20. fejezet
Draco Malfoy, a kifutófiú

Dracónak nem kellett volna aggódnia, hogy Granger felhördül a sebének látványára. Ez volt a baj a gyógyítókkal, túl sokat láttak már, és egy olyan apróság, mint egy halálos mérgezés, nem igazán érdekelte őket, ha már javulófélben volt.

Granger kinyitotta az ajtót, udvarias távolságból figyelte a nyakát, kijelentette, örül, hogy ilyen szépen gyógyul, majd megkérdezte, miért jött.

Grangerben nem volt semmi romantika. Semmi szemérmes találgatással járó csábítás vagy szempillarebegtető feltételezések. Rettenetesen gyakorlatias volt.

– Nos? – kérdezte Granger. – Valami baj van?

Draco elővette a virágokat.

– Ó! – kapkodta a levegőt Granger a meglepett öröm azon kifejezésével, amit Draco kezdett meglehetősen függőségnek találni.

– És nem, nem McLaggen holttestéből hajtottak ki.

– Persze, hogy nem – mondta Granger, és elfogadta a csokrot. – Túlságosan is gyönyörűek.

Draco egy apró meghajlással köszöntötte a lányt.
– Anyám üdvözletével. Csatolt egy levelet neked. Azt is, hogy tolmácsoljam túláradó köszönetét, amiért megmentetted az életemet. Kérlek, mondd meg neki, hogy én ezt megtettem, ha kérdezi.

– A lelkesedésed egészen levett a lábamról.

– Tökéletes.

– Vízbe tegyem őket? – kérdezte Granger az arca elé tartva a finoman lobogó csokrot.

– Azt hiszem, anyám úgy bűvölte meg őket, hogy tartósak legyenek, de gondolom, nem árthat.

Granger eltűnt a házikóban.
– Bejöhetsz, ha szeretnél – szólította meg a lány –, ha nincs más terved.

– Az egyetlen tervem az, hogy ne fojtsanak meg a házimanók.

Granger fintorgott.
– Szegény drágám!

Ez volt ma a második alkalom, hogy egy nő piszkálta Dracót a nehézségei miatt, és a férfi ettől eléggé megalázva érezte magát.

– Megkínállak egy nagyon szokványos csésze teával – mondta Granger. – Ez felüdülés lesz, a sok kényeztetés után, amit elszenvedtél?

– Eléggé. Sőt, legyen inkább alantas.

– Majd elfelejtem felforralni a vizet.

– Kitűnő – mondta Draco, és leült egy konyhai székre.

Granger egy pohárból vázát formált át. A lobogó, csillogó csokrot büszkén helyezte el a konyhai munkalapra. A macskája felugrott mellé, és kíváncsi mancsával megérintette a mozgó szirmokat.

– Szép! – szólalt meg Granger. – Ki kell találnom, hogyan varázsoljam el, hogy kövessen engem, attól függően, melyik szobában vagyok, és így állandóan nézegetni tudjam.

– Majd szólok anyámnak. Ez biztosan hízeleg neki.

Granger felfedezte a borítékot.
– Most olvassam el a levelét vagy később?

– Később, kérlek! – mondta Draco. – Eleget hallottam már a megkönnyebbüléséről, hogy a kincset érő fia még életben van.

Granger szabályosan félretette a levelet.

– Tudod, azt akarja, hogy hagyd abba az aurori munkát. Eléggé undorodik tőle.

– Tudom. Eleve sosem szerette. A nunduval történt incidens állt a legközelebb ahhoz, hogy belehaljak a munkámba. Kicsit sokkoló volt számára.

Granger, aki tétlenül a kolibri jácintjaihoz nyúlt, a bűntudattól fűtött grimasszal fordult felé.
– Szörnyen érzem magam emiatt.

– Te? Miért? Te mentettél meg engem.

– Igen, de ha nem buktattam volna le az első kísérletedet, hogy elkapd Talfrynt, mindez nem történt volna meg.

