5. fejezet
Az őrzők

Egy darabig csendben vezettek. Granger gondterheltnek tűnt. A hüvelykujja a kormánykeréken dobolt, és aggódva az ajkát harapdálta.

– Sűrű lesz a délután – mondta Granger elnyújtva. – Mármint a kertekben. Próbáljunk meg nem feltűnést kelteni. Át kell mennünk egy ajándékbolton, hogy jegyet vegyünk a bejutáshoz, de utána bemehetünk mi magunk a kertekbe, és így elkerülhetjük a legnagyobb tömeget.

– Meg tudom húzni magam – szólt Draco.

Granger válasz helyett egy oldalpillantást vetett rá.

– A víznek varázslatos tulajdonságai vannak? – kérdezte Draco. – Miért tudnak róla egyáltalán a muglik?

Granger ültében kihúzta magát, vett egy nagy levegőt, és ezt látva Draco rájött, hogy aktiválta a stréber üzemmódot.

– Az itteni forrásokat évezredek óta használják mind a muglik, mind a varázslók egyaránt – magyarázta Granger. – Gondolom, túl nehéz lett volna az egészet kitörölni ennyi ember tudatából a titoktartási alaptörvény miatt. De, hogy válaszoljak a kérdésedre, a muglik csak két vízforrást ismernek Glastonburyben: az egyiket Fehér forrásnak, a másikat pedig Vörös kútnak hívják. Egyiknek sincs igazi mágikus tulajdonsága, bár a muglik mindkettőnek saját spirituális és mitológiai jelentőséget tulajdonítanak. Vannak történeteik, amelyek a Szent Grálhoz és Artúr királyhoz kötik őket, akit állítólag a Glastonbury apátságban temettek el, és egyéb legendák.

Most már a város széléhez közeledtek. Granger befordult egy táblánál, amely a Kehely Kút Kertek felé mutatott.

– De – folytatta –, van egy harmadik forrás is, egy olyan, amelyet nem találsz meg a mugli prospektusokban. Úgy hívják, hogy Zöld kút. Annak valóban mágikus tulajdonságai vannak. Szükségem van… – Itt Granger habozott, de végül úgy döntött, hogy Draco úgyis rájön. – Szükségem van egy mintára belőle.

– A projektedhez.

– Igen.

– És miért pont Imbolckor?

– Túlságosan is kíváncsi vagy – jegyezte meg Granger.

Draco érezte, hogy a lány tolakodónak tartja, így az udvariasabb lehetőséget választotta.

– Gondolom, a kút Imbolc idején éri el a legerősebb mágikus erejét – szólalt meg Draco.

Granger nem válaszolt.

– Igazam van, nem igaz?

Látta, ahogy a lány a kesztyűtartóra pillant, amelyben a gyanúszkóp feküdt, ami azt ígérte, hogy elárulja a szemenszedett hazugságokat.

– Ne légy már ilyen kíváncsi! – kérte Granger.

– Ez egy kicsit túlzás tőled.

A nő undokul gúnyolódott:
– Kíváncsinak lenni szó szerint a munkám. Én kutató vagyok. A te dolgod az, hogy megvédj az ismeretlen erőktől, nem pedig az, hogy kihallgass egy szigorúan bizalmas, védett projektről.

Granger lehúzódott egy parkolóhelyre, leállította a kocsit, és várta a férfi válaszát.

Ebben a boszorkányban volt… valami. Draco még sosem viselt el ilyen kérlelhetetlen pontokat és ellenpontokat. Inkább úgy érezte, ha számontartotta volna az eredményt, ő állna vesztésre.

– Nem vagyok testőr. Nem azért osztottak be hozzád, hogy agyatlanul toporogjak mögötted – mondta Draco.

– Nem. Te egy magasan képzett, nagy szakértelemmel rendelkező auror vagy, és ez az egész csak időpocsékolás. – Granger vett egy nagy levegőt, láthatóan elnyomva az egész helyzet miatti ingerültségét.

A kezdődő bók Dracóban az öröm apró szikráját váltotta ki, amit gyorsan el is nyomott. Nem érdekelte, mit gondol róla Granger.

Egy mugli csoport haladt el a kocsi mellett elvonva mindkettejük figyelmét. Kölcsönösen kimondatlan fegyverszünetet kötöttek – igencsak ideigleneset, ebben Draco biztos volt –, és kiszálltak a kocsiból.

A parkolóban nagy volt a forgalom. Családos muglik, babakocsit toló muglik, muglik olyan ruhákban, amelyek még muglikhoz képest is rendkívül furcsának tűntek.

– Már most figyelmeztetlek, sok itt a new age-es típus – magyarázta Granger, miközben csatlakoztak a bejárat felé tartó tömeghez.

– New age-esek?

