8. fejezet
A parti/árvák vagy valami hasonló

A március hűvös, nyirkos végéhez közeledett, és vele együtt eljött a Delacroix-ünnepség napja. Dracót erre az alkalomra Henriette emlékeztette, amikor a házimanó megzavarta délutáni szundikálásában.

Miközben Draco fáradt álmossággal ásított, Henriette az esti öltözékéről kezdte faggatni.

– Ez a bíbor nagyon jól állna önnek, Monsieur – mondta Henriette, és egy gazdagon díszített talárt tartott a magasba, hogy Draco szemügyre vehesse. – Mint egy római császáré, nem?

– A fekete talárt kérem – jelentette ki Draco.

– Talán ezt az ezüstöt? A szeméhez olyan elbűvölően menne…

– A feketét, Henriette.

Henriette tántoríthatatlan volt, elővette a fekete talárt, de még egy csillagképekkel ékesített, éjkék ruhakölteményt is.

– Vagy talán ezt? – kérdezte, a kéket magasabbra tartva.

– Az anyám vett rá erre? – kérdezte Draco szemügyre véve a kitartó manót.

Henriette nagy fülei hátrafelé álltak.
– Madame azért javasolta ezt, mert talán hajlandó lenne valami mást is kipróbálni. Madame szeretné, ha nem úgy nézne ki, mintha temetésen venne részt.

– Inkább úgy szeretnék kinézni, mint egy temetkezési vállalkozó. A feketét hagyd az ágyon.

– Ahogy óhajtja, Monsieur – sóhajtott Henriette, és az ágyra terítette a talárt.

Pukedlizett és eltűnt.

Henriette a nyelvet jól beszélő, jól képzett francia manó volt, de sokkal rámenősebb és önfejűbb, mint az angol manók, akikhez Draco gyermekkorában hozzászokott. Az anyja azonban szerette őt, és Draco kénytelen volt elismerni, hogy a főztje messze jobb volt, mint az angol testvérei által készített nehéz ételek.

Draco lezuhanyozott, tökéletesre fésülte a haját, felhúzta a nehezen megszerzett fekete talárt, ismét tökéletesre igazította a haját, és a tükörben méregette magát, hogy biztosra menjen, és elképesztően jól nézzen ki.

Ez így is lett.

Ami kiváló, mert ma este kellett a Draco Malfoy vonzerő. Túl régen volt már az utolsó légyottja (legjobb emlékezete szerint az valami boszorkánnyal történt Pansy legutóbbi születésnapi buliján), és az elmúlt hetekben már érezte az akció hiányát.

Itt volt az ideje, hogy orvosolja a helyzetet. A Delacroix-parti kiváló alkalmat szolgáltatott erre. Rengeteg boszorkány lesz ott, talán maga Mademoiselle Rosalie Delacroix is, természetesen, ha érdekelné őt – elmélkedett Draco, miközben a kölnijét használta.

A toalettjével elégedetten a varázsló elindult a kandalló szalonba.

– Henriette, elment már az anyám? – szólította, miközben hop-port szórt a kandallóba.

– Oui, elle est partie – válaszolta Henriette. – Körülbelül két órája ment el, Monsieur. Azt hiszem, a Madame úgy gondolta, hogy ön nem sokkal később már úton lesz.

Hoppá, gondolta Draco.
– A Seneca – mondta hangosan, és a lángok közé lépett.

***

Draco leporolta magát a Seneca kandallójából kilépve egy nagyképűnek tűnő fiatalember segítségével, aki egy megbűvölt tollseprűt hurcolt magával.

Egy pillanattal később Theodore Nott szólította meg.

– Van a divatosan késő, és vagy te – vigyorgott Theo. – Azt hiszem, ez már a gorombaság határát súrolja: fél kilenc van, és lekésted a beszédeket.

– Figyelmetlen voltam – közölte Draco, és megigazította a talárját. – Foglald össze!

– Nagyon szép szavak a Hála Igazi Varázslatáról, és… aztán következett a kérem, adakozzanak.

– Nem hiszem el, hogy lemaradtam egy ilyen jelentős beszédről.

Egy szuszogó hang szakította félbe őket.

– Áh. A szokásos gazemberek.

Zabini kiszúrta Dracót és Theót, amint a zsúfolt Rózsaszobába igyekeztek, ahol éppen szendvicseket osztogattak a szép számú közönségnek.

– Nem tudtam, hogy ilyen csőcseléket, mint ti, beengednek ide – szólalt meg Zabini. A talárja kifogástalanul szabott volt, talán még jobban, mint Dracóé.

Ő és Draco keményen bámulták egymást, míg Zabini arca széles vigyorra nem húzódott.

– Jó látni titeket. a keveseket, a bátrakat, akik nem házasok és nem nemzettek csikókat.

– Azért jöttünk, hogy csatlakozzunk esti dorbézolásodhoz – közölte Theo egy elegáns meghajlással. – Mik a terveink ma estére, uraim? Káosz és zűrzavar?

– Italok, tánc, és találni egy bájos hölgyet, akivel összebújhatunk – vázolta Zabini, és körbepillantott a zsúfolt teremben.

– Ugyanaz, mint neki, csak több dugással és kevesebb ölelkezéssel – mondta Draco, aki szintén a körülöttük lévő tömeget figyelte.

– Ohó – mondta Zabini. – Hagyjátok nekem a barnákat.

– Rendben – egyezett bele Draco, halványan Rosalie-ra és a hozzá hasonlókra gondolva. – Úgyis valami szőkére vágyom.

– Akkor nekem a vörösek jöhetnek. – Theo megszabadított egy pincért három piszkos martinitől és körbeadta őket. – Igyál! Ezektől majd szőrös lesz a mellkasod. A pultos bőkezűen bánik a vodkával.

Ittak, trécseltek, baráti és régi ellenségek csoportjaiba tévedtek. Draco mellékesen megtudta, hogy az esti esemény a Szent Mungo új kórtermének támogatását szolgálta, amiért az idősebb Delacroix életét megmentették, ami aztán a pénzhajhász varázsló elméjét emberbarátibb célok felé fordította. Szóval nem az árvákról szólt. Mindegy.

