6. fejezet
Nyugalomra találni

Az Imbolci kiruccanásuk után Granger szinte teljesen eltűnt Draco életéből. Hetente egyszer meglátogatta a laboratóriumát és az otthonát, hogy újraszabályozza az őrvarázslatokat, de az időbeosztásuk ritkán esett egybe, és a férfi gyakrabban látta a macskáját, mint őt.

Időnként a jegyzetfüzet zümmögött, és értesítette, hogy Granger X nyilvános eseményen vesz részt Y helyen. Mint a kirendelt aurorja, az ő belátására bízta a részvételét, bár világossá tette, hogy a jelenléte a legjobb esetben is felesleges, a legrosszabb esetben pedig zavaró lenne.

Az események többsége biztonságos mágikus helyszíneken zajlott – megbeszélések Szent Mungóban vagy Huntercombeban a mágikus egyetemeken tartott szimpóziumok –, így Draco ritkán látta szükségét annak, hogy megerőltesse magát és részt vegyen rajtuk. Arra a valószínűtlen esetre, ha egy kutatási fórum kritikus helyzetbe torkollna arra ott voltak a gyűrűk.

Tonks látva, hogy Draco jelentései meglehetősen rutinszerűvé váltak, és a Granger-feladat csak egy kicsit veszi el az idejét, vidáman halmozta el további küldetésekkel. A hozzáértés kegyetlen jutalma a még több munka volt, és Draco elgondolkodott azon, hogy Potter és Weasley és az általános bambulásuk végül is nem a jobb terv-e.

Így aztán Draco Buckleyval egy koszos manchesteri szállodában találta magát, ahol egy sötét műtárgycsempész csoportról gyűjtöttek információkat.

Buckley jó ember volt. Frissen végzett auror, túlbuzgó és bizonyítani akart, ami azt jelentette, hogy Draco fel tudott venni egyfajta – nos, ő inkább vezetői szerepnek nevezné – szerepet, és a megfigyelési műszakok többségét a fiúra bízta. Draco nemes egyszerűséggel elmagyarázta Buckleynak, ezzel ő lehetővé teszi számára, hogy több gyakorlati tapasztalatot gyűjtsön. Buckley lelkesen rábólintott. Dracót egy kiskutyára emlékeztette.

A hajnali három órai őrséget tehát átruházta lelkes fiatal kollégájára, és lefeküdt aludni.

Draco már épp elaludt volna, amikor a gyűrűje felperzselte: fájdalom és megemelkedett pulzusszám visszhangzott Cambridgeshireből.

Fél öt volt. Fél ötkor soha semmi jó nem történt. Draco kiugrott az ágyból, és a pizsamájára húzta a köpenyét.

Túl messze volt az ország másik végében ahhoz, hogy közvetlenül a Grangerhez hoppanálva jusson el. Tüzet gyújtott a szálloda előcsarnokának poros kandallójába, és elrepült hop-porral egy Cambridge-i kocsmába, onnan pedig Granger gyűrűjéhez hoppanált.

Draco Granger tartalék hálószobájában materializálódott, amit ő rituális szobának nevezett.

Granger rettentő izzadt csomóba görnyedt a padlón. Draco a Homenum Revelio és a Finite Incantatem varázslatokat szórta, kereste a láthatatlan támadót, aki nyilvánvalóan Cruciot varázsolt rá.

– Malfoy? – jött Granger fojtott hangja a padlóról.

Draco revelációs varázslatai egyáltalán nem mutattak semmit.

– Mi a fenét művelsz? – kérdezte Draco.

Granger összeesett a borzalmas kuszaságból, és a térdére rogyott.

– Jógázom. Mi a fenét csinálsz?

Draco látta ezt a titokzatos kifejezést Granger órarendjében.

– Ez a jóga? Miféle önkínzó mártírság…

Most, hogy megbizonyosodott róla, nincs közvetlen veszély, Draco szemügyre vehette a jelenetet. Az egyik sarokban gyertyák pislákoltak, és halk zene szólt. Granger azokban a nevetségesen testhezálló mugli ruhákban volt, ezúttal khaki-zöldben. A haja francia copfba fogta olyan vastag volt, mint Draco csuklója.

Granger úgy nézett rá, mintha egy abszolút idióta lenne.

– Éppen egy taraszkvaszanát próbáltam…

– Egy mit?

– Egy skorpió kézállás, hetek óta dolgozom rajta, és majdnem sikerült, amíg te be nem jöttél, mint derült égből a villámcsapás, és halálra nem ijesztettél.

Draco egyre hülyébbnek érezte magát. Összehúzta a köpenyét, hogy eltakarja a pizsamáját. A mezítelen lábával nem sokat tudott kezdeni.

– Mi értelme van a jógának, kérlek?

– A hajlékonyság. Erő. Egyensúly. A nyugalom megtalálása.

Draco cinikusan nézett Grangerre az utolsó résznél.

– Megtaláltad?

– Nem – mondta Granger. Látható ingerültséggel állt fel. – Légy szíves, kalibráld újra a gyűrűdet, hogy csak igazi krízishelyzetben jelenj meg!

Felkapcsolta az lámpáit fényeit. Az arca kipirult. A nyakán végigfolyt az izzadsága cseppje. A mellkasa még mindig dobogott a megerőltetéstől. Draco érezte a só, a női izzadság és a gyertya égett kanócának illatát.

