2. fejezet
Draco Malfoy, Zseniális Feltaláló

A Lumos varázslat ártalmatlanul oszlott szét Granger köntösén, de a döbbenete ennek ellenére nyilvánvaló volt.

– Ez szükségtelen volt – zihálta, kezét a mellére téve.

Draco komótosan haladt Granger irodája felé.

– Elhiheted, más átkok nem lennének ilyen barátságosak.

– Senki sem fog ok nélkül átkokat szórni rám – mondta Granger, és követte őt.

– Most nincs okuk rá, de ha a Nagy Áttörésed olyan jelentős, mint amilyennek Shacklebolt gondolja, és ha… ha… kitudódik, akkor… – Ismét felé fordult, a pálcáját felemelve.

A lány ezúttal résen volt, és kimondott egy protegót.

– Jobb – mondta Draco. – Hogy állsz az Imperius átokkal?

Granger mozdulatlanná vált, keze a pálcáját szorongatta.

– Ha a saját laboratóriumomban mondod rám, akkor Sanitatembe fojtalak, és élvezem az iróniát.

Draco a feje fölé pillantott. A Sanitatem minden egyes fiolája felemelkedett az asztalról, és a feje fölött lebegett. Valós helyzetben eltüntette volna azt a sok mindent, és két falon keresztül robbantaná át Grangert a pofátlanságáért. De ettől függetlenül, ez egy lenyűgöző nonverbális varázslat volt.

– Elismerem, hogy a kutatásod többé-kevésbé biztonságban van, fizikailag, a legtöbb varázsló betolakodótól – közölte Draco. A fiolák közben visszatelepültek a helyükre. – De mindez a fejedben él, és ezért kiolvasható vagy kínzással kiszedhető belőled, vagy bármelyik munkatársadból.

– Én vagyok a szóban forgó projekt kutatója. A munkatársaim öt egyetemi hallgatóból és nyolc végzős diákból állnak, akik a projekt körülbelül tizenöt százalékát ismerik, és mindez tizenhárom elmében szétszórva. Nem jelentenek nagy sebezhetőséget.

Draco kemény pillantást vetett rá.
– Akkor te magad vagy a sebezhető pont.

A lány, előre láthatóan, sértődötten nézett rá.

– Hogy állsz az okklumenciával? – kérdezte Draco. A kérdést természetesen egy barátságos kis legilimencia kísérte.

Draco tisztán láthatta, hogy Granger ebben a pillanatban hogyan érzékeli őt - magas, arrogáns selyemfiú, jó hajjal -, majd a lány mentálisan kiütötte őt a fejéből.

Egy ujját a homloka közepére szorította… ettől a boszorkánytól zsibbadt az agya. Eközben Granger a fizikai síkon úgy nézett ki, mintha legszívesebben pofon vágná a férfit. Hát ez nem egy kedves visszautalás lett volna az iskolás éveikre?

– Azt hittem, a laboratóriumomat értékeljük, nem engem – mondta Granger, és a szemeit villogtatta a férfira.

– A kockázati lehetőségeket értékeljük – közölte Draco. – És gyorsan kiderül, hogy te jelentős kockázat vagy. Az otthonod mennyire őrzött?

– Mérsékelten. Meg tudom erősíteni.

– Megerősítem – szólalt meg Draco. – Hogyan utazol?

– Hop-por, hoppanálás…

– Azok követhetőek, tudod jól. Seprű?

– Utálok repülni – mondta Granger.

Draco hősies erőfeszítést tett, hogy ne görbítse le az ajkát. Milyen szörnyű helyzetbe került. Milyen szörnyű dolog gyűlölni a repülést. Micsoda szomorú megkerülése a varázslói lét egyik legnagyobb örömének. Granger egészen és menthetetlenül lejjebb került a képzeletbeli ranglétráján.

– Mióta követhető a hoppanálás a nyomkövetőkön kívül? – kérdezte Granger.

