32. fejezet
Oktatási tapasztalatcsere

A kúriában, a legkisebb szalonban élénken pattogó tűz várta őket. A függönyöket elhúzták a sötétedő égbolt ellen. Henriette egy kis goûter-t terített sajtos négyzetekből, tapenádból és apró quiches lorraine-ökból.

Levették magukról a téli holmikat. Draco ingujjban és nadrágtartóban betelepedett egy karosszékbe. Granger az egyik kanapéra vetette magát, kezét a mellkasán összefonva a plafonra mosolygott.

Az elragadtatásán érződött a jókedve. Draco is mélységes örömöt érzett a varázsvilágért általában, de a lányért is, amiért ennyi erőfeszítés után elért valami ilyen jelentőségteljeset. Hosszúak voltak a hónapok, sok volt a veszély, számtalan alkalom a feladásra.

És ő mégsem adta fel. Végigküzdötte magát. Elindult és győzött.

Csodálattal töltötte el.

Hogy ezt az erős érzelmet közvetítse, Draco egy sajtkockát lebegtetett Granger arca fölé.

– Segíthetek? – szólt Granger a sajthoz.

– Még nem ettél. Henriette bosszús lesz.

Most megpróbálta a sajtot a szájába lebegtetni. Megütötte az orrát és az állát. Granger elhessegette a sajtot. Draco jelezni akarta, hogy mással jobban célozza a szájat.

Granger felült, és magához idézett néhány kekszet. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy együtt ettek. Draco figyelte, ahogy a lány apró falatokban részesül az egyik quiche lorraine-ből.

– Mi az? – kérdezte Granger.

– Úgy eszel, mint egy törpegolymók.

Granger provokáltnak tűnt. Aztán sóhajtott egyet.
– Szívesen hasonlítanálak téged valamilyen lényhez, de igazságosnak kell lennem. A rossz asztali modor nem tartozik a sok hibád közé.

Draco egyszerre volt hízelgő és sértett.
– A sok hibám?

Granger most rosszallóan nézett.

– Mit tettem? – kérdezte Draco. – Mit nem tettem?

– Csak egy újabb megszegett ígéret – szólt Granger könnyedén, ahogyan az ember tenné, ha a férfiakba vetett bizalmát Draco Malfoy ismét elpusztította volna.

– Ó, már megint ezt csináljuk, ugye?

– Igen.

– Melyik ígéret az?

– Soha nem tanítottad meg nekem a Caeli Praesidiumot.

Draco ingerült volt.
– Te sem tanítottál meg soha olyan dolgokat, amiket meg kellett volna.

Granger visszatartotta a mosolyát.
– Gondolom, mindketten kissé elfoglaltak voltunk.

– Egy kicsit.

– Ma este is elfoglalt vagy? – kérdezte Granger.

– Úgy volt, hogy nem csinálsz semmit.

– Tudom.

– A legbonyolultabb őrvarázslatom megtanulása nem semmi.

– Engedd meg nekem ezt az extravaganciát.

– Rendben. De te pedig meg fogod tanítani nekem a rovásírásos parancsot.

Granger talpra ugrott, és lelkesnek tűnt.
– Rendben.

Egészen tíz percig sikerült semmit sem csinálnia.

– Menjünk a dolgozószobámba – invitálta Draco. – Le kell rajzolnom néhány dolgot. Kicsit elméleti jellegűvé válik a dolog.

– Óóóó – lelkendezett Granger, és követte a férfit a szalonból. – Szeretem az elméletet.

Draco kinyitotta a dolgozószobája ajtaját, és félreállt, hogy beengedje a lányt. A boszorkány körülnézett, szemügyre vette a berendezést, a súlyos függönyöket, az izzó fürtökben lebegő gyertyákat. A tűz pattogott és dorombolt.

Az egyik falat egy festmény uralta, amely nagyapja néhány értékes abraxánját ábrázolta. A szárnyas lovak fülei Granger láttán meg-megmozdultak. Az egyik kíváncsian nyerített.

Draco leült az íróasztala mögé. Arra számított, hogy Granger elfoglalja a vele szemben lévő két vendégülés egyikét. Amikor azonban meglátta, hogy a férfi pergament és tintatartót húz maga felé, a boszorkány csatlakozott hozzá az íróasztalának az ő oldalán, és leült a szék egyik széles karfájára.

Draco a legkevésbé sem bánta a személyes térnek ezt a megsértését.

Csodálatos érzés volt, hogy újra itt van.

– Szóval. Caeli Praesidium. – Draco belemártotta a tintába a tollat, és kihúzott néhány sort. – Gondolom, tudod, mi az a geodéziai poliéder.

– Igen. Egyes vírusok kapszidjai valójában geodéziai poliéder alakúak.

– Kapszidok?

– Egyfajta fehérjéből készült héj. – Granger intett a kezével. – Folytasd!

– Rendben. Az volt a szándékom ezzel a védőburkolattal, hogy minden beáramló mágikus erőt eloszlassak a szerkezetben. A legtöbb hagyományos védőburkolatnak van egy gyenge pontja, amit brutálisan ki lehet játszani rázó vagy nyomó mágiával, különösen a parabolikus védőburkolatoknál, amiket általában lakások felett látunk. Természetesen egyetlen védőburkolat sem törhetetlen, de a Caeli Praesidiumra sokkal több mágikus nyomást kell kifejteni hosszabb időn keresztül, hogy feltörjön.

Draco rajzolt még néhány poliédert.

