3. fejezet
A Zseniális Feltaláló házhoz hív

Draco fülesbaglya az elkövetkező napokban tisztességes edzésben részesült, ahogy Draco és Granger oda-vissza tárgyaltak néhány javaslatról, amelyeket Draco tett. A lány felvetette, hogy néhány intézkedés kifejezetten drákói (szójátéknak szántam, bocsássatok meg), és megpróbálta visszautasítani őket, különös tekintettel a személyre szabott őrvarázslatokra vonatkozó házi látogatását.

Végül Draco elővette a legsúlyosabb tollát, és a következőket fogalmazta meg:

Grangernek:
Shacklebolt utasításai, amik a Granger-lakás őrvarázslataira vonatkoznak, nem képezik vita tárgyát. Szólj, hogy mikor lenne alkalmas ezen a héten a védelem kialakítása, ha nem teszed, akkor alapesetben egy alkalmatlan időpontban fogok beugrani. – D (drákói)

Malfoynak:
Nem biztos, hogy hallottad az elkeseredett sóhajomat Londonból, ezért tájékoztatásul itt rögzítem az eseményt. Bőven képes vagyok arra, hogy a saját tulajdonomon magam javítsak a védelmi bűbájokon, vagy felbéreljek egy őrzővédő céget. De ha Shacklebolt ragaszkodik a TE különleges szakértelmedhez, hát legyen. Az alkalmas időpontokat lásd a napirendemben, épp most frissítettem. Megjegyzés: nagyon kevés van belőlük, a kedd este tűnik a legígéretesebbnek, de én leszek a helyi rendelőben az ügyeletes orvos (mugli gyógyító), és lehet, hogy a találkozó közepén el kell mennem. – H

Grangernek:
Én is tudom, hogy mi az az orvos. – D

***

Szóval, hogy nézett ki egy országos hírű tudós / háborús hősnő / gyógyító / az igazságos ügyek bajnoka / veszélyben lévő kutató otthona?

Egy szerény kis házikó Cambridgeshire-ben, pontosan az, amire számított. Draco legjobb becslése szerint három hálószobás volt. Granger a kapuban állt. Ahogy a férfi közeledett a megjelenési pontjától, meglengette a pálcáját, hogy átengedje őt bármilyen előzetes védelmet is állított fel.

– Mi történt az arcoddal? – kérdezte, amikor Draco a kapuhoz közeledett.

Mindig a lényegre tapintott, ő volt Granger.

– Gurkó – jegyezte meg kurtán Draco.

– Ó. Rosszul néz ki.

(Valószínűleg így is volt, Zabininek aljas húzásai voltak.)

Ahogy közeledett a kapuhoz, Draco látta, hogy Granger gyakorlott szemmel vizsgálja a sérülését. Egy pillanatig habozott, láthatóan képtelen volt ellenállni, hogy a jótevőt játssza, és kibökte:

– Akarod, hogy megnézzem?

– Nem, már bekentem – mondta Draco, és ujjaival lassan végigsimított a zúzódott állkapcsán.

– Ebből szép kis vérömleny lesz.

– Jól vagyok. Azért jöttem ide, hogy megvédjem a házadat, nem pedig konzultációra.

Granger szája vékony vonallá préselődött.

– Be fogsz hívni? – kérdezte Draco, és bosszankodott, hogy a nő ott állt, és valami aggodalomra emlékeztető módon figyelte őt. Most úgy érezte magát, mint valami vámpír, aki meghívásra pályázik, majd bejuthasson a küszöbön túlra.

– Akkor gyere be! – mondta Granger kissé csípősen, és kinyitotta a kaput.

Draco látta, hogy a lány a fehér köpeny egy másik változatát viseli, ezúttal egy lógó, nyakába tekert szerkezettel kiegészítve.

– Bekapcsolva hagytad az önmegfojtó készülékedet – mutatott rá Draco.

– Ez egy sztetoszkóp – magyarázta Granger, a mondat végére egy kimondatlan, te kretén, csatolva.

– Rendben – szólalt meg Draco, nem méltóztatott felvilágosítást kérni. – Vezess körbe, és vágjunk bele!

A lány átvezette a házikó előszobájába, ami akár nappali is lehetett volna, ha nem lett volna ott egy halom könyv.

– Megszidtál, amiért egy könyvet fél centivel odébb, nem a helyére tettem. Nézd meg ezt a katasztrófát – közölte Draco, az igazságtalanságtól felpaprikázva.