– Ez szigorúan titkos – mondta Draco, most már Granger irodájából. Átlapozta a különböző papír- és könyvhalmokat, és megint csak azzal a rendkívül sajátos, teljesen érthetetlen mugli szakzsargonnal találkozott, nyomuk sem volt újabb fejleményeknek, feljegyzéseknek, nyilvántartásoknak vagy bármi hasznosnak, ami Granger értékes felfedezéséhez vezethette volna.

Az irodában volt még egy számítógép, amelyet Draco lemondó bosszúsággal szemlélt. Milyen ostoba, hogy egy olyan készülékkel bénázik, amelyet valószínűleg bármelyik utcáról jött mugli képes lenne kezelni. Talán el kellett volna rabolnia a portást a kapunál, és bevinnie, hogy segítsen, mindezt a titoktartási törvény ellenére.

Fenyegetően bámult a számítógépre várva, hogy az bevallja a bűneit, de az csak imbolygó vonalakat kínált neki.

Miközben Draco szaglászott, fürkészett és érdekes, árulkodó mágikus jelek után kutatott az iroda többi részében, Granger levetette a gyógyítói köpenyét, és belehuppant a székbe, amelyet Draco az előző látogatásakor foglalt el. A lány leplezetlenül, fáradtan sóhajtott fel.

Draco rápillantott. A boszorkány megint mugli ruhát viselt a köpeny alatt. Ezúttal egy hosszú ujjú felsőt és valami nadrágot, ami aligha érdemelte ki ezt a nevet, inkább átlátszatlan fekete harisnyára hasonlító dolog volt. Vajon a mugli szabványok szerint ez tisztességes, formális öltözék volt? Megdöbbentő. Pontosan látta a lány vádlijának körvonalait és a térdének pontos formáját.

Nem időzött azonban túl sokáig a mugli divat gyarlóságain merengve, hiszen maga a boszorkány is aggodalomra adott okot. Most már látta, milyen vékony a lány, hogy a kulcscsontjai árnyékot vetnek, a nyaka túl kecsesnek tűnt ahhoz, hogy a fejére tűzött hajtömeget elbírja. Sápadtnak, nyúzottnak és általánosságban túlhajtottnak tűnt.

– Milyen a napirended, Granger? – kérdezte meg Draco, mintha az utazási szokásairól szóló kérdezősködését folytatta volna, de valójában azt akarta megérteni, hogy ez a nő pontosan mit is csinál magával nap mint nap.

Granger általában készenlétben tartotta a napirendjét – színkódokkal és órára pontosan megtervezve. Meglengette a pálcáját az íróasztala irányába, a napirend odalibbent Dracóhoz, és a kezébe tette magát. A pálcáját tollként használva Draco köröket rajzolt azokhoz az időpontokhoz, amikor a lány mozogni fog a helyek között, és amikor a legsebezhetőbb lesz egy támadás esetén.

És ezekből sok volt: a nő mindenhol ott volt, és mindent csinált. Voltak dedikált laboratóriumi órái, klinikai időpontok, tanórái, önkéntes munkája iszonyatos mennyiségű Jó Ügyért, korrepetálások, mentorálások, gyógyítás a Szent Mungóban és egy helyi mugli rendelőnek tűnő helyen, kéthetente egy kocsmaest Potterrel és barátaival, kollégiumi vacsorák, valami jóga nevű dolog hajnali szentségtelen órákban, valami – Csámpás állatorvos – nevű dolog, ami háromhavonta ismétlődött, és aztán alkalmi napok, itt-ott, amelyeket csak csillaggal jelöltek.

– Mik ezek? – kérdezte Draco, és az egyik csillaggal jelölt tömbre mutatott.

– … ünnepek – mondta Granger.

– Az okklumenciád talán rendben van, de a hazudozásod az egyáltalán nincs.

– Ezek szabadnapok. – Granger fintorogni kezdett. – És nem fogok több részletet elárulni a magánéletemről, mint amennyit már megtettem, köszönöm.

