18. fejezet
Módosítások

Van valamim a számodra – jött egy Grangertől egy héttel később. Szerintem ti ezt nyomnak neveznétek. A nundu-csalóról.

Igazán? – válaszolta Draco.

Elmegyek tanítani. Találkozhatnánk hatkor? – kérdezte Granger.

Hol találkozunk?

A Trinity kávézóban – írta Granger. Épp előtte lesz ott egy másik találkozóm. Ha késnék, ne ronts be a seprűkről kiabálva. Egy muglival leszek.

Draco hálás volt az utasításokért, mert általában korán érkezett, és seprűkről kiabálva rontott be a kávézókba. Félredobta a jegyzetfüzetet, hogy megnézze Granger napirendjét. A szóban forgó mugli Gunnar Larsen volt, a Skjern Pharmaceutics vezetője.

Délután öt óra ötvenötkor kiábrándultan Draco a Trinity College muglikávézójába sétált be, kíváncsi volt Granger állítólagos Talfrynra vonatkozó nyomára.

A kávézó ablakán keresztül meglátta a lányt, aki még mindig elmélyülten beszélgetett egy férfival. Draco kialakított egy kényelmes mentális képet erről a Larsen fickóról: egy alacsony, vékony, tudóstípus, valószínűleg kopaszodó és szemüveges.

Ehelyett, Grangerrel szemben az asztalnál egy kétméteres, melák férfitömeg ült. A haja vöröses-szőke volt, akárcsak a meglehetősen impozáns szakálla, a szeme pedig átható kék.

Egy viking volt háromrészes öltönyben. Valószínűleg több göndör mellszőr kandikált ki a gallérja fölül, mint amennyit Draco növesztett a pubertáskor óta.

A varázsló úgy döntött, hogy nem tetszik neki.

Még mindig kiábrándultan lógott be a kávézóba egy távozó vendég után, és a falnak támaszkodva hallgatózott. Granger és a Viking leginkább szakzsargonban (a férfiében, kissé akcentussal) beszélgettek. Granger a maga szenvedélyes módján magyarázott valamit az adaptív immunrendszerekről és a mikrokörnyezetről. Larsen válaszolt valamit a checkpoint-gátló terápiáról, amire Granger hatalmas lelkesedéssel válaszolt.

A viking tekintete Grangerre szegeződött, ami Draco számára nem tetszett. Volt benne valami ragadozó - valami éhes. Granger pedig gesztikulált, és túlságosan lefoglalta, hogy a nanobiológiáért lelkesedjen, és ezt észrevegye. A varázslóban felmerült a gyanú: vajon ez a húsos mugli megpróbálja ellopni Granger ötleteit? Pénzt akar csinálni belőle? Szó szerint megenni őt?

Csak egy módon derülhetett ki.

Draco merülése a férfi elméjében úgy ért véget, ahogy elkezdődött. Rendkívül kifinomult mentális korlátokba ütközött, amilyenekkel csak egy magasan képzett okklumentor tudott rendelkezni.

Granger tehát tévedett. A férfi nem mugli volt.

A Viking megérezve a behatolási kísérletet, odafordult, ahol Draco kiábrándultan állt. Szúrós tekintete végigpásztázott a zsúfolt asztalokon, próbálta kiszúrni a támadóját.

Granger megkérdezte tőle:
– Minden rendben van?

Larsen visszafordult Granger felé.
– Igen, elnézést kérek, professzor asszony. Azt hittem, hallottam valamit.

Folytatták a beszélgetést, bár Larsen válaszai zavart egyszótagúságra redukálódtak.

Draco első reakcióját, hogy egy asztalon keresztül elnyomja a férfit, és megkérdezze, milyen játékot játszik, megnehezítette a tömeg. (Arról nem is beszélve, hogy Draco valójában nem volt biztos benne, hogy rá tudná dobni.)

A második gondolata az volt, hogy elkábítja Larsent, és feltépi az elméjét, megtudja, mik a tervei, de megint csak a tömeg, és különben is, a férfi egy okklumentor volt. Előbb meg kell puhítania, aztán péppé kell zúznia az agyát.

Granger megnézte az időt, sietett a megbeszélés végére érni. Larsen kezet rázott vele (igazából az egész karját), és átsuhant az asztalok között. Draco látta, ahogy szisztematikusan szemügyre vesz minden vendéget a kávézóban, miközben az ajtó felé sétál. Csak azért tette ezt, hogy megjegyezze az arcokat vagy ő is legilimentor volt?