– Ez az én digitalizálási projektem – mondta Granger. – Ez egy átmeneti katasztrófa.
Egy mugli gép felé mutatott az egésznek a közepén, amely egy számítógép lapos változatához csatlakozott.

– Digitalizálás?

– Igen. A varázslatos tudás megőrzése mugli eszközökkel, mivel egyre jobban belefáradok abba, hogy hatalmas könyveket cipeljek, vagy helyrehozhatatlanul sérült, vagy elveszett anyagokat találjak, mert valami idióta húsz évvel ezelőtt teát öntött egy oldalra, és úgy kell keresgélnem dolgokat az ősi kartonok között, mintha 1855 lenne. Ez a kedvenc projektem a legritkább köteteimmel. Sajnos nincs annyi lehetőségem rá, hogy annyi időt szenteljek neki, amennyit szeretnék…

Átvezette Dracót a konyhába, amely meglehetősen mugli helyiség volt, leszámítva a különféle varázsnövényeket, amelyek rendezetlenül elfoglalták az ablakpárkányokat, és a különféle bájitalokat, amelyek itt-ott izzottak. A tűzhelyen egy üstben lassan főhetett valami varázslatos dolog, de a lány elviharzott mellette.

– Télikert? – kérdezte Draco, amikor a következő szobába léptek.

Granger úgy nézett rá, mintha most erősítette volna meg, hogy milyen előkelő balfék.

– Egy télikert? Ez nem az Ascott-ház. A bérbeadó napozószobának nevezte.

Ez optimista elnevezésnek tűnt Draco számára, aki szkeptikusan figyelte, ahogy a januári hóesés elkezd hullani az üvegplafonra.

Ekkor egy furcsa, narancssárga, tökfejű lény jelent meg, és Granger bokája köré tekeredett.

A vad optimizmus egy újabb pillanatában Granger macskának nevezte.

– Mi baja a macskádnak? – kérdezte Draco, és lehajolt, hogy aggódva szemlélje a lényt.

– Semmi baja – mondta Granger. Mind ő, mind a lény nagyon sértődötten nézett Dracóra. – Félig kneazle, és nagyon intelligens. Ugye, drágám? Édesem? Az én angyalkám?

Miközben Granger megmasszírozta a fülét, a macska a legnagyobb megvetéssel nézte Dracót.

Aztán úgy döntött, elege van Granger figyelméből, megfordult, és távozni készült, abszurd farkát magasra tartva, hogy Draco teljes rálátást kapjon a segglyukára.

– Bájos – mormolta Draco.

A túra a szűkös emeleti helyiségben folytatódott. Három kis hálószoba, ahogy Draco sejthette, kiszámítható bejárati pontokkal, amelyeket neki kellett őriznie.

Az első hálószobát úgy tűnt, hogy dolgozószobának használják. Draco észrevett egyfajta talapzatot a tér közepén. Rajta egy nagyon régi és sérült grimoár pihent, amelyet sztázisbűbájok izzása vett körül.

Granger meglátta, mi keltette fel a figyelmét.

– Egy tragédia. Ne kérdezz róla, mert sírni fogok!

Draco nem akart könyves nyafogással foglalkozni, és nem folytatta a témát, de mentálisan feljegyezte a tárgyat a jövőbeli kíváncsiskodáshoz.

A második hálószoba teljesen kopár volt, leszámítva egy hosszú szőnyeget a padlón, gyertyákat és egy csomó orchideát. Milyen rituáléra készült itt Granger? Megpróbált értelmet találni a gyertyák elrendezésének, de nem illett össze a geometriájával semmi olyannak, amit felismert volna.

Végül Granger hálószobájához értek, ahová a lány nyilvánvaló nyugtalansággal engedett bepillantást. Draco nem találta a civilizált módját annak, hogy azt mondja, hagyd abba a nyavalyás ficánkolást, nekem csak arra van szükségem, hogy megnézzem, hogyan próbálhatnak meg elrabolni a rosszfiúk, nem azért vagyok itt, hogy a bugyidban turkáljak. De nem szólt semmit.

Valahol Granger közelében ellenszenves csilingelésbe kezdett valami. Előhúzott a zsebéből egy tenyérnyi mugli izét, és beleszólt. Amennyire Draco értette, ezzel az eszközzel hívták a rendelőbe.

Ezt megerősítette azzal, hogy Draco mellett a lépcsőhöz sietett.