– Igaz – ismerte el Draco. Aztán hozzátette: – Szeretnék egy bocsánatkérést a vidrádtól.

Granger tekintete bizonytalansággal és szórakozással vegyes volt. Draco felhúzott szemöldökkel tartotta a tekintetét.

Granger felsóhajtott, majd elővette a pálcáját, és Expecto Patronumot varázsolt.

A vidra Draco felé lebegett, és olyan bűnbánóan nézett, ahogy egy vidra csak tud.

– Sajnálom – mondta a vidra.

– Megbocsátok – szólalt meg Draco nagy jóindulattal.

A vidra megforgatta a szemét, ha úgy tetszik, majd eltűnt.

– Abszolút pofátlan ez a lény – jegyezte meg Draco. Visszafordult Grangerhez. – Megjegyzem, ha nem baltáztad volna el az első próbálkozásomat, akkor csak Talfrynt kaptam volna el. Végül húsz sötét mágust bilincseltünk meg. Talán ezzel így kiegyenlítődik a dolog.

– Húszat? Tonks biztosan nagyon elégedett.

– Az is. Felajánlotta, hogy jutalmul nekem adja a következő küldetésem kiválasztását, és hogy levesz erről a védelmi megbízatásról.

Az utolsó részt Draco társalgásszerűen tette hozzá, egyfajta kíváncsiságból, hátha Granger valamilyen érdekes módon reagál a hírre.

Granger, aki eddig teázással volt elfoglalva, most elhallgatott.
– Tényleg?

– Igen.

Granger beindította a vízforralót. Háttal állt Dracónak, de a vállában feszült volt valami.
– És? Mit mondtál?

– Azt mondtam, hogy nem.

A vállai elengedtek.
– Ó, tényleg? – kérdezte tanult közömbösséggel.

– Igen. És örülsz neki? Nem tudom megmondani.

Granger megfordult. Az arca gondosan semleges volt.
– Azt hiszem, ez jó hír – mondta, valahol a Draco feje fölötti teret megszólítva. – Nem kell megszoknom, hogy valaki más ugrik be hozzám minden órában, tudod. És különben is, te… te nagyon jó vagy. Abban, amit csinálsz. Nem mintha azt hinném, hogy a kollégáid nem tudnának ugyanolyan jó munkát végezni.

Megzavarta őket, hogy a macska a munkalapról Draco ölébe ugrott.

– Ööö… – kezdte Draco.

Granger zavartan nézett.
– Csámpi, mit csinálsz, te buta? Össze fogod szőrözni.

Mintha csak emlékeztetnék életének erre a központi fontosságára, a macska tett néhány lépést Draco mellkasához, és odadörzsölte magát a finom, fekete talárjához. A farka a férfi álla alatt söpört végig.

– Ez… ez dorombolás? – kérdezte Draco, miközben érezte, hogy a macskából erőteljes morajlás árad.

– Ó… igen. A Richter-skálán mérhető, amikor ezt csinálja.

– Megsimogathatom vagy leharapja a kezemet?

– Megpróbálhatod – mondta Granger, bár kétségek voltak a hangjában.

A macska megengedett egy rövid vakarózást az álla alatt. Aztán felmászott Draco mellkasára, ezt követően a vállára, majd a fejére, amely kiindulópontként szolgált a fölöttük lévő polchoz. Kenyérszerűen telepedett le egy lisztesüveg és néhány szárított fűszernövény közé, és sárga szemével figyelte a férfit.

Draco megigazította a haját, amelyet még sosem használtak ilyen gyalázatosan.

– Elfelejtettem felforralni a vizet – mondta Granger, miközben két gőzölgő bögrében tálalta a teát. – És te… elégedett vagy? Tudom, hogy a védelmi megbízás egyikünk számára sem volt a legkedvezőbb lehetőség. Meglepett, hogy úgy döntöttél, mégis megtartod.

Draco tejet kevert a teájába, ami időt adott neki, hogy kitaláljon egy kedves és semleges választ.

