26. fejezet
Mabon / Az idegesítő szerelem nyelve

Ahogy ígérte, másnap Weasley hop-porral a kúriába ment, hogy átadja a Granger házikójába küldött születésnapi ajándékokat. Granger már elugrott a laboratóriumába, így Dracóé volt az a kétes kiváltság, hogy átvehette.

Weasley nem volt valami ügyes a térnövelő bűbájokban, amit be is bizonyított azzal, hogy egy csomagokkal teli, terjedelmes zsákocskával érkezett, amit azonnal Draco karjába emelt.

Weasley lihegett.
– Tíz percembe telt, mire összepakoltam ezt a sok mindent.

– Népszerű boszorkány – mondta Draco, miközben a nehézkes holmit szorongatta.

– Igen. – Weasley a nadrágjába törölte izzadt kezét, és körülnézett. – Hermione úgy tűnik, jól viseli, hogy itt maradt. Vicces, hogy végül ez lett a legbiztonságosabb hely számára, ennyi év után.

– Gondolom.

– Köszönöm, hogy ezt megtetted érte. Te tényleg rendes fickó vagy, bár végül is csak egy kis pöcs vagy.

Draco már éppen nyitotta a száját, hogy köszönetet mondjon Weasley-nek, és hogy elhúzzon, amikor Weasley hozzátette:
– Tudod, kedvel téged.

– …kedvel engem?

– Őszintén – folytatta Weasley. – Úgy gondolja, hogy rendkívül hozzáértő vagy, kimondottan tiszteletreméltó, és általában csodálatos. – Magas Granger-hangot vett fel. – Inkább zseniális, tudod, Ron, nem szabad kötekedned vele. Még csak nem is tudna téged „Weasley patkány” néven emlegetni anélkül, hogy ki ne javítaná magát.

Ez hatalmas derültséget váltott ki Dracóból, de ő semlegesen tartotta az arcát.
– Szeret szerencsétlen ügyeket felkarolni.

– Igen. Gondolom, hamarosan összehoz egy társaságot a Fanatikus Antiszociális Szerencsétlen Osztag Malfoyokért. FASZOM. Illik hozzád.

Draco hangulatát annyira feldobta, hogy ez a szemtelenség aligha zökkentette ki. Weasley-t szeplős köcsögnek nevezte, de harag nélkül.

– Indított már házimanó-lázadást? – kérdezte Weasley.

– Nem, de arra számítok, hogy hamarosan agitálni kezd. Még csak két éjszaka telt el.

– Igen. Rengeteg ideje van, hogy kárt tegyen. – Weasley összevonta a szemöldökét, miközben fondorlatosan körülnézett a manók után. – Jobb, ha én most megyek. Később a laborban leszel?

– Ma reggel Humphreys, délután pedig Goggin. Én Potterrel vagyok a védett házaknál.

Weasley hop-port dobált a kandallóba.
– Rendben… a csapdák. Legyenek gonoszak és a törvénytelenség határán, ugye?

– Nyilvánvalóan.

– Szia!

– Tűnj el, te fasz!

Weasley eltűnt a tűzben.

A Draco karjában lévő táska tele volt Granger barátainak és rajongóinak szeretetnyilvánításaival. Érezte a könyvek sarkait és a ruhák összenyomódását. Valami fahéjszerűség lengett át a zsákvászonból.

Elmondott néhány felismerő varázslatot, hogy megbizonyosodjon róla, nincsenek-e benne átkozott vagy mérgezett tárgyak, és hívta Tupey-t, hogy vigye a dolgokat Granger lakosztályába.

Egy percet sem töltött azzal, hogy kedvetlenül töprengjen, milyen ajándékot adjon Grangernek, ami túlszárnyalja az összes ilyen felajánlást.

A napja további része a rejtekhelyeken tett látogatások sorával telt el, ahol Draco és Potter abban reménykedett, hogy Granger jelenlétének hamis jelzéseivel csalogathatják be a szimatoló rosszfiúkat. Csali Grangereket készítettek, megbűvölték őket, hogy mozogjanak a különböző szobák között, és lámpákat állítottak be, hogy éjszaka fel- és lekapcsolódjanak. Különféle őrvarázslatokat, csapdákat rejtettek el az ingatlanok körül.

És igen, Draco varázslatai kegyetlenebbek voltak, mint Potteréi. Potternek olyan fantáziája volt, mint egy tohonya turkának.

Miközben így öt menedékházat csaliztak be Granger házikójával együtt, visszatértek az irodába, hogy találkozzanak Tonksszal, aki beszélt Shacklebolttal.

– Teljesen letaglózta? – kérdezte Potter.

Tonks megrázta a fejét.
– Nem… ismered Kingsley-t. Csendes csalódás volt. Nem fenyegetett meg azzal, hogy kirúg engem vagy Robardsot, szóval ez pozitívum volt.

– Hagyd már abba! – mondta Draco. – Ezért sosem rúgna ki téged.

