15. fejezet
Noli Me Tangere
(Ne érj hozzám!)

Draco sok furcsa és csodálatos dolgot tapasztalt már életében, de az, hogy egy rég halott szent koponyája beszélgetett vele, minden bizonnyal a legbizarrabbak közé tartozott.

– Mondj egyetlen jó okot, amiért ne kiabáljak a jó nővéreknek a betolakodók miatt – szólalt meg a koponya.

– Darabokra robbantalak, ha megpróbálod – sziszegte Draco.

– Ígéretek, ígéretek... – mondta a koponya.

– Kérlek... te vagy Magdolna? – kérdezte Granger, a döbbenete most már átadta a helyét a tágra nyílt kíváncsiságnak.

– Annak a visszhangja, akit egykor ezen a néven ismertek – válaszolt a koponya.

– Egy szellem? Lélek?

– A létnek sokféle állapota van.

Draco nekikönyökölt Grangernek.
– Ez most nem a megfelelő idő.

– Rendben, inkább beszéljük meg, mit keres egy ilyen csinos fiú, mint te, egy ilyen helyen.

– Én semmi jóra nem készülök – mondta Draco. – Nyilvánvalóan.

– Ooo la la, egy rossz fiú – szólt a koponya.

Granger teljesen elmerengve meredt a koponyára. Draco ismét odakönyökölt.
– Tedd azt, amiért idejöttél. Mennünk kell.

Granger mintha magához tért volna.
– Rendben... muszáj... de...

Hangok hallatszottak a folyosóról.
– Társaságunk van – vágott közbe Draco. – Indítsd el a védelmet!

Granger felemelte a pálcáját, és durva szavakat mormolt ősi rúna nyelven. Draco érezte, hogy libabőrös lesz a karja, ahogy a mágiája kiáramlott belőle. Öt ragyogó szikra pattant ki a pálcájából, és végigsuhantak a folyosón, hogy felrobbantsák társaikat.

Egy pillanatig tiszta, tökéletes csend uralkodott.

Aztán a kriptát, a folyosókat és a barlangot robbanások rengették meg. Sikolyok visszhangoztak a távolban. Finom kőpor lepte be Dracót, Grangert és a Magdolna ereklyetartóját.

A folyosóról nem jöttek további hangok.

Granger a térdére tette a kezét, kifulladva a mágikus megerőltetéstől.

– Mit tettél? – kérdezte a koponya.

– Időt nyertem – válaszolta Granger.

– Csináld a dolgod! – utasította Draco, aki az átjárónál állt őrködni. – Gyorsan!

Granger izgatott volt.
– De hiszen ez érző! Nem arra készült, hogy érző legyen!

– Az érző meglehetősen optimista kifejezés – mondta a koponya.

– De érzékelni tudsz! – közölte Granger. – Nem tudok csak úgy... csak úgy...

– Csak mit, pontosan?

– Szükségem van egy kis darabra belőled – vallotta be Granger.

– Tch. Te és a világ többi része is. Egy-egy darabkámat évszázadok alatt ellopták, tudod.

– Mozogj már, a fenébe is! – mondta Draco.

Granger egy meglehetősen gonosz kinézetű csontvágót csúsztatott ki a zsebéből.

– Igen. Az állkapcsom 700 évig élt Rómában, csak most találkoztunk újra.

– Tényleg?

– 1295-ben. Hála VIII. Bonifác pápának, áldja meg a csúcsos fejét.

Granger most már a koponya felé közeledett.
– Én ööö... látom, hogy a nyakszirtcsontod megrepedt. Nem bánod, ha egy kicsit rendbe teszem?

Draco az ég felé forgatta a szemét. Granger megpróbált beleegyezést szerezni a rohadt koponyától.

– Noli me tangere – mondta a koponya.

Granger, az egyik kezében a csontfűrésszel, a másikban a pálcájával, azt mondta:
– Sajnálom ezt a dolgot. – Eltüntette az ereklyetartó üvegét. – Annyira sajnálom... de ez jó célt szolgál, ígérem...

– Noli me tangere – ismételte a koponya, amikor Granger keze közeledett. – Meg fogod bánni.

Volt valami a koponya hangjában, Draco megfordult.

Kinyújtotta a kezét, és megragadta Granger karját, épp időben, hogy csatlakozzon hozzá, amikor a koponya – egy rohadt, kibaszott zsupszkulcs – elszállította őket.

***

Egy börtönben materializálódtak, tíz méterrel a padló felett, és zuhanni kezdtek lefelé. Mintha csak lassított felvételen lennének, mindketten megpördültek, hogy meglássák, amint a kőpadló alattuk vöröses fényt vet: lelki szentség.

A zuhanás közben az mentette meg őket, hogy mindketten elővették a pálcájukat. Granger egy Wingardium Leviosa-t hajított Draco felé, ahogy ő is ugyanezt a lányra, aztán lebegve, teljesen kiszolgáltatva a másik akaraterejének, centiméterekkel a kínzásszőnyeg fölött lebegtek.

Granger tisztességes munkát végzett, hogy a magasban tartsa a – nagy testét –, de volt valami lázas a varázslatában, nem sokáig tudta volna tartani. Draco maga is kezdett szédülni: a nap mágikus kimerültsége kezdte utolérni, és még Granger hajlékony alakjának a levegőben tartása is megterhelő volt.