– Nem adnám át a családi gyűrűmet egy másik aurornak, ez az egyetlen módja annak, hogy a védelem minimálisan legyen csak tolakodó számodra.

– Ó… igen. Ezt nagyra értékelem.

– És… Azt hiszem, szeretném a végsőkig végigcsinálni a dolgot – mondta Draco. – Most, hogy már idáig eljutottam.

– Egy befejező.

– Alkalmanként.

– A vég talán még messze van. – Granger a teája fölött valamiféle burkolt aggodalommal figyelte a férfit. – Még hat hónap, ha minden jól megy.

Draco megvonta a vállát.
– Július van. Mi az a további hat?

– Tényleg eltelt már fél év?

– Igen. Januárban fogadtam el a megbízást.

Granger a kezére támasztotta az állát. Elgondolkodónak tűnt.
– Hat teljes hónap. Hová tűnt az idő? És csak kétszer-háromszor próbáltuk megölni egymást. Jól megvagyunk.

– A legutóbbi próbálkozásod volt az eddigi legsikeresebb – mondta Draco a nyakát mutogatva.

– Ha ez szándékos lett volna, akkor már eléggé halott lennél, biztosíthatlak róla – közölte Granger.

– Hogyan gyógyítottad meg? Anya azt mondta, hogy mugli dolgokat csináltál.

Granger úgy nézett rá, mintha azon gondolkodna, mennyire kell lebutítania a magyarázatát.
– Hát. Amint megemlítetted, hogy van egy nundu angol földön, úgy gondoltam, hasznos lenne egy kicsit utánajárni a dolognak.

– Hát persze, hogy megtetted.

– Az Egyesült Királyságban, de egész Európában sincs olyan mágikus kórház, amely fel lenne szerelve a nundu mérgének kezelésére, nemhogy a kis öreg Szent Mungo. Nem gondoltam, hogy bármi baj történhet, nem feltétlenül, de tudtam, milyen szörnyen felkészületlenek lennénk, ha valami mégis történne. Ezért importáltattam egy méregmintát.

Draco összehúzta a szemét.
– És az a minta véletlenül pont akkor érkezett, amikor az irodádban voltam, igaz?

– Igen.

– Kis projekt, a nagy francokat.

– Ez egy házi projekt volt. Amennyire én tudtam, sehová sem vezethetett. Elvégre nincs ismert ellenméreg.

Granger, aki eddig az asztalnál ült, ellökte magát tőle, és a pálcájával hadonászva kezdett belemelegedni az előadásába. Diagramok, fiolák és molekulák keltek életre körülötte.

– A nunduméreg egy erős idegméreg, amelyet alorectin néven ismernek – ez a lila. Amikor utánanéztem a hatásainak, és majdnem azonosnak tűntek egy nem mágikus biotoxinnal, a fenitoxinnal – azzal a narancssárgával. Ez egy ragadozóméreg. Elvégeztem egy kis laboratóriumi munkát, hogy megerősítsem a szinonimitást.

– Egy kis laboratóriumi munka?

– A laboratóriumom szokatlanul jól felszerelt az ilyen dolgok vizsgálatára. És kíváncsi voltam. Elképesztően közel állt egymáshoz a kettő, szinte megkülönböztethetetlenek. Ezek a toxinok mindketten úgy működnek, hogy szörnyen leegyszerűsítsem, blokkolják a nátriumcsatornákat a mozgatóidegekben. Szinte teljes motoros bénulást és légzésleállást okozhatnak a dózist követő perceken belül.

– Az egyik magizoológus azt mondta nekünk, hogy egyetlen milligramm nunduméreg órákon belül megölhet egy felnőttet.

– Így van. Szerencséd van, hogy a csapatod olyan gyorsan eljutott a Szent Mungóba, ahogy csak tudott. Mindenesetre, vannak kísérleti mugli kezelési protokollok a fenitoxinra, és nos, mivel vagy ez, vagy a közelgő halálod, én adtam be őket. Neostigmint, kolinészteráz gátlókat, alfa-adrenerg agonistákat.