– Greyback feltámadása egy kicsit sokkoló volt – grimaszolt Tonks. – Nem volt boldog. Robards kapta a legrosszabbat, nem kellett volna megpróbálnia titokban tartani a dolgokat a csecsemőfertőzés után. Mindenesetre, megnyugtattam, hogy Hermione biztonságban van, és folytatja a munkáját. Kérte, hogy tájékoztassuk a csoport terveiről a következő teliholdra, szeretnék részt venni a következő megbeszélésen, Potter, ha nem bánod…

A zsebében lévő zümmögés miatt Draco figyelme elkalandozott. Az asztal alá pillantott, hogy megnézhesse Granger üzenetét.

Humphreys nagyon beszédes – mondta Granger.

Az is, egy kicsit – írta Draco.

Rosszabb, mint te.

Mindenki rosszabb nálam. Én vagyok a legjobb.

Az egész tágabb családjának a betegségeiről értesültem – mondta Granger.

És Goggin?

Nagyon kedves ember.

Jó – mondta Draco, aki egyáltalán nem lett féltékeny.

Hangos lélegzetvételű – jegyezte meg Granger.

Már többször eltörte az orrát.

Eléggé fütyül a kilégzésnél, nem igaz?

Kérd meg, hogy dudáljon neked egy dallamot.

Már meg is tette.

Melyik dalt?

Késlekedés következett, mivel Granger, feltehetően, szünetet tartott, hogy meghallgassa Goggint: Auld Lang Syne, azt hiszem.

Ünnepi – mondta Draco.

Még három óra ebből… lehet, hogy megőrülök. Szörnyen hiányzol. Soha többé nem leszek gonosz veled.

Draco szíve megállt a dobogásban a Szörnyen hiányzol láttán.

Aztán nyugtalanító hevességgel újraindult.

– Malfoy? Lennél szíves csatlakozni hozzánk a jelenben? – szólalt meg Tonks hangja.

Draco felnézett arra, hogy Tonks és Potter őt nézi. Észrevette, hogy homályos mosoly ül ki az arcára, és felváltotta egy mogorva pillantással.

Tonks kinyitotta a száját, hogy szúrós kérdést intézzen hozzá, hogy mi tartotta ilyen kellemesen fogva a figyelmét, de Draco megkímélte magát a további magyarázkodástól, mert kopogtak az ajtón.

– Itt vagy, Malfoy? – szólalt meg Brimble, az egyik ifjabb auror hangja.

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Szeretnék mutatni neked valamit, ha van egy perced.

Tonks egy élénk mozdulattal elzavarta Dracót, mintha örült volna egy ürügynek, hogy megszabaduljon az álmodozó szemű idiótától.

Szörnyen hiányzol.

Miért keltett benne ez olyan kellemesen lobogó érzést?

Valahogy túl kellemesnek érezte ahhoz, hogy elnyomja.

Hát persze. Brimble.

Brimble egy fiatal, mugli származású boszorkány volt, aki általában egyfajta féltő áhítattal tekintett Dracóra. A szakterülete a megfigyelés és a kémkedés volt. Amikor Draco csatlakozott hozzá az íróasztalánál, idegesen kotorászott egy halom papír között, és elejtette a tollát.

– Bocsánat a zavarásért – mondta. – Azt hittem, fontos lehet. Figyelemmel kísértem az INTERPOL közleményeit, és most bukkant fel az egyik gyanúsítottad.

– Melyik?

– Gunnar Larsen. Az INTERPOL most hozta őt kapcsolatba egy támadássorozattal, az embered valamiféle nemzetközi ámokfutást folytat kutatók ellen. Végre elkapták a kamerák.

Egy halom mozdulatlan mugli fényképet nyomott Draco kezébe.

– Tessék. Ezeket egy hollandiai laboratóriumban készítették. Larsen majdnem megfojtotta a vezető tudóst.

Draco megvizsgálta a fényképek sorozatát, amelyek homályosak, fekete-fehérek voltak, és olyan nagy szögből készültek, hogy nehéz volt kivenni, mi történik. Az első képeken Larsen nagydarab alakja lebegett a fehér bevonatú test felett, majd még néhány képkockán keresztül a tudós fejét a keze közé szorította – kétségtelenül a legilimenciát vezényelte. Úgy tűnt, a tudós felemeli a karját, hogy védekezzen, majd Larsen keze a torkához ért.

– Életben van a tudós?

Brimble további dokumentumokat lapozgatott.
– Él, de kritikus állapotban van. Rotterdamban kórházban van.

– Ki ő?

– Ő… várjunk csak, valahol megvan: onkológus. Az egyfajta mugli gyógyító, aki…

– Tudom, mi az az onkológus.

Brimble meglepetten nézett rá.
– Igen. Nos, a neve Dr. Johann Driessen.

Basszus. Ő volt Granger egyik társelőadója azon az oxfordi rendezvényen.

– A Holland Nemzeti Rendőrség nyomoz, ahogy a holland aurorok is. Tájékoztatták őket, hogy mi is érdeklődünk Larsen iránt. Megkerestem a japán és amerikai kollégákat a többi támadással kapcsolatban, az általam látott jelentések alapján úgy tűnik, hogy legilimenciát hajtott végre rajtuk, és hagyta őket meghalni.

Draco átvette Brimble-től az aktát.
– Szép munka. Azonnal szólj, ha van még valami. És tudni akarom, ha bejön az országba, szemmel kell tartani a zsupszkulcsokat és a nemzetközi kandallókat.