A fényeket tompították, és a terem közepén helyet csináltak a táncparkettnek. Draco megtalálta Rosalie-t, és megpróbált beszélgetni vele, de Rosalie vihogott, és úgy tűnt, inkább valami francia tisztavérű valaki, akinek a nevét Draco nem tudta megjegyezni, karjához ragaszkodott. Úgy döntött, hogy a lány reménytelen eset, és folytatta a cirkálást.

Két-három másik boszorkány, akiket Draco már ismert, keresztezték az útját, miközben körbejárt. Bájosak voltak, szempillarebegtetőek és láthatóan készségesek, de nem érezte a szikrát (vagy kevésbé romantikusan: a leghalványabb rándulást sem a nadrágjában).

Egyenként vált meg tőlük, távolról megjegyezve, hogy bármennyire is vonzóak és készségesek voltak, inkább találta őket tapadósnak és zavarónak, mint bármi másnak. Miss Luella Clairborne különösen kitartó volt, Dracónak azt kellett hazudnia, hogy az anyja hívja, hogy megszökjön tőle.

Mi baja volt vele? Luella valószínűleg hajlandó lett volna egy gyors menetre egy függöny mögött is, de ő nem ezt akarta. És azt sem akarta, hogy hazavigye magával. És azt sem, hogy a Seneca egyik luxusszobájában legyen vele. Szóval mit is akart pontosan? Őt legalábbis nem. Egyiküket sem.

Hogy beváltsa a hazugságát, Draco csatlakozott az anyjához és a Szent Mungo felsőbb köreihez. Narcissa célzottan Rosalie francia társára nézett, és összepréselte ajkait ahelyett, hogy azt mondta volna: Tessék, látod? Az összes jót felkapkodták, te pedig, fiam, egyedül fogsz meghalni.

Dracónak nem volt gondja azzal, hogy egyedül haljon meg. Ebben a pillanatban egyszerűen csak találni akart egy boszorkányt, aki felébreszt benne valamit, lefeküdni vele egyszer-kétszer, hogy kiűzze a szervezetéből a frusztrációt.

Egy karcsú, nyitott hátú ruhás valakin akadt meg folyton a szeme, miközben körbejárta a helyiséget. Egykori hugrabugosokból és magasabb szintű minisztériumi alkalmazottakból álló vegyes társasággal beszélgetett, de az alakja folyton eltűnt a látóterében, ahogy a beszélgetők közt elvegyült. A fények olyan gyengén világítottak, hogy a férfi csak egy pillanatra tudta kivenni lány hátának ívét, a poharat tartó kéz kecses mozdulatát, és a pántos cipőbe bújtatott, finom bokáját.

– Hé! – mondta Zabini, miközben Draco mellett materializálódott. – Azt mondtam, hagyd nekem a barnákat.

– Az első választásom talált valami francia selyemfiút – szólalt meg Draco.

– Úgy beszélsz, mintha nem te magad lennél a legnagyobb francia punk a teremben.

Draco egy sötét pillantással kedveskedett Zabininek.
– Mindegy… a megosztás gondoskodás.

– Rendben. Megpuhíthatod nekem. Kifejezetten finomnak fogok tűnni, miután te elbasztad a bemutatkozást.

Draco kiürítette a poharát, és átnyújtotta Zabininek.

– Figyelj csak engem!

Elsétált a csoport mellett, és látványosan üdvözölt néhány ismerőst, ahogy elhaladt mellettük, köztük egy gyors biccentést eresztett meg Potternek. (És miért volt itt Potter, imádkozzunk? Valami árvák miatt, valószínűleg.)

Ernie Macmillan, áldja meg az ég, intett egyet, és a maga hivalkodó módján odakísérte Dracót. Roxfortos évfolyamtársa a pufók fiúcskából mára zömök, széles vállú férfi lett, aki most a Nemzetközi Mágikus Együttműködési Főosztályt vezette.

– Macmillan – köszöntötte Draco, és kezet rázott vele. – Hogy vagy? Mutass be a fr…

A bájos nő Draco felé fordult, miközben ő beszélt.

Ez kurva égő. Kibaszottul. Granger.

Draco annyira megdöbbent, hogy majdnem felhajtotta a martiniját.

De hát ő volt az. Zabolátlan haját elegáns kontyba fogta a tarkójánál. Szokásos öltözékét egy hosszú, zöld ruha váltotta fel, valószínűleg mugli eredetű, de mégis gyönyörűen szabott. Intenzív tekintetét még inkább fokozták a szeme körül valamilyen kozmetikai szer sötét foltjai.

– Mit keresel itt? – kérdezte Draco frissen felpaprikázva, mert az elmúlt negyedórában mindenféle érdekes szögből elképzelte ennek a nőnek a hátát és a fenekét, de ez a nő kurvára Granger volt.

Szó szerint. Kibaszott. Granger.

A kérdését durván fogalmazta meg. Macmillan közelebb lépett Grangerhez (ami valahogy még jobban bosszantotta Dracót), és azt mondta:
– Hermionét személyesen Monsieur Delacroix hívta meg az összes gyógyítóval együtt, akik segítettek neki. Nem hallottad a beszédet?

– Áh – mondta Draco, és hülyén érezte magát.

Granger kérdőn felvonta az egyik szemöldökét.
– Én sem számítottam volna rá, hogy itt leszel. Nem gondoltam, hogy az egészségügy egybeesik az érdeklődési köröddel.

Macmillan, aki úgy tűnt, hogy átvette a közvetítő szerepét közöttük, most közelebb lépett Dracóhoz.

– Úgy tudom, a Malfoyok meglehetősen jelentős összeggel járultak hozzá az új kórteremhez. – Illetlenül megpaskolta Draco vállát. – Végül is jó fajták ezek a Malfoyok, nem igaz?

Granger Macmillanre vetette az egyik fixált mosolyát.

Közben Draco úgy bólogatott, mintha tökéletesen tisztában lenne ezzel a nagy hozzájárulással, amit – ha jobban belegondolt – az anyja talán kétszer-háromszor is említett, bár odafigyelt volna.

– Persze – folytatta Macmillan –, még nem raktuk össze a névtelen adományozó kilétét, aki galleonról galleonra megfejelte az est bevételét. Én az egyik öreg francia fickóra fogadok, aki Delacroix kíséretéhez tartozott. Lemaitre lehet, akié fél Burgundia szőlőbirtoka…

Macmillan félbeszakította a mondandóját, amikor meglátta, hogy egy magas varázsló halad el a csoportjuk mellett.