Az idióta agya fogta ezt a képet, és azonnal több új, korábban soha nem létező idegpályát hozott létre, összekapcsolva a Grangerről alkotott képet a szexi fogalmával.

Ez rendkívül kellemetlen fejlemény volt, és Draco azon gondolkodott, hogy nem kellene-e ott helyben lobotómiát végeznie magán.

Gondolatait egy komor nyávogás szakította félbe. Az ó-lábú macska tévedt oda. Grangerhez trappolt, majd, amikor észrevette Dracót, egy sziszegéssel kedveskedett neki.

Draco nem sziszegett vissza, de közel volt hozzá.

– Akkor én most elmegyek, jó? – közölte Draco.

– Tedd azt – mondta Granger. – Viszontlátásra!

Draco eltűnt kifelé menet.

***

Draco nem várt (illetve kívánt) mást, mint bosszús hallgatást Granger részéről, miután úgy rontott rá, mint egy megzavarodott őrült. Azonban meglepődött, amikor másnap üzenetet kapott tőle, és nem is csak egy üzenetet, hanem egy jóhiszemű bocsánatkérést.

Malfoynak:
Bocsánatot kérek a tegnapi viselkedésemért. Jobban kellett volna értékelnem, hogy ilyen gyorsan megérkeztél, amikor azt hitted, hogy valami baj van. Legközelebb figyelmeztetni foglak, ha megpróbálkozom egy taraksvaszanával. – Hermione


A bocsánatkérés nem tartozott Draco természetes lexikonjába. A neveltetése, mind otthon, mind az iskolában, nem ösztönözte erre a gyakorlatra. A bocsánatkérés a hiba beismerése volt, a bűntudat jele, a nyilvánvaló gyengeségé.

Volt azonban valami kellemes abban, ha valakitől bocsánatkérést kapott. Igazán felmelegítette a lelket. Nem volt biztos benne, melyik rész tetszett neki jobban, hogy Granger egy napig gondolkodik ezen, majd bocsánatot kér, vagy hogy Granger elismerte tévedését, vagy Granger értékeli őt.

Ahelyett, hogy kidobta volna a jegyzetét a jegyzetfüzetből, Draco elmentette azt az egyik hátsó oldalra. Meg kell majd kérdeznie Pottert, milyen ritkák a Granger-bocsánatkérések, és hogy be kellene-e kereteztetnie.

– Draco, drágám, figyelmetlen vagy.

Az anyja hangja, melyben a szemrehányás mellékzöngéje is volt, visszahívta a valóságba.

A valóság egy szerencsétlen hely volt, a tea a kúria legeldugottabb szalonjában, az anyjával, a barátnőjével, Madame Delphine Delacroix-val és Madame Delacroix lányával.

A mai debütáns Rosalie Delacroix volt. Beauxbatons-i végzettségű, tisztavérű, nyilvánvalóan gyönyörű boszorkány.

Draco eltette a jegyzetfüzetet.
– Pardonnez-moi, mesdames. Que disiez-vous?

– Vous avez un fecsegő jegyzetfüzet! – kiáltott fel Rosalie. – Azok még csak most kezdtek el megjelenni nálunk Franciaországba a Csatornán át. Nem tudunk betelni velük. Még az anyám is, aki annyira hagyománytisztelő, imádja az övét.

– Valóban – bólintott Madame Delacroix. – Én sem szerelemből, sem pénzért nem tudnám rávenni a férjemet, hogy válaszoljon egy bagolyra, de ezekkel sokkal könnyebb. Igazi újítás. Anglia büszke lehet ezekre. Weasley, ugye? Ezekre a Frères Belette-ekre?

Amikor a beszélgetés elsodródott tőle, Draco választ küldött Grangernek:
Tájékoztass a jövőbeni skorpió fekvőtámaszokról. Utóirat: A bocsánatkérés tőled lehet, hogy az új drogom lesz. – D

Draco felnézett, homályos mosollyal az arcán, miközben Rosalie egy közelgő gáláról fecsegett, amit az apja fog rendezni. Draco lemaradt az elejéről. Valószínűleg az árvák támogatására rendezték, vagy valami ilyesmi.

– Annyira örülnénk, ha ott látnánk titeket – mondta Rosalie, a kezét könyörgő csomóba szorítva. – Ez olyan jó ügy. Tudod, olyan sokat segítettek apának.

Az árvák segítettek Augustin Delacroix-nak? Draco nem törődött annyira vele, hogy pontosítást kérjen. A jegyzetfüzet zümmögött. Megnézte az asztal alatt, és egy üzenetet látott Grangertől:

Ugye tudod, hogy nagyon rossz dolgokat kellene tennem ahhoz, hogy bocsánatot kelljen kérnem.

Nagyon sok rossz dolgot teszel. Elég szép listát állítottam össze a tiltott tevékenységeidről – válaszolta Draco.

– … Qu'en pensez-vous, Draco? Ez megfelelne neked?

Draco felemelte a fejét. Madame Delacroix olyan kérdést tett fel neki, amit csak részben hallott, valamit a márciusi programjáról. Igennel válaszolt – természetesen igen, szívesen kitakarítaná a naptárát egy ilyen nemes cél érdekében. Az édesanyja sugárzott a könnyed elfogadására, amivel jelezte, hogy ő is örömmel jönne.

