19. fejezet
A nundu / Kemény idők Draco Malfoy számára

Draco jól érezte magát. Négy másik aurorral együtt egy széleskörű hoppanálásgátlót állítottak fel fél kilométerre az erődtől, amelynek középpontjában egy régi rom állt. A csapatát az őket kísérő magizoológusok tájékoztatták a nundu veszélyeiről – a halálos mérgéről, amelynek nincs ismert ellenszere, az agresszivitásáról, a gonosz lány mozgékonyságáról.

Az auroroknak a gonosz varázslókkal kellett foglalkozniuk, a magizoológusoknak pedig a fenevaddal.

Draco jelére megkezdték lopakodó támadásukat az erőd ellen. A magizoológusok jól képzett csapatot alkottak, akik utasításaik szerint, jóval a kiábrándult aurorok mögött maradtak.

Két félig alvó őrszemet elkábítottak, elnémítottak és bilincsekkel mozgásképtelenné tették őket. Ezután az aurorok bevonultak a tulajdonképpeni erődbe, miután Draco megszabadította az ajtót az őrvarázslatoktól, Buckley pedig elintézte a meglehetősen bonyolult mágikus zárszerkezetet.

– Német gyártmány – motyogta Buckley bocsánatkérésképpen, amiért ilyen sokáig tartott.

Most gyengén megvilágított folyosókon haladtak előre, amelyek hemzsegtek a rosszul elvégzett védővarázslatokról. Draco gondoskodott az utóbbiról, miközben Buckley felemelte a pálcáját és egy felderítő varázslatot használt. Előttük két másik őrt jelzett a bűbáj, akikért Goggin és az ifjú Humphreys osont előre, hogy elintézzék őket.

Egy őrszobára bukkantak, amelyben egy rakás rozoga bútort és új hálózsákot találtak, valamit állott ételt és halomszámra halmozott ballisztikus fecskendőket, amelyek oly fontosnak bizonyultak Talfryn felkutatásában.

Két auror őrködött, miközben Draco és a többiek bekísérték a magizoológusokat, akik megvizsgálták a fecskendőket és azok tartalmát. Arra a következtetésre jutottak, hogy etorfin-hidroklorid volt bennük, amit egy mugli opioid.

– Nagyon erős – mondta a legidősebb magizoológus, egy Ridgewell nevű boszorkány. – A muglik orrszarvúak elpusztítására használják. Egy spricc ebből fél perc alatt megállítja az emberi szívet.

– A mindenit, itt két tucat orrszarvúhoz is elegendő van – szólt a fiatalabb társa.

– Vagy egy nagyon nagy nunduhoz.

Az egyik sötét sarokban felfedeztek egy kis nyílpuskákból álló rejtekhelyet. Rövid tanácskozás után a két magizoológus felszerelte magát velük:

– Van saját nyugtatónk is – közölte Ridgewell –, de tudjuk, hogy ezek működni fognak, ha a mieink nem.

– Várjatok itt! – szólalt meg Draco, miközben kinyitotta a következő folyosó ajtaját. – Mi megyünk előre és megtisztítjuk az utat. És mi ez az átkozott szag? Ez…

Ridgewell beleszimatolt a levegőbe, úgy nézett ki, mint egy angol szetter, aki éppen mutogatni készül. Valami bűzös, szúrós szag szivárgott a szobába.

– Ez a nundu lesz – közölte Ridgewell. – Hím, a szagpotenciája alapján ítélve. Ha észreveszed, ne nézz a szemébe, lassan mozogj, és gyere vissza hozzánk. Nem vagyok benne biztos, hogy a kiábrándítás működik a mágikus macskaféléknél.

Draco, akit inkább Talfryn érdekelt, mint a nundu, Buckley és Humphreys kíséretében indult el, Goggin pedig a hátukat fedezte a folyosón. Fernsby maradt, hogy megvédje a magizoológusokat.

Ahogy haladtak előre az észlelővarázslataik három további, közeli emberi jelenlétet jeleztek az erődben, valamint valami mást, ami az előttük lévő méteres sziklafal mögött lehetett. És alattuk…

– Valami nagy – mondta Humphreys, a pálcáját a füléhez tartva, miközben letérdelt a földre. – És morgott is… vajon vacsoraidő van?

– Boldogan hagyom, hogy a magizook foglalkozzanak azzal a valamivel – borzongott meg Buckley.

Egy őrjöngő kiáltás hallatszott odafentről. Az aurorok elég közel kúsztak, hogy hallják, amint valaki káromkodik.

– Nem tudok kibaszottul dehoppanálni – jött egy durva hang. – Próbáld meg te!

– Idióta – jött egy vontatott hang. Egy pillanatnyi csend következett, majd: – Én sem tudok.

– Bassza meg! – jött egy harmadik hang, Talfryné. – Hoppanálásgátló. Hangosítsd fel a rohadt riadót, te idióta! Invito seprű!

A kiábrándult aurorok egyfajta belső udvarba jutottak be. Goggin épp akkor egy kábítót küldött varázslóra, amikor az felemelte a pálcáját, hogy riadót fújjon. Egy seprű suhant el Draco mellett a sötétben. Incendióval csapott le rá, mire az Talfryn várakozó kezébe ért volna, már csak egy füstölgő bot volt.

– Itt vannak! – üvöltötte Talfryn, és egy félig összedőlt oszlop mögé húzódott a sarokba. –Finite incantatem! Finite incantatem! Hominem Revelio!

A varázslatokat annak a folyosónak az irányába szórta, ahonnan az aurorok előjöttek, remélve, hogy eltalál valakit, és megtörik a káprázat. Közben a kísérői csatlakoztak hozzá az oszlop mögött, és ugyanezt tették, arra kényszerítve az aurorokat, hogy védekező pozíciót foglaljanak el a törmelékhalmok mögött.

Talfryn a levegőbe lendítette a pálcáját, hogy beindítsa a behatoló riasztását. Ekkor az egyik mögöttük lévő szobából léptek hallatszottak, majd hirtelen két tucat varázsló nyüzsgött az udvaron.

