14. fejezet
Menjetek zárdába!

Visszatérve a szállodába, Granger figyelte Dracót, amint megpróbálta átformálni az ágyát valami szilárdabbá, mint a jelenlegi. Az átváltoztatás azonban exponenciálisan nehezebbé vált a méretarányokkal szemben, és csak annyit sikerült elérnie, hogy gömbölyded és ferde legyen.

– Nagyon szép próbálkozás – mondta Granger, és megveregette a férfi fejét. (Túlságosan meglepődött ahhoz, hogy felháborodjon.)

– Várom, hogy megsajnálj – lihegte Draco.

Granger egyfajta eltúlzott jóindulattal bólintott. Tíz percet töltött azzal, hogy az összerogyó vázat kényelmes ággyá gyűrje, közben elmagyarázta, mit csinál, és Draco milyen elveket és törvényeket nem alkalmazott teljesen helyesen egy ekkora átváltoztatásnál.

– Miért nem maradtál átváltoztatástannál? – kérdezte Draco, hogy félbeszakítsa az előadást. – Miért a gyógyítás?

Granger felnézett, miközben a kopott takarót plüss takaróvá alakította.

– A transzfiguráció gyakorlati alkalmazásai a mesteri szinten csúcsosodnak ki, a doktori tanulmányok az absztrakcióba és az elméletbe torkollnak. A gyógyítás a mágia olyan ága volt, amely több lehetőséget kínált arra, hogy a való világban segítsek az embereken. És a gyógyítás persze jobban harmonizált a mugli gyógyászatban folytatott tanulmányaimmal.

A szomorkás, fakuló párnák puffadt fehérrekké változtak. Granger gyors pillantást vetett Draco felé.

– A Roxfort után elvégezted folytattad tanulmányaidat?

A kérdést kíváncsisággal tette fel. Draco arra gondolt, hogy talán ez volt az első alkalom, hogy a lány valami személyeset kérdezett tőle.

– Alkimista alapdiplomát és párbajmesteri oklevelet szereztem – válaszolta Draco.

– Ó! Szép munka. Mindig mondtam Harrynek és Ronnak, hogy valami olyasmit kellene fontolóra venniük, mint a párbajozás. De hát… – Itt, Draco cinikusan felhúzott szemöldökével szemben Granger gyengén befejezte: – Soha nem szerették az Akadémiát.

– Annak a két tökfejnek még a RAVASZ-aik sincsenek meg. Egy napot sem éltek volna túl – mondta Draco, bosszankodva, hogy a lány az ő kaliberének merte őket tartani.

– Ők nem tökfejek – mondta Granger, ökölbe szorított kézzel.

– A program alapozó évének teljes egészében a harci mágiák elmélete és filozófiája volt. Mikor olvastak Potter és Weasley utoljára egyáltalán könyvet?

– Ez költői kérdés volt? – kérdezte Granger.

– Nem. Válaszolj!

– A fenébe. – Granger némaságba burkolózott, miközben elgondolkodott, ujját az ajkára téve. Végül, miután nem jutott eszébe semmi friss emlék, így szólt: – Csak azért, mert nem említették nekem, hogy könyvet olvastak, még nem jelenti azt, hogy nem olvastak.

Draco ezt gúnyosan leintette.

– A kviddics újságok számítanak? – kérdezte Granger visszafogott kétségbeeséssel.

– Nem.

– Évek – ismerte el Granger egy akaratlan sóhajjal.

– Jobban csináltad volna, mint az a két tökfilkó – mondta Draco. – Kivéve a gyakorlatokat. Túl sok sikoltozás, elégtelen káromkodás. Maître Toussaint elevenen felfalt volna titeket.

– Franciaországban tanultál?

– Université de Paris.

– Mm. Megjegyzem, a francia mestereim majdnem élve megettek. A pedagógiai módszereik főleg szemrehányásokból álltak. A Sorbonne-on végeztem egy koncentrációt. Minden nap sírtam.

– Jobb, mint minden nap vérezni – mondta Draco, egyfajta hősies közömbösséggel. (Mentségére legyen mondva, ez aligha volt túlzás.)

Granger az ajkába harapott.

– Akkor abbahagyom a nyafogást, rendben?

Draco majdnem felajánlotta, hogy megmutatja neki a megmaradt sebhelyeit, de még épp időben eszébe jutott, Grangernek is megvannak a sajátjai, és ezen a fronton nem lenne szabad versenybe kezdeni.

Most már ideje volt lefekvéshez készülődni. A szobát kínos melegséggel és közelséggel töltötte el. Mindketten úgy folytatták, mintha nem éreznék.

Granger a fürdőszobában öltözött át az alváshoz szükséges holmijába. Nyilvánvalóan a szekrényében lévő legszörnyűbb pamutpizsamát választotta ki erre a hétvégi kalandozásra.

– Mi az? – kérdezte Dracót az arckifejezése láttán.

– Ezekről McGalagony jutott eszembe – mondta Draco. – Megcsíped a fülemet, és csintalannak nevezel?

