7. fejezet
Ostara; Granger ellentmondásossága

Draco következő, Granger házában tett őrző-védő látogatását beárnyékolta egy – utólag visszagondolva – apró hiba. Ahogy teltek a hetek, és nem jutott előbbre a lány kutatási projektjének természetét illetően, a gondolatai és érdeklődése a boszorkány dolgozószobájában található egy bizonyos tárgyára terelődtek: a talapzaton álló, szakadt grimoárra. Az, amelyik miatt Hermione azzal fenyegetőzött, hogy sírni fog.

Így aztán egy március eleji reggelen, amikor Draco éppen a Granger házában tett örökös látogatására készült, küldött neki egy üzenetet, amelyben kifejtette, hogy bemegy a házába, ha nem baj, mert nem tett védőbűbájt külön-külön az ablakokra, és ez zavarta őt.

Granger egy száraz, ha ezt tényleg szükségesnek találja, akkor beleegyezik választ küldött.

Igen, pontosan úgy érezte.

Draco úgy időzítette a látogatását, hogy az egybeessen Granger egyik órájával a Trinityben, így ne zavarta, miközben szaglászott. Amikor megérkezett, a macskája talán megérezve, hogy valami aljas dolog készülődik, elfoglalt egy hatalmi pozíciót a tetőn, és bámulta őt, miközben Draco újra varázsolta a külső védelmet.

– Csak a munkámat végzem, macska – mondta Draco, nagyot mutatva neki.

A macska cinikusan nézett rá.

A varázsló bement a házikóba, és készségesen védte le az első emeleti ablakokat, majd felment az emeletre, hogy a többin is elvégezze ugyanezt. Granger hálószobájával kezdte, minimális nézelődéssel, mert a macska az ajtóban állt, és őt figyelte. Aztán a jógaszoba következett. Majd végül a dolgozószobához ért.

A grimoár még mindig a talapzatán állt, középen nyitva, még mindig a sztázisbűbájok zöld fénye vette körül. Draco a macska figyelő tekintete alatt az ablaknál őrködött, és a kötet felé sodródott.

A macska tekintete egyre áthatóbb lett.

Draco a látható lapokra pillantott. A sztázisbűbájon keresztül a szavak elmosódtak, és úgy látszott, mintha táncolnának. Az írás nehézkes és kusza volt. Nem angol nyelvű, sőt, egyes részek franciának tűntek, angol-normann, talán? Ebben az esetben ez egy régi könyv volt, legalább öt évszázaddal ezelőtti.

Azokból a részekből, amiket megértett, egy táj bonyolult leírását látta: egy zöld dombon táncoló angol kékcsengők és csillogó gyűszűvirágfűz alatt Fali fátyolkájának bársonyosan puha levelei.

Ez volt minden, amit Draco ki tudott venni, a többi túlságosan sérült volt. Eszébe jutott Granger szeszélyes pillanata a Mendip Way-nél, valami olyasmi, hogy a növényvilág leírásai nyomokat adott neki a titokzatos küldetéséhez. Az itt említett növények közül azonban egyik sem szerepelt a listáján. Ez bizonyára egy másik helyszín lehetett.

Nagyon szerette volna látni a könyv borítóját.

A macskára pillantott. A macska csak a fejét rázta.

– Csak egy gyors pillantást – mondta Draco a macskának. – Tudod, talán tudok neki segíteni.

A macska rosszallóan suhintott a farkával.

Draco mégis megtette. A pálcáját karnak használva, hogy egyáltalán ne érjen a könyvhöz, felemelte a borítót annyira, hogy belekukkanthasson az elejére.

Kinyilatkoztatások volt a címe.

A macska haragosan nyávogott.

Draco visszaengedte a borítót a helyére, és meglehetősen gyorsan elhagyta a házikót.

***

Draco nem tudta, hogyan, de Granger sejtett valamit. Először a jegyzetfüzeten indult el egy sor üzenettel, amelyek arról faggatták, hogy hozzáért-e a könyvhöz. Draco tagadott, még többet tagadott, majd elkábította a jegyzetfüzetet, hogy az abbahagyja a zümmögést.

Aztán Granger valahogy megszerezte Boethiust, és Draco saját baglyát használta arra, hogy egyre hevesebb kérdéseket küldjön neki. Draco ezért elküldte Boethiust egy levéllel egy olaszországi barátjához, ami legalább egy hétig távol tartotta a madarat Grangertől.

Aztán egy rivalló landolt az ölében a Tonksszal folytatott eligazítás közepén. Ami egészen addig jutott, hogy:

– MALFOY, TÉNYLEG... – mielőtt Draco elhamvasztotta.

Tonks szemöldöke felszaladt.

