1. fejezet
Álarcosbál

Az égbolt halványlila ruhába öltözve várta a szürkület eljövetelét. Az erdő megnyugtató dallamai kísérték a napot, miután dolga végeztével, vörös csíkot rajzolt az égre, aztán lassan lebukott a horizonton. Felébredt az éjszakai erdő, mely sűrű volt, szinte teljesen áthatolhatatlan. A baglyok huhogása, tücskök ciripelése és a kabócák bús éneke töltötte be az estét. Néhol egy-egy szentjánosbogár csalogató fénye villant fel egy pillanatra, de a sötétséget nem bírta elűzni. Nem messze egy patakocska szelte ketté az erdei ösvényt, vizében pedig megcsillant az álmos hold fénye, mely éppen akkor dugta ki a képét a felhők mögül.

Az éj ma este könnyű lábon járt, az alkony bekúszott a fák közé és sötétségbe vonta a tájat. Csillagok megszámlálhatatlanul ragyogtak az égen, mellettük a sárgán fénylő Hold tyúkanyóként vigyázott rájuk. A dombtetőn egy kastély impozáns tornyainak szürke sziluettje tűnt fel a bágyadt fényben. Mintha igazából ott sem lett volna, egy egyszerű halandónak csupán egy romos évszázados épület látszatát keltette, melynek ódon falai régi idők emlékeit hordozták. A boszorkányporral évszázadokkal korábban behintett táj titkokat őrzött, melyeket csak az arra érdemesek tudhattak meg. A dombok ölelésében egy kis falucska húzott meg, s apró fehérre meszelt házacskák pettyezték a tájat. Az itt lakók különös, furcsa emberek révén hittek olyasmikben, amiket mások oktalanságnak tartottak. Számukra a kastély és a repkénnyel átfont sűrű erdő mindig is tabunak számított.

Beszélték egykoron, hogy a kastélyban szellemek, boszorkányok és varázslók laktak és laknak most is. Ugyan valamikor rég békében éltek a varázstalan népekkel, segítették egymást és soha nem avatkoztak a másik dolgába. A legenda úgy tartja, hogy a varázstalanok mégis fellázadtak az akkori úrnő, Selena, ellen, aki több száz varázslót és boszorkányt csődített a domboldalra. Hetekre vörös színűre változtatták az eget és vércseppes esőt bocsátottak a tájra, mely megölte a termést.

Megátkozták a földet, amiért az emberek meg akartak tőlük szabadulni, s soha többet nem álltak velük szóba. Fáklyáik melyeket fenyegetően feléjük irányítottak egytől egyig megsemmisültek. A völgyben megbúvó aprócska faluból senki sem tette be lábát, még a kastélyt körülvevő erdőbe sem. Volt ugyan sok-sok bátor jelentkező, de őket elnyelte a sűrű repkény, aztán valahol másutt kerültek elő újra ismét. Persze emlékeik nem maradtak. Néhányukat sűrű tüskeborokba vezetette a veszélytelennek hitt erdei ösvény. Egy helybeli pedig váltig állította, hogy koboldok tanyáznak a vidéken, melyek lámpásukkal csalják lépre az áldozatukat és elveszejtik a mocsárban. A félelem később legendává alakult, aztán már csak a régi öregek ismerték a valódi eredetét. Mégis a kastélyba nem merészkedett többé soha senki.

Pár éve pedig olyan pletyka ütötte meg helyiek fülét, hogy valaki egy hollófekete hajú lányt látott táncolni a várfalakon. Owens, aki nagy simlis hírében állt, váltig állította, hogy olyan volt, mint aki igézeteket mormol és átkot bocsát a falura. Persze a legtöbben nem dőltek be az efféle mendemondáknak, inkább kinevették. Átok pedig alaptalannak bizonyult. Nem verte el a jég a termést, nem pusztított kínzó szárasság a földeken, nem esetett egy csepp vér sem a földre. Annyi bizonyos, hogy továbbra sem ültek fel a helyiek a pletykának.

Bryce Rhodri a helyi kocsma, a Fehér Liliom, tulajdonosa fáradtan nyitotta ki az ajtót, hogy egy kis levegőhöz jusson. Barna hajába jócskán vegyültek már ősz hajszálak, de őt ez nem érdekelte. Vágyakozva gondolt az otthonára, ahol a felesége éppen most tálalta ki a vacsorát a gyerekeknek, akik a nyárra hazajöttek az egyetemről. Ma este ő volt a soros a pultnál, mert Simonnak, a bárpultosnak, valamilyen hirtelen dolga támadt, így kénytelen volt itt lenni.