– Hippik. Boszorkányok. Pogányok. Woo-woo típusok. – Granger mintha a definícióval küszködött volna. – Muglik, akik nagyon spirituálisak és hisznek a mágiában, vagy legalábbis a nagyobb erőkben, valamilyen mértékben. Néhányan közülük még boszorkánynak is nevezik magukat. Persze nem veszik észre, hogy léteznek valódi boszorkányok és varázslók, és valódi varázslatok. Kristályokat és ilyesmiket gyűjtenek, rituálékat hajtanak végre, amikről régi könyvekben olvasnak.

– Áh – szólalt meg Draco, bár nem igazán értette. – Azt hittem, a mugliknak könyörtelenül logikusnak kell lenniük.

– Némelyikük az is – mondta Granger. – Némelyikük… inkább kevésbé logikus. Vagy talán egy részük emlékszik a mágiára. Vagy tudat alatt tudja, hogy létezik. Vagy talán csak hinni akarnak valamiben…

Beléptek a forgalmas, nyüzsgő, nyálasan túlillatosított ajándékboltba.

Granger látta, hogy Draco az orrát ráncolja, és azt mondta:

– Ezek illóolajok lesznek. Azokat imádják a new age-esek.

Draco néhány bántóan parfümös gyertyát vizsgált, amelyeken az állt: lazításhoz.

– Miért nem mondja meg nekik valaki, hogy ezeket annyira túlszintetizálták, hogy a legkisebb mágikus tulajdonságukat is teljesen elvesztették?

Draco azon kapta magát, hogy Granger irányítja, és leparkolta a bolt egyik sarkába, mint egy Draco-alakú Mini Coopert.

– Maradj itt! – kérte a lány. – Majd én megveszem a jegyeket. Ne törj össze semmit!

Hála az égnek az utolsó tippért, különben talán túlzásba vitte volna a dolgok porrá zúzását. Draco a zsebébe dugta a kezét, és a sarokban állva figyelte, ahogy Granger elmegy. A körülötte lévő tömeg egyszer sem nézett rá. A boszorkány tényleg elvegyült. Ami őt illeti, nem kevés felfelé irányuló pillantás érte a magassága, a tejfölszőke haja, és a puccos öltönye miatt.

Granger csatlakozott a jegyekért lassan haladó sorhoz. Az, hogy a megbízója távol van tőle egy forgalmas helyen, nem olyasmi volt, aminek Draco örült volna, csupán pusztán szakmai szempontból. A boltban lévő embereken véletlenszerűen végzett némi lopakodó legilimenciát. A tömeg nagyrészt muglikból állt. Volt egy varázsló pár, de nekik nem volt rossz szándékuk és fogalmuk sem arról, hogy Granger itt van. Vajon felismernék, ha meglátnák? Talán, de Draco nem tudott ilyen távolságból, ennyire pontosan belemerülni a gondolataikba.

Granger utasítása, miszerint ne mutatkozzon, meglehetősen képmutató volt, tekintve, hogy ő épp az imént kezdett beszélgetésbe a sorban mögötte álló muglikkal. Draco bosszankodva egy kis legilimenciát vetett a családra, hogy ellenőrizze, nincsenek-e baljós szándékaik. Semmi érdekes, csak barátságos turisták voltak.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki ólálkodik körülötte egy polc mögül, majd egy másik mögül leselkedik rá. Draco úgy tett, mintha a büdös gyertyák iránt érdeklődne.

Végül a lopakodó megmutatta magát. A nő egy eladó volt, erősen áttetsző sálakba burkolózva, és vizenyős szemekkel figyelte Dracót. A pulóverére egy névtáblát tűztek: Eunice.

– Helló! – köszönt Dracónak. – Segíthetek valamiben?

Draco elkapta a lány tekintetét, és olvasott a közvetlen gondolataiból. Semmi vészjóslót, leszámítva azt a tényt, hogy borzasztóan jóképűnek találta őt.

– Nem, köszönöm – mondta Draco, és visszafordult, hogy a gyertyák között figyelje Grangert. Végre közeledett a sor elejéhez.

Ahelyett, hogy ezt határozott elutasításnak vette volna, Eunice közelebb libbent Draco mellé, a tekintete a férfi arcára tapadt.

– Az aurád… zavart – szólalt meg.

Draco úgy érezte, mintha Trelawney mugli megtestesülése és egy nagy molylepke keresztezése szólította volna meg.

– Nem hiszem, hogy ezek a gyertyák jót tesznek neked – közölte Eunice.

– Ebben egyetértek veled – helyeselt Draco.

A szarkazmust nem vette észre. A lány bólintott, és végigtapogatta a levegőt Draco körül, mintha valamit megragadna.

– Én valami erősebbet javasolnék, például valamelyik tisztító füstölőt – folytatta Eunice, hogy egy másik polcra mutasson.

Draco figyelte, ahogy Granger a kávézó és bár felé veszi az irányt. Lenne szíves sietni, és megmenteni őt a molylepkétől?

Eunice most csukott szemmel tartotta felé a kezét. Komoran megrázta a fejét.

– A szívcsakrád alulműködik.

– Valóban?