– Ez Hermione volt?

– Igen – válaszolt Draco.

– Ezt megmagyarázd meg! – követelte Tonks. A mögötte lévő malíciamutató üveg felé mutatott. Az egyik árnyék alakja meglehetősen ismerősnek tűnt: egy karcsú nő, halom fürtökkel a fején, csípőre tett kézzel, sziluettként kirajzolódott a szürkeségben.

– Gondolom, a közelséged miatt erőszakos gondolatai támadtak velem kapcsolatban – szólalt meg Tonks. – Mit csináltál?

– Semmit – mondta Draco, ami lényegében igaz volt.

Tonks sokáig bámult rá, ujjai az íróasztalon kopogtak.

– Feltételezem, bármit is tettél, azt a szakmai minőségedben, aurorként tetted, hogy biztosítsd a további védelmét.

– Mindig is ez volt az elsődleges célom – jegyezte meg Draco.

Tonks még egy hosszú pillantást vetett rá, aztán visszatért a sötétmágiás műtárgycsempészekről szóló jelentéséhez.

– Légy óvatos, Malfoy!

Így útjára engedte, Draco visszatért a fülkéjébe.

Alig ült le, amikor a semmiből egy ezüst vidra vetette rá magát. Kotnyeles szemétládának és rohadt hazugnak nevezte, és azt tanácsolta neki, hogy ugorjon le egy hídról.

Draco visszaküldte a saját patrónusát azzal a kéréssel, hogy Granger legyen szíves, tartsa meg magának a hangoskodó vidrákat, mert ő dolgozik.

Egy rövid időre ennyiben maradt az ügy.

Draco szemmel tartotta Granger napirendjét, hogy kiszúrja a szüneteket a naptárában, amelyek alatt a lány esetleg úgy döntene, személyesen keresi meg őt. Nem tette, valószínűleg azért, mert életeket mentett, vagy más hasonló bolondságok miatt.

Ekkor vette észre, hogy egy másik csillaggal jelölt szabadsága is hamarosan eljön, méghozzá azon a hétvégén.

Szóval… Ostara közeleg, jegyezte meg lazán aznap este.

A lány válasza azonnali volt, bár nem a témához illő. Ahhoz a könyvhöz NEM volt szabad hozzányúlnod.

Hová mész Ostarakor? – kérdezte Draco.

NEM vagy meghívva – közölte Granger.

Nem kell meghívó – folytatta Draco.

Nincs szükségem kíváncsiskodó idióták felügyeletére – jött a válasz Grangertől.

Hamarosan találkozunk – ígérte Draco.

A lány nem válaszolt.

Kicsit duzzogott néha, ilyen volt Granger.

***

A nem meghívott kíváncsiskodó idióta szombaton kellemesen pihent, mielőtt felkészült volna a hoppanálásra Grangerhez.

Őszintén szólva, Granger a kútőrökkel történt kalamajkája után elvesztette minden kiváltságát, hogy eldöntse, amikor mikor van szüksége aurori felügyeletre vagy mikor nem. Draco nem bízott abban, hogy Granger nem fogja magát egy vámpírokkal teli barlangba vetni, hogy megszerezzen valami újabb, bizonytalan eredetű flaskát.

Ezeket az erényes okokat félretéve, Granger hétvégi kalandozásainak időzítése továbbra is Draco céljait szolgálta. Ma Granger mókázása, bármi is volt az, egybeesett az anyja egyik ebédjével. Draco örült az ürügynek, így távol lehetett, még akkor is, ha Narcissa megígérte, nincsenek hátsó szándékai, és minden fiatal, alkalmas boszorkány jelenléte véletlenszerű lesz.

Draco elrepült a Mitre-be, a szokásos cambridge-i kocsmába, onnan pedig Granger gyűrűjéhez hoppanált, ami a konyhájába vitte.

És lám, ott volt a gyűrű, de Granger nem.

– Te most csak viccelsz, bazmeg – káromkodott Draco a konyhaasztalon álló gyűrűre nézve.

Csak a macska válaszolt… egy szánalmas nyávogással utalt a gazdasszonya távollétére.

– A te boszorkányod egy púp a hátamon, ugye tudod?

A macska szomorú narancssárga cipóvá gömbölyödött Draco lábai előtt.

Draco mormogva zsebre vágta Granger gyűrűjét. Aztán elővette a pálcáját, és bevetette a nyomkövető bűbájt. Még jó, hogy készített vészterveket.

Előtte egy térkép izzott, és azon a térképen fényesebbnél fényesebb pontok voltak.