– Seprű! – zihált Draco.

Granger odadobta a koponyát Dracónak, aki úgy kapta el, mint valami csontos kvaff lett volna. Aztán elővette a seprűt. Egy ügyetlen, lebegő akrobatamutatványt végrehajtva átvetette a lábát rajta. Aztán gyakorlatlan kezei alatt a seprű csapkodó, bizonytalan rándulásokban mozdult el Draco felé. Amikor Granger elég közel ért hozzá, magához húzta a farokrészét, és felült a lány mögé.

– Bassza meg! – fújt egyet Granger, teljesen kifulladva.

Draco füstölgött.
– Ezek az átkozott, istenverte apácák!

– Ó, te jó ég! – mondta a koponya, miközben a férfi visszaadta Grangernek. – Ilyen a sötét középkor óta nem történt. Micsoda izgalom!

Draco a seprűvel lebegett fel-alá a szűk tömlöcben, a pálcáját a magasba emelve, a kiutat keresve.

– Ez a kőrétegek méternyi és méternyi vastagok lehetnek – mondta Granger, és átváltoztató varázslatokat szórt a falra, miközben Draco elsuhant mellettük. – A belső rétegen túl nem semmit sem kezdeni vele.

– Megpróbálhatnánk nyers erővel, néhány bombarda átokkal – javasolta Draco. – De az mindkettőnket kimerítene, és ki tudja, mi van a túloldalon.

– Ó, úgy ötven felbőszült nővér – válaszolta a koponya. – Mostanra már biztos riadót fújtak, és mind visszarepültek a Napfordulós ünnepségből. Óóóó, remélem, nem találkozol a rendfőnökasszonnyal, kedvesem, egészen felismerhetetlenné tenné a csinos arcodat.

– Kell lennie egy bejáratnak... hogyan máshogy hozzák ide a foglyokat? – Draco megduplázta a keresést. – Meg kell találnunk... az lesz a gyenge pont.

– Lefogadom, hogy nincs is. Valószínűleg felemelik a hoppanásgátlót, és beugranak, hogy leszedjék a megkínzott holttesteket a Crucio szőnyegről – mélázott Granger sötéten.

– Okos dolog – mondta a koponya.

– Csönd legyen! A te hibád, hogy itt vagyunk.

– Próbáltalak figyelmeztetni – mondta a koponya. – Nem beszélsz latinul?

Granger most már a személyét markolta.
– Millió dolog van a zsebemben, de mit csináljak velük? Csapdákat állítunk? Csinálunk robbanóanyagot? Akár évekig is hagyhatnak itt rohadni, mielőtt eljönnek értünk. Van elég élelmem... talán hónapokra? Hogy fogunk aludni a kínzás alatt? Csinálhatnék függőágyat?

A kézzel hullámzó fecsegése közben Granger véletlenül megmutatta a megoldást. Draco megragadta a csuklójánál fogva. Közös pálcájuk fényében megcsillant a gyűrűje.

Granger követte a férfi tekintetét.
– De... azt mondtad, hogy nem fejezted be a zsupszkulcsot.

– Nem fejeztem be.

– Szóval... szóval mire gondolsz?

Draco megkocogtatta az ujjait Granger csuklóján.
– Nem is tudom. Egy lehetőség. Nem tudtam a végcélt a kívánt helyre rögzíteni. Az aritmetika mind helyes, csak van egy hülye csuklás a végén, amit nem sikerült megoldanom.

Granger most már kezdett izgatott lenni. A seprűn felé csavarodott.
– Szóval azt mondod, hogy működik, de fogalmunk sincs, hol fogunk kikötni?

– Igen.

Granger a kezét nyújtotta felé.
– Aktiváld.

– Nem érted. Rohadtul fogalmam sincs, hol fogunk kikötni – ismételte Draco. – Lehet, hogy a föld gyomrában leszünk. Lehet, hogy egy vulkán belsejében, vagy Atlantisz mélyén. Meghalhatunk abban a pillanatban, ahogy megérkezünk, összezúzva, vagy megégve, vagy megfulladva.

Granger a szemét kereste, és ugyanolyan tanácstalanul nézett, mint ahogy ő érezte magát.
– Ötven dühös apáca, akik szent haraggal ereszkednek ránk, vagy megfulladunk?

Draco végigsimított az arcán.
– Bassza meg. Hogy a faszba kerültünk ide?

– Ó, csináld a zsupszkulcsot, csináld a zsupszlucsot! – mondta a koponya. – Látni akarom a világot!

– Te választasz – mondta Draco Grangernek, figyelmen kívül hagyva a koponyát.

Granger elfordult tőle a seprűn és elgondolkodott.

– S.W.O.T-elemzést csinálsz? – mondta Draco, miközben figyelte az ujjai rángatózását.

– Pszt.

– Mi az a S.W.O.T-elemzés? – kérdezte a koponya.

– Amit a legjobban tud – mondta Draco. (Még jó, hogy Granger nem figyelt, kéretlenül csúszott ki a száját ez kijelentés. Eurgh.)

