17. fejezet
A vacsora / Draco Malfoy majdnem a következő gyilkossági szenzáció okozója

Draco fondorlatos örömére McLaggen elfogadta a meghívást, hogy néhány héttel később ugorjon be a pályára.

Az események szerencsétlen sorozata következett be, aminek semmi, de semmi köze nem volt Dracóhoz – a vizes körülmények, szörnyen agresszív gurkók, temperamentumos seprűk –, aminek következtében McLaggen harminc méter magasról lezuhant a seprűjéről.

– Én mondom – szólalt meg Davies, miközben nézte, ahogy McLaggent medimágusok kocsikázzák le a pályáról. – Az a gurkó nagyon megviselte a fickót.

– Nem is ütöttem meg olyan erősen – szabadkozott Zabini.

– Szegény fickó – mondta Draco. – Hosszú ideje először ül újra seprűn, ha jól tudom.

– Talán a gurkók megérzik a félelmet – feltételezte Zabini.

– Remélem, ez nem veszi el a kedvét a sporttól – mondta Davies. – Szükségünk van egy rendes őrzőre. Bickford Spanyolországba költözik.

Az általános hangulat kissé visszafogott lett a baleset után. A játékosok úgy döntöttek, hogy éjszakára befejezik, elbúcsúztak, és eltűntek zuhanyozni.

Mindannyian, kivéve Dracót, aki épp ellenkezőleg, úgy találta, hogy a baleset serkentőleg hatott a moráljára. Egészen felpörgetve hagyta el a pályát.

***

Grangernek volt egy panasza, amit ki kellett adnia. Ezt a fejleményt az ezüstös vidra jelentette be, amely másnap este megtalálta Dracót. Az időzítés förtelmes volt; Draco épp egy kényes megfigyelésen volt Fowlmere-ben, hogy elfogja a hírhedt Thomas Talfrynt.

– Te! Megígérted, hogy nem csinálsz semmit! – rikoltott Granger vidra Draco arcába. – Te vagy a legrosszabb!

Granger éles hangja visszhangzott a sikátorban, ahol Draco elrejtőzött.

Talfryn, aki egy ajtónyílásban dohányzott, éppen kábító hatótávolságon kívül, elindult... és eltűnt.

– A kurva életbe! – sziszegte Draco.

A vidra, miután átadta az üzenetét, eltűnt.

Draco vicsorogva elővette Granger naptárát. A lány otthon volt. Ami tökéletes volt, mert meg akarta ölni.

Rendkívül rosszkedvűen hoppanált a házikójához. Félresöpörte a védővarázslatot, és elviharzott a bejárati ajtóig, amit aztán be is kalapált.

Granger olyan vehemenciával rántotta ki az ajtót, ami arra utalt, hogy ő is hadilábon állt.

– Egy rohadt idióta vagy – köszöntötte Draco üdvözlésképpen.

– Én? – mondta Granger. Megvadultan meresztette a szemét. – Én?! Te vagy az idióta! Neked nem volt szabad McLaggenhez nyúlnod!

– Épp most tetted tönkre a legjobb esélyemet, hogy elkapjam azt az átkozott Talfrynt a hülye vidráddal!

– Te küldted McLaggen-t a sürgősségire!

– Három kibaszott hónapja üldözöm Talfrynt! – vicsorgott Draco.

– Találd ki, ki volt tegnap este műszakban a sürgősségin?! – rikoltott Granger.

– Talfryn ellen hosszabb vádak vannak, mint a karom! Szörnyeteg-csalogatás! Hamisítás! Véres sportok! Vérengzés! Mágikus lényekkel szembeni kegyetlenség! Zsarolás!

– Négy kibaszott órán keresztül kellett gondoskodnom arról a tróglódiáról! Eltörted az összes végtagját!

– ... Csalás! Testi sértés! Csempészet! És te teljesen elszúrtad! Most megint eltűnt!

– McLaggen minden átkozottul mocskos ápolónői fantáziáját kiélte tegnap este, hála neked! – mondta Granger, és az ujjával Draco mellkasára bökött.

Draco elkapta a kezét, és lehúzta.
– Ha kordában tudnád tartani a kibaszott érzelmeidet, máris bilincsben tartanám az emberemet! De nem! Muszáj volt elküldened a veszett vidrádat!

– Az érzelmeimet?! – lángolt fel Granger. – Te vagy az, aki McLaggen miatt felhúzta magát!

– Te vagy az, aki látványosan elszúrta a megfigyelésemet a sikoltozásoddal!

– Ha megtartottad volna a szavadat, mindez nem történt volna meg!

– Nem is csináltam semmit... az az ember leesett a seprűjéről, mint az az üreges fejű kretén, aki!

– Egy pillanatig sem hiszek neked!

– Higgy, amit csak akarsz!

– El fogom... te egy opportunista ghoul vagy!

– Te egy veszekedős, átkozott csibész vagy!

– Ki nem állhatlak!

– Ki nem állhatlak!

Aztán ott álltak, lángoló indulatokkal, szétnyílt ajkakkal, szaporán vették a levegőt, és várták, hogy a másik kiköpjön egy replikát, aztán folytathassák egymás fejének letépését. Valahogy az üvöltözködés és az ujjbegyek szurkálása közben eljutottak oda, hogy közel álltak egymáshoz. Granger az ajtófélfánál állt, így a magassága most az egyszer majdnem megegyezett Draco magasságával. Érezte, ahogy a lány lehelete az állához csapódik.

A dühe izzóvá tette, a tekintete lángolt a meggyőződés hevétől, az arca kipirult. A lány éppúgy meg akarta fojtani a férfit, mint ahogyan ő is meg akarta fojtani őt. És volt egy őrült pillanat, amikor a düh és a szenvedély közötti egyensúlyi pont megingott és megbillent, és a férfi megfojtotta volna, vagy a száját az övéhez szorította volna, keményen, hogy tegyen valamit az érzés intenzitásával, elhallgattassa a nőt, és bebizonyítsa, amit akart.

Az őrült lehetőség ragályos volt... a lány szeme a férfi szájára siklott. Aztán pislogott, és mint aki ébredezik a transzból, távolról döbbenten nézett.

Rájött, hogy még mindig a lány kezét szorongatja, Draco elengedte, és egy nagy lépést hátrált. Granger is tett egy nagy lépést hátra, és úgy nézett ki, mintha inkább visszabotorkálna a kriptába, és a Crucio szőnyegre vetné magát, minthogy ott legyen. A pírja az arcáról egészen az orrnyeregéig vándorolt.

Draco, akit teljesen kizökkentett a pillanat, megköszörülte a torkát, keresett valamit, amit mondhatott volna (nem jött semmi), majd azt mondta, jobb, ha most már indul, mert kezd sötétedni.

Granger bárhová nézett, csak rá nem, és azt mondta:
– Rendben.

Kölcsönösen elégedettek vitájuknak ezzel az érett, robusztus befejezésével, még távolabb léptek egymástól, és Granger úgy tett, mintha be akarná csukni az ajtót.

Hosszú, kitartó nyávogás hallatszott valahonnan a kertből. Az árnyékban egy narancssárgás folt haladt feléjük.

A macska megállt Draco lábánál, majd, mintha valami nagy ajándékot adna neki, körbetekeredett a csizmájánál, és narancssárga színnel vonta be a nadrágját.

Draco ettől majdnem annyira félreértette a dolgot, mint a Grangerrel történt pillanatot. Alig tudta, mit kezdjen magával. Amikor azonban lehajolt, hogy megsimogassa a macskát, az felsziszegett, és visszamenekült a sötét kertbe.