Draco ejtette a témát és a napirendet is vissza az asztalára. A túlterheltség nem is volt a megfelelő szó Grangerre: kimerült, vagy talán kiszipolyozott. Draco felidézett valami homályos pletykát, miszerint a fiatal Granger a roxforti éveik alatt kapott egy időnyerőt, hogy több órát sűrítsen be az iskolai napjaiba. Potter és Weasley gyorsan elhessegette ezt a kis aurori ebédszüneti fecsegést.

Az előtte álló, túlbuzgó, túlteljesítő, túlfáradt boszorkányt elnézve Draco inkább hajlott arra, hogy elhiggye a mesét.

Folytatta a keresést, bár kételkedett abban, hogy sok mindent találna még. Az iroda hátsó falát különböző méretű keretek borították, bizonyítványok, oklevelek, kitüntetések…

– Szép kollázs – szólalt meg Draco.

Granger egy fürkészőpillantást vetett rá. Nos, ő, Malfoy viccesnek tartotta magát, még ha Granger nem is.

A kollázs arról tájékoztatta Dracót, hogy Grangernek nem egészen tizenkét doktori címe van, de a mugli és varázslói diplomák kombinációja valószínűleg megközelítette ezt a számot. A mugli diplomák megint csak rejtélyesek voltak, olyan mugli egyetemek adták őket, amelyekről nem hallott: alapdiploma biogyógyászatból, mesterdiploma mikrobiológiából és immunológiából, közös doktori cím onkológiából, valami kisebb bizonyítvány genetikából. Legalább a gyógyítói pecsétet felismerte (Cambridge, varázslatos betegségekre specializálódott). Egyéb mágikus képesítéseit egy mesterképzés volt átváltoztatástanból (Edinburgh; egy korábbi diploma, valószínűleg közvetlenül a háború után) és egy szakosodott tanulmány a gyógyításból (vérmágia) a Sorbonneon.

Egyéb bizonyítványok és képesítések sorozata egészítette ki Granger képzettségi életművét. Egy alacsony polcon lévő dobozból előkerült néhány poros, régebbi képkeret. Az, amiről a ragyogó Roxfortos korszakából ismerte – a rekordokat döntögető RBF-ek, az abszurd mennyiségű RAVASZ-ok – nem érdemeltek helyet a felnőttkori eredményei falán. Kiszúrta a Merlin-rend arany fokozatú kitüntetését. Potternek is volt hasonló, büszkén lógott a fülkéje falán, de Grangernél úgy látszik, nem volt helye.

Granger kimentette magát, hogy teát főzzön, és az udvariasság közepesen nehéznek tűnő verbalitásával megkérdezte, kér-e egy csészével. Draco nemet mondott. Granger megkönnyebbültnek tűnt.

Miután a lány elment, Draco, pragmatikus és sunyi ember lévén, kihasználta a pillanatot, és néhány diszkrét nyomkövető varázslatot vetett néhány személyes tárgyára: az íróasztal alatti edzőcipőre, hajtűkre (azok a vackok mindenütt ott voltak), egy félig kész bögre teára. Átfutotta az íróasztalán lévő papírokat, de semmi érdekeset nem talált (konferencia-meghívók, mugli ösztöndíjpályázatok eredményei, jegyzetek a diákoktól; haszontalan kacat).

A számítógép apró fütyülésszerű hangot adott ki. Draco odafordult hozzá. Sötét felülete és kacskaringós vonalai hívogatták, hogy megérintse, és elektrosokkban haljon meg.

Ekkor Draco sóhajtott, és azt mondta:
– Várj!

– Mi az? – kérdezte Granger, aki éppen akkor lépett be újra a szobába.

– Ez az egész hely annyira mugli, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, de hogy működnek ezek a számítógépek? Egy varázslattal kezelt épületben vagyunk.