– A Vénusz füstölője, azt hiszem – rebegte Eunice. Megragadott egy csomagot, és Draco orra előtt lóbálta a csípős izét. – Bár, mivel neked földelésre van szükséged, talán a Szaturnusz…

Kotorászott a polcon, és az energia átváltoztatásáról, majd az égi síkba való felemelkedésről beszélt. Draco kiszúrta, hogy Granger kalapja a tömegben az ő irányába billeg.

– Mennem kell – közölte, és menekülőre fogta a dolgot.

– Ó, tényleg? – Eunice látszólag kiakadt. Valamit Draco kezébe nyomott. – A névjegykártyám. Én csakra-átrendezéseket végzek. Nyújtsd ki a kezed… az energiáink eléggé összeillenek…

Eunice éppen akkor lebegett el, amikor Granger megérkezett két kávét hozva.

– Ki volt az? – kérdezte Granger, figyelve a sálak távolodó lobogását.

– Eunice – mondta Draco. – Ezt adta nekem. Újra kell igazítani a csakráidat?

Granger elcserélte az egyik kávéját a felkínált kártyára. Valamit sietve firkáltak rá.

– Ó, megadta neked a számát.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy Eunice rajong érted – közölte Granger szórakozottan.

– A legtöbb nő igen.

Granger felhorkant, mintha ez egy gonosz vicc lenne, nem pedig egy általános igazság. A lány összeszedte magát, kijózanodott, és friss csodálkozással nézett a férfira.

– Vicces vagy, Malfoy.

– Azért élek, hogy szolgáljak – mondta Draco, hogy leplezze bosszúságát.

Granger visszaadta neki a kártyát.

– Kár, amiért azt sem tudod, mi az a mobil. Szegény Eunice eléggé eltévesztette a célszemélyt.

– Szörnyen jóképűnek tartott.

– Azt is gondolta, hogy a csakráidat újra kell igazítani. Ne bonyolódjunk bele túlságosan Eunice ítéleteinek megalapozottságába – közölte Granger élesen.

Tudniillik, ha bárkinek szüksége lenne az egója ellenőrzésére, egy egyszerű szóváltás Grangerrel eléggé helyre tenné.

Draco belekortyolt a kávéba, amit Granger hozott. Figyelemre méltó módon nem volt szörnyű.

– Honnan tudtad, hogy szeretem a dupla eszpresszót?

Granger megvonta a vállát.

– Úgy tűnt, ez a te stílusod.

– Merész? Keserű?

– Túlárazott.

Draco a csészébe rejtette a gúnyolódását.

Granger a kertek felé vette az irányt. Az eső kezdett alábbhagyni, és utat engedni a tétova napfénynek. A kertek váratlanul szépek voltak, még akkor is, ha a felelős mugliknak nem álltak rendelkezésükre azok a melegítő bűbájok és mágikus adalékanyagok, amelyek a varázslók kertjeit olyan látványossá tették telente is. Draco úgy gondolta, hogy az anyja talán még értékelné is ezt a helyet. Bár február volt, a gondos növényválasztásnak köszönhetően mégis voltak színek. A kútforrásokból csörgedező víz csobogása még érdekesebbé tette a helyet, szinte zenei aláfestést adva a látványhoz, és az egészet gyengéden megvilágították a kőmélyedésekbe rejtett gyertyák százai.

Itt-ott táblák kérték a látogatókat, hogy a meditálók iránti tiszteletből maradjanak csendben. Granger hangtalanító védőbűbájt varázsolt kettejük köré, hogy beszélgetni tudjanak.

Rátaláltak a Vörös kútra – találóan nevezték el rozsdaszínű vízéről. Draco futó érdeklődéssel olvasta a táblát. Ahogy Granger már korábban megjegyezte, a muglik a keresztény mitológiának valami fantáziadús darabkáját találták ki, amely szerint itt van eltemetve a Szent Grál. Volt néhány utalás az Artúr-legendára is.

– A muglik tudnak Morgan le Fayről? – kérdezte Draco, szemöldökét felvonva, amikor meglátta egy ilyen híres boszorkány nevét egy mugli táblán.

– Igen, de ő csak egy mítosz alakja – mondta Granger. – A legtöbben nem hiszik, hogy valóban létezett.

Draco fintorgott. A képzelet.

Ezután átsétáltak a Fehér forrást rejtő kútházba, egy sötét, nedves illatú helyre, ahol a muglik gyertyákkal, a valós és képzelt istenségek kis szentélyeivel díszítették a durva kőfalakat: Szent Brigid, Avalon úrnője, a tündérek királya…

– Itt vagyunk – közölte Granger, miközben egy csendesebb, kevésbé használt ösvényen haladtak a kútház hátsó része körül. – Itt kell lennie egyfajta emelvénynek, amely levisz minket a Zöld kúthoz. A pálcánkat kell majd használnunk, hogy bejussunk és kiábrándítjuk magunkat, ha esetleg muglik járnának arra.

Granger most egy Granger-alakú kert pacaként haladt Draco előtt, amely káprázott a gyenge februári napfényben.

