általában megosztotta ezeket a történeteket. Elemző és kíváncsi volt, és feltett néhány igencsak átható kérdést. Miért nem a sziréneket hallgattatta el először? A késharc izgalmas volt, de hogyan hagyta magát lefegyverezni? Miért nem volt a vészcsomagjában vérpótló bájital? Nem kellene minden aurornak rendelkeznie alapvető ismeretekkel a sisakvirág tulajdonságairól? Miért nem használt idegmérget a troll ellen?

Valóban, miért? Draco hárított, és kontrázott, igazolt, és védekezett, amíg Granger elégedett nem lett.

Töltött magának egy második pohár bort, mivel a kihallgatás után meglehetősen kimerültnek és szomjasnak találta magát. A meséit általában dicséret és áradozás követte, és csillogó szemű sóhajok a bátorságáról és okosságáról. Grangerrel? Semmi esélye.

– Legalább egyikünk magabiztos lesz, ami jobb, mint a semmi – hangzott a záró megjegyzése.

Kihörpintette a pohár borát. Draco felajánlotta, hogy újratölti, és a lány beleegyezett, mondván, hogy érzelmi támaszként van rá szüksége.

Megérkezett a pincér a rendeléseikkel. Épp ideje volt; Draco éhes volt. Az autós rágcsálnivalók és néhány datolya nagyon távolinak tűnt.

Granger jó étvágyat kívánt, Draco hasonlóképpen válaszolt.

Élvezettel rakta el a filé mignont. Ami Grangert illeti, zavartan bökött a tányérjában, elgondolkodó tekintete a tőlük elkanyargó tengerpartra szegeződött.

Öt perc után Draco elvesztette a türelmét a lány szórakozottságával szemben. Megkocogtatta a tányérját a késével.

– Előbb az étel, aztán a gondolkodás.

Granger pislogott. Aztán valahová a férfi mögé mutatott.

– Azt hiszem, látom a kolostort.

Draco megfordult a székében, hogy megnézze a homokszürke kiemelkedést, amely egy távoli sziklából állt ki, a fák vonala fölött.

– Szavamra. Elég magasan van, nem igaz?

– Ez majdnem kétórányi hegymászás.

– Akkor egyél. Ha elájulsz, akkor seprűvel megyünk felfelé.

A fenyegetés elegendő volt. Granger evett.

Draco jegyzetfüzete zümmögött a zsebében.

– Az anyám – mondta, miközben összeállította a választ. – Tudni akarja, hogy épségben megérkeztem-e.

– Tudja, hogy itt vagy velem? – kérdezte Granger.

– Nem – válaszolta Draco. – Csak azt, hogy egy munka miatt jöttem.

– Jól van. – Granger belekortyolt a borába.

Draco visszaküldte a válaszát, biztosította az anyját, hogy minden rendben van, és hogy nem francia banditák ütöttek rajta.

Granger befejezte a nyelvhalat. Nehezen próbálta megőrizni semleges arckifejezését; a vonásaira folytonosan kiütött a szórakozott tekintet.

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Ó… semmi. – Granger újfent egy répára összpontosított, amit a villájával tologatott. – Nem is tudtam, hogy anyád a jegyzetfüzetet használja.

– Nem is használta. Én győztem meg, hogy szerezzen egyet a múlt héten, mivel a Franciaországba tartó baglyok olyan sokára érnek oda.

Granger élénk érdeklődéssel pillantott fel, amit igyekezett, és nem sikerült elrejtenie.
– Tényleg? Tetszik neki az övé?

– Igen. Mi keltette fel ennyire az érdeklődésedet?

– Semmi – mondta Granger, bensőséges szemkontaktust teremtve Draco állával.

– Tényleg ez volt a legjobb próbálkozásod? – kérdezte Draco e szánalmas kudarc láttán.

Granger még több borral kínálta, átlátszó kísérletként, hogy elterelje a figyelmét, ami csak még jobban ráerősített a kérdezősködésére. (A bort azonban elfogadta.)

– Granger.

– Igen?

– Mondd el.

– Át kellene néznünk a holnapi terveinket – javasolta Granger egy újabb kitérési kísérlettel.

– Már átnéztük őket ad nauseum. Mi van a jegyzetfüzetekkel?

Granger azzal foglalatoskodott, hogy megint a répát tologassa.