Granger elszántan végzett folyamattal. Visszafordult Draco felé a seprűn.
– Zsupszkulcs. Pálcák elő, álljunk készen a dehoppanálásra, amint materializálódunk a másik helyen. Még a legellenségesebb környezetben is, bármilyen sérülést is szenvedünk abban a másodperc töredékében, annak gyógyíthatónak kell lennie.

– Még a láva is? Rohadt nagy kockázatot vállalunk.

– Nálunk van a koponya. Nekem pedig életeket kell jobbá tennem. Ellenőrizzük le ezt a hülyeséget nyomkövető varázslatok szempontjából; nincs szükségünk arra, hogy a nővérek kövessen minket, bárhová is kerülünk.

A koponyát mind Granger, mind Draco diagnosztikai varázslatoknak vetette alá. Egyikük sem volt kíméletes, de a koponyának úgy tűnt, kevés érzéke van.

– Ez csiklandoz – mondta a koponya, miközben kettejük közé függesztették, és varázslatokkal fújták le.

– Tiszta – közölte Draco hosszasan. – Csak a Portus visszhangja.

– Ami zseniális ötlet volt. Egyetlen nem rosszindulatú varázslat a legvégén. Egyenesen a börtönbe. Átkozott apácák.

– Rendben – szólt Draco. – Menjünk. De előbb szeretnék néhány köszönömöt hagyni a Szent Boldogságos Benedek Nővéreknek.

– Ó, egy kis huncutság – jegyezte meg a koponya, miközben Draco néhány rosszindulatú átkot, ártást és egyéb ördögi szertartást helyezett a kőre.

A fáradtságot leszarta. Bosszúra volt szüksége.

– Készen állsz? – kérdezte Draco, a pálcája hegyét Granger gyűrűjénél tartva, felkészült a zsupszkulcs aktiválására.

Granger találkozott a tekintetével, és bólintott. Ideges volt, de nem félt.

Kurva bátor boszorkány.

– Portus – mondta Draco.

***

A zsupszkulcs hosszan tartó, émelyítő vonszolással szívta át őket át a dehoppanálás gátlón. Draco nem volt biztos benne, mit szorongatott erősebben: a pálcáját, Granger derekát vagy a seprűt a lábai között.

Körülbelül hatvan méterrel a föld felett materializálódtak – hála az isteneknek a seprűért – egy különös, szürreális jelenet fölött. Egy csomó csónak fölött repültek, amelyek úgy csoportosultak, mintha egy kikötőben lennének kikötve, de nem volt víz. Ameddig Draco szeme ellátott, dűnék hullámzottak, egyre csak a horizontig.

Granger feje is megfordult, figyelte a helyet, a kíváncsisága felülkerekedett a repüléstől való félelmén. A gyűrűjéből füstpamacs szállt ki, az utolsó tökéletlen Portus varázslat elpárolgott a létezésből.

A forró szél szemükbe fújta a szemcséket, és felhorzsolta az ajkukat.

– Persze, hogy nem kötnénk ki mondjuk Kentben – morogta Draco.

– Az inkább túl kényelmes lett volna – szólalt meg Granger. – De inkább ezt választom, mint egy vulkán közepét, és nem egy rosszul kivitelezett aritmetizálás miatt darabokra szakadni. Szép munka.

Draco lejjebb repült, észlelővarázslatokat szórva a hajótemető felé. Egyetlen élőlény sem volt benne.

– Le fogunk szállni. Pihennünk kell... mindketten ki vagyunk ütve.

– Egyetértek.

Leszálltak a rozsdásodó hajótestek között, és találtak egy helyet egy kisebb hajó árnyékában.

Granger a maga esetlen módján lezuhant a seprűről, egy hosszú pillanatig négykézláb maradt a földön, majd újra talpra állt.

Addig tapogatózott a zsebében, amíg meg nem találta a mugli készülékét, amit diadalmasan előhúzott. A diadal azonban rövid életű volt. Granger járkált, magasra tartotta a mobilt, alacsonyra tartotta, megnyomott néhány gombot, de bármit is kellett volna tennie a valaminek, nem tette.

– Nincs szolgáltatás – sóhajtott Granger. – A mugli távközlés hatótávolságán kívül vagyunk. Szerettem volna tudni, hol vagyunk.

– Egy ilyen rohadt nagy sivatagban, mint ez? Valahol Afrikában tippelnék.

– Az enyém is az volt – mondta Granger. – Namíbiában van egy Csontvázpart nevű hely, ami híres a dűnék között lévő hajóroncsokról. De ezt az elméletet megzavarja a tenger meglehetősen feltűnő hiánya. Talán a csónakok adnak majd támpontot.

A lány találgatva sétált a hajó orrához, amely alatt menedéket találtak. Fakó betűk voltak szétszórva, amelyek egykor a hajó nevét írták volna.

Granger keze a csípőjére tapadt.
– Cirill betűk?

– ...Azt akarod mondani, hogy Oroszországban vagyunk?

– Fogalmam sincs – mondta Granger, és most az egyszer az életben teljesen zavartnak tűnt.

Félretették a jelenlegi körülményeik rejtélyeit, hogy feltöltődjenek. Draco nagyon vágyott a pihenésre, mardosta az aggodalma amiatt, hogy az apácák valahogy rájuk találnak, és ő jelenleg túlságosan mágikusan fáradt volt ahhoz, hogy ötvennel tűzharcba szálljon.