– Az ő feltételei szerint, és csakis az ő feltételei szerint – mondta Granger.

– Szemtelen teremtés.

– Az is.

Granger az ajtófélfán leváló festékdarabot tanulmányozta.

Draco a fűzfát bámulta.

Granger az ajkába harapott.
– Tényleg tönkretettem a megfigyelésedet?

– Igen. McLaggen tényleg veled kötött ki tegnap este?

– Igen.

Valamit mormoltak, ami a lehetetlenül éles fülű hallgató számára talán bocsánatkérésnek tűnhetett, egy olyan nyelven, ami főleg mormogásból és torokköszörülésből állt. Forró dühük most átadta helyét egy bizonyos fokú megalázottságnak, amit Draco jobban tudott leplezni, mint Granger.

– Tényleg eltört minden végtagja? – kérdezte Draco.

– Mindet. És agyrázkódást is kapott.

– Áh. Szegény fiú.

– Véres sportok, mi lenne az? – kérdezte Granger, és a hangjába némi jótét lélek szorongás kúszott.

– Nundu-csalogatás – bólintott Draco. – Talfryn is egy rohadt vagyont keresett rajta.

– Nundu?! Hogy tart egyáltalán fogva egyet?

– Nem vagyunk benne biztosak... egy nyugtatókoktél, semmi kétség. Kábítószerek.

– A francba – mondta Granger, frissen bűntudatosnak tűnve.

– Valóban.

A beszélgetés elcsendesedett. A fűzfa hosszú hajtásai lobogtak a szélben, így Draco puszta intellektuális kíváncsiságból újra megnézte őket. Granger erőteljesen érdeklődött egy repedés iránt a küszöbön.

Draco éppen azt akarta mondani, hogy el kell mennie, megint, de Granger álláspontja megváltozott. Már nem úgy helyezkedett, hogy a férfi torkának ugorjon, félig befelé fordult a házba, és tétovázott valamin.

Normális esetben Draco durván felszólította volna, de ma inkább úgy érezte, hogy már elhasználta a durvasági keretét.

Granger megköszörülte a torkát, és apró hangon megszólalt.
– Valamit meg akartam mutatni neked.

– Mi lenne az?

Granger eltűnt a házikóban, és egy újságkivágással tért vissza. Átadta azt Dracónak. A Próféta hetedik oldaláról származott, és a címe: Portyázók Provenceban!

A cikk egy olyan ereklye ellopását írta le egy kolostorból – amelyről Draco biztosan nem hallott még életében. A betörőket egyedülállóan erős, gyújtogatásra hajlamos egyénekként írták le, akik legyőzték az 1008 óta töretlen, alig áthatolhatatlan biztonsági intézkedéseket.

Olvasóink ugyanolyan döbbenten állnak majd, mint a nyomozók, amikor megtudják, hogy a becses ereklyét – egy szent koponyáját – a betörés után néhány nappal névtelenül visszaszolgáltatták a kolostornak. A nyomozók azt gyanítják, hogy a betörők izgalomkeresők lehettek, akik kihívást kerestek. A nővérek közül néhányan nem életveszélyes sérüléseket szenvedtek a betörést követően. Amikor megkérdezték, hogy a nyomozás folytatódik-e, a francia hatóságok azt válaszolták: – Quelle question idiote, la relique est de retour, non?, ami tudósítójuk szerint azt jelenti, hogy – Nem .

– Megkaptam az alliteráló főcímemet – mondta Draco.

– Megkaptad. – Granger összecsavarta a kezét. – Azt kaptam, amit egyáltalán nem akartam, vagyis a nyilvánosságot.

– Minden bizonnyal te leszel az első számú gyanúsított – mondta Draco. – Mindenki tudja, hogy a szeretett gyógyító, Hermione Granger titokban izgalomkereső és gyújtogató.

Granger szemrehányó pillantást vetett rá.
– Most komolyan.

– Az vagy. Veszélyes boszorkány vagy.

Granger kitépte a cikket Draco kezéből, elővette a pálcáját, és elégette a kivágást.

– Látod? Még több gyújtogatás – mondta Draco. – És a bizonyítékok megsemmisítését is hozzáadhatjuk a bűneid listájához.

– Le kell majd tartóztatnod, ha tovább haladok ezen a zavaros úton.

– Már gondolkodom rajta. A koponya végül hasznosnak bizonyult? Kérlek, mondd, hogy megérte a fáradságot.

– Megérte – bólogatott Granger. – Mérhetetlenül. Jelentős előrelépéseket tettem.

– Jó.

Granger az ajtófélfának támaszkodott, kínos feszültségének egy kis része eltűnt.
– A következő mókázásom ehhez képest pusztítóan unalmas lesz.

– Ezt majd elhiszem, ha látom.

– Ez igaz. Én csak a Roxfortba megyek.

– Minek is?

– Egy középkori szövegért. Piton egyikéért.

– Ah – szólt Draco. Piton a teljes könyvtárát a Roxfortra hagyta, és ezzel egy csapásra az iskola ritka könyvgyűjteményét majdnem olyan kiterjedté tette, mint a legtöbb egyetemét.

– Az csak később lesz a nyáron, a Lughnasadhban. Nem azért, mert varázslatos erők játszadoznak, ne feledd. Csak a következő szabad hétvégém lesz, mielőtt...

Egy éles hang szakította félbe. Draco első gondolata az volt, hogy az őrvarázslat riasztója. A pálcáját lóbálva csapkodott körbe, minden szándékával, hogy megcsonkítsa.

Granger zihált:
– Bekapcsolva hagytam a tűzhelyet!

Draco érezte, hogy valami égett szagot áraszt, ha jól emlékszem, de azt hitte, hogy az újságdarab az.

Granger belevetette magát a házba. Draco követte, hogy szemtanúja legyen, milyen mulatság következik.

Valamit kihúzott a tűzhelyről – valami egészen feketét. Draco kinyitotta az egyik ablakot, és merev szellőt varázsolt, hogy kiszellőztesse a házat.

– Nos – mondta Granger szomorúan. – Ez volt a vacsora.

– Mm mm – szólt Draco, miközben a szenet figyelte.

Draco naivan azt hitte, hogy a nő tajtékzó dühét kiürítette. Tévedett. Grangerben mindig volt egy plusz készlet harag.

– Ez a te hibád – vádolta meg Granger, és csípőre tett kézzel fordult felé. – Elterelted a figyelmemet.

– Mi volt az? – kérdezte Draco, hogy megbizonyosodjon arról, hogy rosszul kell-e éreznie magát.

Granger a szemetesre mutatott. Egy doboz állt ki belőle, ami azt jelezte, hogy Miss Mabel fagyasztott halas pitéje volt.

– A legkevésbé sem bánom – mondta Draco.

Granger a szemetesbe kaparta a megfeketedett kupacot a dobozzal együtt, ami Draco véleménye szerint eredetileg is oda tartozott, ahová.

Granger most a szekrényeiben turkált, amelyek tartalma két tonhalkonzerv, szárazbab és egy csomag keksz volt.
– Elviteles lesz. Általában hétvégén szoktam beugrani a boltba. Ne nézz már ilyen elítélően!

Draco, aki valóban nagyon elítélőnek érezte magát a szárazbab miatt, egy indulatos, őrült, vad ötlet támadt.

– Granger.

– Mi az?

– Gyere velem vacsorázni.

Granger, aki már félúton eltűnt Narnia felé, hogy elhozzon egy szikkadt doboz kekszet, előhúzta a szekrényéből.
– Micsoda?

Draco lassan, értelmező mozdulatokkal ismételgette magát, hogy a lány megértse.
– Te. Én. Vacsora.