– Ah… kiszúrtam Finbokot. Kérlek, bocsássatok meg! Zaklatnom kell őt egy új törvényjavaslattal kapcsolatban, amit szorgalmazhatna, talán, ha még többet iszik…

Ezzel Draco és Granger egyedül maradtak egy nagyobb kör szélén. Granger még mindig felhúzott szemöldökkel figyelte Dracót, amiből a férfi egyből rájött, hogy úgy bámulja, mint egy kretén.

Azonban nem mondhatta, hogy „bocs, csak arról fantáziáltam az elmúlt negyedórában, hogy hátulról megduglak” anélkül, hogy ne tűnjön még nagyobb kreténnek.

Draco bosszúságának leplezésére haragosan azt mondta:
– Neked kellene értesítened, ha nyilvános rendezvényeken veszel részt. Most már nem is tudom jól érezni magam… figyelnem kell rád.

Grangeren volt a sor, hogy ingerült legyen.
– Figyelni rám? Ki fog rám támadni? A kollégáim? Annak az embernek a családja, akinek segítettem visszajönni a halál torkából? Delacroix a legjobb biztonságiakat bízta meg, akiket pénzért meg lehet venni, vagy nem vetted észre a többi aurort sem? Csináltál mást, mint fenekeket bámultál, mióta megérkeztél? Pedig tájékoztattalak, hogy részt veszek a rendezvényen… két héttel ezelőtt.

Meglehetősen sok vádaskodás érte ebben a tirádában. Draco szelektíven válaszolt néhányra.
– Azért jöttem, hogy fenekeket nézegessek… ez az egyetlen ok, amiért itt vagyok. És a fenékválaszték csekély, csak hogy tudd, néhányat leszámítva… ööö… amúgy is, ez egy monumentális időpocsékolás volt. És biztosan nem mondtad, hogy részt veszel rajta. Emlékeztem volna rá, mert bosszankodtam volna miattad, amiért zavarsz a fenekek nézegetésében.

Granger keresztbe fonta a karját.

– Egészen biztosan szóltam neked. Nézd meg a jegyzetfüzetedet!

Draco – a lány hervasztó pillantása kereszttüzében – elővette a jegyzetfüzetet, bár a kétely magva most már gondolatai közé furakodott. Kicsit lassan csinálta. Granger türelmetlen hangot adott ki, és közelebb hajolt hozzá, hogy ő maga is lapozhasson. (Draco megjegyezte, hogy megint jó illata van, ma este valami édes és légies illatú könnyű fuvallatot viselt.)

Átlapoztak néhány oldalt Granger közleményeiből, amíg…

– Áh – mondta Draco.

A történet szerint Granger valóban elmondta neki két héttel ezelőtt, nem sokkal azután, hogy elkábította és elhallgattatta a jegyzetfüzetet.

A jegyzetfüzet egy csettintésre becsukódott.

Granger felháborodottnak tűnt, bár igyekezett semlegesen tartani a testbeszédét, hogy ne okozzon jelenetet.

– Látod? Hogy merészelsz szidni, mint egy önfejű gyereket?! – sziszegte heves suttogással. – Nekem itt a helyem. Én vagyok a díszvendég.

Valami angyal vagy mi mentette meg Dracót azzal, hogy odahívta Grangert egy francia gyógyítókból álló csoporthoz. A boszorkány elment, de sötét pillantást vetett Draco felé, ami azt ígérte, ennek még nincs vége.

Draco stratégiai visszavonulót fújt Zabini és Theo felé, és a szokásosnál valamivel kevesebb lendülettel lépkedett.

Zabini éppen finoman rágcsált egy fürjbordát.
– Úgy tűnt, hogy jól sikerült.

– Baszódj meg! – vágott vissza Draco.

– Szegény öregfiúnak több italra van szüksége – szólalt meg Theo, és egy pincér felé intett, hogy frissítse fel az italaikat. – Idd meg ezt, Draco, és ne bámuld tovább Grangert, mint egy lógó állú idióta. Nem szeretném, ha Potter idejönne, hogy megvédje a becsületét.

– Nem is tudtam, hogy a kibaszott Grangerről van szó – morogta Draco, és teljesen félreérthetőnek érezte a jelenetet az egész ügy miatt.

– Én sem tudtam – szólt Zabini. – Elég szépen felnőtt, nem igaz?

– Együtt dolgozom vele – vallotta be Draco. Vett egy erősítő kortyot abból a torokégető anyagból, amit Theo adott.

– Tényleg? – Theo kíváncsinak tűnt. – Mi köze van az auroroknak a gyógyítókhoz?

– Szigorúan titkos, szóval te is elhúzhatsz a picsába! – sziszegte Draco.

– Érdekes – mondta Zabini, és egy kicsit túlságosan is közelről tanulmányozta Dracót.

Visszafordította figyelmét Grangerre, aki most a francia gyógyítókkal beszélgetett.
– Miért nem foglalt még és pottyantott ki néhány gyereket? Nem jegyezte el a legfiatalabb Weasley patkány?

– Azt hiszem, igen – mondta Theo. – De ne feledjük, hogy Granger tizennégy évesen már nemzetközi kviddicsjátékosokkal smárolt. A férfiak talán korán elérhették a csúcsot nála.

– Krum és a seprűnyele után már csak lefelé vezet az út – kuncogott Zabini.

– Nekünk, többi szegény, szerencsétlen fasziknak egy kurva jégkockányi esélyünk sincs a pokolban.

– Szeretem a kihívásokat – jelentette ki Zabini. – És szeretem a barnákat. Az eszes barnák már egy teljesen más dolog.

Draco a beszélgetés idejére elhallgatott. A téma mélységesen irritálta, bár nem tudta, miért. Korábban ő maga is hallgatta, és részt vett ennek a tréfálkozásnak ezerféle változatában, de ma este…

Narcissa odahívta Dracót, hogy bemutassa őt a Delacroix család néhány különleges tagjának. A barátságos családfő, az elegáns felesége és két csinos lányuk, akik huszonhat és huszonnyolc évesek voltak. Draco végig tudatában volt a hölgyekkel folytatott beszélgetése során annak, hogy az anyjának is örömet szerezhet azzal, ha érdeklődést mutat az egyikük iránt, és saját magának is örömet szerezhet azzal, ha teljesíti a célját, és talál egy boszorkányt, akit ágyba vihet.