Granger újabb ábrákat varázsolt Draco épülését demonstrálva. Aztán egy őt ábrázoló aprócska figura bukkant fel, fehérszőke hajjal.
– Technikailag nem ellenméreg, de a szervezeted képes antagonizálni az ismételt alorectin-kihívásokat, amíg a méreg le nem bomlik és ki nem ürül a szervezetedből.

Most az apró Draco izzadni kezdett, és…

– Pisilnem kell? – kérdezte Draco.

– Igen – mondta Granger.

Egy apró nővérke sétált el mellette, és megveregette az apró Draco fejét. Az felállt, és örömében apró táncot lejtett. Aztán mindketten eltűntek a létezésből.

Granger mellett még mindig lilán világított egy lassan forgó alorectin molekula. Az ujja az ajkán volt, miközben tanulmányozta.

– A mugli és a mágikus terápiás megközelítések kereszteződésének újabb lenyűgöző darabja. Ezek a köztes területek sajnálatosan feltáratlanok. De hát, csak egyedül én vagyok. Mégis, el tudsz képzelni egy mesterséges antigént a nunduméreg ellen? Egy antitoxikus szérumot? Mindkét világot szolgálná…

Elkalandozott gondolataiba. Aztán pislogott egyet, úgy tűnt, eszébe jut, hogy Draco a szobában van, és visszaült a székébe.
– Jegyzeteket hagytam a Szent Mungóban egy kezelési protokollhoz. Meg fogják osztani a tanzániai kollégáinkkal. Mindazonáltal, reményeim szerint a nundumérgezés angol földön továbbra is ritka eset marad.

– Te tényleg nem vagy semmi – mondta Draco, miközben az állát az ujjbegyére támasztva figyelte a nőt.

Granger felpillantott a bögréjéből, és elkapta a férfi tekintetét.
– Ne nézz így rám!

– Hogyan? – kérdezte Draco, tovább lágyítva a tekintetét, és hagyta, hogy homályos mosoly kússzon a vonásaira.

– Mintha te teljesen… teljesen elkápráztál volna.

– Miért?

– Mert elbizonytalanít.

– Hát nem mindenkit elkápráztatsz?

– Igen, de nálad ez zavaró.

– De engem lenyűgözöl. Elkápráztatsz…

Granger bosszús pillantást vetett rá.

– …professzor asszony.

Granger ingerült hangon felállt, és odament, hogy újratöltse a bögréjét.

Draco úgy gondolta, hogy a lány zaklatottnak látszik. Ami érdekes volt.

– Mindenesetre úgy fogsz bevonulni a történelembe, mint az auror, aki harcolt egy nunduval, és életben maradt – szólt Granger a kiömlő víz hangja felett.

– Úgy érzem, jár nekem egy trófea. Vagy egy emléktábla – Draco szünetet tartott, majd hozzátette: – Nem, ha valaki plakettet kap, az te lehetnél. Igazából nem tettem mást, mint hogy belesétáltam egy frissen feltörő méregfolyamba.

– Annyi plakettem van, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek velük. Egyszer egy okostojás mozaiknak nevezte a gyűjteményemet, tudod.

– Milyen okos és mulatságos megfigyelés – mondta Draco.

– Ő is így gondolta.

Miután Granger láthatóan úgy döntött, hogy Draco idegesítő tekintete kellőképpen alábbhagyott, visszatért az asztalhoz.

– Meg kell kérdeznem, hogy vannak-e árvák vagy más nemes ügyek, amit támogatni szeretnél – érdeklődött Draco. – Az anyám és én szeretnénk a tekintélyes befolyásunkat hozzátenni ahhoz a kérdéshez, ami közel áll a szívedhez.

– Ez teljesen felesleges – mondta Granger olyan határozottsággal, ami Narcissát is megbántotta volna. – Én csak a munkámat végeztem.

– Rossz válasz. Gondolj ki valamit.

– Szervezz egy Murmánc információs rendezvényt.

– Most komolyan.

