Fejezetek
ÍRTA: ISTHISSELFCARE
22. fejezet
22. fejezet
Lughnasadh
A világ teteje
Draco hétfő délutánja főleg abból állt, hogy egy nekromanta által Sloughban feltámasztott csoszogó hullákat üldözött. Az auror időnként nehezen tudta megkülönböztetni a hullákat Slough derék polgáraitól, de ez egy másik nap története.
Pontban négy órakor érkezett Roxmortsba, hogy találkozzon Grangerrel. A falut rendkívül csendesnek találta. A boltosok többsége szabadságon volt, a maradék falusiak pedig a hőség elől a házakba húzódtak.
Draco sietve eligazgatta a talárja elejét, hogy az éppen úgy simuljon a mellkasára, hogy erőteljes mellizmokra mutasson. Egyik kezével végigsimított a haján, hogy szörnyen kócosnak tűnjön, ahogy az egy aurorhoz illik, aki durva, férfias dolgokat csinált.
Aztán egy lámpaoszlopnak dőlt, hogy megvárja Grangert, szándékában állt hűvös, laza, érdektelen kisugárzást árasztani.
Ezt az tette tönkre, hogy Granger majdnem belé hoppanált.
Elestek, és zihálva kecmeregtek odébb egymástól.
– Pontosan ezt a négyzetcentimétert kellett kiválasztanod, hogy megjelenj? – kérdezte Draco ingerülten, miközben leporolta a talárját.
– Nem tudtál máshol lötyögni, mint a főútvonalon?! Most tényleg? – Granger összeszedte magát. – Azt hiszem, a lábam a lépedben volt.
– Éreztem.
Újra talpra álltak, és egyfajta kölcsönös értékelésként néztek végig egymáson. Már majdnem egy hónap telt el azóta, hogy utoljára találkoztak. Grangeren megint az a túlhajszolt tekintet látszott: mély maszat a szeme alatt és a húzott szája.
Sárga nyári ruhát viselt, mintha ennek az ellenszenves vidámsága elhomályosítaná fáradtságát.
Nem így történt.
– Teljesen szétcsúszottnak tűnsz – jegyezte meg Draco.
– Köszönöm. Megkérdezhetem, hogy mi van azzal a szemgolyóval, amit a válladon hordasz?
Draco lenézett. Akármilyen hullával is foglalkozott legutóbb, egy szem és egy hosszú látóideg tekeredett a karja hátulján, ami eléggé elrontotta a higgadt és laza kisugárzását.
– Rendben – mondta, és eltüntette. – Szuvenír a ma reggeli küldetésből.
– Nem fog hiányozni a tulajdonosának?
– Meghalt, szóval nem.
Granger tekintete végigpásztázta a varázslót, de nem talált több kóbor testrészt. A lány az út felé mutatott.
– Mehetünk? Irma beleegyezett, hogy negyed ötkor találkozunk.
– Irma?
– Madam Cvikker.
– Még mindig velünk van? Merlin, már egészen elfelejtettem azt a vén madarat…
Sétáltak. Draco megvizsgálta magát, és örült, hogy nem érez semmit abból a rózsaszínes szarságból, ami annyira megrémítette. Csupán Granger lábainak látványát értékelte, ami elég normális volt. Uhh. Tényleg szép lábai voltak.
Draco észrevette, hogy nem irányult felé információáradat, nem volt „Nézd, Malfoy, nem gubbaszt ott valami az aljnövényzetben?”, egy levélre se mutogatott. Talán Granger fáradt volt – legjobb számításai szerint is ez volt az első szabadnapja Szent Iván éjszakája óta. És az a vakáció aligha volt pihentető: túl sok volt a halálos apáca.
De a fáradtságnál többről volt szó, egyfajta tartózkodás is áradt belőle. Tartotta a távolságot. A férfi vadul azon tűnődött, vajon a nő is észrevett-e valamit, és vajon ez ugyanúgy megijesztette-e, mint ahogy őt is.
Talán ő is elfojtotta a dolgokat.
Az ötlet ostoba volt, és csak spekuláción alapult, de mégis volt benne valami megnyugtató.
A Roxfort kapujához értek, amely a közeledésükre kinyílt. A régi kapuk és a szárnyas vadkanok sokkal kevésbé tűntek impozánsnak, mint ahogy Draco emlékezett rájuk.
– Jártál már itt a RAVASZ óta? – kérdezte Granger, a szeme sarkából figyelve őt.
– Nem – mondta Draco. – És te?
– Néhányszor… többnyire köszönni a professzoroknak, vagy a könyvtárba.
A Roxmortsból az iskolába vezető séta nevetségesen rövidnek tűnt.
– Tényleg kocsikáztunk, hogy ekkora utat megtegyünk? Ez még tíz perc sem volt.
– Gondolom, egy tizenkét éves pici lábacskáinak messze volt – mondta Granger.
– Minden olyan kicsinek tűnik.
– Tudom.
Amikor egy kanyar után maga a kastély is láthatóvá vált, Draco örömmel tapasztalta, hogy megőrizte a varázslat és a titokzatosság auráját – még ha ez is kisebbnek tűnt, mint amire emlékezett.
– Ugyanolyan illat van – jegyezte meg Draco, amikor beléptek az Előcsarnokba. Fa, régi kő, olyan iskolás.
– Inkább jobb – szólalt meg Granger, és vett egy nagy levegőt. – Nyáron nincsenek piszkos gyerekhordák. Amikor tavaly télen itt jártam, akkor határozottan érződött a levegőben a kamaszfiúk szaga.
Most már a kastélyban voltak. Draco nem volt különösebben hajlamos nosztalgiázásra, de sok boldog évet töltött itt (ebből két borzalmasat), és inkább élvezte a régi folyosókon való barangolást. Ezeket is szűkebbnek érezte, mint fiatalkorában. Emlékezett a fölé tornyosuló páncélruhákra; most lenézett rájuk.
Bekukkantottak a Nagyterembe, ahol a négy ház asztala állt, kopottan és csupaszon, várva a szeptember elsejét. A terem mindig is olyan nagyszerűnek tűnt, az asztalok szinte végeláthatatlanok voltak. Most Draco nem volt biztos benne, hogy be tudná préselni magát az egyik mardekáros padba anélkül, hogy térdre ne rogyna.
Az elvarázsolt mennyezet a nyár mélykékje volt.
Továbbmentek az üres tantermek mellett, amelyek kréta és évek során kiömlött tinta illatát árasztották. A napfény a poros ablakokon keresztül szűrődött be.
Granger láthatóan izgatott lett, ahogy közeledtek a könyvtárhoz, bár mindent megtett, hogy visszafogottnak tűnjön. Amikor elérte a nehéz ajtókat, megállt, hogy tenyerét a kopott kilincshez dörzsölje.
Kinyitotta az ajtót, és a könyvtár jellegzetes eszenciája fogadta őket: régi könyvek, pergamen, kopott bőr és por.
Erőteljes volt. Draco újra tizennégy évesnek érezte magát.
– Úgy érzem, mintha egy bájitaltanesszét kellene írnom – mondta.
Granger arcára mosolyt csalt a kijelentésével.
– Az enyém az átváltoztatástan.
Madam Cvikker az asztalától figyelte közeledésüket. Draco egészen meg volt győződve arról, hogy még mindig ugyanazt a kalapot és hegyes cipőt viseli, mint amikor még diákok voltak. Félig-meddig arra számított, hogy leszidja őket a beszélgetés miatt.
Ő is kicsinek tűnt.
Grangert Madam Cvikker valami melegséghez közelítő üdvözléssel fogadta – valami csipkelődő, tartózkodó melegséggel. Dracót meglepetten figyelte, kétszeresen is, mert Grangerrel volt.
– Furcsa fajta párocska – sóhajtotta Madam Cvikker.
– Munkatársak – mondta Granger.
Cvikker átnyújtott Grangernek egy kartonlapot.
– Az Ypres-kézirat. Tudom, hogy ön tud bánni a ritka könyvekkel, Miss Granger, de ezzel különösen óvatosan bánjon. Levettem önnek a védelmet róla.
Granger megköszönte, és a zárolt részleg felé indult tovább, ahol Piton gyűjteményének nagy része volt.
A levegő egyre fülledtebb lett, és egyre jobban nyomta őket, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre haladtak a könyvtárban. Bármilyen kezdetleges szellőztetés is hűtötte a kastélyt, az nem jutott el a könyvtár belső terébe. Meleg volt. És a könyvtárak mindig ilyen szűkek voltak?
– Első osztályú csókolózóhelyek ezek – szólalt meg Draco a csendben. – Cvikker nem hallotta.
– Emlékszem – mondta Granger.
– Tényleg?
Granger egy pillantást vetett rá.
– Nem kell ennyire meglepettnek tűnnöd.
– Inkább kíváncsi vagyok – ismerte be Draco. – Bátor fiú lehetett. Hacsak nem Weasley volt az. Ő nem számít. Többnyire nem.
– Ne légy gonosz! – csipkelődött Granger. – De nem… nem Ronnal csókolóztam először. Viktoré volt ez a megtiszteltetés.
– Viktor?
– Krum.
Draco halkan füttyentett egyet.
– Jó Viktornak.
Granger megállt egy árnyékos helyen, a halmok között.
– Pont itt, ha nem tévedek. Azok a polcok tisztességes kapaszkodók voltak.
– Micsoda történeteket tudnának mesélni ezek a polcok.
Granger ironikusan figyelte őt.
– Biztos vagyok benne, hogy rólad is hasonlóan pajzán történeteket tudnának mesélni.
Draco válasz helyett a lányra vigyorgott.
A lány félrenézett.
Természetesen igaza volt. Sok kamaszkori felfedezőút történt e polcok között. Az első oboázás, amit kapott, gondolta, hacsak... az nem a klubhelységben történt? Nem emlékezett rá. De az rémlett, hogy sok rövidszoknyás lánnyal tombolt itt, akiket a könyvekhez szorított, nyelvvel és ujjakkal tapogatózva.
És most megint itt volt, de az egyetlen szoknya, amit kergethetett, az Grangeré volt. A tekintete a lány hátsó felére és lábaira vándorolt, ahogy előrement, amíg azon kapta magát, hogy azon tűnődik, vajon hogyan nézne ki a könyvekhez szorítva, aztán mentálisan fülön csípte magát. Nem, ezt nem tette meg. Ő tiltott volt.
Kezdett izzadni. Hűsítő bűbájt varázsolt magára, majd Grangerre, hátulról. A boszorkány meglepetten felkiáltott, és libabőrös lett a karja.
– Szívesen – mondta Draco, válaszul a lány sötét pillantására.
A zárolt részleget megnövelték, hogy a Piton-gyűjteményt kiállítsák, de egyébként ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Draco kíváncsiságból meglengette a pálcáját, és vigyorogva megvilágította a polcokon szétszórt különféle csúnya varázslatokat és bűbájokat.
– Cvikkernek van érzéke hozzá, azt meg kell hagyni – szólalt meg Draco. – Talán apácaként elszalasztotta a hivatását.
– Ezt kellene javasolnod neki. Mulatságos lenne.
– Mulatságos? Még tökön rúgna a hegyes cipőjével.
– Nem mondtam, hogy ki nevetne rajta.
Granger leguggolt, hogy megkeresse a könyvét. Amikor megtalálta a nagyméretű kéziratot, az olvasóasztalra emelte.
Megállt, hogy kisöpörjön homlokából egy nedves hajszálat. Ahelyett, hogy letelepedett volna olvasni, ahogy Draco várta volna, csupán elővette a mobilját, és elkezdte – ha jól értette – lefényképezni az érdekes oldalakat.
Grangerrel az volt a baj, hogy mindig újabb intrikákkal jött elő. Soha nem unatkozott. Miért ne untathatná őt is? Mindkét félnek könnyebb lenne, ha nem ingerelné állandóan a lány. (Természetesen intellektuálisan.)
– Hogyan működik ez a rohadt Roxfortban? – kérdezte Draco.
– Hm? Oh – mondta Granger, és átfordította a mobilt.
A hátuljához volt erősítve az egyik anti-mágikus korongja.
– Már el is felejtettem azokat a dolgokat.
– Szörnyen hasznosak. Nem tudok a mobilom nélkül élni.
Granger az olvasóasztal fölé hajolt, hogy lefényképezze. Draco nem nézett rá. Valójában elfordult tőle, egy tükröt varázsolt, és megpróbálta megmenteni a haját.
– Sokkal kényelmesebb lenne, ha otthon nézném át ezt a kéziratot – mondta Granger –, de Madam Cvikker sosem engedné, hogy kivegyem a könyvtárból. Így hát a második legjobbat teszem, digitális fotókat készítek. Ne mondd el neki! Azt fogja hinni, hogy ellopom a könyv lelkét, vagy ilyesmi.
– Igen. Kimondottan örülök neki, hogy nem telepszel le egy kis olvasgatásra. Izzanak a golyóim – szólt Draco, miközben levette a talárját, és kipattintotta a gallérja gombját.
Granger újabb hűsítő bűbájt irányított rá, majd magára. A haját a feje tetejére egy tekercsbe csavarta össze, és beleszúrta a pálcáját.
Draco, miután a saját frizurájával már megtett mindent, mellé lépett, hogy szemügyre vegye a kéziratot. Orvosi eljárások ábráit, és különböző állapotú középkori betegeket tartalmazott.
Észrevette, hogy Granger jó távol tartja magát tőle, bár lazán viselkedett. Ha a férfi közeledett, a lány talált rá okot, hogy az asztal másik oldalára húzódjon. Ha a varázsló ott csatlakozott hozzá, akkor a nő ismét körbefordult, hogy más szögből fényképezzen.
Meg kellene sértődnie? Örülnie kellene? Nem tudta. Megsértődött, de ez azért volt, mert a boszorkányok általában nem menekültek a közeléből.
– Olyan szagom van, mint egy hullának? – kérdezte Draco.
– Micsoda?
– Nekem. Rohadó hullaszagom van. Igen vagy nem?
– Nem – mondta Granger egy gyors pillantást vetve rá. Visszatért a fotóihoz.
– Jó – nyugtázta Draco.
Amikor a férfi ismét odalépett hozzá – állítólag azért, hogy megvizsgáljon egy illusztrációt –, a nő nem mozdult el. Tehát a varázsló értette a lényeget. Hogy milyen céllal tette, abban nem volt biztos.
Granger készített még néhány fényképet, egy pillanatra megvizsgálta őket a készülékén, majd elégedettnek nyilvánította magát. Nagy gonddal becsukta a kéziratot, és elballagott, hogy visszahelyezze.
– Ennyi? – kérdezte Draco.
– Igen. Figyelmeztettelek, hogy unalmas lesz – mondta Granger, és kisétált a polcok közül. – Nem kellett volna fáradnod azzal, hogy eljössz.
Draco megvonta a vállát.
– Kellemes változatosság, tudod, az élők társasága. Valamivel több életerő van benned, mint egy csoszogó hullában.
– Olyan jól bánsz a szavakkal – jött a lány száraz válasza. – Egészen kiakaszt.
Draco nem tudta folytatni ezt az érdekes beszélgetési fordulatot, mert Cvikker előbukkant egy polc mögül.
– Befejezte? Máris?!
– Igen – mondta Granger. – Épp most raktam el, készen áll a védővarázslatokra. Még egyszer köszönöm, hogy bejött a szabadsága alatt csak miattam. Rettenetesen hálás vagyok.
– Mindig örömömre szolgál – szólalt meg Cvikker, de a tekintete mélységesen gyanakvó volt. – Leginkább arra tippeltem, hogy legalább néhány óráig itt lesz.
– Igen, nos… egy konkrét fejezetet kellett átnéznem, semmi többet.
– Eléggé… izzadtnak tűnik.
– Igen, meleg van ott hátul.
– Értem. Nagyon gyorsan végzett vele. Mármint a kézirattal.
– Igen. Ahogy mondtam, eléggé koncentráltan közelítettem meg.
– Hmm – mondta Cvikker összeszűkítve a szemét, és ha lehet, még csipkelődőbb lett. Fekete tekintete a kettőjüket borító izzadságfényre vándorolt, Draco viszonylagos ruhátlan állapotára, a kigombolt gallérral és a karján átvetett talárral. – A könyvtár olvasásra való, tudja.
– Valóban – mondta Granger, és rápislogott.
– Olvasásra és kutatásra. Nem más tevékenységekre.
Granger inkább úgy nézett, mintha azt gyanította volna, hogy Cvikker kissé megzápult.
– Teljesen igaza van. Ööö… azt hiszem, jobb, ha megyünk.
– Azt hiszem, jobb lenne – közölte Cvikker. A tekintete most Draco arcára, a hajára, a gallérjára, majd a sliccére vándorolt.
Az idős boszorkány tekintetének súlya alatt elhagyták a könyvtárat.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte Granger, amikor az ajtók biztonságosan becsukódtak mögöttük.
– Kicsit bepisilt? – kérdezett vissza Draco. – Csak nem a sliccemet szemlélte?
– De igen.
– Megzavart.