– Ó, az – mondta Granger. A lány tett valamit, amit Draco feltételezése szerint egy laza vállrándításnak szánt (nem volt túl laza). – Megtaláltam a módját, hogy megkerüljem a problémát.

– Hogyan?

– Módszerekkel – felelte Granger.

– Milyen módszerekkel? – kérdezte Draco.

A lány úgy bámult rá, mintha felmérné, hogy méltó-e erre a tudásra. A nyílt szemkontaktus láttán Draco nagy kísértést érzett, hogy újra megpróbálkozzon a legilimenciával. Ahogy a gondolat átfutott az agyán, a lány szeme elvesztette a csillogása egy részét: okklumenciát használt.

– Találtam egy megoldást – válaszolt Granger egy újabb homályos mozdulattal. – Képtelen lennék csak tollal és pergamennel dolgozni; az egyenesen őskori. Nem is beszélve a több százezer számításról és vetületről, amit el kellett végeznem… Egyébként nem kell ezzel foglalkoznod. Biztosíthatlak, hogy semmi veszélyes nincs benne.

Draco közelebb lépett a számítógéphez, és megfigyelte a különböző kütyüket, amelyeket hosszú, sima szálak kötöttek össze a perifériájával. Csak néhány dolog nem volt csatlakoztatva a főszervhez (ahogy ő nevezte az izzó dobozos részt), köztük három kisebb-nagyobb fémkorong, amelyek a dolog köré állítottak.

Valójában inkább úgy, ahogyan egy peremet fel lehetne állítani. Hogy a dolgokat bent vagy kint tartsa.

Elsétált a laboratóriumban lévő számítógépek gyűjteményéhez, Granger pedig valamiféle udvarias kíváncsisággal követte.

Ott is ott voltak a fémből készült korongok: ezúttal hat darab, amelyek egy szaggatott kört alkottak.

– Én óvatosan bánnék azokkal – mondta Granger.

Draco, akinek a keze az egyik korong fölött lebegett, visszahúzódott.

– Nem veszélyes, de nem fog tetszeni az érzés. – A lány mellé lépett, és felemelte az egyiket. – Anti-mágikus erőtérnek hívom, jobb kifejezés híján. Meglehetősen nagy kihívás létrehozni, de a céljaimat szolgálja.

Draco bámult rá. A mágia blokkolása trükkös dolog volt, egy olyan dolog, amit többnyire abszurd elméleti viták közé szorítottak. Az a maroknyi mágiát gátló ereklye, amiről hallott, távoli legendák közé tartozott, amelyek az idő múlását követően el is vesztek. És mégis…

– Az ötletet a kávézókban és a repülőtereken található wifi hotspotokból vettem, csakhogy ez persze az ellenkezője – mondta Granger. Aztán, látva a férfi arckifejezéséből, hogy ezzel semmit sem magyaráz, azt mondta: – Mindegy.

– Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ezek legálisak – közölte Draco, miközben a korongokat nézte.

– Jobb, ha jelentesz engem Shackleboltnak – szólalt meg Granger.

A lány tekintete találkozott a férfiéval, barátságtalanul, félelem nélkül. Draco úgy döntött, hogy Granger elég tökös, talán Tonks-szal vetekedhetne.

Egy terv kezdetei csíráztak a fejében.

– Szükségem van egy másolatra a beosztásodról – szólt, és visszament Granger irodájába.

Egy gyors Duplicatus megoldotta a dolgot, egy proteusz bűbájjal párosítva, hogy a lány verziójában bekövetkezett változások az övén is tükröződjenek.

– Rendben. Elkészítek egy takaros kis jelentést néhány javaslattal, hogy biztosítsam Granger gyógyító további biztonságát és jólétét – mondta Draco, és néhány jegyzetet firkantott. – Azt is megnézem, mit tehetek, hogy megnyugtassam Shackleboltot, hogy nem fognak holnap megölni, és nem kell napi szinten a felügyelődnek lennem.

– Ez minden fél számára megkönnyebbülés – szólt közbe Granger.

