33. fejezet
Hősiesség, veszélyek

A hírhedt auror, Draco Malfoy szerelmes lett a megbízójába.

Nem tartott mindent a kezében, és nem volt minden rendben.

Draco gyötrelmes felismerése két fronton is tarthatatlanná tette a dolgokat. Ezért másnap reggel két céllal kelt ki az ágyból, mindkettő másfajta rettegéssel töltötte el.

Először is, mivel a helyzet már nem volt megközelítőleg sem egyensúlyban, és távolról sem tartotta kézben, beszélnie kellett Tonksszal, és hivatalosan is le kellett mondania a Granger-feladatról.

Másodszor, miután megszabadult a szakmai kapcsolatuk béklyóitól, el akart menni Grangerhez, és feltárni előtte a gyötrődő lelkét.

És ha ez jól megy majd, akkor egy homályos, harmadlagos célt fogalmazott meg, amely magában foglalta azt, hogy a lányt életre-halálra smárolja.

(És aztán halára keféli. De először legyen a csókolózás. Hiszen ő egy úriember volt.)

Draco aznap reggel érkezett az irodába – nos, kora reggelre –, ahol Potter a csapata tevékenységéről készült beszámolni. Draco megkérdezte Tonksot, hogy válthatna-e vele pár szót a megbeszélés után. A nő kíváncsi pillantást vetett rá, bólintott, majd intett neki, hogy üljön le, mert Potter mindjárt elkezdi.

Miközben Potter felsorolta a csapat néhány, a héten elért kevés sikerét, Draco elpróbálta a Tonksnak szóló beszédét. Elmondta volna, hogy elfogadja a főnöke korábbi ajánlatát, miszerint ejti a Granger-ügyet. Ragaszkodni fog hozzá, hogy Granger megtartsa a gyűrűt, de őt magát minden hivatalos minőségében Tonks távolítsa el a megbízásból. Ezen felül azt is javasolta volna, hogy Granger az ő lemondása után is maradjon a kúriában, mivel továbbra is ez volt a legbiztonságosabb hely számára.

Tonksnak persze jogában állt volna nyomást gyakorolni rá, hogy ebben a meglehetősen kritikus helyzetben miért nem lenne bölcs dolog félreállnia, és ha a boszorkány ezt is mondta volna, akkor a férfi hűvösen reagált volna rá. Igazából az egész semmiség. Csak egy aprócska probléma, aligha érdemelt említést. Milyen probléma? Ó, csak az, hogy szerelmes volt Hermione Grangerbe. Valószínűleg már néhány hónapja. Jelenleg kiváló kínok között vergődött emiatt. Vajon Tonksnak van szemetese az irodájában? Lehet, hogy rosszul lesz.

Potter és Weasley most a falkáról, gyanúsítottakról mutattak be rendőrségi fotókat. Draco térde megremegett. Ha sikerülne továbblépniük, az csodálatos lenne, mert akkor felgyorsíthatná ezt a förtelmes vallomást, hogy aztán elkúszhasson valahová sötétbe és a magányába, hogy ott pusztuljon el, mint egy állat.

Hirtelen a gyűrű életre kelt az ujján. Granger szívverése új csúcsot ért el, visszhangzott a pánik hulláma, aztán a vészjelző égése következett.

Mindenki Dracóra meredt, aki pálcával a kezében talpra ugrott.

– Granger – zihálta.

Most mindenki felállt, Tonks, Potter, Weasley, Humphreys, Buckley, Brimble.
– Mi az? Hol van a lány? Mi történt?

De most, a gyűrűn keresztül Draco csak ürességet érzett. A hoppanálási kísérlete nem vezetett semmire – Granger gyűrűjéből nem jött válasz, nem tudta, hová menjen.

Lassú megértéssel bámulta a kezét.
– Elkapták őt. Valamit csináltak a gyűrűvel… hatástalanították vagy megsemmisítették…

Káromkodva Draco bevetette a nyomkövető bűbájt. Egy térkép jelent meg előtte, amelyen Granger hajtűi világítottak. Végigfutott a helyszíneken, miközben az aggódó aurorok köré csoportosultak. A Szent Mungó, a Trinity, a háza, a kúria…

– Ott – mutatott rá Brimble, és egy Skóciától távolabb eső, tűszúrásokból álló csoportra mutatott. – A Külső-Hebridák.

Draco felemelte a pálcáját, hogy dehoppanáljon arra a pontra, de Tonks elrántotta a karját.

– Hagyd abba a hősködést, Malfoy! Hoppanálni akarsz az átkozott Skóciába? Ne légy hülye! Adj egy másodpercet, hogy átgondoljuk a stratégiánkat, mielőtt mindannyian a kicseszett halálba ugrunk.