Granger ránézett, látta, hogy a férfi maga is komolyan gondolja, és felsóhajtott.
– Megismétlem, hogy csupán a munkámat végeztem.

– Rendben. De talán, egy kicsit túl is léptél rajta – mondta Draco, visszhangozva Granger érzéseit a távoli előcsarnokban.

– Psh.

– Nem? Egyáltalán nem? Azzal a kis tanórán kívüli kutatással?

– Talán egy kicsit – sóhajtott Granger, visszatartva egy mosolyt. – Látom, vigyáznom kell a nyelvemre veled szemben, nehogy a saját szavaimat használd fel ellenem.

– Hasonlóképpen – helyeselt Draco, mert ez igaz volt. – Szóval mi lesz? Szívesen hozzájárulnánk a kutatási alapodhoz. Úgy hallottam, hogy szemet szúróan drága egy laboratórium működtetése.

– Inkább a Szent Mungónak tegyetek hozzájárulást. Ha muszáj.

– Nem a saját kutatásaidhoz?

– Nem. Azt hiszem, a Szent Mungóban sokkal több hasznot hozna.

– Valamelyik kórteremben?

Granger gondolkodási szünetet tartott.
– Milyen összegre gondoltak a nagylelkű Malfoyok?

– Nagyra – mondta Malfoy. – Megmentetted az életemet.

– Számszerűsítsd a nagyot.

– Majd megtudod.

Granger összehúzta a szemét a férfira.
– Akkor kérlek, irányítsd a Janus Thickey kórház hosszú távú lakói számára fenntartott kórteremhez. Borzasztóan régi és koszos.

– Rendben.

– Általános megjegyzésként jó lenne, ha több ablak lenne.

– Rendben.

– Több privát lakosztály is. Egy stúdió az edzéshez. Egy zongora. Egy kis könyvtár. Egy úszómedence?

Az utolsó elemet egyfajta kérdő tétovázással javasolta.

Draco felvonta a szemöldökét a lányra.

Granger feltartotta a kezét.
– Micsoda? Azt mondtad, nagy, és nem határoztad meg.

– Ígérem, hogy az én definícióm a nagyról nem fog csalódást okozni.

– Visszatartom az ítéletet, amíg nem látok valami konkrétumot – mondta Granger.

– Tudom… te a kemény bizonyítékokat szereted.

– Pontosan.

Egymásra szegezték a tekintetüket.

Aztán Draco megkérdezte:
– Még mindig a pénzről beszélünk?

– Nyilvánvalóan – válaszolt Granger prűdnek tűnő tekintettel. Egy pillanatra azt hitte, hogy egy vigyor szellemét látja, de ha volt is ott, a lány gyorsan úrrá lett rajta.

– Minden kérésedet tudomásul vettem – jegyezte Malfoy. – Kivéve az átkozott úszómedencét, azt hiszem, nincs hozzá helyük. Mi a fenének akarsz te medencét? Egy kis fürdőzésre vágysz két beteg között?

– Nem nekem – mondta Granger. – A hidroterápia oly sok betegségre csodálatos: krónikus fájdalomra, műtét utáni tornára, idegsérülések vagy gerincsérülések kezelésére. A hosszabb távon fekvő, jelentősen leépült lakosok számára pedig kiváló módja annak, hogy finoman, de visszatérjenek a fizikai aktivitáshoz. Tudom, hogy álmodom. De azt mondtad, hogy nagy.

Granger most álmodozásba merült, gondolatai messze jártak, valami meg nem valósult Janus Thickey kórteremben, ahol vidám betegek táncoltak a tornateremben, zongoráztak és hattyúugrásokat végeztek a medencékbe. Csillogott a szeme, kezét az álla alatt összekulcsolta, ajkán mosoly ült.

Még csak nem is fogadta el a férfi ajánlatát, hogy finanszírozza a saját kutatását. Muszáj volt ilyen jónak lennie? Ennyire adakozónak? Olyan tisztának?