– Lényegében minél több csúcsa keresztezi a gömböt, mint ez, annál erősebb. Miután meghatároztad az őrvarázslat kívánt méretarányát és erősségét, szükséged van egy kis számtanra, hogy felezd a felületét, és kiszámítsd az erejét. Tehát ebben a dodekaéderben például: vázoljuk fel… feloszthatnám azokat az ötszögeket háromszögekre, és onnan még kisebb háromszögekre. Így sokkal több csúcspontot kapunk. Ezt hívják augmentációnak.

Felnézett, hátha már elvesztette a hallgatóságát, de nem, Granger az ölében összekulcsolt kézzel, elragadtatottan figyelte mintapéldáját.

A saját ruháján még érezte a tél illatát, de a lánynak a szalonból érződött a tűzillata volt.

– Most pedig jöjjön a számtan. Ez a képlet – írta le. – Ez megadja a poliéder csúcsainak számát és a potenciális mágikus erejét. Természetesen minél bonyolultabb, annál fárasztóbb a fenntartása, de annál tovább tart majd.

– Óóóó – mondta Granger, szemügyre véve a képletet. – Ez a multiplex aritmetika. Az egyetem óta nem csináltam ilyet. Megpróbálhatom én is?

Draco feljegyzett neki egy példát, és átadta neki a tollat. A lány az egyik könyökére támaszkodott. Csendes öröm volt benne, ahogy dolgozott, a toll pergamenre nyomása, a gondolkodás.

Fél perc alatt megoldotta a feladatot, ami őszintén szólva kurva szexi volt. Dracót egy kis bizsergés járta át.

Előállt egy nagyobb kihívást jelentő példával, és újra a kezébe adta a tollat. Hátradőlt, hogy megfigyelje a lányt.

A boszorkány a toll hegyét az ajkához simította, miközben az új problémán töprengett.

Sok-sok év alatt, amióta népszerű agglegény és általános kicsapongó volt, Draco rengeteg csábítási taktikának volt már a címzettje. Granger figyelmetlen ajaksimogatása a legcsábítóbbak közé tartozott.

Hosszabb gyúrás után a második példát is megoldotta.

Draco izgatott lett.

Azt kívánta, hogy a lány csússzon le a karfáról, és essen az ölébe. Az lenne a csúcspontja annak, ami ez a helyzet volt, ennek az élvezetes szexuális, nedves álmának. Granger az ölében, amint számtani exponenciák homályos darabjait oldja meg.

A következő kihívás igazságtalan volt. Granger megpróbálkozott vele, zavartan megállt, majd vádló pillantást vetett rá, mielőtt fordítva bontotta volna le a feladatot.

– Tss. A kiindulópontjaid az ötszögek voltak. Ennek négyzet alakúak az oldalai.

– Jól kiszúrtad – vigyorgott Draco. Kinyújtotta a kezét, hogy visszakérje a tollat.

– Mi történik, ha megnöveljük? – kérdezte Granger, visszatartva a tollat.

– Gondolom, szétszaggatnánk az univerzum szövetét.

– Lássuk csak.

A lány kidolgozta a számítást.
– Ó. Egy geodéziai felosztás, ami derékszögű háromszögeket eredményez, nem pedig egyenlő oldalúakat. Nem olyan erős, gondolom.

Draco ránézett Granger érdekes alkotására.
– Én is ezt feltételezném.

– Van benne valami szépség, nem igaz?

– Van – helyeselt Draco, nyilván nem a geometriáról beszélve. – Játszol még egyet?

Granger gyanakvóan nézett.
– Rendben.

– Ezúttal semmi trükk, ígérem, csak bonyolult dolgok.

Előadott egy utolsó példát, egy meglehetősen csúnyát, hogy a lányt egy pillanatnál tovább lefoglalja, hogy kiélvezhesse ezt az élményt, ahogy a boszorka a csípőjét a karjához nyomta, ahogy sarka a sípcsontját súrolta.

– Hm – mondta Granger. – Használnom kell Köhler törvényét.

– Ismered Köhler törvényét?

– Igen.

– Szavamra. Ez már izgalmas lett.

Granger összepréselte az ajkait.
– Akárhogyan is emlékszem az egészre…

Két könyökét az íróasztalra helyezte, és homályos emlékeket mormolt Köhlerről.

Igen. Izgató. A farka a belső combjának támasztva rándult meg egy hellóra.

Granger levette a terjedelmes pulóverét, és egy vékony mugli felsőt viselt. Draco bámulta a nő kidomborodó csípőjét – nagyon jól fogható, nagyon szépen formált egy varázsló kezének, ha egy férfinak mocskos gondolatai lennének, miközben egy nő elsődleges csúcspontokat számolgat.

Úgy döntött, hogy elfordítja a tekintetét, mielőtt teljes merevedés alakulna ki benne. Az íróasztalával szemben lévő ablak nem túl hasznos figyelemelterelést nyújtott. Odakint sötét volt, és csak a gyertyafényes dolgozószoba tükörképét látta. Granger előrehajolt, így szép kilátás nyílt a dekoltázsára és a melltartója felső szélére.

Briliáns. Nem kéne inkább itt és most kivernie a megbízója felett? A lány figyelmét elterelte, és valószínűleg egy percig is eltartana neki? Istenek.

Granger valamilyen áttörést ért el, és firkálni kezdett.

– Kész! – közölte, és eldobta a tollat.

Draco előrehajolt, hogy tanulmányozza a pergament és a lány elegáns megoldását.

Igen, sikerült neki.

És kurvára erotikus volt.

A tintatartó az asztalán felrobbant.

Granger felugrott.
– Mi a…?!

Egy ellenőrizetlen varázslatos fröccsenés. Csodálatos. Egy fokkal jobb, mintha a nadrágjába élvezne.