Megálltak (vagyis Granger megállt, és Draco nekirohant) egy csatornafedélnek látszó valaminél, amit félig egy bokor alá rejtettek. Az időjárásnak kitett, öntöttvas felületen két nagy kör húzódott, amelyek a holt levelek és a moha alatt keresztezték egymást.

– Ez a fizikai és a spirituális világ közötti kölcsönhatást szimbolizálja – magyarázta Granger. Draco ki tudta venni, ahogy a lány szelleme pálcájával gesztikulál. – Talán felismered az alakját, a Vörös kút is ugyanígy van felépítve. Menjünk tovább. Ez az az emelvény lefelé.

Együtt ráálltak a csatornafedélre így meglehetősen összepréselődtek.

– Varázsige? – kérdezte Draco, és a fáradtságáért egy falatot kapott Granger láthatatlan hajából.

– Vesica piscis – mondta Granger, és egy pálcaintéssel utánozta a kör alakú szimbólumot.

A csatornafedél megremegett. Granger közelebb kúszott hozzá. Olyan illata volt, mint az eső, a nedves erdő, a kapucsínó és a szappan pompás kombinációja.

Aztán minden mellébeszélés nélkül, a perem kihullott alóluk.

A pompás illatú boszorkány Dracóba kapaszkodott, és mindkét dobhártyáját átszakította sikolyával.

Hála az égnek azokért az elnémító bűbájokért, gondolta Draco, miközben zuhantak.

A zuhanás alján egy vastag párnázó varázslat fogadta őket. Ami kiváló volt, hiszen Dracónak nem állt szándékában ma mindkét bokáját eltörni.

Ő és Granger földet értek, fájdalmasan egymáshoz tapadtak – a férfi egészen biztos volt benne, hogy a nő cicijébe könyökölt, a boszorkány pedig épphogy elkerülte a térdével az ágyékát –, és széttárt lábakkal, izzó gombák sűrű ágyára zuhantak.

– Hűha, első osztályú utazás – morogta a sötétben Draco.

– Blah – válaszolta Granger a szokásosnál valamivel kevesebb éleselméjűséggel.

Draco felállt. Granger valahol a balján volt. Úgy tűnt, hogy a lány nem boldogul olyan jól, mint ő, inkább megdöbbent.

– Nem tudnának felállítani egy lebegtető bűbájt? – kérdezte gyengén. – Azt hittem, az a dolog egy lift. Nem számítottam arra, hogy… szabadon zuhanok a halálba.

Malfoy tapogatózott a félhomályban és rájött, hogy a kávéja veszett ügy. Kár érte.

Elhessegették a kiábrándultságukat, és amikor Grangernek sikerült talpra állnia egy nagy, biolumineszcens gombákkal megvilágított folyosón kezdtek el sétálni. A csobogó víz hangja visszhangzott. Draco látta, hogy még a falak is nyirkosak az állandó nedvességtől.

Ahogy beléptek egyfajta hosszú, alacsony mennyezetű barlangba, Draco észrevette, hogy más boszorkányok és varázslók is vannak itt. Az egyik sarokban valamiféle könyvesbolt látszott, amit Granger vágyakozva szemlélt. Volt egy pult is, amely patikaként szolgált. Az egész helyet kizárólag a gombák fénye világította meg, amelyek mindenütt ott voltak, a padlón, a falakon, és a mennyezetről lógva.

– Omphalotus luxaeterna – mondta Granger. – Szép, a maga nyálkás módján.

Ha a lány hozzátette volna, hogy „mint te”, de ezért Draco elátkozta volna, hiszen az egója ma már elég bántalmazást szenvedett el.

De nem tette. (Szinte kiábrándító volt, hogy elszalasztotta az alkalmat.)

Végre eljutottak a Zöld kúthoz, egy bugyogó, zöld fényű forráshoz, amelyet két szobor szegélyezett a félárnyékban. Legalábbis Draco azt hitte, hogy szobrok, amíg meg nem mozdultak.

– A kút őrzői – mondta Granger, aki úgy tűnt, nem lepődött meg a látványon. – Így van. Te itt maradsz. Nekem kell beszélnem. Udvariasan kell bánni velük. És tisztelettel.

Figyelmen kívül hagyva a célzást, hogy nem tud udvarias vagy tisztelettudó lenni, Draco azt felelte:

– Azt hiszem, inkább megyek.

A szemei előremeredtek, hogy átlássa, pontosan mi is lapul a gombafoltokkal tarkított sötétségben.

Granger ingerültsége azonnal fellángolt.

– Azt mondtad, nem leszel útban. Nem is kellene itt lenned. Ez kényes dolog. És kritikusan fontos.

– Rendben – sziszegte Draco. – Itt maradok.

Amúgy is átokhatáron belül volt.

Granger előrement. Draco a két feketébe burkolózott, púpos alakra pillantott. Boszorkányok voltak? Nehéz volt megmondani a sötétben. Ha boszorkányok voltak, akkor minden bizonnyal banya-vér lehetett a családfájukon. Valamint kétségtelenül még néhány más dolog is.