– A mugli rövidnadrágokat illetlennek találtad, emlékszel? – szólalt meg Granger. – A másik lehetőségem a neglizsé volt, ami minden bizonnyal sértette volna az érzékenységedet.

Draco úgy gondolta, hogy inkább azt a neglizsét szerette volna látni. Hangosan azt mondta:
– Jobban, mint ez a piknikszőnyeg, amit viselsz? Az lehetetlen.

– Ó, igen. – Granger bemászott az ágyába. Draco észrevette, hogy a lány kisajátította az őrvarázslatokról szóló kötetét. A lány intett neki a kezével. – Nos, akkor menj csak, öltözz át, és nézzük meg a haute couture dzsemboridat.

Draco megmosta a fogát, és átöltözött a szokásos fekete selyempizsamájába. Furcsa érzés volt várni Granger ítéletét a választott alvóruházatáról. Nem mintha érdekelte volna, mit gondol a lány, vagy bármi más.

Visszasétált a fürdőszobából.

– Óvatosan, Granger, feketében piszkosul vonzó vagyok.

Granger a könyv fölött figyelte őt.

– Ellenállhatatlan – mondta fanyarul. – Engem nem lehet elvarázsolni.

A szarkazmus bosszantó volt.

Draco lesöpörte a nem létező port a válláról.

– Ez legalább nem egy üléshuzat a Roxfort Expresszről.

– Hm, azért eléggé szomorú.

– Tessék?

– Halálos, tényleg – gúnyolódott Granger. – Ki halt meg?

– Az intelligenciád, úgy egy perccel ezelőtt.

– Korábban is szellemes voltam?

– Korlátozott mértékben.

Granger szája szélén mosoly húzódott. Felemelte a könyvet, hogy elrejtse.
– Több, mint amit rólad elmondhatok.

– Vigyázz a szádra, vagy megvonom az olvasási előjogaidat.

Granger feltartotta a kezét.

– Béke. Fegyverszünet?

– Elfogadom.

***

Dracóban táplálta a gyanút, hogy Granger egyike volt azoknak a gyűlölt koránkelő embereknek. Ezt másnap be is bizonyította, azzal, hogy fél hatkor, szentségtelenül korán, kikelt az ágyból.

A nap is vele kelt ezen a napforduló reggelén, és úgy tűnt, ugyanúgy elszántan megtagadta Dracótól az általa kedvelt szép, egészséges fekvést délelőtt tizenegyig.

Hogy tovább fokozza bosszúságát, Draco nagyon nehezen ébredt fel. Mozdulatlanul maradt, arccal lefelé az ágyon, miközben Granger a bőröndjével babrált, panaszkodott, hogy szarul alszik, és végül beállt a zuhany alá.

A férfi pálcájával intett le az illetlenségét, és próbálta felidézni, mikor ébredt utoljára ilyen merevedéssel. A fenébe is, kellett neki egy jó dugás.

Granger gyorsan lezuhanyozott. Aztán szappan és meleg bőr illatával Draco ágya mellé állt, és megköszörülte a torkát.

– Mi az? – mondta Draco ingerülten a párnába.

– Fent vagy?

Draco úgy gondolta, hogy szentté kellene avatnia magát, tekintve a vicceket, amiket nem mondott el.

– Menj el! – szólalt meg Draco.

– Hamarosan indulnunk kellene – emlékeztette Granger.

– Nyolcat mondtál – emlékeztette Draco.

– Már majdnem nyolc van – világított rá Granger.

Draco felnyitotta az az egyik szemét, hogy megnézze az ágy melletti órát.

– Egy rakás szart van. Még csak hat óra van. Légy szíves húzz a picsába!

Granger, láthatóan tele aggodalmas energiákkal, sóhajtott egyet.

– Jól van. Rendben. Megyek, keresek magunknak reggelit.

– Ne gyere vissza nyolc előtt! – morogta figyelmeztetően Draco.

A fenyegetésre Granger felkapta a fejét.

– Vagy mi lesz?

– Leharapom a fejedet.

– Te vérfarkas vagy? – kérdezte Granger.

– Lehet, hogy azzá válok a cél érdekében – mondta Draco.

– Rendben. Mit akarsz?

– Azt, hogy menj el. Nyilvánvalóan.

– Mármint enni.

– Nem érdekel. Hadd aludjak!

– Rendben.

Granger kissé dühösen távozott.

Draco megpróbált tovább aludni. Ehelyett egy második erekció látogatta meg, amit bosszúsan elintézett a kicsi zuhanyzóban. Nem volt kielégítő, és a könyökét a falhoz csapta közben, de felszabadító volt.

Granger pontban nyolckor tért vissza – áldja meg az ég, hogy időnként követte az utasításokat –, és reggelit hozott. Ez vajból, lekvárból és egy bagettből állt, innivaló pedig két kávé volt.

– Mindkettő a tiéd – mondta Granger, és mindkét csészét Draco kezébe nyomta. – Remélhetőleg a délelőtt hátralévő részében kevésbé leszel nyűgös.

Draco, még mindig ingerülten, szótlanul vette el a felkínált italokat, és kilépett az apró erkélyre, hogy nyugodtan élvezze őket.