Azonban rájött mennyire nem érdekli a beszélgetés, és elvonta a figyelmét a körülötte lévő tömeg, ahol időnként megpillantott egy sötétzöld ruhát. Azt mondta magának, most, hogy tudta, Granger itt van, ismét a védendő személynek tekinti, és ezért szemmel kell tartania.

Dracót megkérdezték, hogy szeret-e táncolni, ő pedig szórakozottan igent mondott, és a két nővér közül a fiatalabbal máris a táncparketten találta magát még mindig szórakozottan elmélkedve.

Granger Potterrel táncolt.

– Nem is tudtam, hogy te az az erős, csendes típus vagy – kuncogott a nő Draco karjaiban. Hogy is hívták a lányt? Amandine? Mintha Amandine-nal ment volna.

– Ühüm – mondta Draco még mindig Pottert és Grangert figyelve.

– Az ott Harry Potter? – kérdezte Amandine, ahogy követte a férfi tekintetét. – Hallottam róla egy keveset, azt hiszem.

– Csak egy keveset? – kérdezett vissza Draco. (Áldja meg az ég a franciákat és az angol ügyek iránti teljes érdektelenségüket.)

– Azt hiszem, részt vett a legutóbbi háborútokban, non? Egy hős.

– Igen. Valami olyasmi.

– És a nő is vele volt?

– Igen – válaszolt Draco.

– Elég szépek együtt – állapította meg Amandine, miközben nézte, ahogy Potter nevet valamin, amit Granger mondott. – Látod a kapcsolatot…

– Potter nős – vágott közbe Draco. – Nincsenek együtt.

– Áh. Nos… a barátság ugyanolyan erős kötelék.

Draco hagyta, hogy Amandine tovább fecsegjen a szerelmi és baráti kötelékekről alkotott véleményéről. A dal a végéhez közeledett. Ha fel akarta mérni a lány érdeklődését bármilyen éjszakai tevékenység iránt, akkor most jött el az ideje. Egyik kezét a lány hátsó része felé csúsztathatná, arcát a nyakába márthatná, és megkérdezhetné, mik a tervei a buli után.

A lépések egyértelműek voltak, és a boszorkány, abból ítélve, ahogyan hozzápréselte magát, érdeklődött iránta. Draco azonban rájött, hogy nem volt kedve hozzá.

A dal véget ért, és egy lassabb szám kezdődött. Draco lazított a szorításán Amandine derekán. Visszakísérte a lányt a szüleihez, miközben udvariasan méltatta az estét, és azt, hogy milyen jó volt megismerni mindannyiukat.

A bárpult felé sétált, ahol Theo, néhány volt mardekáros és hollóhátas tábort vert.

– Zabini elment – szólalt meg Theo, miközben Draco közelebb ért. – Magával vitte az idősebbik hugicát. Azt mondta, rád hagyja a kevésbé tapasztaltat. De úgy tűnik, ez neked sem jött össze. Elveszíted az érzéked, haver?

– Nincs szikra – mondta Draco vállat vonva.

– Granger még mindig ott van – mutatott rá Theo. – Úgy néz ki, mint aki szívesen felgyújtana téged… vannak ott szikrák bőven.

Draco lopva arrafelé pillantott, ahol Granger állt a többi gyógyító között. Igaz, ahogy a lány tekintete az ő irányába vándorolt, az valóban a tüzes fajtából való volt.

– De gondolom nem akarsz ma este meghalni – mondta Theo. Helyet csinált Dracónak a pultnál.

– Körülbelül százféle módon tiltott, még ha hajlamos is lennék a mazochizmusra.

– Hogy jön ki az anyáddal? – kérdezte Theo. – Semmi, csak kérdezem.

Draco szeme kitágult. Átnézett a válla fölött. Theo kuncogott. Együtt nézték, ahogy Narcissa Malfoy kis csoportja a francia gyógyítók felé sodródik, akikkel Granger beszélt.

Draco nem volt biztos benne, hogy az anyja és Granger a tizenöt évvel ezelőtti tárgyalások óta valaha is megszólították volna egymást. Azok feszült ügyek voltak, de Granger vallomása óriási segítséget jelentett Narcissa Malfoy nevének tisztázásában. Granger (borzasztóan) őszintén számolt be a kúriában töltött időszakról, de világossá tette, hogy Narcissa Malfoy akaratlan, tehetetlen szemlélődő volt, és a későbbi tettei végül is megmentették Harry Potter életét.

Granger azonban kevésbé volt nagylelkű Lucius Malfoy háborús tevékenységéről szóló vallomásában, és az ezzel kapcsolatos tanúskodások adták azt a jelentős bizonyítékhalmazt, amely az idősebbik Malfoy azkabani elítéléséhez vezetett.

Draco nem volt biztos benne, Granger hol is állt az anyja listáján, akiket okolhatott Lucius végső hanyatlásáért, majd az Azkabanban bekövetkezett haláláért. Azt sem tudta, ezt Narcissa hogyan mérlegelte saját és a fia szabadságához képest, amiben Granger is szerepet játszott.

Draco túl messze volt ahhoz, hogy sokat kivehessen abból, ami a két csoport között elhangzott. Látta, ahogy Granger háta kiegyenesedik Narcissa közeledtére, de az arckifejezése semleges maradt. Ugyanígy az anyja válla is megvonaglott, viszont a szokásos udvarias mosolya szilárdan megmaradt. Megrázták egymás ujjhegyét, és gyorsan megfordultak, hogy a többiekkel beszélgessenek.

– Fúú. – Theo megpörgette a jégkockákat a poharában. – Valami érdekesebbet reméltem.

– Nincs egy vörös hajú, akit üldözhetnél? – kérdezte Draco, és intő mozdulatot tett.

– Van – mondta Theo. – De előbb a folyékony bátorság. Ő a francia küldöttség egyik tagja. És minden bizonnyal túl jó hozzám.

Theo felemelte az állát, és a Granger melletti gyógyítók csoportja felé nézett. Narcissa közben elment, és egy bájos, vörös hajú boszorkány időzött most Granger társaságában.