– Mennem kell. Azt hiszem, eleget láttál ahhoz, hogy tájékozódj. Kérlek, állítsd be a védővarázslatokat, hogy Csámpás ki és be tudjon jönni. Szeret kóborolni. Néhány óra múlva visszajövök.

– Csámpás? – kiáltotta Draco, amikor Granger megbotlott a lépcsőn.

– A macska – válaszolta Granger.

Eltűnt odakint, de a dehoppanálás pukkanása helyett Draco egy motor hangját hallotta. Granger vezetett. Egy mugli autót.

Ez abszolút furcsának tűnt.

Vagy talán mégsem, tűnődött elgondolkodva, miközben visszaindult a kertbe. Ha egy mugli rendelőbe ment, mugli eszközökkel kellett megjelennie, egy azonnali hoppanálás az ajtóban kérdéseket vetne fel.

Miközben Granger életének túlságosan kiteljesedett kettősségén töprengett, Draco őrvarázslatokba kezdett.

***

Körülbelül két óra munka után Draco elégedettnek mondhatta magát. Az őrvarázslatokat körülbelül hetente újra kell majd állítani, de Granger engedélye nélkül senki sem sétálhat be. A be- és kijárati pontokat mind megerősítette az aurorok szokásos felszerelésével és Draco néhány saját találmányával, a föld alatti megközelítéseket egy robusztus Depellens Penetrationem, a légi támadásokat pedig egy Caeli Praesidium fogja visszaverni. A behatolóriasztók szokásos választékát szórta szét.

Őszintén szólva, Granger, egy viszonylagos hírnévvel rendelkező boszorkányhoz képest, akinek két legközelebbi cimborája, nos, auror volt, a védelmére tett lépései csekélyek voltak. De hát békeidő volt, és ő most már tudós, nem pedig egy gyerek, aki sötétmágiás tárgyakat kerget, hogy hétszeresen is megöljön egy gonosz varázslót.

A félmurmánc a lépcsőházi fedezékből a hóesésen keresztül fintorogva bámult Dracóra. Draco hozzáadta a lény mágikus aláírását az őrvarázslatokhoz, és odaszólt neki. A lény rápislogott. Draco ideges lett.

Éppen, amikor a havaseső kezdett enyhülni, egy autó hajtott fel a felhajtón a házikó mögött. Granger egy pillanattal később befordult a sarkon.

– Még mindig itt vagy, ugye?

– Épp most fejeztem be – lihegte Draco. Az őrvarázslat mágikusan kimerítő feladat volt.

A fél-kneazle rengeteg puszit kapott a csúnya fejére, miközben Draco ott állt mellette, és próbált nem izzadtnak és vizesnek látszani. És hol volt a köszönet, ha kérhetem?

– A kocsidra is kell bűbájt tennem – kezdett bele Draco –, ha sokat közlekedsz vele. És a mugli rendelőt is el kell látni védelemmel, ha rendszeresen jársz oda.

Granger a homlokát ráncolva nézett rá.

– Az autóm vadonatúj. Nem rakhatsz rá őrvarázslatokat, még elrontasz valamit.

Draco zavart sértődésére a boszorkány hozzátette:

– Az autókban most már elektromos alkatrészek vannak. Talán nem voltak, amikor még mugliismeretre jártál.

Ezt úgy mondta, mintha Draco körülbelül 120 éves lenne, és utoljára akkor járt mugliismeretre, amikor az autókat még ló nélküli kocsiknak hívták.

– Majd bedobok egy gyanúszkópot a kesztyűtartóba – mondta Granger.

Ahhoz képest, hogy milyen okos, biztosan idióta volt.

– Kitűnő – szólalt meg Draco. – Az biztosan elterel egy Bombarda Maximát húsz méterről. Majd elmondhatom Shackleboltnak, hogy minden szükséges intézkedést megtettünk a védelmed érdekében, miközben kihúzzuk az elszenesedett maradványaidat a roncsból.

Az erőszakos képsorok sikerrel jártak. Granger beadta a derekát.

– Rendben. Csináld! De próbálj meg távol maradni a… a középső részektől, az összes gombtól a kormánykerék mellett.

Draco diadalának pillanatát egy hosszú és visszhangos éhes morgás tette tönkre, ami félreérthetetlenül a gyomrából jött (szerencsétlen – felkészült rá, hogy a macskát okolja).

Szünet következett. Granger tekintete Draco hasára siklott. Úgy tűnt, mintha a férfi iránti természetes érzései és a jó modora között küszködne. Aztán végül megszólalt:

– Biztosan éhes vagy. Nem akarsz bejönni? Van egy kis harapnivalóm. Átbeszélhetjük az ajánlásokat… és a gyűrűt.