– Bocsánat – szólalt meg Draco, eltüntetve korai tintakiömlésének bizonyítékát.

– Jól vagy?

– Én csak… túlstimulált voltam.

– Túlstimulált? – ismételte meg Granger, és sokkal értetlenebbnek tűnt, mint a férfi magyarázata során bármikor.

Draco megköszörülte a torkát.

– Folytathatjuk? Az első néhány alkalom után fejben fogod ezeket a számításokat elvégezni. A pálcamozgás hasonló a Salvio Hexiához, csak azt akarjuk, hogy a felfelé vágások megegyezzenek a C3-mal. Ami sokáig tarthat, ahogy ezt el tudod képzelni. A varázslat szándéka nem védelem, hanem a megerősítés. Ezt vedd figyelembe, az árnyalat számít. A varázsige a Caeli Praesidium, egyszer, az elején. Ez minden.

– Rendben – mondta Granger. – Hadd próbáljam meg!

– Védd az ajtót!

Draco kihasználta a lány elterelődött figyelmét, hogy diszkréten meghúzza a nadrágszárat, úgy, hogy a dudor ártalmatlan ráncnak tűnt az anyagban. Többé-kevésbé.

Granger néhányszor elmondta a varázsigét, közbeiktatva még néhány számtani firkálást. A varázslata lassú volt, és az őrvarázslata kicsi, de nyilvánvaló volt, hogy megértette a lényeget. Az ötödik próbálkozásra egy meglehetősen hiteles, ezüstös háló terült szét az ajtón, megcsillant és eltűnt.

– Szép munka! – dicsérte Draco, ahelyett hogy azt mondta volna, hogy éppen vadul beindultam.

– Gyakorolnom kell majd. Milyen érdekes őrvarázslat, nem hiszem, hogy láttam még bárkit így alkalmazni az aritmetikát a varázsláshoz.

– Hasznos. Próbáltam már megtanítani más auroroknak, de a legtöbbjüket nem érdekli, amint meglátják a számtani jelöléseket.

Granger fintorgott.
– Az ő káruk.

A lány mintha fel akart volna állni, de Draco a karjához érintette az ujjait.

– Mi az?

– Valamit valamiért, professzor asszony. A rovásírásos parancs.

– Igaz. – Granger megmozdult a helyén, hogy szembeforduljon vele. Az egyik lábát maga alá húzta, ahogy a karfán ült, a másik könnyedén az övéi között pihent.

Nagyon jó.

Granger felemelte a pálcáját, és négy aranyszínű rúnát húzott elő.
– Hverfðar viþ inn laguz.

A gyertyák kialudtak, és a tűz a kandallóban parázsló izzássá csökkent.

– Hoppá – mondta Granger a hirtelen beállt sötétségben.

Meglengette a pálcáját, és a gyertyák újra meggyulladtak.
– Ez egy apotropaikus szintaxis. A rúnák a Meginrunar szótagkönyvből származnak, de én a rúnaismeretből interpoláltam prozódiai betűket. A fordítása… nagyjából… „kioltás”. Próbáld ki először a varázsigét, az intonáció egy kicsit trükkös.

Draco megpróbálta. Granger megrázta a fejét, és lassan elismételte az ősi szótagokat.

Újra megpróbálta. Granger fintorgott.
– Megbotlasz a palatális ejekciókon.

– A miben?

– Ne hangozzék már ilyen előkelően! Ősi rúnanyelven beszélsz, nem pedig libamájat rendelsz a Senecában.

Draco újra megpróbálkozott, egy kis északi keménységet csempészve a beszédébe.

– Jobb. Bárcsak németül beszélnél francia helyett. – Granger felsóhajtott, és elvágyódónak tűnt. – A frikatívumaikért meg lehet halni. Most pedig a rúnák.

Granger felkapta a tollat, és belemártotta a tintatartó töredezett maradványaiba. Négy rúnát rajzolt a pergamenre.

Draco lemásolta őket. Jót tett neki az összpontosítás, úgy látszik, képtelen volt egyszerre rúnákra koncentrálni és erekciót fenntartani.

Granger hatalmas, incselkedő élvezetet lelt abban, hogy kritizálja a kalligráfiáját.
– Jaj, ne, túlságosan nyúlósra csináltad a laguzt. Igazítsd meg. Jól van. Kicsit több magabiztosságot a lefelé irányuló vonásnál. Jól van. Próbáld újra. Mi történik itt? A tető beomlott Hverfðar felett? Hogy lehet ilyen tökéletes poliédereket rajzolni, és aztán ezt csinálni egy rúnával? Négy vonal van rajta. Ami ezt a kiállást illeti… ez egy sajtos puffancs? És az ott… egy másik süni? És ez? Egy kis hiperbolikus geometria? Ha így folytatod, szét fogod szaggatni az univerzum szövetét.

Draco nem tépte szét az univerzum szövetét, de túlságosan is nevetett, és kilyukasztotta a pergament.

Granger visszafojtott mosollyal tanulmányozta, de nem tett elmarasztaló megjegyzést:
– A rúnákat végül is arra találták ki, hogy faragják őket.

Néhány további gyakorlás után Granger elégedettnek nyilvánította magát.

Továbbhaladtak a pálcamozdulatokkal. Hogy megelőzze az univerzum végét jelentő vagy egyéb kellemetlenségeket, Granger a kezét a férfi kezére tette, miközben a rúnákat a levegőbe rajzolta.

A lány keze gyengéden simult a varázsló kezére, a tenyere puhán simult Draco ujjpercére.