– Engem is. Kíváncsi vagyok, hogy mi…
A közös felismerés pillanatában Granger megfordult, hogy Draco felé nézzen, ahogy ő is megfordult, hogy ránézzen.
– Arra célzott, hogy mi csináltunk ott valamit? – zihált Granger megdöbbenve.
Draco visszanézett a könyvtár ajtaja felé.
– Szerintem azt hiszi, hogy csak egy kibaszott gyors menetre ugrottunk be.
Granger olyan gyorsan pördült meg, hogy a szoknyája körbe-körbe suhant a combja körül.
– Visszamegyek hozzá, hogy tisztázzam vele a dolgokat.
– És ha tévedünk?
Granger szünetet tartott.
– Tévedünk?
– Nem tudom. Talán csak meg akarta nézni a sliccemet?
Granger feltartotta a kezét.
– Elég legyen a sliccedből! Nagyobb dolgokkal kell foglalkoznunk.
– Elnézést.
– Mi van, ha igazunk van, és ő… elmondja valakinek? – kérdezte Granger egy elborzadt lélegzetvétellel.
– Az nevetséges lenne.
– Nevetséges? Nem. Képzeld el, ha elmondaná McGalagonynak.
– Nem mondtam, hogy ki nevetne rajta.
– Ha utánozni akarsz engem, légy szíves, egy oktávval lejjebb venni; ez átütő volt. – Granger visszasétált a könyvtárba. – És miért nem volt izzadt? – kiáltotta a válla fölött.
Draco szórakozottan várta a fordulatot, és hagyta, hogy Granger helyre tegye a dolgokat. Egy lötyögő páncélos mellé állt, hátát a hűvös kőhöz nyomva. Néhány szárító bűbájjal megszabadult a hónalján lévő nedvesség legrosszabb részétől. Talán nem is bűzlött, mint egy hulla, talán csak az izzadság.
Granger visszatért. Viharosak voltak a léptei, ahogy végigvonult a folyosón. A páncélos Draco mellett felegyenesedett és tisztelgett.
– És? – kérdezte Draco.
– Elment – mondta Granger. – Nem találtam meg. Biztosan a keleti bejáraton távozott.
– Írj neki levelet – vonta meg a vállát Draco.
Granger ráfordult.
– Egy levelet?! Tényleg? Azt akarod, hogy írásba foglaljam ezt az abszurditást? Kedves Madam Cvikker, ön megnézte Malfoy sliccét? Mert nem voltunk biztosak benne, hogy elhamarkodott következtetéseket vont-e le ebből, de tájékoztatásul közlöm, hogy nem másztam rá a könyvtárban. Őszinte híve, Hermione?
Draco képtelen volt visszatartani a nevetést. Előrébb ment, úgy érezte, talán biztonságosabb, ha nincs csapkodási távolságban.
– Örülök, hogy egyikünk jól szórakozik – mondta Granger, és tűzzel a szemében lépett mögé.
Draco hirtelen megállt. Granger belesétált a férfiba.
– Aú… mi…
– A klubhelyiségem – szólalt meg Draco, és egy jobb oldali kőlépcső felé mutatott. – Arra. Menjünk.
– Nem. Kifejezett engedéllyel jöttem ide, hogy a könyvtárat használjam, nem pedig azért, hogy Draco Malfoyt elvigyem egy nosztalgikus, festői kastélytúrára. Mi van, ha Frics elkap minket?
– Mi van, ha Frics elkap minket? – ismételte Draco, miközben elindult lefelé a lépcsőn. – Ó, akkor egyenesen a büntetőmunkára küld minket, gondolom.
Felnézett, és látta Granger csípőre tett kezét. Most megint tizennégy éves volt. Úgy nézett ki, mintha azt remélné, majd egy prefektus ugrik elő hirtelen, és beárulja őket, és levon a házuk pontjaiból.
Draco folytatta útját a lépcsőn. Hallotta a lány ingerült huhogását, majd végre a léptei csattogását a háta mögött.
Érezhetően hűvösebb volt a kastély alsó szintjein. Az ismerős portrék lakói felkapták a fejüket, ahogy elhaladtak mellettük, majd integettek, vagy elnyomtak egy-egy megjegyzést.
– Hermione Granger és Draco Malfoy! Most már igazi felnőttek! – kiáltotta egy középkori varázslónő, aki több festményen keresztül követte őket. – Nézzétek őket!
– Valaki azt mondta, hogy Draco? – szólalt meg egy gúnyos hang. Egy fekete hajú, kecskeszakállas férfi dugta be a fejét az egyik képkeret pereme fölött.
– Szia, Phineas! – mondta Draco.
– Miért vagy itt vele? – kérdezte Phineas, és Granger felé intette a fejét.
– Munka – válaszolt Draco.
Most egy lovag galoppozott be a képbe egy széles tengerszem mentén.
– Ah! Hermione Granger! Jó napot, hölgyem! Örömteli találkozás!
Granger, aki folyton a válla fölött pillantgatott, mintha McGalagony materializálódna itt, hogy leszidja, most elmosolyodott a lovag láttán.
– Sir Cadogan!
– Te ezzel a senkiházival vagy, ugye? – tudakolta a lovag, és a kardjával Draco felé mutatott. – Kényszerből vagy itt?
Granger Dracóra pillantott, mintha azon gondolkodott volna, hogy igent mondjon-e, és elszenvedje-e egy tizenegy hüvelykes olajfestmény dühét.
– Nem, önként vagyok itt. Kiderült, hogy jó.
– Tényleg? – kérdezte Sir Cadogan, felhajtotta a sisakrostélyát, és Dracót figyelte. – Keményszívű?
– Ő egy auror, te ostoba gazember – torkolta le Phineas. – Persze, hogy keményszívű. Fogadok, hogy naponta kockáztatja az épségét idiótákért.
– Én? Egy ostoba gazember? Hogy merészeled? Maga, uram, egy görény, vén csirkefogó, és én most kivágom a nyelvét. – Sir Cadogan leengedte a sisakrostélyát, és Phineas felé iramodott, aki meglehetősen gyorsan kilépett a festményből.
– Isten önnel, hölgyem! – visszhangzott Sir Cadogan hangja, amikor ő is eltűnt.
A bájitaltanterembe értek. Az ajtó résnyire nyitva volt. Draco besétált. Minden ugyanolyannak nézett ki, csak kisebbnek, a jól megkopott munkalapok, a régies mosdókagylók sora, a hátsó fal mentén felhalmozott üstök.
Draco odament ahhoz az asztalhoz, ami hét éven át a munkaasztala volt. Granger tanácstalanul állt az ajtóban, majd követte őt.
– Vajon ki lehet az új bájitaltan-professzor? – kérdezte, miközben az ajtó melletti könyvespolcot figyelte. – Amúgy elég modern, Buxton művei vannak itt, meg Keyneséi. Piton inkább a tizenkilencedik századi mestereket kedvelte. Kicsit tradicionalista. – Megfordult, hogy Draco felé nézzen, és látta, hogy a férfi eltűnt. – Ööö… mit csinálsz?
Draco a régi munkaasztal alá guggolt, és egy Lumost küldött alá.
– Hah! – mondta.
Granger térdei kerültek a látóterébe, majd az arca, ahogy mellé guggolt.
Draco az asztal alá vésett durva farokra és golyókra mutatott.
– Hűha – szólalt meg Granger.
– Itthagytam a nyomomat – jelentette ki Draco.
– Az biztos, hogy maradandó örökség – csipkelődött Granger. Térdre ereszkedve az íróasztal alá csúszott, és megvizsgálta Draco többi alkotását, amely főként a saját monogramjaiból állt.
– Ez mi? – kérdezte, és egy hosszúkás, valamiféle pacára mutatott. – Egy sündisznó?
Draco közelebb kúszott, hogy tanulmányozza a titokzatos hieroglifát.
– Egy sün? – kérdezte Granger.
Draco megrázta a fejét, és komolyan válaszolt:
– Azt hiszem, a tizenkét éves én úgy gondolta, hogy így néznek ki a női nemi szervek.
Granger nevetésben tört ki.
– Egy sündisznó – ismételte Draco túlzó sértettséggel.
– Van egy szeme – mondta Granger, és egy pöttyre mutatott.
– A sünvadászat mostantól izgalmas, új értelmet nyer – töprengett Draco.
– Remélhetőleg a női anatómiai ismereteid javultak egy kicsit.
– Azóta pótoltam a tudásomban lévő hiányosságokat.
– Van néhány anatómiai szövegem, amit kölcsönadhatok, ha segítségre van szükséged. Szóval, tudod, hogy hol kell megbökni a sünöket.
– Szükségtelen, de köszönöm a nagylelkűséget.
Granger a „sündisznót” nézte, és a kezét a szájához szorította, hogy ne nevessen megint.
Szürreálisnak érezte a pillanatot. Draco a Roxfort pincehelyiségében volt, egy bájitaltan munkaasztal alatt guggolva Hermione Grangerrel. Hét évet töltött ebben a pincében a lány tarkóját bámulva, gyűlölve őt. És most valahogy, majdnem két évtizeddel később, újra itt voltak, egy megbecsült auror és egy megbecsült gyógyító, térden állva, és meredező falloszokon kuncogtak.
Egy furcsa pillanatig sajnálta, hogy ilyen sokáig tartott, hogy ennyi időt töltöttek egymás utálatával.
Aztán egy ugyanilyen furcsa pillanatban reménykedett, hogy még nem volt túl késő.
(Túl késő? Pontosan nem tudta.)
A térdeik összeértek.
Granger elhúzódott. Felállt, és fürgén leporolta magát.
– Rendben. Elég volt a vulvákból. Menjünk a klubhelyiségedbe!
Draco kiszabadította magát az asztal alól, és csatlakozott hozzá.
Granger megpróbált vezetni, de hamar kiderült, hogy csak nagyjából tudja, hol van a Mardekár klubhelyisége.
– Erre – szólt Draco, amikor a lány rossz irányba fordult. – Te még sosem jártál ott?
Granger megfordult, és utolérte a férfit.
– Nem sok mardekáros barátom volt… szóval nem.
Megálltak egy jellegtelen falnál.
Granger kíváncsian nézett körül.
– Itt?
– Igen. A következő kérdés természetesen a jelszó lesz – mondta Draco.
– Azt akarod, hogy itt álljunk és találgassunk?
– Próbáljuk ki. Öt percig, Granger. Nem azt kérem, hogy a következő egy hétben mardekáros dolgokon agyalj.
Granger kétkedve nézett.
– Miféle mardekáros dolgokon kellene agyalni?
– Híres mardekárosok. Hozzávalók. Etikailag megkérdőjelezhető varázslatok. Bármi, ami csak eszedbe jut.
Találgatásokat kiáltottak: növényeket és bájitalokat, átkokat és lényeket. Rafflesia. Vermiculus. Banshee. Imperata cylindrica. Húsevő csiga. Hebridai fekete sárkány. Cuscata. Hegyi troll. Locomotoros Wibbly. Belladonna. Nargli. Véres Báró. Thesztrál. Baziliszkusz.
Még csak meg sem rezdült a kő. Granger mintha magára vette volna a dolgot, és kezdett belemelegedni a gyakorlatba.
– Tacca chantirieri – mondta, kezét a csípőjére téve. – Entomorphis!
– Melofors – próbálkozott Draco. – Erkling? Párszaszájú. Malazár szarságai.
Granger stratégiát váltott, és előkelő dolgokat kezdett sorolni.
– Rókavadászat. Tweed. Sabrage.
Draco a változatosság kedvéért megpróbálkozott egy kis latinnal.
– Oderint dum metuant. Non ducor, duco. Carpe noctem.
– Gilets – mondta Granger. – Regatták! Pimm. Mustáros nadrág. Feketepiaci szervek.
– Puffkein? Vérszívó bogár!
– Dinnyebála! – kiáltotta Granger.
– Godrik Griffendél egy abszolút bamba – szólalt meg Draco nagy tekintéllyel.
A falon végigfutott a borzongás.
Granger zihált.
– Godrik egy bunkó. Egy semmirekellő!
– Godrik még egy kocsmában sem tudna megszervezni egy pisilést. Godrik egy kibaszott haszontalan faszkalap.
– Godrik egy igazi idióta.
– Egy barom!
– Egy infantilis barom.
– Godriknak lógó golyói vannak.
– Godrik egy nyáladzó pöcs.
– Godrik egy igazi bunkó.
– Egy tökfej!
– Godrik, a féregtelen.
– Elég!
Orrhangú nevetés hallatszott a hátuk mögül. Phineas belecsúszott egy hegyvidéki tájat ábrázoló festménybe.
– Ez roppant szórakoztató.
Granger felugrott a levegőbe, és bűntudatosnak tűnt. Az arca kipirult, ahogy megszólította az egykori igazgatót.
– Ööö, ismét üdvözlöm. Megvan még… megvan még a nyelve?
– Nyilvánvalóan – mondta Phineas.
– Ó, jó. Mi csak…
– Betörünk a klubhelyiségbe – mondta Draco.
– Mi célból, kérlek? – kérdezte Phineas.
Draco megvonta a vállát.
– Hogy visszaemlékezzünk a régmúlt időkre.
– Te? Nosztalgiázni akarsz? Hermione Grangerrel?
Granger feltartotta az ujját.
– Igazából én…
– Ó, igen – vágott közbe Draco. – Felelevenítjük az egymással kapcsolatos szörnyen kedves emlékeinket.
– Az volt a gyanúm, hogy gyűlöltétek egymást – tűnődött Phineas.
– Így van – mondta egyszerre Draco és Granger.
Draco úgy érezte, hogy ez az állítás hihetőbb lett volna, ha Phineas nem kapta volna rajta őket, amint a falnak kuncogva Godrik golyóiról kiabálnak.
Phineas Grangerre nézett, aki dühösen elpirult, majd Dracóra, aki vigyorogva találkozott a tekintetével.
– Még kevesebb értelme van ennek, mint büdös pubertásként. Gratulálok!
– Köszönöm – mondta Draco.
– A jelszó gurgyökér – mondta Phineas, és eltűnt a szemük elől. – Csak azért, mert sikerült megnevettetned. Nehogy testnedvek kerüljenek a kárpitra!
Míg Granger füstölgött a szemtelenségtől, Draco a fal felé fordult.
– Gurgyökér.
A fal kinyílt, és feltárult a sötét, fényezett ajtó, amely a mardekárosok közös helyiségébe vezetett. Draco kinyitotta.
Úgy tűnt, mintha az iskola tett volna némi erőfeszítést, hogy világosabbá tegye a helyet. A Draco idejében zöldes, izzó fényeket gázlámpák váltották fel, amelyek meleg fényt kölcsönöztek a helyiségnek. A berendezés nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint Draco fiatal korában; rojtos bőrkanapék és magas támlájú székek, díszesen faragott asztalok és szekrények. Aranyozott tükrök ragyogtak az árnyékban.
A díszesen faragott kőkandalló nem volt kivilágítva. A körülötte lévő falakon híres mardekárosok portréi díszelegtek. Merlin olvasott valamit, és megkímélte Dracót felhúzott szemöldökétől. Malazár széke üres volt. Phineas nem jelent meg újra. A portrék között két újdonság volt: Lumpsluck és Piton. Lumpsluck egy üveg Ogden-féle lángnyelv whiskyvel a karjában szundikált. Piton fekete köpenyes sziluettje a portréja hátuljánál ólálkodott, és valamit főzött.
Draco végigsimított a kezével a kanapé háttámláján. Hét éven át tervezgetett és ármánykodott itt. Kis lordként elnökölt egy csapat barát felett, akik közül sokan már halottak voltak. Rettenetesen fontosnak érezte magát itt, rettenetesen okosnak, bölcsnek és felnőttnek.
Most pedig úgy érezte magát, mint egy gyerekjátszószobában. Az asztalok a házi feladatuk megírásához. A házirend a hirdetőtáblára tűzve. A kifakult transzparensek, amelyek a ház korábbi kupagyőzelmeit ünnepelték. A könyvespolcok kopott tankönyvekkel. Minden olyan kicsi volt.
Granger sóhajtott egyet.
– Ki kellene cserélni a szőnyegeket. Lábszag van.
Grangerre mindig lehetett számítani, hogy bárkiből kiűzze az érzelgősséget.
Elsétált a pince túlsó széléhez, amely részben a tó alá nyúlt.
– Na, ez érdekes – mondta, amikor a vízre nyíló ablakokhoz ért.
– A hálótermekből jobb a kilátás – szólt Draco. – Gyere!
A lány követte a férfit a folyosón, majd a fiúk hálótermébe, amely hét évig az övé volt. A nyugati fal teljes hosszában egy ablak nyílt a tóra.
– Lenyűgöző! – mondta Granger, és odalépett hozzá.
– Az óriáspolip időnként elhalad erre. A sellők is.
Draco magára hagyta a lányt a megfigyeléssel. Besétált az öt zöld baldachinos ágyból álló körbe, amely a szoba többi részét elfoglalta. Monstro, Crak, Zabini, Nott. Halott, halott, élő, élő.