– Még abban sem vagyok biztos, hogy beszél angolul – folytatta Theo.

– Próbáld meg azt, hogy voulez-vous coucher avec moi – segített Draco.

Theo nagy őszinteséggel ismételte a mondatot, bár az akcentusa megdöbbentő volt.

– Kicsit előremutató, azt hiszem. De lehet, mégis megteszem. Majd téged hibáztatlak, ha minden balul sül el. Azt fogom mondani, ezt te mondtad, és ez azt jelenti, mennyire szép a haja.

– Ne mondd ki a nevemet Granger előtt! Inkább felejtse el, hogy létezem.

– Túl késő – mondta Theo, és ellökte magát a pult mellől. – Tetszik ez a terv. Engem édesen ártatlannak, téged pedig faszfejnek mutat…

Draco kinyúlt, hogy megállítsa, de Theo karja átcsúszott az ujjai között.

– Ami amúgy is a dolgok természetes állása – fejezte be Theo vigyorogva a válla fölött.

Draco elgondolkodott azon, hogy etikus lenne-e egy gyors nyelvkötöző ártást tenni Theo tarkójára, miközben közeledett a vörös hajú célpontjához.

Az erkölccsel az volt a baj, hogy időpocsékolásra késztet. Theo a vörös hajú boszorkány mellett termett, és valahogyan szerzett két pohár bort, az egyiket neki kínálta, a másikat pedig Grangernek, aki visszautasította, mivel még mindig a pezsgőjét szürcsölgette.

Theo mondott valamit, amitől a két gyógyító felnevetett. A varázsló színpadiasan zaklatottnak tűnt, aztán megfordult, és egy eltúlzott mozdulattal Draco felé mutatott. A vörös hajú boszorkány a fejét rázta a férfi felé, Granger nem tűnt lenyűgözöttnek.

Draco inkább úgy érezte, hogy meg kell védenie a jó hírnevét. Felkapta a saját italát, és odasétált.

– Egy szót se higgyetek el ennek az embernek – mondta, miközben közeledett feléjük.

– Draco biztosított róla, hogy ez azt jelenti, hogy a szép hajadat csodálom – szólt Theo, kezét a mellkasára téve. – Soha nem mondanék ilyen udvariatlan dolgot, kisasszony.

A vörös hajú boszorkány szórakozottnak tűnt. Közben Granger egészséges adag szkepticizmussal nézte Theót. Legalább is ő átlátott a férfi színjátékán.

– Hogy mondjam azt, hogy akarsz-e táncolni? – kérdezte Theo.

– Voulez-vous danser avec moi – válaszolt egyszerre Draco és Granger.

– Amit ők mondtak – intett Theo.

A vörös hajú boszorkány sokáig nézte Theót. Végül azt mondta:
– D'accord.

Theo gálánsan kinyújtotta a karját, mondott valami szépet az idegenek az idegen földönről, és új társát a táncparkett felé lendítette.

– Bájos fasz – motyogta Draco.

– Inkább ízléstelen – szipogott Granger. – Nem hiszem el, hogy ez bejött Solange-nak.

– Talán Solange a változatosság kedvéért egy kis angol marhahúst szeretne – válaszolta Draco.

– Megkérem, hogy reggel vizsgálja felül a marhahús minőségét – mondta Granger cinikus pillantással Theo hátráló hátára.

– Meg kell mondanod, ha középszerű – világosította fel Draco.

– Miért? – kérdezte Granger.

– Muníció.

– Szörnyű barátai vagytok egymásnak. – Granger a pohara fölött Dracót tanulmányozta. Aztán mintha magához tért volna. – Még mindig haragszom rád. Menj el!

– Rendben – mondta Draco. Egy tucat boszorkány volt ebben a teremben, akik élvezték volna a társaságát, nem értette, miért vesztegetné az idejét arra az egyre, aki megvetette.

Mielőtt azonban visszazuhant volna a tömegbe, Granger franciául kérdezte:
– Mióta beszélsz franciául? – A kérdést ingerülten tette fel, mintha a varázsló magyarázattal tartozna neki ezen a téren.

– Mióta beszélsz te franciául? – kérdezett vissza Draco, szintén franciául, mert ha valaki magyarázattal tartozott valakinek, az ő volt.

– Haute-Savoie-ban él a családom – mondta Granger.

– A Malfoyok a Loire vidékéről származnak.

– Hmm. – Granger belekortyolt a pezsgőjébe, és összehúzott szemmel nézte a férfit.

– Mit akarsz mondani? – kérdezte Draco.

– Ez sok mindent megmagyaráz – jegyezte meg Granger, és visszaváltott angolra.

– Annyi mindent, hogy mit?

– Csak… – Itt Granger gesztust tett Draco általános lénye felé – Mindent.

Draco nem volt biztos benne, hogy mire célzott, de úgy érezte, ez nem volt éppen bók.

– Haute-Savoie sok mindent megmagyaráz rólad – válaszolta.

– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte Granger, és azonnal felpaprikázta magát.

Draco gesztikulált Granger felé, mintha a lány kizárólag raclette-ből és túl sok vermutból állna.

Granger a csípőjére tette a kezét.

– Van egy kastélyod?

– Igen – mondta Draco.

– Na tessék – szólalt meg Granger diadalmasan, mert ez nyilvánvalóan mindent megmagyarázott.

– Psh, valószínűleg azt a mugli dolgot csinálod, azt a dolgot azokon a hosszú lábtollakon.

Granger mesterkélt ürességgel nézte Dracót.

– Ne játszd a hülyét! Nem áll jól neked.

– De fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Granger.

– Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Szílelés? Sílelés?

Granger mindent megtett, hogy értetlennek tűnjön. (Ez nem egy olyan arckifejezés volt, amihez hozzászokott… szörnyen csinálta.)

– Síelés! – mondta Draco élesen Granger arcára mutatva.

Granger az italával foglalatoskodott.

– Tudtam – szólt Draco. Kinyitotta a száját, hogy további rágalmakat szórjon a lány jellemére, aztán folytassa az Alpokban lévő nyaralójáról, zseniális kizsigerelő kérdések formájában, amikor egy petyhüdt kéz megsimogatta az alkarját, hogy figyeljen rá.

Az egyik szempillarebegtető tisztavérű boszorkány volt az korábbról: Luella.