Hát igen, Draco éhes volt. Két órányi őrvarázslat tényleg kivette a részét az emberből. Azonban: a kastélyban ötfogásos vacsora várta. Azonban: le akarta zárni ezt az ügyet, és a következő beszélgetése Grangerrel a gyűrű visszaszolgáltatásáról szólt akárhány hónap múlva is.

– Rendben – egyezett bele Draco.

Draco beugrott a mosdóba, hogy felfrissítse magát, ami főként abból állt, hogy megmossa a hónalját (az előkelőség csúcsa, az anyja büszke lenne rá), megpróbált néhány szárító bűbájt alkalmazni a talárján, és vizet fröcskölt az arcára. A haját ma este veszett ügynek tartotta. Nem mintha itt bárkit is le kellett volna nyűgöznie. És különben is, ebben a házikóban, Grangerrel, az emberi szélrózsával, és a narancssárga vécékefe ismerősével, a haja még így is könnyedén megnyerte a legjobbnak járó díjat.

Az egész megjelenését kiegészítette az állkapcsa mentén kialakuló kezdődő pompás véraláfutás. Még több kenőcsöt nyomott rá, bosszankodott, amiért Grangernek igaza volt azzal kapcsolatban, mennyire rosszul fog kinézni.

A konyhába trappolt, ahol Granger az ajánlásait tartalmazó tekercset és a gyűrűt a konyhaasztalra tette. Levette a fehér köpenyét, és betuszkolta a pult végén álló mugli gépbe (a körülötte lévő összehajtogatott kupacokból ítélve egy mosógépbe). Alatta egy másik hosszú ujjú felsőt viselt – ki gondolta volna, Granger ennyire irtózik attól, hogy kitegye a könyökét?

A konyhaasztalt a sarokban állították fel. Draco ezért Granger mellett foglalt helyet. Ebből a nézőpontból, sokkal közelebb, mint amilyen közel volt hozzá korábban bármikor, megállapította, hogy a lánynak csábító domborulatai vannak.

Granger azonban ezt a pillanatot választotta, hogy kibontsa a tekercset – most már bőkezűen tele firkálta kérdőjelekkel és ellenjavaslatokkal –, és Dracót ez nem nyűgözte le, mert stréberség hullámai fojtogatták.

– Van néhány fő aggályom – kezdett bele Granger, és az állával a pergamen felé biccentett, ami hosszú és fárasztó vitaestet ígért. – De előbb együnk valamit.

A lány kotorászott egy szánalmasan üres szekrényben, és néhány lehetőséget tett az asztalra.

Ami Dracót illeti, a macskaszőr volt a fő táplálékcikk. Kihúzott néhány narancssárga szálat a szájából, miközben a macska (a fene egye meg a lényt) a szék lábai körül tekergőzött, és önelégülten nézett rá.

Granger volt olyan udvarias, hogy megrökönyödve nézett, amikor észrevette.

– Sajnálom! – Meglengette a pálcáját Draco irányába, eltüntetve a szőrzet nagy részét. – Tényleg mindenhová eljut. Néha azt hiszem, tényleg képes akarattal eljutni… kimondhatatlan helyekre.

Draco, még mindig a haját tépve.

– Ptht – mondta válaszul, de valójában azt akarta mondani: Ha ma este narancssárga bundát találok a golyóimon, puszta kézzel megnyúzom azt az állatot.

Granger feltépett egy csomagot valamivel, és átnyújtotta neki.

– Mi ez? – kérdezte Draco, és felemelte az egyiket.

– Sajtos puffancs.

Ami nyilvánvalóan mindent megmagyarázott.

Granger a maga részéről tonhalat evett, egyenesen a konzervből.

– Ez gyászos, Granger – közölte Draco.

– Ez fehérje – válaszolta Granger. Ránézett a középszerű terítékre, amit Draco mogorván nézett, és kissé védekezni kezdett. – Nem volt időm elmenni a boltba.

– Miért nem küldesz egy házimanót…

Ahogy a szavak kijöttek a száján, Draco elvágta magát, de már túl késő volt. Granger úgy nézett rá, mintha aznap este másodszor is megerősítette volna, hogy milyen túlzottan kiváltságos köcsög.

A boszorkány feszült állkapoccsal állt fel, hogy teát főzzön. Úgy tűnt, ez egy ürügy arra, hogy elmeneküljön a férfi közvetlen közeléből. De mindegy is. Draco nem azért volt itt, hogy barátkozzon.