Draco követte Larsent az utcára, homályos gondolatokkal egy a férfi hátba vágó ütésről és egy barátságos beszélgetésre mellékesen egy auror fogdába. Azonban, amint Larsen talált egy ajtónyílást a mugliközönség látóterében eltűnt.

Ez egyáltalán nem tetszett Dracónak.

A tanácstalanság és az ingerültség keveréke volt benne, amikor a kávézóban újra csatlakozott Grangerhez, eltávolítva a kiábrándultságot. Grangernek a maga részéről fogalma sem volt arról, hogy mi történt az imént, és vidám integetéssel fogadta a férfi közeledését. Vett neki egy kávét és egy karamellás panna cottát, de egyszerűen nem volt itt az ideje.

– Menjünk a laborodba! – mondta Draco köszönés helyett. – Négyszemközt kell beszélnünk.

Granger vidámsága elszállt.
– Ó… de én…

– Négyszemközt – ismételte Draco.

Granger felkapta a kávét és a panna cottát, amikor Draco kitessékelte őt a kávézóból.

Amikor Granger irodájába értek, a nő az íróasztalához ült, Draco pedig a kis szoba egyik végéből a másikba viharzott.

– Elmondod, mi a baj? – kérdezte a lány.

Draco megállt a járkálás közben, aurorköpenye drámaian felkavarodott a csizmája körül, amikötben ezt tette.
– Larsen. Ő nem mugli.

Granger szemöldöke a hajvonaláig emelkedett.
– …Mi?

Draco folytatta a járkálást.
– Okkludált, amikor a kávézóban beszélt veled. Bármit is mondott neked, hogy ki ő… nem az.

Granger bámult.
– Félreteszem azt a kérdést, hogy miért kémkedtél a vendégem után egy olyan találkozón, amihez semmi közöd…

– Jó, nem ez a fontos rész.

– De Larsennek utánanéztem. Mindenkit átvilágítok, akivel számításba veszem együttműködést. Ő az, amit mondott magáról. – Itt Granger felállt, és egy iratszekrényben turkált, elővett néhány papírlapot. – Doktori fokozatot szerzett a müncheni LMU-n, az Európai Bizottság megerősítette az összes szabadalmát, a cége tavaly került a tőzsdére, és nagyon is létezik, meghívott, hogy látogassam meg, sőt…

– Meghívott téged, hogy látogasd meg? Már most megmondhatom, rohadtul nem fogsz elmenni. Miért adja ki magát muglinak?

– Nem tudom. Talán nem tudja, hogy boszorkány vagyok? Egy mugli konferencián találkoztam vele, az ilyen rendezvényeken nem úgy mutatkozom be, mint Doktor Granger, a boszorkány. Lehet, hogy ő is így tesz.

Granger úgy nézett Dracóra, mintha talán nagy hűhót csapna a semmiért. Draco nem értett egyet.

– És az okklumencia? – kérdezte Draco.

– Fogalmam sincs – ismerte be Granger, és az egyik ujját az ajkára szorította, miközben gondolkodott.

– Tudja, hogy boszorkány vagy – állította Draco. – Biztosan tudja. A varázslóvilág túl kicsi ahhoz, hogy még soha ne hallott volna Hermione Grangerről, hacsak nincs nanofüle a nanoagya tetején.

– Nanoagya? Elég zseniális tudós.

– És egy briliáns okkumentor is. Aki átkozottul biztosan tudta, hogy ha véletlenül belekukkantottál az elméjébe…

– Amit én soha nem tennék ilyen, még csak nem is vagyok legilimentor.

– Ha mégis, nem látnál semmit. Rejteget valamit. – Draco majdnem nekiment a falnak, és megpördült, hogy újra előre lépjen.

– Ne pattogj már úgy, mint egy rohadt pingponglabda!

– Szeretném kihallgatni – jelentette ki Draco.

– Kihallgatni?

– Barátságosan.

– Kérlek, mondd meg nekem, miben áll a barátságos kihallgatás Draco Malfoy részéről, szívesen nevetnék rajta.

– Téged használunk fel arra, hogy kicsalogassuk a kocsmába. Pár korsó sört belé. Nem is keveset, tekintve a fickó puszta tömegét. Egy kis Veritaserum, csak mert tudja, hogy kell okklumenciát csinálni. Kivisszük hátul, megkötözzük, nyitjuk ki a szemét, és voilá! Válaszok. Egy kis fejfájással ébredne fel, és már menne is tovább.