Akár egy gyermekkórház felgyújtását is javasolhatta volna, minden sokkhatás ellenére, amit a javaslata kiváltott.

– Akarsz velem vacsorázni? Ma este? Szándékosan?

– Nem – mondta Draco egy vastag réteg szarkazmussal átkenve. – Véletlenül. Tátott szájjal botlunk majd az asztalhoz, és belemorzsolunk néhány előételt.

Granger még mindig kérdőn nézett rá.

Draco a plafonra emelte a tekintetét. A lány olyan nagy dolgot csinált belőle.

– Ígérem, hogy ha meg akartalak volna mérgezni, az már az érkezésemkor megtörtént volna, nem most. Elég nagy mennyiségű étel vár rám a kastélyban. És a házimanóknak is örömet okozna. És – sietett hozzátenni – az anyám Firenzében van.

A lány még mindig gyanakvó zavarodottsággal nézett rá, a karját a tipikus Granger védőállásban keresztbe fonta.
– Miért?

– Az én hibám, hogy megégetted a karton pitédet.

Granger felhúzott szemöldöke azt sugallta, hogy sok mindenről ő tehet, amiért korábban soha nem próbálta jóvátenni, úgyhogy elnézést kellett kérnie a lány rosszallásától.

– Mehetünk? – kérdezte Draco, figyelmen kívül hagyva ezeket a meglehetősen jogos aggályokat.

Granger mozdulatlanul állt, és szkeptikusan tanulmányozta a férfit, mintha a varázsló hátsó szándékát próbálná kitalálni. Ez szöges és bosszantó ellentétben állt a tipikus boszorkány reakciójával Draco Malfoy vacsorameghívására, ami általában lélegzetvisszafojtott igenek és rengeteg kuncogás volt.

Nem mintha a férfi ilyen vacsorára hívta volna meg.

Egyszerűen csak megfigyelte a különbséget.

A kukából égett halpástétom szaga szállt fel, és szelíd, tragikus aurával telepedett rájuk.

Ez cselekvésre sarkallta Grangert. Szorosan rászorította a kuka fedelét, megfordult, és a lépcső felé vette az irányt.

A nők általában nem futottak el Draco elől, épp ellenkezőleg. Ismeretlen és kellemetlen érzés volt.

– Hé! – mondta Draco bosszúsan.

– Átöltözöm – szólt Granger. – Nem megyek a kúriádba az itthoniban. Különben is, úgy bűzlök, mintha megégtem volna.

Draco, miközben nézte, ahogy a lány és a feneke rövid mugli rövidnadrágjában felsprintel a lépcsőn, homályosan azt akarta mondani, hogy neki nincs kifogása az itthoni ruhák ellen, és hogy csak ketten lesznek a vacsoránál, úgyhogy nem számít, ráadásul gyakran volt egy kicsit gyertyafüst szaga, és ez a legkevésbé sem zavarta.

Granger azonban az emeleten volt, így Draco megtartotta magának ezeket az érzelgős érzelmeket.

Megvárta, amíg a lány átöltözik, ami körülbelül két munkanapot vett igénybe. Aztán jött szinte lezuhanva a lépcsőn, egy piros nyári ruhában.
– Tessék, most már szalonképes vagyok.

– Kinek szalonképes?

– Nem tudom – mondta Granger, és a haját egy alacsony oldalsó kontyba fogta, ami valahogy egyszerre volt elegáns és rendetlen. – Az, hogy veled vagyok, vonzza a káoszt, félig-meddig azt várom, hogy Shacklebolt úgy dönt, beugrik egy kis csevegésre.

Draco úgy érezte, hogy a káoszvonzó ő maga, ettől függetlenül.
– Inkább remélem, hogy megteszi. Megmondhatja Tonksnak, hogy kapcsolatot építek ki a megbízómmal, és nem vagyok egy rettentő zsarnok.

– Nem vagy zsarnok. Csak rámenős vagy – mondta Granger, miközben pántos szandált csúsztatott magára.

– Én vagyok rámenős?

– Kicsit főnökösködő, tényleg.

– Ó, ez aztán szórakoztató.

A Mitrához hoppanáltak, onnan pedig a Hattyúba libegőztek, onnan pedig a kúriába. Ugyanaz volt a pálya, amit azon a végzetes éjszakán bejártak, amikor Granger a kúria kviddicspályáján kötött ki, csak fordítva – és kevésbé hektikus körülmények között.

Úgy tűnt, ez a gondolat Granger fejében is megfordult, amikor a kastélyban megjelentek.

Ahogy Draco lopva megpillantott a lányra, Granger találkozott a tekintetével. Aztán feltartotta a kezét.

Az csak enyhén remegett.

– Haladás – mondta Granger.

Draco csendes őszinteséggel mondta:
– Szép munka.

A kastély nagy bejárati ajtaja kinyílt a közeledésükre. Az egyik fiatalabb házimanó egy magas hangú üdvözlőszóval szaladt át az előcsarnokon... és aztán meglátta Grangert.

Meglepetten felnyikkant, eltűnt, majd magas hangja visszhangzott a konyhából:
– Megjött a Mester! És hozott egy hölgyet! Csináljatok tejszínhabot!

Aztán a manó újra eléjük hoppanált, mintha nem is ment volna sehova.
– Isten hozta, uram és kisasszony!

– Köszönöm, Tupey. Megmondanád a konyhásoknak, hogy a kollégám, Granger gyógyító csatlakozik hozzám vacsorára?

Draco ezzel a felvilágosítással akár össze is törhette volna a házimanó szívét.
– Természetesen, uram – mondta, és nagy szemei hirtelen megtörtek.

– És a déli teraszon szeretnénk vacsorázni – tette hozzá Draco.

Tupey meghajolt és eltűnt. Távolról harsány hangján visszhangzott a kérés, hogy törölje a tejszínhabot.

Granger zavartan nézett.
– ...tejszínhabot?

– Ne törődj vele! – legyintett Draco. – Kezdetnek igyunk egy aperitifet. Azt hiszem, épp most indítottunk el egy pánikot a konyhában.

Granger már nem volt annyira a lábára rögzülve, mint a legutóbbi látogatásakor. Körbepillantott, szemügyre vette a fehér falakat, a néhány lépésenként lebegő, elvarázsolt gyertyafüzéreket, a sok tűzhelyen lángoló tüzeket. Az új kastély kevésbé volt sivár látvány, mint a régi.

Draco az egyik szalonba irányította, amely tele volt mindenféle harapnivalóval. Húsz másodpercük volt arra, hogy helyet válasszanak és olajbogyót válogassanak, mielőtt Tupey ismét megjelent, és tudni kívánta, mit szeretnének inni.

– Nekem egy konyakot – mondta Draco.

– És Granger gyógyító kolléganőnek? – kérdezte Tupey.

– Vörösbort kérek.

– Cabernet Sauvignont? Merlot? Pinot Noir? Malbec? – kérdezte Tupey.

Granger mintha megbénult volna a választási lehetőségek áradatától.
– Ööö... én a malbecet fogom kipróbálni. Köszönöm!

Tupey meghajolt és eltűnt.

Ezután Henriette következett, aki valamivel jobban tudta leplezni izgatottságát (csak a remegő fülei árulták el).

– Mademoiselle Granger – mondta egy pukedlivel, mielőtt felajánlotta volna a tálcát. – Roulades de courgettes, noix épicées au piri-piri, blinis de saumon et de chèvre au pesto.

A tálca amuse-gueules lebegett Granger mellett. Henriette eltűnt.