Dracót pillanatnyilag nem érdekelte semmilyen kicseszett halál, csak Grangeré, és annak megakadályozása a sajátjával, ha kell. Potter és Weasley a pálcájukért tülekedett, és ugyanolyan vadul néztek, mint ahogy ő érezte magát.

Tonks kidugta a fejét a tárgyalóteremből, és Montjoyért és Gogginért kiáltott.
– Készüljetek fel, és gyertek ide!

Miközben Montjoy és Goggin odaballagtak, megkérdezte:
– Ki volt Hermione mellett szolgálatban a laborban?

– Fernsby – válaszolta Weasley.

– Humphreys, Montjoyjal a laborba, nézd meg, mi történt Fernsbyvel. Brimble, hívd be az összes elérhető aurort és Varázsbűn-üldözési Főosztály ügynökeit. Mindannyian csatlakozzanak hozzánk, amint tudnak. Van egy olyan érzésem, hogy mindjárt besétálunk a vérfarkasok búvóhelyére.

– Rendben.

– A legközelebbi kandalló Leverburgh – mondta Brimble a térképre mutatva.

Kicsődültek a folyosón az Auror Parancsnokság kandallója felé. Draco szíve a torkában, a szájában dübörgött.

Ahogy elrohantak Tonks irodája mellett, egy ormótlan alak tűnt fel Malíciamutatójában. Tonks egy V-t* villantott Greyback felé.

– Kiábrándítást fel! – adta ki a parancsot Tonks, és a pálcájával a fejére koppintott. Mindenki követte a példáját, és beléptek a tűzbe.

Egy zavart leverburgh-i fogadós hallotta, ahogy egy csapatnyi kiábrándult pottyant ki a kandallójából. Mielőtt még csak egy korsóval is megkínálhatta volna őket, máris megzörgették az üvegeit a dehoppanálások hangjával, majd távoztak.

Az aurorok a Külső-Hebridák között lévő aprócska szigethez hoppanáltak, amely Draco térképén felragyogott. Egy sík, zöld partvidéken jelentek meg. Senkit sem lehetett látni. Draco nem lepődött meg, úgy érezte, hogy a hoppanálását megakadályozták a hoppanálásgátló védővarázslatok, ez pedig eltérítette a pályájáról.

A fejében egy sikoltozó kórus harsogott: Hol van a lány? Hol van a lány? Hol van?

A gyűrűből semmi sem jött.

Észlelővarázslatokat szórt a sziget közepe felé, miközben az aurorok védő- és terelőbűbájokkal vértezték fel magukat.

A dolgok szerencsétlen fordulatot vettek.
– Úgy tűnik, háromszázan vannak, ha nem többen – mondta Draco, miközben a túloldalon alakok világítottak.

– A kurva életbe – sziszegte Weasley.

– A francba – morogta Harry.

– Bassza meg! – szólt Tonks.

Draco újra elmondta a nyomkövető varázslatát. Ilyen közelségben a varázslat képes volt egy részletesebb térképet előállítani, amely Grangert egyfajta tál alakú mélyedés közepén mutatta a terepen, amelyet a pereménél egy magas hegygerinc határolt.

– Őrvarázslatok? – kérdezte Tonks.

– A szokásos – válaszolta Draco. – Hoppanálásgátlók és riasztók, végig a hegygerinc mentén, ezt a mélyedést körülölelve. Tonks, ő mindennek a közepén van, szükségünk lesz figyelemelterelésre.

– Gondoskodj az őrvarázslatokról! Buckley, Goggin… ti vagytok a figyelemelterelés. Vonjátok be tűz alá a nyugati széléről.

Tonks az átalakulásra koncentrált. A kiábránduláson keresztül Draco látta, hogy a nő vonásai kisebbek lesznek, és széles vállai keskenyebbek. Most egy kiábrándult Grangert látott.

– Ez veszélyes játék – szólalt meg Goggin a fejét rázva.

– Zseniális – mondta Potter.

– Potter, Malfoy, Weasley, velem – adta ki az utasítást Tonks. – Tambling beszivárgási protokoll. Hermionéhoz megyünk. Ha együtt ki tudjuk hozni, akkor igen. Ha nem sikerül, akkor én megyek a helyére. Ti kihozzátok őt, mielőtt észrevennék a cserét. Küldj szikrát, ha biztonságban van, aztán szórakozhatunk egy kicsit.

Draco a hegygerinc tetején lévő őrvarázslatoknál állt. Egy elég nagy foltot hatástalanított ahhoz, hogy az aurorok át tudjanak rajta préselődni.

Goggin és Buckley kiábrándult alakjai balra sprinteltek.