Brimble bólintott, miközben Draco elviharzott.

Aznap este Grangert az ebédlőasztalnál egy halom fénykép és Brimble eredményeinek elbeszélése fogadta.

Elvörösödött, amikor értesült a támadások sorozatáról, és elborzadva kapkodta a levegőt a Dr. Driessenről készült fényképek láttán.

Draco nem akarta azt mondani, hogy megmondtam, a fenébe is, de valami a gondolatból egyértelműen kiült az arckifejezésébe, mert Granger ritka vallomást tett:
– Igazad volt Larsennel kapcsolatban.

Ez nem okozott örömöt Dracónak. Nos, talán egy kis örömöt.
– Mindig igazam van.

Monumentális teher volt, hogy a varázslónak mindig igaza van, de a szokásos kecsességével viselte.
– Mi a fenét játszik Larsen? – kérdezte Granger. – Mi baja van?!

– Én is szeretném tudni. Mit keres ez a seggfej?

Granger szemöldöke aggódó vonallá húzódott össze.
– Ha az én területem kutatóit veszi célba… a legtöbbjük mugli. Teljesen képtelenek lesznek megvédeni magukat.

– Adj egy listát a valószínű célpontokról! Értesítem a megfelelő auror főhadiszállásokat.

– Rendben.

Granger az egyik fényképet bámulta, amelyen Driessent fojtogatják. Rosszul nézett ki.

Draco eltépte, és visszatette az aktába.
– Nem a te hibád.

Csendben ültek.

Tupey jelent meg, hogy felszolgálja a desszertet (egy tarte tatin), ami mindkettőjüket kizökkentette merengő kábulatukból.

Granger nagy levegőt vett, mint aki megpróbál továbblépni más dolgokra, de nehezen.

– Rendben – sóhajtott fel. – Beszélnünk kell a Mabonról. Holnap lesz, és annyi helyszínt kell meglátogatnunk, hogy rettentően szervezettnek kell lennünk.

Mintha Granger tudta volna, hogyan lehet másképp szervezettnek lenni. Most rajta volt a sor, hogy egy halom papírt rakjon Draco elé. Közelebb tolta a székét, és a térde a férfi combjához ért, ami jólesett, és végigfutott vele az útiterven.

A dolmenek vad, ősi nevei, amelyeket meglátogatnak majd, lecsengtek a nyelvéről: Bodowyr, Henblas, Ty Mawr, Pentre Ifan, Hell Stone, Goward, Annadorn…

Draco elnyomott egy borzongást. Mágia rejlett ezekben a nevekben.

Összesen tizenketten voltak. Granger útvonala kandalló pontokat és hoppanálási pontokat tartalmazott, gyakran kicsit távolabb a helyszínektől, mivel azok jelentős ley-vonalakra épültek, amelyek mágikusan túl erősek voltak ahhoz, hogy közvetlenül rájuk hoppanálhassanak.

Granger azt javasolta, amikor nem hop-porral utaznak, akkor használják a csoportos hoppanálást, hogy együtt maradjanak, és elkerüljék a mágikus kimerülést a sok ismételt hoppanálás miatt az Egyesült Királyságban.

Azon civakodtak, hogy ki kit hoppanáljon – Granger azt akarta, hogy Draco őrizze meg a mágiáját, hogy szükség esetén felderíthessen és párbajozhasson, Draco azt akarta, hogy ő őrizze meg a mágiáját, hogy megvédhesse magát, és esetleg tűzharc esetén visszavarrja a végtagjait.

Úgy döntöttek, felváltva kötnek kompromisszumot, amivel egyikük sem volt elégedett, és mindketten úgy bámultak a másikra, mintha még soha életükben nem lett volna dolguk ilyen vérmes bolonddal.

Granger most az ajkába harapott.
– Holnap korán kell indulnunk. Tudom, hogy nagyon fogsz örülni.

– Én egyenesen pezsgek az örömtől.

– Zseniális.

– Habzok tőle.

Granger hét órát javasolt.

– Micsoda? A pokolba is.

Granger szemrehányása pompás volt.
– Szegény drágám! Nem is olyan szörnyű.

– Undorító, ez az, ami. – Draco drámai levegővétellel felsóhajtott, és petyhüdten ült a székében. – Inkább a trollpornót kellett volna választanom.

– A mit? – kérdezte Granger.

– Semmit. Mindegy. Edd meg a tortádat!

– Edd meg a tortádat!

– Semmi mást nem kérek.

– Jó.

Draco megette az előtte lévő tortát, de legszívesebben a mellette lévőt ette volna meg.

Egy újabb fárasztó irónia Draco Malfoy nehéz életében.

***

Draco másnap a monumentálisan borzalmas hat órakor ébredt, hogy elkészüljön. Nagy szívóssággal viselte a megpróbáltatásokat, amiért szerinte dicséretet érdemelt.

Aznap reggel különös figyelmet fordított az öltözködésére, mert egy bizonyos kinézetet akart elérni a napi kalandozáshoz: daliás, elegáns kalandvágyó, mégis bien mis, rettenthetetlen, de kedves.

A haját úgy igazgatta, hogy pajzánul szemérmesnek tűnjön. Kedvenc csizmáját viselte, amely szerinte egyfajta csavargós jelleget kölcsönzött neki.