Granger kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de újabb pukkanás hallatszott, és Tupey az italokkal együtt hoppanált. Draco a szokásos udvariassággal kapta meg a sajátját, Grangerét viszont a legnagyobb gondossággal adták a kezébe. Tupey eltűnt.

Draco nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de egy harmadik manó jelent meg a konyhából, hogy megkérdezze, van-e Granger gyógyító kolléganőnek valamilyen allergiája vagy kedvence, amiről a konyhának tudnia kellene? Nem volt. A konyhai manó eltűnt.

Granger megpróbált megjegyzést tenni, de Henriette szalvétákkal és apró villákkal robbant be, és ismét dehoppanált.

Draco és Granger óvatosan szemezgettek egymással, amikor csend telepedett a szalonra, félig-meddig arra számítva, hogy egy újabb hangos reccsenés szakítja félbe a következő beszélgetési kísérletüket.

– Kicsit... kicsit hevesek, nem igaz? – tudakolta Granger.

– Teljesen odavannak a vendégekért – mondta Draco. – Amikor anyám nincs itthon, nincsenek olyan rendezvények, amiket meg kellene rendezni, és csak engem kell etetniük.

– Ez az egész tálca elég vacsorára – szólalt meg Granger, és kiválasztott egy lazacblinit.

– Ööö... nem. Tartsd meg az étvágyadat.

A déli terasz felé kanyarodtak. Kitűnő nyári este volt, meleg, de édes, játékos kis szellővel megáldott. A szellő játszadozott Granger elszabadult hajfürtjeivel, és megrángatta a ruhája szegélyét. Nem mintha Draco a lányt nézte volna.

A területet éjszaka varázslatos gyertyák és lámpások világították meg minden fa tövében, és minden gyalogösvény mentén felfűzve. Bizonyos szempontból a hatás még csodálatosabb volt, mint nappal – a szökőkutak és a vízjátékok csillogtak, a virágokat pedig világították, mintha belülről izzottak volna.

Draco otthagyta Grangert, hogy megcsodálhassa a kertek egy-egy kilátóját, míg ő előre sétált, hogy megnézze, készen áll-e az asztal. Elégedett volt azzal, amit a házimanók ilyen rövid idő alatt összehoztak: egy ezüst asztal és két szék, rengeteg nyári virág, amelyek illatukat az éjszakai levegőnek kölcsönözték, és a lámpások és tündérfények valóságos extravaganciája.

Mindamellett rettenetesen romantikus volt. Henriette rátett egy lapáttal, tekintve, hogy Draco egy kolléganőt jelentett be. A nyár folyamán számtalanszor vacsorázott és ivott a kollégáival és munkatársaival a szabadban, és Henriette egyszer sem látta jónak, hogy rózsákkal díszítsen. Vörös rózsákkal.

– Henriette? – szólította.

– Oui? – válaszolta Henriette, és megroppant mellette.

– Maga egy csirkefogó.

– Je ne connais pas ce mot – mondta Henriette, vállat vonva értetlenségét.

– A rózsák, Henriette.

– Mi van velük, Monsieur?

– Túl sok.

– Túl sok mi, Monsieur?

– Túl sok minden, Henriette.

– Il faut se laisser ensorceler, Monsieur.

Ami valójában pont az volt, amit Draco kért – kéretlen miszticizmus arról, hogy hagyja magát megbabonázni.

– Vigye el őket, Henriette!

– Virágzásuk csúcsán vannak, Monsieur. Kár lenne elpazarolni őket.

– Mindazonáltal, szeretném...

– Ó! – szólalt meg Granger hangja. – A rózsák!

Henriette hosszú pillantást vetett Dracóra, ami azt sugallta, hogy mint mindig, most is ő tudja a legjobban, és ha a fiú abbahagyná a kételkedést, akkor a bolondját is járatná magával, a buta fiú.

Granger az asztal előtt állva összekulcsolta a kezét.
– Milyen gyönyörű! Még sosem láttam ezt a fajtát, dupla virágú? És a színezete, olyan mély!

– Ez az Apolline – mondta Henriette. – A rózsakert egészen pompásan pompázik tőlük, Mademoiselle. Vacsora után el kellene mennie sétálni. Biztos vagyok benne, hogy Monsieur szívesen elkíséri önt, Madame Malfoy távollétében.

A szóban forgó Monsieur e friss szemtelenség láttán Henriette-re vetett egy lecsillapító pillantást. Granger azonban hatalmas örömét lelte az ötletben, és azt mondta, imádni fogja, és megkérdezte, honnan jött az Apolline, mióta van náluk stb.

– Előbb az étel, aztán a rózsakertről szóló női eksztázisok – mondta Draco.

Granger és Henriette is hűvösen nézett rá, és Draco érezte a róla alkotott alacsony véleményük súlyát.

Henriette jelezte, hogy ő hozza az első fogást.

Granger egy szippantással elfoglalta a székét.
– Természetesen nem szeretném, ha a női extázisaim az ön férfias étvágyának útjába állnának.

Draco egy vigyort rejtett a konyakjába.
– És mit tudsz te az én férfias étvágyamról?

– Csak azt, hogy könyörtelenek.

– Pontosan.

– És károsítják az ítélőképességedet.

– Néha.

– Csak remélhetjük, hogy Henriette belépője kielégíti őket, és akkor talán zavartalanul beszélgethetünk a rózsákról.

– Részben elégedett, valószínűleg.

Granger összehúzott szemmel nézett rá, mintha érzékelte volna a kettős célzást, de nem volt egészen biztos benne, hogy komolyan gondolta. Draco úgy döntött, hagyja a lányt főni a bizonytalanságban.

– Tourteau frais, décortiqué par nos soins – jelentette be Henriette, amikor Tupeyval együtt megérkezett a rákokkal és a fűszervajjal.

Ettek. Granger finomkodott, ahogy az lenni szokott, és könnyen elterelte a figyelmét a hosszú pillantásokról, amelyek a teraszon túlra, a gyertyafényes udvarra irányultak. Most a kézfejére támasztotta az állát, és egy nyárfasor elillanó szépségét bámulta, amelynek fiatal levelei ezüstös medalionként rezegtek a szélben.

Draco félig-meddig félbe akarta szakítani, hogy visszavezesse a fontos dolgokra (saját magára), de inkább jó volt társasági csendben üldögélni és kortyolgatni az italukat. A kastélyban a vacsorák általában napirendek által vezérelt ügyek voltak, ahol vagy a vendégnek, vagy Dracónak volt valami nyeresége vagy vesztenivalója. Ez a mostani azért különleges, mert hiányzott belőle ilyen nyomás. Dracónak nem kellett manővereznie, és tudta, nem manipulálják. Csupán együtt ettek, miközben a férfi apró jóvátételeket tett a megégett halpástétomért. Grangernek nem voltak tervei a vagyonával vagy a személyével kapcsolatban.

Néha könnyű volt vele lenni.

– Bazsalikomos rizottó – mondta Henriette, lesöpörte a rákjukat, és helyette egy pufók rizottócska rakott le eléjük. A bazsalikom ínycsiklandóan hullámzott belőle.

– Egyébként honnan tudsz ennyit a rózsákról? – kérdezte Draco.

– Az anyukám nevelte őket – mondta Granger egyfajta megerőltetett könnyedséggel.

– Régen? Abbahagyta a hobbit?

– Nem tudom. Néhány éve nem láttam a szüleimet.

– Ó.

Tekintve, hogy a lány igyekezett érintetlennek látszani, Draco nem faggatta tovább a témáról, ami szerinte nagy tapintatosságról tanúskodott.

Granger azonban folytatta.