Granger a vízforralóval csörömpölt. Úgy nézett ki, mintha visszatartana egy bizonyos mennyiségű Draco-központú csípős megjegyzést. A férfi titokban ellenőrizte a zsebeit. Volt nála egy bezoár, arra az esetre, ha a teája tartalmazna valami különleges adalékanyagot a Házimanó Jogvédő jóvoltából.

Granger a kelleténél kissé határozottabban tette le a bögréjüket az asztalra. A méregnek nem volt azonnali nyoma. Talált egy csomag kekszet a tea mellé. Draco megette a kétharmadát, mintha kiéhezett volna, és ha megmérgezték, hát legyen.

Aztán Granger megigazította a pergament, úgy tűnt, hogy némi erőfeszítések árán rendezni tudja az érzéseit Draco, a faszkalap iránt. Ez csupán üzlet volt.

Úgy faggatta az ajánlásokról, mintha Malfoy egy auror-tanonc lenne, aki ezt benyújtotta felülvizsgálatra, és hálásnak kellene lennie a visszajelzésért. Így vitatkozták végig a listát:
a 14. pontnál arról, hogy felvesz-e védelmi személyzetet a laboratórium kórtermeibe (a férfi belement);
a 26. pontnál arról, hogy tényleg értesítenie kell-e, ha elhagyja a várost (igen), és ha igen, mennyi idővel (24 óra);
a 33. pontnál arról, hogy mi számít – nyilvános eseménynek – (több mint 40 ember);
a 34. pontnál arról, hogy miért kell értesítenie őt arról, hogy mugli rendezvényeken vesz részt? (mert a férfi azt mondta);
nem tehette a lakását elszigeteltté, voltak mugli barátai, akik esetleg meg akarták látogatni? (nem);
és így tovább és így tovább, amíg el nem jutottak az 56. pontig.

Granger újratöltötte a teájukat, és elővett egy újabb csomag kekszet, tekintve, hogy Draco stressztől megette az elsőt.

– Szóval… a gyűrű – mondta Granger.

– A gyűrű – ismételte Draco. A dolog lényege az volt, hogy a tárgy, ami biztosította, viszonylag boldog, Granger nélküli szabadságban folytathatja az életét, és mégis elégedett lehet vele a miniszter és Tonks is.

– Megvizsgáltattam néhány szakértővel. Tényleg elég biztonságosnak tűnik. Igazából eléggé lenyűgözte őket.

Draco azt akarta mondani, hogy természetesen; zseni vagyok. Hol van most a FitZited?

Ehelyett önelégülten belekortyolt a teájába.

– Én is elbeszélgettem Tonksszal – folytatta Granger. – Valószínűleg ő is elmondta, mennyire tetszik neki az ötlet. Azt jelenti, hogy más feladatokat is el tudsz majd látni, miközben távolról figyelsz engem. Szóval, mindent egybevetve, mindenhol ragyogó véleményeket kaptam, minimális ellenérvekkel, és hajlandó vagyok folytatni. Van azonban egy kérdésem hozzád.

– Igen? – mondta Draco, bár a kérdést eléggé sejtette. Valójában meglepődött, hogy a lány nem kérdezte meg korábban.

– Hogyan jutnak el hozzád a gyűrű által követett információk?

Draco felemelte a kezét, és meglengette a pálcáját, megszüntetve az ott levő figyelemelterelő bűbájt.

– Ah – szólt Granger, amikor Draco ujján az ezüst gyűrű láthatóvá vált.

A tekintete Draco gyűrűjéről az asztalon lévő gyűrűre siklott. Aztán néhány magánjellegű tanácskozás után, ami túlméretezett agyában zajlott, azt mondta, Draco véleménye szerint meglehetősen intelligensen:

– Nem kérdezek többet ezeknek a dolgoknak az eredeti használatáról. Úgy érzem, a további részletek elriasztanának az egész ügytől.

– Remek döntés – helyeselt Draco.

Mert igen, ezeket az ősi gyűrűket már régóta viselték a Malfoy család házaspárjai. Az anyja sok évvel ezelőtt, Lucius Malfoy Azkabanban bekövetkezett halála után vette le az övét. A gyűrű csendje állandóan emlékeztetett a veszteségre, és nem bírta tovább viselni.