Draco odanyúlt, és a késével eltakarta a villáját.
– Hagyd abba az átkozott hüvelyes lökdösését, és válaszolj nekem.

– A sárgarépa nem hüvelyes – jegyezte meg Granger. Draco bámulása láttán azonban hozzátette: – Ez egyáltalán nem számít, azt hittem, anyád meglehetősen hagyománytisztelő, ezért meglepett, hogy egyáltalán kipróbál egy jegyzetfüzetet. Ez minden.

– De ez még nem minden – mondta Draco.

Granger megkocogtatta Draco kését a villájával, egy kimondatlan kérésként, hogy vegye el a tányérjáról.

A férfi nem tette meg.

Granger felsóhajtott.
– Teljesen kérlelhetetlen vagy. Tudtad?

– Igen. Most pedig mondd el.

– …Elloptad a répámat?

Draco rágott.
– Igen.

– Hűha.

– Nem etted meg, hanem egy villás körhintán tologattad. Most pedig mesélj.

Granger lemondó sóhajjal hátrált a székében.
– Inkább azt hittem, hogy mostanra már rájöttél volna.

– Mire jöttél rá?

Granger szünetet tartott, mintha össze akarná szedni magát. Aztán megkérdezte:
– Tudod, hogy ki találta fel a fecsegő jegyzetfüzetet?

– Nem a Weasley ikrek voltak?

– Nem. Ők csupán a feltalálónak segítettek a tömeggyártásban és a forgalmazásban.

Lassan derengett a felismerés Draco előtt. A vele szemben ülő boszorkány most visszafogottan vigyorgott.

– Te vagy az átkozott fecsegő jegyzetfüzet feltalálója?

– Igen – mondta Granger.

– Nem.

– De igen.

– Nem.

– Igen. – Granger szörnyen szórakozottnak tűnt.

– Meséld el! – kérte Draco.

Granger olyan pózba helyezkedett, amit Draco csak professzori póznak tudott leírni. Keresztbe tette a lábát, és felemelte a villáját, készen arra, hogy egy láthatatlan táblára mutasson.

– Az azonnali kommunikációs rendszerek úgy tíz évvel ezelőtt terjedtek el igazán a mugli világban. A huszadik század egészében a telefonnal már akkor is előnyben voltak a varázslókkal szemben, de amikor az e-mail, majd az sms, később pedig az azonnali üzenetküldés elterjedt, a varázslók kommunikációs módszerei az ódivatúból teljesen archaikusra váltak. Már gyerekkoromban is kísérleteztem kezdetleges mágikus kommunikációs módszerekkel – azokkal a galleonokkal, a háború alatt –, de tudtam, hogy kell lennie valami elegánsabbnak, ami megőrzi a pergamen vagy a jegyzetfüzet tapintható érzését, de sokkal közvetlenebb, mint a bagollyal küldeni a leveleket.

Itt Grangert félbeszakította a pincér, aki elvitte az üres tányérjaikat. A lány felvette a desszertmenüt, majd folytatta.

– Szeretem a baglyokat, olyan furcsának és kedvesnek találom őket, de olyan lassúnak. Ne nézz rossz szemmel, lassúak, magad mondta nemrég. És a hop-por csak akkor kényelmes, ha egy összekötött tűzhely közelében vagy. Azért hoztam létre a jegyzetfüzeteket, hogy kiegészítsem ezeket a kommunikációs eszközöket, nem pedig, hogy helyettesítsem őket – szeretek egy jó levelet írni. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen népszerűek lesznek. Az ikrek segítettek nekem piacra dobni őket, és a nyereség egy százalékát ők kapják.

Draco valami semlegesre simította ki a vonásait. A másik lehetőség egy bogaras tekintet volt. Ez a nő nemcsak ijesztően intelligens volt, hanem találékony is. Mindenkinek volt egy jegyzetfüzete. A saját anyjának is volt egy, és a zsebében zümmögő zsongásból ítélve gyorsan gyarapodott a jártassága. Granger bizonyára galleonokban fürdik. Nem csoda, hogy gondolkodás nélkül átadott egy zsáknyi galleont egy banyának.

– Szóval így finanszírozza a rohadt projektedet – mondta hosszasan.

–Többek között, igen. Elég időt töltöttem már a támogatást nyújtó ügynökségek zsarnoksága alatt ahhoz, hogy élvezzem a függetlenséget.