Miközben a tükörben megigazította a haját, Draco elgondolkodott azon, hogy a kilátásnak, miszerint egy egész napot Grangerrel tölthet gombákat nézegetve, bosszúságot és igazi unalmat kellett volna kiváltania. És mégis – a förtelmes óra ellenére – Draco azon kapta magát, hogy inkább várja a kirándulást.

Reggel 6:55-kor, elégedett nézelődéssel, Draco az előcsarnok felé vette az irányt, hogy megkeresse Grangert.

A lépcső lábánál állt, a haja magas lófarokban, a sétacsizmáját szorosan befűzve, a szemei ragyogtak.

Látni, ahogy vár rá, felöltözve a sétaöltözékébe, jó volt. Draco elégedetten várta a kalandot és a vitát. Az erdei túrákat, a véletlen eljegyzéseket, és a menekülő, őrült apácákat, mindezt jó társaságban.

Ez hiányzott neki.

Draco lehajtott két kávét és négy tojást, és készen álltak, hogy nekivágjanak.

Granger vezette őket a hop-por szalonba. Úgy tűnt, ő is örömmel várja ezt a legújabb kalandozást. Mosolya meleg volt.

– Jöhet a Carpe diem?

– Menjünk.

Granger hop-port szórt a lángokba, és kimondta az első úti céljuk nevét. Belépett, Draco szorosan követte, és már indultak is.

Kellemes ritmusba kerültek, ahogy haladtak Granger útvonalán. Minden egyes megállónál Draco észlelővarázslatai megerősítették, hogy egyedül vannak (kivéve a teheneket vagy a birkákat), majd Granger munkához látott, hogy megkeresse azokat a bizonyos gombákat és egyéb növényi anyagokat, amelyeket a herbológus-filozófus úgy döntött, hogy kidolgoz, ahelyett, hogy valami hasznosat, például véres koordinátákat keresett volna.

A dolmenek nagyméretű építmények voltak, amelyek időnként összeomlott állapotuk ellenére is lenyűgözőek voltak. Granger a szokásos történelmi kommentárját adta, elmagyarázva, hogy az emlékművek általában temetkezési kamráknak adtak otthont, és évezredekkel ezelőtt teljesen földdomb borította volna őket.

Minden elképzelhető évszakot megtapasztaltak, ahogy Granger listáján haladtak előre. Heves eső Bodowyrban, ragyogó szeptemberi napsütés Ty Mawrban, sűrű köd Henblasban.

A tájak lélegzetelállítóak voltak. Reggel ősi, vad kakukkfűszagú, göcsörtös fákból álló erdőségeket, lila virágok millióival borított, széles mocsárvidékeket, és mérföldnyi, a ködös égboltban eltűnő, hullámzó, zöld gyepet fedeztek fel.

Délután végtelen, parlagfűvel borított hegyláncokat, háziasított legelőket, és a világ végén a tengerbe zuhanó sziklákat láttak.

Draco kedvenc részei a hoppanálások voltak – azok a pillanatok, amikor Granger a karját az övébe fonja, belekapaszkodik, és ő érzi, ahogy a lány varázsereje végigsöpör rajta, vagy az övébe burkolja, és a hoppanálás pörgése egymásnak löki őket, és egymáshoz préseli őket.

Nem tudta leolvasni, hogy a lány is így érez-e, minden alkalommal vidáman ugrált mellé, de ma elemében volt, és mindent vidáman csinált. Az arca egészen rózsaszínű volt, de hát Anglesey szigete fölött korbácsolta a szél, és Down megyében fagyos volt a levegő.

Egy dolog azonban biztos: Granger boldog volt. Draco úgy érezte, hogy ennél boldogabb gombavadász nem is lehetett volna, aki ezeken az ősi helyszíneken ugrándozik. Volt benne valami ujjongás és remény, amit az a tudat táplált, hogy ez volt az utolsó előtti lépés a projektjében. A vég közeledett, és hamarosan megkezdődhet a világmegváltás.

A rekettye és az őszi édes levegő között a halálos vérfarkasok falkája és a gyilkos Larsen messzinek tűnhetett számára, a holnapi Granger problémái, nem a maié.

Megmagyarázhatatlan örömöt okozott neki, hogy ilyen boldognak látta a lányt.

Most Granger a fejét rázva közeledett hozzá.
– Ne itt. Goward a következő. Közvetlen megjelenés… én jövök. Készen állsz?

– Gyerünk.

A pörgés, a szorítás, a melegsége. Draco remélte, hogy valahol egy kényelmetlen, csúszós leszállás lesz, hogy a lány kényelmesen ráeshessen, de sajnos a leszállóhelyüket Granger választotta ki, és ezért szükségszerűen olyan sík volt, amilyet csak lehetett kérni.

A következő dolmen egy ködös, nemrég felszántott szántóföldön volt.

Draco felderítő varázslatai nem mutattak ki semmit, csak egy kisebb szarvascsordát, ahol a mező erdővé változott. Granger lábujjhegyig sárban fetrengve elindult a hatalmas dolmen felé.

Draco egy sor szárító bűbájt célzott egy egy négyzetméteres sárfoltra, és rálépett, hogy a csizmájáról távol tartsa a legrosszabb sarat. Aztán felváltva tartotta szemmel Grangert és a horizontot.