Egy olyan pillanatban, amely éppoly epifánikus volt, mint amilyen megdöbbentő, Draco rájött, hogy nem ő – vagy bármelyik másik tisztavérű – az, aki tiszta. Granger minden szempontból tisztább volt náluk, azokban, ami számított. Szívben és lélekben. A céljaiban. Semmi családfa, se szövevényes kereszteződések vagy galleonok, csak a szándék tisztasága.

Körülnézett, és félig-meddig arra számított, hogy egy egyszarvúcsorda száll a házikójára, hogy megsimogathassa őket.

– Bár, őszintén szólva, ezen a ponton még egy új festés, és egy vidító bűbáj Crutchley gyógyítónak is hatalmas előrelépés lenne – mondta Granger, visszatérve a jelenbe. – Le kéne ütnöm, és magam megcsinálni.

Észrevette Draco néma tekintetét.

– Mi az?

– Várom, hogy megérkezzenek az egyszarvúak – válaszolta Draco.

– Az egyszarvúak?

– Semmi – mondta Draco. – Mindegy.

Granger felállt, hogy az üres bögréiket a mosogatóhoz vigye, és gyanakodva nézte a válla felett. Draco is felállt, hogy odavigye a kanalaikat, még akkor is, ha ugyanolyan könnyen át tudta volna lebegtetni őket. De a nő kézzel csinálta, ő pedig a boszorkány házában volt, úgyhogy azt tette, amit ő, és ez egyáltalán nem volt kifogás arra, hogy a közelében maradjon.

Ezt a szép érvelést befejezve, Draco új beszélgetési témát keresett.
– Végül is hasznos volt a könyv?

Rendkívül sikeres témaválasztásnak bizonyult.

– Igen! – Granger összecsapta a kezét. – Tényleg!

– Nos, örülök, hogy…

A lelkesedés zsilipjét nyitotta meg. Granger az első szobába rángatta, mielőtt befejezhette volna a mondatát. A Kinyilatkoztatások új példánya egy talapzaton állt, sztázisbűbájokkal és egy kisebb leltárnyi riasztóvarázzsal letakarva.

Granger most már száguldó izgalomban beszélt.
– Láttad, hogy a saját példányom milyen sérült volt (ne hazudj, tudom, hogy láttad). A szövegnek talán harminc százaléka maradt meg épségben. Képes voltam bizonyos megalapozott következtetéseket levonni, de hamar zsákutcába jutottam volna.

Elhessegette a bűbájt, valamiféle védővarázslatot tett a kezére, és kinyitotta a könyvet.

– Ebben a példányban a második rész szinte teljesen ép. Nézd csak! Nézd! Látványos. Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik egy másik példány vagy hogy fele ilyen jól megmaradt. Az, hogy az egész a rendelkezésemre állt, ajándék volt. Egy igazi ajándék! Nem tudom eléggé megköszönni! Én csak… ki tudnám facsarni belőled az életet – fejezte be, a kezét tördelve helyette.

A szavak kiestek Draco szájából, mielőtt meg tudta volna állítani őket.
– Megteheted, tudod.

– Mit tudok?

– Kiszorítani belőlem az életet.

Nem számított a lány indításának erejére. Felugrott, hogy elérje a nyakát, átkarolta, és komoly hálával ölelésbe szorította. A férfi egyetlen udvarias karral átkarolta a lányt, hogy megtartsa az egyensúlyt, vagy valami ilyesmi. A nőnek tea- és cukorillata volt, és kellemesen érezte magát hozzá simulva.

– Egy nap – mondta Granger valahol a nyakában –, elmagyarázom neked, miért olyan fontos ez az egész.

Draco várta, hogy a nyelve ellátja őt egy szellemes válasszal, de azon kapta magát, hogy abszolút lexikális ürességet tapasztal. Semmi szellemes nem jött. Semmi szellemtelen sem. Olyan volt, mintha megdöbbent volna.