– És te? Szép kis pénzbírságot kapnál és az állásod elvesztenéd, mert megszegtél vagy harminc törvényt?

Draco elhessegette ezeket az apró, bosszantó aggályokat.

– Javasolhatom, hogy a következő találkozásunkkor egyszerűen kérdezzem meg tőle? – kérdezte Granger.

Draco megállt, hogy ezt átgondolja.
– És szerinted őszinte lesz veled?

– Nem tudom. De ez egy kezdet, és sokkal kevésbé drasztikus megközelítés, mint a tiéd.

– Mikor találkozol vele legközelebb?

– Két hét múlva folytatjuk a megbeszéléseket.

– Rendben. De én is ott leszek.

Granger szóra nyitotta a száját.

– Nem – vágott közbe Draco. – Ez ugyanaz a férfi, akivel azon a héten találkoztál, amikor valaki letesztelte a varázslataidat. Aki hazudott neked arról, hogy mugli. És aki olyan erősen okkludált, hogy összezúzta az agyamat, amikor megpróbáltam bejutni. Ne vitatkozz velem!

– …Épp meg akartam kérdezni, hogy tudnál-e kiábrándult lenni, ha egy szobában lennétek. Hogy ne legyen rögtön gyanús, hogy kísérőm van.

– Ó, igen. – Draco az iroda másik végébe száguldott át. – De a közelben leszek. Nem tetszett, ahogy rád nézett.

– Hogy nézett rám?

– Túl keményen. Túlságosan.

Granger egyik szemöldöke összevonta a férfit.

– A szeme fele annyira sem átható, mint… mi… mint másoké, biztosíthatlak róla.

– Nem volt jó szaga – mondta Draco, és meglengette maga körül a talárját, hogy újra megpördüljön.

– Ez meg mit jelent egyáltalán?

– Nem tudom. Ösztönök, Granger. Bárcsak te is jobban tisztában lennél a tieiddel.
– Általában jobban szeretem a kemény tényeket – közölte Granger. – Félretehetnénk egy pillanatra Larsen rejtélyét, hogy az elítéltedről beszéljünk? És leülnél, mielőtt a pörgésedtől rosszul leszek?

Draco leült.
– Ő nem elítélt, amíg nem állították bíróság elé és nem ítélték el. De igen. Lars, a seggfej várhat. Mondd el, mit csináltál - természetesen engedély nélkül. Egyébként szeretném bejelenteni a rosszallásomat.

A tekintet, amelyet Granger rávetett, igencsak közömbös volt.
– Ó, mert állandóan engedélyt kérsz, hogy beleavatkozz az életembe.

– Az egy egészen más ügy.

– Ezzel hevesen nem értek egyet. De ne térjünk el a tárgytól, különben sosem jutunk a lényegre.

Draco intett neki, hogy folytassa. A lány kemény pillantást vetett rá, ami arról tájékoztatta, hogy ezen a téren nem kér az engedélyéből.

– Gondolkodtam azon, amit mondtál, hogy az embered hogyan tartja a nundut. Úgy gondoltam, hogy szinte lehetetlen őket fogságban tartani.

– Így van.

Granger előhúzott néhány dokumentumot egy borítékból.
– Feltételeztem, már utánanéztél az összes nyugtatószer beszállítónak vagy gyártónak az Egyesült Királyságban, legyen az mágikus vagy mugli, hátha találni valami érdekeset.

– Természetesen.

– Szerintem a tengerentúlon, a feketepiacon, szerzi be a bénító szerek utánpótlását, különben a puszta mennyiség, amit rendel biztosan szemet szúrna. És feltételeztem, hogy te is utánanéztél az összes távoli drogterjesztési rendszernek, ami eszedbe jutott, hátha az vezet valahová.

– Nyilvánvalóan. – Draco türelmetlen mozdulattal megforgatta a kezét. – Ugorj a megállapításokra, kérlek.

Granger hosszú pillantást vetett rá, tájékoztatva őt, hogy a megállapításokra akkor tér rá, amikor odaér, és ha bármelyik türelmetlen baromnak ellenvetései lennének, akkor elhúzhat a picsába.

Draco keze ehelyett a panna cottával foglalatoskodott.