A szarvascsorda, amelyet Draco észlelt, a fák között sodródott feléjük. Lépteik hangtalanok voltak. Ahogy közeledtek, Draco látta, hogy a bundájuk az oisín szarvasok – a gímszarvasok mágikus rokonai – aranyfehér bundája. Ritka teremtmények, amelyek csak Írországnak ezen a részén léteztek. Draco még soha nem látott élő példányt.

A vezérszarvas megállt, amikor meglátta Dracót, pompás agancsa felfelé lendült, és elveszett az ágak között. A szarvas tekintete bizonyára abban a döntésben csúcsosodott ki, hogy Draco nem jelent veszélyt, lehajtotta a fejét, hogy a földet orrával nézze, akárcsak a mögötte álló szarvasok.

Draco néhány észlelővarázslatot szórt, hogy meggyőződjön róla, hogy ezek a szarvasok nem rosszfiúk, akik kínzóan különleges animágus alakokat fejlesztettek ki azzal a céllal, hogy megtámadják Grangert.

Nem azok voltak.

Nem volt paranoiás, csak… óvatos.

(Talán egy kicsit paranoiás.)

Draco Granger felé pillantott, hogy lássa, ő is észrevette a társaságukat. Ott állt mozdulatlanul, egyik kezében egy darab pergamen, a másikban a pálcája.

A napfény kezdett áttörni a ködön, és a sáros mezőt aranyló búzakévécskékkel és a szarvasok csillogó bundájával ékeskedő harmatos területté változtatta.

A visszahúzódó köd azt jelentette, hogy a szarvasok elvesztették a fedezéküket. Visszafordultak a fák biztonsága felé, és eltűntek az erdőben.

Egyikük, egy kisebb, fiatalabb szarvas rosszul sántikálva követte a csordát.

– Ó! – hallatszott Granger hangja, ami elárulta Dracónak, hogy ő is kiszúrta a lényt. – Mi baja van?

A hangja menekülésre késztette a csordát. A sérült szarvas hátra maradt, bár követni akarta őket, olyan gyorsan sántikálva, ahogy csak tudott.

– Gondolom, megsérült – mondta Draco.

– Segítenünk kell rajta.

– Segíteni neki? Ez egy vadállat. Hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát.

Granger, nem meglepő módon, nem volt hajlandó követni ezt a logikus lépést.
– Nem láttam vért. Ahogy lógott a lába… szerintem csak kificamodott.

– Szóval rendbe fog jönni.

– Nem. Nem fogja tudni visszatenni magától. Lassú és félelemmel teli halált fog halni, vagy valami szörnyűség fogja megölni.

Draco óriási bosszúságára Granger a fák felé kezdett csoszogni.

– Granger – szólt Draco, nagy tekintélyt sugárzó, fenyegető hangon.

A lány nyilvánvalóan nem vett tudomást róla.

– Csak kábítsuk el, hogy megnézhessem. Borzasztóan ritkák, a bundájuk miatt majdnem kihalásig vadászták őket. Nem hagyhatjuk csak úgy meghalni.

– Abszolút megtehetjük – mondta Draco. – Elfelejtetted, milyen bestiális útvonalat állítottál össze?

– Persze, hogy nem. Plusz időt építettem be az eshetőségekre.

– És ez egy eshetőség, ugye?

– Igen.

– Ez egy átkozott szarvas.

– Amiből kevesebb, mint háromszáz élő példány maradt! Meg fog halni, ha nem teszünk valamit.

Hermione Granger, a korának legidegesítőbb boszorkánya folytatta útját az erdőben.

Draco káromkodott, és belerúgott egy ártatlan gombába, amely feddhetetlen életet élt, és nem ezt érdemelte.

– Nem helyeslem – mondta Draco, és Granger után trappolt a nedves erdőbe.

Granger kezdett pimaszul hangoskodni.
– Élénken emlékszem, hogy nem kértem a jóváhagyásodat. Nincs benned semmi empátia?

– Friss vagyok. Abbahagynád ezt a kibaszott jótét lélek viselkedést, csak egy napra az életedben?

– Találnál egy cseppnyi együttérzést abban az erjedt kásában, amit léleknek nevezel?

– Rengeteg együttérzésem van. A csizmáim iránt.

– A csizmád?! – jött a válasz. – Ez kedvességre vall!

– Ez egy szörnyű bosszúság!

És hol volt Granger együttérzése a hajával és a talárjával szemben, ha kérhetem? Miért gázoltak egy mocsárban?

A fák között előttük aranyló hát csillogott. Szegény teremtés mindent megtett, hogy elmeneküljön, de a háromlábú sprintje kimerítette, és hamarosan Draco és Granger felzárkózott.

Granger kábítói az üldözés közben repültek.
– Stupor! Stupor!

– Olyan könnyű lenne téged csapdába csalni – lihegte Draco, miközben utolért. – A rosszfiúknak csak egy sérült lábú nyuszit kell találniuk…

– Ha segítenél, gyorsabban vége lenne ennek az egésznek!

– Rendben. Kábítsd el!

Draco kábítója hátulról találta el az állatot… teljesen hatástalanul.