A védővarázslaton belüli új nézőpontjából Draco láthatta azt a zűrzavart, ami rájuk várt; könnyed háromszáz vérfarkas. Valószínűleg Greyback megmaradt, teljes falkája, a fanatikusok, az igaz hívők. Különbözőképpen álltak vagy guggoltak, és valamit figyeltek a tömeg közepén.

Mindennek a közepén, egy hatalmas sziklához szíjazva állt Granger. Még mindig a fehér laborköpenyét viselte.

Dracót elfogta a vágy, hogy odasprinteljen, és elkezdjen káromkodni. Kiábrándult pálcás keze megrándult.

Tonks megpillantotta a mozdulatot. Megcsípte a karját, éppen a könyöke fölött.
– Mi bajod van? – suttogta. – Még a végén megöleted. Vigyél oda hozzá!

Granger alig volt magánál. A feje lógott. Weasley káromkodott az orra alatt.

Hogy a fenébe jutottak el Grangerhez? A laborban volt. Draco kétségbeesetten szerette volna elmondani neki, hogy itt van. Talán öt perc telt el azóta, hogy a lány elfordította a gyűrűt.

A négy auror kiábrándultan kúszott át a tömegen, a nehéz észrevehetetlen varázslatok elnyomták a vérfarkasok érzékelési képességét. Ha valaki mégis észrevett valamit vagy egy kétszeri pillantást tett, vagy egy szippantást a levegőbe, akkor egy néma konfúziós átok vagy Exmemoriam csapott le rá.

Ahogy közeledtek a csoport közepéhez, hallották, ahogy Greyback rekedt hangja valami kárörvendő beszédet fröcsögött Granger felé. Hála az isteneknek, hála az isteneknek, hogy elég ostoba, elég arrogáns volt ahhoz, hogy kárörvendjen.

– Valami más gyógymódot kellett volna választanod, nem igaz? – hallatszott a hangja, amely most még reszelősebb volt, mint a háború alatt. – Úgy nézek ki, mint akinek gyógyítás kell? Nézz rám, kislány! Valami baj van velem? Nem mondasz semmit?

Draco a háború óta nem varázsolt főbenjáró átokkal. Jelen pillanatban a gyilkos átok tűnt észszerű lehetőségnek. Mit törődött a lelkével, amikor Greyback mocskos keze Granger álla alatt volt?

Draco meg akarta ölni.

Még legalább tíz métert kellett menniük, hogy lőtávolságon belül legyen. A tömeg egyre sűrűsödött. Draco szem elől tévesztette Potter és Weasley kiábrándult alakját. Tonks mellette volt.

Meddig akart még Greyback kárörvendeni? Bármikor kitörhette a nyakát a mostani és a csere között.

Greyback távolodni kezdett Grangertől, ez egyben áldás és átok volt. Minden egyes lépés távolabb vitte a lánytól, de így Draco hatótávolságán kívülre is.

Körbesétált a falkájában, a győzelmében gyönyörködve, és megkérdezte az embereit, hogy vajon úgy érzik-e, hogy gyógyításra van szükségük. Hiszen volt itt egy kis gyógyítója, csak az ő örömükre.

Óvatosan, lassan áttörték az aurorok a frontvonalat, és közelebb kúsztak a sziklához, ahol Grangert megkötözték.

Jött a figyelemelterelés.

Tonks nem kért finomkodásból. Draco lába alatt földrengés dübörgött, aztán egy robbanás hangja hallatszott. Draco érezte a forróságot, a perzselő szelet az arcán. Úgy hangzott, mintha Goggin és Buckley feltaláltak volna egy teljesen új, vulkán méretű Bombardát, és úgy döntöttek, hogy közben annyi vérfarkast végeznek ki, amennyit csak tudnak.

Miközben a vérfarkasok zavartan szétszéledtek, a kiábrándult aurorok Granger mellé érkeztek.

Greyback, aki nem tudott a társaságról, egy csapat emberre mutatott.
– Ti ott, vigyázzatok a lányra! – Vicsorogva sprintelt a robbanás felé. – Honnan a faszból tudták, hogy hol vagyunk? Elpusztítottam azt az átkozott gyűrűt. Hányan vannak?

Potter és Weasley alakja előretört az őrök felé, hogy szükség esetén elébe menjenek, míg Draco és Tonks befejezte a cserét.

Draco letérdelt Granger mellé, aki úgy nézett ki, mint egy eloltott tűz nedves hamuja. A varázsló hatástalanított néhány sietve felállított riasztóvarázslatot.