Granger régi edzőcipői, úgy tűnt a Trinity College laboratóriumában maradtak. A teásbögréje valahol ebben a házikóban volt. A maroknyi hajtűje, amit Draco megbűvölt, meglehetősen szétszóródott, néhány a laboratóriumban, néhány a Szent Mungóban.

Egyetlen hajtű jelenleg Uffingtonban téblábolt, ismeretlen okokból.

Olyan okok miatt, amelyeket Draco nagyon is szeretett volna megtudni.

Draco a hajtűhöz hoppanált.

– Meglepetés – mondta, ahogy Granger előtt materializálódott.

A lány egy méternyit ugrott a hátra, ami várható volt, majd káromkodott, ami még kielégítőbb volt.

Draco körülnézett, és egy zöld, szélfútta domb tetején találta magát. Furcsa képződmény állt ott: magas, de a tetején lapos. A gyep a lába alatt dús, zöld és finoman ruganyos volt, kivéve ott, ahol nagy, meszes fehér foltok szakították meg. Körülötte dús legelők, kanyargó sövények és kóborló birkaösvények szép kilátása hullámzott.

Draco most magára Granger felé fordította a figyelmét, aki teljesen felöltözött mugli sétafelszerelésébe. A haja magas lófarokban volt, ami a szokásos tudományos kontyához képest sportos jelleget kölcsönzött neki. Az orrát rózsaszínűre festette a márciusi szél.

A homlokát persze a ráncolódott.

– Hogy a fenébe kerültél ide? – kérdezte Granger.

– Hol vagyunk? – kérdezte Draco.

– Hogy találtál rám?

– Mi van az anorákodban? – tett fel egy másik kérdést Draco, mert gyanúsan puffadtnak tűnt.

Granger kicsit szorosabbra húzta az anorákot. A ragyogó szemei hirtelen eltompultak az okklumencia fátylától.

– Semmi. Tessék, válaszoltam az egyik kérdésedre, most te válaszolj az enyémre.

– Azért ez hazugság volt.

– Hát, ennyit kapsz tőlem – jelentette ki Granger. Elindult lefelé a dombon, és távolodott el Dracótól. – Nem akarok veled beszélni.

– Nem akarsz? Mert felrobbantottad a jegyzetfüzetemet, lefoglaltad a baglyomat, majd küldtél nekem egy rivallót és egy dühös vidrát. Hé… hová mész?

– Távol tőled – közölte kurtán Granger.

Draco bosszankodott, lemaradt arról, amiért a lány idejött? Az Ostara-dologról?

Biztosan lemaradt róla. A lány hoppanálva távolodott tőle, és túlságosan is elégedettnek tűnt. A varázslónak nem kellett volna ilyen pompásan lustálkodnia.

– Granger! Gyere vissza! Még nem végeztünk! – mondta Draco, hoppanált a lány mögött a dombra.

– Én itt végeztem – közölte Granger túlzó könnyedséggel. – Rólad ezt nem hinném.

– Viselned kell azt a rohadt gyűrűt – szólt Draco Granger pattogó lófarkának.

A lány felkaptatott, nem törődve a férfival. Aztán egy jottányi figyelmeztetés nélkül lehajolt. Draco épphogy elkerülte, hogy belerohanjon, ami teljes medencetájéki érintkezés lett volna.

Igen, Tonks. Eltörte a nyakát, amikor leesett egy domboldalon. Túl keményen toltam meg. Igen, baleset volt. Igen, meghalt. Kérlek, add vissza a testemet anyámnak a lehető legkevesebb darabban.

Granger ismét felpattant, egy ágat tartott a magasba.

– Mi ez? – kérdezte.

Draco bámulta a valamit.

– Egy növény.

– Pontosabban, fátyolka. Tudod, hogy miféle fátyolka?

– F… – kezdte Draco, miközben eszébe jutott a régi kötet. Aztán elkapta magát. – Őszintén szólva, fogalmam sincs

– Falié. Ez Fali fátyolkája.

– Jó Falinak.

– De ezt te tudtad, hiszen olvastad a könyvet. – Granger homlokzata ráncolódott. Kissé mániákusnak tűnt alatta.

Draco elhessegette a növényt.

– A gyűrű levétele nem szerepelt a megállapodásunkban. Mindig magadon kell tartanod. Ez az egésznek a lényege.

Granger, aki megfordult, hogy folytassa az ereszkedést, visszafordult. Lófarka Draco arcába csapott, és súlyos sérülést okozott, amiért még csak távolról sem kért bocsánatot.

– Tudod, mi nem szerepelt még a megállapodásunkban? Hogy eljátszottad a bizalmamat, és hozzányúltál a dolgaimhoz!

Á, itt volt… az ordibálás.

– Nem csináltam semmit a könyveddel.