Taktikai hibát követett el, amikor lenézett, és akkor meglátta a lány meleg szemét és a mosolyát, és ó, ne! Most már legszívesebben átkarolta volna – tényleg, és nem ezt a félszeg dolgot, amit csinált, és felemelte volna. Hogy igazi ölelés legyen, egész testtel, teljes frontális érintkezéssel, ezt akarta. És talán nekinyomni a kanapé háttámlájának, az tűnt a megfelelő magasságnak. És aztán… más dolgok.

Ezeket a dolgokat nem tette meg. Mert nem volt idióta. És a lány sikoltozva menekült volna el. És valószínűleg felpofozná. Granger volt az.

Granger, megelégelve a szorítását, elengedte, és teljesen zavartalanul visszatért a könyvhöz, miközben Draco szótlanul állt, mint egy nyelvét vesztett kretén.

A boszorka visszatért a kötet lelkes tárlatvezetéséhez, és rámutatott néhány foltra a lapok szélén.
– Még a margójegyzetek is sértetlenek – ez néhány száz évnyi kommentár, tudod. Rétegek és rétegek. Lenyűgöző. Nézd! Nézd! Malfoy, te nem is nézed.

– De nézem – mondta Draco.

Hazudott; boldog kábulatban lebegett valahol az univerzum legtávolabbi pontjain.

Granger folytatta a bemutatót.
– Az illuminációk ezen a lapon igazán pazarok. Gondolod, hogy ez valódi ezüstlevél?

– Ööö… lehet – mondta Draco.

A vérkeringését elárasztották a jó közérzetet keltő hormonok. Tizenhárom éves volt, és egy lány megölelte. Időfordulat volt készülőben. Erről szólt az egész. Nem volt más magyarázat arra, hogy ennyire hülyén szédült egyetlen ostoba öleléstől.

– Gyönyörű! – szólalt meg Granger, és egy másik megvilágításra mutatott, egy zöld sárkányra. – Ez Szent György legendájából való. És ott a keresztje, az a piros-fehér darab.

– Így van.

Granger mintha megérezte volna, hogy elvesztette a közönsége figyelmét. Egy apró, boldog sóhajjal becsukta a könyvet.

– Már majdnem befejeztem az egész digitalizálását. Aztán elküldöm ezt a példányt a King's Hall-i könyvtárba. A főkönyvtáros ki fog esni a székéből. A te neved alatt akartam felajánlani.

– Inkább legyen közös ajándék – kérte Draco.

– Rendben – egyezett bele Granger. Meglengette a sztázisbűbájt a kötet körül, hogy újra életre keljen. – Adunk még egy okot a főkönyvtárosnak, hogy leessen a székéről.

– Hogyan?

– A nevünkkel? Együtt? Egy ajándékon?

– Azt fogja hinni, hogy egyikünk elvesztett egy fogadást.

– Hagyd csak! Jobb, mint a szörnyű igazság a zsarolásról, és a McLaggen ápolónő-fantáziáinak jóvátételéről.

Draco grimaszolt.
– Legalább a Malfoy-Granger tisztességesen hangzik.

– Tessék? Granger-Malfoy lenne, ha lenne belőle valami. Ábécé…

Granger mondata elkalandozott, miközben megpróbált elfojtani egy széles ásítást.

Draco vette a célzást.
– Nekem már mennem kéne.

– Bocsánat – szabadkozott Granger, és ismét ásított. Elkísérte a férfit az ajtóig. – Teljesen kiütöttem magam.

– Úgy is nézel ki.

– Elbűvölően. Köszönöm.

Draco hangot adhatott volna egy titkos igazságnak arról, hogy a fáradtság miképpen találta meg a lányt. Hogy a szeme alatti foltok egy briliáns elme fáradhatatlan munkájáról árulkodtak. Hogy a véletlenszerű copfja elragadóan művészietlennek tűnt, és hívogatta az ujjait játszadozni az elszabadult tincsek közé.

Megtehette volna. De nem tette. Nem volt hülye.