Végül ahhoz az ágyhoz ért, ami az ő ágya volt. Bizonyára egyáltalán nem lehetett ilyen kicsi. Mindig is olyan hatalmasnak érezte.
Elnyújtózott rajta, és kuncogott. Lábai a szélénél lelógtak.
Granger odasodródott hozzá, miután meghallotta a nevetését.
– Óriáspolip nincs, de úgy látom, hogy egy óriás Malfoy birtokba vette az egyik ágyat.
– Alig hiszem el, hogy ez ugyanaz az ágy.
– Belevéstél valamilyen nemi szervet, hogy hitelesíteni tudjuk?
Draco megfordult, hogy megvizsgálja az egyik ágytámaszt.
– Tudod, nem hiszem, hogy valaha is megtettem volna.
Granger leült annak az ágynak a szélére, ami korábban Nott ágya volt. Végigsimított a kezével a csupasz karján.
– Nem találtad unalmasnak itt? El sem tudom képzelni, milyen hideg volt télen.
– Nem különbözött túlságosan a kastélytól – vonta meg a vállát Draco. – Nálunk égett a tűz, és voltak melegítő bűbájok meg forró mézeskalács és lángnyelv whisky.
Egy csapat kákalag sodródott el az ablak mellett. Granger megfordult, hogy megnézze.
Dracót megint csak megdöbbentette a pillanat oda nem illő volta. Hermione Granger nyári ruhában, vele együtt a gyerekkori klubhelyiségében. Azon tűnődött, vajon mit szólt volna mindehhez a fiatal Draco. Mit szólt volna, ha a mostani Draco azt mondja neki, hogy Grangerből csinos, szellemes és félelmetesen okos nő lesz. Hogy a lány majd parancsolgat neki egy kicsit, és ezt néha élvezi is. Hogy szándékosan megnevettetné, csak hogy lássa ezt.
Ha azt mondaná neki, hogy ő maga egy nyálas, kibaszott köcsög.
Nehéz ellentmondani.
– Elégedett vagy a nosztalgiázással? – kérdezte Granger.
– Igen – mondta Draco.
Jobb továbblépni, mint továbbra is bugyuta gondolatokkal foglalkozni.
Granger felállt. Figyelte, ahogy a lány szoknyája elhalad az ágy mellett. A szappanjának illata követte.
Elfojtott egy még meg sem formálódott gondolatot, amelyben Granger és ez az öreg ágy szerepelt, mielőtt még formát öltött volna, és aztán – borzalom – tovább élt volna a lelki szemei előtt.
Visszakövették lépteiket a kollégiumból a közös helyiségen keresztül.
Draco egy utolsó pillantást vetett körbe. Lehet, hogy még egy évtizedig nem tér vissza ide. Vajon akkor még kisebbnek érezné? Ahogy az élet könyörtelenül hömpölyög előre, és a gyerekkori emlékei egyre kisebbre és kisebbre zsugorodnak mögötte?
Granger rámosolygott.
– Mi az? – kérdezte Draco.
– Tényleg azért jöttél, hogy nosztalgiázz – mondta Granger. – Teljesen… teljesen elvágyódtál.
Draco megvonta a vállát.
– Szerintem ez nagyon édes – közölte Granger, aki maga is vágyakozónak tűnt.
Aztán mintha rajtakapta volna magát, elkomorult és elsétált.
– Nem akarsz a klubhelyiségedbe elmenni? – kérdezte Draco.
A lány megrázta a fejét.
– Én gyakrabban járok ide, mint te. Majd máskor.
Granger elindult a folyosó felé, amelyen jöttek a bájitaltanterem felől. Draco elkapta a könyökénél fogva, és mutatott neki egy gyorsabb utat kifelé, egy keskeny lépcsőt, amely egyenesen az Előcsarnokba vezetett.
Miért kapta el a könyökénél fogva? Semmi oka nem volt rá, hogy a könyökénél fogva kapja el. Csak mondhatott volna valamit. Ez ostobaság volt, és az ellenállása kudarca.
Hagyta, hogy a lány lépkedjen felfelé először a keskeny lépcsőn, és mivel így a feneke pont a megfelelő szögben látszott, és egész úton a lábát is nézte.
Granger kifelé menet újra bekukkantott a Nagyterembe, remélve, hogy megtalálja Cvikkert. Nem volt ott. Granger néhány bosszús szót mormolt.
Kiléptek a kastélyból, és lementek a lépcsőn a kavicsos útra, amely visszavezetett Roxmortsba. A levegőben édes fű és a tavat szegélyező fűzfák finom illata terjengett.
Jó volt újra a szabadban lenni.
Ahogy beértek Roxmortsba, Granger a Három Seprű felé sodródott.
– Rendesen megéheztem. Ettél már valamit?
– Nem – mondta Draco. – Ebédet sem, a hullák elriasztottak.
Granger az orrát ráncolta.
– Nos, szívesen látlak, de nem lesz olyan recherché, mint a kúriában.
Megpróbálta kinyitni a Három Seprű ajtaját, de csak egy hirdetményt talált, amely szerint szeptemberig zárva vannak.
Továbbmentek Madam Puddifoothoz, amely ugyancsak zárva volt.
Végül a Szárnyas Vadkanhoz értek.
Granger bizonytalanul lézengett az ajtóban.
– Nem biztos, hogy ennyire kétségbe vagyok esve. Úgy hallottam, eléggé lejtőre került, mióta Aberforth visszavonult.
– Micsoda? Nem lehet olyan rossz egy korsó sör és egy kis kocsmai kaja, ugye?
De igen.
Dracót és Grangert egy olyan férfi fogadta (ha lehet ilyen vidám kifejezést használni), aki jobban hasonlított egy szurcsókra, mint a legtöbb szurcsók. Bosszúsnak tűnt, amiért vendégként meg merték zavarni. Ez volt az első számú vörös zászló, hogy ez egy egyedülállóan szörnyű élmény lesz.
Kértek egy-egy korsó sört, azt a választ kapták, hogy nincs már sör a helyszínen. Ez volt a második piros zászló. Egy bölcsebb páros ennél a pontnál már felállt és elment volna, de egyfajta kíváncsiság ébredt fel bennük, hogy lássák, mennyire fordulhat rosszra a helyzet.
– Akkor kérünk azt, ami van, haver – mondta Draco. – És egy kicsit abból, ami a konyhában van.
Leültek egy koszos asztalhoz, ami egykor valószínűleg ablak mellett lehetett, csakhogy mostanra már kosz borította.
A Szurcsók két maszatos poharat ejtett az asztalra, és kiöntött beléjük valami világosat, mielőtt a konyhába trappolt.
Erőteljes terpentinszag áradt az asztal felől.
Granger beleszagolt a poharába, és könnybe lábadt a szeme.
– Ó, te jó ég… ez egy igazi arcüregtisztító lesz.
– Nem lehet rosszabb, mint az Affpuddle abszintja, ugye? – kérdezte Draco. – Egészségedre.
Granger aggódó tekintettel tartotta a poharát Draco poharához. A lány nagyot kortyolt a sajátjából, a férfi visszaköpte az övének a felét. Mindketten prüszköltek és köhögtek.
– Éget – adta ki fojtottan a szavakat Granger.
– Ez… ez aztán az első osztályú nektár – hörögte Draco.
– Soha nem éreztem még magam ennyire élőnek – szipogta Granger.
Újra ittak, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy tényleg ilyen rossz-e. Az volt. Granger sírva röhögött és köhögött. Draco elvesztette a hangja nagy részét.
– Mi a fene ez a cucc? – kérdezte Draco rekedten.
– Egy vécében desztillálták? – érdeklődött Granger.
A Szurcsók a pult mögötti polcra tette az üveget. Draco odalibegtette hozzájuk.
Troll vodka volt.
A címkén szerepelt egy figyelmeztetés, miszerint nem szabad tisztán fogyasztani, és kérjük, hogy felelősségteljesen igyák.
Ami a harmadik számú vörös zászló volt, de hé-hó, mindez egy knútért és egy galleonért.
– 88 százalékos alkoholtartalom – kapkodta a levegőt Granger. – Briliáns. Éppen egy kis alkoholmérgezéssel akartam kezdeni a hetet.
– Semmi baj – mondta Draco megtört hangon. – Hamarosan lesz ételünk.
Utólag visszagondolva, olyan gyönyörű pozitívum volt ebben a gondolatban.
A Szurcsók tányérokkal jelent meg a konyhából.
– Steak – morogta, miközben Draco elé csapott egy tányért. – Saláta – mondta, és azt meg Granger elé dobta. – Húspogácsa és püré – zárta le a felsorolást az utolsó tányért is kettejük közé dobva, mielőtt a Szurcsók elment volna.
Draco és Granger megnézte a kínálatot.
– Ez a steak radiátoron sült? – kérdezte Draco.
Granger megvizsgálta a szürke darabkát.
– Még legalább öt perc kellett volna a hajszárító alatt.
Figyelmüket Granger salátájára fordították. Az egy fél nyers hagymából állt.
– Megdöbbentő – mondta Draco.
Granger megőrizte az énekhangját. Valamiféle komor optimizmussal húzta feléjük a kolbászos pürét.
– De miért ilyen… zsugorított a kolbász? – kérdezte Draco.
– Talán mert kihűlt – javasolta Granger kedvesen.
– Vagy ideges – bólintott Draco.
Granger az ajkába harapott.
– Úgy néz ki, mint egy prolapsus (egy szerv előre esése).
Draco felnevetett. Fájt a torka.
– És ez mi? – kérdezte Granger, és egy homályos zsírdarabra bökött.
– Voldemort zsírja.
– Istenem.
– A püré úgy néz ki… rendben van?
– Olyan szaga van, mint a forró macskahányásnak – mondta Granger, és elütötte Draco villáját. – Ne kóstold meg! Ebből nem lesz semmi más, csak kataklizmás hasmenés.
Draco, aki nem akart ilyesmit, félretette a villáját.
Egymásra néztek.
– Azt hiszem, ez egy segélykiáltás lehet – mondta Granger komoran. – Megkérdezzük, hogy jól van-e?
Draco kevésbé hajlott az együttérzésre.
– Azt hiszem, épp most fedeztünk fel egy égbekiáltóan nyilvánvaló álcát.
– Ezt is – mondta Granger. – Utána fogtok nézni?
– Ráhagyom az egyik újoncra.
Granger kezdett kissé ingatagnak tűnni a székében. A majdnem üres poharára hunyorgott.
– Találgatások a véralkoholszintünket illetően?
– Két… kétszáz százalék, nagyjából – saccolta meg Draco, nem dadogva, de közel állt hozzá. A pia kezdte őt is fejbe vágni.
– Tántorogjunk el, hogy találjunk valami ténylegesen ehetőt – javasolta Granger felállva. Megingott a lábán. – Ó, a rohadt életbe. Nem tudok hoppanálni.
– Bánt, hogy fizetnem kell ezért – mondta Draco az érintetlenül hagyott lakomájuk felé mutatva. Ennek ellenére egy sarlót dobott az asztalra.
– Majd én… – szólt Granger, és az egyik zsebébe markolt.
– Nem – állította meg Draco. – Ragaszkodtam hozzá, hogy kipróbáljuk ezt a helyet. Te kapod a következőt.
– Rendben.
– Végül is igazad volt. Nem volt olyan recherché, mint a kúriában.
Kitántorogtak a kocsmából, végigbotorkáltak az utcán, miközben egymásnak és különböző tárgyaknak ütköztek. A sarkon túl egy kis élelmiszerbolt volt, amely éppen zárni készült estére. Kifosztották az utolsó kenyérkosarat, és vettek hozzá egy kis kerek sajtot. Granger talált néhány cseresznyét. Draco egy hatalmas, kissé összenyomott szedres pitét fedezett fel. Granger megkérdezte, hogy vegyenek-e egy szeletet. Draco azt mondta, ő személy szerint kettőt kér. Bámulták a pitét, aztán az eszüket és az akaraterejüket két cent vodkába fojtva megvették az egészet. Egy üveg hűsítő almaborral megkoronázták az egészet, és ezzel a vacsorát el is rendezték.
Egy kicsit kikanyarodtak a faluból, és egy helyet kerestek, ahol leülhetnek. Granger a falura néző kilátást szeretett volna; Draco a kastélyt szerette volna nézni. Találtak egy megfelelő kompromisszumot egy kis ösvényen, amely egy füvel borított, amolyan hegyfokhoz vezetett, ahonnan megfelelő kilátás nyílt Roxmortsra és Roxfortra egyaránt.
Granger elkért Dracótól egy zsebkendőt, amit pokróccá transzformált, és kiterített a füvön. A takaró inkább háromszögletű volt, mint négyzet alakú, de hát Granger inkább részeg volt, mint józan.
Granger laza lábakkal és imbolyogva a takaróra feküdt. Draco lekuporodott mellé. Először a kissé rágós kenyeret osztotta el, abban a reményben, hogy az majd késve felszívja a troll vodka egy részét.
Granger egy falat közben azt mondta:
– Teljesen ki vagyok ütve. – Volt benne valami nyugalom, egyfajta higgadt beletörődés, hogy teljesen be van állva, és ez így is marad.
Nagy nehezen rátett egy darab sajtot a kenyerére. Draco megpróbált segíteni, de a kenyérdarabkája folyton kettőre, majd négyre szaporodott, mígnem a férfi pislogott, és újra egy darabnak látszott, finoman ringatózva.
– Maradj nyugton! – kérte Draco, és elkapta a csuklóját.
– Én nyugton vagyok – mondta Granger. – Te vagy az imbolygó.
Dracónak fáradságos összpontosítással sikerült egy darab sajtot a kenyérre helyeznie.
Granger csuklott egyet. A sajt leesett, lepattant a térdéről, és a fűbe gurult. Szelíd szomorúsággal nézte, ahogy eltűnik.
Draco lemondott róla, és a saját kenyerére és sajtjára koncentrált, amit mérsékelten jól rakott össze. Az egyetlen nehézsége az volt, hogy megtalálja a saját száját.
– Fantsz… Fata… Fantasztikus – mondta Granger, miközben nézte, ahogy a férfi az állába pépesíti az ennivalót. – Általában olyan elegáns szoktál lenni.
– Valóban?
– Igen – mondta Granger. – Mindent könnyedén csinálsz, tudod?
– Elég részeg vagy ahhoz, hogy bókolj nekem. Ez izom. Izgalom.
Granger rágott.
– Csak egy megfigyelés volt. Akkor lehetsz pimasz, amikor már a szendvicset is a szádba tudod tenni, nem előtte.
Dracónak sikerült, aztán beszívta a levegőt, hogy mondjon valamit, aztán majdnem megfulladt egy morzsától.
Ahogy köhögött, Granger a segítségére sietett, és felé úsztatta az üveg almabort. Ezt a szokásosnál határozottan kevesebb finomsággal és pálcakezeléssel tette. Feltehetően a férfi kezére célzott, de az üveg ehelyett az ágyékába nyomódott.
– Ésszel – mondta Draco.
– B-bocsánat – szabadkozott Granger, átdobta az üveget a vállán, és megkocogtatta vele a halántékát, mielőtt a mellette lévő takaróra dobta volna.
– Hűha – szólt Draco.
Granger félretette a pálcáját, mintha veszélyes dolog lenne. Aztán a szájához szorította az ujjait, és úgy tűnt, mintha vissza akarná tartani a sikoltozó nevetést.
– Annyira sajnálom… annyira sajnálom… nem ezt akartam tenni…
– Semmi baj – mondta Draco. – Egy kis dörzsölés… egy almaboros üveggel… új tapasztalat…
A troll vodka után az almabor látványos volt, friss, savanykás, buborékos a nyelven, és mézes a lecsengése. Draco ivott, és átnyújtotta Grangernek az üveget. Ékesszóló megjegyzést akart tenni az illatáról és a jegyeiről, de ehelyett csak elmosódott szavak jött ki belőle, hogy nem árt, ha megissza.
Grangernek amúgy is csak ennyi megerősítésre volt szüksége. Ő is ivott, és visszaadta.
Semmi érdekes nem volt abban, hogy Grangerrel osztozkodjon egy üvegen. Az, hogy megkóstolja azt, ahol egy pillanattal korábban az ő ajkai voltak. Egyáltalán semmi, és nem is gondolt rá. És nem nézett a lány szájára sem.
– Ne nézz rám! – mondta Granger, és a szája elé tartotta a kezét, amitől Dracóban tudatosult, hogy a száját nézi. – Még egy darab sajtot sem tudok megenni.
– Nem nézlek – szólt Draco mint egy hazug. – A kilátást nézem.
– A kilátás mögötted van – mondta Granger.
– Ó – lepődött meg Draco, és megfordult. – Igen, tényleg.
– Nem vicceltél a kétszáz százalékos alkoholtartalomról – mondta Granger, közelebb húzódva hozzá a takarón, hogy ő is a kilátást nézze.
Roxmorts festői utcái elkanyarodtak az alattuk növekvő szürkületbe. Távolabb a Roxfort kastély sziluettje látszott, ablakain visszatükröződött az utolsó vörös naplemente.
– Le kéne rajzolnod – jelentette ki Granger.