– Nem is szabadott volna hozzányúlnod. Az a könyv pótolhatatlan!

Ismét megfordult (és a hajával megint arcon ütve a férfit) Granger lefelé viharzott a dombon.

– Tedd vissza azt az átkozott gyűrűt, Granger! – követelte Draco.

– Nem, végeztem a megfigyelőeszközöddel.

– Rendben – szólt Draco a lány távolodó hátának. – Szólok Shackleboltnak, hogy végeztem, és ő majd ténylegesen megfigyelés alá helyez téged. Aurorokkal, akik szó szerint éjjel-nappal figyelni fognak téged. Minden mozdulatodat, minden kibaszott fioládat, amit a laboratóriumodba öntesz, és minden szót, amit a számítógépedbe pötyögtetsz.

Granger megállt. Fojtott hangot adott ki.

Draco ezt beleegyezésnek vette.

A férfi odatrappolt hozzá.

– Kéz – kérte kurtán.

Granger kinyújtotta a kezét.

Draco durván megragadta. Ugyanilyen durván akarta felhúzni a gyűrűt, hogy megmutassa, mennyire haragszik rá, de nem tette, mert félt, hogy eltörik az ujja. Egy pillanatig áldott, ordibálásmentes csend volt, amíg visszacsúsztatta a gyűrűt.

– Ó! – hallatszott egy hang.

Néhány mugli járókelő bukkant fel a domboldalon.

Örömkiáltások követték őket: „Eljegyzés!” és „Milyen szép pár!” és „Gratulálok!” és „Milyen szép hely erre!”.

Egyébként Draco nem tudta, hogy az Avada Kedavrát szemmel is lehet varázsolni, de Granger elég ügyesen csinálta.

Aztán a muglik felé fordult, és néhány egyetértő, álörömteli hangot adott ki, hogy továbblendítse őket. Draco nem csatlakozott, mert ő már halott volt.

A járókelők végül tovább mentek, miután sok sikert kívántak a házaséletükhöz, és ostoba tanácsokkal látták el Dracót.

Granger pusztítóan markolta a fátyolka ágát. Amint a muglik távoztak, a földhöz vágta, és azt kérdezte, miért ez az élete?

Draco feltételezte, a kérdés költői, ezért nem válaszolt. Elővette a pálcáját, és odasétált, ahol a muglik befordultak.

– Mit csinálsz? – kérdezte Granger.

– Törlöm az emlékeiket – mondta Draco.

– Ne tedd! – mondta Granger váratlan vehemenciával. – Az emléktörőbűbájt nem szabad könnyelműen használni.

– De…

Most Granger mellette volt. Megragadta a pálcáskezét, és lehúzta.

– Ne tedd! Nem számít. Ígérem, hogy azok a muglik nem fogják bemocskolni a hírnevedet, vagy a Prófétához fordulni ezzel… ezzel az állítólagos fejleménnyel.

– Nem érdekel – mondta Draco, mert nem is érdekelte. – Azt hittem, téged érdekel. Csak a szemeddel fojtogattál.

– Nem érdekel? – Granger, életében először, tanácstalannak tűnt. – Azt hittem, hogy téged érdekel.

– Miért érdekelne? Ezek muglik.

– Nem tudom. Mindegy. Végeztünk itt?

– Végeztél itt?

– Igen – mondta Granger.

– Akkor én is – válaszolta Draco.

Granger egy csókkapun át egy parkolóba trappolt.

Draco elég sokáig időzött, miközben végignézze, ahogy a nő lemanőverezi a kocsit a füves szegélyről a kanyargós országútra.

A nő egy hátrafelé pillantás nélkül elhajtott.

A rendszámtábláján CSMPS állt.

Draco ingerült hoppanálással eltűnt.

***

Néhány nappal később Draco felkészült a szerda esti kviddicsre, amelynek ő volt a házigazdája a kastély gondozott pályájában.

Felöltözve és indulásra készen repült a pálya felé, ahol a szokásos haverok várták: Zabini, Davies, Flint, Doyle és más régi iskolatársak, valamint egy maréknyi játékos, akiket a ma esti meccsre gyűjtöttek össze.

– Hé, hé! – legyintett Flint.

– A piperkőc főnök megérkezett – jelentette be Doyle.

– Tekerd be a nyakad, Doyle, vagy én teszem meg helyetted – mondta Draco, és a seprűjét a magasságukhoz közelítve megállította.

Doyle fenyegetőzésként Draco felé emelte a verőbotját.

– Én jobban felszerelkeztem arra, hogy fejeket verjek be.

– Öt az öt ellen? – kérdezte Davies a seprűjét közéjük irányította, és láthatóan alig várta, hogy elkezdhesse.

– Csináljuk.