Granger azt felelte:
Bárcsak az illegális tértágító bűbáj lenne a legrosszabb bűnöm.

Nem – felelte Draco –, ismerem a romlottságod valódi mértékét.

A lány megelőzte férfit.
Látom, hogy a könyvtárlátogatás kísérteni fog.

Draco a teáscsészébe vigyorgott. Az anyja látta a mosolyt, és a jó hangulatát látva ezen felbátorodott és megkérdezte a hölgyeket, hogy megnéznék-e a kerteket. Rosalie visszautasította egy kis megfázásra hivatkozva. Madame Delacroix és Narcissa elindultak a kertekbe.

Draco kijózanodott, amikor kényszerű tête-à-tête-ben találta magát Rosalieval.

A csinos boszorkány bájosan beszélt mindenről, amiről úgy gondolta, hogy felkeltheti a figyelmét, kviddicsről, a munkájáról, az időjárásról. Draco csak fél füllel hallgatta, mert nem arról szólt, hogy a banyák a koponyáját akarják koktélos pohárnak használni, és ezért meglehetősen unalmas volt.

Azon kapta magát, hogy legszívesebben egy másik boszorkánnyal folytatná a beszélgetést, akinek a legújabb üzenete épp most zümmögött a zsebében.

A beszélgetés a közös barátokról, a közelgő vacsorákról és egyéb könnyelműségekről szólt. Rosalie lelkesen egyetértett minden egyes érvvel, amit Draco mondott, bármilyen ostoba is volt az, ahelyett, hogy ellenérveket sorakoztatna fel. Nevetett a legszelídebb viccein is, ahelyett, hogy valami csípőset vágott volna vissza. Minden szavába belekapaszkodott – kritikátlanul és mohón – ahelyett, hogy kihívást intézett volna hozzá. Túlságosan is bókolt neki.

Ez elég gyenge beszélgetést eredményezett.

Amikor Draco rájött, hogy öntudatlanul kit tett Rosalie ellentétévé, meglepődött. Mióta lett Granger az a mérce, amivel a női társaságot mérte?

A beszélgetés – már amilyen volt – húsz percig tartott. Végül Rosalie meggyőzte Dracót, hogy a gála további részleteinek elküldése ürügyén írjon egy oldalt a jegyzetfüzetébe. Draco szórakozottan vállat vont. (Ezt az óvatlan pillanatot később megbánta, mivel Rosalie jártas volt a jegyzetfüzet használatában, és ezután szüntelenül írt neki.)

A hölgyek visszatértek a körútjukról. Mosolyogtak, elköszöntek, és Draco megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Henriette, a házimanó, visszakísérte látogatóikat a szalonba.

Később aznap este Narcissa belépett Draco dolgozószobájába vizsgálódni.

– Rosalie kedves lány, nem igaz? Úgy tűnt, mintha jól kijönnétek egymással.

Olyan halk optimizmus volt a hangjában, hogy Draco elgondolkodott, nem lenne-e kegyesebb inkább hazudni. De ezzel reményeket ébresztene az anyjában, és később még kegyetlenebb lenne szétzúzni őket.

– Azt hiszem, elég jól kijöttünk egymással – mondta.

A boszorkány azonnal észrevette a lelkesedés hiányát.

– De?

– Eléggé tejfelesszájú lány.

Narcissa vékony kezét csalódottan szorította maga elé.

– Ó.

A sápadt, szomorú anyjával való veszekedés sosem szerepelt Draco teendőinek listáján. Igyekezett gyengéd lenni, miközben figyelmeztette anyját.

– Ezt a beszélgetést már korábban is lefolytattuk. Nincs szükségem rá, és nem is akarom, hogy egyenként válogasd nekem a boszorkányokat.

– Én csak segíteni akarok neked. – Narcissa vékony ujjai egymásba kulcsolódtak. – Azt akarom, hogy találj valakit, aki művelt és kedves, aki odaadó társad lesz, gyermeket szül neked, akik újra megtöltik nevetéssel ezt a nagy, üres házat. Rosalie mindez lenne. Bármelyik boszorkánytól, akit bemutattam neked, mindezek a dolgokat megkapnád. – Szünetet tartott, majd hozzátette: – Én csak azt akarom, hogy boldog légy, Draco.

– Boldog vagyok.

Narcissa újabb sóhajtott.

– A te korodban apád nős volt, tudod… és ilyen idősen, mint te most… akkor már négy vagy öt éves voltál…

– Én nem vagyok az apám.

Narcissa, látva, hogy itt már nem fog előrébb jutni, az ajtó felé siklott.

– Nem hiszem, hogy létezik – mondta a válla fölött, miközben távozott.

– Kicsoda?

– A tökéletes boszorkány, akire a jelek szerint vársz.

***
Granger körülbelül egy héttel később írt Dracónak, és közölte vele, hogy aznap csütörtökön egy muglikonferencián tart előadást.

Hol? – kérdezte.

Az oxfordi Magdalen College-ban – válaszolta Granger. Csütörtökön délután kettőtől ötig. Én fél háromkor következem. Kétlem, hogy meg fognak gyilkolni, de a részvételt a szakértő megítélésére bízom.

Igen, Granger, köszönöm az arcátlanságodat: a szakértői ítéletet fogom használni.
Közönség?

Mugli orvosok – mondta Granger.

Hányan? – kérdezte Draco.

Százötven.