Kettőjük sápadt tekintete, amely éppúgy világított, mint a körülöttük lévő gombák, zavarba hozta. Azon kapta magát, hogy a pálcáját szorongatja, amikor Granger a legközelebbi őrzőhöz lépett.

Először azt gondolata – ahogy feldolgozta ezt a helyzetet, – Granger vagy ostobán bátor, vagy teljesen kibaszottul vakmerő. Másodszor, ez egyáltalán nem tetszett neki. Ezeket a lényeket sötétnek érezte. Öregnek. Veszélyesnek.

Igen, Tonks, őt egy banya ölte meg. Igen, ott voltam. Igen, hagytam, hogy odasétáljon hozzá. Igen, a szemem láttára kizsigerelték. Csak be akart ugrani egy kis finom vízért abból a kútból, tudod, semmi más nem volt elég.

– Tölteni jöttél, kedvesem? – krákogta az őrző Grangernek. A rekedt, száraz hang kísértetiesen visszhangzott.

– Igen, ha szabadna. Van egy felajánlásom – szólalt meg Granger. Alakja csak egy halvány sziluett volt, amelyet a Zöld kút fénye világított meg.

– Mutasd meg! – mondta az őrző.

A lény Granger felé hajolt. Mozdulataiban volt valami éhség. Draco pálcáskeze megrándult: ha a lény még közelebb megy Grangerhez, egy lefejezési átkot tartott készenlétben.

Granger, mint mindig, jól felkészült volt. Valahonnan az anorákjából (honnan?!) előhúzott három nagy táskát, amelyeket a lény karmai közé adott.

– Gabona, belsőségek, arany.

A második őrző odébb csoszogott, karomszerű ujjait az egyik zsákba dugta, és egy maréknyi csillogó galleont húzott elő. (És mellesleg honnan volt Grangernek egy egész zsáknyi galleonja?)

Az arany származása mindenesetre láthatóan nem aggasztotta a második Őrzőt. Elégedetten huhogott.

– Nagyon szép. Nagyon szép. Engedd át a jó kislányt!

Az első őrző előre intett Grangernek.

– Nincs neked edényed, gyermekem?

Granger elővett egy nagy flaskát, amelynek aranydugója megcsillant a félhomályban.

– Van… ez megteszi?

A lény helyeslően zihált. Az őrző mozdulatára Granger belemerítette a lombikot a Zöld kútba.

A második őrző Dracóra meredt, mintha tudatában lett volna a szorosan markolt pálcájának és a nyelvén várakozó, jól begyakorolt átkoknak. A férfi irányába szippantotta a levegőt.

– Tedd el a pálcát, fiú! Ez a lány nem itt fog találkozni a végzetével.

Az első őrző felnézett onnan, ahol Granger mellett állt.

– A varázsló aggódik, ugye?

– Igen.

Az első őrző fehér szemei elkapták Draco pillantását. Ősi mágia volt bennük. Nem mert legilimenciát végezni ezen az öreg elmén.

Úgy kuncogott, mintha hangosan beszélt volna.

– Így van, nem fogod. Buta fiú. Akkor agylevest főznék belőled, és meginnám, amíg még meleg, nem igaz?

– De nézd a szemét – sóhajtott a másik őrző. – A szeme, mint az esőtől tomboló égbolt…

Hideg borzongás csorgott végig Draco gerincén, bár a lény nem mondott közvetlen fenyegetést. Azon tűnődött, vajon a sötétebb átkai egyáltalán használhatók-e ezek ellen a lények ellen, talán inkább a fehér mágiában kellene gondolkodnia.

– Ne kezdd a verselést! – szólt az első őrző a húgának. – Nem akarjuk megzavarni a dinnyéjét.

– Ööö… befejeztem – mondta Granger, aki most már a csöpögő flaskáját tartotta a kezében.

Áldott közbeszólás volt. Draco tényleg kezdte ijedtnek és ravasznak érezni.

– Jó kislány – szólt az első őrző. – Vigyázz, hogy okosan használd!

– Úgy lesz – közölte Granger, és ellépett tőlük. – Köszönöm!

– Szeretettel és fénnyel, kislányom – szólalt meg az első őrző.

Ő és a nővére úgy kuncogtak, mintha ez lenne a leglázítóbb dolog, amit valaha hallottak.

Granger egyfajta meghajlással köszöntötte őket, és visszatért Draco mellé. Addig szorította a pálcáját, amíg jócskán kimentek az őrzők látóteréből. Még ekkor is érezte, hogy az ikrek fehér szempárjának tekintete a tarkóját érintette.

– Nem – mondta, és magához szorította Grangert, amikor az a földalatti könyvesbolt felé szökkent.

– De én gondoltam…

– Nem – pirított rá Draco, és könyökének szorítása megingathatatlan volt. – Menjünk.