– Mi? Én nem rajzolok.
– Hazudsz. Tudom, hogy van művészi hajlamod, láttam a pompás farkadat.
Draco megpróbált ellenállni, de egy kuncogás szökött ki belőle.
Granger tágra nyílt szemekkel nézett rá.
– Nem tudom eldönteni, hogy ez imádnivaló vagy félelmetes volt.
– Mindkettő. Pont, mint én.
– Egyik sem vagy – szipogott Granger. – Nyugodj meg!
– De elegáns vagyok.
– Ha egy részeg idióta zagyvaságait veszed ténynek – mondta Granger. Megpróbált primitívnek látszani.
– A részeg elme beszél a józan szívből – sóhajtott Draco. Megpróbálta megvonogatni a szemöldökét, de nem volt biztos benne, hogy sikerült neki, Granger csak tanácstalanul nézett.
– Együnk egy kis pitét? – kérdezte.
– Nem finom témaváltás, de igen – szólt Draco, és a pálcájával a pite felé intett, ami feléjük lebegett. – Kérsz egy kis habcsókot is?
Granger keresztbe tette a lábát.
– Ez véletlen volt.
– Hát persze. Csinálj nekünk egy kis evőeszközt, jó?
– Aligha bízom magamban.
A lány letépett néhány pitypanglevelet a célra. Átváltoztatta őket két nagyon hiteles kanállá, bár kissé zöldek voltak. A villák már más tészta volt, félelmetes alkotás, nem euklideszi, földöntúli. Fájt a fejük, ha rájuk néztek. Draco és Granger megijedt, és ledobták őket a szikláról.
Mindenesetre a kanalak náluk voltak. Draco beállította a pitét, hogy lebegjen közöttük, ők pedig ettek, és összemorzsázták magukat.
A troll vodka kezdett elkopni. Most már egyszerűen csak részegek voltak, nem pedig teljesen beálltak.
Granger a Roxfort kastélyt bámulva önvizsgálatba merült.
– Tudod, a mai nap sokkal érdekesebb volt, mint gondoltam.
– Mm?
– Nem gondoltam volna, hogy valaha is meglátom a Mardekár klubhelyiségét… nemhogy a hálótermedet.
– Tényleg elég furcsa érzés volt téged ott látni.
– A dolgok természetes rendje ellenében?
Draco elgondolkodott ezen.
– Tényleg nevezhetjük ezt természetes rendnek?
– Hogy érted ezt?
– Ezek inkább mesterséges felosztások, nem igaz? A Mardekár és a Griffendél dolog.
– Te jó ég – mondta Granger, és az állához húzta a térdét. – Most filozofálgatunk?
– Igen – bólogatott Draco. – Részeg vagyok. Kényeztess el.
– Persze… nem hagyhatjuk veszni a lehetőséget. És igazad van. Teljesen mesterséges. De az iskoláknak valahogy meg kell osztaniuk és meg kell hódítaniuk a gyerektömegeket.
– Gondolom, így kezelhetőek maradnak.
– Talán jobb módja is van ennek, mint egy álhoroszkópos vállalkozás, amiben alulfejlett jellemvonások és egy beszélő kalap szerepel – töprengett Granger. – Az én általános iskolámban véletlenszerűen osztották ki az osztályainkat, de az mugli volt, és nem volt beszélő kalapjuk.
Draco befejezte az utolsó pitét, és a szélének a darabkáit néhány verébnek dobálta.
Granger, aki láthatóan nem bízott a pálcájában, felállt, hogy elhozza a cseresznyét.
– Ha már kritizáljuk a rendszert… A mai nap után azt hiszem, lehet, hogy a házak közötti titkolózásnak volt egy árnyoldala is.
– Hogy érted ezt?
– A rejtett közös helyiségek, a házak közötti elszigeteltség. Az… az borzasztóan emberi, ha valakit egy ágyon látunk.
– Azt akarod mondani, hogy talán nem tartottál volna olyan borzalmas teremtésnek, ha láttad volna a párnát, amire éjszakánként nyáladzom?
– Pontosan – nevetett Granger. – De tényleg. Komolyan mondom. Olyan lény voltál, aki a semmiből bukkant fel, szörnyű dolgokat mondtál, aztán eltűntél a következő csetepatéig.
– Gerillataktikát kellett alkalmaznom, hogy elkerüljem a pofonokat – mondta Draco.
– Az egyszer volt – szólt Granger. Megevett egy cseresznyét. – A titkolózás elősegítette a törésvonalakat, amelyek túlmutattak azokon, amelyeket a házak megosztottsága okozott. Ez az én álláspontom. Mit vigyorogsz?
– Csak arra gondolok, hogy nagyon sok boszorkány nagyon sok elméletet alkotott már, miután látott engem az ágyban, de egy értekezés a ház rendszeréről teljesen új.
– Borzasztóan el vagy telve magaddal, tudod – mondta Granger, és félrenézett, hogy elrejtse a szórakozottságát.
– Hát persze, hogy az vagyok. Látsz engem innen?
– Nem, nem látlak. A lábad mindig útban van.
Draco már közel járt a hegyfok széléhez, megfordult, és átvetette a lábait egy szikla oldalán. – Mondjuk innen?
Granger eljátszotta a szerepét. A lány odalépett mellé, látszólag azért, hogy megfigyelje a férfit. Draco észrevette, hogy a nap folyamán korábban tanúsított visszafogottsága eltűnt. Az ital miatt volt? Talán a beszélgetés? Vagy őmiatta?
Ami ráébresztette arra, hogy ő maga sem ellenkezett. És most, hogy a lány mellette volt, a dolgok újra elkezdtek haladni, az édesség áramlott az ereiben, a pulzusának zúgásával együtt.
El kellene távolodnia. El kellene zárkóznia, és el kellene választania racionális énjét a homályos gondolatoktól és érzésektől.
Ezt kellene tennie.
– Rendben. Nézzük meg most, hogy jól látlak-e – mondta Granger.
Analitikus tekintetét végigfuttatta a férfi arcán.
– Úgy érzem magam, mint egy tankönyv – közölte Draco.
– Talán úgy is foglak olvasni téged most, hogy nem akadályozza semmi a kilátásom.
– Te nem olvasol, te falsz. Megijedtem.
– Ahogy kell is.
– Van valami széljegyzeted?
Granger szája szórakozottan elhúzódott.
– Néha azért figyelsz rám. Mi az emberi megfelelője a széljegyzetnek? Talán ez? – kérdezte, miközben ujja hegyével végigsimított a férfi nap végi borostáján.
A legkönnyebb, leglazább ujjmozdulat volt ez az állkapocsvonalán.
A szíve dübörgő válasza teljesen aránytalan volt.
– Ebben az esetben igen – folytatta Granger. – De csak egy napnyi margóra, a legjobb tippem szerint is. Fele annyira sem lenyűgöző, mint a Kinyilatkoztatások, tudod.
Draco valahogy egyszerre gyökeret vert és lebegett. Ideges volt. Csupa ideg. A pulzusa felment. Ez rossz volt. Okkludáltnak kellene lennie, és el kellene húzódnia a lánytól, és egyben leugrania a szikláról.
Ehelyett, mint az a gyenge akaratú kretén, aki volt, folytatta.
– Mi a helyzet a szövegdíszekkel? – kérdezte. – Azokat megkapnám?
Ha a hangja rekedt volt, az a vodka miatt volt.
– Ó, ez egy érdekes kérdés – mondta Granger. Elgondolkodva tanulmányozta a férfi arcát.
Az almaborból származó mézes jegyek illatát érezte.
– Azt kell mondanom, hogy a szemed – szólt eltöprengve. – Ez borzasztóan elcsépelt?
– Az – mondta Draco. – Megbocsátok neked, amiért nincs benned költői lélek. Ezek pazar szövegdíszítések?
– Ó, igen. Pompásak. Csillognak az ezüstlevelektől, meg minden.
– Ajándékba kellene adnom magam a főkönyvtárosnak.
– Jó hasznodat vennék.
– Bár… talán inkább maradnék a Granger magángyűjteményben.
Granger színpadiasan zihált egy kicsit.
– Merész. Hevesen kurátorkodik. Én nem lennék olyan biztos benne, hogy te bekerülnél a válogatásba.
– A szövegdíszeim viszont igen.
– Mm. Csábítóak.
A tekintetük találkozott. És ismét ott volt a sötét tekintetének vonzása, a vonzódás, a hívogatás, és meghívás, hogy belebukjon. Lágy vágyakozást ébresztett benne. A vágyat, hogy kinyújtsa a kezét, és a vágyat, hogy lezuhanjon. Furcsa és szelíd szédülést.
Tudta, hogy a lány nem szándékosan csinálja. Tudta, nem szándékosan tette. Nem volt benne semmi számítás. Azt sem tudta, mit tesz vele.
És mégis itt volt, zuhant, zuhant, zuhant…
Pislogott és félrenézett.
Bámult.
– Szóval… mi a következtetése, professzor asszony? – kérdezte, bedobva egy Granger-irritációt, hogy biztosan normálisan hangozzon. – Befejezte a felmérést?
Ha volt is valami ingerültség a részéről, azt felhígította a szórakozottság.
– Van családod Roxmortsban? – kérdezte lazán.
Draco előre látta, hogy ez jön.
– Ha arra akarsz utalni, hogy úgy nézek ki, mint a korábbi kocsmárosunk…
– Hm. Egy szemölcs, aki vágyik az önkifejezésre.
– Aha.
– Köszönöm, hogy levetted a lábad a képből. Igazi tisztánlátást hozott nekem. – Aztán látva a férfi bosszúságát, az ég felé nézett. – Ne halászd a bókokat! Tudod, hogy rettenetesen jól nézel ki.
Draco elvigyorodott.
– Sosem fáradok bele, hogy ezt halljam.
– Kinőttél abból, hogy egy pattanásos kis görény vagy. Tessék: egy bók. Most boldog vagy?
– Igen. Még egyet kérek.
– Nem. Elviselhetetlen vagy.
– Legközelebb a hajamat dicsérd meg.
– Nem.
– De igen.
A nő kritikusan összehúzta a szemét. Aztán az ujjai végigsimítottak a hajvégeken, csak egy pillanatra.
Draco nem engedte senkinek, hogy a hajához érjen. Aki elég bolond volt ahhoz, hogy megpróbálja, azt remegő, darált húscafatokká bűvölte. De Granger…
A lány rövid érintése sokkal bódítóbb volt, mint bármelyik ital, amit ma ivott.
A pulzusa megint felszökött, és az izgalom újabb aránytalan rohamában felfelé száguldott.
– Közepes – mondta Granger.
Draco horkantott, mintha magasztos nyugalommal hagyta volna elmúlni a megjegyzést.
Valójában túlságosan is lebegett ahhoz, hogy ne szarjon rá.
Granger összeszorította az ajkát, és ujjaival újra végigsimított a haján, átváltva a másik oldalra.
– Megfelelő, tudod. Elégséges. Egy nap majd találsz valakit, aki el tud tekinteni ettől.
Visszatartotta a mosolyát.
A szemhéját nehéznek érezte, a testét könnyűnek.
Szerette volna viszonozni valamifélével a kötekedő bókot, de nem kellett volna. Azt akarta mondani neki, hogy olyan, mint a vodka, a legkisebb mértékben is bódító, és hibás ítélőképességhez vezet. Gúnyolódni akart rajta, ha megenne egy cseresznyét, akkor ki harapja ketté neki? A pici szája miatt. Azt akarta mondani neki, hogy ha ő maga már kinőtte a pattanásos görény korszakát, akkor a lány már jócskán túl van az ijedt mókus korszakán. Feltevéseket akart tenni arról, hogy a pálcája miért nyomja a dolgokat az ágyékába.
De ez még jobban elmosná a kötekedés és a flörtölés közötti, amúgy is homályos határt, és neki nem flörtölnie kellett volna. Neki ellenállónak kellett volna lennie. Hűvösen semlegesnek kellett volna maradnia, érintetlennek, távolságtartónak. Profinak. Ő volt a megbízója.
Lopva rápillantott. A lány elfordult, hogy folytassa a hajával folytatott örökös harcát. Meglazította – a férfi közben samponillatot érzett –, majd lófarokba fogta. És nem nézte a tarkóját, ahol apró fürtök szöktek ki, és ahol a bőr a legérzékenyebb és legcsókolhatóbb volt. Nem nézte a lány ruhájának fésűs szélét, ahol a lapockái közé merült. Nem nézte a cipzárat.
Igaz, de mi lenne, ha csak… csak odamozdulna mögé, és lehúzna egy részt a ruhájából a válláról, és a száját arra a pontra nyomná?
Draco az ölébe tette a kezeit. Nem bízhatott bennük.
Ő volt a megbízója.
Halványan tudatosult benne, hogy egy katasztrófa felé tart.
Granger, aki nem vett tudomást a tarkója okozta felfordulásról, egy utolsó hajtincset tolt a helyére.
Aztán maga és Draco közé tette a kis cseresznyés kosarat, és leült mellé a hegyfok szélére, úgy hogy a lába a férfié mellett lógott.
Beszélgettek. A férfi igyekezett nem nézni a lány cseresznyepiros szájára. Próbált nem gondolni az almaboros üveg nedves peremére, amit oda-vissza adogattak egymásnak. A válluk időnként összeért. Érezte a lány fürtjeit, amikor a szél időnként megcirógatta őket. A szellő a lány illatát hozta felé, az almabort, a sampont és a bőr sós ízét a nyári melegben.
Tényleg olyan szörnyű lenne, ha nem fojtaná el, csak most az egyszer? Elvégre hetekig elfojtotta. Tudta, hogy újra képes lenne rá. Egyszerűen csak élvezhetné most, és utána visszatérhetne az elfojtáshoz, nem igaz? Jó lenne, nem igaz? Mindent kézben tartott.
Cseresznyemagokat dobáltak a hegyfok alatti bozótosba. Granger azt mondta, hogy egyszer majd szép cseresznyefaliget lesz belőlük. Draco Herbivicus bűbájjal kergette a magokat. Célja bevált, itt-ott alattuk a magok felhasadtak, és apró, zsenge leveleket hajtottak ki. Granger elragadtatásában néhány Aguamentit varázsolt.
Az esti fény egyre finomabbá és megfoghatatlanabbá vált.
Granger hátradőlt a kezére és felsóhajtott. Elégedettség volt benne. Sőt, boldogság.
Draco érezte, hogy a lány rajta tartja a tekintetét.
– Mi az? – kérdezte.
– Semmi – mondta Granger.
– Mondd el!
– Ez érzelgős lenne, vodkától fűtött szentimentalizmus.
– Még jobb is.
Gondosan válogatva a szavait végül megszólalt:
– Örülök, hogy megtartottad a védelmi megbízást.
Most már nem kötekedett, most már őszinte volt.
Draco érezte, hogy kéretlenül mosoly villan az arcán. Új és ismeretlen öröm dagadt a mellkasában.
– Tudod… én is – mondta Draco.
A lány oldalra pillantott rá. Az arcán pír ült, vagy talán a vörös naplemente utolsó foltja volt. – Érzelgős.
– Ijesztően.
Valami táncolt a szíve dobbanásaiban.
Egyszerre nyúltak mindketten a cseresznyéért. Összegabalyodtak az ujjak.
Az érintés múló volt, kapkodó. Bármi más túl édes lett volna.
Az esti levegő nyárias volt – vágott fű és lóhere illat. Egy póling* énekelt.
És gyönyörű volt, Granger mellett ült, a karja az övét érintette, itt, a hegyfok tetején, amely ebben a pillanatban a világ tetejének tűnt.
*póling: madár, a szalonkafélék családjába tartozik. Mindig víz közelében található, mocsaraknál, sekély vizű tavaknál, réteken és legelőkön él.
Lughnasadh
A világ teteje
Draco hétfő délutánja főleg abból állt, hogy egy nekromanta által Sloughban feltámasztott csoszogó hullákat üldözött. Az auror időnként nehezen tudta megkülönböztetni a hullákat Slough derék polgáraitól, de ez egy másik nap története.
Pontban négy órakor érkezett Roxmortsba, hogy találkozzon Grangerrel. A falut rendkívül csendesnek találta. A boltosok többsége szabadságon volt, a maradék falusiak pedig a hőség elől a házakba húzódtak.
Draco sietve eligazgatta a talárja elejét, hogy az éppen úgy simuljon a mellkasára, hogy erőteljes mellizmokra mutasson. Egyik kezével végigsimított a haján, hogy szörnyen kócosnak tűnjön, ahogy az egy aurorhoz illik, aki durva, férfias dolgokat csinált.
Aztán egy lámpaoszlopnak dőlt, hogy megvárja Grangert, szándékában állt hűvös, laza, érdektelen kisugárzást árasztani.
Ezt az tette tönkre, hogy Granger majdnem belé hoppanált.
Elestek, és zihálva kecmeregtek odébb egymástól.
– Pontosan ezt a négyzetcentimétert kellett kiválasztanod, hogy megjelenj? – kérdezte Draco ingerülten, miközben leporolta a talárját.