– A francba – sziszegte Humphreys.

A dolgok most váltak érdekessé.

– Én balra megyek Gogginnal – mondta halkan Draco Humphreysnek és Buckleynak. – Ti ketten maradjatok itt, és tereljétek el a figyelmét. Vigyázzatok, hogy folyamatosan mozogjatok, nehogy leszúrjanak titeket!

Most, hogy erősen túlerőben voltak, nem lesz szép a harc. Ami kiváló volt, mert Draco inkább piszkosul szeretett küzdeni, kiábrándultan és a legilimencia bőkezű alkalmazásával. Goggin kiváló partner volt, az ír szíve miatt verekedős volt, és kereste az alkalmakat, hogy rendetlenkedjen.

Goggin kiábrándult alakja a háta mögött billegett, miközben Draco a Talfryn körül kialakuló, szedett-vedett embersor felé kanyarodott. Előrelépett, kábítókkal gyengítette a sorokat, míg Goggin utána takarított.

Amikor belefáradt a kábításba és a Petrificus Totalusba, Draco egy kis fűszert adott hozzá. Miután megfigyeléssel vagy legilimencia segítségével azonosította a jobb harcosokat, néhány mágikusan igényesebb köpönyegforgató ártást vetett be, amitől rövid ideig ezek az ellenfelek az aurorok oldalán harcoltak, amíg a kollégáik meg nem átkozták őket.

Buckley és Humphreys robbanó varázslatokkal ostromolta Talfryn védvonalát, és az ellenfelek figyelmét az udvar elülső részére irányították. Aguamentit permeteztek oda, ahol dolgok (vagy emberek) lángra kaptak, és nehéz gőzt csapott fel levegőben. Ez ideális volt Draco és Goggin számára, akiket még nehezebb volt észrevenni odabent.

Tovább haladtak Talfryn felé. Goggin Draco mögött jött, hogy elkábítson mindenkit, aki még rángatózott a társa elhaladása után is. A bilincsek kielégítő kattanásával biztosította az ellenséget.

Draco legilimenciája megmutatta neki az egyik férfi szándékát, aki egy oszlopot akart ledönteni abban a sarokba, ahol Buckley és Humphreys meghúzta magát. Az ismételt kábításoktól elfáradva Draco váltott – egy pálcacsapással az átkával a térdénél ütötte meg a varázslót. Aztán megvakította, majd elvágta az Achilles-ínját. Persze ez mind nem volt halálos intézkedés; Draco a szabályok szerint játszott. Többnyire.

Fokozatosan az ellenfeleik egyre nagyobb nyugalomra lettek figyelmesek a balszárnyukon, ahogy Draco és Goggin megindult, miközben Buckley és Humphreys barátságtalan átkok sorozatával ostromolta őket.

Egy szerencsétlen Finite Incantatem eltalálta Goggint, és leleplezte őt. Goggin azonnal újra kiábrándította magát, miközben Draco a nagydarab férfit egy tizenöt méterrel arrébb lévő helyre lebegtette, éppen mielőtt egy Bombarda felrobbant volna ott, ahol ő állt.

– Egészségünkre – suttogta Goggin torokhangon.

Folytatták az előrenyomulást. Kábítás, átok, Legilimens, Finite, kábítás, köpönyegforgató átok, Impedimenta, kitérés, vakítás, Legilimens, kábítás.

A számuk riasztóan csökkent, Talfryn megmaradt emberei most már maguk is kiábrándultak, Protegót rikoltozva, majd szétszóródtak az udvaron. Az aurorokon volt a sor, hogy tetszés szerint Finite Incantatemet lőjenek.

Az hoppanásgátló bűbáj kétélű kard volt. Draco nagyon szerette volna, ha Talfryn mellé tudna hoppanálni, és magával vihetné, de még csak az út kétharmadánál tartott.

Draco számításai szerint már csak négy ellenfél volt hátra, plusz Talfryn.

Buckleyt egy Finite érte, amely valahonnan Draco közeléből jött. Hirtelen a láthatóvá vált, és kénytelen volt sziklakupacok mögé kerülni, mielőtt egy barátságos kiábrándultsági varázslat, ami az udvar keleti oldaláról érkezett, ismét eltüntette őt a látóteréből: Humphreys volt.

Draco szisztematikusan felszántotta a Petrificus Totalusszal a földet a közelében, amíg el nem kapta a kiábrándult varázslót, aki Buckley-t eltalálta. Hárman maradtak.

– A te embered éppen láncért megy – kapkodta a levegőt Goggin.

Draco megpördült, hogy lássa, amint Talfryn egy ősi csigához kapcsolt, lógó láncra veti magát. A csigát egy nagy rácshoz csatlakoztatta, amely egy lyukat zárt el a földben.

– A francba! – káromkodott Draco.

Mindkét auror kétségbeesett, távolról célzott kábítót küldött Talfrynra. Valami csoda folytán Goggin a férfi lábát, Draco pedig a vállát találta el, de Talfryn már a karjait a lánc köré tekerte, és a kábított testének tehetetlensége lehúzta azt.

Csikorgó hang hallatszott, ahogy a rács kicsúszott a helyéről. Aztán dübörgő morgás rázta meg a talpuk alatt a köveket.

A Nundu kiugrott a földalatti börtönéből, és most már szabadon járt az udvaron. Bűzös szag kísérte, amely elég volt ahhoz, hogy a gyengébb gyomrú emberek öklendezzenek.

Az aurorok visszavonulót fújtak. Nem voltak felkészülve arra, hogy elbánjanak ezzel a fenevaddal. Draco hallotta maga mellett Goggin ziháló futását, ahogy a folyosó felé sprinteltek.

A nundu feléjük fordult.

Mint kiderült, a kiábrándítás nem hatott a mágikus macskafélékre. Draco feljegyezte ezt, hogy majd megmondja Ridgewellnek, ha elég sokáig él ahhoz, hogy újra beszélhessen vele. A fenevad követte a mozgásukat, akárcsak egy maroknyi más emberét is, akik számukra láthatatlan alakként mozogtak az udvaron.