Granger mintha megérezte volna Draco aggódással vegyült dühét, és nem vitatkozott tovább. Visszasétáltak az alacsony folyosóra, amely az emelvényre vezetett. Granger minden egyes lépésére két lépést kellett tennie.

Amikor végre kijutottak a központi barlangból, Draco magához fordította a lányt.

– Mi a fene volt ez? Mondhattad volna, hogy sötét lényekkel akarsz cserekereskedni!

Granger arca elsápadt a foszforeszkáló fényben.

– Nem tudtam, hogy ennyire… ennyire…

– Banyaszerűek? Hullaszerűek? Halálosak? Ahogy az első szemezett veled, úgy nézett ki, mintha ki akarná tépni a rohadt májadat. És te egyenesen odasétáltál hozzá. Pálca nélkül.

– Hagyd abba a vádaskodást! – pirított rá Granger, és lerázta magáról a kezét. – Nem akarta kitépni a májamat. Kedvesek voltak hozzám. És biztosan nem banyák.

– Nem banyák?! – fröcsögte Draco. – Te belsőségekkel ajándékoztad meg őket.

– Az egy hagyományos ajándék… ezt kell vinned a kút őrzőinek.

– Akik úgy néznek ki, mint a banyák, és úgy bűzlenek, mint a banyák, és úgy esznek, mint a banyák – sorolta Draco ingerült hevességgel.

– Nem esznek úgy, mint a banyák!

– Épp most adtad oda nekik a belsőséges kuszkusz hozzávalóit! Ha azok nem banyák voltak, akkor mi a fenék voltak?

– Nem tudom. Ők, vagy legalábbis az egymást követő inkarnációik, évszázadok óta visszatérnek a Zöld kútról szóló szövegekben. Általában banya alakokként írják le őket. Nem gonoszak. Ők ősi emberek.

– Átkozott női dementorok voltak, és soha többé ne foglalkozz ilyen lényekkel, anélkül, hogy előbb nekem ne szólnál. Meg kell értened, hogy ha bármi történik veled, Shacklebolté lesz a fejem, aztán Tonksé a golyóim, a többit pedig Potter és Weasley dézsmálja meg. Az anyám eláshatna egy lekváros üvegben. Megértetted?

– Rendben. De túlreagálod a dolgot. – Granger megrázta a flaska vizét a férfi felé. – Megkaptam, amiért jöttem. Fel voltam készülve. A megfelelő dolgokat mondtam, és a megfelelő ajándékokat hoztam. – Most már belecsapott a lecsóba, és támadásba lendült. – Majdnem keresztbe tettél a dolgoknak, amikor olyan rohadtul ellenséges lettél, hogy gúnyolódni kezdtek veled. Olyan dolgokat mondhattak volna neked, amivel évekig kínozhattak volna…

– Milyen dolgokat? Hogy érted ezt? – szakította félbe Draco zavartan.

– Sehogy – szólalt meg Granger. Látva, hogy a férfi milyen intenzíven nézi, hátralépett. – Ez hülyeség.

– Milyen dolgokat, Granger? – ismételte meg Draco, most már föléje magasodva.

A lány habozott, de a férfi izgatottsága láttán beadta a derekát.

– Csak… az őrzőket körülvevő legendárium egy része azt sugallja, hogy… ez butaság, és nyilvánvalóan kitalált… azt sugallja, hogy ők látók.

– Látók – ismételte meg Draco.

– Az egyikük tudja, mikor halsz meg, a másik pedig azt, hogyan halsz meg.

Draco önmaga ellenére megborzongott.

Granger a füle mögé simított egy fürtöt, és fecsegni kezdett.

– Ez persze mind csak spekuláció. Mesemondás. Olyan gyakori hóbort a régi mágikus szövegekben. Imádnak az őrző alakoknak állítólagos képességeket, plusz misztikumot adni. Én persze nem sokat adok a megérzésekkel kapcsolatos történetekre…

Draco közbevágott a lány fecsegésébe.

– Hogy lehetsz ilyen nagyvonalú az ilyen legendákkal kapcsolatban? Szó szerint a legjobb barátod az, aki legjobb példa egy előre megjövendölt, megjósolt próféciának, a kibaszottul életben lévő Köcsög Fiú, Aki Kibaszottul Túlélte.

Granger kiegyenesedett, és úgy tűnt, készen áll arra, hogy belekezdjen ebbe az új érvelésbe.

– Ez egy rendkívül szokatlan esemény volt.

Draco a semmibe bámult, és a hajába futtatta a kezét.

– Azt hiszem, az egyik banya is mondani akart valamit. Rímekben kezdett beszélni. Baszd meg! Vajon melyiket tudta, a hogyant vagy a mikort…

– A mesék teljesen megalapozatlanok – vágott közbe Granger, mint egy főnök. – Nem tudnak semmit. Ne kezdj el gondolkodni rajta.

– Túl késő. Már gondolkodom rajta. Mi rímel az égre? – kérdezte Draco. – Légy? Kém?