– Mindkettőjüket amneziáltam a háború alatt. Ausztráliába küldtem őket, hogy biztonságban legyenek. Mire újra rájuk találtam, már túl késő volt visszafordítani a varázslatot anélkül, hogy kockáztattam volna az elméjük károsodását. Egészen boldogan élnek Adelaideben, és fogalmuk sincs róla, hogy valaha is volt egy lányuk.

Á, igen, pont ez az, amit Draco remélt. Egy kis könnyed visszaemlékezés a háborús tragédiákra.

Nem foglalkozott együttérző szavakkal, mert ő nem igazán csinált ilyesmit, és a lány úgysem hinné el, hogy őszinte lenne.

– Ez megmagyarázza, mennyire óvatos vagy az Exmemoriammel – mondta Draco.

– Ó, igen. Nehéz lecke volt megtanulni. Az elmékkel... az emlékekkel... nem szabad könnyelműen babrálni. És én szisztematikusan szétszedtem tizennyolc évnyi emléket. Ennek voltak következményei.

– Ez tartotta életben a szüleidet – mondta Draco.

– Így volt. De ennek ára volt. – Granger befejezte a borát. – Mindegy... ez túl szép este ahhoz, hogy érzelgősködjünk. Beszéljünk másról.

Draco befejezte a konyakját, hogy a lány üres pohara ne érezze magát magányosnak. Érzékeny volt ilyen szempontból.

Grangerre szegezte a szemét.
– Inkább úgy nézel ki, mint akinek van egy téma a fejében.

– Megszegett ígéretek – mondta Granger. Vádaskodás lappangott a kijelentésben.

Draco felvonta a szemöldökét, meglehetősen célzottnak érezte magát.
– Megszegtem egy ígéretet?

– Igen.

– Tényleg? Világosíts fel.

Éppen, amikor Granger megszólalt volna, Tupey előjött, hogy egy Sauvignon Blanc-ot javasoljon a következő fogáshoz, tekintve, hogy halról van szó. Draco és Granger egyetértettek. Tupey felszolgálta a bort, és eltűnt.

– A régészek jelentése a kelta romokról – folytatta Granger. – Amiket a várbörtönök alatt találtatok. Sosem küldted el nekem.

Draco színpadias döbbenettel dőlt hátra.
– Igazad van. Soha nem küldtem el. Caught en flagrant délit.

– Je sais – mondta Granger komolyan. – Szörnyű bizalomvesztés.

– Meg fogsz valaha is bocsátani nekem?

– Nem. Eléggé úgy képzelem, hogy félelmetes haragot tartok emiatt. Talán egy teljes körű viszályt indítok.

– Ezt úgy mondod, mintha a Granger és a Malfoy házak nem lennének már így is viszályban – mondta Draco.

– Igaz – bólintott Granger.

Miközben Granger ezen az új összetettségen töprengett, Draco feléjük intett Henriette-nek, és elküldte a régészek jelentéséért. Henriette egy vastag pergamentekerccsel a kezében és kérdő tekintettel tért vissza.

Aztán felajánlotta, hogy hoz más, inkább egy nyári estéhez illő olvasnivalót, például néhány francia poésie?

– Nem, köszönöm, Henriette.... ez minden – közölte Draco. – Mademoiselle-nek sajátos irodalmi ízlése van, és szívesebben olvas halott szerzetesekről.

Henriette egy fejrázással eltűnt.

Granger elfogadta a tekercset, miközben mosoly játszott az ajkán.
– Ha így mondod, egészen biztosan különösnek hangzik.

Draco megvonta a vállát.
– A különös legalábbis nem unalmas.

– Elfogadom a gyengén előadott, hátbatámadott bóknak szánt kifogásodat – mondta Granger, és kibontotta a tekercset.

– Tudod, nem szeretném, ha beképzelt lennél.

– Nem. Ezen a téren tévedhetetlenül éber vagy.

Granger belemerült a jelentésbe, és hagyta, hogy a rizottója kihűljön a tányérján. Időnként eszébe jutott Draco jelenléte, amit egy ót jelzett, majd egy-egy izgalmas részlet megosztott.

Henriette a következő fogással hoppanált, és szemrehányó pillantást vetett Grangerre, amikor számba vette a helyzetet.

– Mademoiselle! J'ose vous rappeler que vous êtes à table.

Granger felpattant, és egy bocsánatkérést mormolva eltette a tekercset. Megszégyenülten nézett, amikor Henriette elvette a rizottót (ami most már egy összecsontosodott csomó volt), és visszatette helyette a halat.

– Turbot poêlé, artichauts poivrade et citron confit. – Henriette különös határozottsággal rakta le Granger halát és articsókáját, célozgatással, hogy ha nem fogyasztja el az egészet, akkor lesz még szó.

Henriette fenyegető fenyegetőzésének hatását némileg csökkentette, hogy az orra alig ért az asztal fölé. Granger azonban tágra nyílt szemmel azt mondta, a rombuszhal rendkívül ízletesnek tűnik, és Henriette figyelő tekintete alatt belegyömöszölt néhány falatot a szájába.

Elégedetten Henriette eltűnt.

Granger egy kis bor segítségével lefojtotta a halat.

Draco visszafojtotta a nevetést.
– Úgy nézel ki, mint akit rendesen megrémítettek.

– Tényleg ijesztő. – Granger egy lopakodó pillantást vetett a válla fölött, majd visszanézett rá. – És sajnálom... ez szörnyen bunkó volt tőlem. Elmerültem és én... nem vettem észre.

– Szívesen körülnéznék egy mumus után – elmélkedett Draco a saját falatjai között. – Talán az egyik vendégszobában.

Granger pislogott.
– Egy mumus? Minek?

– Van egy olyan érzésem, hogy a tiéd most egy nyolcvanéves, francia házimanó alakját veszi fel, és szeretném megerősíteni az elméletet.

Granger az ajkába harapott, hogy ne mosolyogjon.
– Azt hiszed, hogy borzasztóan vicces vagy.

– Az vagyok – vigyorgott Draco.

– És a tiéd milyen alakot öltene, ha mocsárvadászatra mennénk?

Draco hátradőlt, és összekulcsolta az ujjait.
– Na, ez aztán a kérdés. A háború óta nem találkoztam ilyennel. Szeretném azt hinni, hogy már nem Voldemort ugrana felém, mint egy ennervált hulla

– Nos, mi ijesztett meg mostanában?

– Szeretnéd, ha őszinte lennék veled?

– Jobban szeretném, de nem várom el – szipogott Granger.

– Volt egy pillanat ma, a küszöbödön, amikor úgy néztél ki, mintha mindjárt rovarrá transzformálnál, és eltaposnál.

Granger úgy nézett, mintha külön megjegyezné ezt az új ötletet.
– Miféle rovar?

– Nem tudom... feltételezem, egy undorító kis csótány.

– Majdnem megölhetetlen – mondta Granger a fejét rázva. – Rossz választás. Én valami puhábbat választanék. Bár, ha mégis megölnélek, szeretném, ha tudnád, hogy nem használnám az átváltoztatást

– Ó, az jó. Az nem lenne sportszerű. Akkor hogyan csinálnád?

– Talán megkötözlek, és hagyom, hogy Csámpás próbálkozzon. Akkor csak bűnrészes lennék a gyilkosságban.

– A mondat első része ígéretes volt, amíg be nem hozta a macskát.

Granger egyáltalán nem vette tudomásul ezt az enyhe kacérkodó közeledést. Visszaemlékezett.
– Egyszer majdnem megfojtotta Ront. Ráfeküdt az arcára, miközben aludt. Magamban attól tartok, hogy szándékosan tette.