Granger félig nyitott szemmel bámulta a többiek hozzávetőleges helyét. Felrepedt ajka és az arcán lévő nyomok ütésekről árulkodtak. Valami baj volt az egyik kezével, törött vagy kificamodott ujjak, gondolta Draco. Attól, hogy valaki erőszakkal letépte a gyűrűt.

A dühe mámorító volt.

De a férfi uralkodott rajta.

Tonks leült Granger mellé. Kiábrándult alakja megborzongott, ahogy Granger ruhájához igazodott.

Az őrök zavartak voltak, csak időnként néztek a védencük felé, miközben feszülten figyelték, mi okozza a kitöréseket a pálya másik oldalán.

Draco elvágta Granger köteleit, és a helyükre illúzió hasonmásokat csatolt Tonks mellkasára. Kiábrándította Grangert, ahogy Tonks is törölte a saját kiábrándítását.

Grangert elrántotta a szikláról. Tonks a helyére csúszott, pálcáját a lábához szorítva.

Épp időben, mert két őr megfordult, hogy megnézze a Grangerre hasonlító nőt.

Az igazi Granger láthatatlanul, ernyedten feküdt Draco karjaiban. A férfi suttogta a Gravitas Penna szót. A szinte súlytalan testet átvetette a vállán, mint egy Granger-zsákot, hogy a pálcás karja szabadon maradjon.

Két őr túl közel került a sziklához Potter és Weasley felé. Draco látta, ahogy a szemük fókuszálatlanná válik, amikor egy-egy konfúziós átok eltalálta őket.

Egy másik őr mondott nekik valamit, de csak gurgulázást kapott válaszul.

– Hé! – szólt oda egy másiknak. – Mi a fene baj van a…?

A férfi megdöbbent.

– Menjetek – suttogta Tonks élesen.

A megmaradt őrök riadtan felkiáltottak.

Tonks utasításának megfelelően Potter és Weasley Draco mellé álltak, hogy kikísérjék Grangert a harcból, a lehető legkevesebb figyelmet vonva magukra. Draco érezte, hogy Potter felfrissíti az észrevehetetlen bűbájt.

Mindannyian hátrapillantottak Tonksra, utálták, hogy ennyire kiszolgáltatva hagyják ott.

A csere működött. A megmaradt őrök Tonks-Granger mellett foglaltak helyet, pálcát emelve, de egy pillanatig sem gondolkodtak azon, hogy ez a nő nem más-e, mint az igazi Granger gyógyító.

Újabb robbanás rázta meg a mezőt. Most varázslatok suhantak az égbe Goggin és Buckley irányába.

– Biztos, hogy egyikünknek sem kellene Tonksszal maradnia? – kérdezte Weasley, miközben lassan, óvatosan sétáltak a rohanó vérfarkasok között.

– Még mindig nála van a pálcája, konfúziós bűbájjal fogja átkozni a seggünket, ha nem azt tesszük, amit mond – szólt Potter.

Draco biztosan nem maradt volna. A világ legdrágább terhe volt a vállán, és az egyetlen célja most az volt, hogy észrevétlenül kijusson innen. Greyback hirtelen halála várhatott.

Majdnem beléjük futott egy csapat vérfarkas, akik az őrök felé kocogtak. Potter és Weasley egy taszítóbűbájt varázsolt, félrelökve őket az útból, és majdnem mindet megbénították.

Hallották, ahogy az őrök parancsot kiabálnak, hogy keressék meg, ki kábított el kit és konfundálta el a társaikat a sziklánál.

– A francba – lihegte Potter, és egy újabb konfúziós átkot küldött a válla fölött egy boszorkány felé, aki megpróbált az elesett társai után nyomozni.

– Mindjárt ott vagyunk – mondta Weasley.

Draco egy Flipendót suhintott egy másik futó felé, aki túl közel került.

Félúton voltak a gerinc felé. Onnan már láthatták Goggint és Buckleyt, és hála az isteneknek, az újonnan érkezett Humphreyst, Montjoyt és Fernsbyt, valamint velük együtt egy tucatnyi másik aurort és Varázsbűn-üldözési Főosztály ügynököket, akik az üreg nyugati oldalán csatlakoztak az összecsapáshoz.

A három auror sóbálványátokkal és kábításokkal sújtott nyomát azonban észrevették. Többé nem tudtak szabadon előrehaladni a káoszban. Keresték őket. Finite Incantatem és Homenum Revelio robbanások keresztezték őket, amelyeket mindig akkor hárítottak el, amikor már nem lehetett kitérni.

Weasley-t eltalálták, újra kiábrándult, és négy vérfarkassal került dulakodásba.

Robbanás. Dracónak ez egy cseppet sem tetszett.