Draco felhúzta a szemöldökét. Néha egészen elfelejtette, milyen kicsi a varázsvilág. Valószínűleg kevesebb mint száz teljes jogú gyógyító volt az egész Egyesült Királyságban. Talán három-négyszáz, ha a medimágusokat és más terepgyógyászokat is beleszámítjuk.

Majd benézek – mondta Draco.

Elegáns prof. kinézetet válaszd, kérlek! – kérte Granger. – Ne hozz zavarba!

Draco nem méltóztatott válaszolni neki.

Eljött a konferencia napja. Draco egy kis távolságra a Magdalen College-tól hoppanálással elment a Granger által megadott előadóterembe, a megadott időpontban, a megadott ruházatban, amit Granger kért.

Főnökösködő fajta volt.

A regisztrációs asztalnál álló önkéntest finoman meggyőzte regisztrált résztvevő, aztán egy névkitűzővel, és egy programmal beengedték. Felmérte az épületet, diszkréten kinyilatkoztató varázslatokat mondott, amikor a muglik nem figyeltek. Az előcsarnok, a ruhatár és a mosdó mentes volt mindenféle huncutságtól, akárcsak a hátsó helyiségek. Az a maroknyi ember, akikre titokban legilimenciát varázsolt, azok voltak, akiknek mondták magukat. Okos muglik, akik azért jöttek ide, hogy még okosabbak legyenek.

Draco talált egy árnyékos fülkét az előadóterem eleje közelében, ahonnan szemügyre vehette a helyet. Körülbelül húsz méterre volt a színpadtól, ahonnan láthatta, hogy Granger egy hosszú asztalnál ül, három szakértő társával együtt. Egymás között beszélgettek, miközben a tömeg a nézőtérre özönlött.

Kockázatértékelési szempontból Granger nem is lehetett volna jobban kitéve a veszélynek, hiszen a szó szoros értelmében reflektorfényben ült. Draco az első sorban ülők gondolatai között kutakodott, de nem talált mást, csak a kezdeti buzgalmat és a színpadon álló orvosok felé irányuló nagyfokú csodálatot. Aztán a nézőtér szélén, a lépcsőn tétlenkedők elméjét is átnézte, és csak önkénteseket, beosonó diákokat és egy nagy fülfedőt viselő, szakállas úriembert talált, akinek úgy tűnt, az a fő feladata, hogy villogó dobozokat kezeljen, amelyekből drótok jöttek ki. Egyetlen boszorkány vagy varázsló sem volt jelen, amennyire meg tudta állapítani.

Meggyőződve arról, hogy nincs közvetlen fenyegetés, Draco elővigyázatosságból védőburkolatot vetett a színpad elejére, és elhelyezkedett az alkóvjában. Ahogy a konferencia elkezdődött, felcsapta a programfüzetet, ami arról tájékoztatta, hogy a mai panelbeszélgetésen az immunsejt technológia és az immunterápia nemzetközi vezetői vesznek részt.

Ez persze nagyon keveset mondott Draco számára. A rák kifejezetten mugli betegség volt. A varázsló népet ritkán sújtotta, és ha mégis, akkor gyorsan meggyógyult. Úgy tűnt azonban, hogy ez nem így van a mugliknál, akik számára ez egy súlyos, és bizonyos formáiban szinte gyógyíthatatlan betegség volt.

Itt lépett be Granger és az ő agytröszt társai. Mai előadásaikban olyan izgalmas kérdések szerepeltek, mint az FL és a CLL: Egy új gondozási paradigma és a Hodgkin-limfóma: Toxicitás mérséklése a gyógyulás megőrzése mellett.

Draco úgy döntött, hogy teljesen biztonságos lenne Grangert a CLL-jeire hagyni. Az egyetlen fenyegetés ebben a szobában a homályos betűszó által okozott halál volt. Éppen távozni készült – inkább egy kis szunyókálásra vágyott –, amikor a közvetítő bejelentette, hogy Dr. Granger előadása következik.

Draco végignézte, ahogy a nő átsétál a színpadon, és úgy döntött, marad.

Egy alacsony alak volt a színpadon, messze a legalacsonyabb a pódiumon az előadók között. A közönségre mosolygott, ahogy a pódiumon lévő mugli hangerősítő berendezéshez közeledett. Mozdulatai magabiztosak és kiegyensúlyozottak voltak. Nem volt nála jegyzet, de a mögötte lévő nagy képernyőkre diagramok és bullet pontok vetültek.

Néhány nyitóbeszédet mondott, amelyek között volt egy vicc is, ami teljesen elsiklott Draco feje felett, de a nézőtér megtelt nevetéssel. Az előadása a CAR T-sejtes terápiáknak nevezett valaminek a B-sejtes rosszindulatú daganatokban elérő eredményeire összpontosított. Mindenkivel szemkontaktust teremtett, végig válaszolt a kérdésekre, kihívást kapott, ellenkérdést intézett a kihívókhoz, és egy pillanatig sem hagyta el az álláspontját.

Magabiztos, okos, és ebben a teremben fontos volt.

Granger az ő elemében meglehetősen lenyűgöző.