– Hol van a koponya? – kérdezte hirtelen, mivel az elmúlt tíz percben nem hallatszott a krákogása.

– A zsebemben – mondta Granger. – Egy Diaudióval a halántékcsontja körül. Elegem volt a futó kommentárjaiból.

– Jó ötlet. Van valami ennivaló abban a zsebben?

– Nyilvánvalóan.

A rozsdás hajó darabjai minimálisan átalakultak egy rögtönzött alacsony asztallá és zsámolyokká. Draco megjegyezte, hogy Granger szokásos díszletei, vagy a pontosságra való gondoskodás, közül semmi sem volt látható. A zsámolyok régi tengeri festék hámlott az aljukon, az asztal egy adag tetanusszal fenyegetett a vacsorájuk mellé. Granger fáradt volt.

És mégis sikerült meglepnie. Kihalászott dolgokat a tértágított zsebéből, és egy igazi vacsora készítményeit tette az asztalra. Egy bagett, pástétomot és különböző sajtokat terített ki. Aztán következtek egy válogatott felvágottak, néhány savanyú uborka és olajbogyó. Ezután egy doboz fűszeres padlizsánsaláta következett.

A nő végigmérte az asztalt.
– Mi hiányzik még? Az italok.

Palackozott víz („Durván túlárazott” ) és egy üveg fehérbor ( „Fogalmam sincs, hogy jó-e, az üveg szép volt.”) következett.

Granger átnyújtotta Dracónak a bort.
– Lehűtenéd ezt? Akár rendesen is csinálhatnánk a dolgot.

Draco több hűtőbűbájt is végigvezetett az üvegen.
– Rendben. Legalább úgy érezhetem, hogy valamivel hozzájárultam ehhez a lakomához.

Ez nem volt más, mint egy elejtett megjegyzés, de Granger komolyan vette. Ráncolva nézett a férfira.
– Hozzájárultál valamivel? Malfoy, a mai nap lehetetlen lett volna nélküled. Az első hallucinációs lépcsőnél rossz helyre kanyarodtam volna, és örökre egy oubliette-ben kötöttem volna ki. És ha nem így tettem volna, démoni megszállott lennék vagy nagyon halott. Te minden rohadt dologra tudtad az ellenvarázsigét, amivel találkoztunk. Olyan labirintuson átkozódtál, amibe a sötét középkor óta nem hatoltak be. Félig-meddig zsupszkulcsot csináltál ezen a gyűrűn, és rohadtul működött, és mi itt vagyunk, és élünk, miattad. Te voltál...

Itt szünetet tartott, és kereste a szavakat, és úgy tűnt, mintha öntudatosabbá vált volna.

– Rendkívüli voltál – fejezte be halkan. Megköszörülte a torkát, kerülte a férfi tekintetét, és a pálcájával foglalatoskodott. – Varázsolok néhány szemüveget, jó?

Ami Dracót illeti, nem szólt semmit, mert az öröm hullámaival birkózott a bókok sora miatt, és a szórakozással Granger zavarán, és azzal, amit az arcán érzett, mintha elpirult volna, csakhogy ő nem pirult el, mert ő Draco Kibaszott Malfoy volt, szóval valószínűleg leégett a napon ettől az átkozott sivatagtól.

– Még egy utolsó dolog, mielőtt eszünk, ha nem bánod – mondta Draco, és úgy döntött, hogy erőszakosan témát vált.

Granger felnézett.
– Micsoda?

– Finite incantatem – mondta Draco, és a pálcáját a lányra szegezte.

A lány haja, amely egy vaskos szőke lófarokban állt, visszatért a telt, barna fürtjei közé. A szemei, amelyek sötétté és meleggé váltak, ahogy a bűbáj elhalványult, szórakozottan villantak a férfira.

– Megcsináljam neked?

– Csináld.

– Kitűnő. Elegem van a frizurádból. Finite incantatem.

Draco érezte, ahogy a lány mágiája végigsimít a haján, és végigsimít a szemén. Talán még intimebbnek érezte, mint amilyen egy érintés lett volna.

Végigsimított a haján.
– Kevesebb szeméremszőrzet parókát?

– Eh – vonta meg a vállát Granger, de visszatartotta a mosolyát.

– Mondhatnád, hogy a hajam csodálatos, tudod – mondta Draco.

– Megfelelő, egy varázslóhoz képest, aki épp most tört be egy kriptába, és apácák elől menekült. Együnk?

Ettek, ittak és pihentek, és elkezdték feltölteni kimerült mágikus energiáikat. Draco megosztotta a megdöbbenését, hogy Granger képes volt összeállítani egy olyan ételt, ami nem tonhalból és sajtos puffancsbóll állt. Granger azt mondta, hogy volt egy csomag sajtos puffancs a zsebében csak neki, mivel olyan erősen hatottak a pszichéjére. Draco megkérdezte, van-e nála néhány macskaszőr is, hogy teljes legyen az élmény. Granger azt mondta, persze, és előkapott kettőt a zsebéből, és Draco irányába lobogtatta őket. Draco megköszönte, most már egészen otthon érezte magát, és azt is, hogy lesz-e desszertnek Banoffee pite?