Belekezdtek a játékba. Már elmúlt nyolc, amikor elkezdték, de a pályát varázslattal világították ki, ez lehetővé tette a hosszú játékot, tele kétes szabályértelmezésekkel és halálközeli mutatványokkal. A cikesz ezen az estén megfoghatatlan volt: sem Malfoynak, sem az ellenfél fogójának nem volt sok szerencséje, és emiatt mindkettőjüket gúnyolták a csapataik.

Eljött az éjfél, és Davies közölte, a francba, az asszony a fejét fogja venni, amiért ilyen későig kimaradt. Megállapodtak abban, hogy a fogóik használhatatlansága és az egyébként kiegyenlített állás miatt döntetlennek nevezik a meccset, és jövő héten folytatják, aztán rengeteg itallal ünneplik később a győztest.

Puffanások és hoppanálások visszhangoztak a pályán, ahogy a játékosok eltűntek hazafelé, és Draco magára maradt.

Most már szórakozhatott egy kicsit.

Lustán, hosszú hurkokban repült felfelé, egyre feljebb és feljebb, amíg a pálya messze lent zöld téglalap nem lett, a kastély pedig egy babaháznak tűnt, amelyet lágyan világítottak az éjszakában.

Aztán lefelé irányította a seprűjét, és egy Wronski-féle műbukásban zuhant. Az utolsó pillanatban felhúzta magát, alig tudta visszatartani az örömujjongást, ami ki akart törni belőle, és a seprűjét spirálisan visszafordította a fekete ég felé.

A pálya ismét csak egy kis zöld téglalapként terült el alatta, de Draco még magasabbra repült, egészen addig, amíg azt képzelte, hogy talán felhőfoszlányok is lehetnek közte és a föld között.

Újra lezuhant, élvezte a szelet az arcán, a zuhanás bénító érzését, az ereiben felpezsdülő adrenalint. Dicsőséges. Szabadság.

Az utolsó lehetséges pillanatban húzódott ki a zuhanásból, a szíve a fülében dobogott, lábujjai a füvet érintették.

Egy hoppanálás halk, de jellegzetes pukkanása visszhangzott a pályán. Körülnézett, vajon ki lehetett az, készen állt arra, hogy Daviest ugrassa, amiért elszökött a felesége elől.

De nem Davies volt az.

Hanem Granger.

Azért jött, hogy szidja őt az átkozott könyv miatt? Draco alacsonyan repült, és a seprűjét lebegő megállásba kormányozta a nő előtt.

– Mi a fenét keresel itt?

De Granger nem tűnt dühösnek, hanem inkább zavartnak. A pálcáját a magasba tartotta, zöldesen szikrázó gyógyító szikrákkal.

Valójában úgy nézett ki, mintha csak most esett volna ki az ágyból. A haja hosszú copfba fonta, tele elszabaduló fürtökkel. Mugli rövidnadrágot és egy nagy, kopottas Edinburgh-i egyetemi pulóvert viselt. Lábfeje és lába csupasz volt.

– Én… éreztem, hogy… – dadogta, és zavartan nézett körül új környezetében. – A szívverésed az egekbe szökött, és az adrenalinszinted is megemelkedett, és borzalmas volt, én…

– Nem, ez őrület volt – javította ki Draco, még mindig levegő után kapkodva.

– …azt hittem, mindjárt meghalsz!

– Várj csak… hogyan, te érezted? Hogy a fenébe kerültél egyáltalán ide?

– A rohadt gyűrűd! – csattant fel Granger, és a kérdéses gyűrűt viselő kezét az arca előtt lengette.

– Lehetetlen – gúnyolódott Draco. – Csak egyirányba működik.

– Akkor, hogy kerültem ide, te totális seggfej?!

Ez egy jogos érv, és Draco kénytelen volt elgondolkodni azon, hogy talán újra át kell vennie a bűbájait. A haragja azonban csak fokozódott, mert a hiba minden bizonnyal az ő hibája volt.

– Az egyetlen seggfej itt az, aki levette a gyűrűt, amikor nem kellett volna, és megrongáltál valamit. Az a varázslat kényes dolog.

Granger a magasba tartotta a kezét, mintha nem tudná elhinni a beszélgetés abszurd fordulatát.

– Nem azért jöttem ide, hogy azon vitatkozzunk, ki a nagyobb seggfej!

– Te vagy az – mondta Draco. – És mivel azért jöttél ide pizsamában, hogy meggyőződj a közérzetemről, megerősíthetem, hogy jól vagyok. Elmehetsz. Biztos vagyok benne, hogy van jobb dolgod is.

Ez a ténymegállapítás, úgy tűnt rosszul hangzott. Granger kiabálása fokozódott.