Ahogy a nundu tekintete végigsiklott rajta, Draco életében először érezte, milyen érzés zsákmánynak lenni – a sárga tekintet bénítóan hatott. A lény mozdulatai olyan könnyedek és kanyargósak voltak, szinte hipnotikusak. Sebhelyes, mágiát taszító bőre, amely tele volt méregdrága tüskékkel, fodrozódott, ahogy lépkedett. Draco pálcáját olyan haszontalannak érezte a kezében, akár egy gallyat.

Ő és Goggin elhallgattak, és a földet nézték, ahogy Ridgewell tanította őket. Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit Draco valaha is csinált. Minden ösztöne azt súgta, hogy meneküljön, vagy lőjön egy Bombardát a lény arcába.

Hallotta, ahogy Goggin folyamatosan káromkodik, a bassza meg szavakat mormolja orra alatt.

A kijárathoz vezető folyosón dulakodás támadt. Talfryn két embere küzdött egymással, hogy a másik előtt átjusson. A nundu felugrott, két kecses ugrással átkelt az udvaron. A férfiak kiábrándultsága szertefoszlott, az egyiket összezúzta a lény súlya, a másikat lazán lefejezte az egyik mancsa, azonnal meghaltak. Az egyik feje úgy gurult Draco lábához, mint egy véres kvaff.

A folyosó túl kicsi volt ahhoz, hogy a nundu beléphessen. Visszafordította figyelmét az udvar felé, orrlyukai tágra nyíltak, a pofájából méreg csöpögött. Valamit szimatolt.

Talfryn egy másik, kiábrándult embere futásnak eredt. A harapás két véres félbe vágta, és rövid úton megölte.

Draco legjobb számításai szerint ő volt az utolsó Talfryn legénységéből. Most már csak az aurorok maradtak talpon.

A nundu visszafordította az orrát a szél felé. Megtalálta, amit eddig szimatolt: Talfryn elkábított testét.

Felkapta Talfrynt, és a levegőbe dobta, mint egy gyerekjátékszert. Zenés roppanással csapódott a falnak. Aztán a lény egy könnyed suhintással kizsigerelte, és enni kezdett.

Lassan, Talfryn felszürcsölt belsőségeinek nedves hangjai közepette Draco és Goggin elindultak a folyosó felé. Draco remélte, hogy a kiábrándult Buckley és Humphreys is ugyanezt teszi – semmi hirtelen mozdulat, semmi szemkontaktus, csak egy érdektelen sodródás a biztonság felé.

A nundu felemelte a fejét. Az udvar keleti része felé nézett.

Humphreys.

A lény valamiféle lusta várakozással sétált át a keleti sarok felé.

Draco nem hibáztathatta a fiatal aurort, amiért varázslatok robbanásszerű sorozatát vetette a szörny felé, ő is ugyanezt tette volna, ha sarokba szorítják. Valamit vágó átkot küldött az pofája felé, amit az egy tüsszentéssel hárította el, amely kétméteres körzetben szórta szét a mérget.

Draco felemelte a pálcáját. Goggin kiábrándult karja mellette ugyanezt tette.

– Confringo, olyan erősen, ahogy csak tudod – mondta Draco.

Azonos időzítéssel csapkodták felé a pálcájukat, amitől a varázslatuk összeforrt, és tűzgolyóként csapódott a fenevad oldalának. A varázslat a becsapódáskor felrobbant, és a fülük csengett. Humphreyst a robbanás ereje találta el, nekicsapódott egy falnak, és elvesztette a kiábrándultságát. Draco látta, ahogy a füstön keresztül odébb kúszik.

És a nundu? A robbanás oldalra lökte, de most talpra állt, és megrázta a sörényét, mintha csak egy játékos lökés lett volna, nem pedig egy halálos varázslat.

Figyelmének jelentős súlyát Draco és Goggin felé fordította.

– A francba – kiáltotta Goggin.

Felemelték a pálcájukat. A szörnyeteg felugrott. Goggin egy Bombardával a nyitott szájába csapott, ami egy pillanatnyi haladékot adott nekik, amikor az alig néhány méterre tőlük földet ért, és méregtől nedves köhögést csapott ki. Draco vakító átka következett, a szemére célozva, szinte közvetlen közelről.

Nem tett mást, csak lezárta az egyik szemet – és felbosszantotta a lényt.

Draco és Goggin hátracsúszott, miközben légköri nyomás suhogás töltötte be a levegőt.

A magizoológusok jöttek. Kikukucskáltak a folyosóról, ballisztikus fecskendőkkel és a saját nyugtatóikkal sorozták a fenevadat. Ilyen távolságból a fecskendők fele lepattant a Nundu bőréről.

Buckley csúnyán sántikálva vonszolta Humphreyst a biztonságos átjáró felé. Fernsby őrséget állt a magizook előtt, és Protegókkal sűrítette a levegőt, mielőtt kiugrott, hogy Buckley segítségére legyen.

Ridgewell egy csordányi apró, ugráló lényt varázsolt, amelyek a szörny körül táncoltak, és egy pillanatra elterelték a figyelmét, amíg az ki nem hányta a mérgét, és mind fel nem oszlottak. Ez elég időt nyert Draco és Goggin számára, hogy egy szikla mögé húzódjanak.

A nundu figyelme Humphreys és Buckley felé fordult.

Egy tucatnyi fecskendő ágyazódott be a vállába és a nyakába – egyelőre csekély eredménnyel. A magizoológusok egy fél döglött őzbakot hoztak be, nyugtatókkal megtömve, a lény felé lebegtetették. A lény félrelökte az őzet, mivel fogsága során megtanulta, hogy nem bízzon semmi más húsban, csak abban, amit maga ölt meg.