Félig-meddig azt várta, hogy Granger előáll egy ilyennel, de a lány cáfolt:
– A falu boltjai nem tartottak ilyet.

A desszertkínálata inkább azokból a marcipánnal töltött datolyákból, aszalt fügékből és sárgabarackból állt.

– Tudod – mondta Draco, miközben egy datolyát rágcsált –, megkérdezhetnénk a Magdolnát, hátha mégiscsak áthozta ezt a receptet.

– Ó! – kapkodta a fejét Granger. Majd fél pillanatnyi gondolkodás után: – Tegyük meg!

A koponya előhívódott Granger zsebéből, és levette a Desaudiót.

– Helló, mi ez? – kérdezte a koponya, árnyékos szemgödreivel a hajótestet bámulva. – A tengeren vagyunk?

– Nem – válaszolta Granger. – De tisztáznál nekünk egy kérdést? A marcipánnal töltött datolya receptjét a Szentföldről hoztad Franciaországba?

Egy datolyát tartott a koponya elé, szemléltetésképpen.

– Az meg mi? Egy kagyló?

– Nos, akkor ez el van intézve – mondta Granger, és megette a datolyát.

– Egy egész nemzet becsületét állítottad helyre – szólt Draco a koponyának.

A koponya figyelme felé fordult.
– Ó, te vagy az. Tudod, épp arra gondoltam, hogy szőkén jobban néznél ki.

– Köszönöm – vigyorgott Draco.

Ő és Granger felismerő pillantást váltottak, a koponya most már álruha nélkül látta őket.

– Lehet a koponyákat amneziálnii? – kérdezte Draco. – Nincs agyuk.

– Meg kell próbálnunk, most, hogy meglátott minket – mondta Granger komolyan. – Neki amúgy is van agya.

A koponya, aki éppen Granger felmérését fejezte be, azt mondta:
– Ami téged illet, te inkább kevésbé vagy testes, mint korábban.

– Kicsit túlzás ez tőled.

– Nagy szépség voltam – mondta a koponya.

– Még mindig gyönyörű arccsontjaid vannak – bókolt Draco.

A koponya kuncogott, enyhén zavarba ejtő hangot.

Draco észrevette, hogy Granger visszahúzta az csontvágót... végre meg fogja szerezni azt a mintát. Draco maga felé fordította a koponyát. Azzal terelte el a figyelmét, hogy megigazította a haját, és csábítóan nézett rá.

Granger végignyomta a műszere ferde élét a koponya egy már amúgy is csipkézett részén. Tompa csattanás hallatszott, ahogy egy darab letört, amit átvitt egy kémcsőbe.

– Mi volt ez? – kérdezte a koponya. – Hallottál valamit?

– Nem – mondta Draco.

Granger elővett egy zsákot, amit a koponya fölé dobott, hogy az ne lássa őket többé. Aztán a pálcáját a zsákban lévő dudorra irányította.
– Exmemoriam

A koponya tompa és zavart hangja átjött a zsákon.
– Sophia nővér? Te vagy az? Miért van ilyen sötét?

Granger rávetette a Disaudiót és a Silenciót a zsákra, és visszagyömöszölte a zsebébe. Bánatosnak tűnt.
– A vallástörténészek a szemfogukat is odaadnák, hogy elbeszélgethessenek vele. El tudod képzelni...

– Nem – mondta Draco.

– Tudom, tudom – sóhajtott Granger, bár a hiányzó tudás okozta fájdalom a mellét szorongatta. – Visszaküldöm a kolostorba, amint elérjük a civilizációt. Remélhetőleg a biztonságos visszatérése távol tartja tőlünk az apácákat.

– Inkább egy párbajra vágytam a rendfőnökkel. Úgy hangzott, mint egy fúria.

Mivel az étkezés véget ért, lemásztak a kényelmetlen zsámolyokról, és kinyújtóztak. Granger elővett egy nagy, puffadt takarót, amit a homokra terített. Ráfeküdt, és Draco meghívta magát, hogy feküdjön mellé.

– Tényleg olyan volt a hangja, mint egy fúria – mondta Granger. – A fenébe az aurorokkal és a Renddel, francia apácákat kellett volna Voldemort után küldeni.

– Láttad azt a labirintust? A jó nővérek öt perc alatt megdöntötték volna. Egy új, apácás világrendben élnénk.

– Mindenki szoknyát viselne – mondta Granger, nevetéssel a hangjában. – Teljesen kivirágoztál volna.

– Én csak a meglepetést fejezem ki a mugli bőrmegmutatás miatt – közölte Draco dühösen. – Nem ellenvetés.

– Inkább megdöbbenést.

– Megdöbbenés. Ez kultúrsokk.

– A talárok nem zavarják a lábak ellenőrzését? – kérdezte Granger.

– Az egész sportágat rontják.

– Akkor?

– Nem igazán gondoltam az alternatívákra, egészen... egészen mostanáig.

– Nem tudod, amit nem tudsz – bólintott Granger bölcsen.

– Igen.

– Úgy érted, hogy használod a seprűt?

– Igen.

– Te? Szívesen? Akarod használni a seprűt?