Granger folytatta.
– Tekintettel arra, hogy az embered varázsló, úgy gondoltam, nem valószínű, hogy egy dárda kivetítőhöz nyúlna - nem tudná, hogyan kell használni a fegyvert. És nem is tudna egy kifinomult párologtatórendszert telepíteni az általa használt, mozgásképtelenné tevő vegyülethez, legalábbis akkor nem, ha ezzel a szerencsétlen állattal ugrál át az országon. A lenyelhetőt túl nehéz lenne adagolni, különösen, ha a nundu nem hajlandó enni.

– Mind kitűnő következtetés.

– A leghordozhatóbb, legüzembiztosabb rendszer valami varázslói dolog lenne, amit úgy tudna átalakítani, hogy egy ballisztikus fecskendőt használjon, megtöltve a választott nyugtatószerrel, bárhonnan is szerzi azt be. És mint kiderült, nagyon kevés ballisztikus fecskendőgyártó van globálisan. Tudtad ezt?

– Nem – mondta Draco.

– Én sem. Kényelmes felfedezés volt, eléggé leszűkítette a keresést. – Granger Draco felé tolta a dokumentumát. – Ez bonyolítja a legtöbb üzletet az Egyesült Királysággal… egy német cég. Nálunk nincs tömeges kereslet a cuccokra, leginkább egy maroknyi mugli állatkertben. De van egy magánvásárló, aki az elmúlt három hónapban többször is nagy összegű vásárlást hajtott végre. A gyártónak van egy szállítási címe. Hogy miként döntesz úgy, hogy megszerezd ezt az információt, azt rád bízom.

Draco átvette a dokumentumot, nem tudta, mi nyűgözte le jobban? Granger munkája, vagy az a tény, hogy valahogyan időt szorított erre az obszcén mennyiségű meglévő kötelezettségei között.

– Köszönöm – szólalt meg, miközben megvizsgálta a dokumentumot.

– Kísérlet a jóvátételre – mondta Granger. – Ráadásul szörnyen érzem magam a mundu miatt.

Erre Draco a fogain keresztül felsóhajtott.
– Ha ez vezet valahová, akkor jóváteszem a McLaggennek.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges – mondta Granger az orrát ráncolva. – Láttam dolgokat. Hallottam dolgokat.

– Felajánlanék neked egy Exmemoriamet, de…

Kopogtak az ajtón. Granger egyik tanítványa hozott be egy csomagot, amelyből kissé szivárgó hűtőközeg sziszegett, és amelyet alá kellett írni.

– Egy újabb kedvtelésből készült projekt – magyarázta Granger Draco kérdő pillantására. – Egy a… nos, túl sok közül.

– Akkor hagyom, hogy folytasd – mondta Draco, miközben felállt.

Ahogy Draco az ajtó felé indult, Granger megszólította:
– Malfoy?

– Mi az?

– Légy óvatos, jó?

Draco intett a válla fölött, és távozott.

***

Granger nyomra vezetése végül meglehetősen szilárdnak bizonyult. Hogyan is lehetne másképp? Grangerről volt szó. A szállítási cím Dracót egy jellegtelen importőrhöz vezette, aki továbbadta az árut egy ismert kisstílű bűnözőnek, aki egy raktárba szállította, ahová egy maroknyi más ismert bűnöző jutott be illetlen órákban, akik egy norfolki romos erődbe szállították le az árut. Az erőd gyanúsan jól őrzött volt egy elhagyatott helyhez képest. A közeli muglik pedig nemrég zajpanaszokat nyújtottak be, úgy tűnt, valami időnként hajnali kettőkor is üvöltött.

Draco tájékoztatta Tonksot, és elkezdtek összeállítani egy vegyes csapatot aurorokból és mágusszakértőkből, felkészülve a három nap múlva esedékes teljes körű rajtaütésre.

Draco pedig azon töprengett, mit tegyen, hogy jóvátegye a saját hibáit. Most már tartozott Grangenek. A gurkó és a robbanás miatt.

Tartsd szabadon a holnap estét, jegyezte meg neki. Valamit el kell vinnem.

Ha ez McLaggen feje tálcán, megtarthatod – mondta Granger.

Soha nem lennék ilyen durva – felelte Draco.

Nem?

Valami kicsit elegánsabb lenne. Komposztnak használnánk a kertben, aztán küldhetnénk neked egy csokrot.

Az úriember és a pszichopata bájos kombinációja – hangzott a száraz válasz. Nyolc után otthon leszek.

Draco pontosan nyolc után hoppanált Granger házikójához, egy olyan drágasággal a kezében, ami nem McLaggen levágott feje volt.