Mire visszatért a szobába (lényegesen kevesebb kedvet érzett ahhoz, hogy letépje Granger fejét), Granger már felvette a sétafelszerelését.

– Felvehetjük az álruhánkat?

– Gyerünk! – mondta Draco.

Granger a másik irányba fordult, miközben Draco magára húzta a bumfordi, újdonsült mugli túrázó öltözékét. Megbűvölte a haját, hogy kevésbé tűnjön Malfoy-szerűnek. Granger ugyanezt tette, hogy kevésbé tűnjön Grangernek.

– Készen állsz? – kérdezte Granger.

– Kész – válaszolta Draco.

Megfordultak, és egymásra néztek.

– Vicces – kuncogott Granger.

– Fergeteges – jegyezte meg Draco.

Granger úgy döntött, hogy a haját fehér-szőkére és egyenesre, a szemét pedig hideg szürkére változtatja. Draco sötét fürtökkel teletűzdelt kócát és barna szemet választott.

– Ijesztően nézel ki – nézett végig rajta Draco.

– Nevetségesen nézel ki – közölte Granger.

– Úgy nézel ki, mint egy véla holtteste.

– A hajad úgy néz ki, mintha szeméremparóka lenne a fejeden.

A kedveskedések cseréjét befejezve Granger megkérdezte:
– Folytathatjuk?

Draco bólintott, és felcsúsztatta a napszemüvegét, amit erre az alkalomra vásárolt. Szív alakú és rózsaszínű volt, csodálatosan giccses. Granger egy hosszú pillanatig bámulta őket, majd kijelentette, hogy ő is szeretne egyet, és elővarázsolt egy hozzá illő párt.

Így felszerelkezve indultak el a kolostor felé, szép, izzadságszagú bevezetője volt egy felbecsülhetetlen értékű ereklye szentségtörő megsértésének.

Az út felfelé, ahogy Granger ígérte, kissé nehézkes volt. Elég korán volt ahhoz, hogy a nappali hőség ne tegye őket teljesen leterheltté. Ahogy haladtak felfelé, a legrosszabb napsütéstől egy fákból álló katedrális védte őket, amely hűvös zöldekbe szűrte a fényt. Fehér jácintok tarkították az aljnövényzetet. Föld- és gombaszag terjengett.

Granger lélegzetvételek között elmesélte Dracónak a különböző zarándokok történetét, akik végigjárták ezt az ösvényt, és az ezt követő állítólagos csodákat.

Draco elmagyarázta, hogy bármennyire is lebilincselőek voltak ezek a történetek, azt tanácsolja neki, spórolja meg lélegzetvételét a mászásra, és koncentráljon. A lány nem fogadta meg a tanácsát. Körülbelül a meredek emelkedő felénél az előadása túlságosan elterelte a figyelmét, és megbotlott az ösvényen, majd egy szederrel és sárral teli árokba esett. A pálcája, amellyel a tüskés növényzetet perzselte meg, az ösvényen maradt Dracóval.

Draco, látva, hogy Granger sértetlenül fekszik az árok alján, szemlélődő pozíciót vett fel, vállát egy fának támaszkodott.

– Amit ott művelsz, Granger, a seggeden csúszva…

– Köszönöm ezt a tanulságos megjegyzést. – Granger valamiért bosszús volt.

Draco ezután nagyvonalúan elmagyarázta neki, hogy milyen elveket és fizikai törvényeket nem alkalmazott helyesen.

Granger megpróbált kimászni, amivel csak még jobban elsüllyedt a bozótosban.

Draco nagy érdeklődéssel figyelte.

– A szőkék tényleg jobban szórakoznak.

Granger feladta a mászást, mivel a szederbokrok jóvoltából a ruhája felszakadt állapota elvonta a figyelmét.

– Ahh, ezek újak voltak.

– Úgy nézel ki, mint aki elvesztett egy menetet egy Jack Russellel – mondta Draco.

Granger derűsen nézett.

– Segítesz nekem felállni?

– Van egy seprűd – mondta Draco.

– Nem – jelentette ki Granger. – Add ide a pálcámat!

– De a seprű ott van. Veled van. A zsebedben.

– Nem. Megőrültél? Ez a leggyorsabb seprűd. Még traumás agysérülést okozok magamnak.

Draco gúnyolódott.

– Annyira azért nem vagy szörnyű a repülésben. Ugye?

Granger a csípőjére tett kézzel nézett rá. Aztán irányt váltott.

– Hogy van a lábad?

– Jól…

– Hazug. Az elmúlt negyedórában kedveztél neki.

Ami igaz volt, de Draco remélte, hogy a lány nem vette észre.

– Akarod, hogy megnézzem? – kérdezte Granger.

– Nem – jelentette ki Draco.

– A mantikór harapás csúnya dolog – erősködött Granger. – Tartottad magad a gyakorlatokhoz, amiket Parnell mondott neked?

– Semmi közöd hozzá! – szólalt meg Draco. A válasz nem volt, mert halogatta, aztán elfelejtette.

– Ez a hátsó keresztszalagod, ugye? A járásodból meg tudom állapítani.