A magizoológusok inhalációs nyugtatókkal teli lövedékeket lőttek ki, amelyek a fenevad lábánál robbantak fel. Ez volt az utolsó utáni tervük, mivel az inhalálószer ugyanolyan veszélyes lett volna az aurorokra, mint a fenevadra. Draco és Goggin buborékfej-bűbájt vetettek egymásra, és távolabb tántorogtak.

A nundu sziszegve lépett át a liluló felhőn, és végre a lassulás jeleit mutatta, az egyik szemét becsukva, a szájából vér folyt, a vérében és a tüdejében nyugtatószer volt. A másik szemét a botladozó Humphreysre és Buckleyra szegezte, most mindkettőjüket Fernsby vonszolta.

Draco látta a farok suhintását és a hátsó végtagok leereszkedését, ami a közelgő támadást jelezte. A pálcáját a lánc és a csiga felé suhintotta, a láncot a nundu hátsó lába köré tekerte, éppen akkor, amikor az ugrott. Goggin csatlakozott hozzá, a pálcája recsegett az erőlködéstől, ahogy a puszta mágikus erővel hátrahúzták a láncot. A nundu hátratántorodott, a karmai mély vájatokat vájtak a sziklás talajba.

Az aurorok sérült hármasa a folyosó viszonylagos biztonságában rogyott össze, Draco és Goggin pedig ott maradt, hogy szembenézzenek a fenevaddal. A magizoológusok igyekeztek elterelni a lény figyelmét, megidéztek egy nőstény nundut (figyelmen kívül hagyta), több húst (félrecsapta), zsákmányállatokat (figyelmen kívül hagyt), egy ketrecet körülötte (darabokra zúzta), és végül annyi mozgásképtelenné tévő szert indítottak az irányába, ami tizenkét orrszarvút is lenyugtatott volna.

Draco most már elhitte a meséket, amelyek szerint egyetlen nundu egész falvakat irtott ki Kelet-Afrikában.

A nundu félig összeesett – a nyugtatók végre hatottak. A nyitott szeme homályos volt, a száját tátva lógatta, a lábai merevvé váltak. Az agyarait Draco és Goggin felé vetette, és forró méregáradat zúdult rájuk. Kitértek, és egy sziszegő, fekete-lila áradat választotta el őket egymástól.

Draco az álltat nyitott szemének oldalán állt. Egy újabb vakító átokkal célzott, éppen akkor, amikor a szörny felé fordította nehéz fejét, és ismét kivillantotta agyarait.

Szemen találta a fenevadat, aki pedig perzselő méreggel viszonozta a torkán.

A fájdalom sokkolta a szervezetét. Buborékfejű bűbája eltűnt. Lihegve kapkodta a levegőt, és tüdőnyi nyugtatóval teli levegőt szívott be.

Ahogy a nundu végül összeesett, Draco is összeesett.

***

Draco arra ébredt, hogy a fehér mennyezet suhant el felette, mintha ő vagy a mennyezet nagy sebességgel mozogna. Felemelt hangok és homályos szavak, valamint általános káosz hangjai hallatszottak. Futó lábak, csörgő eszközök, kerekek zúgása.

Aztán egy éles, parancsoló hang hallatszott. A hang valahogy megnyugtatta. Ez volt a hozzáértés, a rend hangja, és ez jó volt.

A teste már nem az ő teste volt, hanem egy olyan dolog, ami főként fájdalomból állt. Nem tudott sikítani.

A füle felfogta a szavakat, és továbbította őket zsibbadt agyának. Mérgezés. Légzési nehézségek. A rekeszizom bénulása. Halálos dózis.

Aztán távolról sikolyt hallott. De ez nem az övé volt… az anyjáé.

– Vigyétek ki! – mondta a Hozzáértés Hangja. – Majd akkor beszélek vele, ha neki itt az életét megmentettem.

***

Draco egy újabb fehér mennyezetre ébredt. Ezúttal nem suhant el lehetetlenül gyorsan. Ezt a fejleményt jó hírnek vette.

További jó hír: nem érzett fájdalmat. Valójában kiválóan érezte magát. Soha életében nem érezte magát még ilyen csodálatosan. Tele volt életerővel. Tele örömmel.

– Tele fájdalomcsillapítóval – szólt egy kedves hang. – Tele vagy velük, gyermekem. Ne próbálj meg felkelni! Hozom a gyógyítódat.

A kedves hang egy matrónaszerű boszorkányé volt, világoszöld Szent Mungo köpenyben. Egy ápolónő. Draco nézte, ahogy távozik, és kuncogott a látásában fellépő furcsa halszemhatáson, amely a nő fenekét viccesen nagyra növelte. Aztán pislogott, és a falak elkezdtek befelé szűkülni. Ha becsukta a szemét, kaleidoszkópokat látott. Egy narancssárga macska és egy nundu, egymásba kavarodva, koncentrikus spirálokban küzdöttek egymással, és így tovább, és így tovább.

Újra kinyitotta a szemét. A St. Mungóban volt. Életben volt. Nem kellene halottnak lennie?

– Meg kellett volna – szólt a Hozzáértés Hangja.

– Mindent kimondok, amit gondolok? – kérdezte Draco a plafonról alkotott mély filozofikus kíváncsisággal.

– Igen, és még legalább néhány óráig fogod is. Egy kis koktélt szedsz, ami befolyásolja a neurotranszmissziót. Ez volt az egyetlen módja, hogy kezeljük a fájdalmadat a beavatkozás alatt. Valószínűleg hallucinációkat fogsz tapasztalni – persze csak ha eddig még nem tapasztaltad.

Túl magadnak tűnt ez.

Draco egyfajta lassított mozdulattal elfordította a fejét, hogy megfigyelje a gyógyítót. Mélyzöld köpenye úszott a látóterébe. A szája egyenesre húzódott, de sötét szemét aggodalom melengette. Gyönyörű volt. A mögötte lévő fény vakító glóriává izzott. Mintha himnuszok hangját hallotta volna.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a nő.

– Határozottan csúcsszuperül – mondta Draco. – Te egy angyal vagy?

Az angyalgyógyító mindent megtett, hogy ne nevessen – ami angyali dolog volt, és csak még inkább bizonyította a titkos kilétét.