– Nos, akkor ez eldőlt: az új mumusom a te macskád.

Granger nem adta meg neki a megtiszteltetést egy teljes nevetéssel, de mosolyt rejtett egy korty bor mögé.

Henriette visszatért, hogy ellenőrizze Granger haladását. Granger azt mondta, hogy minden nagyon finom, és különösen az articsóka, a legtökéletesebben elkészítve, amit valaha is volt szerencséje enni.

Henriette azt mondta:
– Parfait. Tudod, az articsókának rengeteg egészségügyi előnye van.

– Valóban?

– Oui, oui, annyi tápanyag és vitamin. Emellett afrodiziákum is.

Henriette eltűnt, miután közölte ezt a létfontosságú információt.

Granger egyfajta döbbenettel szemlélte üres tányérját. Draco szívesen nevetett volna.

– Tudni fogom, mit hibáztassak, ha esetleg kézzel fogdosnál – somolygott Draco.

Granger a szintén üres tányérjára fordította a tekintetét, és azt mondta:
– Én is.

Tupey és Henriette eltüntették az üres tányérokat, és felszolgálták a desszertet.

– Millefeuille à la vanille de Bourbon – mondta Henriette, és nagy lendülettel bemutatta az utolsó fogást.

Tupey egy édes Sauternes bort javasolt hozzá, amit Draco és Granger elfogadott.

Granger belenyomta a villáját a zsenge millefeuille-be.
– Henriette, Tupey, meg kell köszönnöm. Ez az étel sokkal jobb volt, mint amit ma este ettem volna.

Henriette meghajolt, Tupey pedig meghajolt.

– Biztos vagyok benne, hogy Miss Mabel remek halpástétomot készít – mondta Draco.

– Tessék? Ki az a Miss Mabel? – kérdezte Henriette. – Az ön házimanója, Mademoiselle?

– Nem – mondta Granger. – Ő... ő... ő készíti a halpástétomokat, amiket a boltokban lehet kapni. Hát, igazából nem vagyok benne biztos, hogy ő egy valódi lény, valószínűleg az egész csak marketing...

– Fagyasztott halpástétom – magyarázta Draco Henriette-nek. – Fagyasztott piték, amiket a kisasszony fagyasztva tart, és aztán beteszi a tűzhelybe, amikor van egy fél perce, hogy az evésen gondolkodjon.

Henriette zihált ezen a felfedezésen. Tupey keze a szájához repült.

– És ha ez nem sikerül, Mademoiselle-nek van két tonhalkonzervje és néhány szárított lencséje. Ez a szekrénye teljes tartalma. – Draco elkomorult. – Sok nyugtalanító dolgot láttam már életemben, Henriette, de Mademoiselle szekrényei egészen más dolog.

Henriette keze a szívére tapadt, a szeme tágra nyílt.
– Non!

– Oh, oui. A saját szememmel láttam.

– Monsieur kissé túloz – mondta Granger, és a villáját markolva azt sugallta, hogy talán megböködi vele Dracót, ha nem hagyja abba a manóknál a botránykeltését.

– Igazad van – helyeselt Draco. – Volt egy doboz keksz is, csak néhány éves. Kicsit poros, de még mindig jó.

Henriette és Tupey is Grangerre néztek, és úgy tűnt, készek sírni.

– Ezen a héten még nem voltam a boltban – próbálkozott Granger megnyugtatásképpen. – Ezért voltak olyan üresek a szekrényeim. Kicsit elfoglalt voltam.

– Ó, igen – folytatta Draco. – Mert általában csordultig tele vannak, nem igaz?

Már várta Granger asztal alatti rúgását, és az meg is érkezett. A kezébe kapta a lány bokáját, és fintorgott.

Granger megpróbálta visszaszerezni a lábát, de Draco közölte vele, a rúgása azt jelenti, hogy elvesztette a lábjogokat.

Henriette nem vett tudomást a szóváltásról, túlságosan lefoglalta a felzaklatottság, hogy miért nem segít senki a kisasszonynak és az üres szekrényeinek? Tupey úgy tűnt, a hiperventilláció határán van.

– Van egy szerény javaslatom – ajánlotta fel Draco.

Granger lába megrándult. Draco szorítása szilárdan tartotta. És ez volt minden, ami volt – egy szorítás. A csupasz bokája és puha volt a tenyere alatt, és az ujjai kíváncsiak voltak a csontok finom formájára, arra, milyen érzés lenne végigkövetni őket, de nem vett részt benne. Fogás maradt. Mert ő volt Granger. És egyáltalán nem érdekelte, hogy a bokáját simogassa.

És ha mégis érdekelte volna – márpedig nem érdekelte –, az az articsókák hibája lett volna.

Granger nem igazán merte hangosan visszakövetelni a lábát Henriette előtt, mert az kellemetlen kérdésekhez vezetne, hogy miért próbálta megrúgni az urat a vacsoraasztalnál, ami sokkal nagyobb baklövés volt, mint az olvasás.

– Milyen javaslat? – kérdezte Granger egyfajta morgással, mint egy nyakánál fogva elkapott macska.

– A házimanók halálra unják magukat anyám és az ő ünnepélyei nélkül. Miért nem adsz nekik engedélyt, hogy hetente egyszer-kétszer beugorjanak, és feltöltsék a szekrényeidet? Legalább addig, amíg anyám vissza nem jön?

– Egyáltalán nem...–

Draco megszorította Granger bokáját, mielőtt a manók elpusztíthatták volna.

Henriette és Tupey Granger felé fordultak, ahogy beszélt, a szívük a szemükben, amikor arra gondoltak, hogy az üres kamra csak a figyelemre vár. Henriette kezét a mellére szorította; Tupey keze egyfajta könyörgéssé kulcsolódott. Az úszó szemük valósággal csillogott.

Granger hangja elhalt.

– Feltétlenül szükséges, azt hiszem, Mademoiselle azt akarta mondani – mondta Draco a manóknak.

Granger olyan pillantást vetett rá, amely egy második bejövő rúgásra utalt, ha csak nem félt attól, hogy a másik lábát is elveszíti. A manóknak a legjobb mosolygási kísérletét adta.

– Talán Monsieur és én megbeszélhetnénk a részleteket négyszemközt?

– Tehát igen, kisasszony? – kérdezte Tupey lélegzetvisszafojtva.

– Természetesen igen – mondta Henriette csillogó szemmel. – Mademoiselle soha nem lenne olyan goromba, hogy visszautasítsa Monsieur ajánlatát. Ő túlságosan bien élevée.

Granger mosolya egészen megrögzött volt.

A manók féltucatszor meghajoltak és pukedliztek, majd eltűntek a konyhába, hogy megosszák a jó hírt.

– Egy szent türelmét is próbára tennéd – közölt Granger összeszorított állkapoccsal. – Add vissza a lábam, mielőtt még azt a csótányt csinálok belőled.

Draco átadta a lábát, valószínűleg kicsit lassabban, mint kellett volna, az ujjai hegye a lány bokáját súrolta, amikor elengedte.

A lány észrevette. Az arccsontján rózsaszín pír futott végig. Valószínűleg a bor miatt. Talán más dolgok miatt.

– Csak egy szenttel beszéltem, és neki eléggé tetszettem – mondta Draco, miközben a hajába futtatta a kezét.

Granger, a pír ellenére, elkeseredett volt.
– Csak öt percet töltött a drága társaságodban, nem elég hosszú időt ahhoz, hogy rájöjjön, milyen végtelenül idegesítő vagy. Mint például, hogy házimanókat erőltetsz rám, pont rám. Mi volt a gondolatmeneted, ha volt egyáltalán, ennek a döntésnek a hátterében?