– Meg akarsz vesztegetni egy gyógyírral, hogy ne kelljen seprűt használnom, ugye?

– Igen. Működik?

Draco a gödör alján álló sáros boszorkányt nézte. Aztán elgondolkodott azon, milyen mulatságos volt nézni, ahogy Granger megpróbál megülni a seprűjén. Aztán a térdében érzett fájdalomra gondolt.

A fájdalom győzött. Mozgékonynak kellett lennie, bármit is fog rájuk zúdítani a kolostor. Szerencsétlen.

Draco odadobta Grangerhez a pálcát.

A lány gyorsan elmenekült. A föld előtte lépcsőszerűre hasadt, amely vastag gyökerektől hajtva visszavitte az ösvényre.

Granger a pálcájával a kezében inkább tűnt veszélyesebbnek, mint a pálca nélkül az árokban. Draco szemét valami kevésbé kedvesen nézte, amiért az a kárára kuncogott. A hév inkább Bosszúállást ígért.

Az alku azonban alku volt (áldja meg az ég, ebben mindig lehetett rá számítani), és Granger pálcája hamarosan Draco térdére szegeződött, és a gyógyulás megkönnyebbülése terült szét rajta.

– Meg kell csinálnod a gyakorlatokat – mondta Granger, miközben leporolta magát. – A gyógyítás csak ennyit tud tenni. Ne légy lusta! Csak két térded van.

– Igen, igen, persze, igazad van. Akkor lássunk hozzá. Elég időt vesztegettünk már tétlenkedéseddel az árokban.

Most már gyógyult testtel, Draco felsétált az ösvényen, Granger pedig mögötte haladt, hogy lépést tartson vele, és durva dolgokat mormogott a háta mögött.

Végül a kolostorhoz értek. Granger elmesélte, hogy annak a barlangnak a bejáratánál épült, ahol a Magdolna először menedéket talált, és amely most kápolnaként szolgált.

Draco és Granger eltöltöttek egy pillanatot, hogy a pálcájukat álcázzák, és kölcsönösen ellenséges testbeszédüket átalakították a bugyuta frissházas muglikra. Egymás mellett sétáltak, Granger karját Draco karjába akasztva.

Első akadályuk a kolostor ajtajában álló nővér volt, egy idősebb nő, aki komor arckifejezéssel figyelte közeledésüket.

– Ah non non non non. Aucune visite aujourd'hui; le monastère est fermé – mondta a nővér.

Granger, verejtéket törölgetve a homlokáról, megdöbbenést színlelt, és megkérdezte, miért van zárva?

A nővér elmagyarázta, hogy Szentivánéj van, mindenki a lenti bazilikában van. Szívesen látják őket, hogy ott is részt vehessenek az ünnepségen. A kolostor kápolnájában ma nem lesz istentisztelet.

Granger megjátszotta a kétségbeesést. Draco bekapcsolódott, és elmagyarázta az apácának, hogy a zarándoklat a kolostorba mindkettejük számára lelki jelentőséggel bír, és hogy kifejezetten azért jöttek ide nászútra, hogy meglátogassák. Nem gondolná meg, hogy kivételt tesz?

Granger felszisszent, hogy ő csak egy gyertyát akar gyújtani, és egy imát mondani a Magdolnához, mert bűnbánó bűnös, és szüksége van egy szent áldására.

Draco nagyot alakított, ahogy vigasztalta zokogó feleségét. (Érdekes érzés volt Grangert magához vonni, és érezni a mellkasán az ingén keresztül a leheletét. Meglepően… kellemes érzés volt. A kellemeset választotta.)

Színpadiasan megveregette a nő fenekét, a boszorkány megmerevedett, és a férfi karját szorongató szorítása csípőssé vált.

Az apáca összeszorította az ajkát, ahogy a látványt figyelte.

Draco a legilimencia könnyed érintésével súrolta az apáca elméjének előterét, hogy eldöntse, el kell-e kezdenie a kábítást. Rájött, hogy a fejükön ülő napszemüveg volt a döntő tényező: az apáca arra a következtetésre jutott, hogy ez a két ember együgyű idióta, és hogy egy rövid látogatás nem árthat, a rendfőnöknő utasítása ellenére sem.

Az apáca átvezette őket a kis kolostoron és a Magdolna barlangjába.

– Quinze perc – mondta szigorú ujjbegyeivel csóválva.

Tizenöt perc egészen biztosan nem volt elég aljas terveikhez, de Draco és Granger némi hálát rebegett.

– Szenilis vén szatyor – mondta Draco, amikor az apáca távozott.

– Pszt – szólt rá Granger. – Ki fog minket dobni.

– Csicskáztat minket, mondhatni.

Granger fanyar képet vágott.

– Lehet, hogy nem.

Draco arra a következtetésre jutott, hogy kár volt a lányra pazarolni az idejét.

– Legalább a hazudozásban tisztességesen helytálltál – mondta Draco.

– Tudok hazudni – erősködött Granger. – Egyszer átjutottam a Gringotts koboldjain, tudod. Egészen addig jól csináltam, amíg a… azok a lándzsák, amiket te szemnek hívsz, átszúrtak.