Miután befejezte előadását, Granger visszatért az asztalhoz, és pódiumtársai megvitatták az előadását. Egy ponton Draco már abban sem volt biztos, hogy Granger és beszélgetőpartnerei egyáltalán beszélnek-e angolul, amikor keresztkérdéseket tettek fel egymásnak az EBV- és TNK-sejtes limfómákról és azok diagnosztikai kihívásairól, valamint a folyékony biopsziás kutatások felépítéséről. Granger a MALT1 lebomlásáról mondott egy szóviccet, ami, úgy tűnik, felháborítóan vicces volt.

Draco azzal szórakoztatta magát, hogy legilimenciát végzett a pódium résztvevőin. Egyikük sem gondolta, hogy Granger kibírhatatlan és nagyképű. Csak tiszteletet, csodálatot és egy meglepő fellángolást tapasztalt a balján ülő férfi orvos részéről.

Draco megtudta, hogy létezik valami, amit kvantitatív radionikai analitikának hívnak. Hosszasan tárgyalták az előrejelző értéküket. Ezek a mugli orvosok teljesen mások voltak, zseniálisan dolgozták fel a lehetetlent, egész életüket ennek szentelték. Hogy is gondolhatta valaha is, hogy a muglik alantasak és tudatlanok? Draco megrázta a fejét.

Granger biztosan észrevette fehérszőke hajának mozgását az árnyékban. Amikor meglátta, hogy Draco az, egy röviden elismerően elmosolyodott – bizarr érzés volt ez –, és folytatta az aktuális értekezését, a keze széles íveket alkotott, miközben magyarázott valamit.

Hosszasan vonta le a következtetéseket, záróbeszédek hangzottak el, és a konferencia nagy tapsviharral ért véget. A résztvevők körbe-körbe kavarogtak, a tömeg középpontjában Granger és a panel állt.

Draco, aki meglehetősen pépesnek érezte magát az agyában a sok új szótól és a legilimenciától, amit előadott (talán az Őrzőnek mégsem lesz szüksége olyan vastag szívószálra), úgy döntött, hogy itt már nincs rá szükség.

A kijárat felé vette az irányt, de Granger elkapta, amint elhaladt a színpad mellett.

Szokás szerint mellőzték a csevegést. Ehelyett azon kapta magát, a hogy mugli álruháját értékelte, tekintetét egy felhúzott szemöldökkel hangsúlyozva.

– Elfogadható – hangzott az öltözékére vonatkozó megállapítás.

– Miért ráncolod szemöldököd? – kérdezte Draco.

Granger a névtáblára mutatott, amelyet a konfundánlt önkéntes ragasztott Draco hajtókájára.

– Üdvözlöm, Takahashi professzor úr!

– Áh – mondta Draco. – Igen, én vagyok az.

– És milyen Tokió az évnek ebben az időszakában?

– Nagyon szép – válaszolt Draco.

– Takahashi professzor Kiotóból származik – tájékoztatta Granger. A karját keresztbe fonta, de a szemében szórakozottság volt. – Meglehetősen tökös, hogy Japán egyik legelismertebb klinikai onkológusának adod ki magad.

– Semmilyen se lennék, ha nem lennék tökös – mondta Draco, és megigazította a haját. – Tudtad, hogy a jó Dr. Driessen rajong érted?

Most Granger második szemöldöke csatlakozott az elsőhöz a hajvonalánál.

– Micsoda?

– Elhív téged ma este egy italra.

– Nem.

– Igen. És a szoknyád is tetszett neki – kontrázott rá Draco, és a szóban forgó, magas derekú, szoros szabású ruhadarabra mutatott. (Egyébként neki is nagyon tetszett a mugli divat és annak a popsira helyezett hangsúlya, ez kezdett a szívéhez nőni.)

– Ugh… úgy értem, nagyon kedves, de… várj… honnan tudod ezt? – Granger keze a szájához emelkedett. – Te nem végeztél legilimenciát ártatlan muglikon, ugye?

– A kockázatfelmérési protokollom része.

– Ez megengedett? Kicsit sérti a magánéletet, nem?

– Az auroroknak vannak kiváltságaik – közölte Draco. – Mindenesetre Shacklebolt szabad kezet adott nekem, hogy bármilyen szükséges eszközt bevethessek a biztonságod érdekében. Kivéve a gyilkosságot, ahhoz engedélyt kell kérnem. Van egy űrlap meg minden.

Granger kilencven százalékig biztosnak tűnt abban, hogy a férfi viccel, de ennek ellenére úgy nézett rá, mintha ő lenne a legelvetemültebb, legaljasabb auror, akit a minisztérium valaha is produkált, és csak a szerencséje volt, amiért őt rábízták.

Dr. Driessen bejött hozzá, és Granger nyilvánvaló megdöbbenésére megkérdezte, hogy aznap este meghívja-e egy italra. Draco értékelte a bátorságot, ha nem is a finomkodást a közeledésben.

Néhány dolog nagyon gyorsan történt. Granger Draco mellé lépett, a keze a férfi mellkasára talált egy szeretetteljes gesztusban, ami kényelmesen eltakarta a nevetséges névtábláját, és bejelentette, hogy sajnos aznap este már foglalt, de talán majd máskor?

Dr. Driessen felnézett Dracóra, a hajára (tökéletes), az állkapocsvonalára (szintén tökéletes), a szemére (tökéletes, és jeges, és tökéletes), és úgy döntött, hogy Draco teljesen felülmúlja.

Okos ember.

– Persze – mondta, hátrálva és zavartnak tűnődve. – Nagyon sajnálom, nem vettem észre. Hová mentek ti ketten?