– Láttam egy olyan problémát, amit az én képességemben állt megoldani – magyarázta Draco. – Ezt az életfilozófiát egy meglehetősen okos boszorkánytól tanultam.

Granger bámult rá. A saját szavainak és a valódi bóknak a kettős csapása teljesen kizökkentette. Hátradőlt, és küzdött, hogy ne legyen mérges.
– Te... te egyszerűen...

– Leírhatatlan, tudom – mondta Draco.

– Muszáj mindig tiéd legyen az utolsó szót?

– Csak azokon a ritka alkalmakkor, amikor megengeded.

Granger küszködött a lappangó bosszúságával és szórakozottságával. A szeme csillogott tőle. Meglehetősen kedves képet festett.

– Mikor jön vissza az édesanyád Angliába?

– Két hét múlva – mondta Draco. – Akkor megszabadulsz a manóktól. De addig is visszaadod nekik az életörömüket.

Granger a konyhák irányába nézett.
– Rendben van. De csak azért, mert nem akarom, hogy Henriette mal élevée-nek tartson, amiért visszautasítottam az ajánlatodat. Azt hiszem, személyesen sértené meg.

– Ha Henriette-nek aggályai lennének a neveltetéseddel kapcsolatban, akkor már az elejétől fogva elutasított volna. Ő egy meglehetősen önfejűmanó. Most pedig edd meg a millefeuille-t, különben megint szidni fog.

Granger a tányérjára fordította a figyelmét. Draco belekortyolt az édes borba.

– Minek volt a tejszínhab? – kérdezte Granger.

– Ez magánügy, és jobb lenne, ha elfelejtenéd.

– Hm – mondta Granger, miközben a pohara fölött tanulmányozta a férfit.

Befejezték a desszertjüket.

Henriette materializálódott, és kedvesen emlékeztette Monsieur-t, hogy neki a rózsakertben kellett volna végigvezetnie Mademoiselle-t. Aztán felállt, apró kezét csontos csípőjére kulcsolta, és megfélemlítően bámulta a férfit, amíg az fel nem állt, és fel nem nyújtotta a karját Grangernek.

Granger először csak könnyedén érintette a karját, de néhány lépés után a lány szorítása megszilárdult.
– A francba! Kicsit ingatag a talaj, vagy teljesen össze vagyok verve?

– Mindketten manduláig át vagyunk itatva borral – mondta Draco.

– Tupey figyelmessége... könyörtelen volt.

Csoda volt, hogy még egyikük sem mondott valami részeges hülyeséget... de az éjszaka még fiatal volt, és a kertekbe vezető út hívogatott, és a hülyeségek lehetőségei úgy csillogtak, mint az utat szegélyező gyertyák.

Egy dupla sor virágzó lilaakác között bolyongtak. Jobbra tőlük állt az üvegház, amelynek meleg fényét a lila virágok láza árasztotta el. A szellő pillangórezgésbe hozta a virágokat; a fény végigsiklott az ösvényen.

A keveredő árnyékban Granger úgy tartotta fel a kezét, hogy az sziluettként kirajzolódjon az üvegház fényében.

A keze stabilan állt.

A bal kezét tartotta fel. A karja csupasz volt, és a belső karjának bőréhez simult az a folt.

Granger megfordult, és tovább akart menni az ösvényen, de Draco félbeszakította az este első hülyeségének elkövetésével. Később majd a bort okolja.

Megfogta a lány csuklóját – gyengéden, de a lány ennek ellenére összerezzent –, és magához húzta.

Granger megdöbbent.
– Mit csinálsz...?!

– Nem tudtam, hogy ez még mindig nálad van – mondta Draco.

Úgy forgatta a lány csuklóját, hogy a bűbáj homálya elkapta az ingadozó fényt.

A zihálás inkább sokk volt, mint rémület. Gyógyító szemmel figyelte a kicsavart húst, olyan szemmel, amely látott már rosszabb dolgokat is.

Granger sokáig hallgatott. Végül azt mondta:
– De már nem akarod többé.

– Nem.

– Ez az, ami számít.

– Ez nem törli el a múltat – mondta Draco. A bemocskolt kar, amit kettejük között tartott, ékes bizonyítéka volt ennek.

– Nem. De a döntések, amiket azóta hoztál, jobban meghatároznak téged, mint az akkoriak.

– Valóban?

– Tizenhat éves voltál. Te... mindannyian... gyerekkatonák voltunk, akiket belevetettek egy háborúba, és megpróbáltuk azt tenni, amire azt tanították, hogy helyes. Próbáltuk megvédeni a szeretteinket.

– Muszáj ilyen szörnyen megbocsátónak lenned?

– Tizenöt év telt el – mondta Granger. Leengedte a saját karját. Fáradtnak tűnt. – Biztosíthatom, hogy hosszasan töprengtem a dolgon. Megbocsátottam azoknak, akik megérdemelték.

– Ez inkább zavarja az önvádakban való fetrengésemet.

– Az önsanyargatás nem célravezető.

Most Granger volt a soros, hogy megfogja a csuklóját. Az árnyékok között egy fényháromszöghöz húzta, és odahajolt, hogy közelebbről is megfigyelhesse a jelet. Draco el akart húzódni, de a lány elég bátor volt ahhoz, hogy hagyja megnézni az övét, így most sem szabad gyávának lennie.

Az ujja végigsimított a sebhelyes barázdákon és a félig megolvadt húson, amely még sosem érezte más kezének érintését.

Szívfájdalmasnak tűnt.
– Megpróbáltad elátkozni?

– Igen – bólintott Draco. Többek között. – Évekkel ezelőtt.

A karja megrándult a lány tekintete alatt. Legszívesebben újra elrejtette volna a jelet: annyira csúnya volt, annyira torz, annyira tele volt ocsmány emlékekkel és szégyennel.

– Nem hiszem, hogy ezzel sokat tudnék kezdeni – mondta Granger. – Mármint a gyógyítás szempontjából. – A gondolat mintha elszomorította volna.

– Az enyém néhány szörnyű döntés emléke. Jól megérdemelt. A tiéd... a tiéd egy nyomorult tragédia.

– Az is – mondta Granger. Aztán hozzátette: – Nos, mindkettő tragédia, más-más módon.

Még több jogos megbocsátás. Draco ettől legszívesebben elmenekült volna.

Csendben álltak. És most már a lány is tudott valamit a bánatából, és ő is tudott valamit az övéből. Volt valami bensőséges kapcsolat. Hogy látták. Ismeretlen volt, gyengéd tapintású, idegesítő.

Csendben álltak, és mégsem csend volt, hanem sűrű, sűrű és kavargó. Nyomásként nehezedett a dobhártyájukra és a mellkasukra.

– Szeretnék egy frappáns konklúziót, vagy bölcs szavakat – szólalt meg Draco, hogy átvágjon rajta.

– Igen, kérem – mondta Granger. Megkönnyebbültnek tűnt.

– Úgy értettem, hogy tőled.

Granger összekulcsolta maga előtt a kezét, és felnézett a csillagokra, mintha ott találná meg a lényegre törő mondanivalót.

– Az ennervált hulla, akitől ezeket a sebhelyeket kaptuk, már egészen halott.

– És mi élünk.

– Azt hiszem, ez elég jó.

Draco visszatűrte az ingujját, és letűrte a mandzsettagombjait. Granger visszabűvölte a hegét a diszkrét foltba.

– Túl szép ez az este ahhoz, hogy érzelgősködjünk – szólalt meg Draco.

– Nem hangzom ennyire pimasznak – mondta Granger.

– De igen. Megnézzük a rózsákat? Legyenek készenlétben a női extázisok.