– Átszúrtak, ahogy mondod.

– Átszúrt. Sőt, felnyársaltak. Nézz másfelé, mielőtt darabokra vágsz.

Draco szórakozottan elfordította a tekintetét. Nem mondta el neki, hogy a lány szemei ellenkező hatást váltanak ki, magához vonzották, odahúznak. Néha, ha nem volt óvatos, a vele való szemezés olyan érzés volt, mintha lezuhanna, mintha fejjel előre zuhanna.

De elég a szemekről szóló ostobaságokból.

Számba vették a barlangot.

Sokkal nagyobb volt, mint ahogy Draco elképzelte – inkább egy barlang –, amelyben egy egész kápolna volt. A falakon gyertyák égtek. A barlang réseit ólomüveggel tömték el, amely mély vörös és kék színekben fürdette a helyet.

Senki sem volt a környéken. A barlang egyik sötét sarkában Granger két szobrot átváltoztatott saját maga és Draco térdelő másává, és gyertyák halmazát állította eléjük. Ha az őrző apáca ellenőrizné őket, sziluettjük a barlang túlsó végében, csendes elmélkedésbe görnyedést fog mutatni.

Granger az első gyújtó rúnáját is elhelyezte a Magdolna szobor tövében.

– De ne túl közel – suttogta, miközben életre keltette a szimbólumot. – Nem akarom, hogy ténylegesen kárt tegyek benne…

Eközben Draco az észlelővarázslatait használta, amelyek azt mondták neki, hogy körülbelül öt apáca van a helyszínen.

– Lehet, hogy többen vannak. Ez a szikla miatt nehéz megmondani. Szóval ez öt boszorkány és megszámlálhatatlanul sok védővarázslat.

– Mindenesetre sokkal jobb, mint a szokásos ötven boszorkány – mondta Granger.

Megelégedve a kőből készült hasonmásaik elrendezésével, Granger megkerülte a barlang szélét, és bedugta a fejét az átjáróba, amely a barlangból a kriptába vezetett.

Egy pillanattal később lépések rezonáltak abból az irányból. Egy fiatalabb apáca jelent meg, és meglepetten és bosszúsan megkérdezte, hogy Granger mit képzel, mit csinál?

Granger azt mondta:
– Pardon, je cherche les toilettes.

Az apáca felemelte az ujját, hogy rámutasson az ajtó fölötti gyötrelmesen világos feliratra, amelyen az állt: ACCÈS INTERDIT, és megkérdezte, hogy Granger lát-e azon az ostoba szemüvegen keresztül? Aztán megkérdezte, hogy egyáltalán miért vannak itt, és ki engedte be őket, a kolostor zárva volt? És (hirtelen észrevéve a kőből készült hasonmásokat), mi volt az?

Az apáca kezdett túlságosan felhúzta magát azért, mert ostobát játsszott. Draco rövidre zárta tényfeltáró küldetését, és mindenféle fanfár nélkül elkábította.

– A francba – mondta Granger. – De sajnos szükséges.

Granger ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a felelős minden kötelességteljesítésért. Az elmúlt öt percet kivette az apáca elméjéből, bevallottan sokkal nagyobb gondossággal, mint Draco tette volna.

– A kábításod még legalább húsz percig kitart? – kérdezte Granger.

– Fél órát, hacsak nem kapott troll vért.

– Jó. – Granger átváltoztatta az apácát egy padba, és a falhoz lebegtette. – Menjünk tovább.

Granger elhallgattató bűbájt varázsolt kettőjük köré, miközben Draco kiábrándította magukat, majd a biztonság kedvéért figyelmeztető bűbájt is használt. Továbbmentek, be a folyosóra, amely a barlangból a kriptába vezetett.

A terveknek megfelelően Draco ment elöl, és minden sarkon kimondott egy felderítőbűbájt, mielőtt hagyta, hogy Granger kövesse. A lány menet közben még két rúnát vetett.

A kriptába vezető lefelé vezető lépcsőnél találkoztak az első riasztóőrvarázslattal. Draco gond nélkül elhárította ezeket, de ezután lassabban haladt - most már közelebb kerültek ahhoz, ahol a dolgok érdekessé válhatnak.

Két látszat lépcsősorral találkoztak, amelyek a várbörtönbe vezettek. Draco hatástalanított néhány kellemetlen, nyomásra érzékeny csapdát (egy fekete halál gömb és egy rothadás rúnát). Granger elintézte a szívükre irányuló perzselő szentségtörést.

– A nővérek nem túl barátságosak – mondta. Draco hallotta a homlokráncolást a hangjában.

A kőlépcső alján a levegő áporodott és dohos volt. A kripta kapujához értek, és ezzel együtt az első igazi kihívásukhoz: egy vérzárhoz.

– Ez sötét mágia – szólt Draco. – Ezek az apácák nem hülyéskednek.

– Szükségünk van arra a kábított apácára – magyarázta Granger. – Vissza kellene mennünk…

– Nincs rá időnk. Invito – szólalt meg Draco, és a pálcájával az átváltoztatott apáca felé intett, aki káprázva feküdt valahol felettük.