– Rendben – szólt Draco. – Mágiaelnyelő bundák.

– A fenébe – mondta Granger. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatásosak.

Granger taktikát váltott, és a sáros földet néhány méteres szó szerinti mocsárrá változtatta, ami félig elnyelte a szarvast, amíg az meg nem állt.

Amikor már nagyjából három méterre voltak tőle, Draco és Granger egy Immobilust és egy altatóbűbájt lőtt ki, amelyek közül egyik sem hatott, még ilyen közelről sem.

– Hihetetlen – mondta Granger, mintha ez egy érdekes tudományos jelenség lenne, és nem egy katasztrofális halálos ítélet Draco kinézete számára.

A szarvas a pániktól teljes erővel kihúzta magát a sárból, és kettejük közé vetette magát, remélve, hogy a lomha emberek közé menekülhet.

Az atletikusság és az idiotizmus mesteri bemutatójával Draco a lány felé ugrott. Sikerült megragadnia az egyik karcsú patáját, aztán az kicsúszott a markából. Térden állva csobbant a mocsárba.

A hajába került.

Az övébe. A hajába.

A férfi mindkettőjüket meg akarta ölni. Vadhúst vacsorázott volna, desszertnek pedig tortát, és az élet újra egyszerű lett volna.

Granger megidézett egy kötelet, amely a szarvas után kígyózott, de mágikusan visszataszította, amint a bundájához ért.

– Csak segíteni akarunk neked! – kiáltotta Granger.

– Maradj nyugton, te hülye, átkozott négylábú! – kiáltotta Draco, kevésbé kedvesen.

A lény, az extra gyorsaságából ítélve, nem beszélte a nyelvet.

Granger meglengette a pálcáját, és kimondott egy varázsigét, mire egy földfal vette körül mindhármukat.

– Ott – mondta Granger. – Nincs több futás.

A szarvas szemügyre vette az új környezetét. Egy kör alakú földes karámban volt. Draco ismét nekiugrott, remélve, hogy kisöpörheti alóla a lábát, és lefektetheti, hogy megvizsgálják. A szarvas kitért. Granger széttárt karokkal vágtatott neki. Az állat oldalra ugrott.

A lény ekkor úgy tűnt, arra a következtetésre jutott, hogy abszolút amatőrök. Úgy tűnt, a lógó lábbal és minden mással együtt sportot űz belőlük. Megvárta, amíg Draco vagy Granger a közelébe ér, aztán újra elrohant, és az arcukba kavarta a sarat.

– Magam fogom megnyúzni, és véres köpenyt csinálok belőle – vicsorgott Draco a sáron keresztül.

Granger pálcájának suhintása még jobban befelé húzta a földfalakat. Hamarosan már csak két-három négyzetméternyi tér volt, ahová lépni lehetett az egész mocsárban.

Elkapták őt. Draco leteperte a lényt, és két ökölbe szorított kézzel tartotta a három jó lábát, miközben minden kísérlete a megidézett kötelekre vagy láncokra sikertelen maradt. A szarvas sérült lába természetellenes szögben állt ki mögüle.

Az állat szívszorítóan bömbölt a félelemtől, és reszketett, mintha valami szörnyű vég várt volna rá a kezükben.

– Semmi baj, semmi baj – suttogta Granger. Valahogyan, sárosan és ziláltan is, mégis sikerült tökéletesen angyalinak látszania. – Nem fogunk bántani téged. A gonosz ember csak viccelt. Inkább én csinálok köpenyt belőle.

Draco nem tudott összefüggő választ adni, mert köpködte a sarat.

Granger végigtapogatta a szarvas hátsó részét, és combcsontokról motyogott.

A szarvas kirúgta az egyik lábát, és bőséges sárral borította be Granger haját.

Granger lehunyta a szemét, és fellélegzett.

– Mit csinálsz? – kérdezte Draco. – Bűnbánatot tartasz? Remélem, hogy igen.

– Semmi baj – mondta Granger, és átdobta átázott haját a vállán. – Csak fél. Nem az ő hibája.

A lény valóban szánalmasan nézett ki. Draco lelkiismerete, amely nagyrészt hiányzott az életéből, az állat félelemmel teli, fekete szemei láttán megborzongott. Meggondolatlan kedveskedésbe esett, és megsimogatta a szarvas kecses fejét.

Granger egy gyors, meglepett pillantást vetett rá, mielőtt diagnosztikai varázslatot mondott volna.
– Ez egy ficam. Ragyogó. El kell altatnunk, teljesen nyugodtnak kell lennie, aztán egy kis kötélhúzást fogunk csinálni.

Granger pálcája láttán a lény felsóhajtott, az arcán teljes pátosz ült ki, ahogy felkészült a halálra.

Addig bökdösték a szarvast, amíg megtalálták a varázslatos bunda által fedetlen bőrfoltot, egy bársonyosan sima foltot, közvetlenül az álla alatt.

Granger megdöbbentette. Konzultált a diagnosztikai sémával, majd az ő utasításai szerint elkezdték a kötélhúzást. Draco azt az utasítást kapta, hogy zárja a karját a lény medencéje köré, és tartsa olyan stabilan, amennyire csak tudja. Granger a lábbal birkózott, próbálta megtalálni azt a mágikus szöget, ahol a combcsont feje visszacsúszik a csípőcsont peremén.