Granger a sértődöttség és a zaklatottság kombinációjának tűnt.
– Igen, rendben? Végül is borzasztóan hasznos lett. Ne légy önelégült emiatt!

– Túl késő.

– Azt látom.

Draco szélesen vigyorgott. Ó, igen, önelégült volt. Granger, a mindenről szilárdan megalapozott véleményével, éppen a repülésről gondolta meg magát. Szívesen beledörgölte volna, de győzött az önuralom.

– A nap már lemenőben van. Várjuk meg, amíg a horizont alá ér, aztán csináljunk egy kis felderítést a magasból. Ha vannak a környéken települések, akkor azok kivilágítják, és mérföldekről láthatjuk őket.

Éppen, amikor Granger egyetértően bólintott, egy furcsa nyögés visszhangzott feléjük a dűnéken keresztül.

– Egy tehenet hallottál az előbb? – kérdezte Granger.

– Egy tehenet? Ez úgy hangzott, mint Weasley a vécén.

– Eurgh... ne legyél... Ó! Nézd!

Egy csorda... valami... valami... tűnt fel a dűnék fölött.

Úgy néztek ki, mint a gazellák, akiket félig tapírrá változtattak.

– Ó, olvastam róluk... ezek szajga antilopok! – mondta Granger, és felugrott.

Az állatok megálltak a hirtelen mozdulatra. Úgy nézték Grangert, mintha ő lenne a félig átváltozott furcsaság, és nem ők. Aztán furcsa, bicegő járással továbbindultak.

– Furcsán néznek ki – jegyezte meg Draco. – Mágikusak?

– Világiak. – Granger lábujjhegyre állt, és figyelte a csordát. – Bár rendkívül ritkák.

A vezető állat felnyögte sajátos muhogását, és a csorda eltűnt egy dűne mögött.

Granger visszatért a takaróhoz, és letérdelt a homokos térképéhez.
– Ez segít majd a helymeghatározásban. Ezeknek az antilopoknak szűk a körzetük. Valahol Közép-Ázsiában vagyunk. – Granger az ajkába harapott. – A népességközpont kevés és messze lesznek egymástól.

– Akkor délre vagy nyugatra repülünk – mondta Draco. – Északra semmiképpen sem.

– Egyetértek... arrafelé semmi más, csak orosz sztyeppék.

– Én adnék még egy órát – mondta Draco, miközben a dűnék mögé süllyedő napot szemlélte. – Aztán repülhetünk.

Granger a hátra nyújtózott a férfi mellett, és a kezét a feje mögé kulcsolta. Mosoly volt a hangjában, amikor legközelebb megszólalt.
– El sem hiszem, hogy láttam egy szajga antilopot.

– Nem hiszem el, hogy Mária Magdolna koponyájával csacsogtunk.

– És majdnem túljártunk az apácák eszén.

– Azok az apácák vad vén madarak voltak. A következő védővarázslatomhoz megkaptam az ihletet. Beelzebub gátját rávarázsolhatom a laborodra?

– Megteheted. Egy kis démoni megszállottság némi lendületet adna a Thrinity termeinek.

Hamarosan a nap már csak egy aranyszínű emlék volt, amely visszatükröződött az égbolton. A sivatagban nem hallatszott madárcsicsergés; minden csendes volt, kivéve a szél panaszos fütyülését a rozsdás hajótestek között.

A szél elcsendesedett, ahogy a világ elsötétült. A hold felbukkant, és ezüstös fehérre festette a dűnéket. Aztán a felettük lévő fekete csendben csillagképek, galaxisok és megszámlálhatatlanul sok csillagköd ragyogott fel.

Draco még soha nem látott ilyen eget, amely ennyire ragyogott a maga fényességében, és távoli világok hatalmas rejtélyeitől csillogott.

Draco és Granger együtt, áhítatos csendben figyelték a fölöttük kavargó ragyogást. A szívük furcsán megtelt, a gondjaik pedig kicsinek és távolinak tűntek az ilyen élő égbolt alatt.

***

Sem Draco, sem Granger nem tervezte a szunyókálást, de a mágikus kimerültség szedte áldozatát, és két órára mindkettőjüket kiütötte.

A jó oldalát tekintve Draco úgy ébredt, hogy teljesen megfiatalodott, és készen állt arra, hogy száz apácával is felvegye a harcot, ha a körülmények úgy kívánják. Granger, ahogy kinyújtózott, szintén újjáéledtnek tűnt.

Néhány élénk pálcaintéssel összepakolta vagy eltörölte az elmúlásuk minden nyomát.

Aztán eljött a repülés ideje.

Draco arcán bizonyára buzgalom látszott, mert Granger elvette tőle a seprűt, és azt mondta:
– Csak azért, mert szerintem jó ötlet, még nem jelenti azt, hogy élvezni is fogom. Az, hogy sikoltozni fogok a rémülettől, nem a gyakorlat célja.

– Soha nem tenném – mondta Draco sértettséget színlelve, miközben félretette aljas terveit, hogy éppen ezt tegye.

Granger a mélységes bizalmatlanság pillantásával adta át neki a seprűt. Draco felszállt, majd a lány felé fordult, hogy felpattanjon. A lány összecsavarta a kezét, vett egy nagy levegőt, motyogott a véres seprűkről, és végül felkapaszkodott.