– De ez túl nehéz egy idézéshez…

Grangernek nyilvánvalóan fogalma sem volt Draco képességeiről. Nem válaszolt, akaratát a terjedelmes kispad repülésére összpontosította, amely éppen a felettük lévő folyosón suhant át. Ha bármelyik apáca elég szerencsétlen lenne ahhoz, hogy az útjába kerüljön, teljesen megsemmisülne.

Némi dübörgés hallatszott, ahogy a kispad lefelé ereszkedett a lépcsőn feléjük.

– Hűha – hüledezett Granger ennek az abszurd, mégis lenyűgöző látványnak a láttán.

– Csak át kellett transzformálnod őt egy valódi pad véres tömegévé – lihegte Draco, ahogy a pad a látóterébe ért.

Granger a pontosság fontosságáról motyogva oldotta fel az átváltoztatást az elkábított apácán. Aztán Draco figyelte, ahogy Granger kiábrándult alakja határozatlanul lebeg a béna test felett.

Draco, látva, hogy Grangerben nincs meg az erő, hogy elvégezze a piszkos munkát, elővette a kését.

– Egy könnyű vágás – motyogta Granger. Aggodalom volt a hangjában. A mások testi bántalmazása eddig egy távoli, legrosszabb esetben F-terv volt.

Draco felkapta az apáca kezét, és felvágta a tenyerét. Rányomta a vérzár sima obszidián felületére.

– Jobb, ha reméljük, hogy engedélyt kapott a kinyitására, különben vadászni megyünk a rendfőnökre.

– Rohadtul remélem, hogy nem, valószínűleg lent van a faluban.

Egy hosszú pillanatig nem történt semmi.

Ekkor a vérzár aranyszínűen felizzott és kinyílt.

Granger megkönnyebbülten felsóhajtott. Amíg Draco a kapun túl további őrök után kutatott, meggyógyította az elkábított apáca kezét, majd újra átváltoztatt, ezúttal egy fáklyavillogóvá, amely megegyezett a fal mentén lévő többivel.

– Nem tudtad volna ezt elsőre megcsinálni? – kérdezte Draco.

– Nem voltak fáklyák az emeleten! – vicsorgott Granger. – Álcázni kellett!

Beköltöztek a kriptába, nedves falú, penészes, és bűzlött az évszázados haláltól. Granger, Draco mögé húzódva, útbaigazítást mormolt neki, miközben mentek. A lány a labirintus teljes területét megjegyezte a memóriájába, bármilyen ősi szöveg alapján, ami a kezébe került. Ha az egyik átjárón való haladásuk elakadna, három alternatíva állt készenlétben.

Draco egy sor egyre rosszindulatúbb védelmet hatástalanított - olyanokat, amelyek aligha érdemelték meg a nevet; ezek átkok voltak. Lelassította őket.

– A kurva életbe, egy kibelező átok? – morogta, amikor kiiktatta a következő védelmet. – Ezek az apácák gyilkosok.

Érezte, hogy Granger a válla mögül kukucskál, és figyelte, ahogy az áttetsző pálcája hatástalanít valamit.

– Ezek sokkal sötétebbek, mint amire számítottam – mondta Granger.

– Hogy állunk az idővel?

– Öt perc, amíg az apáca a bejárathoz jön, hogy zargasson minket. Talán tíz, ha meghátrál a jámbor fejünk láttán.

– Ez sokkal lassabban megy, mint szerettem volna – közölte Draco, és felgyorsította a lépteit, a pálcáját magasra tartotta, hogy felismerje a további fenyegetéseket.

– Tudom – mondta Granger, és aggodalom feszítette meg a hangját.

Továbbhaladtak a fokozatosan szűkülő folyosókon, több évszázadnyi egymásra rakott csontok és az idő múlásától mumifikálódott testek mellett. Mivel Draco pálcája mással volt elfoglalva, Granger a Lumosával kék lángokból álló kört varázsolt köréjük, hogy megvilágítsa az utat.

Gyanúsan hosszú ideig nem volt más, ami megállította volna őket.

Aztán egy vigyorgó kecskekoponyához értek, amely a folyosó közepén lebegett. Ártalmatlannak és mozdulatlannak tűnt, egyhelyben lebegett. Alatta a poros padlóba egy pentagrammát véstek.

Draco a fogát csikorgatta: erről a dominikánus szerzetesekről szóló szövegben olvasott.

– Mi ez? – intéze a kérdést Draco hátának.

– Belzebub gátja – mondta Draco. – Nagyon reméltem, hogy nem találkozunk vele.

– Miért? Mi történik, ha kiváltjuk?

– Egy meglehetősen súlyos démoni megszállottság. Amivel egyébként egyikünk sem elég jámbor ahhoz, hogy megbirkózzon – magyarázta Draco.

– Fúúú... Hogyan hatástalanítjuk? – kérdezte Granger.

– Emberáldozattal.

– Micsoda?

– Megidézzem az apácát?