– Bízhatsz bennem – suttogta Draco. Megpróbálta megkocogtatni az orrát, de ehelyett a szemébe bökött. – Megtartom a titkodat.

Az angyalgyógyító nem válaszolt, egy táblázatot olvasott.

– Megoperáltak? – kérdezte Draco.

– Majd később beszélünk róla. Amikor már kialudtad ezt egy kicsit.

Valami a tekintélyelvűségében borzasztóan ismerős volt.

– Tudom, ki vagy te – kapkodta el a levegőt Draco.

– Az jó jel.

– Te vagy Hermione Granger.

– Így van. – A lány felállt. Köpenye zöld színfoltokban táncolt körülötte. – Anyád nagyon várja, hogy beengedjék. Azonnal hazajött Olaszországból, amint hírt adtunk róla. De azt akarom, hogy előbb aludj. Jobb szeretném, ha a szádat kordában tartanád, mielőtt találkozol vele. Rendben?

– Rendben – egyezett bele Draco.

– Kitűnő. Aludj egyet! Majd újra beszélünk, ha felébredtél.

Draco nagy erőfeszítéssel megpaskolta az ágyat.

– Csatlakozz hozzám! – kérte a varázsló.

– Nem.

– Miért nem? – kérdezte Draco hosszasan nyafogva.

– Mert nem tudod, mit beszélsz – világított rá Granger. A hangjában visszafogott szórakozás volt. – Remélem, a te érdekedben nem emlékszel majd erre.

Draco a rémület távoli borzongásával hallotta, hogy azt mondja:
– Meg akarlak csókolni.

– Nem, nem akarod.

– Gyere és ülj az ölembe!

– Menj aludni, Malfoy!

Granger most már távoli alak volt, ki-beolvadva a folyosó árnyékában. Becsukta maga mögött az ajtót.

A varázsló lehunyta a szemét. A nundu és a macska egyre csak folytatták örvénylő csatájukat, amíg el nem aludt.

***

Draco ismét felébredt. Valami az ablakon beeső napról árulta el neki, hogy másnap van.

Sajnos emlékezett a Grangerrel folytatott beszélgetés minden szavára.

Hol volt a nundu? Vajon eljön, és befejezi a munkát, hogy megölje őt?

A kedves nővér visszatért. Kicsit átcserélte Draco lepedőjét, majd egy erősen fenyőillatú pasztát kent a nyakára.

– Boszorkányfű?

– Vahlia. Ez segíteni fog a hegeken.

Az ápolónő néhány diagnosztikai varázslatot végzett rajta, és úgy tűnt, elégedett az eredménnyel.

– Mindent összevetve figyelemre méltóan jól van, Mr. Malfoy. Itt van az édesanyja. Van kedve találkozni vele? Nem kell, ha nem akarja.

Draco bólintott.

Néhány perccel később az anyja berohant, és vékony karjaiba ölelte. Rémisztően megrendültnek, sápadtnak és fáradtnak tűnt. Az ágy mellett ült, és hosszasan faggatta, hogy érzi magát, érzi-e a nyakát, kap-e levegőt, tud-e nyelni, tud-e nyelni, aludt-e, és így tovább, és így tovább, amíg Draco szája ki nem száradt, és vízért kellett kiáltania.

A varázsló megtudta, hogy a csapata vegyes sérülésekkel jutott ki az erődből, bár egyik sem volt olyan súlyos, mint az övé. Ez a harmadik napja a Szent Mungóban.

A nundu túlélte, és visszaszállították Tanzánia vadonjába. És a rosszfiúk? A fenevad véres bosszút állt Talfryn és társai ellen. Sokan meghaltak. Azok, akik túlélték az udvari mészárlást, bíróság elé álltak majd.

Narcissa megszorította Draco kezét. Könnyek csillogtak a szemében.
– De elég legyen róluk. Annyira… annyira örülök, hogy jól vagy. Majdnem elvesztettelek. Nem is tudom, mit tettem volna.

Narcissa megállt, és mély levegőt vett, hogy elnyomjon egy zokogást. Nem szeretett sírni.

– Rendbe fogok jönni, anya – bíztatta Draco.

Narcissa kiegyenesedett, és megtörölte a szemét.
– Ne légy ilyen könnyelmű! Majdnem… nem voltál jól. Majdnem meghaltál. A Granger lány – Granger gyógyító – nála volt az eszköz. Senki sem tudta, mit kell tennie. Annak a méregnek nincs ismert ellenszere. A legtöbb gyógyító azt sem tudta, mi az a nundu. Én sem tudtam, megjegyzem… nem értem mi ütött beléd, hogy egy ilyen lényt üldözz, azt sosem fogom megérteni. Olyan voltál, mintha halott lennél. De ő tudta mit kell tennie. Mugli dolgokat csinált, azt hiszem. Elvitt téged négy órára – egy egész gyászbeszédet írtam össze a fejemben –, és amikor visszajött, azt mondta, most már életben maradsz.

Draco megszorította az anyja kezét. Megpróbált humorral próbálkozni.
– Megírtad nekem a gyászbeszédet? Nagyon szeretném elolvasni.

Narcissa felszisszent. Felállt, és az ablakhoz sétált, háttal Dracónak. Vékony vállai megremegtek.

– Nem tudnál elvállalni egy irodai munkát? – kérdezte szipogva. – Abbahagyni ezt a szörnyű aurori munkát?

Kopogás hallatszott az ajtón.

Narcissa letörölte a könnyeit. Egyenes háttal, a szokásos szigorú arckifejezésével összeszedte magát, és elindult, hogy kinyissa.

Granger volt az. Ma nem a gyógyítói köpenyét viselte, hanem a professzori, mugli öltözékét. Megint egy olyan magas derekú szoknyát és selymes blúzt viselt.

– Ó… ööö, elnézést a zavarásért! – szabadkozott Granger. – Visszajöhetek később is.