– Figyeld a baglyomat, néhány nap múlva megkapod. Továbbá, kérlek, ne adj neki többé szirupos süteményt: engedetlen lesz tőle.

– Értettem – bólintott Granger, és csak kissé szégyenkezett. – Akkor vége a vizsgának?

– Igen.

– Végre – sóhajtott fel Granger. Aztán, mivel normális, kiegyensúlyozott egyéniség volt, leült az íróasztalához, hogy tovább dolgozzon.

Draco látta, hogy ő mindenféleképpen megszűnt létezni, és úgy döntött, hogy minden további ceremónia nélkül kikíséri magát.

– Vigyázz a csempére közvetlenül az ajtó előtt, futóhomok-átok – mondta Granger szórakozottan. – Azért van ott, hogy kifelé menet elkapja a rosszfiúkat.

– Láttam, Granger.

– Hát persze, hogy láttad.


***

Ezután néhány szóváltás következett Shacklebolttal, amelynek során Draco felvázolta a tervét, és meggyőzte a minisztert, hogy ez a helyes megközelítés, és más megközelítés nem is lenne megfelelő, mert a megbízó nem igazán lenne együttműködő.

Draco csendes pillanatokban tanulmányozta Granger beosztását, és a csillaggal jelzett szünnapokfelett töprengett. Az első gondolata az volt, hogy a napok valami magánéleti dolog személyes jelzői. Túlságosan szétszórtak voltak ahhoz, hogy a menstruációjára emlékeztessék. A mintázat sem jelzett holdtöltét – jó tudni, hogy Granger nem volt titkos vérfarkas.

Talán valami romantikus találka dátumai? Ezért nem jelölte meg a részletekkel? Granger szexuális menetrendjét nézte? Tényleg egész napokat vett ki? Draco úgy érezte, hogy kezet kellene ráznia az ezért felelős emberrel.

Lopakodva megnézte az Aurori Hivatal szabadnap-kérések könyvét is, és sem Weasley patkány, sem Potter közelgő szabadságával nem esett egybe. A rejtély továbbra is fennállt.

Draco néhány napot azzal töltött, hogy tervének kulcsfontosságú elemén bütykölt. És a – bütykölés – alatt természetesen azt értjük, hogy ősi varázslatokkal babrált, amelyeket jobb, ha érintetlenül hagyunk.

***

– Az ajánlások – közölte Draco, és egy pergamentekercset csapott Granger asztalára. – Eléggé standard dolgok meglehetősen nyilvánvaló sebezhetőségekre. Átnézettem őket Shacklebolttal. Beleegyezett, hogy visszavonja a védelmi kérelmet, ha teljesíted ezeket.

Granger letekerte a pergament, és megállapította, hogy a padlóig ér. Lassan pislogott rá.
– Van valami, amire az időspórolás érdekében külön fel szeretnéd hívni a figyelmemet?

– Igen – mondta Draco. – Ötvenhatos tétel.

Granger végigfutott a listán a kérdéses sorig.
– A megbízónak bele kell egyeznie, hogy a projekt befejezéséig mindig viseli a gyűrűt.

– Ez az – helyeselt Draco.

– Milyen gyűrűt? – kérdezte Granger.

– Ezt – válaszolta Draco, és egy gyűrűt dobott felé. A kis ezüstkarika a pergamenre landolt, egyszer megpördült, és mozdulatlan maradt. – Nem érdekel, hogy Imperius és Veritaserum elleni állóképességre, vagy személyvédelmi varázslatokra, vagy haladó okklumenciára oktassalak, vagy fizikai önvédelemre tanítsalak, isten ments. Úgy nézel ki egyébként is, mint aki az ütéseivel legfeljebb egy szúnyogot tudna leüttni. És persze szerintem te sem akarod elviselni ezeket a dolgokat.

– Helyes – mondta Granger, gyanakvó tekintete a gyűrűről Dracóra vándorolt.