– Nem tudtál máshol lötyögni, mint a főútvonalon?! Most tényleg? – Granger összeszedte magát. – Azt hiszem, a lábam a lépedben volt.
– Éreztem.
Újra talpra álltak, és egyfajta kölcsönös értékelésként néztek végig egymáson. Már majdnem egy hónap telt el azóta, hogy utoljára találkoztak. Grangeren megint az a túlhajszolt tekintet látszott: mély maszat a szeme alatt és a húzott szája.
Sárga nyári ruhát viselt, mintha ennek az ellenszenves vidámsága elhomályosítaná fáradtságát.
Nem így történt.
– Teljesen szétcsúszottnak tűnsz – jegyezte meg Draco.
– Köszönöm. Megkérdezhetem, hogy mi van azzal a szemgolyóval, amit a válladon hordasz?
Draco lenézett. Akármilyen hullával is foglalkozott legutóbb, egy szem és egy hosszú látóideg tekeredett a karja hátulján, ami eléggé elrontotta a higgadt és laza kisugárzását.
– Rendben – mondta, és eltüntette. – Szuvenír a ma reggeli küldetésből.
– Nem fog hiányozni a tulajdonosának?
– Meghalt, szóval nem.
Granger tekintete végigpásztázta a varázslót, de nem talált több kóbor testrészt. A lány az út felé mutatott.
– Mehetünk? Irma beleegyezett, hogy negyed ötkor találkozunk.
– Irma?
– Madam Cvikker.
– Még mindig velünk van? Merlin, már egészen elfelejtettem azt a vén madarat…
Sétáltak. Draco megvizsgálta magát, és örült, hogy nem érez semmit abból a rózsaszínes szarságból, ami annyira megrémítette. Csupán Granger lábainak látványát értékelte, ami elég normális volt. Uhh. Tényleg szép lábai voltak.
Draco észrevette, hogy nem irányult felé információáradat, nem volt „Nézd, Malfoy, nem gubbaszt ott valami az aljnövényzetben?”, egy levélre se mutogatott. Talán Granger fáradt volt – legjobb számításai szerint is ez volt az első szabadnapja Szent Iván éjszakája óta. És az a vakáció aligha volt pihentető: túl sok volt a halálos apáca.
De a fáradtságnál többről volt szó, egyfajta tartózkodás is áradt belőle. Tartotta a távolságot. A férfi vadul azon tűnődött, vajon a nő is észrevett-e valamit, és vajon ez ugyanúgy megijesztette-e, mint ahogy őt is.
Talán ő is elfojtotta a dolgokat.
Az ötlet ostoba volt, és csak spekuláción alapult, de mégis volt benne valami megnyugtató.
A Roxfort kapujához értek, amely a közeledésükre kinyílt. A régi kapuk és a szárnyas vadkanok sokkal kevésbé tűntek impozánsnak, mint ahogy Draco emlékezett rájuk.
– Jártál már itt a RAVASZ óta? – kérdezte Granger, a szeme sarkából figyelve őt.
– Nem – mondta Draco. – És te?
– Néhányszor… többnyire köszönni a professzoroknak, vagy a könyvtárba.
A Roxmortsból az iskolába vezető séta nevetségesen rövidnek tűnt.
– Tényleg kocsikáztunk, hogy ekkora utat megtegyünk? Ez még tíz perc sem volt.
– Gondolom, egy tizenkét éves pici lábacskáinak messze volt – mondta Granger.
– Minden olyan kicsinek tűnik.
– Tudom.
Amikor egy kanyar után maga a kastély is láthatóvá vált, Draco örömmel tapasztalta, hogy megőrizte a varázslat és a titokzatosság auráját – még ha ez is kisebbnek tűnt, mint amire emlékezett.
– Ugyanolyan illat van – jegyezte meg Draco, amikor beléptek az Előcsarnokba. Fa, régi kő, olyan iskolás.
– Inkább jobb – szólalt meg Granger, és vett egy nagy levegőt. – Nyáron nincsenek piszkos gyerekhordák. Amikor tavaly télen itt jártam, akkor határozottan érződött a levegőben a kamaszfiúk szaga.
Most már a kastélyban voltak. Draco nem volt különösebben hajlamos nosztalgiázásra, de sok boldog évet töltött itt (ebből két borzalmasat), és inkább élvezte a régi folyosókon való barangolást. Ezeket is szűkebbnek érezte, mint fiatalkorában. Emlékezett a fölé tornyosuló páncélruhákra; most lenézett rájuk.
Bekukkantottak a Nagyterembe, ahol a négy ház asztala állt, kopottan és csupaszon, várva a szeptember elsejét. A terem mindig is olyan nagyszerűnek tűnt, az asztalok szinte végeláthatatlanok voltak. Most Draco nem volt biztos benne, hogy be tudná préselni magát az egyik mardekáros padba anélkül, hogy térdre ne rogyna.
Az elvarázsolt mennyezet a nyár mélykékje volt.
Továbbmentek az üres tantermek mellett, amelyek kréta és évek során kiömlött tinta illatát árasztották. A napfény a poros ablakokon keresztül szűrődött be.
Granger láthatóan izgatott lett, ahogy közeledtek a könyvtárhoz, bár mindent megtett, hogy visszafogottnak tűnjön. Amikor elérte a nehéz ajtókat, megállt, hogy tenyerét a kopott kilincshez dörzsölje.
Kinyitotta az ajtót, és a könyvtár jellegzetes eszenciája fogadta őket: régi könyvek, pergamen, kopott bőr és por.
Erőteljes volt. Draco újra tizennégy évesnek érezte magát.
– Úgy érzem, mintha egy bájitaltanesszét kellene írnom – mondta.
Granger arcára mosolyt csalt a kijelentésével.
– Az enyém az átváltoztatástan.
Madam Cvikker az asztalától figyelte közeledésüket. Draco egészen meg volt győződve arról, hogy még mindig ugyanazt a kalapot és hegyes cipőt viseli, mint amikor még diákok voltak. Félig-meddig arra számított, hogy leszidja őket a beszélgetés miatt.
Ő is kicsinek tűnt.
Grangert Madam Cvikker valami melegséghez közelítő üdvözléssel fogadta – valami csipkelődő, tartózkodó melegséggel. Dracót meglepetten figyelte, kétszeresen is, mert Grangerrel volt.
– Furcsa fajta párocska – sóhajtotta Madam Cvikker.
– Munkatársak – mondta Granger.
Cvikker átnyújtott Grangernek egy kartonlapot.
– Az Ypres-kézirat. Tudom, hogy ön tud bánni a ritka könyvekkel, Miss Granger, de ezzel különösen óvatosan bánjon. Levettem önnek a védelmet róla.
Granger megköszönte, és a zárolt részleg felé indult tovább, ahol Piton gyűjteményének nagy része volt.
A levegő egyre fülledtebb lett, és egyre jobban nyomta őket, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre haladtak a könyvtárban. Bármilyen kezdetleges szellőztetés is hűtötte a kastélyt, az nem jutott el a könyvtár belső terébe. Meleg volt. És a könyvtárak mindig ilyen szűkek voltak?
– Első osztályú csókolózóhelyek ezek – szólalt meg Draco a csendben. – Cvikker nem hallotta.
– Emlékszem – mondta Granger.
– Tényleg?
Granger egy pillantást vetett rá.
– Nem kell ennyire meglepettnek tűnnöd.
– Inkább kíváncsi vagyok – ismerte be Draco. – Bátor fiú lehetett. Hacsak nem Weasley volt az. Ő nem számít. Többnyire nem.
– Ne légy gonosz! – csipkelődött Granger. – De nem… nem Ronnal csókolóztam először. Viktoré volt ez a megtiszteltetés.
– Viktor?
– Krum.
Draco halkan füttyentett egyet.
– Jó Viktornak.
Granger megállt egy árnyékos helyen, a halmok között.
– Pont itt, ha nem tévedek. Azok a polcok tisztességes kapaszkodók voltak.
– Micsoda történeteket tudnának mesélni ezek a polcok.
Granger ironikusan figyelte őt.
– Biztos vagyok benne, hogy rólad is hasonlóan pajzán történeteket tudnának mesélni.
Draco válasz helyett a lányra vigyorgott.
A lány félrenézett.
Természetesen igaza volt. Sok kamaszkori felfedezőút történt e polcok között. Az első oboázás, amit kapott, gondolta, hacsak... az nem a klubhelységben történt? Nem emlékezett rá. De az rémlett, hogy sok rövidszoknyás lánnyal tombolt itt, akiket a könyvekhez szorított, nyelvvel és ujjakkal tapogatózva.
És most megint itt volt, de az egyetlen szoknya, amit kergethetett, az Grangeré volt. A tekintete a lány hátsó felére és lábaira vándorolt, ahogy előrement, amíg azon kapta magát, hogy azon tűnődik, vajon hogyan nézne ki a könyvekhez szorítva, aztán mentálisan fülön csípte magát. Nem, ezt nem tette meg. Ő tiltott volt.
Kezdett izzadni. Hűsítő bűbájt varázsolt magára, majd Grangerre, hátulról. A boszorkány meglepetten felkiáltott, és libabőrös lett a karja.
– Szívesen – mondta Draco, válaszul a lány sötét pillantására.
A zárolt részleget megnövelték, hogy a Piton-gyűjteményt kiállítsák, de egyébként ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Draco kíváncsiságból meglengette a pálcáját, és vigyorogva megvilágította a polcokon szétszórt különféle csúnya varázslatokat és bűbájokat.
– Cvikkernek van érzéke hozzá, azt meg kell hagyni – szólalt meg Draco. – Talán apácaként elszalasztotta a hivatását.
– Ezt kellene javasolnod neki. Mulatságos lenne.
– Mulatságos? Még tökön rúgna a hegyes cipőjével.
– Nem mondtam, hogy ki nevetne rajta.
Granger leguggolt, hogy megkeresse a könyvét. Amikor megtalálta a nagyméretű kéziratot, az olvasóasztalra emelte.
Megállt, hogy kisöpörjön homlokából egy nedves hajszálat. Ahelyett, hogy letelepedett volna olvasni, ahogy Draco várta volna, csupán elővette a mobilját, és elkezdte – ha jól értette – lefényképezni az érdekes oldalakat.
Grangerrel az volt a baj, hogy mindig újabb intrikákkal jött elő. Soha nem unatkozott. Miért ne untathatná őt is? Mindkét félnek könnyebb lenne, ha nem ingerelné állandóan a lány. (Természetesen intellektuálisan.)
– Hogyan működik ez a rohadt Roxfortban? – kérdezte Draco.
– Hm? Oh – mondta Granger, és átfordította a mobilt.
A hátuljához volt erősítve az egyik anti-mágikus korongja.
– Már el is felejtettem azokat a dolgokat.
– Szörnyen hasznosak. Nem tudok a mobilom nélkül élni.
Granger az olvasóasztal fölé hajolt, hogy lefényképezze. Draco nem nézett rá. Valójában elfordult tőle, egy tükröt varázsolt, és megpróbálta megmenteni a haját.
– Sokkal kényelmesebb lenne, ha otthon nézném át ezt a kéziratot – mondta Granger –, de Madam Cvikker sosem engedné, hogy kivegyem a könyvtárból. Így hát a második legjobbat teszem, digitális fotókat készítek. Ne mondd el neki! Azt fogja hinni, hogy ellopom a könyv lelkét, vagy ilyesmi.
– Igen. Kimondottan örülök neki, hogy nem telepszel le egy kis olvasgatásra. Izzanak a golyóim – szólt Draco, miközben levette a talárját, és kipattintotta a gallérja gombját.
Granger újabb hűsítő bűbájt irányított rá, majd magára. A haját a feje tetejére egy tekercsbe csavarta össze, és beleszúrta a pálcáját.
Draco, miután a saját frizurájával már megtett mindent, mellé lépett, hogy szemügyre vegye a kéziratot. Orvosi eljárások ábráit, és különböző állapotú középkori betegeket tartalmazott.
Észrevette, hogy Granger jó távol tartja magát tőle, bár lazán viselkedett. Ha a férfi közeledett, a lány talált rá okot, hogy az asztal másik oldalára húzódjon. Ha a varázsló ott csatlakozott hozzá, akkor a nő ismét körbefordult, hogy más szögből fényképezzen.
Meg kellene sértődnie? Örülnie kellene? Nem tudta. Megsértődött, de ez azért volt, mert a boszorkányok általában nem menekültek a közeléből.
– Olyan szagom van, mint egy hullának? – kérdezte Draco.
– Micsoda?
– Nekem. Rohadó hullaszagom van. Igen vagy nem?
– Nem – mondta Granger egy gyors pillantást vetve rá. Visszatért a fotóihoz.
– Jó – nyugtázta Draco.
Amikor a férfi ismét odalépett hozzá – állítólag azért, hogy megvizsgáljon egy illusztrációt –, a nő nem mozdult el. Tehát a varázsló értette a lényeget. Hogy milyen céllal tette, abban nem volt biztos.
Granger készített még néhány fényképet, egy pillanatra megvizsgálta őket a készülékén, majd elégedettnek nyilvánította magát. Nagy gonddal becsukta a kéziratot, és elballagott, hogy visszahelyezze.
– Ennyi? – kérdezte Draco.
– Igen. Figyelmeztettelek, hogy unalmas lesz – mondta Granger, és kisétált a polcok közül. – Nem kellett volna fáradnod azzal, hogy eljössz.
Draco megvonta a vállát.
– Kellemes változatosság, tudod, az élők társasága. Valamivel több életerő van benned, mint egy csoszogó hullában.
– Olyan jól bánsz a szavakkal – jött a lány száraz válasza. – Egészen kiakaszt.
Draco nem tudta folytatni ezt az érdekes beszélgetési fordulatot, mert Cvikker előbukkant egy polc mögül.
– Befejezte? Máris?!
– Igen – mondta Granger. – Épp most raktam el, készen áll a védővarázslatokra. Még egyszer köszönöm, hogy bejött a szabadsága alatt csak miattam. Rettenetesen hálás vagyok.
– Mindig örömömre szolgál – szólalt meg Cvikker, de a tekintete mélységesen gyanakvó volt. – Leginkább arra tippeltem, hogy legalább néhány óráig itt lesz.
– Igen, nos… egy konkrét fejezetet kellett átnéznem, semmi többet.
– Eléggé… izzadtnak tűnik.
– Igen, meleg van ott hátul.
– Értem. Nagyon gyorsan végzett vele. Mármint a kézirattal.
– Igen. Ahogy mondtam, eléggé koncentráltan közelítettem meg.
– Hmm – mondta Cvikker összeszűkítve a szemét, és ha lehet, még csipkelődőbb lett. Fekete tekintete a kettőjüket borító izzadságfényre vándorolt, Draco viszonylagos ruhátlan állapotára, a kigombolt gallérral és a karján átvetett talárral. – A könyvtár olvasásra való, tudja.
– Valóban – mondta Granger, és rápislogott.
– Olvasásra és kutatásra. Nem más tevékenységekre.
Granger inkább úgy nézett, mintha azt gyanította volna, hogy Cvikker kissé megzápult.
– Teljesen igaza van. Ööö… azt hiszem, jobb, ha megyünk.
– Azt hiszem, jobb lenne – közölte Cvikker. A tekintete most Draco arcára, a hajára, a gallérjára, majd a sliccére vándorolt.
Az idős boszorkány tekintetének súlya alatt elhagyták a könyvtárat.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte Granger, amikor az ajtók biztonságosan becsukódtak mögöttük.
– Kicsit bepisilt? – kérdezett vissza Draco. – Csak nem a sliccemet szemlélte?
– De igen.
– Megzavart.
– Engem is. Kíváncsi vagyok, hogy mi…
A közös felismerés pillanatában Granger megfordult, hogy Draco felé nézzen, ahogy ő is megfordult, hogy ránézzen.
– Arra célzott, hogy mi csináltunk ott valamit? – zihált Granger megdöbbenve.
Draco visszanézett a könyvtár ajtaja felé.
– Szerintem azt hiszi, hogy csak egy kibaszott gyors menetre ugrottunk be.
Granger olyan gyorsan pördült meg, hogy a szoknyája körbe-körbe suhant a combja körül.
– Visszamegyek hozzá, hogy tisztázzam vele a dolgokat.
– És ha tévedünk?
Granger szünetet tartott.
– Tévedünk?
– Nem tudom. Talán csak meg akarta nézni a sliccemet?
Granger feltartotta a kezét.
– Elég legyen a sliccedből! Nagyobb dolgokkal kell foglalkoznunk.
– Elnézést.
– Mi van, ha igazunk van, és ő… elmondja valakinek? – kérdezte Granger egy elborzadt lélegzetvétellel.
– Az nevetséges lenne.
– Nevetséges? Nem. Képzeld el, ha elmondaná McGalagonynak.
– Nem mondtam, hogy ki nevetne rajta.
– Ha utánozni akarsz engem, légy szíves, egy oktávval lejjebb venni; ez átütő volt. – Granger visszasétált a könyvtárba. – És miért nem volt izzadt? – kiáltotta a válla fölött.