– Nem. Majd találunk más megoldást. Várj egy kicsit. Hadd gondolkozzak egy kerülőúton. Ez volt persze a legközelebbi útvonal…

Néhány pillanatnyi gondolkodás után, amely alatt Granger a mentális térképeit rajzolta Draco hátára, aki ettől megborzongott, egy másik átjárón vezette őket. Mindketten tudatában voltak annak, hogy az idő ketyeg.

Granger egy újabb gyújtó rúnát vetett, majd azt mondta:

– Túl vagyunk a tizenöt percen.

– Visszafelé ellenségeskedésre számíthatunk – közölte Draco. – Remélhetőleg csak a négy apáca.

– A rúnáknak el kell terelniük a figyelmet – mondta Granger, de a hangjában aggodalmas ingerültség volt, ez nem a terv szerint halad.

Az új ösvény egy fertőző felhőhöz és egy végtelen börtön őrvarázslathoz vezetett, mindkettőt Draco hatástalanította.

Miközben dolgozott, Granger az idő miatt bosszankodva tett egy lépést előtte, hogy bekukucskáljon a sarok mögé.

Granger védelmére legyen mondva, Draco sem számított volna egy újabb őrvarázslatra ilyen hamar a kettő után, de ott volt. Granger megbotlott benne, mire minden irányból arkanista nyilak zápora röpült feléjük.

Csak Draco reflexei mentették meg őket a felnyársalás általi haláltól; miközben a tüzes nyilak suhogtak, Grangert a falnak lökte, és Obice circumot varázsolt. A nyilak helyette a pajzsának izzó fényébe ágyazódtak.

– Te idióta! – mondta Draco, arcát Granger láthatatlan hajába fúrva. – Ezzel rendesen leejtettél egy golyót. Mindig mögöttem kellett volna maradnod!

– Két négyzetméteren belül három őrvarázslatot állítottak fel? – zihált Granger mellkasa.

– Nyilvánvalóan. És most szépen pácban vagyunk – mondta Draco, miközben a nyilak a pajzsnak robbantak.

– Egy pácban?! Így nevezed ezt a pokoljárást?

– Csinálj valamit ezzel az átkozott tűzzel, mielőtt leszedi a pajzsomat!

Granger cselekvésre sarkallva a pálcáját Draco karja alá csúsztatta, és egy bonyolult, rovásírásos parancsot intett.

A tüzes nyilak kialudtak.

– Ezt még meg kell tanítanod nekem – mondta Draco, és ellökte magát a lánytól.

– Majd máskor – szólalt meg Granger. Remegés volt a hangjában, bárhogy idegesség vagy fáradtság, abban Draco nem volt biztos. Minden egyes gyújtó rúna és varázslat, amit használt, a lány mágiáját terhelte, ahogy minden egyes átok, amit megtörte, az övét is. Egyikük sem számított arra, hogy ilyen feszült lesz. Draco számításai szerint negyedóra alatt több mint húsz átkot törtek meg.

– Közeledünk, ez az utolsó folyosó – mondta Granger, ahogy közeledtek.

A mennyezet egyre lejjebb ereszkedett, ahogy haladtak előre.

– Biztos, hogy nem egy véres sírkamrába megyünk? – mormolta Draco, miközben félig guggolva haladt tovább.

– Igen. Ez a helyes út. Biztos vagyok benne, hogy szándékosan szigorították meg…

Draco hirtelen megállt. Granger a seggébe lépett, káromkodott, aztán megszüntette a kiábrándultságukat, hogy láthassák egymást.

Draco arrébb húzódott, hogy Granger a pálcája fénye alatt megfigyelhesse a kőpadlón szinte láthatatlanul vöröslő csillogást.

– Ezek a kibaszott apácák – mondta Draco.

– Mi az?

– A karthauziak kínzásának egyike. Lelki szentelésnek nevezték el. Szatirikus gazemberek.

– És mire jó?

– Egy hatásos Crucio. Könnyebb, mint folyamatosan varázsolni. Remekül használható a börtönökben.

– Egy Crucio szőnyeg?

– Lényegében.

– Borzalmas – borzongott meg Granger.

– Valami alternatív útvonal?

– Beezlebub elzárta a fő útvonalat. Szembe kell néznünk vele, vagy át kell kelnünk ezen…

Miközben beszélt, egy lila szikra csillant meg Draco perifériás látásában. Épp akkor lökte félre Grangert az útból, amikor a szikra ostorcsapásszerű, kegyetlen lila fénnyé változott. Az átok sziszegve csapódott a falhoz, ahol Granger feje volt.

– Mi volt ez? – Grangernek tátva maradt a szája, ahogy nézte, ahogy a maró lila trutyi belemar a kőfalba.

– Elmeölő – mondta Draco, miközben talpra állt. – Késleltetett megjelenése van. Undorító.

– Elmeölő? – ismételte Granger, és szintén feltápászkodott. – Ezek az átkozott apácák…

– Seprűt – szólalt meg Draco, figyelmét ismét a kínzóra irányítva. – Nem szabad a padlóhoz érnünk. És ne javasolj helyette Wingardium Leviosat.