– De mindenki azt hiszi, hogy a Weasley testvérek találták fel a jegyzetfüzeteket. Miért nem követeled az elismerést? Mert forradalmiak.

– Tényleg nem azok – mondta Granger. – A mugli megfelelőik egyre fejlettebbek, tudnak egymásnak fotókat, médiát és mindenféle adatot küldeni. Élő hívásokat tudnak bonyolítani több száz résztvevővel. A jegyzetfüzetek kezdetlegesek. Fejlődés, de kezdetlegesek. – Itt Granger megvonta a vállát. – A léc meglehetősen alacsony volt. Ami pedig a hitelt illeti…nekem is megvolt a magam ideje a rivaldafényben. Nem a dicsőségért vagyok itt. Láttam egy problémát, amit módomban állt megoldani.

– A te projekted is erről szól? – kérdezte Draco. – Egy olyan problémáról, amelynek megoldása a te képességeid között van?

– Pontosan. – Granger most már komolyan nézett rá. – Mondanom sem kell, hogy jobban szeretném, ha az igazság a jegyzetfüzetekről köztünk maradna. Csak azért mondtam el, mert olyan borzalmasan ragaszkodtál hozzá.

Draco szemügyre vette a nőt.

– Te határozottan mogul vagy. Egy mágnás.

Granger felnevetett, de keserűen.

– Nem. Az új terápiák kifejlesztése borzasztóan drága.

– Valóban?

– Igen. – Granger elkezdte ujjain sorolni a költségeket, amíg ki nem fogytak az ujjai. – Anyagok, helyiségek, laboratóriumi személyzet, orvosi vezetők, jogi személyzet, protokollírók, adattudósok, statisztikusok… a biztonságosság és hatékonyság tesztelése is költséges, természetesen, farmakokinetikai vizsgálatok, preklinikai toxikológiai tesztek, bioanalitikai vizsgálatok, és maguk a klinikai vizsgálatok. És a GCP, a GMP, a GLP, az MHRA és az EMA minden követelményének való megfelelés pénzügyi ráfordítása szemet szúró.

Draco, akinek a szeme nagyrészt elkerekedett, azt mondta:
– Ó.

Granger elégedetlenkedő módon elmozdult a székében.
– A projektem olyan összetett biológiai szerekkel foglalkozik, amelyek kereskedelmi szempontból nem vonzóak és szinte érthetetlenek a monumentálisan idióta varázslók számára, akik a mágikus kutatások nemzeti pénztárcáját kezükben tartják. Szóval nagyon magamra vagyok utalva. Egyedül, és őszintén szólva meglehetősen embrionális stádiumban. Még mindig in vitro kutatásokat végzek, és próbálom megerősíteni, hogy a célpontomra egyáltalán hatással lehet-e egy exogén vegyület. A pénz sajnos nem old meg minden problémát.

A pincér visszatért, hogy felvegye a desszertrendelésüket. Granger egy bocsánatkérés erejéig összerezzent, mert elfelejtette megnézni az étlapot, és véletlenszerűen kiválasztott egy krémkaramellát.

Draco eközben azon fáradozott, hogy megértse azt a paradox jelenséget, ami Granger volt. Lehetett volna gazdag – pazarlóan gazdag. És mégis inkább a kutatásait finanszírozta, ahelyett, hogy élvezte volna a szabadidős életet. Körülbelül tizenkét munkahelyen dolgozott. Lehetett volna saját vidéki háza, de ő egy szűkös házikóban lakott Cambridge külvárosában. Lehetett volna egy teljes házimanókból álló személyzete, de csak egy macska és egy zord tonhalkonzerv a szekrényében.

Ennek semmi értelme nem volt. És mégis, ahogy Draco végiggondolta, mit tudott az előtte álló boszorkányról, valahogy mégis volt. Túlságosan is hajtotta a szabadidős élet. Túlságosan földhözragadt a nagy házak és házimanók extravaganciájához. Túlságosan jótékonykodó ahhoz, hogy azzal a pénzzel ne csak jót tegyen. Ez mind szörnyen dicséretes volt. Szörnyű, tényleg.

Granger megköszörülte a torkát. Draco rájött, hogy őt bámulta, és hogy a pincér őt bámulja.

– Monsieur, választott desszertet?

– Amit ő kér – mondta Draco.

– Une crème caramel pour Monsieur Ágyék – mondta a pincér, és gondosan felírta ezt az értékes információt a jegyzettömbjére.