Granger kinyitotta a bejárati ajtót. Draco elhaladt mellette, hogy kimenjen, a karjának egy futó érintésével a lány vállához érve. Kilépett a holdfényes júliusi éjszakába, amely édesen illatozott a nyár teljes illatától.

– Mondta már neked valaki, hogy talán túlságosan is túlfeszíted a húrt? – kérdezte Draco.

– Igen. Még egy órája sem, a kocsmában.

– Jó.

– Harry és Ron megbíztak téged, hogy megerősítsd az üzenetüket? Vagy Neville? Ginny?

Draco gúnyolódott.
– Nem szolgálnék a hírvivőjükként. Örülök, hogy észrevették, és nem mélységesen haszontalan barátok.

– Ó, mert te és a barátaid az önzetlen szeretet és támogatás kvintesszenciája vagytok – mondta Granger, és felvonta a szemöldökét.

– Abszolút példaképek, Granger.

– Cöcö.

Grangert a mögötte álló ház aranyló fénye keretezte, lágy világosság és tűz a kandallóban. Az árnyéka végignyúlt a lépcsőn. Dracóé sötétebb volt, hátulról vetült, egy holdárnyék, amely finoman keresztezte az övét.

Figyelte árnyék-énjük összefonódását és kibontakozását, ahogy Granger előre dőlt.

És ez furcsa volt, mert a lány fáradt volt, ő pedig kifelé tartott, mégis úgy érezte, mintha mindketten elidőznének.

Ő is el akart időzni. Édes volt elidőzni. Állni a fakuló fűzfák alatt, figyelni az árnyékuk keveredését, és civakodni jelentéktelen dolgokon. Volt ebben valami borzasztóan értékes. Talán mert szükségtelen. Az élvezet kedvéért tették. Csak azért volt, mert.

A férfi figyelte a lányt, hátha változna valami, hátha a türelmetlenség jeleit fedezné fel rajta, de nem volt ott semmi. Csak a csípőjét az ajtófélfának támasztotta, a karját lazán a derekán tartotta. Most az anyjáról beszélt, és arra kérte, mondja meg neki, hogy imádja a virágokat. Válaszul mondott valamit, valamit, amire a nő reagált, ezzel tovább nyújtották a pillanatot.

A boszorka felnevetett valamin. A tekintetük találkozott. Draco bizonytalannak és kuszának érezte magát. Megint az érzéstelenítés volt az oka, az érzés, hogy a világ mozgásban van, lassan forog. Granger tétlenül tépkedett néhány szál lilaakácot. A férfi megkérdezte, hogy ennyi volt-e a virágkötészeti tudománya. A lány azt felelte, hogy igen, és a férfi le volt nyűgözve? És átnyújtotta neki a lógó csokrot.

A varázsló azt mondta, hogy ez a legszebb dolog, amit valaha látott. Nyúlt érte, hogy átvegye. Az ujjbegyeit az övéhez húzta.

Az ereiben nem vér volt, hanem könnyedség.

Az érintése talán túl sokáig tartott. Azon tűnődött, hogy minek nevezze ezt a dolgot, a pillantásokat, érintéseket és a lopott pillanatokat. Ezt a fejvesztett szédülést, amely most a lehető legplátóibb ölelkezésre sarkallta. A lány közelségére vágyakozott. Nem volt elég ostoba ahhoz, hogy szerelemnek nevezze mindezt, és a kéjvágyhoz is túl finom volt, de semminek egyáltalán nem mondhatta. Ez Valami volt.

Igen. Hacsak nem tévedett nagyot, volt Valami, közte és Granger között.

És hát nem lenne ez egy csodálatos katasztrófa?

hozzászólások: 4

by Kriszti @ 2023 May 07

És én alig várom azt a csodálatos katasztrófát❤️

by Nyx @ 2023 May 08

Igen, igen, hamarosan jön is az a csodálatos katasztrófa. Bár még van addig pár fejezet

by K @ 2023 Dec 05

Szuper story ❤️

by Nyx @ 2023 Dec 06

Köszönöm! Úgy örülök neki, hogy tetszik