– Nem is akartam – csattant fel Granger, és előhúzta a seprűt a térnövelőbűbájjal kezelt zsebéből. – Nem bíznék magamban ilyen közelségben, főleg nem egy olyan nagy testtel, mint a tiéd, amit emelgetni kell…

Felszálltak a seprűre, mindketten szokatlanul szorosan tartották a lábukat. A mennyezet itt olyan alacsony volt, hogy még így is, hogy a fejük a fenti követ súrolta, Draco térdei centikre voltak a kín átoktól.

– Ezek a kibaszott apácák – morogta, miközben a legnagyobb körültekintéssel kormányozta magukat az ötméteres kínfolton.

Granger arra koncentrált, hogy a kezével és a lábával megfojtsa a seprűt.

Elhaladtak a rőt folt mellett. Draco leereszkedett, hogy leszállhassanak. Az átjáró végén valami arany csillogott: úgy nézett ki, mint az ereklyetartó, amit Granger leírt neki. Végre, baszd meg!

– Várj! – sziszegte Granger. – Nézd!

Fölöttük, ami csak Granger kék lángkörének köszönhetően volt látható, egy rúna volt a mennyezetbe vésve.

Draco visszahúzta a seprűt lebegőállásba.
– Mi az?

– Ethos? – mondta Granger, a fejét lehajtva és magában beszélve. – Raidhu? De miért van...? Ó! De nem is tudtam, hogy ezt tudod? Mi?! Ez a használat nincs benne egyik szótárban sem...

– Mi a fene ez? – ismételte meg Draco.

– Azt hiszem... egy rendkívül előzetes elemzés alapján... ez... gondolom, nevezhetnéd a Fordított Etika Rúnájának?

– Megfordított... etika? – ismételte Draco. Valami sokkal halálosabbra számított. Talán a megfordított kibelezés, talán.

– Megfordítaná, bármi is lenne a normális erkölcsi álláspontod – folytatta Granger. – Azt hiszem. Megfordítaná a szándékaidat.

– Szóval úgy jönnél le a kínzószőnyegről, hogy gyűlölnéd az apácákat, és meg akarnád ölni őket, és elpusztítani az egész helyet, aztán ez megütne téged, és...

– Szeretnéd őket, segíteni akarnál rajtuk, és nem teszed meg azokat a rossz dolgokat, amiket elhatároztál, megteszed – magyarázta Granger. – Briliáns ötlet, hogy utoljára mondjam. Hadd intézzem én ezt el. Fel tudsz minket közelebb reptetni?

Draco feljebb húzta a seprűt, és a lehető legstabilabban tartotta, miközben Granger meghúzta az ellenrúnákat. Ez a gyakorlat egy örökkévalóságnak tűnt. Draco folyamatosan észlelővarázslatokat szórt mögéjük, tudatában annak, hogy most már szinte biztosan keresni fogják a bumfordi muglikat.

Úgy vélte, hogy hangokat hall.

A mennyezet recsegett, és a rúna porrá omlott.

– Elrendezve – jelentette ki Granger.

– Végre.

Leszálltak a seprűről. Draco ismét átvette az irányítást, annyira felbosszantotta a késlekedés, hogy fél lélekkel újraindította volna az összes őrséget, és végigvonszolta volna az apácákat a véres labirintuson, hogy megízlelhessék a saját mérgüket.

Végre eljutottak a Magdolna ereklyetartójához.

Az egész úgy tűnt, hogy tiszta aranyból készült volna. A sötétben csillogott, kivéve a Magdolna koponyáját, amely feketén állt ki. Kétoldalt még több aranyat halmoztak fel, feszületek, serlegek, szobrocskák és pénzzel teli koporsók.

Draco nem észlelt további rosszindulatú varázslatokat, így közelebb léptek.

Az ereklyetartó alatt egy felirat csillogott.

– Noli me tangere – olvasta Draco. – Ne érj hozzám! Hát ez kiváló.

– Csak egy kicsit fogjuk tangerezni – mondta Granger az ajkába harapdálva.

– Mi az a flaska ott mellette?

– A Sainte Ampoule. Állítólag Krisztus vérével átitatott földet tartalmaz, amelyet a Magdolna gyűjtött össze a kereszt alól.

Draco füttyentett egyet, ahogy az ereklyetartóhoz közeledtek.
– Ez a tétel biztosan megér néhány knutot.

Egy rekedt hang beszélt franciául.
– Néhányat? Pimasz kis gazember.

Draco és Granger majdnem kiugrott a bőréből. A Hominem Revelios visszapattant a falakon, ahogy dobták őket, teljesen eredménytelenül. Draco egy Protegót dobott Granger köré.

A hang újra megszólalt:
– Évszázadok óta az egyetlen látogatóim, természetesen menthetetlenül ostobák.

– Ó, istenem – zihált Granger – Ez a koponya.

Draco rábámult.

– Helló! – duruzsolta a koponya Dracónak. – Csinos vagy.

– Merlin cickóira – mondta Draco.

– Tetszel nekem. – A koponya a férfi irányába vigyorgott. – Adj egy puszit!

hozzászólások: 0