Granger összeért a tekintete Dracóval. A lány a szájához szorította a kezét.

A pincér távozott.

Granger felkacagott, küszködött, hogy uralkodjon magán, vett egy nagy levegőt, és mozdulatlanná vált.

– Hormon – mondta Draco.

Granger fékezhetetlen vihogásba tört ki.

– Mondtam, hogy ne csináld ezt – kapkodta a levegőt, miközben újra levegőért kapkodott.

– Van valami kielégítő abban, amikor teljesen elveszíted a fejed.

Granger szipogott, és egy szalvétával letörölte a szempilláit.

– Ritka látvány, remélem, értékeled.

– Én igen – mondta Draco.

És így is volt. Granger sötét szemei ragyogtak a nevetéstől. Az arca kipirult, az ajkai vörösek voltak a bortól. Haja laza copfban a derekáig kígyózott, sötét vonalként a fehér ruháján. Lábait maga alá gyűrte, kecsesnek és törékenynek tűnt, és elég kicsinek ahhoz, hogy tökéletesen elférjen egy férfi ölében, ha egy férfi ilyesmire gondolna. (Draco biztosan nem így gondolta.)

És a gyertyafény szerette őt. Megcsókolta a homlokát, és meleg érintéseket villantott a kulcscsontján. Táncolt a szemében.

A hatás elbűvölő volt.

Draco öntudatlanul, lágy bűvöletbe süllyedt.

Valahol a szálloda közelében egy harmonikás kezdett játszani, romantikával töltve meg a levegőt.

– Monsieur, a créme caramel.

A valóságba való visszatérés megrázó volt.

– Merci – mondta Draco, ahelyett, hogy a kurva créme caramelt ette volna meg.

Granger a desszertjét ette, hála az isteneknek, boldogan nem tudva Draco álmodozásáról. Úgy döntött, a bort okolja, amiért ma este ilyen ostoba, holdkóros kreténné tette. Ez, és a túl rég volt legutóbbi dugás, nyilvánvalóan, ha az élete összes boszorkánya közül éppen Grangerről akart álmodozni.

Segítene, ha ma este nem úgy nézne ki, mint egy bájos görög szárazasszony, aki Artemisz kíséretéhez készül csatlakozni.

Mióta volt Granger gyönyörű?

Micsoda bosszantó fejlemény.

– Jól vagy? – kérdezte Granger.

– Miért? – kérdezett vissza Draco, némi ingerültséget oltva a hangjába, hogy abszolút normálisnak hangozzon.

– Alig nyúltál a desszertedhez – jegyezte meg Granger, és a kanalával Draco krémkaramellájára mutatott. – Eléggé jellegtelen.

Voltak más dolgok is, amelyek meglehetősen jellegtelenek voltak, de ha ez volt az egyetlen, amin az Agy fennakadt, az Draco számára rendben volt.

– Kóstolgatom – válaszolt Draco. Lassan harapott egyet, hogy demonstrálja.

Granger szemöldöke megrándult.
– Hagyd abba.

– Mit hagyjak abba? – kérdezte Draco.

– Hogy illetlenül bánsz a kanállal.

– Én használom a kanalat. Minden más csak a képzeleted szüleménye.

Granger összeszűkítette a szemét a férfira. Draco újabb lassú falatot harapott, miközben ellenszenves szinten tartotta a szemkontaktust. Granger félrenézett.

– Most te sem eszed meg a tiédet – mutatott rá Draco.

– Eléggé elment az étvágyam, ahogy nézem, ahogy az evőeszközökkel smárolsz – szipogott Granger.

– Nem eszed meg?

– Nem. Kéred?

– Inkább edd meg te, hogy legyen erőd a kolostorhoz. Ha az apácák megharagszanak, a holnapi nap mágikusan elég megerőltető lehet.

Granger kitartóan, ha nem is lelkesen, de befejezte a krémkaramelláját.

Draco azon kapta magát, hogy most már kritikus szemmel figyeli őt. Amikor először találkozott vele, a régmúlt januárjában, megdöbbentette a kimerült soványság, amely szigorúvá és soványkássá tette az arcát. Most úgy tűnt neki, hogy a lány arca valamivel egészségesebb, de csak egy kicsit. Kicsit kevésbé volt csontos, kicsit rózsásabb volt az arca.