– Én sem akarok őrködni az ajtódban, mint valami megdicsőült testőr, és várni, hogy bekövetkezzen az, amire Shacklebolt számít.

– Igen – szólt Granger lelkesen. – Folytasd csak.

– Tehát bemutattam Shackleboltnak ezt a lehetőséget, ami lehetővé teszi, hogy lényegében riasszon engem, ha bármi történne veled, és azonnal hozzád hoppanáljak. Így jobb hasznát tudom venni az időmnek, te pedig zavartalanul folytathatod az egyébként is aggasztóan zsúfolt programodat.

Draco várta, hogy megdicsérjék e zseniális megoldás egyszerű eleganciájáért. Ehelyett Granger a pálcájával a gyűrűre bökött.

– Nem fog megölni téged – mondta Draco.

Granger komolyan nézett a szemébe.

– Az információim bevallom, meglehetősen gyérek rólad, de láttam az általad kiosztott legutóbbi ékszer hatását, és az riasztó volt. Meg kell bocsátanod, ha ezt nem teszem fel azonnal. Szeretném kielemezni.

Áh, igen. A Katie Bell incidens. Ha Dracónak lennének érzései, akkor valószínűleg kicsit bántotta volna a bizalmatlanságnak ez a megnyilvánulása, amely egy idióta fiú tetteiből eredt, akit az évszázad legsötétebb varázslója manipulált másfél évtizeddel ezelőtt. De nem volt, így a dolog vitatható.

– Örömmel látom, hogy van némi létfenntartási ösztönöd – szólalt meg Draco. A gyűrű felé intett a kezével. – Elemezd ki.

Granger néhány felfedő varázsigét mondott, amitől a gyűrű lassan forgó, áttetsző bűbájjal izzott fel.

– Szóval… mi ez az egész?

– Elmondanám, de ez inkább elrontaná a mókát, nem igaz? Mondd el te! – kérte Draco. És ezzel laza pózba helyezkedve hátradőlt a székében. Most rajta volt a sor, hogy végignézze, ahogy a lány kibogoz valamit.

Némi ügyességgel vizsgálta meg a varázslatokat, gyorsan kiválogatva a kritikusabbakat. Draco feltételezte, hogy a diagnosztikai mágia könnyen megy neki gyógyítóként.

Felsorolta a megállapításait.

– Egy helymeghatározó bűbáj, különféle védő rúnák, ez viszont elgondolkodtató: egy vészjelző, szívritmusmérő…

Most megrándult az ajka.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Draco.

– Feltaláltál egy varázsló FitBitet.

– Tessék?

Hacsak nem értette félre, Granger arra célzott, hogy az ő kivételes alkotása egy mugli dolog utánzata? Micsoda?

– Nem érdekes. Mi ez a befejezetlen összevisszaság itt? – kérdezte Granger, miközben pálcájával egy kísértetiesen zöld aritmetikai számításokból álló csomóhoz tartotta a kezét.

Draco érezte, hogy kitágul az orrlyuka: ez a befejezetlen rendetlenség sok frusztráló munkaóra eredménye volt.

– Még nem jutottam el odáig, hogy befejezzem.

– Mit is akartál vele?

– Zsupszkulcs. Azokra a pillanatokra, amikor nem tudsz hoppanálni vagy ha csapdába esnél egy hoppanásgátló helyen. Még nem számoltam ki ezeket számításokat.

Granger enyhén lenyűgözöttnek tűnt. Draco feltételezte, hogy öt naponta a nemzet legnagyobb varázslóagyai veszik körül, és neki örülnie kellene, hogy a lányt enyhén lenyűgözi egy egyszerű auror csekély alkotása...

– Egy igény szerinti zsupszkulcs nem lenne semmi – szólalt meg Granger.

– A portus egy bűbájos bűbáj, egy púp a hátamon – mondta Draco, és igyekezett inkább rezignáltnak, mint mogorvának hangzani.