Draco első néhány próbálkozása, párosulva a szörnyű kiejtésével, elfuserált tévelygés volt. Aztán Granger kimondta vele együtt a rúnaparancsot, és ez, valamint a lány irányító keze, azt eredményezte, hogy aranyszínű rúnák ragyogtak fel, csak egy pillanatra lebegve a levegőben.

A gyertyák pislákoltak.

Granger elvette a kezét a férfi kezéről, hogy magától tovább tudjon dolgozni. Draco elgondolkodott azon, hogy nem kellene-e színlelnie a hozzá nem értést, de nem is akart hülyének látszani a lány előtt.

Egy örök dilemma. A büszkeség győzött. Újra megpróbálta, és a rúnák egy hosszabb pillanatra felizzottak, a dolgozószobában pedig a gyertyák fele kialudt.

A tűz azonban vidáman pattogott tovább. Pimasz dolog.

– Ez egy nagyon tisztességes próbálkozás volt – dicsérte Granger. – Szép munka!

A nő elégedettség és csodálat keverékével nézett rá, ami nagyon tetszett Dracónak, és kedves kis rezdüléseket küldött az egójába és az ágyékába egyaránt.

Granger szomorúan úgy döntött, hogy véget vet a székén való gubbasztásának. Nyögve felállt, és kezét a fenekére szorította.
– Elzsibbadt a fenekem.

– Megmasszírozzam? – kérdezte Draco.

– Teljesen rendben vagyok – mondta Granger nevetve.

Nem viccelt, de rendben volt.

Granger kinyújtózott, ásított, és az ajtót szemlélte.

Draco még nem állt készen arra, hogy elengedje a lányt – úgy érezte, mintha csak most kapta volna vissza.
– Elmész semmit sem csinálni?

Granger felhúzott szemöldökkel figyelte őt.
– Úgy nézel ki, mintha valami meggyőző alternatíva járna a fejedben.

– Kigondoltam egy új alku tárgyát a számítógép számára. De ez várhat.

– Most már kíváncsivá tettél.

– Valóban? Ó, dehogy.

– Mi az?

– Gyere velem!

Elhagyták a dolgozószobát. Granger lépést váltott Draco mellett, itt-ott néhány plusz ugrással előre, tekintve a lépteik viszonylagos hosszát.
– Hová megyünk?

– Először is születésnapi ajándéknak szántam, mivel nem tudtam, mit vegyek neked, mert te egy mogul vagy, és azt veszel magadnak, amit csak akarsz, és nekem nem volt más ötletem, mint megdöbbentő pizsamák és egyéb kevésbé megfelelő… ööö… mindegy… Mabon jött és ment, és elvesztettem a pillanatot. Aztán arra akartam használni, hogy felvidítsalak, amikor Greyback egész Londonban kirakta az aljas plakátjait, de téged felemésztett a munkád, és alig volt időd aludni.

Egy kétszárnyú ajtóhoz érkeztek.

– Most, hogy minden lehetőséget elszalasztottam, úgy döntöttem, hogy akár egy igazi gazember is lehetnék, és felhasználhatnám ezt a számítógépért.

Granger halk óh-t lehelt ki, amikor felismerte az ajtókat. Draco felé fordult, ajkán a mosoly kezdete.
– Stratégiailag. Jóváhagyom.

– Pálca – kérte Draco, és kinyújtotta a kezét.

Granger a tenyerébe tette. Draco az ajtókhoz tartotta, és a saját pálcájának néhány intésével Grangert is felvette a Malfoy könyvtárba belépni engedett személyek nagyon rövid listájára.

Kinyitotta az egyik ajtót. Granger izgatottan tett egy lépést előre, de a karja elzárta az utat.

Felnézett a férfira.
– Igen?

– A számítógép?

– Én leszek a személyi oktatód, amíg meg nem tanulsz mindent, amire a kis fekete szíved vágyik.

Draco elvigyorodott. Kezet ráztak. És legnagyobb örömére Granger nem engedte el, hanem behúzta a könyvtárba, és magával húzta, miközben felfedezte a helyet.

Örömteli volt vele lenni, miközben felfedezte a könyvtárat, amely a kúria egy egész szárnyát foglalta el. Részben hatalmas olvasóterem volt, részben hagyományos könyvtár, részben személyes múzeum. Magas ablakai az erdőre és a birtok nyugati szélén elterülő tóra nyíltak. A tűz pattogott. Olvasóasztalok és túlméretezett fotelek álltak itt-ott átgondolt elrendezésben, amelyeket varázslatos lámpások világítottak meg.

Granger zihálása továbbra is hatalmas örömet okozott. Körbevezetést kért. Draco biztosította ezt. Végigbolyongtak a könyvtárak és a vitrinek között. Granger kifaggatta Dracót az osztályozási rendszerről, a Malfoyok beszerzési filozófiájáról, a szelekciós tervükről.

A szemében lágy fény gyúlt.

Draco éppen a beszerzésekről és a szelekciós vezérlő elvekről magyarázott, nagyon érdekesen és intelligensen, legalábbis ezt gondolta, amikor észrevette, hogy a lány tekintete nem összpontosít.

– Még mindig velem vagy? – kérdezte Draco.

– Igen – rebegte Granger pislogva.

Draco folytatta.

A lány ismét elkalandozott.

– Halló? – kérdezte Draco bosszúsan.

– Bocsánat. Igen. Itt vagyok.

Draco úgy döntött, hogy elhalasztja az előadást, mivel nyilvánvalóan nem volt olyan lenyűgöző, mint amilyennek gondolta magát.

Grangernek homályos mosoly ült ki az arcára.