– Ööö… – kezdte Granger.

– A Turf Tavernába – szolgáltatta a választ Draco.

– Klasszikus! – mondta Dr. Driessen. Aztán a szemöldökét Dracóra vonogatva azt mondta: – Pont szemben a Bodleianral. Hermionét szoros pórázon kell tartanod.

– Ó, igen – válaszolta Draco, és átkarolta Granger derekát. – Mindig így teszek.

Érezte, hogy Granger keze megrándul a mellkasán.

– Nos… örülök, hogy látlak, mint mindig, Hermione – mondta Dr. Driessen.

– Viszlát, Johann! – köszönt el Granger meglehetősen merev mosollyal.

Granger megfeszült, ahogy a férfi elsétált… úgy érezte a teste összeszorul, és készen állt arra, hogy elrugaszkodjon Dracótól.

– Ne húzódj el, mintha megégettek volna! – mormolta Draco. – Figyelj! Viselkedj természetesen!

Granger megköszörülte a torkát, és hagyta, hogy a keze lecsússzon Draco mellkasán, magával húzva a névtáblát. Lassan ellépett tőle, és megpróbált természetesnek tűnni. (Nem sikerült.)

Draco maga is ingadozott a lány kellemetlenkedésén való szórakozás és a riadalom között, hogy milyen jól esett neki a csípője íve, és milyen jó illata volt (megint).

Granger lehámozta a japán professzor nevét a tenyeréről. Zavartnak tűnt, ami szépen tükrözte Draco érzéseit.

– Bocsánat – szabadkozott a lány. – Valamit ki kellett találnom, és te pont… ott voltál.

– Bármikor használhatsz engem kelléknek – mondta Draco, a tömeget fürkészve ahelyett, hogy a lányra nézett volna.

Grangert más kollégák szólították le, akik hallották, hogy a lány a Turfba megy, és ők is mentek, tehát ma este találkoznak vele, és az első G&T-t ők állják, stb… Granger halványan elmosolyodott, és leintette őket.

– Lehet, hogy ez hiba volt – hangzott a komor következtetése. – Elmehetsz. Majd kitalálok valami kifogást.

Ez remek javaslat volt, kivéve egy apró problémát: Draco nyolc másodpercig tartó aprólékos mérlegelés után úgy döntött, inkább menni akar.

– De én egy G&T-t akarok – mondta Draco.

Granger még mindig magában motyogott, és nem figyelt.

– Majd azt mondom nekik, hogy rosszul érezted magad, vagy valami ilyesmi.

– Beteg? Én vagyok az egészség mintaképe.

– Majd azt mondom, hogy valami furcsát ettél.

– Szerintem nem. Több száz mugli orvos van itt, ha azt mondom, beteg vagyok, mind rám szállnak, és megpróbálnak meggyógyítani. Nem akarom, hogy bárki is sztetoszkópot dugjon a seggembe.

– Senki sem dugja fel senkinek a seggébe a sztetoszkópot – sóhajtott fel Granger hangosan elkeseredve.

A konferencia két résztvevője, akik éppen arra jártak, megdöbbent pillantást vetettek Grangerre.

A boszorkány döbbenten nézte őket.

– Hoppá – mondta Draco.

Granger állkapcsa összeszorult.

– Te vagy határozottan a legrosszabb.

Megfordult, és fürgén elsétált.

Draco azon kapta magát, hogy vigyorog.

És ha már a fenéknél tartunk, Draco egyáltalán nem nézte meg a boszorkányét, és egyáltalán nem találta kellemesnek a látványt, és szándékosan nem lassított le, hogy őt nézze.

Különben is, mindenféle kapcsolat nélkül Granger fenekéhez, Draco arra a következtetésre jutott, hogy a talárokat túlértékelik.

A Turf Tavern ostobán forgalmas hely volt, különösen akkor, amikor a konferencia több száz szomjas résztvevőt kezdett kiöklendezni Oxford utcáira. Draco talált egy asztalt, míg Granger italokat szerzett maguknak (G&T-ket mindenkinek), és egy padon találták magukat összezsúfolva a világ tucatnyi legjobb immunológusa és onkológusa között, akik egyre jobban berúgtak.

Dracót megkérdezték, hogy mivel foglalkozik. Granger eléggé aggodalmasnak tűnt, amikor a kérdés elhangzott (nem volt benne hit?), de Draco készenlétben tartott egy jól begyakorolt fedősztorit. Tonks ragaszkodott hozzá, hogy minden auror dolgozzon ki néhány mugli életrajzot, és néhány tartalék varázslóét, aztán rendszeresen kikérdezte őket a fedősztorikról, hogy éberen tartsa őket.

Draco megosztotta a kedvencét. Ezen az estén ő volt a pilóta. Kevés mugli tudott sokat a repülés technikai részleteiről, így, hacsak nem találkozott egy igazi pilótával, ami nem valószínű, részeg orvosokkal körülvéve, biztonságban volt. És persze őszinte szenvedélye volt varázslóként a repülés, ami némi valóságtartalmat kölcsönzött a repülőgépes hőstetteiről szóló történeteinek.

– Tudjátok, a repülés nem is olyan nehéz – mondta az asztaltársaságnak. – Tartsd a kék oldalt felfelé.