Granger szokatlanul fáradtnak tűnt. Draco tudta a napirendjéből, hogy azon a héten hosszú órákat töltött a laboratóriumban, de a szeme alatti árnyékokat látva elgondolkodott azon, hogy vajon mennyire későn.

Mindazonáltal örömmel látta a nő asztalnál egy valódi étkezés maradványaival – valamiféle pörkölt, kenyér és egy pohár joghurt. Nem tett megjegyzést, a lánynak nem volt szüksége egy „én megmondtam neked” szóáradatra ahhoz, hogy tudja, a varázsló ötlete jó ötlet volt.

Granger óvatosan szemlélte őt és a téglalap alakú csomagot.

– Hát, azt hiszem, ez nem a megfelelő forma McLaggen fejének.

– Talán csak azért tettem egy dobozba, hogy becsapjalak téged.

– Elég nagy dobozba.

– Talán inkább egy kar.

– Eurgh. – Granger összekulcsolta maga előtt a kezét, de idegesen, mintha logikusan tudná, hogy ez nem egy testrész lesz, de eléggé ismerhette volna Dracót is ahhoz, hogy ebben ne legyen túl biztos.

Draco óvatosan az asztalra tette a csomagot.
– Először is, szeretném, ha tudnád, hogy ezt abszolút kínszenvedés volt megtalálni.

– Valóban?

– Másodszor, szeretném, ha tudnád, eredetileg ezt akartam felhasználni arra, hogy megzsaroljalak.

Erre a megjegyzésre Granger keresztbe fonta a karját.
– Meg akartál zsarolni engem?

– Nos… megvesztegetni, talán ez pontosabban.

Most Granger keresztbe fonta a karját, és a csípőjét kitolta. A rosszallás és a szórakozás harcolt az első helyért.
– Meg akartál vesztegetni?

– Igen.

– Cserébe miért?!

– Azért, hogy elmondd, miről szól a projekted – mondta Draco, és meglazította a vastag szatént, ami a tárgyat körbeölelte.

– Teljesen szégyentelen vagy.

– De azért nem tettem meg, ugye?

– Nem. Azt hiszem, ez igazi jellemerősségről tanúskodik – mondta Granger.

Draco félreállt, és előre intett Grangernek. A lány az asztalhoz lépett, a szemében kíváncsiság és aggodalom keveredett. A szaténborítás lehullott, és egy díszesen faragott dobozt tárt fel.

Granger rápillantott.
– Ha ez egy fej, akkor sikítani fogok.

– Nyisd ki! – Draco azon kapta magát, hogy visszatart egy vigyort.

Granger lenyitotta a doboz fedelét.

Belsejében a legfinomabb selyemből készült ráncok között egy könyv fészkelődött. A címe kopott aranybetűkkel ragyogott: Kinyilatkoztatások.

Granger zihált, és hátralépett, kezét a kulcscsontjára tapasztotta.

Aztán lihegve felkiáltott:
– Hogyan?!

– Egy barátom barátja.

– De… de az utolsó ép példány megsemmisült, amikor Glyndwr leégett…

– Tényleg? – Draco az asztalnak támaszkodott, hogy jobban érzékelje a szédülést. – Biztos vagy benne?

Granger ismét a dobozhoz lépett, és átkukucskált a tetején, mintha a kötet eltűnhetne, ha túl sokáig nézné.

Aztán egy szó nélkül rárontott Dracóra, megragadta az arcát, és egy-egy csókot nyomott az arcára. Mielőtt a férfi még csak megrándulhatott volna, hogy válaszoljon, a nő újra elengedte.

Most újra a doboznál volt, a kezét a szája előtt összekulcsolva.
– Ez nem lehet! Álmodom.

Eközben Draco magához tért a személyét ért örömteli támadásból, és arra gondolt, hogy Granger meglehetősen jól érezte magát hozzá szorítva, és jó illata volt, és az ajkai puhák voltak. A lány túl gyorsan elugrott, hogy a férfi bármilyen további értékelést tudjon végezni. Ami, őszintén szólva, kárnak tűnt.

De Granger volt az, akire vágyakozott, és így neki is álmodnia kellett.

Most szűk körben járkált, és egy égő apátságról motyogott.

– Ezt nem tarthatom meg – mondta végül. – Túlságosan értékes. Ha áttanulmányoztam… ó, remélem, hogy a hiányzó részek megmaradtak ebben a könyvben, oda kell adnom az egyik könyvtárnak. Nem tarthatom meg magamnak.