Elsétáltak könyvek, kötetek és folyóiratok, valamint egy kis nyomtatvány- és rajzgyűjtemény mellett. A férfi megmutatta neki a térképészeti gyűjteményt. Egy 17. századi térképre firkált „Itt szörnyek vannak” feliratot. Draco egy apró pöttyre mutatott a tengeri szörnyek között, és azt mondta, hogy az Granger.

Végigmentek a ritka könyvek gyűjteményén, amelyet üveg alatt mutattak be. Granger felsóhajtott, ahogy az ott lévő ősi grimoárokat és kéziratokat szemlélte.

– Ki döntött úgy, hogy Din Eidyn könyve a nem szépirodalmi művek közé kerül? – sóhajtott, és hirtelen megállt, amikor elhaladtak egy polc mellett.

– Én – jelentkezett Draco.

– Tsk – válaszolt Granger.

– A csata megtörtént.

– Az értelmezésre szorul – incselkedett Granger nem kicsit hamiskásan. – Annak a bárdnak a létezése megalapozatlan. Szerintem jobban tennéd, ha a versek közé sorolnád.

– Kedves tőled, hogy megosztod a véleményed, de ebben a könyvtárban l'État, c'est moi – mondta Draco.

Granger mintha forradalmi gondolatokat szított volna.

Befejezték a körbevezetést. Granger megtalálta a tűzhöz legközelebbi kanapét, összegömbölyödött rajta, és úgy nézte a könyvtárat, ahogyan az ember egy gyönyörű tájra nyíló kilátásban gyönyörködik.

– Talán ez a kedvenc helyem az egész birtokon.

– Talán? Mi más versenyezhetne a vonzalmadért?

Granger az ujjain sorolta.

– Szeretem a ház hátsó része közelében lévő kis szalont, azt, amelyben ma voltunk, mindig olyan hangulatos, amikor Henriette tüzet gyújt. A terasz, ahol a nyáron ettünk, az egyszerűen csodálatos volt. A rózsakert persze egy abszolút álom…

A lány elhallgatott, amikor Draco leült mellé.

– És mi a helyzet azzal a bizonyos ablakpárkánnyal? – kérdezte Draco.

Eltartott egy pillanatig, de Granger felfogta, mire gondol, és rózsaszín lett az arca.
– Nem vagyok benne biztos, hogy emlékszem rá.

– Nem?

– Nem.

– Persze. Azt hiszem, álmodtál.

Meglehetősen feszült csend telepedett a könyvtárra.

Granger volt az első, aki megtört. Felpattant.
– Megtanítsalak a számítógép-kezelésre? Megyek érte.

– De hát épp most jutottunk el a semmittevésig – méltatlankodott Draco.

Granger úgy nézett ki, mintha úgy döntött volna, hogy a semmittevés veszélyes elfoglaltság. – Tudod, akár meg is tehetnénk. Lényegében semmiség… legalábbis nekem. Nagyon könnyű.

Nem várta meg a férfi beleegyezését, és eltűnt, hogy a készülékért menjen.

Visszatért a számítógéppel a karjában és egy halom koronggal a kezében.

– Izgatottnak tűnsz – szólt, miközben leült a férfi mellé.

– Már régóta töprengek ennek a tárgynak a rejtélyein.

– Bármelyik mugli születésű embert megkérdezhetted volna.

– Nem, téged akartalak.

Granger kérdő pillantást vetett rá, miközben a gép néhány gombját nyomogatta.

Szép volt tanulni a számítógépről, mert Granger közelebb csúszott hozzá, amíg a lábaik össze nem értek, és egyensúlyozott közöttük a készülékkel, majd a kezét a férfi kezére tette, hogy bemutassa, hogyan működik az érintőpad. Mindez nagyon szép volt. Megmutatta neki a számítógép funkcióit, írni, kutatni, kommunikálni másokkal, „böngészni az interneten”.

Az internet egy olyan dolog volt, amit Draco nem volt egészen biztos benne, hogy értett, de Granger olyan dolgokat tudott beírni egy mezőbe, mint „macska” vagy „ház” vagy „onkológia”, és a dolgokról információk jelentek meg, és képek is. Rendkívül hasznosnak tűnt. Egy azonnali enciklopédia. Granger azt mondta, hogy könyvtárak teljes tartalma rajta volt.

Odanyújtotta neki a számítógépet, hogy kipróbálhassa az internetet. Az első dolog, amire rákeresett, hosszas gépeléssel az a „cicik” volt.

Granger felsikoltott egy kuncogással, amikor látta, hogy a szó megjelenik.
– Malfoy!

Draco halkan füttyentett, ahogy figyelte a próbálkozásának eredményét.

– Most pedig mondd meg, mi az a felhő és a hackerek – mondta Draco, és visszaadta neki a számítógépet, aminek képernyőjén öt meglehetősen szép pár cici volt látható.

Granger megszabadult a ciciktől (kár érte), és elmagyarázta a felhőt és a hackereket. A felhő érdekes volt, fogalmilag. A hackerek balták vagy más erőszakos fegyverek hiányában csalódást okoztak neki. Granger megerősítette, hogy általában nem volt vérontás. Összességében antiklimatikus.

Amikor Draco befejezte a számítógépen való bóklászást („fenék” és „Draco”, befejezte az internetes túráját), visszaadta a gépet Grangernek, aki felállt, és elkezdte elpakolni a dolgokat.

– Ez tanulságos volt – mondta Draco. – Most már minden titkodat ismerem.

– Mm. Lehet, hogy túlzásba vittem a dolgot, én nem ismerem az összes titkodat.

– Tényleg?

Granger az ajtó felé indult.
– De ettől függetlenül ez egy tanulságos este volt. Köszönöm, hogy beengedtél a könyvtárba, ez…

Draco is felállt, és elállta a lány útját, mielőtt elérhette volna a kilincset.
– Melyik titkom keltette fel az érdeklődésedet?