Granger intett a pincérnek a számlaért.
– L'addition, s'il vous plaît.

A felemelt karja rádöbbentette Dracót, hogy a ruhája csupaszon hagyta a karját, ami Granger öltözékválasztásában általában nem volt jellemző. És most, éppen azért, mert igyekezett nem felhívni magára a figyelmét, a bal alkarja felkeltette a figyelmét, ott volt egy figyelmelterelő bűbáj.

Szándékosan a szomszédos asztalra nézett, hagyva, hogy Granger és a karja becsússzon a perifériás látóterébe. Ott: egy folt a lány belső karjának bőrén.

Émelyítően zuhanó érzéssel a gyomrában döbbent rá, hogy mit takar a bűbáj. Egy élénk emlék tért vissza, Bellatrix keze munkája, élesen Granger bőrén. Grangerről, aki petyhüdten és elgyötörten, mint egy halott dolog feküdt a szalon padlóján. A frissen faragott betűkből szivárgó vérről.

Draco azután soha többé nem használta a sárvérű szót.

Most valami rettenetesen szomorú volt Granger hosszú ujjú viselésében. Abban a diszkrét bűbájban, amit azért vetett, hogy egy csinos ruhát viselhessen. Draco elrejtette a világ elől a saját belső karjának szégyenét, de azt hitte volna, Granger, éppen ő, az összes ember közül, el tudná gyógyítani az övét. Nyilvánvaló, hogy még mindig viselte Bellatrix késének nyomát.

– Malfoy?

Draco pislogott.
– Hm?

– Elhallgattál.

Granger mugli pénzzel egyenlítette ki a számlát. Felállt a székéről.

Draco is felállt vele együtt.
– Csak a holnapra gondolok.

De valójában a távoli tegnapra gondolt, amikor ezt a boszorkányt megcsonkították az otthona folyosóin. És még mindig viselte a sebhelyet, és rejtegette, előle és mindenki elől, de még mindig ott volt. Napi emlékeztető számára, a kegyetlenség és a beteges gyűlölet. Arra, hogy milyen közel került a halálhoz. Hogy a világuk milyen közel került ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút.

Szeretett volna mondani neki valamit - a bánat vagy a bocsánatkérés szavait -, de az ilyen szavak nem jöttek könnyen, és nem látta, hogy egy ilyen beszélgetés máshová vezetne, mint nehéz, kínos helyekre.

Miközben a rakpartról visszaérve az asztalok között kanyarogtak, Draco arra a következtetésre jutott, hogy ez nem egészen az a pillanat. De ahogy figyelte, ahogy a bűvölet homályosan súrolja a lány szoknyáját, ahogy sétál, elhatározta, hogy eljön majd a pillanat, és ő megtalálja a szavakat. Nem ma este, de majd egyszer.

A nap végre lenyugodott, lomhán, lustán, ezen a gyönyörű estén, Szentivánéji nap híján.

Granger vágyakozva nézett végig a sziklás parton.
– Arrafelé kellene lennie egy jelzésnek, ahol a Magdolna először érintette a lábával Franciaországot.

– Gondolom, az is szerepelt az útitervedben?

– Igen, de kifutottam az időből.

– Menjünk – mondta Draco.

Granger meglepetten nézett rá.

– Eljönnél?

Draco a legközömbösebb vállrándítását adta a lánynak.

– Van kedvem sétálni egyet.

Granger meglepettsége egyfajta óvatos örömmé változott.

– Rendben, körülbelül negyedórás séta, arrafelé. Legalábbis az útikönyv szerint.

Nagy sziklákon másztak és csúsztak le a sziklás partra, ahol egyfajta parti ösvényt találtak. Granger végigvezette Dracót, és menet közben geológiai vagy történelmi érdekességekre mutatott rá. A kilátás egyre drámaibbá vált, ahogy elhagyták a sekély öblöt, amelyben a szálloda feküdt, és megkerülték a hegyfokot.

A dagály kezdett beáramlani. Draco feltűrte a nadrágját és az ingujját (ez utóbbinál meggyőződött róla, hogy a saját bűbája a helyén van), majd összekötötte a cipőjét, és átvetette a vállán. Granger a szandálját az ujjai közé akasztva hordta. Sós sziklatócsákban csobogtak, amelyek olyan melegek voltak, mint a fürdővíz. A harmonika hangja a rakparton elhalkult, most már csak a hullámok szívdobogása hallatszott.