– Jobb dolgom is van? Nekem? Ó, dehogy. Az én életem egy csodás rózsaszínes csilli-villi időtöltésből áll.

– Granger…

– Imádok megjelenni a kviddicspályákon az éjszaka közepén, márciusban, mezítláb, hogy vitatkozzak a kibaszott Draco Malfoyjal… Egyszerűen imádom! Olyan kevés dolgom van, hogy már azon gondolkodtam, hogy elkezdek gyeplabdázni! Hajók rakni üvegekbe…

Elhallgatott, miután kegyesen félbeszakította valami, ami a nyakához ért. A lány hátrahőkölt.

– Mi az…

A tarkójánál, Draco felé incselkedve csillogott a cikesz.

Draco közelebb lépett, és elkapta.

– Egész éjjel ezt a szarházit kerestem.

– Csodálatos. Örülök, hogy segíthettem – morogta Granger.

A fogai összeszorultak, de nem a dühtől, ahogy Draco későn rájött, hanem a hidegtől.

Vett egy nagy levegőt, és úgy tűnt, összeszedi a méltósága maradékát.

– Mivel neked semmi bajod, elvinnél a legközelebbi kandallóhoz?

Mi a fenének volt szüksége arra, hogy a férfi elvigye bárhová is? Draco leszállt mellé, és végre rájött, hogy Granger nem néz ki jól. Fehér volt ajka, sápadt, és reszketett.

– Az átkozott Cambridgeshire-ből hoppanáltál? – értette meg Draco.

– Eltartott néhány p…percig – mondta Granger összeszorított fogak között. – Ma reggel dupla műszakban d…dolgoztam a Szent Mungóban…szóval ez és a hosszú távú hoppanálás között eléggé kimerültem.

Draco egy melegítő bűbájt varázsolt rá, a helyzet miatti ingerültségét most már átadta a dühnek. Túl sok varázslatot merített ki magából, mindezt az ő számlájára, a meggondolatlan idióta.

– Pontosan mi is volt a terv, amikor szinte minden mágikus tartalék nélkül érkeztél, hogy megmentsd az életemet?

– Be akartam forrasztani a sérülést – mondta Granger, de a szarkazmust eltompította a heves remegés, ami a vállát rázta. – H…ha..hagyd a francba kioktatást… nem gondolkodtam. Aludtam, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy ez az átkozott gyűrű azt kiabálja, hogy meg fogsz halni.

Draco úgy érezte, meg kellene hatódnia, bár a lány meggondolatlansága miatti elégedetlensége inkább beárnyékolta ezt.

– Igen. Szóval lehet, hogy épp egy párbaj közepén voltam egy csapat sötét varázslóval, te pedig úgy döntöttél, mezítláb, mágikus kimerültséggel, a pizsamádban felbukkansz. Átkozottul zseniális.

– Ez egy reakció volt! – sziszegte Granger. – Sajnálom, hogy nem álltam meg felmérni a lehetőségeimet, amikor azt hittem, hogy a halálod közepén vagy. Gyógyító vagyok, nagy esélyem lett volna rá, hogy tehettem volna valamit a… a…

– A nem létező súlyos sérülésemmel. Igaz. – Draco visszaugrott a seprűjére, és a lány közelébe lebegett. – Szállj fel! Elrepítelek a kastélyba. Onnan majd haza tudsz hop-porral menni.

– Nem – mondta Granger hátrálva.

Draco nem kis elkeseredéssel feltételezte, hogy a lány a repülésellenes volt.

– Rendben. – Leugrott a seprűjéről, és helyette a karját nyújtotta neki. – Majd én elkísérek a kastélyba. Gyerünk, menjünk! Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul.

Granger ismét hátrált. Még sápadtabbnak tűnt.

– Nem… nem a kastélyba. Kérlek! Kísérjen el a Hattyúba. Onnan majd hop-porral hazamegyek.

– Mi a baj a rohadt kandallómmal? – kérdezte Draco, közel állt ahhoz, hogy elveszítse a türelmét, és megragadja a karját, hogy maga mellé kényszerítse. – Anyám a héten Franciaországban van, ha erre gondolsz…

– Nem, nem az anyádról van szó. Én csak… én csak nem akarok visszamenni oda. Rendben?

A lány átkarolta magát. Ebben a pillanatban a félelmetes Hermione Granger kicsinek, sápadtnak és rémültnek tűnt.

Draco szörnyen későn jött rá, a lány az ő otthona ellen tiltakozik, hogy a kastély még mindig magában hordozza a háború borzalmait.

Egy idióta volt.

Újra felajánlotta a karját.

– Akkor a Hattyúba.