Draco úgy módosította a gyűrűket, hogy csak egyirányú kommunikáció legyen a Grangeré és az övé között. Biztosan nem volt szüksége arra, hogy a nő minden egyes alkalommal értesítést kapjon, amikor a szívverése felgyorsul, amikor éppen reggeli maszturbációja közepén, köszi szépen.

E gondolatok boldog tudatlanságában élve tovább, Granger megkérdezte:

– Szükség van valami különlegesre, vagy csak… csak fel kell tennem?

– Majd én megcsinálom – mondta Draco. – A gyűrűt viselő másik társnak…ööö, haverjának kell megtennie.

Próbált durván és üzletszerűen viselkedni, de kevés olyan dolog volt a világon, ami annyira nem üzletszerű, mint amikor egy férfi gyűrűt húz egy nő ujjára, és ez a legjobb próbálkozásai ellenére is kínos volt. Kíváncsi volt, vajon Granger is ugyanolyan kínosnak találja-e, mint ő. A lány a konyha tapétáját tanulmányozta, élénkrózsaszín árnyalattal az arcán..

A keze kicsi volt a férfi kezében, és finom. A gyűrű könnyedén felkerült rá. A saját kezén lévő gyűrűben egyfajta élénkülést érzett – most már volt kivel beszélgetnie.

– A vészjelzőt úgy aktiválod, hogy háromszor megforgatod az ujjadon – törte meg a csendet Draco. – Tedd ezt, és azonnal odakerülök hozzád.

Granger elszakította pillantását a tapéta bűvöletéből.

– Rendben.

– Tartogasd a kritikus helyzetekre, Granger. Ne azért használd, mert egy könyvre kiöntött teával találod szemben magad.

– Nagyon remélem, hogy egyáltalán nem kell majd használnom. – A lány a kezén csillogó gyűrűre nézett. – Legalább az a valami nem próbált meg azonnal megölni.

– Ne kényelmesedj el túlságosan: lehet, hogy hosszú játékot űz.

Draco a tekercsre koppintott, amiről a végtelenségig beszélgettek, és az oda-vissza firkált eredményeket egy tiszta változatba integrálta. Aztán készített egy másolatot a lánynak.

– Most, hogy ezt véglegesítettük, ragaszkodnod kell hozzá. Megállapítottunk egy védelmi kötelezettséget, és nem szeretném, ha a nagy Hermione Granger halálát eredményező szakmai hanyagság miatt a Wizengamot elé rángatnának.

– Értem – jött Granger komoly válasza.

– Helyes. Most, mielőtt elmegyek, még egy utolsó dolog. – Draco a zsebébe mélyesztette a kezét. – A baglyom fél kilót fogyott, mióta kommunikálunk, szóval én…

– Adj neki még szirupos süteményt – vágott közbe Granger. A macskája az ölében ült, és éppen a tonhalkonzervet fejezte be.

– Úgy döntöttem, hogy engedek a trendnek, és megveszem ezeket a dolgokat – fejezte be Draco. Letett egy pár Weasley-féle fecsegő jegyzetfüzetet az asztalra. – Biztosan hallottál már róluk, a fiatalabb generáció körében nagy divat. A baglyok már nem igazán divatosak. Nem elég közvetlenek.

Draco véleménye szerint szomorú vége egy hosszú varázslói hagyománynak. Egy fecsegő jegyzetfüzeten nem lehetett határozottan megfogalmazott levelet írni… egyszerűen nem lehetett.

– Azokat ismerem – mondta Granger. Nagyon is nyilvánvalóan visszatartotta egy vigyort. Draco mérlegelte az előnyöket és hátrányokat, hogy megkérdezze, mi az oka a vigyornak. Úgy döntött, nem: a nő és a macska között, a férfi önelégültségi szintje a szobában hamarosan megfulladna.

– Szóval tudod, hogyan működnek? – kérdezte Draco, miközben átnyújtotta neki a kis mágikus jegyzettömböt.

– Ó, igen – válaszolt Granger, elfogadva a tárgyat. – Köszönöm. Sajnálom a baglyodat.

– Majd meggyógyul, és hamarosan elhízik a mozgáshiánytól.

A munkája itt befejeződött, Draco felállt, és egy általános köszönömöt mormogva megköszönte a teát. Granger néhány nem hallható hálálkodó szóval válaszolt a segítségéért.

A macska pedig megpróbálta őt elgáncsolni, hogy a konyhából kifelé menet kitörje a nyakát.

Draco úgy döntött, ez megfelelő befejezése volt egy kellemetlen estének.

hozzászólások: 0