Nevetés. A mellette ülő orvos jelezte, hogy az ilyen egyszerű elvek az orvoslásban is érvényesek: tartsd bent a beleket. Újabb nevetés.

Draco elkapta Granger csodálkozó pillantását, a kellemes meglepetés és a „ki a faszom vagy te” keveréke. Megrántotta a szemöldökét a lány felé. A boszorkány értetlenül félrenézett.

Amikor megkérdezték, mikor érkezett Oxfordba, Draco azt mondta:

– Ma reggel.

Amikor megkérdezték, mit keres Oxfordban, azt felelte:

– Doktor Grangert.

Granger fuldoklott az italától. Újabb nevetés. Amikor Draco legközelebb lopva ránézett, Granger úgy nézett ki, mintha egy magányos sikátorba akarta volna csalogatni, és ott a sötétben megfojtani.

Ki gondolta volna, hogy az évszázad balekjának ugratása ilyen kárörvendő tevékenység lehet.

Valaki más is csatlakozott az asztalukhoz, akit harsány üdvözlő kiáltások közepette üdvözölték az igazi Takahashi professzor. Granger közelebb csoszogott Dracóhoz a padon, hogy helyet csináljon.

Draco lehajolt hozzá, és odasúgta:

– Kérdezd meg, hogy volt-e valami gondja a belépésnél.

Granger belerúgott.

Udvariasan beszélt a professzorral. Draco hallotta a Kiotóról szóló beszélgetésük részleteit, de a figyelme folyton arra az érzésre terelődött, ahogy Granger válla a karjához nyomódik, és ahogy a lány lába az asztal alatt az övéhez ér.

Egy pincér érkezett, aki újabb ételeket és italokat hozott. Valaki egy hatalmas tál sajtos pirítóst rendelt, olajos, sós, és hagymás chutneyval tálalták. Narcissa Malfoy szívrohamot kapott volna, ha csak ránéz a zsíros, háromféle sajttól csöpögő izékre.

Granger kétértelműen nyújtotta át Dracónak a tálcát, mintha arra számított volna, hogy a férfi felhúzza az orrát a mugli kocsmai ételek láttán.

Draco elvett egyet. Ez volt a legjobb szemét, amit valaha evett.

Valaki valahol, valahol egy háromszög alakú hangszeren csengetett, és felszólította azokat, akik részt akarnak venni a ma esti kocsmai vetélkedőn, alkossanak csapatokat.

Az asztalnál ülő orvosok közül néhányan ezt jelzésnek vették, hogy távozzanak. Mások szórakozottnak tűntek az időzítésen, és lelkesen csatlakoztak.

– Imádom a kocsmai vetélkedőket – mondta az ősz hajú nő Draco jobbján. – A fél móka az, amikor megtudod, hogy egy kolosszális idióta vagy.

– Fogadjunk, hogy elver minket néhány St. John-i elsős – vette át a szót a vele szemben ülő orvos.

– Badarság – vágott közbe egy harmadik. – Hermionéval itt ez gyerekjáték lesz. Te maradsz, ugye, Hermione?

Granger Dracóra pillantott.

– Mit gondolsz? Ha elfáradtál, visszamehetsz… vissza a szállodánkba.

Draco értékelte a kísérletet, hogy menekülési lehetőséget kínál neki, de nem fogadta el. Eléggé kitűnő hangulatban volt, ki akarta próbálni ezt a kocsmai kvíz dolgot, és ott volt mellette egy nő melegsége, az egész elég kellemes volt.

– Baromság… persze, hogy maradok.

– Briliáns! – kiáltások hallatszottak, aztán általános kavarodás támadt, miközben mindenki papírt és tollat keresett.

Draco egyáltalán nem tudott mit kezdeni az első maréknyi kérdéssel, amelyek a mugli politikára és a sportra koncentráltak. Azt azonban tudta, hány billentyűje van egy bébi zongorának (88), melyik évben alapították a Cessnát (1927), melyik ország nemzeti himnuszának 158 versszaka van (Görögország, mind a 158-at elénekelték a legutóbbi kviddics-világbajnokságon).

Volt néhány biológia és természettudományos kérdés, amelyeket a doktorok felesleges részletességgel döngöltek a földbe. Draco megtudta, hogy a picolaxot valami vastagbéltükrözés előkészítésére használják, az egyik orvos komoran bólintott, és azt mondta:

– Az ezer vízesés éjszakája. – Draco pedig túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy pontosítást kérjen. Aztán a házigazdával a szubkután fogalmának meghatározásán civakodtak, és egészen megfélemlítették szegény férfit, amíg az meg nem adta nekik a pontot.

A történelem és a művészet kérdései az egész csapatot oldalba döngölték volna, de Granger kihúzta őket. Aztán – általános nyögés közepette – matematika feladatok következtek, és a mellettük álló fiatalokból álló csapat végigszáguldott a feladatsoron, és a doktorok izzadva maradtak a porban.

– Mérnökök – mondta az egyik orvos. – Soha nem volt esélyünk.

Granger, aki még mindig elakadt egy problémán, bosszúsan nézett.

Aztán földrajz, majd zene, aztán zoológia, amit Granger szilárdan tudott kezelni a kollégái időnkénti segítségével. Draco meg sem próbált segíteni, már a negyedik italánál tartott, és kitalálni mit jelent a monotrópia, túlságosan mély filozófia volt ahhoz, hogy jelenleg foglalkozzon vele.