Granger megrázta a fejét.
– Ez ostobaság. Nem mondom el neked.

– Most már nekem is tudnom kell.

– Nem kell tudnod – mondta Granger, és ellépett tőle. Az arcára mosoly ült ki.

– De nekem igen. Az én házamban laksz. Láttál engem tök pucéran. Szó szerint te voltál én. Milyen rejtély maradt fenn?

Granger nevetett.
– Egy kisebb. – Újabb lépést tett arrébb. – Ez butaság.

Követte a nőt a halomba, amelybe a lány hátrált.
– Mondd csak.

– Nem.

– Hátraszorítalak egy sarokba, és kiátkozom belőled – ígérte Draco.

Beváltotta a fenyegetés első részét. Még néhány lépés hátrálás után Granger sarokba szorult.

A lány hamis felháborodással sóhajtott.
– Nem mernéd megtenni.

A kis üldözés a szalonban váratlan endorfinlökettel töltötte el. A légzése felgyorsult.

– Meg merném – szólt Draco.

Közelebb lépett.

– Megtanítanám neked, milyen érzés egy igazi tört golyó – figyelmeztette Granger.

– Azt csinálsz a golyóimmal, amit csak akarsz.

Újabb lépést tett a lány felé.

– Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani! – szólt Granger.

A lány most már a veremmel szemben állt, és nem volt hová mennie. Tűzszagot érzett.

Lenézett a boszorkányra, aki felnézett rá.

Érezte, hogy a jövőbeli boldogságának nagy része azokban a ragyogó szemekben rejlik.

– Milyen titok? – kérdezte újra, mert ha nem foglalja le a száját a kérdezősködéssel, akkor talán valami idiótaságot tesz, például kinyilvánítja a lánynak a végtelen odaadását.

Hermione oldalra nézett, mintha menekülési útvonalat számolgatna. Draco felemelte a karját, hogy elállja az utat.

A lány a másik oldalra nézett. Draco egyetlen ujját az álla alá tette, és hátat fordított neki.

– Borzasztóan ragaszkodsz hozzá – mondta Granger.

– Megkapom, amit akarok – közölte Draco.

Granger egy pompás szemforgással válaszolt neki. Aztán végre engedve, a polcoknak dőlve ellazult, és közelebb intette a férfit.

A varázsló örömmel tolakodott oda. A lány hajának egy darabja beleakadt a férfi nap végi borostájába, ahogy odahajolt.

– A tejszínhab – súgta Granger a fülébe.

– Ah – mondta Draco. Most rajta volt a sor, hogy elvigyorodjon. Több mint vigyor. A homlokát a lány vállának támasztotta, és felnevetett.

– Várom a válaszodat – szólt Granger, miközben a lehelete a férfi nyakát súrolta.

Draco felemelte a fejét, és azt mondta:
– Azt hiszem, ehhez gyakorlati bemutatóra lenne szükség.

– A demonstráció az egyik leghatékonyabb oktatási módszer – bólintott Granger.

– Sajnos nem lenne… úriemberhez méltó. Vagy megfelelő. Vagy bölcs.

Granger nem tűnt meglepettnek.
– Milyen kár.

– A tragédiája szétszaggatja a lényemet – közölte Draco, aligha túlozva.

Granger végigsimított a karján, és fintorgott.
– Még mindig viseled az ezüst mandzsettagombokat. Nem tanultuk meg a leckét az átalakítható fémek veszélyeiről?

– Talán reménykedtünk az ismétlésben.

– Az ismétlés is kiváló oktatási módszer – bólintott Granger.

– Várom az oktatást – szólt Draco, abszurd reménységgel a hangjában.

– Ó, dehogyis. Ahhoz is gyakorlati bemutatóra lenne szükség.

– Igazán?

– Hölgyhöz méltatlan. Nem helyénvaló. Nem bölcs dolog.

– A legjobb dolgok mind azok.

Granger a legimádnivalóbb, legveszélyesebb kis vigyorral nézett rá.
– Talán majd megmutatom, ha megmutatod a tejszínhabot.

– Te fondorlatos és kegyetlen vagy.

– Köszönöm. Érdeklődhetnék egy másik apró titokról, ha már itt vagy nekem.

– Igen. (– Annyira sokféle értelemben birtokolta a férfit, hogy az már kissé nevetséges volt.)

– Mi volt az a másik dolog, amit a szörnyű pizsamán kívül még meg akartál venni nekem? A nem megfelelő dolgot?

Draco a támaszpont szélén tántorgott.

– Az volt… semmi – mondta ahelyett, hogy elmondta volna, hogy meglátogatott egy fehérneműboltot a mugli Londonban, és napokig erről álmodozott.

– Semmi? Be kéne lökjelek a polcok közé, és zsarnokoskodva válaszra kéne kényszerítenem téged.

Igen, a nő elkapta a férfit. A szíve, ez az ostoba és haszontalan szerve megtelt.

– Kérlek, tedd meg! – mondta Draco.

A nő egyetlen ujját a mellkasára tette, és hátrálásra késztette. Nem volt messze, legfeljebb fél lépést kellett volna tennie, mielőtt a mögötte lévő halomnak ütközött volna.

Egy polc a hátába vájt. A lány ujjbegye enyhén belenyomódott a mellkasába. Vajon érezte a szívét? Valószínűleg.

– Mondd csak! – követelte Granger.

– Hmm… nem.