Draco nem igazán látta, mi történt ezután – az anyja széttárt karokkal kirohant a folyosóra, és csak egy aouf-ot hallott Granger felől, ahogy – feltehetően – elég erősen megölelte.

Sírás hangja hallatszott. Néhány kínos vigasztaló szó. Aztán az anyja cipősarkai kattogva csattogtak a folyosón. A hangja a szokásosnál is rekedtesebb volt, és azt kérdezte, hol van a mosdó.

– Ööö… balra tőled. – Jött Granger hangja. – Nem, a másik balra.

Egy ajtó becsapódott. Aztán csend lett.

Granger bedugta a fejét Draco szobájába.
– És hogy vagyunk?

– Látványosan jobban, mint az anyám – mondta Draco.

– Eléggé nyomasztó napokon van túl. Meg volt győződve róla, hogy meg fogsz halni.

– Én is így tudtam.

– Az egyik kísérőmnek el kellett kábítania.

– Te elkábítottad az anyámat?

– Igen. Teljesen megőrült, amikor meglátott téged a hordágyon. Veszélyt jelentett magára és a kórházi személyzetre.

– Szörnyen sajnálom, hogy ezt végig kellett néznie.

Granger arckifejezése meglehetősen elvágyódóvá vált.
– Ez azt jelenti, hogy nagyon szeret téged. Szerencsés vagy, hogy ez így van.

– …Igaz.

Granger kissé tartózkodóan viselkedett, az ajtóban ácsorgott.

– Nem jössz be? – kérdezte Draco.

– Ó, ma nem vagyok szolgálatban. Csak beugrottam, hogy megnézzem, hogy vagy. Negyedóra múlva a Trinityben kell lennem.

– Tanítás?

– Vizsgáztatni. Egy PhD vizsga.

– Kedves leszel?

– Közvetlen arányban a jelölt szakdolgozatának erősségével. – Granger visszalépett a folyosóra, és végigpillantott rajta. – Küldjek valakit, aki megnézi az anyádat?

– Nem, hagyd, hogy összeszedje magát. Utálja a sírást, és irtózik a nyilvános szeretetnyilvánításoktól, és veled most mindkettőt megtette.

– Talán el kéne mennem, mielőtt visszajön – töprengett Granger. – Nem kell ilyen hamar újra átélnie az ölelés gyalázatát.

Draco egyetértett, volt azonban egy dolog, amivel négyszemközt akart foglalkozni, mielőtt Granger elmegy – az érzéstelenítés okozta idiotizmusa.

– Kölcsönkérhetném a pálcádat? – kérdezte.

– Minek?

– Én… sajnos… emlékszem a tegnapi dolgokra, amiket mondtam.

– Ó.

– Inkább elfeledtetném magam.

– Nincs önfeledtetés. Használhatsz lángnyelv whiskyt, mint mindenki más.

Kicsit pimasz volt néha Granger.

– Rendben – mondta Draco. – Akkor megyek a kocsmába, amilyen rohadt gyorsan csak lehet. Mikor mehetek?

Granger végül otthagyta az ajtóban álló helyét, hogy belépjen a szobába. Megvizsgálta a Draco ágya fölé különféle módon felrögzített vagy ott lebegő iratokat. Aztán egy sor diagnosztikai varázsigét mondott, amelyek a férfi mellkasa fölött zavaros, zöld sémákban világítottak.

– Őszintén szólva, akár holnap reggel is elbocsáthatnálak – mondta Granger. – De attól tartok, legalább két hétig nincs alkohol. Épp most éltél túl egy halálos mérget, kérlek, hagyd, hogy a szervezeted felépüljön, mielőtt újra kezdenéd az ivást.

– Még egy vajsört sem?

– Nem.

– De vannak dolgok, amiket el kell felejtenem.

– Nekem is. – Granger szája megrándult.

– A fenébe is – zsörtölődött Draco, miközben végigsimított az arcán.

– Mindig ez történik – szólalt meg Granger.

– Állandóan.

– Igen.

– Téged is állandóan angyalnak hívnak?

– Mindig.

– És meghívnak maguk mellé szundikálni?

– Rendszerint.

– És kérik, hogy az ölükbe ülj?

– Olyan gyakran, hogy már nem is veszem észre.

– Bassza meg! – morogta Draco, és újra átélte az emléket.

– Én most megyek – mondta Granger. A hangjában volt valami zúgás, az a fajta, ami azt jelezte, hogy a nevetés határán van.

Elment. Draco nem – ismétlem, nem – nézett a fenekére, miközben elment. Amennyire tudta, a koktél valamilyen elhúzódó nyoma arra késztette volna, hogy valami hülyeséget mondjon.

Rendben, így hát lopott egy pillantást, amikor a lány már jócskán kiment a szobából.

Narcissa visszatért, az orra bepúderezve, a szeme inkább csillogóvá varázsolva, mint vörössé.

– Ragyogó lány – mondta Grangerről. – Egészen zseniális. De mi a Merlin volt ma rajta?

Draco nem közölte vele, hogy inkább tetszett neki. Narcissa mára elég sok sokkhatást elszenvedett.

Végül meggyőződve arról, hogy egyetlen fia, az ő kincse, a szeme fénye, nem készül jobb létre, Narcissa visszavonult a kastélyba.

Draco másnap csatlakozott hozzá, és szinte megfulladt az anyja és az aggódó házimanók közös figyelmétől. A következő héten minden lépését – a barátok és jóakarók folyamatos áradata között – vagy egy manó, vagy Narcissa kísérte, aki vahlia kenőcsöt, helyreállító leveseket vagy meleg borogatásokat hozott. Az első néhány napban ízletes önfeledtségben sínylődött a gondozásuk alatt, aztán belefáradt, és gyógyulása hátralévő részében a kastély távoli részein bujkált.

Egy reggel, amikor Draco már elég társaságkedvelőnek érezte magát ahhoz, hogy csatlakozzon az anyjához reggelizni az ebédlőben, épp egy igazán lélegzetelállító virágdíszítés elkészítése közben talált rá. Mozgalmas volt: kolibri jácintok lobogása, rubinpiros pipacsok csillogása, halla indák tánca.