A lány elfogadta. A keze könnyű volt a férfi karján, és az izzadságtól átázott kviddicsfelszereléséhez képest hidegnek érezte.

A Hattyú öltözőjébe hoppanáltak, a harsány varázslókocsmába, amely a Wiltshire-i hop-por utazás úticéljaként szolgált. A kocsma törzsvendégeinek hangja vidáman dübörgött a falakon keresztül. Draco figyelmelterelő bűbájt vetett magára és Grangerre, ami arra szolgált, hogy elterelje róluk a tekinteteket, amikor kiléptek a ruhatárból, és a kandalló felé vették az irányt.

Draco észrevette, hogy Granger még mindig a karját fogja, sőt, elkezdett ráhajolni.

A férfi egy marék hop-port dobott bele a tűzbe, Granger pedig megmondta a házikójához legközelebb eső varázslótanya nevét, a Mitrát.

– Nincs benned annyi erő, hogy onnan haza tudj hoppanálni – mondta Draco.

– A házikóm nincs a hop-hálózaton. Gyalog akartam menni… csak pár perc az egész – szólt Granger.

Draco hitetlenkedő hangot adott ki.

– Ma este már egyszer bebizonyítottad, hogy idióta vagy, de látom, megduplázod. Veled megyek.

Granger fáradtságának valódi fokát az bizonyította, hogy nem vitatkozott. Együtt léptek be a kandallóba, és két tucat kandalló látva pörögtek és lökdösték őket, amíg ki nem kötöttek a Mitrában.

Draco gyorsabban talpra állt, mint a kimerült idióta boszorkány, aki bátor kísérletet tett a felállásra, ami inkább csak egy oldalazás volt, és belezuhant a férfi karjába. Átkarolta a derekát, és a konyhába hoppanálta magukat.

Egy narancssárga folt suhant be a szobába, miközben Draco hoppanálása visszhangzott. Azonnal aggodalmas nyávogás hallatszott, amikor a macska észrevette, hogy gazdasszonya megereszkedett alakja Draco oldalához simul.

– Még mindig velünk vagy? – kérdezte Draco, és megrázta Grangert. – Hívjak valakit? Elvigyelek a Szent Mungóba? Mondj valamit, vagy elküldöm a patrónusomat Potterhez, és teljes pánikot indítok el.

– Ne tedd! – Granger szorosabbra fonta szorítását a karját. – Ez csak…csak mágikus kimerültség. Az egész napomat gyógyítással töltöttem. A hosszú távú hoppanálás… hülyeség volt. Adj egy erősítő bájitalt… a vöröses üvegcsét a pulton, ott.

Draco megtámasztotta Grangert egy széken, ahol a boszorkány sóhajtva hátradőlt. A kérdéses fiolát feléjük lebegtette, és letörte a viaszos dugót.

– Én vagyok a totális seggfej – mondta Granger, mielőtt az egészet lehúzta volna.

Draco úgy érezte, ezt írásba kellene foglalnia.

A macska aggódó nyávogások kórusával kanyargott Granger lábai körül.

– Egyetértek – mondta Draco. – Pihenésre van szükséged.

– Nem érted őt – ellenkezett Granger, és egy erőtlen mozdulattal az asztalra dobta az üres fiolát. – Hagyd abba a színlelést!

– Azt mondta, van egy kanapé valahol az első szobában a könyvekkel teli kupac alatt, amire le kéne feküdnöd.

– Ne nyúlj azokhoz a könyvekhez! – csattant fel Granger, még az ájultsága ellenére is harciasan.

A macska kitartóan jajgatott.

– Akkor ágyba. Egyetértek – mondta Draco.

Draco nem adott esélyt Grangernek, hogy ellenkezzen. Egyik kezét a lány könyökhajlatába csúsztatta, és mindkettőjüket felhoppanált az emeletre, ahol letette a boszorkányt az ágyára.

Ahogy körülnézett a félhomályos szobában, nyilvánvaló volt, hogy Granger valóban olyan sietősen távozott, ahogyan azt állította. Az ágyon rendetlenség uralkodott, mintha elfelejtette volna, hogy takaró van rajta, amikor felpattant. Az éjjeli lámpa ferdén állt, mintha a lány nekiment volna. A mugli mobilkészüléke arccal lefelé a padlón hevert.

Draco néhány pálcaintéssel átrendezte ezeket a dolgokat. A macska, amely utánuk indult el fel a lépcsőn, most felugrott az ágyra, és szemrehányó hangon csatlakozott Grangerhez.

A macska úgy telepedett Granger hónaljába, mint egy szőrös vizes palack. Granger egyik gyenge kezével magára húzta a takarót, a másikkal pedig megsimogatta a macska fejét.