Granger valahogy az anorákja egyik zsebébe gyömöszölte a nagy flaska kútvizet. A lehetetlenség elterelte Draco figyelmét a morbid feltételezéseiről.

– Mi a…?! Mi ez, az ezer zseb anorákja? Hogy férhetett az bele? Még csak össze sem zsugorítottad.

– Ügyes vagyok a tértágító bűbájokban – mondta Granger, meglehetősen túlságosan is könnyedén. – Nem lehetne…

– Szóval így cipelted magaddal azokat a szentségtelen áldozatokat a Voodoo-ikreknek – szólalt meg Draco. Végre egy Granger-rejtély megoldódott. – Ugye tudod, hogy azokat a bűbájokat a Minisztérium szigorúan szabályozza?

– Tisztában vagyok vele, köszönöm – mondta Granger gúnyosan. – Ha valaki feljelent, remélhetőleg nem a jelenlévő társaság, ha tudja, mi a jó neki. Kész vagyok pénzbírságot fizetni a kényelemért cserébe.

– Ó, értem. Ezért hurcolsz magaddal hatalmas galleonos zsákokat? A pénzbírságok miatt?

– Nem, azokat ballasztnak viszem.

Granger a zsebében halászott, és egy vad pillanatra Draco azt hitte, előhúz még egy zsák galleont, hogy a fejéhez vágja. De nem, a nő csupán elővette a pálcáját, és meglengette, hogy megmondja az időt.

– Fú… elkéstem! Még egy dolgot kellett volna elintéznem, de annyira eltértem a menetrendről…

Draco a gombás mennyezetre emelte a tekintetét. Persze, hogy az ő hibája volt.

– Milyen dolog?

Ő és Granger a gombák közé fészkelt csatornafedél felé zötykölődtek.

– Egy pillanatnyi tiszta önfeledt szórakozás – mondta Granger. – Már régóta el akartam menni oda, és most már a környéken vagyok, de…

– De mi?

– Itt vagy – mondta Granger. – És én nem akarom, hogy itt legyél.

– Nagy kár – szólt Draco. – Minden bizalmam, amit az ítélőképességedbe vetettem, épp most semmisült meg azzal a döntéseddel, hogy banyákkal alkudozol, egyetlen rohadt vészterv nélkül, ha megennének.

Granger egy hangot adott ki, ami inkább morgás volt, mint bármi más.

– Különben is… milyen önsanyargatás? Mi a te vétked, Granger?

– Semmi közöd hozzá.

– Állítom, láttam már rosszabbat is, bármi legyen is az.

Granger nem törődött vele, kiábrándultan nézett kettejükre, miközben Draco találgatásokba bocsátkozott a titkos hóbortjáról: bordélyház? büntetés? belsőséges kuszkusz?

Kiléptek a peronra. Draco hallotta, ahogy a láthatatlan Granger mély, nyugtató lélegzetet vett.

Jól esett neki a hosszú sikoly, amely a felszínre való kiűzésüket kísérte.

És csak úgy visszatértek a Kehely Kút Kertjébe, pislogva a napsütésben. Draco nem tudott azonnal lelépni az emelvényről, Granger úgy kapaszkodott belé, mint egy fuldokló, aki mentőkötélbe kapaszkodik. A lány szívverésének és félelmének visszhangja dübörgött a gyűrűjében. Hermione szorítása megremegett, rettegett.

El akart lépni, de a térde megroggyant, és helyette visszahanyatlott Dracóra.

– Kibaszot… átkozott… rohadt…gah! – mondta Granger Draco mellkasába.

– Zseniális megfigyelés – szólt Draco.

A hangja mintha visszahozta volna a lányt a valóságba. Egy pillanatig még átölelte a férfit, aztán vett egy remegő lélegzetet, és egy mormolt bocsánatkéréssel lépett el tőle. Draco körbepillantott, hogy muglikat keressen, és mivel egyet sem látott, törölte a kiábrándulásukat.

Visszatérve a láthatóak birodalmába, Granger hullafehérnek tűnt.

– Ez szörnyű volt – mondta.

– Én azt hittem, inkább vicces.

– Igen, nos… te is a holdkórosok azon változatos korosztályhoz tartozol, akik élvezik a kviddicset.

– Hé!

Követték a kanyargó ösvényt vissza a kertek bejáratához. Draco látta, hogy Granger keze, nos, az ujjbegyei, amik kikukucskáltak az anorákjából… még mindig remegtek.

A lány néhányszor végigsimított a kezével a karján.

– Rendben. Nem kell aggódnod amiatt, hogy valaha is visszajövök a Voodoo-ikrekkel cserekereskedni. Soha többé nem akarom használni azt a halálos csapdát. Ha szükségem lesz még egy mintára, akkor majd egyszerűen csak elküldelek.

– Engem? – kérdezte Draco. – Egy rohadt esélyem sincs… az egyikük ki akarta szippantani az agyamat a koponyámból, vagy nem hallottad ezt a részt?

– Elég vastag szívószálra lenne szüksége – töprengett Granger.