– Draco, alig táncoltál valamit.

Ez nagyon is felkérés volt, és jól nevelt varázslóként Draco válasza az lett volna, hogy felkéri Luellát táncolni. Azonban már maga az érzés is bosszantó volt, ahogy Luella lankadt kezét az ingujján érezte, nem is beszélve a holdkóros tekintetéről.

Egyszerűen nem akarta.

Draco késlekedő válaszát Luella észrevette, és a válla mögül kikukucskálva megpillantotta Grangert. Granger elemző tekinteteinek egyikével tanulmányozta Luellát.

– Ó – mondta Luella udvariasan felkiáltva Granger láttán. – Hacsak nem voltál már…

– Nem – sietett a válasszal Granger, ugyanekkor Draco pedig azt mondta:

– De igen… éppen azon voltunk.

– Nem, nem – ellenkezett Granger hátrálva. – Ti ketten táncoljatok. Kérlek, érezzétek jól magatokat!

– Ó, de én nem vehettem el tőled a partneredet – bazsalygott Luella színtelen mosollyal. – Sajnálom, hogy félbeszakítottam ezt… olyan buta voltam, nem is láttalak titeket…

– De…

Luella egy intéssel szakította félbe Granger tiltakozását, és a bárpult irányába caplatott.

– Mit csinálsz? – sziszegte Granger, amikor Draco megfogta a lány karját, és a sajátja fölé tette. Elvette tőle a félig elfogyasztott pezsgős poharát, és egy lebegő tálcára helyezte.

– Tartozol nekem – közölte Draco. – Vagy elfelejtetted, hogy megmentettelek Dr. Hogyishívjáktól?

– Ha tudtam volna, hogy ez lesz a fizetség, akkor Dr. Hogyishívjákkal együtt mentem volna el egy italra.

Draco a táncparkett felé terelte Grangert.
– Egy tánc, hogy ne kerüljek a karmai közé.

– Itt van az anyád – emlékeztette Granger, és láthatóan nyugtalanul nézett körül.

– És? Nekem jószolgálati dolgokat kellene csinálnom. Hidakat építeni, meg minden ilyen marhaság.

– De… de mi még csak nem is állunk szóba egymással normális esetben… tudja egyáltalán, hogy nekem dolgozol?

– Nem. És te dolgozol velem – javította ki Draco.

– Hozzám osztottak be.

– Pontosan.

Granger ingerült hangot adott ki, mintha Draco lenne a legfrusztrálóbb teremtmény az egész világon. Tévedett, azonban… ez a cím őt illette.

– Harry itt van – volt a következő ellenvetése, amikor a táncparkett a látóterébe került.

– Briliáns. Megmondom Potternek, hogy jobban szemmel akartalak tartani. Valaki gyanúsan viselkedett.

– Ki? – kérdezte Granger, mert nyilvánvalóan ki kellett kérdeznie Dracót ennek a kitalált tervnek minden aspektusáról.

– Theo – vágta rá Draco habozás nélkül.

Theo éppen a vörös hajú boszorkánnyal smárolt néhány méterre tőlük. Granger megfigyelte ezt a tényt, majd megkérdezte, hogy pontosan mit is csinál Nott, ami ennyire gyanús?

– Ez egy elterelő taktika – magyarázta Draco. – Ne becsüld alá őt!

– Az egyetlen dolog, amit alábecsültem, az Solange szeretete a lincolnshire-i kolbász iránt – fújta Granger, miközben figyelte, ahogy Solange Theo ágyékát tapogatja.

– Abbahagynád a bámészkodást és táncolnál? – kérdezte Draco. A boszorkány derekára csúsztatta a kezét, és megszorította, ami arra szolgált, hogy emlékeztesse, Granger kezének a vállánál kellene lennie. A lány nyilvánvaló vonakodással tette oda.

– Légy őszinte, Granger! – morogta Draco az orra alatt. – Hat órán keresztül pilótának tettettem magam neked abban a kocsmában. Ez csak egy átkozott tánc.

– Élvezted, hogy pilótának tettetted magad – suttogta Granger. – Én nem élvezem, hogy valamilyen barátodnak tettetem magam, és azt a játékot sem, amit játszol velem.

A lány, becsületére legyen mondva, megpróbálta csökkenteni a nyilvánvaló feszültséget a tartásában, de Draco érezte a csípőjében a maradó merevséget.

– Nem tudnál lazítani?

– Nem. Draco Malfoyjal táncolok – vicsorgott Granger. – Nincs ebben semmi lazítás.

Draco megengedett magának egy nagy és drámai sóhajt.

– Ráadásul ez nem is játék. Legyen igazi. Ha anyám gyanút fog, hogy visszautasítottam egy táncot egy Nagyon Kiváló Boszorkánnyal egy veled való fiktív táncért, akkor aztán hallgathatom napestig, amit kapok tőle.

Granger a táncparkett hátsó részén lévő fal felé manőverezett, más párokat használva, hogy elrejtsék őket a szem elől.

– Miért utasítottad vissza? – kérdezte. – A te esetednek tűnt.

Nos, ez eléggé elbizakodott volt.
– Mi az én esetem, Granger?

– Gazdag (feltételezem), tisztavérű (szintén feltételezem), szőke, elképesztően szép… valószínűleg van néhány kastélya is a Loire-völgyben…

Bosszantotta Dracót, hogy ez a felsorolás többé-kevésbé helytálló volt. A lány elhanyagolt bizonyos más női tulajdonságokat, amiket szemmel tartott, de hát ritkán volt közönséges.

Látva, hogy Draco nem válaszolt neki, Granger kíváncsi pillantást vetett rá.
– Tévedek? Nem akarod elmondani, hogy szörnyű feltételezésekbe bocsátkozom?

– Nem.

– Akkor miért?

– Semmi közöd hozzá – válaszolt Draco, mert nem tartozott neki semmiféle magyarázattal. És azért is, mert ő maga sem tudta eléggé szavakba önteni.

– Hm – mondta Granger.

Draco ismét azon kapta magát, hogy a nő egyik értékelő pillantásának tárgya lett, ugyanannak a pillantásnak, amit különösen érdekes problémákra vetett.

– Ne nézz rám úgy, mintha egy matematikai tétel lennék! – kérte Draco.