– Túltettél magadon, anyám – mondta Draco.

– Tetszik neked? Jól van. Remélem, neki is tetszik.

– Neki? – ismételte Draco.

Narcissa egy pillantást vetett a válla fölött, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy valóban a fia áll-e mögötte, és nem egy hülye idióta, aki bejelentés nélkül besurrant.
– Igen, ő. Granger gyógyító. Ki más?

– Biztos vagyok benne, hogy egyenesen imádni fogja.

– Még ma kézbesítésre kerül.

– Az egyik manó? Én Henriette-et javasolnám, ő…

Narcissa szigorúan félbeszakította.
– Egy házimanót? Tényleg? Az a boszorkány megmentette az életedet. Elviszed neki, annyi áradó köszönettel, amennyit csak tudsz közvetíteni.

Egy vastag borítékot csúsztatott a szalag alá a virágkompozíció tövében.
– A köszönő szavaimat leírtam. Kétlem, hogy ki tudnám mondani őket további hisztéria nélkül. Eléggé zavarba hoztam már magam ezen a téren.

Most Narcissa leporolta a kezét, és elállt a virágoktól, kritikus szemmel figyelte őket. Hívta Tupey-t, hogy hozzon még szalagot.
– A másik feladatod pedig, Draco, az lesz, hogy felfedd, milyen ügy áll közel Granger gyógyító szívéhez, és gondoskodj arról, hogy a nevünk és a galleonjaink azonnal felsorakozzanak az ügy támogatására.

– Én is erre gondoltam – mondta Draco.

– Kivéve, ha megint csak a házimanókkal kapcsolatos csínytevésről van szó.

– Így van.

– Vagy mugli dolgokról. Nem mugli dolgokról. Nos, talán igen, a mugli dolgokra. Vannak árváik? Gondoskodj róla, hogy megtudd.

– Természetesen.

Szünet következett a beszélgetésben. Narcissa megköszörülte a torkát, és laza könnyedséggel így szólt:
– Ha már a manóknál tartunk. Említették, hogy távollétemben rengeteg vacsoravendéged volt. Örülök, hogy sikerült lefoglalnod őket.

– Örömmel – mondta Draco ugyanolyan szenvtelenül. – Nagyon jól csinálták.

– En passant említették, hogy Granger gyógyító is járt náluk – folytatta Narcissa.

Draco úgy érezte, most érkeztek el a beszélgetés igazi lényegéhez.
– Igen, eljött.

– … Megkérdezhetem, hogy miről van szó?

Az anyja tehát kíváncsiskodni akart. Nem volt meglepő.

– Jóvá kellett tennem… megégettem vele egy pitét – mondta Draco.

– Megégettettél vele egy pitét.

– Igen. A vidra miatt veszekedtünk.

– A vidra.

– Igen. Részben igaza volt, ne feledd: én megráztam McLaggent.

– Megráztad McLaggen-t?

– Többek között. Egyébként sem volt túl sok esze. Befejeztük a kérdezősködést?

– Bevallom, több kérdésem maradt, mint választ – mondta Narcissa. – Henriette azt is mondta, hogy feltöltötték Granger gyógyító éléskamráját?

– Ó, azt. Igen… meglehetősen megdöbbentett, hogy a boszorkány, akinek meg kellett mentenie az életemet, szárazárun és tonhalkonzerveken tengődött. És ez adott valami tennivalót a manóknak.

Narcissa kimondottan zavartnak tűnt, de azt mondta:
– Hát persze.

Draco még egy fokozattal feljebb kapcsolt a szemtelenségben.
– Csak egy vacsora volt egy kollégával, semmi több.

– Egy kollégával?

– Minisztériumi ügyek; borzasztóan unalmas és ráadásul szigorúan titkos. Nem beszélhetek róla.

– Értem – bólogatott Narcissa. – Akkor nem kíváncsiskodom tovább.

– Ez lenne a legjobb megoldás.

Narcissa tűnődő tekintetét egy hoppanálás hangja szakította félbe.

Henriette felpattant, és megpukedlizett.
– Pardonnez-moi a zavarásért, Madame, Monsieur. Monsieur Draco, Madame Tonks hop-por hívással keresi önt.

Draco magára hagyta az anyját zavarodott elégedetlenségével együtt.

Tonks feje kilógott a szalon kandallójából.

Valamit mondott, ami lehetett – Wotcher –, de lehetett tüsszentés is.

– Nem akarsz átjönni? – kérdezte Draco.

– Nem, nincs rá időm. Csak meg akartalak figyelni a gyöngyszememmel… – ahogy ezt mondta, a szeme egészen gyöngyössé vált –, és megbizonyosodni arról, hogy valóban túlélted a nundu mérget. A pletykák igazak. Mutasd meg a sérülést; drámai lehet!

Draco lerángatta a gallérját, amely ragacsos volt a Vahlia kenőcsétől.

– Ó, te jó ég! Azt mondják, hogy begyógyul?

– Valószínűleg – mondta Draco grimaszolva, miközben visszahelyezte a gallért a még mindig nyers nyakára.

– Jobb, ha nem gyógyul be, a heg eléggé cifra lenne.

– Hogy vannak a többiek?

– Ó, tudod, egy kicsit rosszabbul, kicsit sántítva, kicsit zúzódásosan. Goggin és Buckley még mindig inhalálószert köhög; legközelebb jobbat kell kitalálnunk a Buborékfejes bűbájnál.

– És Humphreys?

– Szegénykém macskafóbiát fejlesztett ki. – Most Tonks karja lógott ki a kandallóból. Kirázott belőle egy tekercset. – De ezt nézd meg: összesen húsz sötét varázslót bilincseltetek meg – mármint a halottakon kívül. Biztos valami műsort terveztek aznap este, ezért voltak ott annyian.

Draco leguggolt, hogy megvizsgálja a listát.
– A francba… megvan Hawkes? Kerr is ott volt? Nem ismertem fel.