– Csinálj vele, amit csak akarsz. A tiéd – szólalt meg Draco egy közömbös vállrándítással. A nemtörődöm vállrándítás azt hivatott mutatni, hogy hűvös és érintetlen, nem pedig azt, hogy ostobán örül, amiért a lány ennyire boldog.

– Te jó ég – hüledezett Granger, kezét az arcára téve, amely meglehetősen rózsaszínű volt. – Azt hiszem, ha ezzel próbáltál volna megvesztegetni, az bevált volna.

– Sikerült volna? A fenébe is. – Draco a karját Granger és a doboz közé tette. – Visszavonom. Nem kaphatod meg.

Granger a legnagyobb szemrehányással nézett rá, ami persze egyáltalán nem hatott rá.

– Velem nem tennél ilyet – mondta Granger.

– Nem tennék?

– Nem. Épp most állapítottuk meg, hogy igazán erős jellemű vagy.

– Hazudtam. Egy hitvány, kétszínű, gyáva alak vagyok.

– Ezt talán el is hittem volna, ha az elmúlt évek során nem szolgáltál volna bizonyítékokkal az ellenkezőjére.

– Milyen bizonyítékot? Mindent tagadok.

– Te vagy Tonks kedvence, és nem azért, mert menekülsz a rosszfiúk elől.

– Én vagyok a kedvence? Tss. Ezt ő mondta neked?

– Lupin.

– Baromság – mondta Draco, bár inkább örült neki.

Granger egyetlen ujját a férfi kezére nyomta, és arról a bizonyos súlyponttól leeresztette a varázsló karján.

– Gondolom, ez a kimondhatatlanul értékes ajándék azt jelentheti, hogy a Talfrynról szóló nyomom eljutatott valahová?

– Igen. Tudjuk, hol van.

– Add át neki üdvözletemet, amikor behozod. Mi lesz a nunduval?

– Néhány magizoológus csatlakozik hozzánk a rajtaütésen. Ők fogják felmérni a fenevadat, és eldönteni, hogy mit tegyünk vele.

Granger bólintott. Aztán a figyelme ismét a faragott dobozban lévő kötetre terelődött. Draco látta az udvarias, visszafogott türelmetlenséget a tartásában, abban, ahogy a copfja végét tekergette.

– Magatokra hagylak titeket, jó? – mondta Draco.

Granger egy pillantást vetett rá, de a lány mosolyt villantott rá.

– Küld üzenetet, ha legközelebb Larsennel találkozol – mondta Draco. – Még nem végeztem vele.

– Értettem.

– És ha váratlanul felbukkanna, bármilyen váratlan, véletlen találkozás, aktiváld a vészjelzőt. Három fordulat a gyűrűn.

Granger elszakította a figyelmét a könyvről, hogy meglepetten nézzen rá.
– Tényleg?

– Igen.

– Még akkor is, ha összefutok vele, amikor kiugrom tejért?

Draco felemelte a kezét, hogy ott megállítsa.
– Először is, évente egyszer sikerül kiugranod tejért…

– Hé!

– … másodszor, igen, főleg egy ilyen hirtelen jött találkozás esetén. Nem bízom benne. Nem okkudált egy varázsló egy egész beszélgetésen át, hacsak nem rejteget valami fontosat.

– Jól van, jól van – mondta Granger. – Az, hogy teljes auror-felszerelésben hoppanálsz a Tescóba, amúgy is borzasztóan mulatságos lenne végignézni…

A lány az ajtóhoz kísérte, és nekitámaszkodott a keretnek, miközben Draco a pálcáját készítette elő a dehoppanáláshoz. Egy búcsúpillantásból kettős pillantás lett, mert Granger, lazán keresztbe tett karokkal, meleg szemekkel, az ajkán egy mosoly emlékével, majdnem úgy nézett ki, mintha tényleg kedvelné a férfit.

– Még egyszer köszönöm – szólalt meg a lány. – A könyvet.

– Jóvátétel – vonta meg a vállát Draco.

– Igazságos és méltányos jóvátétel az okozott kárért.

– A fejet megtartom a következő alkalomra.

Granger felnevetett.
– Inkább legyen az a csokor.

– Rendben.

– Viszlát, Malfoy.

Az általános könnyedség kísérte mindig is a dehoppanálását, nem igaz?

hozzászólások: 0