– Menjünk tovább – mondta Potter. – Tud vigyázni magára… ki kell hoznunk Hermionét.

A gerinc tetején most egy sor ember állt.

Mögöttük egy boszorkány foltozta a szakadást a védővarázslat hídon, amit Draco csinált. Valami ismerős volt a savanyú arcát látva.

Potter keze megtalálta Draco vállát. Draco mozdulatlanul megállt. Potternek igaza volt: túlságosan nagy túlerőben voltak, és Draco túl értékes terhet cipelt ahhoz, hogy itt közvetlen konfrontációval próbálkozzon.

Újabb Goggin és Buckley keltette robbanás detonált.

Draco és Potter megfordultak, és hátráltak lefelé a hegygerincen, remélve, hogy találnak egy helyet távolabb, ahol újra megtörhetik a védővarázslatokat.

Elkövették azt a hibát, hogy visszanéztek Tonks felé. Greyback ott állt mellette, egy tucatnyi emberrel körülvéve, és úgy tűnt, arra készül, hogy lerángassa a boszorkányt a szikláról, és… az istenek tudják, miért.

Egy Finite Incantatem repült feléjük.

Pottert eltalálták.

Draco egy eltoló átkot irányított Potterre, és egy sistergő átok elől mentette meg. Lemászott a gerincen, távolabb a vérfarkasoktól, akik most Potter felé közeledtek.

Az egyetlen előnye annak, ha ilyen komoly túlerő ellen harcoltak, az az volt, hogy a vérfarkasok nem tudták magukat kiábrándítani anélkül, hogy ne kockáztatták volna, hogy egymást találják el, miközben köröznek az ellenségük körül.

Potter újra kiábrándult, eltűnt a szemük elől, és komolyan kezdett visszavágni. A Reductója elhajította Greyback embereit, minden végtagjukkal vagy akár anélkül.

Draco úgy döntött, hogy Potter is tud vigyázni magára, és folytatta kétségbeesett keresését egy nyugodt hely után a hoppanálásgátló pereménél, ahol leteheti Grangert, és utat vághat magának.

Patrónust küldött Goggin és az újonnan érkezett erősítés felé, segítséget kérve a mezőnek ezen a végén. A borzoi ezüstös csíkban sprintelt el.

Granger megmozdult a vállán.

– Jól vagy? – kérdezte Draco. – Megtaláltalak… mindjárt kit vagyunk.

– Pálca – kérte Granger.

Draco nem szívesen vált meg az övétől. Megpillantott egy megkövült varázslót, és azt mormolta:
– Invito pálca.

Egy vaskos varázseszköz repült Draco kezébe.

– Tegyél le – szólalt meg Granger. – Tudok járni.

– Biztos vagy benne?

– I… igen.

Abból, amit Draco a kiábrándultság alatt látott, Granger kábának tűnt. A szikla felé nézett, ahová kikötötték.
– Ó… eloltották… Persze, hogy eloltották, az túl… túl könnyű lett volna, nem igaz?

– Eloltották? Mit oltottak el?

Granger elhallgatott. Éppen gyógyítgatta magát. Draco látta, ahogy a kiábrándult keze varázslatokat szór a feje, a keze, az egyik bokája felé.

– Hányan vannak? – kérdezte Granger gyenge hangon.

– Háromszázan. Jön az erősítés… túl kevesen vagyunk. Keresek egy helyet, ahová kijuttathatlak a hoppanálásgátlók mögül. Észhez tértek… most már embereket állítottak fel az őrvarázslatok mentén. Harcolnunk kell, mielőtt biztonságba tudunk juttatni téged.

– Túl sokan vannak – mondta Granger, és olyan reménytelenséggel nézett körül, ami megegyezett azzal, ami Draco szívében volt, és amit nem mert beismerni.

Potter és Weasley összefogtak, és elég erős felfordulást okoztak a vérfarkasok között lejjebb a gerincen. Egy átok suhant Draco és Granger felé. A férfi egy Protegót dobott, hogy elterelje.

A Protegót kiszúrták. A gerinc tetején álló varázslók sora lassú sétába kezdett Draco és Granger felé, és átkokkal keresztezték az előttük lévő földet.

Alattuk teljes körű csata dúlt, ahogy az aurorok és a Varázsbűn-üldözési Főosztály ügynökei megpróbáltak közeledni feléjük.

Csapdába estek.

– Bassza meg! – sziszegte Draco.

– Tüzet kell gyújtanom – jegyezte meg Granger.

– Nem. Ki kell jutnod innen, nem pedig rohadt tüzet gyújtani…

– Kijutni? Hogyan? Körül vagyunk véve. – Granger kiábrándult alakja letérdelt a földre. – Nyerjetek nekem három percet, és megbánják, hogy megszülettek.