Granger beakasztotta az egyik ujját a gallérjába, és lábujjhegyre emelkedett.
– Mondd el! – suttogta a férfi állához simulva. – Különben…

Csak néhány édes nem, majd gyengéd fenyegetés és alig észrevehető érintés, aztán máris újra a szédülés pörgésében volt. A szelíd eufória eluralkodott rajta.

Egy szerelembe esett, Granger-függő bolond lett.

– Nem… nem – ellenkezett Draco.

Miről beszéltek egyáltalán?

A lányon volt a sor, hogy az állára tegye az ujjait. Magához húzta a férfi arcát.

– Akkor csak a legapróbb célzásokat mondd – kérte, és közben a leheletének legapróbb célzásait a férfi szájához intézte.

– Borzasztóan ragaszkodsz hozzá.

– Én is megkapom, amit akarok.

– Az még mindig akarás, ha az, amit akarsz, hogy ennyire készségesen odaadod magad nekem? – kérdezte Draco.

– Mély filozófiák a halmok között – mondta Granger. – Ne próbáld meg elterelni a figyelmemet.

– Te vagy az, aki eltereli a figyelmemet – vágott vissza Draco. Az orruk összeért. – Fogalmam sincs, miről beszélgetünk.

– Nem megfelelő ajándékokról.

– Persze.

– Mivel kell fenyegetnem téged, hogy felfedd ezt az információt? – tudakolta Granger, a férfi szemét kutatva, mosollyal a hangjában.

Draco a homlokát az övéhez nyomta.
– Azzal, hogy visszatartod, amivel most éppen incselkedsz velem.

– Egy találós kérdés. – A nő végighúzta az ujját a férfi állkapcsán. – Nehéz visszatartani, amikor annyira szeretnék adni.

– Még több filozófia, hogy gyönyörködhessünk és intrikáljunk.

A nő még egy pillanatig a férfi szájához lehelt. Kiváló önuralomgyakorlat volt, hogy ne csúsztassa a kezét a lány tarkójára, és ne húzza magához.

Granger egy-két centiméterrel elhúzódott.
– Visszatartom. Beszélj!

– Szívtelen – mondta Draco.

– Kielégíted a kíváncsiságomat, és én is kielégítem ezeket…

– Ezeket a miket?

– Filozófiai kérdezősködéseket.

– Micsoda bájos megvesztegetés.

– Működni fog? Az aurorok ellene vannak kiképezve, nem igaz?

– En principe. De a szakmai integritásom megint csak megroppan előtted.

– Ó, nem – szólalt meg Granger.

– Nem kell ilyen önelégültnek látszanod.

– Mondd csak!

– Egyszerűen csak venni akartam neked egy kevésbé megdöbbentő hálóruhát.

– Elgondolkodtató. Nincs ebben semmi túlságosan helytelen.

– Ez egy mugli fehérnemű bolt volt.

– …Ó.

– A muglik nagyon fantáziadúsak az éjszakai ruháikkal kapcsolatban, tudod. Sokkal inkább, mint a varázsló társaink. Annyi pántos izé, csipkés harisnyakötő, camisolák, bájos, egymáshoz illő szettek, pajkos kis együttesek, mindezek túl sokáig foglalkoztatták a gondolataimat utána.

Granger arcán kiült a pír.

– Mondtam, hogy ez nem volt helyénvaló – folytatta Draco.

– Borzasztóan nem – mondta Granger. – Gyere ide, hogy odaadhassam a kenőpénzt!

Draco lehajolt.

Csókot nyomott a férfi ajkára, de elhúzódott, mielőtt ő válaszolni tudott volna.

Ez nem volt elég. Egyik sem volt elég.

Lassan akarta megcsókolni a lányt. A boszorka hátát a könyvkötegeknek nyomni, felemelni, és minden vágyát belépréselni.

– Meg kellett volna tárgyalnom a paramétereket ennek a megvesztegetésnek az időtartamára és intenzitására vonatkozóan – elmélkedett Draco.

– Valószínűleg… bölcsebb így – mondta Granger.

A lány tekintete visszapillantott a férfi szájára. Aztán erőfeszítéssel félrenézett. Tétlenül megforgatta az egyik mandzsettagombját. Finom ujjbegyei végigsimították a csuklóját.

– Nem kérdezted, hol van a kedvenc helyem a birtokon – mondta Draco.

– Ó…? Nos… hol van?

– Itt.

– Ez egy gyönyörű könyvtár.

– Nem. Itt… veled.

Elkapta a lány kezét, ahol az a mandzsettagombjával játszott, és összefonta az ujjait az övével.

A boszorkány elmosolyodott azon a mosolyon, amitől a férfi szárnyalni kezdett. Fény volt az árnyak között, őzike szemű, pirosló arcú, aranylelkű.

A szíve tele volt vele. Az elméje, az esze, a varázslata, a becsvágya, a szépsége, a káosza. Érezte magát a zuhanás szélén.

Tudta szeretni őt. Istenek, de tudta szeretni.

Végigsimított az ujjával a lány arcán.

Talán már most is szereti, titkos szívdobbanásokban, lopott érintésekben és lassú pillantásokban.

Szakadás és disszonancia volt, kellemes fájdalom, ahogy az elméje feszült, hogy elfogadja azt, amit a szíve már tudott.

Már szerette őt.

Elszakadt. Csendben szenvedett. A nő, aki nem tudott a férfi megpróbáltatásairól, a kezébe fordította az arcát. A tenyeréhez simult, arcának puhasága, mosolyának nyomása. Annyira tele volt vágyakozással, hogy az már fájt. Nyomorult volt, nyomorult.

– Hiányoztál – mondta Draco. A hangja elakadt a széleinél.

A szörnyű, szívből jövő őszinteség megdöbbentette.