Végigsétáltak a gyertyafényben kanyargó ösvényen, amíg a rózsakerthez értek. Lábuknál éjféli ibolyák kukucskáltak, itt-ott, előcsalogatva a félholdtól.

Lépteik lassúak és részegek voltak, és ízletesen céltalanok. Tökéletes volt, Draco túl keveset tudott a rózsákról ahhoz, hogy igazi idegenvezetést tartson, Granger pedig megelégedett azzal, hogy terv és cél nélkül kanyarogjon egyikről a másikra, és megérintse a lazán kuporgó szirmaikat. Szép nevek hagyták el az ajkát, ahogy felismert néhányat: Annabelle, a Wildfire, az Apolline, a Duchess, az Ivory Kiss, a Claire, a Crimson Romance.

Tündérfények pislákoltak a rózsabokrok között. Szirmok sodródtak az ösvényre. Egy fülemüle énekelt, és szökőkutak csobogtak. Granger valamiféle álmodozó szemű borúlátással azt mondta, olyan volt, mintha egy elvarázsolt tisztáson lennénk.

Draco legszívesebben ráförmedt volna, hogy szentimentális, de azon kapta magát, hogy ő is lágy, kellemes hangulatban van. Az a fajta hangulat, amelyben talán azt mondaná egy boszorkánynak, igen, a rózsák édesek, de ő a legédesebb dolog a kertben, csak hogy lássa, elpirulni.

De nem tette, mert őt erősebb anyagból faragták.

Illatok, finom és megfoghatatlan, cikáztak az orrukban. Granger megpróbálta megnevezni az illatokat, és odatartotta a rózsákat Dracónak, hogy ő is próbálkozhasson, ő pedig mellé állt, közelebb, mint kellett volna, és együtt találgattak üresen - alma, vanília, szegfűszeg, mirha, méz - a damaszt között.

Borral átitatott elméje benyomásokat gyűjtött. Kellemes közelség. Elég közel lenni ahhoz, hogy érezze, a nő melegséget áraszt. A rózsa, amit az arcához tartott, olyan közel, hogy az ajkai megsimogatták a szirmait. A holdfény a lány bőrén. Az elszabadult hajfürtök a tarkóján. A szája sarkát. Az ajkának harapdálása. Szempillái az arcához simultak.

A következő rózsához léptek. Granger meg volt győződve róla, hogy ennek sárgabarackillata volt. Draco mögé állt, és a válla fölé hajolt. Számára ez mandarin volt. Granger újra megszagolta, és azt mondta, nem, sárgabarack, egészen biztosan. Draco pedig közelebb hajolt, és azt mondta, nem – mandarin, ne butáskodj. Granger elmélkedett, talán Amortentia rózsát találtak, az megmagyarázná az eltérést. Draco azt mondta, ezt a felfedezést mindenképpen fel fogja jegyezni.

Továbbmentek a következőhöz, egy pompás fehér rózsához. Granger megmarkolta nehéz fejét, és kihúzta. Draco ismét mögé lépett, és mindketten egyszerre szagolták meg, a lány arca pedig a férfi állát súrolta.

Épp időben kapta el magát, amikor a férfi a lány derekára akarta tenni a kezét.

Arrafelé húzódott az őrület.

A boszorkány szoknyájának íve a nadrágja elejét súrolta. A lány haja csiklandozta az arca oldalát.

Granger azt mondta, kókuszdió, és kihívta a férfit, hogy ne értsen egyet. Draco magától értetődően nem értett egyet - kiwi volt.

Kiwi?! ismételte Granger. Kiwi – mondta Draco. Granger azt mondta, elküldi a férfit fül-orr-gégészhez, ha nem hagyja abba ezt a hülyeséget. Draco azt mondta, az egyetlen képtelenség itt a fül-orr-gégész szó.

Újra eluralkodott rajta az édes bénultság, a mozdulni nem akarás, a könnyedség az ereiben, a végtagok súlytalannak, a szemhéjak nehéznek tűntek. Legszívesebben odatette volna az állát, ahol a lány nyaka a vállával találkozik, és csak állt volna ott. Szeretett volna a fülébe suttogni és érezni, ahogy a lány megborzong hozzá simul. Itt akart elidőzni, hülyén kiwizni, egy-két évszázadon át. Lebegni akart.

Biztosan a bor miatt volt. És az articsóka.

Átmentek a következő rózsákhoz, apró, fürtökben növő, vad dolgokhoz, amelyeknek vetiver illata volt. Granger megkérdezte, hogy szedhet-e egyet. Draco megtette neki, úgy tűnt, nem úriemberhez méltó, ha nem teszi. És odaadta neki, a karja hátulról átkarolta, és az ujjhegyeik összeértek, és ez volt a legközelebbi, amit elérhettek – ujjhegyek érintése egy rózsa fölött.

A lány a válla fölött a férfira nézett, hogy megköszönje, a tekintetük találkozott, az övé sötét és kíváncsi volt, a varázslóé pedig világos és éles, ez olyan volt, mintha univerzumok ütköztek volna össze. A Fény és a Sötétség, a mugli születésűek és a tisztavérűek, a rendtag és a halálfaló, ,szörnyű összeférhetetlenségek után. Az erőszakos polaritások, amelyek azzá tették őket, akik voltak.

Egy kicsit egymásnak estek, abban az ütközés pillanatában, kicsit részegen, kicsit lélekszakadva.

A boszorkány rózsát a hajába csúsztatta, és elfordult.

A rózsakert végéhez értek, ahol a legsűrűbben nőtt a sövény, és ahol a legszabadabban lehetett hülyeségeket mondani. Ahol a szörnyű összeférhetetlenségek már nem jelentettek annyit, mert itt, a zöld ágak és a zúgó szellő között csak egy férfi és egy nő voltak, akik egy kertben kanyarogtak, és a rózsákról beszéltek idiótán.

Egy kőpadon találtak helyet, egy pufók Ámorokkal díszített szökőkút mellett. Granger maga alá gyűrte a lábát. A hajában lévő rózsa elferdült, ezért Draco odanyúlt megigazítani, arra számítva, hogy ezt nyájasan teszi, de ehelyett azt tapasztalta, hogy olyan fenséges idegesség járja át, amilyet tinédzser kora óta nem érzett. Granger hálálkodva fújt ki egy köszönömöt. Az arca rózsaszínű lett.

Triviális és nem triviális dolgokról beszélgettek, rózsákról, szekrényekről, hegekről, háborúról, articsókáról és halpástétomról. Felnéztek a parázsló csillagokra, az éjjeli madarak földöntúli éneküket rebegték, és a rózsák gyönyörű melankóliában hullatták szirmaikat. Egy óra telt el, aztán kettő, majd három, bár úgy érezték, mintha csak most ültek volna le egymás mellé erre a nedves padra a rózsák közé, hogy elidőzzenek az estén.

Ennek az éjszakának az emléke még sokáig megmaradt Dracóban, holdcsókos és édes. A fény a szemében, a bor íze, a csillagok csillogása a szökőkútban, a rózsák lassú csábítása.

Il faut se laisser ensorceler.
(Hagynod kell, hogy megbabonázzanak.)

hozzászólások: 2

by Kriszti @ 2023 Mar 05

Belül sikítok, eskü. Alig várom, hogy összejöjjenek azok a bizonyos első csókok, illetve egyebek. Imádom ❤️

by Nyx @ 2023 Apr 30

Ebben a fejezetben soha ennyire nem kerültek közel a csókhoz, és mégse történt meg. Igazi, hamisítatlan lassú égés. Még van pár fejezet addig