A fentről közeledő varázslók most már túl közel voltak, és túl sokan, hogy megnyugtató legyen.

– A kibaszott kurva életbe – dühöngött Draco. – Három perc.

És ő is el akarta érni, hogy megbánják, hogy megszülettek.

Sűrű Caeli Praesidiumot varázsolt Grangerre, érvénytelenítette a kiábrándultságát, hogy magára vonja az ellenséges tüzet, aztán munkához látott.

Az ezüstös védővarázslat alatt Granger meggyújtotta a tüzet.

A varázsló az első három vérfarkasnak, aki Draco felé közeledett, kitépte a torkát. A következő kettőt megidézett kések örvénye nyársalta fel, a következő kettőnek pedig Arcanista nyilai csapódtak a mellkasába. Minden Granger felé emelt pálcás karra egy Immobilus érkezett, és ha Dracónak volt ideje, akkor egy robbanással megszabadította a varázslót a zavaró végtagjától.

Potter és Weasley megpróbáltak feléjük jönni, de a vérfarkasok tömege elzárta őket.

Átkok suhantak Draco felé, amelyeket hárítottak, és fojtogatással, szakítással vagy feldarabolással válaszoltak.

Az első főbenjáró átok éppen a lábai előtt csapódott be, egy gyilkos átok volt.

A felelőst lefejezték.

Draco kezdte felhívni magára a figyelmet. Túl sok volt az ellenfél, és egyre többen jöttek. Nem tudta használni a legilimenciáját… nem tudott hosszan tartó köpönyegforgató átkokat varázsolni, nem tudott stratégiát kidolgozni. Csak reagálni volt ideje. Egy átok elérte az ezüstös védővarázslatot, és ártalmatlanul lepattant róla. Soha nem lett volna szabad elérnie a védővarázslatot. Dracónak el kellett volna hárítania.

Kezdett pánikba esni, nem maga miatt, hanem a lány miatt. A varázslatai kapkodóvá, vakmerővé váltak.

Ez volt az oka annak, hogy az aurorok és a megbízóik között bizonyos dolgok tilosak voltak.

Egy újabb gyilkos átok villant felé. Draco megidézett egy vérfarkast, hogy helyette ő kapja a találatot, majd levetette támadóját a hegygerincről.

Potternek és Weasley-nek egy közös Reductóval sikerült átzúzniuk az ellenség körén, és Draco segítségére siettek.

– Valamit csinál a tűzzel… Laceratio! Suffocatus! Három percre van szüksége.

– Akkor három percet adunk neki – kapkodta a levegőt Potter. – Depulso!

Egy vérfarkaspár repült félre. Helyükre három másik lépett.

– Suffocatus! Scindo! – kiáltotta Draco, majd egy fojtogató átkot és egy torokvágást suhintott kettőjük felé.

Weasley a harmadikat egy narancssárga lánggolyóval találta el.
– Mit fog kezdeni a tűzzel?

– Fogalmam sincs… Expulsis visceribus! Bízom benne, hogy látványos lesz…

Egy tucatnyi vérfarkas szakadt ki a lenti dulakodásból, és elkezdett feléjük mászni a hegygerincen.

– Túl sokan vannak – üvöltötte Potter, amikor meglátta a csoportot.

– Csökkentsétek le a számukat, mielőtt túl közel jönnek – lihegte Weasley Dracónak.

Weasley és Potter védekező állásba helyezkedtek Granger ezüstös védővarázslatának két oldalán. Draco utált bízni bennük, de mivel az a tömeg feléjük tartott, nem volt más választása. Kiábrándult, és lemászott a gerincen.

Két Bombardát vetett be, hogy fellazítsa a csoportot, majd egyik kezében pálcával, a másikban késsel közéjük állt. Pálcája torkokba ért, kése a szemekbe és az áll alatti puha pontokba nyomódott. Egy kiábrándult örvény volt, amelynek áthaladását csak belek és vérfröccsenések jelezték.

Egyetlenegy sem jutott fel a hegygerincre.

A varázsló visszamászott Potterhez és Weasley-hez. A kezdeti remegése már érezhető volt a közelgő mágiafogyástól.

– Egy perc – mondta Potter.

Potter és Weasley körül egy kis, farkasembertestekből álló bástya kezdett kialakulni, amíg Draco a mészárlással volt elfoglalva.