– Gondoltál már arra, hogy több ilyen gyűrűt készíts? Ezeket könnyen pénzzé tehetnéd – folytatta Granger, miközben magasba tartotta a gyűrűt.

– Úgy nézek ki, mint akinek pénzre van szüksége? – kérdezte Draco.

Granger egyenesen rámeredt. A háta kiegyenesedett. Veszélyesen közel jártak ahhoz, hogy civilizált beszélgetésbe torkolljon, és úgy tűnt, elfelejtette, kivel beszélget. Válasz helyett szipogott egyet.

– Különben is, nem tudom tömegesen gyártani a gyűrűt.

– Igaz. – Granger a tenyerében mérlegelte a gyűrűt. – Mert ez nem csak valami csecsebecse, amire néhány csinos bűbájt teszel.

– Nem.

– Ez egy lelet.

– Valóban.

– Családi örökség, ha megkockáztatnám a találgatást.

– Igen.

Természetesen észrevette a rejtőzködő bűbájt, amely a gyűrűt egyszerű ezüst karikának tüntette fel. Most megkocogtatta a pálcáját, hogy felfedje a gyűrű valódi külsejét - egy díszes ezüst uroborosz, amely folyton a saját farkába harap. A belsejében pedig a családi mottó: Sanctimonia Vincet Semper. A tisztaság mindig győzni fog.

– Biztos vagy benne, hogy ez a gyűrű nem próbálja meg azonnal amputálni az ujjam? Elvégre nem vagyok tisztavérű – mondta Granger.

Draco úgy érezte, hogy Granger irodájában meglehetősen hirtelen csökkent a hőmérséklet.

– Láttad a sötét mágia jelét? – kérdezte Draco. Túl gyorsan… védekezően hangzott, szinte harsogta.

– Ha volt is sötét mágia, az már eltűnt – mondta Granger.

Újra megkocogtatta a gyűrűt, és visszaváltoztatta a sima ezüst karikát. Elgondolkodva nézett.

– Szükségem lesz egy kis időre, hogy átnézzem ezt a rendkívül átfogó ajánlólistádat – közölte hosszasan.

– Használd ki a szükséges időt – mondta Draco. – De tudd, hogy vagy ez az alternatív, vagy Shacklebolt tábori ágyat állít fel nekem itt, hogy a laboratóriumodban éjszakázhassak.

A lány szemügyre vette a férfit, aztán úgy tűnt, úgy döntött, hogy a varázsló biztosan viccelt.

– Különösen az ötvenhatos tételen kell gondolkodnom. Addig is vissza akarod kapni a gyűrűt?

– Tartsd meg – mondta Draco. – A barátaid elemezzék ki, nem úgy van, hogy az egyik Weasley fivér ért az ilyesmihez? És ha már teljesen eloszlattad a kételyeidet, küldj nekem baglyot, és folytathatjuk az életünket.

Granger felélénkült, mintha az, hogy egy Draco alakú kullancs nélkül folytathassa az életét, a legkedvesebb remény, amit csak felajánlhatott volna neki.

– Úgy lesz – egyezett bele a lány.

Két diákja, furcsa fehér köpenybe és védőszemüvegbe öltözve kopogtatott az ajtón, izgatottan, hogy valami új fejleményt osszanak meg a kedves Granger professzorral.

Draco felállt, hogy távozzon, miközben Granger felvette a saját fehér köpenyét, hogy csatlakozzon a diákokhoz a laboratóriumban. Az arcán kínos, ellentmondásos kifejezés ült.

Draco, aki sosem szokta megkönnyíteni a dolgokat, csak felvonta a szemöldökét.

– Azt hiszem, meg akarom köszönni, amiért egyedül dolgoztál ezen. Nem igazán igyekeztem, hogy megoldást találjak Shacklebolt kérésére. A gyűrű jó ötlet.

– Szerintem máshol bőven megállod a helyed – mondta Draco.

Elment, a lány mormogott valamit, ami búcsúzás is lehetett volna.

hozzászólások: 0