Végül a csapatuk győzött az nagyrészt Grangernek köszönhetően.

– Hermionét bejegyeztetjük az Angol Örökségnél, mint nemzeti kincset – mondta az egyik orvos, és megveregette Granger vállát.

Granger elmosolyodott, de tekintete gyorsan visszatért a szalvétára firkált matematikai feladatra, amely megoldott.

A győztes csapat valamilyen pénzértékkel bíró utalványt kapott. Az orvosok átadták a sajátjukat a második helyezett fiatal mérnököknek, mondván, hogy nem volna tisztességes küzdelem, hiszen az ő összes egyetemi éveik száma több volt, mint szegény mérnökök életben töltött évei együttvéve.

Az este véget ért. A hely egyre csendesebb lett, ahogy a tömeg nagy része távozott a kvíz után, kivéve Dracót, aki inkább élvezte az italokat és Grangert, aki még mindig a matekos feladaton dolgozott.

Végül odabökött az egyik fiatalnak a szomszéd asztalnál, és magyarázatot kért.

– Ez a Borel-paradoxon – mondta a fiú.

– Ó! – szólalt meg Granger. – Nyilvánvalóan…

A rejtély megoldódott, és a lány a szalvétájára firkálta a megoldást. Aztán végleg eldobta a tollat, és felállt.

– Menjünk – mondta.

Draco óvatosan felállt, várva, hogy az italok mennyire fogják utolérni. Ahhoz képest nem volt túl rossz. A sajttorta meglehetősen jó nedvszívónak bizonyult.

– Kellemes estét nektek – szólt a pultos egy kacsintással Grangerre.

Granger egy meglehetősen beteges mosolyt villantott neki, és szinte futott az ajtó felé.

Odakint egyikük sem a szokásos, piától mentes magabiztossággal sétált, bár Grangernek határozottan jobban ment, mint Dracónak. Egyszer csak magához rántotta a varázslót, amikor éppen egy lámpaoszlopnak akart ütközni.

– Neked kellene vigyáznod rám – szólalt meg. – Nem pedig fordítva.

– Az az oszlop a rohadt semmiből bukkant elő – mondta Draco Granger hajába.

A lány ellépett tőle, amíg határozottan karnyújtásnyira nem volt tőle.

– Hogy jutsz haza? És ne mondd, hogy hoppanálsz. Elkábítalak, ha megpróbálod.

Draco egészen biztos volt benne, még ilyem állapotában is gyorsabb lenne, mint a lány, de azért mégis.

– Hop-porral, azt hiszem.

– Van egy összekapcsolt tűzhely a szállodámban. Erre.

Draco követte a lányt Oxford mesebeli utcáin keresztül. A pia leülepedett, és a filozófia kezdett áramlani. Nagylelkűnek és a világgal együtt érzőnek érezte magát.

– Azok a mai muglik… mind elég okosak voltak.

– Igen – felelte Granger.

– Meglehetősen okosak. Az összes… az ábrákkal, meg a matekkal, meg a szerkezetekkel, meg a dolgokkal – folytatta Draco. Fontosnak érezte, hogy ezt tudja.

A lány oldalpillantást vetett rá a sötétben.

– Köszönöm. És kérlek, hagyd abba, ijesztő vagy, amikor kedves vagy.

– Én vagyok ijesztő?

– Változz vissza, és gúnyolódj a hajammal!

– Rendben. Ez borzalmas. Le kéne borotválnod.

– Jobb – mondta Granger.

– De igazából ne tedd! – szabadkozott Draco.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– Itt is vagyunk – közölte Granger. Belökte egy kis varázslófogadó ajtaját. A recepciós pult üres volt, és a tűz a kandallóban alacsony lánggal égett.

Granger meglengette a pálcáját a parázs felé, és az úgy lángolt fel, mintha egy teljes Incendiót varázsolt volna.

– Ügyesen bánsz a tűzzel is, a tértágító bűbájok mellett? – kérdezte Draco a bemutató láttán.

– Egy kicsit – felelte Granger nem túl meggyőző álszerénységgel.

– Hallottam, hogy első évben felgyújtottad Pitont – mondta Draco –, de nem hittem el.

– Jó… ez teljes baromság – válaszolta Granger, kerülve a férfi tekintetét.

– Rosszul hazudsz.

– Tűnj el! – kérte Granger, kitérve a megjegyzés elől, és a kandalló felé intett. – Elfáradtam, és szükségem van az ágyamra.

– De én akarom a történetet arról, hogy felgyújtottad Pitont – erősködött Draco.

– Menj haza, Malfoy!

Látva, hogy nem jut semmire, Draco hop-port dobott a kandallóba.

– Te határozottan nem vagy vicces. Malfoy kúria.

A lángok zöldesen izzottak. Utolsó pillantása, ahogy visszanézett, Grangert látta, keresztbe tett karokkal, oldalra billentett csípővel. Sötét szemei úgy figyelték a férfit, mintha egy friss matematikai tétel lenne, amit meg kell fejteni.

Egyfelől hízelgett a férfi egójának, hogy a Nagy Agyat lenyűgözte. Másrészt, tekintve a lány hajlamát a dolgok megoldására, ez inkább megrémítette. Nem akarta, hogy megfejtsék.

– Jó éjszakát, Malfoy!

Draco belépett a tűzbe.

hozzászólások: 0