Alattuk Tonks, még mindig Grangernek álcázva, tartotta a figyelmét Greybacknek és kíséretének. Táncolt, robbanásokkal okozott pusztítást, Depulsót dobott a földre, hogy ellökje magát tőlük, és vidáman vezette őket a csatatéren. Draco látta, ahogy hátrafelé megbotlik és elesik, látta, ahogy a félelem borzongásával Greyback fölé magasodik, aztán a boszorkány egy harci csizmát lendített az ágyékába, és ismét elszaladt, varázslatokat kerülgetve és kacarászva, és Draco emlékezett rá, hogy ő is Black, mint Tonks.

Buckley újra csatlakozott Tonkshoz, és a hátvédjeként tevékenykedett, minden erejével védekezett az állítólagos Granger mellett.

Greyback felnézett a gerincre. Meglátta az ezüstös védővarázslatot. A torkához nyomta a pálcáját, és varázslatosan felerősített hangon utasította az embereit, hogy pusztítsák el, akármit is csinálnak az alatt a vacak alatt.

A támadók újabb hulláma rohamozta a hegygerinc tetején álló három aurort.

Most varázslatok viharában álltak. A védővarázslatok többször is eltalálták, de minden átkot fémes csengéssel hárított. Alatta Draco hallotta, ahogy Granger egy hosszú varázsigét mormol zihálva. A tűz pislákolt a poliéderek között.

A támadók új hulláma friss volt, és körülbelül kéttucatnyian voltak. Az aurorok kétségbeesetten, háttal a falnak védekezésre váltottak, háromszöget alkottak Granger körül, nem tudtak mást tenni, mint hárítani. A vérfarkasok testét arra használták, hogy elnyeljék az útjukba kerülő gyilkos átkokat.

Pottert valami megrázó átok érte, ami egy csapat vérfarkas közé vetette. Bombardát varázsolt, ahogy földet ért. A levegő bűzlött az égett hústól.

Draco érezte, hogy egy vágó átok hasítja a nyakát. Térdre rogyott a védett hely mellett, a torkát szorongatva, aztán érezte, hogy a vágás olyan gyorsan záródik, ahogyan megnyílt.

Granger.

Öt közeledő vérfarkas tűnt el a szeme elől.

A földön, ahol eddig álltak, öt féreg hevert.

Draco rájuk taposott.

Érezte, hogy a mágikus kimerültség remegése fenyegeti a varázslatait, miközben egy Depulsót dobott egy másik vérfarkasra.

Egy nagy, izzó rúna bukkant elő a védővarázslatból, és a felülről közeledő vérfarkasok sora felé lebegett. Draco egy parancsszót hallott. A rúna finom aranyködben feloldódott.

Greyback emberei egymásra pislogtak a köd között, majd Potter segítségére siettek.

Fordított etika.

Tonks-Granger túl jól teljesített az alattuk lévő Greyback ellen. Brutális párbajozó volt, akivel kevesen tudtak volna szemtől szembe menni, pláne nem egy olyan gyógyító, aki tizenöt éve látott utoljára aktív harcot.

Greyback varázslatokat hárítva, véres arccal felnézett az ezüst védővarázslat felé, a körülötte elhelyezkedő Draco, Potter és Weasley felé, és végre rájött, hogy az a Granger, akit üldöz, aki minden egyes átkára a sajátjával válaszol, nem Granger.

Gyilkos átkot suhintott Tonks felé, aki kitért előle.
– Ez nem az a kibaszott gyógyító. Végezz vele!

Aztán egy dühödt kiáltással felkapaszkodott a hegygerincen egyenesen feléjük.

A Granger körüli ezüst védővarázslatpajzs elkezdett pislákolni. Draco szólt Weasley-nek, hogy fedezze őt, és lihegve felkészült arra, hogy újra elvarázsolja a kimerítő bűbájt.

Weasley-t egyszerre három átok támadta meg. Kettőt hárított. A harmadik eltalálta. A földre került.

Túl sok volt belőlük.

Granger kiábrándult alakja most Weasley fölé hajolt. Draco egy gyógyító varázsigét hallott. Megfordult, hogy rákiáltson, térjen vissza a bűbáj biztonságába, de a védelem már az utolsókat pislogta.

Most ott, ahol a védővarázslat állt, tűz égett. Mi volt ebben az átkozott tűzben olyan különleges? Draco nem tudta megmondani. Az alján egy rúnakör izzott, Draco épp csak annyira ismerte a rúnákat, hogy leolvashassa az ott lévő védelmi varázslatokat: elolthatatlan.

Újra rá kellett varázsolnia a védelmet Grangerre, ez volt az egyetlen ok, amiért még nem találta el egy gyilkos átok és nem fedezték fel.

Túl sok volt belőlük. Időre volt szüksége.

Potter azt mondta:
– Vigyázz! – És egy Protegót dobott Draco felé. Egy átkot hárított, de egy másik követte.

Pottert eltalálták.