Draco meglepetésére ez mosolyt váltott ki Grangerből. Felcsillant a szeme, és gödröcskéket csalt a bal arcára. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Draco pislogott, olyan volt, mintha a nap felvillant volna.

– Malfoy paradoxona – mondta Granger, inkább magának, mint neki.

– Tessék?

– Semmi.

A boszorkány a karjában elcsendesedett és elgondolkodott. Bár fizikailag ott volt, a derekán lévő selyem melegen simult a varázsló keze alatt és a nő csuklója apró nyomást gyakorolt a vállára, ő maga mégsem volt teljesen ott. A tekintete a távolba révedt.

Granger elgondolkodott. Méghozzá rajta. Ez riasztó volt.

Legalább volt egy szerencsés mellékhatása, mégpedig az – mivel a nő gondolatai máshol jártak –, hogy így Granger teste egy kicsit jobban ellazult a férfi karjaiban, és kevésbé érezte úgy, mintha egy deszkát tartana, hanem inkább úgy, mintha egy nővel táncolna.

Ami a maga módján riasztónak tűnt, hiszen ezt a boszorkányt sokkal kellemesebbnek érezte a keze alatt, mint bármelyik másikat aznap este, és az illatának időnként felszálló foszlányai, amelyek mozgás közben az útjába sodródtak, sokkal finomabbnak tűntek, mint azok az erős parfümök, amelyeket Luellát és a hozzá hasonlókat kísértek. Ami mind szép és jó, de ő Granger volt, a kurva életbe is.

Draco kiegyenesedett, hogy Granger szó szerint karnyújtásnyira legyen tőle. Aki ettől homlokráncolva tért magához, mintha valami zavaró gondolattal foglalkozna.

– Szia! – szólalt meg Potter hangja, amitől Draco és Granger is megugrott. Egy pillanattal később Potter zilált feje jelent meg kettejük között. – Elnézést, de mi a fene folyik itt?

Draco nem hagyott időt Grangernek a válaszadásra.
– Kopj le, és hagyd, hogy végezzem a munkámat, Potter!

Sosem volt az a fajta, aki felszólításra elhúzza a csíkot, és Potter kitartott.
– Miért tartod őt ilyen közel magadhoz? Láttál valamit?

– Ez nem… – kezdte Granger.

– Pontosan… ez Nott – mondta Draco, és Theo felé emelte az állát. – Gyanúsan viselkedik. Körbeszaglászik.

Potter megfordult, hogy megfigyelje a kérdéses varázslót, akinek az arca valahol a vörös hajú boszorkány nyakában volt. A homlokát ráncolta.
– Majd én vigyázok rá.

– Harry, ez nem… – próbálkozott Granger újabb frusztrációval.

– Nott az, igen – szakította félbe jóindulatúan Draco.

– Rajta vagyok, Hermione – közölte Potter, és visszavonult, hogy elfoglaljon egy kétségkívül feltűnésmentesnek vélt pozíciót Theo közelében.

Granger szorítása Draco vállról most a nyakára tolódott, és fojtogatásra utaló gondolatokat sugallt.

– Te vagy a legrosszabb – suttogta elkeseredetten.

– Maradj csendben… ezt nézni akarom – mondta Draco, úgy dőlve, hogy mindketten láthassák Pottert.

– Miért pont Nott? – kérdezte Granger.

– Valóban, miért ne?

– Meg foglak ölni.

– Rendben – nyugtázta Draco. – De előbb hadd élvezzem ki a bosszúmat.

A következő öt percben Draco azt a rendkívül élvezetes látványt élvezhette, ahogy Potter Theót bámulja, véletlenül nekiütközik, ráönti az italát, és általában ellenségesen lépett volna fel ellene, ha a varázsló két lábnyi távolságon belül bármerre is mozdulna. Potter meglehetősen félelmetes alak tudott lenni, ha akart, mint azt háborús hősként és aurorként szerzett hőstetteiről szóló legendák is alátámasztották, és Theo hamarosan észrevette a megfigyelőjét, és meg is izzadt tőle.

Végül Theo engedett Solange szorításán, és valami kifogást keresett magának. Aztán részegen tántorgott Draco felé, és megkérte őt, hogy legyen őszinte, hiszen ő maga sokat ivott, de vajon tényleg egy francia vörössel smárolt, vagy véletlenül Potter feleségével, a Weasley-lánnyal jött össze? És vajon Potter az a típus volt, aki megátkoz egy embert, amikor hátat fordított neki, vagy sértetlenül távozhatott a buliból?

Draco nagylelkűen a kijárat felé irányította Theót, és azt mondta, majd ő gondoskodik róla, és megvédi a haragtartó Pottertől. Ne aggódj, öreg!

– Szörnyű vagy! – hangzott Granger megjegyzése, amikor már minden kész volt, és Theo boszorkánytalanul, kék golyókat ápolgatva távozott.

Draco azt mondta Potternek:
– Szép munka. – Aki felemelte a hüvelykujját, és eltűnt a tömegben.

– Imádom Pottert – sóhajtott fel Draco. – Felbosszantod, irányt mutatsz neki, és…

– Remélem, engem kevésbé lesz könnyű manipulálni – mondta Granger.

Draco inkább nem válaszolt erre a kérdésre. Megmozdította Granger csípőjét az egyik, majd a másik irányba.

– Nem is olyan rossz – méltatta. – Kicsit merev, talán még egy kis pezsgőre lenne szükséged.

– Átvitt értelemben értettem, mint azt nagyon jól tudod – szólt Granger, és még merevebbé vált Draco keze alatt.

– Szerintem nem vagy olyan lelkes, mint Potter – folytatta Draco. (Még nagyobb volt a kár.)

– De még mindig túlbuzgó.

– Túlfeszített – javasolta Draco.

– Nem vagyok feszült – ellenkezett Granger feszült hangon. Egy kis szünet után így módosította a kijelentést: – Te teszel engem feszültté. Dühítő vagy.

– Egy rakás szart – ellenkezett Draco. – Én bájos és udvarias vagyok. Mágneses. Át sem tudok sétálni egy szobán anélkül, hogy a boszorkányok ne essenek az ölembe.

– Cöcöcö.

– Ez igaz. Nézz körül!