Granger hosszú percekig rángatta a lábat, hajtogatta, csavarta, húzta, míg végül egy halk kattanás hallatszott.

– Igen – mondta Granger.

– Megcsináltad?

– Azt hiszem, igen. – Granger meghajlította a hátsó lábat, amely most már simán behajlott, és nem feküdt többé abban a természetellenes szögben.

Granger újabb diagnosztikai varázslatot mondott.
– Tökéletes.

Granger enerválta a szarvast, amely remegve talpra állt. Hátrált tőlük, a súlyát egyenletesen mind a négy lábára helyezve.

Újra egészséges volt.

Leengedték a földfalakat.

A lény egy pillantás nélkül elszáguldott, búcsú helyett még egy utolsó mocskos sarat szórt rájuk.

Draco szájába és Granger orrába ment.

– Ez aztán a kibaszott hála – morogta Draco, minden egyes szóval köpködve.

Granger tüsszentett egyet.

Egymásra néztek, tágra nyílt szemmel, sárosan, irtózatosan bűzölögve.

– Az arcod.

– A… a hajad.

Hisztérikusan összeestek, és addig röhögtek, amíg már levegőt sem kaptak.

***

Granger még mindig reszketett a kacagástól, amikor a következő helyszínre, az Ördög barlangjába hoppanáltak.

És a jókedve kitartott, mert ott, a hosszú fűszálak között, a lágy kék ég alatt, megtalálta a gombák és a növényvilág varázslatos kombinációját, amit keresett.
– Végre! – mondta Granger. – Igen!

Megcsókolt egy gombát (a gombák több akciót kaptak, mint Draco; ez rendben volt), és belekezdett a pörgésbe. Titokzatos kellékeket húzott elő a zsebéből, és elkezdett valamit felállítani a dolmen nagy kövei között.

Ami Dracót illeti. Nos, az egyszer elveszett méltóságot nehéz újra megtalálni, de Draco mindent megtett, hogy visszaszerezze az övét.

El kellett ismernie, hogy a kinézete tönkrement. Addig dobálta a Suvickust és az Aguamentit, amíg legalább nem volt többé egy két lábon járó kaki.

Aztán dobott néhány Aguamentit Grangerre, ahogy a lány ott tüsténkedett, és csak úgy, sportból, meg azért is, mert a boszorka egy gombát csókolt helyette.

Azután hagyta abba, miután a lány visítása sikítássá nem vált, és felhorkant, hogy:
– Malfoy! – Mert nem akarta, hogy a boszorkány bosszúságból valódi kakivá változtassa.

– Mit gyűjtünk itt? – kérdezte Draco, és a Granger által kirakott műszerek felé sétált.

– Fényt – válaszolta Granger, és egyfajta szextánst tartott az ég felé.

– Fényt?

– Igen. A standard Sanitatem előírja, hogy a templomkertben napfénynek kell kitenni. A proto-Sanitatemhez az őszi napéjegyenlőség fényére van szükségünk, amelyet egy sokkal régebbi sírnál gyűjtünk, és éppen akkor rögzítünk, amikor a Nap áthalad az égi egyenlítőn.

Egy sekély, tükrös tál csillogott a műszerek között. Oldalára rúnákat véstek. Granger játszadozott a szextánssal és egy bronz iránytűvel, és tovább billentette a tálat, hogy felfelé, de nyugat felé irányuljon.

A kezében egy kattogó csőszerű izé volt.

– Mi az a kattogó cső izé?

– Egy önoltó – mondta Granger. – Ron kölcsönadta nekem, az ég áldja meg.

Granger lefeküdt a földre az ezüsttál mellé, és újra használta a szextánst, apró kiigazításokat végezve a tál irányán.

Aztán felállt, felmászott a dolmen egyik masszív kövére, és ott ült le.

– És most mi lesz? – kérdezte Draco.

– Most várunk – mondta Granger. – Idén az őszi napéjegyenlőség este 18 óra 20 perckor lesz.

– Ó. Rengeteg időnk van.

– Van. Igazán szerencsénk volt, hogy a hatodik próbálkozásra megtaláltuk.

Piknikeztek a sziklán, vastag tojásos, zsázsás, Henriette készítette szendvicseket.

– Az Ördög barlangja – mondta Draco, és felnézett a felettük magasodó hatalmas zárókőre. – Mi olyan ördögi benne?

– A helyi hagyomány szerint itt démont lehet idézni, ha vizet öntünk bele. – Granger a sziklában lévő tányér alakú mélyedésekre mutatott. – Aki éjfélkor megjelenne, hogy igyon egyet.

– Csak vizet? Szép fajta démon. Legalábbis csecsemők vérére számítottam volna.

– Talán hagyhatnánk neki egy keveset. Mármint vizet. Nem csecsemővért… nekem nincs.

Amikor befejezték a pikniket, Granger megdörzsölte az arcát. Draco szórványos erőfeszítései ellenére még mindig nyálkás volt. A kosz úgy csíkozódott az arcán, mint a háborús festék.