Draco szórakozottan várta a fordulatot, és hagyta, hogy Granger helyre tegye a dolgokat. Egy lötyögő páncélos mellé állt, hátát a hűvös kőhöz nyomva. Néhány szárító bűbájjal megszabadult a hónalján lévő nedvesség legrosszabb részétől. Talán nem is bűzlött, mint egy hulla, talán csak az izzadság.
Granger visszatért. Viharosak voltak a léptei, ahogy végigvonult a folyosón. A páncélos Draco mellett felegyenesedett és tisztelgett.
– És? – kérdezte Draco.
– Elment – mondta Granger. – Nem találtam meg. Biztosan a keleti bejáraton távozott.
– Írj neki levelet – vonta meg a vállát Draco.
Granger ráfordult.
– Egy levelet?! Tényleg? Azt akarod, hogy írásba foglaljam ezt az abszurditást? Kedves Madam Cvikker, ön megnézte Malfoy sliccét? Mert nem voltunk biztosak benne, hogy elhamarkodott következtetéseket vont-e le ebből, de tájékoztatásul közlöm, hogy nem másztam rá a könyvtárban. Őszinte híve, Hermione?
Draco képtelen volt visszatartani a nevetést. Előrébb ment, úgy érezte, talán biztonságosabb, ha nincs csapkodási távolságban.
– Örülök, hogy egyikünk jól szórakozik – mondta Granger, és tűzzel a szemében lépett mögé.
Draco hirtelen megállt. Granger belesétált a férfiba.
– Aú… mi…
– A klubhelyiségem – szólalt meg Draco, és egy jobb oldali kőlépcső felé mutatott. – Arra. Menjünk.
– Nem. Kifejezett engedéllyel jöttem ide, hogy a könyvtárat használjam, nem pedig azért, hogy Draco Malfoyt elvigyem egy nosztalgikus, festői kastélytúrára. Mi van, ha Frics elkap minket?
– Mi van, ha Frics elkap minket? – ismételte Draco, miközben elindult lefelé a lépcsőn. – Ó, akkor egyenesen a büntetőmunkára küld minket, gondolom.
Felnézett, és látta Granger csípőre tett kezét. Most megint tizennégy éves volt. Úgy nézett ki, mintha azt remélné, majd egy prefektus ugrik elő hirtelen, és beárulja őket, és levon a házuk pontjaiból.
Draco folytatta útját a lépcsőn. Hallotta a lány ingerült huhogását, majd végre a léptei csattogását a háta mögött.
Érezhetően hűvösebb volt a kastély alsó szintjein. Az ismerős portrék lakói felkapták a fejüket, ahogy elhaladtak mellettük, majd integettek, vagy elnyomtak egy-egy megjegyzést.
– Hermione Granger és Draco Malfoy! Most már igazi felnőttek! – kiáltotta egy középkori varázslónő, aki több festményen keresztül követte őket. – Nézzétek őket!
– Valaki azt mondta, hogy Draco? – szólalt meg egy gúnyos hang. Egy fekete hajú, kecskeszakállas férfi dugta be a fejét az egyik képkeret pereme fölött.
– Szia, Phineas! – mondta Draco.
– Miért vagy itt vele? – kérdezte Phineas, és Granger felé intette a fejét.
– Munka – válaszolt Draco.
Most egy lovag galoppozott be a képbe egy széles tengerszem mentén.
– Ah! Hermione Granger! Jó napot, hölgyem! Örömteli találkozás!
Granger, aki folyton a válla fölött pillantgatott, mintha McGalagony materializálódna itt, hogy leszidja, most elmosolyodott a lovag láttán.
– Sir Cadogan!
– Te ezzel a senkiházival vagy, ugye? – tudakolta a lovag, és a kardjával Draco felé mutatott. – Kényszerből vagy itt?
Granger Dracóra pillantott, mintha azon gondolkodott volna, hogy igent mondjon-e, és elszenvedje-e egy tizenegy hüvelykes olajfestmény dühét.
– Nem, önként vagyok itt. Kiderült, hogy jó.
– Tényleg? – kérdezte Sir Cadogan, felhajtotta a sisakrostélyát, és Dracót figyelte. – Keményszívű?
– Ő egy auror, te ostoba gazember – torkolta le Phineas. – Persze, hogy keményszívű. Fogadok, hogy naponta kockáztatja az épségét idiótákért.
– Én? Egy ostoba gazember? Hogy merészeled? Maga, uram, egy görény, vén csirkefogó, és én most kivágom a nyelvét. – Sir Cadogan leengedte a sisakrostélyát, és Phineas felé iramodott, aki meglehetősen gyorsan kilépett a festményből.
– Isten önnel, hölgyem! – visszhangzott Sir Cadogan hangja, amikor ő is eltűnt.
A bájitaltanterembe értek. Az ajtó résnyire nyitva volt. Draco besétált. Minden ugyanolyannak nézett ki, csak kisebbnek, a jól megkopott munkalapok, a régies mosdókagylók sora, a hátsó fal mentén felhalmozott üstök.
Draco odament ahhoz az asztalhoz, ami hét éven át a munkaasztala volt. Granger tanácstalanul állt az ajtóban, majd követte őt.
– Vajon ki lehet az új bájitaltan-professzor? – kérdezte, miközben az ajtó melletti könyvespolcot figyelte. – Amúgy elég modern, Buxton művei vannak itt, meg Keyneséi. Piton inkább a tizenkilencedik századi mestereket kedvelte. Kicsit tradicionalista. – Megfordult, hogy Draco felé nézzen, és látta, hogy a férfi eltűnt. – Ööö… mit csinálsz?
Draco a régi munkaasztal alá guggolt, és egy Lumost küldött alá.
– Hah! – mondta.
Granger térdei kerültek a látóterébe, majd az arca, ahogy mellé guggolt.
Draco az asztal alá vésett durva farokra és golyókra mutatott.
– Hűha – szólalt meg Granger.
– Itthagytam a nyomomat – jelentette ki Draco.
– Az biztos, hogy maradandó örökség – csipkelődött Granger. Térdre ereszkedve az íróasztal alá csúszott, és megvizsgálta Draco többi alkotását, amely főként a saját monogramjaiból állt.
– Ez mi? – kérdezte, és egy hosszúkás, valamiféle pacára mutatott. – Egy sündisznó?
Draco közelebb kúszott, hogy tanulmányozza a titokzatos hieroglifát.
– Egy sün? – kérdezte Granger.
Draco megrázta a fejét, és komolyan válaszolt:
– Azt hiszem, a tizenkét éves én úgy gondolta, hogy így néznek ki a női nemi szervek.
Granger nevetésben tört ki.
– Egy sündisznó – ismételte Draco túlzó sértettséggel.
– Van egy szeme – mondta Granger, és egy pöttyre mutatott.
– A sünvadászat mostantól izgalmas, új értelmet nyer – töprengett Draco.
– Remélhetőleg a női anatómiai ismereteid javultak egy kicsit.
– Azóta pótoltam a tudásomban lévő hiányosságokat.
– Van néhány anatómiai szövegem, amit kölcsönadhatok, ha segítségre van szükséged. Szóval, tudod, hogy hol kell megbökni a sünöket.
– Szükségtelen, de köszönöm a nagylelkűséget.
Granger a „sündisznót” nézte, és a kezét a szájához szorította, hogy ne nevessen megint.
Szürreálisnak érezte a pillanatot. Draco a Roxfort pincehelyiségében volt, egy bájitaltan munkaasztal alatt guggolva Hermione Grangerrel. Hét évet töltött ebben a pincében a lány tarkóját bámulva, gyűlölve őt. És most valahogy, majdnem két évtizeddel később, újra itt voltak, egy megbecsült auror és egy megbecsült gyógyító, térden állva, és meredező falloszokon kuncogtak.
Egy furcsa pillanatig sajnálta, hogy ilyen sokáig tartott, hogy ennyi időt töltöttek egymás utálatával.
Aztán egy ugyanilyen furcsa pillanatban reménykedett, hogy még nem volt túl késő.
(Túl késő? Pontosan nem tudta.)
A térdeik összeértek.
Granger elhúzódott. Felállt, és fürgén leporolta magát.
– Rendben. Elég volt a vulvákból. Menjünk a klubhelyiségedbe!
Draco kiszabadította magát az asztal alól, és csatlakozott hozzá.
Granger megpróbált vezetni, de hamar kiderült, hogy csak nagyjából tudja, hol van a Mardekár klubhelyisége.
– Erre – szólt Draco, amikor a lány rossz irányba fordult. – Te még sosem jártál ott?
Granger megfordult, és utolérte a férfit.
– Nem sok mardekáros barátom volt… szóval nem.
Megálltak egy jellegtelen falnál.
Granger kíváncsian nézett körül.
– Itt?
– Igen. A következő kérdés természetesen a jelszó lesz – mondta Draco.
– Azt akarod, hogy itt álljunk és találgassunk?
– Próbáljuk ki. Öt percig, Granger. Nem azt kérem, hogy a következő egy hétben mardekáros dolgokon agyalj.
Granger kétkedve nézett.
– Miféle mardekáros dolgokon kellene agyalni?
– Híres mardekárosok. Hozzávalók. Etikailag megkérdőjelezhető varázslatok. Bármi, ami csak eszedbe jut.
Találgatásokat kiáltottak: növényeket és bájitalokat, átkokat és lényeket. Rafflesia. Vermiculus. Banshee. Imperata cylindrica. Húsevő csiga. Hebridai fekete sárkány. Cuscata. Hegyi troll. Locomotoros Wibbly. Belladonna. Nargli. Véres Báró. Thesztrál. Baziliszkusz.
Még csak meg sem rezdült a kő. Granger mintha magára vette volna a dolgot, és kezdett belemelegedni a gyakorlatba.
– Tacca chantirieri – mondta, kezét a csípőjére téve. – Entomorphis!
– Melofors – próbálkozott Draco. – Erkling? Párszaszájú. Malazár szarságai.
Granger stratégiát váltott, és előkelő dolgokat kezdett sorolni.
– Rókavadászat. Tweed. Sabrage.
Draco a változatosság kedvéért megpróbálkozott egy kis latinnal.
– Oderint dum metuant. Non ducor, duco. Carpe noctem.
– Gilets – mondta Granger. – Regatták! Pimm. Mustáros nadrág. Feketepiaci szervek.
– Puffkein? Vérszívó bogár!
– Dinnyebála! – kiáltotta Granger.
– Godrik Griffendél egy abszolút bamba – szólalt meg Draco nagy tekintéllyel.
A falon végigfutott a borzongás.
Granger zihált.
– Godrik egy bunkó. Egy semmirekellő!
– Godrik még egy kocsmában sem tudna megszervezni egy pisilést. Godrik egy kibaszott haszontalan faszkalap.
– Godrik egy igazi idióta.
– Egy barom!
– Egy infantilis barom.
– Godriknak lógó golyói vannak.
– Godrik egy nyáladzó pöcs.
– Godrik egy igazi bunkó.
– Egy tökfej!
– Godrik, a féregtelen.
– Elég!
Orrhangú nevetés hallatszott a hátuk mögül. Phineas belecsúszott egy hegyvidéki tájat ábrázoló festménybe.
– Ez roppant szórakoztató.
Granger felugrott a levegőbe, és bűntudatosnak tűnt. Az arca kipirult, ahogy megszólította az egykori igazgatót.
– Ööö, ismét üdvözlöm. Megvan még… megvan még a nyelve?
– Nyilvánvalóan – mondta Phineas.
– Ó, jó. Mi csak…
– Betörünk a klubhelyiségbe – mondta Draco.
– Mi célból, kérlek? – kérdezte Phineas.
Draco megvonta a vállát.
– Hogy visszaemlékezzünk a régmúlt időkre.
– Te? Nosztalgiázni akarsz? Hermione Grangerrel?
Granger feltartotta az ujját.
– Igazából én…
– Ó, igen – vágott közbe Draco. – Felelevenítjük az egymással kapcsolatos szörnyen kedves emlékeinket.
– Az volt a gyanúm, hogy gyűlöltétek egymást – tűnődött Phineas.
– Így van – mondta egyszerre Draco és Granger.
Draco úgy érezte, hogy ez az állítás hihetőbb lett volna, ha Phineas nem kapta volna rajta őket, amint a falnak kuncogva Godrik golyóiról kiabálnak.
Phineas Grangerre nézett, aki dühösen elpirult, majd Dracóra, aki vigyorogva találkozott a tekintetével.
– Még kevesebb értelme van ennek, mint büdös pubertásként. Gratulálok!
– Köszönöm – mondta Draco.
– A jelszó gurgyökér – mondta Phineas, és eltűnt a szemük elől. – Csak azért, mert sikerült megnevettetned. Nehogy testnedvek kerüljenek a kárpitra!
Míg Granger füstölgött a szemtelenségtől, Draco a fal felé fordult.
– Gurgyökér.
A fal kinyílt, és feltárult a sötét, fényezett ajtó, amely a mardekárosok közös helyiségébe vezetett. Draco kinyitotta.
Úgy tűnt, mintha az iskola tett volna némi erőfeszítést, hogy világosabbá tegye a helyet. A Draco idejében zöldes, izzó fényeket gázlámpák váltották fel, amelyek meleg fényt kölcsönöztek a helyiségnek. A berendezés nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint Draco fiatal korában; rojtos bőrkanapék és magas támlájú székek, díszesen faragott asztalok és szekrények. Aranyozott tükrök ragyogtak az árnyékban.
A díszesen faragott kőkandalló nem volt kivilágítva. A körülötte lévő falakon híres mardekárosok portréi díszelegtek. Merlin olvasott valamit, és megkímélte Dracót felhúzott szemöldökétől. Malazár széke üres volt. Phineas nem jelent meg újra. A portrék között két újdonság volt: Lumpsluck és Piton. Lumpsluck egy üveg Ogden-féle lángnyelv whiskyvel a karjában szundikált. Piton fekete köpenyes sziluettje a portréja hátuljánál ólálkodott, és valamit főzött.
Draco végigsimított a kezével a kanapé háttámláján. Hét éven át tervezgetett és ármánykodott itt. Kis lordként elnökölt egy csapat barát felett, akik közül sokan már halottak voltak. Rettenetesen fontosnak érezte magát itt, rettenetesen okosnak, bölcsnek és felnőttnek.
Most pedig úgy érezte magát, mint egy gyerekjátszószobában. Az asztalok a házi feladatuk megírásához. A házirend a hirdetőtáblára tűzve. A kifakult transzparensek, amelyek a ház korábbi kupagyőzelmeit ünnepelték. A könyvespolcok kopott tankönyvekkel. Minden olyan kicsi volt.
Granger sóhajtott egyet.
– Ki kellene cserélni a szőnyegeket. Lábszag van.
Grangerre mindig lehetett számítani, hogy bárkiből kiűzze az érzelgősséget.
Elsétált a pince túlsó széléhez, amely részben a tó alá nyúlt.
– Na, ez érdekes – mondta, amikor a vízre nyíló ablakokhoz ért.
– A hálótermekből jobb a kilátás – szólt Draco. – Gyere!
A lány követte a férfit a folyosón, majd a fiúk hálótermébe, amely hét évig az övé volt. A nyugati fal teljes hosszában egy ablak nyílt a tóra.
– Lenyűgöző! – mondta Granger, és odalépett hozzá.
– Az óriáspolip időnként elhalad erre. A sellők is.
Draco magára hagyta a lányt a megfigyeléssel. Besétált az öt zöld baldachinos ágyból álló körbe, amely a szoba többi részét elfoglalta. Monstro, Crak, Zabini, Nott. Halott, halott, élő, élő.
Végül ahhoz az ágyhoz ért, ami az ő ágya volt. Bizonyára egyáltalán nem lehetett ilyen kicsi. Mindig is olyan hatalmasnak érezte.
Elnyújtózott rajta, és kuncogott. Lábai a szélénél lelógtak.
Granger odasodródott hozzá, miután meghallotta a nevetését.
– Óriáspolip nincs, de úgy látom, hogy egy óriás Malfoy birtokba vette az egyik ágyat.
– Alig hiszem el, hogy ez ugyanaz az ágy.
– Belevéstél valamilyen nemi szervet, hogy hitelesíteni tudjuk?
Draco megfordult, hogy megvizsgálja az egyik ágytámaszt.
– Tudod, nem hiszem, hogy valaha is megtettem volna.
Granger leült annak az ágynak a szélére, ami korábban Nott ágya volt. Végigsimított a kezével a csupasz karján.
– Nem találtad unalmasnak itt? El sem tudom képzelni, milyen hideg volt télen.
– Nem különbözött túlságosan a kastélytól – vonta meg a vállát Draco. – Nálunk égett a tűz, és voltak melegítő bűbájok meg forró mézeskalács és lángnyelv whisky.
Egy csapat kákalag sodródott el az ablak mellett. Granger megfordult, hogy megnézze.