– Vicces.

– Legközelebb fejjel előre landolhatnál lefelé menet, és csinálhatnál neki egy kis turmixot…

Draco Grangerre meredt. Lehet, hogy ez csak a gyógyító humora volt, de a lány tudott zord lenni, amikor megnövekedett az adrenalinszintje. Talán még jó, hogy nem kviddicsezett. Aztán Draco megint elgondolkodott, talán kivételes terelőjátékos lehetne belőle: nem kell hozzá gurkó, Danger Granger néhány szótaggal képes összeomlasztani a pszichéket.

Átmentek az ajándékbolton (Eunice szerelmes pillantást vetett Draco felé), majd a parkolóban vissza Granger Minijéhez.

– Van valami, amit mondhatok azért, hogy elmenj? – kérdezte Granger.

– Nem – mondta Draco.

– És ha szépen megkérlek?

– Nem.

– Nem fogok kapcsolatba lépni semmi sötéttel, vagy egyáltalán senkivel. Még csak köze sincs a projektemhez.

Draco tanulmányozta a nőt. Őszintén elszomorodottnak tűnt, hogy a férfi el fogja rontani a harmadik tevékenységet a mai listán. Ezért úgy döntött, hogy jótékonykodik.

– Mondd el, mi az, és eldöntöm, hogy veszélyes-e vagy sem. Talán megvárlak a kocsiban.

Granger megnézte a zsebében lévő mugli készülékét. Úgy látszik, többek között az időt is mutatta.

– A fenébe is. Egy óra múlva zárnak. Szállj be! Majd útközben elmondom.

Baleset nélkül bejutottak, Draco mostanra szakértelmet szerzett a mugli autóajtók kinyitásában.

– Még egy dolog, mielőtt elmegyünk, Miss Tértágítóbűbáj Szakértő – mondta Draco. – Tágítsd ki ezt a lábtérnyílást, mielőtt lefejezem magam a saját térdemmel.

***

Kiderült, mi Granger tiszta önfeledt pillanata? A szörnyű titka? A bűne?

A könyvtárlátogatás.

– Egy könyvtár? – ismételte meg Draco.

– Igen. Tynstesfieldben.

Draco visítani akart a nevetéstől, de úgy érezte, az nem lenne szakmai. Megelégedett azzal, hogy felhorkant:

– A dekadencia.

– Bárcsak elmennél – fohászkodott Granger vágó őszinteséggel.

– Az abszolút bűn – folytatta Draco.

– Kérlek, hoppanálj, és menjen haza az édesanyjához…

– Egy könyvtár. Ezt jelentenem kell.

– … amint látod, én itt teljesen biztonságban vagyok. Távolról is az egyetlen rossz dolog itt a próbálkozásaid a humorral.

– Milyen más rossz szokásaid vannak még? Templomba járás? Sütés?

– Ez egy figyelemre méltó könyvtár.

– Hát persze, annak kell lennie.

– És nem tudom, mikor megyek vissza Somersetbe.

– Jó.

– Ez az egyik legnagyobb könyvtár a National Trust tulajdonában.

– Hmmm.

– A birtoknak van egy gyönyörű narancsháza is, egy ritka fennmaradt példány a késő viktoriánus korszakból.

– Az biztos, hogy izgalmas.

– Mindezeket a dolgokat nélküled szeretném élvezni.

Draco észrevette az összeszorított állkapcsot, ami azt jelezte, hogy Granger elérte a töréspontját… vagy egy vészmadár, vagy egy fájdalmasan éles megjegyzés következett. Visszalépett.

– Rendben. Meglátogathatod az áldott Titsfieldedet…

– Tynstesfield.

– … Az autóban fogok várni. Őszintén mondhatom, hogy a legcsekélyebb vágyam sincs arra, hogy csatlakozzak hozzád.

A mondat végét egy hirtelen sikítás nyomta el. Draco káromkodott. Az a rohadt gyanúszkóp.

Granger levette a tekintetét az útról, hogy a férfira nézzen, aki teljesen meglepődött.

– Nyilvánvalóan meghibásodott – mondta Draco.

– Nyilvánvalóan – ismételte Granger komoran.

Draco gyötrő pillantást vetett a kesztyűtartóra.

– A saját fegyveredet fordítottad magad ellen – világított rá Granger.

Minden korábbi bosszúsága elszállt. Egészen biztosan visszatartott egy vigyort.

A jajveszékelés elhalkult.

– Kidobom azt az átkozottat az ablakon – ígérte Draco.

– Ne tedd! Eléggé megkedveltem.

Granger meglehetősen száguldó vezetésének köszönhetően (Sebességkorlátozás? Egy javaslat, tényleg…, ahogy a gyanúszkóp énekelte) fél órával zárás előtt beértek Tynstesfieldbe.

Granger elindult a könyvtárba és a narancsházba, Draco pedig a kávézó mákos süteményét élvezte, aztán együtt nézték a naplementét, és csak négyszer veszekedtek.

hozzászólások: 0