– És Royston. Szép termés. Évek óta az egyik legjobb. Fizetésemelést ajánlanék, de tudod… – Tonks Draco grandiózus környezetére mutatott. – Elég csekély bónusznak tűnik, tekintve, hogy… Gondoltam, valami mást ajánlok fel jutalmul.

– És mi lenne az? – kérdezte Draco, kíváncsian, hogyan jutalmazza meg az ember azt, akinek mindene megvan.

– Teljes szabadságot a következő megbízatásod kiválasztásában, választhatsz a meglepetések dobozából.

– Remek.

– És leveszlek a Granger-védelmi feladatról, mert ilyen gyengédszívű, hálás unokatestvér vagyok. Tudom, hogy sosem voltál oda érte.

Draco érezte, hogy megmagyarázhatatlanul feszültté válik.
– Micsoda?

Tonks, abban a hitben volt, hogy nagy és nagylelkű gesztust tesz, összevonta a szemöldökét.
– Tudom. Humphreysre gondoltam. Jól kijönnének egymással, nem igaz? Mindenesetre jobban, mint ti ketten.

– Humphreys nem tudna… Grangernek macskája van – mondta Draco. A fülének a kifogás gyengesége kínosan visszhangzott a szalonban.

Tonks gúnyolódott.
– Humphie megkerülné. Ne légy buta! Vagy talán átnyomhatom a feladatot Gogginra, hogy egy darabig ne törjön be az orra, az az ember minden küldetésnél verekedésbe keveredik…

Most Tonks húzta el a fejét a lángoktól. Draco hallotta, ahogy felsikolt:
– Valaki ölje már meg azt a nyavalyást!

A lány feje újra felbukkant.
– Bocsánat. Weasley-nek válságban van: egy pók van itt.

A szünet időt adott Dracónak, hogy kitaláljon egy kifogást.
– Nem Goggint küldd Grangernek – mondta, miközben a hangja érdektelen és semleges maradt. – Igazából egyiküket sem. A családi gyűrűim meglehetősen fontos elemei a játéknak. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ezen maradok.

Tonks felvonta a szemöldökét.
–Tényleg? Biztos vagy benne?

–Igen. Megtaláltunk egyfajta… egy egyensúlyt – magyarázta Draco.

– Egyensúlyt – ismételte Tonks felesleges pökhendiséggel. A gúny mögül ravasz pillantást vetett rá. – Rendben. Az ajánlat áll, ha meggondolnád magad. Találkozunk jövő héten?

– Előtte, semmi kétség. Megfulladok.

Tonks fintorgott.
– Szegény drágám! Élvezd a lábadozásod hátralévő részét. Üdvözletem Narcissának.

Tonks feje egy pukkanással eltűnt a kandallóból.

Miközben a kandallóban a lángok visszanyerték szokásos színüket, Draco azon merengett, milyen váratlanul reagált a Granger-feladat elvesztésének gondolatára. A reakciója szinte fizikai volt, szinte féltékeny. Nagyon remélte, hogy Tonks nem vette észre.

Azon a kellemetlen kérdésen is elgondolkodott, hogy miért nem engedte el a Granger-állást. Néhány, azonnal nyilvánvaló ok jutott eszébe. Nos, nem egészen okok – inkább emlékek, konkrét pillanatok: egy aranyló este a tengerparton, ahogy a lány az ajkába harapott, amikor nem akart nevetni, a rózsák és azok bűvös hatása, a lány örömteli csókjainak érzése. De ezek nem okok voltak, és ezért könnyen el lehetett őket hessegetni, mint értelmetlen érzelmeket.

Némi kapálózás után, ami összességében túl sokáig tartott, Draco arra a következtetésre jutott, hogy azért tartja meg ezt a feladatot, mert ő egy büszke auror, aki azt akarja, hogy a munkát jól végezzék el, és aki a végsőkig akarja vinni az egészet.

Itt van. Így már jobb volt. Most már volt értelme az egésznek. És ha egy elenyésző része élvezte is Granger nevetséges szabadságát, vagy örömét lelte a társaságában, vagy inkább már kezdte várni, hogy láthassa, vagy bármi hasonló ostobaság, azt messze felülírta ez a robusztus indoklás.

Az anyja behívta az ebédlőbe, majd közölte vele, hogy a virágcsokor elkészült, és a lehető leghamarabb átadhatja Grangernek.

Draco küldött egy üzenetet Grangernek, amelyben érdeklődött, aznap este ráér-e.

A kocsmában lesz Potterrel és a barátaival, de kilencre hazaér. Ez megfelelne?

Draco azt válaszolta, hogy igen.

Kilencre otthon lesz. Granger vad volt.

Aznap este Draco visszavonult a szobájába, hogy lezuhanyozzon és megborotválkozzon. Ahogy egy csepp kölnit cseppentett a csuklójára, furcsán érezte magát, mintha randira készülne. Ami idiótaság volt, mert valójában csak az anyja kifutófiúját játszotta.

Amikor felöltözött, ügyelt rá, hogy a gallérja félig nyitva maradjon, és így megmutathatta az ékes sérülését. De csak azért, mert annyira cifra volt, és nem azért, mert ezzel bármiféle lenyűgözöttséget vagy figyelmet akart kicsikarni Grangerből, vagy bármi ilyesmit.

hozzászólások: 3

by Kriszti @ 2023 Mar 05

Mond hogy lesz a közeljövőben folytatása. Imádom❤️

by Nyx @ 2023 Mar 08

Igen, igen, lesz folytatás. Ezt a Merengőre is töltöm fel, folyamatos javítás alatt van. Aztán nem akartam magamnak plusz munkát csinálni, hogy cserélgetem a fejezeteket itt és az AO3 oldalán. Hamarosan Merengőn is beérem magam. Még 5 fejezetnyi különbség van. Amúgy már nagyobb munka kész van vele.

by Nyx @ 2023 Mar 08

Update: Most már csak 4 fejezet kell
Sajnos, most nincs bétám, aztán így egy kicsit lassabban megy.