– Azt hiszem, jobban szeretem az emberi orvoslást – mondta kissé primitíven, miközben Suvickust és Evanescót mondott saját magára. – Kevesebbet kell kergetni a betegeket. De azért jó móka volt.

– Szórakoztató. Ó, igen. Imádok mocsárban dagonyázni.

Granger fintorgott, aztán előrehajolt, hogy megigazítsa a gallérját.
– Egy kis kosztól daliásan nézel ki.

Draco értetlenül állt.

Granger arcára szórakozottság ült ki, és ez… szeretetteljes volt.

Draco nem tudott mit kezdeni vele.

– De a hajad… abszolút vesztett ügy, ma – jegyezte meg Granger.

– Beszélj csak a magad nevében.

Az este hátralévő részét beszélgetéssel töltötték. Néhányszor sértegették egymást, és néhányszor vicsorogtak egymásra, de ez nem volt baj, mert a szurkálódásaik megnevettették a lányt, és a boszorka szemének melegsége megpuhította az övéinek széleit, és vajon vitatkoztak vagy tényleg flörtöltek?

Ahogy közeledett a napéjegyenlőség, Granger kezdett nyugtalankodni. Leugrott a szikláról, újra ellenőrizte az ezüsttál helyzetét, elővette az önoltót, visszatette az önoltót, újrakalibrálta a tálat és járkálni kezdett.

– Bocsánat – mondta, amikor észrevette, hogy Draco őt figyeli. – Tudod, már annyiszor gyakoroltam ezt, de ez most a valóság, és ha elrontom, az egész projekt egy évvel hátrább csúszik… de nem fogom elrontani… de ha mégis…

– Nem fogod – jelentette ki Draco.

– Nem fogom.

Kimondott egy varázsigét, hogy megmondja az időt.

Este negyed hét.

Granger letérdelt az ezüsttál mellé. A szellő táncolt a hosszú füvek között. Aranypintyek bűbája szállt fel.

Este hat óra tizennyolc.

Az ősz illata finoman szállt a dolmen körül, nehéz volt a frissen vágott szénától.

Este 18:19.

A levegő sűrűvé vált a varázslattól.

18:20.

Elérkezett a napéjegyenlőség.

A napsugarak a tükrös tálba csapódtak, ezerszer és ezerszer visszatükröződtek, és tiszta fény gömbjét alkották.

Granger a tál mellett térdelve kattintott az önoltóval. A fénygömböt beszippantotta a műszer.

A nap lenyugodott.

És csak úgy, ezzel meg is történt.

Granger óvatosan a zsebébe csúsztatta az önoltót.

Aztán felállt, felhajtotta a fejét, széttárta a karját, és azt mondta:
– Igen!

Körbe-körbe pörgött, egy kis alak a nagy ég alatt, és az égig nevetett a boldogságán.

A pörgése belelendítette Dracóba, és az ütközést öleléssé változtatta, amelybe lábujjhegyen állva belenyomta minden örömét és megkönnyebbülését.

A férfi engedett neki. Ugyanolyan szorosan ölelte őt, ezt a régi, kedvenc ellenséget, ezt a ragyogó jótevőt és a hülye szerelmét.

A boszorkány felnézett, ahogy a férfi lenézett rá.

Az arcuk nedves, sáros érintéssel találkozott.

És aztán az ajkuk is.

Ez volt a legártatlanabb, legnaivabb csók, amibe Draco valaha is belebotlott.

Egy egész liter endorfint zúdított a szervezetébe.

Elszakadtak egymástól, és zihálva bocsánatot kértek, mert nyilvánvalóan véletlen volt.

Úgy folytatták, mintha mi sem történt volna. Mert a férfi a lány aurorja volt, a nő pedig a megbízója, és mindketten tökéletes profik voltak.

De valami mégis történt.

És Granger nem ugrott el sikoltozva. Nem törölte meg a száját, nem köpött. Csak melegséget érzett, és egyszer fellélegzett, most pedig elpirult, és a csomagolással foglalatoskodott.

Draco agya az új emlék elérésében gyönyörködött, a széltől felrepedt ajkak, a só és a föld íze.

Granger összeszedte a műszereit.

– Mabon rendben van – szólalt meg megkönnyebbüléssel a hangjában. – Alig hiszem el.

– Egy diadal – mondta Draco, és komolyan gondolta.

– Egy kis diadal.

– Egy rohadt nagy diadalért dolgozol.

– Igen.

A Mabon napjának utolsó sugarai a távoli fák tetejét simogatták, skarlátvörös és aranyszínű lánggal ujjongva. Messze a reszkető füvek és a dombok fölött a Hold felkelt.

Granger befejezte a pakolást, és a dolmen kolosszális kövei között a fenekére huppant.

Hosszú ideig ült ott, kezét a földbe mélyesztve maga mögött, arcát az ég felé fordítva, és megkönnyebbülten lélegzett.

Aztán elkapta a férfi tekintetét, és rámosolygott.

A Nagy Kibaszott Fal eltűnt.

Valami hatalmas és névtelen dolog dagadt a szívében.

Ez a boszorkány volt… ez a boszorkány volt… nem voltak rá szavai, de megdöbbentette. El akarta nyelni őt.

A fénygömb izzott, mozdulatlanul. De nem az önoltóban volt.

Hanem benne.

hozzászólások: 0