A lány, áldja meg az ég, hasonlóképpen válaszolt.
– Te is hiányoztál nekem. – A szavaiban volt valami lélegzetvételszerűség, az elfojtott érzelmek bizonytalansága. – Je reviens de loin. Úgy érzem, mintha visszatértem volna az élők világába.

A férfi még mindig fogta a kezét. A hüvelykujjával végigsimított a gyűrűn.
– El kell mondanod, ha visszanyerted a képességedet a bonyodalmakra.

A lány szétnyílt ajkakkal és a kíváncsiság színét öltött szemekkel nézett fel rá.

A varázsló érezte a boszorkány viszonzott érintését az ujjpercén.

– A mai nap után talán van egy kis mozgásterem.

– Mi lenne, ha mi… csak egy kicsit hülyék lennénk?

– …Legyünk egy kicsit hülyék.

A lány ujjait a férfi nadrágtartója alá csúsztatta, ahol az a vállához simult, és magához húzta.

A férfi hátraszorította a könyvek közé.

Lassan megcsókolta, ahogy akarta, és a könyvköteghez emelte, ahogy akarta, és minden vágyát belépréselte.

A lány ajka a férfi ajkára mosolygott.

A csókja édes volt, és istenem, olyan érzés volt, mint a szerelem.

Úgy csókolóztak, mint az idióta tinédzserek az árnyékos könyvkötegek között. A boszorka olyan gyönyörű volt, amilyennek a könyvek közé szorítva képzelte.

A haja kibomlott. Tüdőre, szívre lélegezte be a lányt. Apró ujjai kerestek valami fogást, a bicepszénél csúsztak, a vállához mentek, majd megtalálták a gallérját.

Olyan gyönyörűség volt az egészben – a boszorkány szája lépést tartott a lassú csókokkal, a könnyedsége a karjaiban, zihálása. Elragadtatás volt, varázslat. A férfi el akarta mondani neki, hogy az övé volt. A magáénak akarta őt.

Szerette őt. Ezt a felismerést a lány nyakába csókolta. Szédült tőle, rosszul volt tőle, lebegett tőle.

Megszólalt a vacsoragong.

A hülyeségek után – pompás, fényes, ragyogó hülyeségek – Draco rájött, hogy mindenben, amit tett, szerelem volt. Ott volt az ajtóban, amit a lánynak tartott, amikor kiléptek a könyvtárból, abban, ahogy a vállát az övéhez érintette a folyosón, abban, ahogy az ebédlőbe kísérte.

Ott volt a kétségbeesett szerelem, amikor mozdulatlanul állt, hogy a lány megigazítsa a gallérját. Gyengéd szerelem, amikor kihúzta a székét. Fájdalmas szerelem, amikor egy pohár bort töltött neki. Amikor bolondként odanyúlt, hogy a füle mögé toljon egy fürtöt a hajából, a szerelemmel tönkretette.

Azért cukkolta a kis falatokért, mert szerette. Azzal fenyegetőzött, hogy ellopja az utolsó profiterole-t, mert szerette. Ezért követte őt kriptákba, ezért birkózott szarvasokkal mocsarakban, ezért csókolta meg a sebhelyét.

És ez a vonzás… ez a gravitációs erő… l'appel du vide… szerelembe esett, újra és újra.

A lépcső lábánál, vacsora után, a „jó éjt” ijedt szerelem volt, visszahúzódott önmagába, megpróbálta titokban tartani magát.

Az „Aludj jól” úgy hangzott, mint a „Gyere ide és csókolj meg újra”.

Ahogy a lány felment a lépcsőn, és ő figyelte, ahogy felfelé megy, minden egyes lépés, amit tőle távol tett, szívfájdalom volt.

Kezével végigsimított a haján, és az üres lépcsőt bámulta.

Szerette őt. Ott volt minden ölelésben, a csillagok alatti repülésekben, a kardok keresztezésében, a titkos báli táncokban, az ajándékozásban, az életmentésben, a zsebkendők átadásában, a véletlen érintésekben, a kötőjeles vezetéknevekről való vitákban, a részeg piknikekben, a közös teázásokban. Szerette őt.

Ő értette meg vele a szót.

hozzászólások: 6

by Kata @ 2024 Feb 16

Úr isten.... Ez valami gyönyörű 🥰

by Nyx @ 2024 Feb 17

Úgy örülök, hogy tetszett

by Anna @ 2024 Feb 18

Ez gyönyörűszép fordítás lett! 🥰

by Nyx @ 2024 Feb 19

Köszönöm szépen! Nagyon kedves vagy!

by Neola @ 2024 Feb 24

Annyira szép rész volt! Imádtam őket. Olyan szépen incselekedtek egymással! Tökéletes rész volt.
És a vége volta a legszebb leírása szerelemnek, amit Draco érzet.
Ezer köszönet!
Várom szeretettel a folytatást!
Üdv:Neola
Ui: Brutális hétem volt. Ma olvastam először. Remélem a jövőhetem jobb lesz.

by Nyx @ 2024 Feb 24

Én is úgy imádom őket! Nagyon szeretem, ahogy évődnek egymással, és ahogy egyre jobban és jobban közelebb kerülnek egymáshoz. Draco szemszöge most a legjobb, mert sokszor azért a srácoknál nehéz megmondani, hogy mit éreznek. Nemsokára jönni fog a folytatás. Köszönöm!

UI.: Meg tudom érteni! A múlt hét nekem is kissé zűrösebb lett, mint vártam... Drukkolok, hogy a jövő heted ne legyen ilyen feszített, mint a mostani. De nézzük a jó oldalát, ha holnap sikerül összeraknom a frissítést, akkor több olvasnivalód lesz