Belekanyarodtak egy több száz tengeri madárból álló rajba, amely körülöttük felszállt, és szárnycsapások és tengeri kiáltások kavargásában bontakozott ki az ég felé. A magasztosság megdöbbentő pillanata volt ez, amely magával ragadta lelkük egy darabkáját. Granger halk sóhajjal figyelte a madarak eltűnését a kékben, ujjbegyei a kulcscsontján, ajkai szétnyíltak.

Granger azt mondta: „Gyönyörű”, Draco pedig azt: „Igen”, de nem ugyanarról beszéltek.

Ők folytatták. Magdolna érkezési pontjának jelzője egy szerény, félig homokba temetett kő volt a hegyfok csúcsán. Néhány vágott virág volt szétszórva, valamint gyertyák, amelyek játékosan küzdöttek azért, hogy a szellőben égve maradjanak.

Granger rengeteg részlettel látta el Dracót Magdolna Szentföldről való elűzésének legendájáról, valamint arról, hogy milyen tanítványok voltak vele, és mikor érte el ezt a partot. Draco nem sokat törődött a részletekkel, de örült az ürügynek, hogy a figyelmét a lányon tarthatta, azon, ahogy a szél ide-oda tekergette a copfját, a meztelen lábán, amelyen tengervíz csöpögött. Egyszer csaknem elvesztette az egyensúlyát a nedves köveken, és az ujjai megérintették a férfi karját. Gyorsan visszahúzta őket.

Draco azt mondta, feltételezi, hogy Provence-nál rosszabb helyeken is lehet partra szállni. Granger azt mondta, ő is így gondolta. Draco megkérdezte, hogy a Magdolna evett-e marcipánnal töltött datolyát, amikor itt járt. Granger úgy képzelte, ő volt az, aki a Szentföldről hozta át a receptet. Draco azt mondta, egy ilyen fenséges kulináris alkotás dicsőségét ellopni klasszikusan francia dolog. Granger egyetértett vele.

Aztán csendbe burkolóztak, és ott álltak, ahol a szárazföld és a tenger találkozik, és belélegezték az édes levegőt, és megcsiklandozta őket a sós szellő. Apró hullámok feszültek, hogy elérjék a térdüket, mielőtt sós vízzé porladnának.

Draco talált egy tengeri csillagot. Granger nagyon örült a felfedezésnek, és leguggolt, hogy megnézze, és kikérdezte Dracót, milyen faj lehet, mire Draco azt mondta, hogy fogalma sincs róla.

Megfordultak, hogy visszasétáljanak a szállodába, csobbanva-csobbanva a meleg árapály-medencékben, a hullámok habosan kapaszkodtak a bokájukba. A kezük összeért egy-két alkalommal, bocsánatot kértek, elléptek egymástól, és tovább sétáltak, aztán a könyökük összeért, véletlenül, mert megint egymás mellé sodródtak.

A rakpart melletti nagy sziklák nagyobb nehézséget jelentettek Granger számára felfelé, mint lefelé, határozatlanul állt, a zsebében lévő pálcát markolászva, de muglik voltak a környéken, és a lépcső átalakítására vonatkozó tervei megszakadtak.

Draco a háta mögé lépett, és egyetlen mozdulattal felemelte, és a fáradságáért egy felháborodott visítást és egy homokos szoknyát kapott arcába. A derekát keskenynek és feszesnek érezte a férfi tenyerei között, és melegnek.

Nem volt szüksége a lány segítségére, hogy felkapaszkodjon mögé, de azért elfogadta a kis kezet, amit a lány felé nyújtott, és szórakozott azon, hogy milyen komoly erőfeszítéssel húzta magát.

Visszakanyarodtak a szálloda felé.

A nap arannyal öntötte el a horizontot. A mögötte lévő fényességgel Granger úgy nézett ki, mintha csak fényt viselne.

hozzászólások: 2

by Kriszti @ 2023 Mar 05

Najo, ez eddig a kedvenc részem. Olyan romantikusra sikerült ez a kis séta a végén, kezdem érezni azt az összhangot kettejük között. ❤️

by Nyx @ 2023 Apr 30

Nekem is ez az egyik kedvenc részem❤️ Egyszerűen ahogy elképzelem őket így a parton. Tényleg itt már kezdnek alakulni a dolog