– Jobban csinálod, amikor nincs időd gondolkodni – jegyezte meg Draco, miközben Granger a lába közé ékelődött. – Mint a kriptában.

– A közelgő halál tényleg kiszorítja a kissé kevésbé közelgő halált a fejemből – mondta Granger összeszorított állal.

Draco a szokásos szélhajtó és melegítő varázslatok választékát vetette be.
– Készen állsz.

– Nem – jött a fojtott válasz. – Csak menjünk.

Draco nem várta meg, hogy kétszer is szóljanak neki. Akarva-akaratlanul nekirugaszkodott, alig várta, hogy elveszhessen ezen a millió és millió csillagot rejtő égbolton.

A korrodált hajóflotta poszt-apokaliptikus jelenete egyre kisebb lett, míg a hajótestek csak puszta foltok voltak odalent.

Ahogy elérték a repülési magasságot, Draco gyönyörködött a kilátásban. Itt nem tenger volt, hanem ezüstös dűnék óceánja, amely vég nélkül hullámzott körülöttük. Fölöttük csillagok hosszú sávjai húzódtak – a különös örökkévalóságok kapui. A szó valódi értelmében félelmetes volt, és Dracót mélységes csodálattal töltötte el.

Meglepetésére Granger nyitva tartotta a szemét. Egyetlen, döbbent hűhát mondott, aztán elhallgatott.

Draco délkeleti irányt vett. A seprűje zümmögött alatta, azt akarta, hogy adják át az irányítást, miközben repültek. De ez a seprű, a legújabb Étincelle modell volt a leggyorsabb Draco gyűjteményében, és nem mert gyorsabban menni, mint amilyen már volt. A széltörő bűbájok ellenére Granger lófarka félig kibomlott, és az arcába bújt. És persze maga a boszorkány is megölné őt leszálláskor.

Egy idő után Granger megkérdezte:
– Miért zümmög ránk a seprű? – A kérdését a meghibásodástól való ki nem mondott félelem fűzte.

– Gyorsan akar menni – mondta Draco.

Szünet következett. Aztán Granger félénken megkérdezte:
– Milyen gyorsan?

Draco egy pillanatra elgondolkodott a válaszán, amely kérdés formájában hangzott el:
– Milyen gyorsan megy az autód?

– Már átléptem a kétszáz kilométer per órát...Németországban, ugye.

(Draco nem értette, miért van jelentősége Németországnak ebben a kijelentésben.)

– A seprűvel kétszázzal is tudunk repülni – mondta Draco. – Ha benne vagy a játékban.

Draco most már eléggé ismerte Granger testbeszédét ahhoz, hogy lássa, a lány tépelődik, még anélkül is, hogy az arcát látta volna.
– Ez egy rohadt nagy sivatag – mondta némi töprengés után.

– Az is.

– Már húsz perce repülünk, és még egyetlen jelét sem láttuk lakott területeknek.

– Így van.

– Gyorsabban sokkal nagyobb területet tudnánk bejárni.

– Így van.

Granger kiegyenesedett Draco karjai között.
– Csináljuk meg. Idézz még néhány széltörőt... én csinálok valamit a hajammal.

Ami kiváló ötlet volt, mert Granger és a macskája között Draco mostanra annyi hajat nyelt be, ami egy hétre elegendő volt. Lelassította magukat, elmondta a varázsigéit, miközben Granger copfba tekerte a lófarkát, és betűrte a felsőjébe.

Granger hangja megfeszült az idegességtől.
– Ne gyorsulj túl hamar, különben leesek.

– Nem fogsz elesni. Tartalak.

– Tudom.

– Olyan lesz, mintha a kocsidban ülnénk – mondta Draco, és felgyorsította a seprűt.

– Az én kocsimban van biztonsági öv, és szilárdan a földön áll mindiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiggg...

Granger kijelentése átadta a helyét egy sikoltásnak, ahogy a seprű előre száguldott. Draco elgondolkodott, hogy vajon nem kellene-e lassítania, aztán rájött,a sikoltás örömteli, adrenalinnal teli nevetéssé változott.

A sebesség miatt Granger félig élvezte, félig megrémült az összefüggő gondolatoktól.

– Most már haladunk valamerre – mondta Draco, miközben a dűnék ezüstös foltokká váltak alattuk.

– Ó, istenem...

– Ugye figyelsz a fényekre?

– Ughfrlp.

– Jó.

Meteorszerűen suhantak át a sivatagon. Draco hullócsillagot kívánt, hogy versenyezhessenek vele. Mivel Granger olyan jól csinálta, a seprűre hajolt, és az lendületesen még gyorsabban száguldott előre, és most már a dűnék ezüstösen ragyogtak alattuk, a csillagok pedig káprázatos örvényként kavarogtak.

Szorosan tartotta Grangert, részben azért, hogy biztonságban tartsa, részben azért, mert akarta, mert az érzés élvezetes volt – ennek a kissé őrült, zseniális boszorkánynak a tartása, aki a hétvégéit kripták körül mokózással töltötte, és aki minden alkalommal provokálta őt.

Meleg volt a karjai között, és utazópor, kaland és mámor illata volt.