Draco, aki arra várt, hogy lássa, vajon az erősítő bájital meghozza-e a kívánt hatást, és hogy Granger nem fog-e meghalni miatta, hirtelen úgy érezte, mintha tolakodó lenne.

Tett egy lépést az ajtó felé.

– Rendben. Én most már megyek is. Vigyázz, nehogy még egyszer ezt csináld!

– Sajnálom – motyogta Granger. – Hogy… bonyolult voltam. A házaddal kapcsolatban.

– Nem érdekel – szólalt meg halkan Draco. – Nem számít.

– Tudom, hogy az ott történt szörnyű dolgok már réges-régen történelem.

– Nem kell folyton mentegetőznöd. Menj aludni! – javasolta Draco, és egy nagyobb lépést tett az ajtó felé.

– Tudom, hogy ez nem racionális – folytatta Granger, és egy határozatlan mozdulatot tett a plafon felé. – De…

– Ne gondolkodj, Granger! – szólalt meg Draco, bár tudta, hogy ez egy oximoron kérés a részéről. Kisétált a szobából. – Szia!

– Csak a hop-port akartam használni – mormolta Granger halkan, most már leginkább magának. – Kicsit szánalmas, tényleg.

Draco egy nagy lépést tett vissza a szobába. Valahogy nem hagyhatta annyiban a dolgot.

– Nem szánalmas, ha nem akarod újra meglátogatni azt a helyet, ahol megkínoztak. – (Szerette volna hozzátenni, hogy te idióta, de úgy érezte, hogy talán kimaxolta a kvótáját ezen a téren ma estére.)

Granger csak annyit mondott eltűnődve, hogy „hmm”.

– Egyébként – tette hozzá Draco –, a kastély nagy része elpusztult a háború végén. Az az egész fele eltűnt. A szalon is eltűnt.

– Eltűnt? – kérdezte Granger felélénkülve.

– Igen, már csak kertek vannak. Üvegházak. Virágok, gyógynövények…

– Milyen gyógynövények? – tette fel a kérdést Granger.

Miért kellett mindent tudnia, vérre menő, gyötrelmes részletességgel? Kimerítő volt.

– Nem tudom – mondta Draco. – Anyám a hasznos dolgokat patikáknak adományozza. Menj aludni!

– Az jó lesz. – Granger hangja lágyabb, távolodóbb jelleget öltött. Az erősítő bájital kiütötte, hogy elkezdje a munkáját.

– Igen.

– Örülök, hogy valami jó származhat egy ilyen…

– Egy ilyen szörnyű helyből? – egészítette ki Draco.

– Igen.

Néhány pillanatig nem szólt többet. A holdfény az ablakon keresztül lágy fénybe vonta az arcát: finom, tágra nyílt szemű, még mindig sápadt. Haja sötét tekercsként terült el a párnán, lassan kibontakozva.

Draco úgy érezte, mintha duplán látná. Túlméretezett pulóverében, az ágyba bújtatva, kezét a takaróra borítva, úgy nézett ki, mint az a lány, akire az iskolából emlékezett. De ez a látomás szétfoszlott, hogy meghagyja neki ezt a képet egy kedves, fáradt boszorkányról, aki a teljes mágikus kimerülés határára sodorta magát, hogy eljusson hozzá, mert azt hitte, veszélyben van.

Ezt miatta tette magával.

Különös érzés volt.

Granger szemhéja lecsukódott. Draco az ajtó felé baktatott, és szándékában állt gyalogosan elhagyni a házikót, mielőtt a lehető legcsendesebben dehoppanálna kifelé. Most már biztosan aludt, túl sokáig volt csendben.

– Malfoy?

Draco egy átkot mormolt.
– Aludnod kellene.

Most a szavai elmosódtak. Az öntudatlanság felé sodródott, de még mindig küzdött ellene.

– A patrónusod szép – szólt álmosan Granger. A lány szemei lecsukódtak.

– Ööö… köszönöm.

– Mi az?

– Menj aludni, Granger!

– De mi az?

– Aludj!

– Ez egyfajta kutya?

– Igen. Menj aludni!

– Milyen fajta?

– Egy borzoi.

– Ó, a cároknak is voltak ilyenek.

– Voltak. Menj aludni! Ez nem kocsmai vetélkedő.

– Durva jószág, bár aranyos.

– Én most elmegyek – jelentette ki Draco.

– A bundája olyan puhának tűnt…

Végül csend lett.

Most már csak a macska volt ébren, és Dracót bámulta.

Draco észrevette, hogy a sárga tekintet nem volt olyan gyűlölettel teli, mint általában. Ha valaminek, akkor leginkább helyeslőnek tűnt.

hozzászólások: 0