Dracót megint csak megdöbbentette a pillanat oda nem illő volta. Hermione Granger nyári ruhában, vele együtt a gyerekkori klubhelyiségében. Azon tűnődött, vajon mit szólt volna mindehhez a fiatal Draco. Mit szólt volna, ha a mostani Draco azt mondja neki, hogy Grangerből csinos, szellemes és félelmetesen okos nő lesz. Hogy a lány majd parancsolgat neki egy kicsit, és ezt néha élvezi is. Hogy szándékosan megnevettetné, csak hogy lássa ezt.
Ha azt mondaná neki, hogy ő maga egy nyálas, kibaszott köcsög.
Nehéz ellentmondani.
– Elégedett vagy a nosztalgiázással? – kérdezte Granger.
– Igen – mondta Draco.
Jobb továbblépni, mint továbbra is bugyuta gondolatokkal foglalkozni.
Granger felállt. Figyelte, ahogy a lány szoknyája elhalad az ágy mellett. A szappanjának illata követte.
Elfojtott egy még meg sem formálódott gondolatot, amelyben Granger és ez az öreg ágy szerepelt, mielőtt még formát öltött volna, és aztán – borzalom – tovább élt volna a lelki szemei előtt.
Visszakövették lépteiket a kollégiumból a közös helyiségen keresztül.
Draco egy utolsó pillantást vetett körbe. Lehet, hogy még egy évtizedig nem tér vissza ide. Vajon akkor még kisebbnek érezné? Ahogy az élet könyörtelenül hömpölyög előre, és a gyerekkori emlékei egyre kisebbre és kisebbre zsugorodnak mögötte?
Granger rámosolygott.
– Mi az? – kérdezte Draco.
– Tényleg azért jöttél, hogy nosztalgiázz – mondta Granger. – Teljesen… teljesen elvágyódtál.
Draco megvonta a vállát.
– Szerintem ez nagyon édes – közölte Granger, aki maga is vágyakozónak tűnt.
Aztán mintha rajtakapta volna magát, elkomorult és elsétált.
– Nem akarsz a klubhelyiségedbe elmenni? – kérdezte Draco.
A lány megrázta a fejét.
– Én gyakrabban járok ide, mint te. Majd máskor.
Granger elindult a folyosó felé, amelyen jöttek a bájitaltanterem felől. Draco elkapta a könyökénél fogva, és mutatott neki egy gyorsabb utat kifelé, egy keskeny lépcsőt, amely egyenesen az Előcsarnokba vezetett.
Miért kapta el a könyökénél fogva? Semmi oka nem volt rá, hogy a könyökénél fogva kapja el. Csak mondhatott volna valamit. Ez ostobaság volt, és az ellenállása kudarca.
Hagyta, hogy a lány lépkedjen felfelé először a keskeny lépcsőn, és mivel így a feneke pont a megfelelő szögben látszott, és egész úton a lábát is nézte.
Granger kifelé menet újra bekukkantott a Nagyterembe, remélve, hogy megtalálja Cvikkert. Nem volt ott. Granger néhány bosszús szót mormolt.
Kiléptek a kastélyból, és lementek a lépcsőn a kavicsos útra, amely visszavezetett Roxmortsba. A levegőben édes fű és a tavat szegélyező fűzfák finom illata terjengett.
Jó volt újra a szabadban lenni.
Ahogy beértek Roxmortsba, Granger a Három Seprű felé sodródott.
– Rendesen megéheztem. Ettél már valamit?
– Nem – mondta Draco. – Ebédet sem, a hullák elriasztottak.
Granger az orrát ráncolta.
– Nos, szívesen látlak, de nem lesz olyan recherché, mint a kúriában.
Megpróbálta kinyitni a Három Seprű ajtaját, de csak egy hirdetményt talált, amely szerint szeptemberig zárva vannak.
Továbbmentek Madam Puddifoothoz, amely ugyancsak zárva volt.
Végül a Szárnyas Vadkanhoz értek.
Granger bizonytalanul lézengett az ajtóban.
– Nem biztos, hogy ennyire kétségbe vagyok esve. Úgy hallottam, eléggé lejtőre került, mióta Aberforth visszavonult.
– Micsoda? Nem lehet olyan rossz egy korsó sör és egy kis kocsmai kaja, ugye?
De igen.
Dracót és Grangert egy olyan férfi fogadta (ha lehet ilyen vidám kifejezést használni), aki jobban hasonlított egy szurcsókra, mint a legtöbb szurcsók. Bosszúsnak tűnt, amiért vendégként meg merték zavarni. Ez volt az első számú vörös zászló, hogy ez egy egyedülállóan szörnyű élmény lesz.
Kértek egy-egy korsó sört, azt a választ kapták, hogy nincs már sör a helyszínen. Ez volt a második piros zászló. Egy bölcsebb páros ennél a pontnál már felállt és elment volna, de egyfajta kíváncsiság ébredt fel bennük, hogy lássák, mennyire fordulhat rosszra a helyzet.
– Akkor kérünk azt, ami van, haver – mondta Draco. – És egy kicsit abból, ami a konyhában van.
Leültek egy koszos asztalhoz, ami egykor valószínűleg ablak mellett lehetett, csakhogy mostanra már kosz borította.
A Szurcsók két maszatos poharat ejtett az asztalra, és kiöntött beléjük valami világosat, mielőtt a konyhába trappolt.
Erőteljes terpentinszag áradt az asztal felől.
Granger beleszagolt a poharába, és könnybe lábadt a szeme.
– Ó, te jó ég… ez egy igazi arcüregtisztító lesz.
– Nem lehet rosszabb, mint az Affpuddle abszintja, ugye? – kérdezte Draco. – Egészségedre.
Granger aggódó tekintettel tartotta a poharát Draco poharához. A lány nagyot kortyolt a sajátjából, a férfi visszaköpte az övének a felét. Mindketten prüszköltek és köhögtek.
– Éget – adta ki fojtottan a szavakat Granger.
– Ez… ez aztán az első osztályú nektár – hörögte Draco.
– Soha nem éreztem még magam ennyire élőnek – szipogta Granger.
Újra ittak, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy tényleg ilyen rossz-e. Az volt. Granger sírva röhögött és köhögött. Draco elvesztette a hangja nagy részét.
– Mi a fene ez a cucc? – kérdezte Draco rekedten.
– Egy vécében desztillálták? – érdeklődött Granger.
A Szurcsók a pult mögötti polcra tette az üveget. Draco odalibegtette hozzájuk.
Troll vodka volt.
A címkén szerepelt egy figyelmeztetés, miszerint nem szabad tisztán fogyasztani, és kérjük, hogy felelősségteljesen igyák.
Ami a harmadik számú vörös zászló volt, de hé-hó, mindez egy knútért és egy galleonért.
– 88 százalékos alkoholtartalom – kapkodta a levegőt Granger. – Briliáns. Éppen egy kis alkoholmérgezéssel akartam kezdeni a hetet.
– Semmi baj – mondta Draco megtört hangon. – Hamarosan lesz ételünk.
Utólag visszagondolva, olyan gyönyörű pozitívum volt ebben a gondolatban.
A Szurcsók tányérokkal jelent meg a konyhából.
– Steak – morogta, miközben Draco elé csapott egy tányért. – Saláta – mondta, és azt meg Granger elé dobta. – Húspogácsa és püré – zárta le a felsorolást az utolsó tányért is kettejük közé dobva, mielőtt a Szurcsók elment volna.
Draco és Granger megnézte a kínálatot.
– Ez a steak radiátoron sült? – kérdezte Draco.
Granger megvizsgálta a szürke darabkát.
– Még legalább öt perc kellett volna a hajszárító alatt.
Figyelmüket Granger salátájára fordították. Az egy fél nyers hagymából állt.
– Megdöbbentő – mondta Draco.
Granger megőrizte az énekhangját. Valamiféle komor optimizmussal húzta feléjük a kolbászos pürét.
– De miért ilyen… zsugorított a kolbász? – kérdezte Draco.
– Talán mert kihűlt – javasolta Granger kedvesen.
– Vagy ideges – bólintott Draco.
Granger az ajkába harapott.
– Úgy néz ki, mint egy prolapsus (egy szerv előre esése).
Draco felnevetett. Fájt a torka.
– És ez mi? – kérdezte Granger, és egy homályos zsírdarabra bökött.
– Voldemort zsírja.
– Istenem.
– A püré úgy néz ki… rendben van?
– Olyan szaga van, mint a forró macskahányásnak – mondta Granger, és elütötte Draco villáját. – Ne kóstold meg! Ebből nem lesz semmi más, csak kataklizmás hasmenés.
Draco, aki nem akart ilyesmit, félretette a villáját.
Egymásra néztek.
– Azt hiszem, ez egy segélykiáltás lehet – mondta Granger komoran. – Megkérdezzük, hogy jól van-e?
Draco kevésbé hajlott az együttérzésre.
– Azt hiszem, épp most fedeztünk fel egy égbekiáltóan nyilvánvaló álcát.
– Ezt is – mondta Granger. – Utána fogtok nézni?
– Ráhagyom az egyik újoncra.
Granger kezdett kissé ingatagnak tűnni a székében. A majdnem üres poharára hunyorgott.
– Találgatások a véralkoholszintünket illetően?
– Két… kétszáz százalék, nagyjából – saccolta meg Draco, nem dadogva, de közel állt hozzá. A pia kezdte őt is fejbe vágni.
– Tántorogjunk el, hogy találjunk valami ténylegesen ehetőt – javasolta Granger felállva. Megingott a lábán. – Ó, a rohadt életbe. Nem tudok hoppanálni.
– Bánt, hogy fizetnem kell ezért – mondta Draco az érintetlenül hagyott lakomájuk felé mutatva. Ennek ellenére egy sarlót dobott az asztalra.
– Majd én… – szólt Granger, és az egyik zsebébe markolt.
– Nem – állította meg Draco. – Ragaszkodtam hozzá, hogy kipróbáljuk ezt a helyet. Te kapod a következőt.
– Rendben.
– Végül is igazad volt. Nem volt olyan recherché, mint a kúriában.
Kitántorogtak a kocsmából, végigbotorkáltak az utcán, miközben egymásnak és különböző tárgyaknak ütköztek. A sarkon túl egy kis élelmiszerbolt volt, amely éppen zárni készült estére. Kifosztották az utolsó kenyérkosarat, és vettek hozzá egy kis kerek sajtot. Granger talált néhány cseresznyét. Draco egy hatalmas, kissé összenyomott szedres pitét fedezett fel. Granger megkérdezte, hogy vegyenek-e egy szeletet. Draco azt mondta, ő személy szerint kettőt kér. Bámulták a pitét, aztán az eszüket és az akaraterejüket két cent vodkába fojtva megvették az egészet. Egy üveg hűsítő almaborral megkoronázták az egészet, és ezzel a vacsorát el is rendezték.
Egy kicsit kikanyarodtak a faluból, és egy helyet kerestek, ahol leülhetnek. Granger a falura néző kilátást szeretett volna; Draco a kastélyt szerette volna nézni. Találtak egy megfelelő kompromisszumot egy kis ösvényen, amely egy füvel borított, amolyan hegyfokhoz vezetett, ahonnan megfelelő kilátás nyílt Roxmortsra és Roxfortra egyaránt.
Granger elkért Dracótól egy zsebkendőt, amit pokróccá transzformált, és kiterített a füvön. A takaró inkább háromszögletű volt, mint négyzet alakú, de hát Granger inkább részeg volt, mint józan.
Granger laza lábakkal és imbolyogva a takaróra feküdt. Draco lekuporodott mellé. Először a kissé rágós kenyeret osztotta el, abban a reményben, hogy az majd késve felszívja a troll vodka egy részét.
Granger egy falat közben azt mondta:
– Teljesen ki vagyok ütve. – Volt benne valami nyugalom, egyfajta higgadt beletörődés, hogy teljesen be van állva, és ez így is marad.
Nagy nehezen rátett egy darab sajtot a kenyerére. Draco megpróbált segíteni, de a kenyérdarabkája folyton kettőre, majd négyre szaporodott, mígnem a férfi pislogott, és újra egy darabnak látszott, finoman ringatózva.
– Maradj nyugton! – kérte Draco, és elkapta a csuklóját.
– Én nyugton vagyok – mondta Granger. – Te vagy az imbolygó.
Dracónak fáradságos összpontosítással sikerült egy darab sajtot a kenyérre helyeznie.
Granger csuklott egyet. A sajt leesett, lepattant a térdéről, és a fűbe gurult. Szelíd szomorúsággal nézte, ahogy eltűnik.
Draco lemondott róla, és a saját kenyerére és sajtjára koncentrált, amit mérsékelten jól rakott össze. Az egyetlen nehézsége az volt, hogy megtalálja a saját száját.
– Fantsz… Fata… Fantasztikus – mondta Granger, miközben nézte, ahogy a férfi az állába pépesíti az ennivalót. – Általában olyan elegáns szoktál lenni.
– Valóban?
– Igen – mondta Granger. – Mindent könnyedén csinálsz, tudod?
– Elég részeg vagy ahhoz, hogy bókolj nekem. Ez izom. Izgalom.
Granger rágott.
– Csak egy megfigyelés volt. Akkor lehetsz pimasz, amikor már a szendvicset is a szádba tudod tenni, nem előtte.
Dracónak sikerült, aztán beszívta a levegőt, hogy mondjon valamit, aztán majdnem megfulladt egy morzsától.
Ahogy köhögött, Granger a segítségére sietett, és felé úsztatta az üveg almabort. Ezt a szokásosnál határozottan kevesebb finomsággal és pálcakezeléssel tette. Feltehetően a férfi kezére célzott, de az üveg ehelyett az ágyékába nyomódott.
– Ésszel – mondta Draco.
– B-bocsánat – szabadkozott Granger, átdobta az üveget a vállán, és megkocogtatta vele a halántékát, mielőtt a mellette lévő takaróra dobta volna.
– Hűha – szólt Draco.
Granger félretette a pálcáját, mintha veszélyes dolog lenne. Aztán a szájához szorította az ujjait, és úgy tűnt, mintha vissza akarná tartani a sikoltozó nevetést.
– Annyira sajnálom… annyira sajnálom… nem ezt akartam tenni…
– Semmi baj – mondta Draco. – Egy kis dörzsölés… egy almaboros üveggel… új tapasztalat…
A troll vodka után az almabor látványos volt, friss, savanykás, buborékos a nyelven, és mézes a lecsengése. Draco ivott, és átnyújtotta Grangernek az üveget. Ékesszóló megjegyzést akart tenni az illatáról és a jegyeiről, de ehelyett csak elmosódott szavak jött ki belőle, hogy nem árt, ha megissza.
Grangernek amúgy is csak ennyi megerősítésre volt szüksége. Ő is ivott, és visszaadta.
Semmi érdekes nem volt abban, hogy Grangerrel osztozkodjon egy üvegen. Az, hogy megkóstolja azt, ahol egy pillanattal korábban az ő ajkai voltak. Egyáltalán semmi, és nem is gondolt rá. És nem nézett a lány szájára sem.
– Ne nézz rám! – mondta Granger, és a szája elé tartotta a kezét, amitől Dracóban tudatosult, hogy a száját nézi. – Még egy darab sajtot sem tudok megenni.
– Nem nézlek – szólt Draco mint egy hazug. – A kilátást nézem.
– A kilátás mögötted van – mondta Granger.
– Ó – lepődött meg Draco, és megfordult. – Igen, tényleg.
– Nem vicceltél a kétszáz százalékos alkoholtartalomról – mondta Granger, közelebb húzódva hozzá a takarón, hogy ő is a kilátást nézze.
Roxmorts festői utcái elkanyarodtak az alattuk növekvő szürkületbe. Távolabb a Roxfort kastély sziluettje látszott, ablakain visszatükröződött az utolsó vörös naplemente.
– Le kéne rajzolnod – jelentette ki Granger.
– Mi? Én nem rajzolok.
– Hazudsz. Tudom, hogy van művészi hajlamod, láttam a pompás farkadat.
Draco megpróbált ellenállni, de egy kuncogás szökött ki belőle.
Granger tágra nyílt szemekkel nézett rá.
– Nem tudom eldönteni, hogy ez imádnivaló vagy félelmetes volt.
– Mindkettő. Pont, mint én.
– Egyik sem vagy – szipogott Granger. – Nyugodj meg!
– De elegáns vagyok.
– Ha egy részeg idióta zagyvaságait veszed ténynek – mondta Granger. Megpróbált primitívnek látszani.
– A részeg elme beszél a józan szívből – sóhajtott Draco. Megpróbálta megvonogatni a szemöldökét, de nem volt biztos benne, hogy sikerült neki, Granger csak tanácstalanul nézett.
– Együnk egy kis pitét? – kérdezte.
– Nem finom témaváltás, de igen – szólt Draco, és a pálcájával a pite felé intett, ami feléjük lebegett. – Kérsz egy kis habcsókot is?
Granger keresztbe tette a lábát.
– Ez véletlen volt.
– Hát persze. Csinálj nekünk egy kis evőeszközt, jó?
– Aligha bízom magamban.
A lány letépett néhány pitypanglevelet a célra. Átváltoztatta őket két nagyon hiteles kanállá, bár kissé zöldek voltak. A villák már más tészta volt, félelmetes alkotás, nem euklideszi, földöntúli. Fájt a fejük, ha rájuk néztek. Draco és Granger megijedt, és ledobták őket a szikláról.