Granger körülnézett, és megállapította, hogy ez valóban igaz, mivel Amandine, Rosalie, Luella és az est néhány másik boszorkánya, akik a közelben táncoltak, hosszú pillantásokat vetettek Draco felé.

– A nevedet, a pénzedet vagy a társaságod kimondhatatlan örömét akarják? – kérdezte Granger.

– Mindhármat. Háromszoros fenyegetés vagyok.

– Bizonyára az vagy – helyeselt Granger. Mielőtt azonban Draco hízelegni kezdett volna, a lány háromig számolt az ujjain: – Feszült fejfájás, szívdobogás és általános káosz.

Draco gúnyosan megszólalt:
– Ha nem belsőségekkel a zsebedben járkálnál, hogy banyákkal foglalkozz, nem kellene ennyire tolakodónak lennem. A feszültségtől megfájdul a fejem. Miért nem tudsz a kalandozásoddal biztonságos kis teázásokra és árvákról szóló találkozókra járni?

Most Grangeren volt a sor, hogy gúnyolódjon.
– Biztonságos kis teázások? Elmenekültél anyád utolsó teájáról, vagy elfelejtetted?

– Nem felejtettem el – grimaszolt Draco. – Az egyik boszorkány szövetségből egyenesen egy másikba.

Granger elgondolkodónak tűnt.
– Azonban, ha a következő kis kalandozásomkor teázni fogok hölgyekkel, az garantálja a távollétedet, és teljesen el tudlak kerülni.

– Mikor lesz az?

– Beltane – mondta Granger.

– Hol?

– A Malfoy kúriában. A teaszalonban.

– A kúriában nincs teaszalon.

– Nincs?

– Nincs.

Granger intett a kezével.
– Akkor ott, ahol a hölgyek a legnagyobb számban gyűlnek össze a legtöbb árvával. Gondolod, hogy ezt szabadalmaztassam?

– Mit szabadalmaztass?

– A Malfoy-riasztó receptemet. Szerintem lenne rá piac.

– Az a piac csak belőled állna. Inkább úgy gondolom, hogy a Malfoy-vonzószerre nagyobb a kereslet, de sok szerencsét a formula azonosításához.

Granger lopakodó pillantásokat vetett a boszorkányok sokasága felé, akik vágyakozva néztek Dracóra.

– Lehet, hogy igazad van.

– Mindig igazam van.

– Fenekek – mondta Granger.

– Tessék?

– Az attraktáns formulához.

– …Igen – mondta Draco.

– Fenekek, és ha nem hívnak meg. Két kulcsfontosságú összetevő, amivel borítékolható a megjelenésed. És a nyomkövető eszközök eltávolítása. És ha azt mondja valaki, hogy menj el. Te vagy a legmagasabb szintű, ellentmondásokkal teli ember. Egyébként még mindig tudni akarom, hogyan tudtál lenyomozni Uffingtonban a gyűrű nélkül.

– Rózsás pálcikák.

Dracót szórakoztatta, hogy Granger nem vetette el azonnal a lehetőséget. Egy pillanatnyi gondolkodás után azonban azt mondta:
– Hazug.

– Mesélj nekem a Beltaneról! – kérte Draco.

– Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon intenzíven meghívlak. Világokat adnék azért, hogy ott legyél. Semmi sem tenne boldogabbá – mondta Granger gyakorolva ezt az új fordított pszichológiai elméletet.

– Kitűnő – jegyezte Draco.

– Leveszem a gyűrűmet, hogy biztosítsam a jelenlétedet.

Itt Draco elhallgatott, de Granger szeme vidáman csillogott.

– Azt hiszed, hogy vicces vagy – jelentette ki Draco. – Ha még egyszer elrontod azt az egyirányú varázslatot, akkor haragudni fogok, és nem fogom megjavítani.

Granger kérdő pillantást vetett rá.
– Ezt úgy mondod, mintha ez egy szörnyű fenyegetés lenne.

– Az is.

– Hogyan?

– Tényleg érezni akarod a szívverésem minden permutációját azon a gyűrűn keresztül? – kérdezte Draco.

– Úgy kalibráltad, hogy csak a veszélyes szélsőségeket érezd, jól gondolom?

– Tudod, hogyan kell kalibrálni a te oldaladon?

– Nem.

– Pontosan. Nem akarod érezni az erősen emelkedő pulzusomat, és azon tűnődni, hogy mi a faszt csinálok… vagy éppen kivel.

– Uhhh – fintorgott Granger, és elhúzódott. – Megjegyeztem.

A dal, amire eddig többé-kevésbé táncoltak, elcsendesedett. Augustin Delacroix varázslatosan felerősített hangja visszhangzott feléjük valahonnan a terem közepéről, aki megköszönte mindenkinek a jelenlétet.

– Egyébként miből gyógyítottad meg a fickót? – kérdezte Draco.

– Gyógyító-beteg titoktartás – fintorgott Granger. – Nem mondhatom el.

Draco, aki csak üres kíváncsiságból tette fel a kérdést, érdeklődve tapasztalta, hogy Granger szeme elvesztette csillogását. Megint okklumenciát használt.

Delacroix folytatta a beszédét. Harsány tapsvihar közepette jelezte, hogy a családja saját emberbaráti adományai és az est bevételei megduplázták az eredeti céljukat. A Delacroix-szárny valósággá válik.

Több száz pezsgőspohár jelent meg fejmagasságban, amelyeket a vendégek a levegőből szedhettek le, és „Egészségedre!” és „Santé!” kiáltások közepette felemelhettek.

Mivel Granger kényelmes távolságban állt mellette, Draco az ő poharához érintette a lány poharát.

Egy csapat gyógyító elnyelte Dracót és Grangert, és nagy volt a taps, az ováció és a poharak csilingelése. Granger a többi túlbuzgó Szent Mungo gyógyítóval együtt kiabálta, hogy ez milyen csodálatos, milyen ragyogó lesz az új kórterem, mennyi életet fog ez jobbá tenni, és így tovább, és így tovább.

Draco csendben kivonult a csoportból, Grangert és a kollégáit magára hagyta az ünneplésben.

Utoljára azt látta, ahogy Granger mosolyogva kezet szorított egy másik gyógyítóval, és megpördült. Ragyogó szemű, vidám és bájos volt a lágy fények alatt.

hozzászólások: 0