Az egész őrület volt – Granger ölelése, mintha csak akarta volna, a repülni ezeken a rendezetlen, vad tájakon, hogy valójában fogalmuk sincs, hol a fenében vannak, az illegális és befejezetlen zsupszkulcs miatt, egy beszélő koponyával, az egész...teljesen őrült.

Minden percét imádta.

– Ott! – szólalt meg Granger hirtelen.

Elkövette azt a hibát, hogy kinyújtotta a karját, hogy rámutasson. Ilyen sebességgel hátracsapott, és halántékon vágta Dracót.

– Bocsánat! – szabadkozott Granger. – De... nézd!

Tőlük délre a mugli fények sárga ragyogása izzott. Először csak itt-ott pettyezték a homokot, aztán hosszú, párhuzamos sávokat kezdtek alkotni. Utak.

– Egy város! – mondta Granger.

Draco lejjebb és lassabban repítette őket. Ahogy lassítottak, Granger kiábrándítót vetett kettőjükre, nehogy egy mugli csillagokat bámuljon egy ilyen éjszakán.

Most a háztetőket pásztázták, további nyomokat keresve a helyzetükről. A kirakatokon cirill betűkkel és furcsa módon arab betűkkel szerepeltek feliratok, amelyek közé koreai hangulnak tűnő feliratokat is bedobtak, hogy minél jobban összezavarják az eltévedt boszorkányokat és varázslókat.

Granger megkérte Dracót, hogy lassítson tovább, majd a mobilját is megnézte, most, ahogy civilizációba értek.

– Taskent – szólalt meg.

– Az ég áldjon meg – mondta Draco.

– Nem, ott vagyunk. Üzbegisztánban vagyunk.

– Szavamra – kezdett bele Draco. – Ez volt aztán a kitaposott útról való letérés.

– Ez kiváló. Van itt egy brit nagykövetség. Ott lesz egy máguskonzulátus is velük együtt. Haza tudunk majd hop-porral menni.

Azzal Granger mobilja elkezdte csicseregni az útbaigazítást Dracónak, ami a brit nagykövetség tetejére vezette őket, ami éjszakára zárva volt. Draco betört hozzájuk, és kiszimatolta a konzul szobáját (az övé volt az egyetlen mágia nyom az egész épületben), és megzavarták szegény varázslót, aki ébren volt.

Draco megfélemlítette a konzult, hogy meggyújtsa a nemzetközi hop-port, annak ellenére, hogy nem volt semmiféle dokumentációjuk, Granger pedig amneziálni kezdte, Draco pedig alvó bűbájt varázsolt rá, majd kék lángokon suhantak vissza Londonba.

Draco elgondolkodott azon, hogy ő és Granger meglehetősen rendes csapatot alkottak.

Húsz perccel később teljesen brit földön voltak, a leghosszabb és legszédítőbb hop-por utazás után, amit bármelyikük is átélt. Draco kigördült belőle, Granger csont nélkül rogyott össze.

Aztán az érkezési peronként szolgáló londoni raktár hideg padlóján Granger lefeküdt, és nem mozdult.

Draco, aki általában minden pörgős dologban jobban boldogult nála, körülnézett. A térde szúrt, nem tetszett neki, ahogy a betonon landolt.

– Egy sor házi hop-por kályhát állítottak fel – mondta, miközben visszatért Granger petyhüdt testéhez. – Mindannyian egyenesen haza tudunk menni hop-porral.

– Nem szabad – szólalt meg Granger.

Draco mellé állt, és szemlélte a lány zöldes mimikáját.
– Úgy nézel ki, mint aki mindjárt rosszul lesz.

– Érzem – mondta Granger.

– Még egy kis pörgés a hop hálózatban.

– Menj el, és hagyj meghalni! – jött Granger erőtlen hangja.

Draco, aki egy forró zuhanyra és egy kis szundikálásra vágyott, mérsékelten elcsábult, de sajnos a protokollal ellentétes volt, hogy a megbízóját émelygőn és teljesen magatehetetlenül a földön hagyta.
– Nincs valami bájitalod az émelygésre?

– Ha csak egy bájital szagot is érzek, feldíszítem ezt a padlót padlizsánnal és...

– Pszt – mondta Draco.

Lépések csengtek a raktárban.

Draco letérdelt Granger mellé.
– Jön egy ügynök, és nincs magyarázatunk arra, hogyan engedtek ki minket Taskentből, papírok nélkül, és a konzul pecsétje nélkül. Mennünk kell.

– A francba – mondta Granger, és gyengén felemelte a fejét a padlóról. – Meg fogják találni a hosszabbító bűbájomat, ha átkutatnak minket.

– És még mindig nálunk van az az átkozott koponya. Az egy lopott lelet, nem is beszélve arról, hogy elég értékes ahhoz, hogy nemzetközi incidenst idézzen elő.

– Hallottam egy érkezőt, én mondom neked – hallatszott egy férfihang.

– Lehetetlen – jött egy másik hang. – Isztambulig, fél egyig semmi sincs beütemezve.

Granger kinyújtotta a karját, és azt suttogta:
– Tüntess el minket.

– Hová?

– Bárhová!

Draco megragadta a karját, és olyan halkan dehoppanált, ahogy csak tudott.

hozzászólások: 0