Mindenesetre a kanalak náluk voltak. Draco beállította a pitét, hogy lebegjen közöttük, ők pedig ettek, és összemorzsázták magukat.
A troll vodka kezdett elkopni. Most már egyszerűen csak részegek voltak, nem pedig teljesen beálltak.
Granger a Roxfort kastélyt bámulva önvizsgálatba merült.
– Tudod, a mai nap sokkal érdekesebb volt, mint gondoltam.
– Mm?
– Nem gondoltam volna, hogy valaha is meglátom a Mardekár klubhelyiségét… nemhogy a hálótermedet.
– Tényleg elég furcsa érzés volt téged ott látni.
– A dolgok természetes rendje ellenében?
Draco elgondolkodott ezen.
– Tényleg nevezhetjük ezt természetes rendnek?
– Hogy érted ezt?
– Ezek inkább mesterséges felosztások, nem igaz? A Mardekár és a Griffendél dolog.
– Te jó ég – mondta Granger, és az állához húzta a térdét. – Most filozofálgatunk?
– Igen – bólogatott Draco. – Részeg vagyok. Kényeztess el.
– Persze… nem hagyhatjuk veszni a lehetőséget. És igazad van. Teljesen mesterséges. De az iskoláknak valahogy meg kell osztaniuk és meg kell hódítaniuk a gyerektömegeket.
– Gondolom, így kezelhetőek maradnak.
– Talán jobb módja is van ennek, mint egy álhoroszkópos vállalkozás, amiben alulfejlett jellemvonások és egy beszélő kalap szerepel – töprengett Granger. – Az én általános iskolámban véletlenszerűen osztották ki az osztályainkat, de az mugli volt, és nem volt beszélő kalapjuk.
Draco befejezte az utolsó pitét, és a szélének a darabkáit néhány verébnek dobálta.
Granger, aki láthatóan nem bízott a pálcájában, felállt, hogy elhozza a cseresznyét.
– Ha már kritizáljuk a rendszert… A mai nap után azt hiszem, lehet, hogy a házak közötti titkolózásnak volt egy árnyoldala is.
– Hogy érted ezt?
– A rejtett közös helyiségek, a házak közötti elszigeteltség. Az… az borzasztóan emberi, ha valakit egy ágyon látunk.
– Azt akarod mondani, hogy talán nem tartottál volna olyan borzalmas teremtésnek, ha láttad volna a párnát, amire éjszakánként nyáladzom?
– Pontosan – nevetett Granger. – De tényleg. Komolyan mondom. Olyan lény voltál, aki a semmiből bukkant fel, szörnyű dolgokat mondtál, aztán eltűntél a következő csetepatéig.
– Gerillataktikát kellett alkalmaznom, hogy elkerüljem a pofonokat – mondta Draco.
– Az egyszer volt – szólt Granger. Megevett egy cseresznyét. – A titkolózás elősegítette a törésvonalakat, amelyek túlmutattak azokon, amelyeket a házak megosztottsága okozott. Ez az én álláspontom. Mit vigyorogsz?
– Csak arra gondolok, hogy nagyon sok boszorkány nagyon sok elméletet alkotott már, miután látott engem az ágyban, de egy értekezés a ház rendszeréről teljesen új.
– Borzasztóan el vagy telve magaddal, tudod – mondta Granger, és félrenézett, hogy elrejtse a szórakozottságát.
– Hát persze, hogy az vagyok. Látsz engem innen?
– Nem, nem látlak. A lábad mindig útban van.
Draco már közel járt a hegyfok széléhez, megfordult, és átvetette a lábait egy szikla oldalán. – Mondjuk innen?
Granger eljátszotta a szerepét. A lány odalépett mellé, látszólag azért, hogy megfigyelje a férfit. Draco észrevette, hogy a nap folyamán korábban tanúsított visszafogottsága eltűnt. Az ital miatt volt? Talán a beszélgetés? Vagy őmiatta?
Ami ráébresztette arra, hogy ő maga sem ellenkezett. És most, hogy a lány mellette volt, a dolgok újra elkezdtek haladni, az édesség áramlott az ereiben, a pulzusának zúgásával együtt.
El kellene távolodnia. El kellene zárkóznia, és el kellene választania racionális énjét a homályos gondolatoktól és érzésektől.
Ezt kellene tennie.
– Rendben. Nézzük meg most, hogy jól látlak-e – mondta Granger.
Analitikus tekintetét végigfuttatta a férfi arcán.
– Úgy érzem magam, mint egy tankönyv – közölte Draco.
– Talán úgy is foglak olvasni téged most, hogy nem akadályozza semmi a kilátásom.
– Te nem olvasol, te falsz. Megijedtem.
– Ahogy kell is.
– Van valami széljegyzeted?
Granger szája szórakozottan elhúzódott.
– Néha azért figyelsz rám. Mi az emberi megfelelője a széljegyzetnek? Talán ez? – kérdezte, miközben ujja hegyével végigsimított a férfi nap végi borostáján.
A legkönnyebb, leglazább ujjmozdulat volt ez az állkapocsvonalán.
A szíve dübörgő válasza teljesen aránytalan volt.
– Ebben az esetben igen – folytatta Granger. – De csak egy napnyi margóra, a legjobb tippem szerint is. Fele annyira sem lenyűgöző, mint a Kinyilatkoztatások, tudod.
Draco valahogy egyszerre gyökeret vert és lebegett. Ideges volt. Csupa ideg. A pulzusa felment. Ez rossz volt. Okkludáltnak kellene lennie, és el kellene húzódnia a lánytól, és egyben leugrania a szikláról.
Ehelyett, mint az a gyenge akaratú kretén, aki volt, folytatta.
– Mi a helyzet a szövegdíszekkel? – kérdezte. – Azokat megkapnám?
Ha a hangja rekedt volt, az a vodka miatt volt.
– Ó, ez egy érdekes kérdés – mondta Granger. Elgondolkodva tanulmányozta a férfi arcát.
Az almaborból származó mézes jegyek illatát érezte.
– Azt kell mondanom, hogy a szemed – szólt eltöprengve. – Ez borzasztóan elcsépelt?
– Az – mondta Draco. – Megbocsátok neked, amiért nincs benned költői lélek. Ezek pazar szövegdíszítések?
– Ó, igen. Pompásak. Csillognak az ezüstlevelektől, meg minden.
– Ajándékba kellene adnom magam a főkönyvtárosnak.
– Jó hasznodat vennék.
– Bár… talán inkább maradnék a Granger magángyűjteményben.
Granger színpadiasan zihált egy kicsit.
– Merész. Hevesen kurátorkodik. Én nem lennék olyan biztos benne, hogy te bekerülnél a válogatásba.
– A szövegdíszeim viszont igen.
– Mm. Csábítóak.
A tekintetük találkozott. És ismét ott volt a sötét tekintetének vonzása, a vonzódás, a hívogatás, és meghívás, hogy belebukjon. Lágy vágyakozást ébresztett benne. A vágyat, hogy kinyújtsa a kezét, és a vágyat, hogy lezuhanjon. Furcsa és szelíd szédülést.
Tudta, hogy a lány nem szándékosan csinálja. Tudta, nem szándékosan tette. Nem volt benne semmi számítás. Azt sem tudta, mit tesz vele.
És mégis itt volt, zuhant, zuhant, zuhant…
Pislogott és félrenézett.
Bámult.
– Szóval… mi a következtetése, professzor asszony? – kérdezte, bedobva egy Granger-irritációt, hogy biztosan normálisan hangozzon. – Befejezte a felmérést?
Ha volt is valami ingerültség a részéről, azt felhígította a szórakozottság.
– Van családod Roxmortsban? – kérdezte lazán.
Draco előre látta, hogy ez jön.
– Ha arra akarsz utalni, hogy úgy nézek ki, mint a korábbi kocsmárosunk…
– Hm. Egy szemölcs, aki vágyik az önkifejezésre.
– Aha.
– Köszönöm, hogy levetted a lábad a képből. Igazi tisztánlátást hozott nekem. – Aztán látva a férfi bosszúságát, az ég felé nézett. – Ne halászd a bókokat! Tudod, hogy rettenetesen jól nézel ki.
Draco elvigyorodott.
– Sosem fáradok bele, hogy ezt halljam.
– Kinőttél abból, hogy egy pattanásos kis görény vagy. Tessék: egy bók. Most boldog vagy?
– Igen. Még egyet kérek.
– Nem. Elviselhetetlen vagy.
– Legközelebb a hajamat dicsérd meg.
– Nem.
– De igen.
A nő kritikusan összehúzta a szemét. Aztán az ujjai végigsimítottak a hajvégeken, csak egy pillanatra.
Draco nem engedte senkinek, hogy a hajához érjen. Aki elég bolond volt ahhoz, hogy megpróbálja, azt remegő, darált húscafatokká bűvölte. De Granger…
A lány rövid érintése sokkal bódítóbb volt, mint bármelyik ital, amit ma ivott.
A pulzusa megint felszökött, és az izgalom újabb aránytalan rohamában felfelé száguldott.
– Közepes – mondta Granger.
Draco horkantott, mintha magasztos nyugalommal hagyta volna elmúlni a megjegyzést.
Valójában túlságosan is lebegett ahhoz, hogy ne szarjon rá.
Granger összeszorította az ajkát, és ujjaival újra végigsimított a haján, átváltva a másik oldalra.
– Megfelelő, tudod. Elégséges. Egy nap majd találsz valakit, aki el tud tekinteni ettől.
Visszatartotta a mosolyát.
A szemhéját nehéznek érezte, a testét könnyűnek.
Szerette volna viszonozni valamifélével a kötekedő bókot, de nem kellett volna. Azt akarta mondani neki, hogy olyan, mint a vodka, a legkisebb mértékben is bódító, és hibás ítélőképességhez vezet. Gúnyolódni akart rajta, ha megenne egy cseresznyét, akkor ki harapja ketté neki? A pici szája miatt. Azt akarta mondani neki, hogy ha ő maga már kinőtte a pattanásos görény korszakát, akkor a lány már jócskán túl van az ijedt mókus korszakán. Feltevéseket akart tenni arról, hogy a pálcája miért nyomja a dolgokat az ágyékába.
De ez még jobban elmosná a kötekedés és a flörtölés közötti, amúgy is homályos határt, és neki nem flörtölnie kellett volna. Neki ellenállónak kellett volna lennie. Hűvösen semlegesnek kellett volna maradnia, érintetlennek, távolságtartónak. Profinak. Ő volt a megbízója.
Lopva rápillantott. A lány elfordult, hogy folytassa a hajával folytatott örökös harcát. Meglazította – a férfi közben samponillatot érzett –, majd lófarokba fogta. És nem nézte a tarkóját, ahol apró fürtök szöktek ki, és ahol a bőr a legérzékenyebb és legcsókolhatóbb volt. Nem nézte a lány ruhájának fésűs szélét, ahol a lapockái közé merült. Nem nézte a cipzárat.
Igaz, de mi lenne, ha csak… csak odamozdulna mögé, és lehúzna egy részt a ruhájából a válláról, és a száját arra a pontra nyomná?
Draco az ölébe tette a kezeit. Nem bízhatott bennük.
Ő volt a megbízója.
Halványan tudatosult benne, hogy egy katasztrófa felé tart.
Granger, aki nem vett tudomást a tarkója okozta felfordulásról, egy utolsó hajtincset tolt a helyére.
Aztán maga és Draco közé tette a kis cseresznyés kosarat, és leült mellé a hegyfok szélére, úgy hogy a lába a férfié mellett lógott.
Beszélgettek. A férfi igyekezett nem nézni a lány cseresznyepiros szájára. Próbált nem gondolni az almaboros üveg nedves peremére, amit oda-vissza adogattak egymásnak. A válluk időnként összeért. Érezte a lány fürtjeit, amikor a szél időnként megcirógatta őket. A szellő a lány illatát hozta felé, az almabort, a sampont és a bőr sós ízét a nyári melegben.
Tényleg olyan szörnyű lenne, ha nem fojtaná el, csak most az egyszer? Elvégre hetekig elfojtotta. Tudta, hogy újra képes lenne rá. Egyszerűen csak élvezhetné most, és utána visszatérhetne az elfojtáshoz, nem igaz? Jó lenne, nem igaz? Mindent kézben tartott.
Cseresznyemagokat dobáltak a hegyfok alatti bozótosba. Granger azt mondta, hogy egyszer majd szép cseresznyefaliget lesz belőlük. Draco Herbivicus bűbájjal kergette a magokat. Célja bevált, itt-ott alattuk a magok felhasadtak, és apró, zsenge leveleket hajtottak ki. Granger elragadtatásában néhány Aguamentit varázsolt.
Az esti fény egyre finomabbá és megfoghatatlanabbá vált.
Granger hátradőlt a kezére és felsóhajtott. Elégedettség volt benne. Sőt, boldogság.
Draco érezte, hogy a lány rajta tartja a tekintetét.
– Mi az? – kérdezte.
– Semmi – mondta Granger.
– Mondd el!
– Ez érzelgős lenne, vodkától fűtött szentimentalizmus.
– Még jobb is.
Gondosan válogatva a szavait végül megszólalt:
– Örülök, hogy megtartottad a védelmi megbízást.
Most már nem kötekedett, most már őszinte volt.
Draco érezte, hogy kéretlenül mosoly villan az arcán. Új és ismeretlen öröm dagadt a mellkasában.
– Tudod… én is – mondta Draco.
A lány oldalra pillantott rá. Az arcán pír ült, vagy talán a vörös naplemente utolsó foltja volt. – Érzelgős.
– Ijesztően.
Valami táncolt a szíve dobbanásaiban.
Egyszerre nyúltak mindketten a cseresznyéért. Összegabalyodtak az ujjak.
Az érintés múló volt, kapkodó. Bármi más túl édes lett volna.
Az esti levegő nyárias volt – vágott fű és lóhere illat. Egy póling* énekelt.
És gyönyörű volt, Granger mellett ült, a karja az övét érintette, itt, a hegyfok tetején, amely ebben a pillanatban a világ tetejének tűnt.
*póling: madár, a szalonkafélék családjába tartozik. Mindig víz közelében található, mocsaraknál, sekély vizű tavaknál, réteken és legelőkön él.
hozzászólások: 4
feltöltötte:Nyx| 2023. Jun. 09.
by Neola @ 2023 Jun 10
Szia!
Ajjjj de olvastam volna tovább.
Troll vodka. XDHát igen azt azért nem lehet nem kellett volna meginni.... Viszont nézzük a jó oldalát olyan erős ital, hogy ha koszos is volt a pohár abban baci nem maradt. Olyan fertőtlenítést kapot.
Annyira eltudtam képzelni, be vannak állva.
Kell is a doktornőnek egy kis lazulás. Túl sok a munka.
Köszi nagyon jó rész volt.
Üdv: Neola
Ajjjj de olvastam volna tovább.
Troll vodka. XDHát igen azt azért nem lehet nem kellett volna meginni.... Viszont nézzük a jó oldalát olyan erős ital, hogy ha koszos is volt a pohár abban baci nem maradt. Olyan fertőtlenítést kapot.
Annyira eltudtam képzelni, be vannak állva.
Kell is a doktornőnek egy kis lazulás. Túl sok a munka.
Köszi nagyon jó rész volt.
Üdv: Neola
by Nyx @ 2023 Jun 10
Szia,
Ebből a sztoriból sosem elég Az egyik kedvencem a fordítások közül, mindig úgy fel tud bodni. A troll vodka borzasztóan ütös cucc lehetett. Szerintem se kellett volna meginni, de valóban így minden, de minden egy alapos fertőtlenítésen esett át, még a főhőseink is. Fúúú bőven betintázva ülhetettek ott azon a helyen. Igen, igen mindenkinek kell a lazulás, még a doktornőnek is, de hát mindig mozgásban van, és nem nyugszik, amíg meg nem találja, amit keres. Ohh, és nem is vagyunk messze attól, hogy kiderüljön mi is lesz ez. Köszönöm én is! 
Ebből a sztoriból sosem elég
Az egyik kedvencem a fordítások közül, mindig úgy fel tud bodni. A troll vodka borzasztóan ütös cucc lehetett. Szerintem se kellett volna meginni, de valóban így minden, de minden egy alapos fertőtlenítésen esett át, még a főhőseink is. Fúúú bőven betintázva ülhetettek ott azon a helyen. Igen, igen mindenkinek kell a lazulás, még a doktornőnek is, de hát mindig mozgásban van, és nem nyugszik, amíg meg nem találja, amit keres. Ohh, és nem is vagyunk messze attól, hogy kiderüljön mi is lesz ez. Köszönöm én is! by K @ 2023 Dec 06
Nagyon jó rész volt! Köszi a fordítást :)
by Nyx @ 2023 Dec 07
Köszönöm! Nagyon szívesen
| Név: | Remember me |
| E-mail: | (optional) |
| Smile: |       |
| Captcha | |
Powered by CuteNews