Túl sokan voltak.

Egy bűbáj kirepítette Draco kezéből a pálcáját.

Egy másik átok egyenesen Granger felé repült, ahol Weasley fölött térdelt.

Draco túl messze volt ahhoz, hogy ellökje az útból. Nem volt nála pálca.

Nem volt választása… nem volt választása. Egyenesen belesétált.

Hallotta a lány ziháló „Ne!” kiáltását.

Most ott feküdt, bénító átokkal a végtagjaiban, a szájából vér csöpögött, egy élő rémálomban, miközben Greyback sántikálva és véresen felért a hegygerincre.

A maroknyi vérfarkas, amely még mindig a fordított etika rúna hatása alatt állt, nekirontott. Meglepetten hátrált, majd a mögötte álló emberek segítségével visszaverte őket.

– Foglaljátok le azokat ott lent! – ugatta, és a mező felé mutatott. – Én ezt most befejezem. Hol van az az átkozott lány, tudom, hogy itt van fent ezekkel a seggfejekkel…

Draco, Potter és Weasley rendes körülmények között megérdemelt volna egy átkot, amíg lent vannak, de Granger fényében nem érdekelték Greybacket. Egy robbanásszerű Finite Incantatem kavarta fel a földet körülöttük.

Granger előbukkant, remegő kézzel egy pálcát szorongatva.

Éppen befejezte, hogy valamit közvetlenül Greybackre varázsoljon. A karjának oldalsó lendítése úgy nézett ki, mintha egy nyomkövető varázslatot aktivált volna.

Ő is ki volt merülve. Térdre rogyott. A pálca kiesett a kezéből.

Csend lett a csoport felett, ahogy mindenki várta, hogy történjen valami.

Jónak kellett lennie. Draco megbénulva, erőtlenül, de tudta, hogy jó lesz. Az lesz, egy hatalmas robbanás. Egy tömeges átváltoztatás. Az átkozott Voldemort megidézése. Megnyílnak a pokol kapui. Bármit. Akármit.

A tűz Granger mögött vidáman, ártatlanul pattogott, mintha csak egy véletlen átok mellékterméke lenne a csatatéren, és nem a valaha volt legdrágábban megvásárolt tűz.

A vérfarkasok egymásra néztek.

Semmi sem történt.

A vérfarkasok egymás után nevetni kezdtek.

– Ez… ez az? – kérdezte Greyback hosszú, sárga fogait örömében kivillantva. – Ezt tette a nagy Granger? Olyan okos, hogy… tüzet gyújtott?

Újabb nevetés hallatszott.

Greyback a pálcáját a tűz felé csapta, hogy eloltsa azt. Valaki más Aguamentit varázsolt. A tűz tovább pattogott.

Greyback alatt csetepaté hangjai hallatszottak a dombon. Draco hallotta Tonks hangját, Gogginét és Buckley-ét. Gyorsabban, Tonks, az istenek szerelmére!

Greyback több embere is megpróbálta eloltani a tüzet, de eredménytelenül. Greyback leköpte. – Hagyjátok! – Granger felé fordult. – Ha ennek az egésznek vége, kislány, és elintéztem a barátaidat odalent, megsütöm a maradékodat a kis tüzeden, és megeszlek.

Újabb kiáltások szálltak fel odalentről.

Greyback átnézett a válla fölött, aztán körözni kezdett Granger körül.
– Kevesebb időt töltünk majd együtt, mint szerettem volna, de minden egyes sikolyodat ki fogom élvezni.

A pálcáját a lányra szegezte. Draco ismerte ezt a tartást. Egy Crucio következett.

Granger véresen összekenve, a mágikus kimerültségtől remegve meredt rá. Nem félt. A megvetése csodálatos volt.

Mielőtt Greyback bármit is varázsolhatott volna, a mágia megremegett.

A tűz Granger mögött zöldre váltott. Egy különleges fajta zölddé. Méghozzá Hop-por zölddé.

Granger elmosolyodott.

Most egy suhogó hang hallatszott. A vérfarkasok újból nekirugaszkodtak, hogy eloltsák a tüzet, de az most már a másik végéből táplálkozott, és megduplázódott, majd megháromszorozódott, aztán megötszöröződött.

Egyik a másik után, fekete ruhás alakok suhantak ki a tűzből, és pörögtek felfelé. Több tucatnyian és még többen seprűkön, rikoltozva kacarásztak.

Granger mosolya veszélyessé, önelégültté vált, olyanná, ahogyan egy nundu mosolyoghat, mielőtt megtizedel egy egész falut.

Vad nevetés sikolyai töltötték meg a levegőt.

Az apácák megérkeztek.

hozzászólások: 0