Nyár eleje révén még nem volt sok vendége, sőt szinte teljesen üres volt minden asztal. Csak a törzsvendégek beszélgetése hallatszott ki. Reménykedett benne, hogy hamarosan beindul a turistaszezon és akkor újra egyenesbe jönnek a pénzügyei. Elnézett a fekete tornyú kastély felé, s mintha fényeket látott volna. Becsukta a szemét, majd megrázta a fejét. Buta dajkamese az egész. Semmi különös nincs abban a kastélyban – mormolta magában, aztán visszament a bárpult mögé. Végül bekapcsolódott a beszélgetésbe és már nem is gondolt arra, hogy mit látott az imént.

Nem sokkal később egy csuklyás férfi lépett be az ajtón. Bryce nagyot nézett, mivel az utazóköpeny nem volt éppen a szokványos ruhadarab errefelé, ezért az idegen egyből gyanúsnak tetszett. Bár ha visszagondolt, elég sok furcsa alak megfordult már a környéken, így neki sem szabadna előítéletekkel viseltetni a különös a jól fizető idegenekkel szemben.

- Jó estét! – köszönt illendőképpen, majd leült a bárpultnál az egyik székre.

- Jó estét, uram! Mit adhatok? – kérdezte kedvesen Bryce. Nem akarta, hogy az idegen hamar távozzon. A férfi még mindig a fején viselte a csuklyát, de amikor a kocsmáros közelebb ment az ismeretlen felemelte a fejét. A szürke szempár világított a félhomályban, tejfölszőke haja kilógott a durva anyag redői alól.

- Bármit, amit elég jónak talál a mai estéhez – mondta kellemes bariton hangon és levetette a csuklyáját. A húszas évei közepén járhatott, de ezt Bryce nem tudta volna pontosan megmondani. Magas volt, izmos és amolyan egészséges férfiú kinézete volna. Egy kicsit mintha valamilyen gazdag ficsúrra emlékeztette volna. Elképzelése sem volt, hogy a mai fiatalok miért járnak ilyesféle hacukákban manapság. Megint valami új divatot sejtett a háttérben.

- Rendben – bólintott végül és kitöltött számára egy kis skót whiskeyt. Az idegen egyből fel is hajtott az italt és hálásan tekintett a férfira. – Ennek aztán jó huzatja volt. Kér még egyet?

- Köszönöm, ennyi elég lesz – tiltakozott szelíden az idegen. – A feleségem megharagudna, ha…

- Szóval friss házas még – nevetett Bryce, majd töltött még egyet a férfinek. – Na, igyon még egyet, az nem fog megártani.

- Akkor iszom a maga egészségére – mosolyodott el, aztán felhörpintette az italt. – Rég nem jártam erre, mondja meg van még a jó öreg Covenswood kúria?

- Hogyne lenne! Mindig készül ott valami – szólt közbe az egyik vendég a sarokból. Már erősen megitatta a mai adagját, de ez még nem akadályozta meg abban, hogy meséljen. – Elátkozott hely az, ha engem kérdez.

- Roland, ne beszélj badarságokat! – fedte meg az egyik ivócimborája Ryan. – Nem lakik ott senki sem, már évek óta. De a sok babona, legenda és mese miatt faluból senki sem mer elmenni oda. Így hamarosan az enyészeté lesz. Az emberek pedig félnek, hogy az erdő bekebelezi őket. Varázslat van ott, higgyetek nekem!

- Amióta a kisasszony ott táncol a várfokán, azóta sosem volt jégeső, pedig az mindig pusztította a termést, nem igaz, Bryce? – nevetett Roland jóízűen, majd kivillantotta foghíjas mosolyát.

- Ne is hallgasson ezekre! – csóválta meg a fejét az ősz hajú kocsmáros. – Mindig badarságokat beszélnek.

- Nem badarság ez! Jobban kéne vigyáznia, uram, mert ha itt kérdezősködik Covertswoodról, akkor nem lesz népszerű. A helyiek utálják, ha a legendáról kell beszélniük – erősködött az egyik helybéli.

- Badarság! – recsegte Roland. – Mindig is beszéltünk róla. Látta mindegyikünk a fényeket. Egyszer gyerekkoromban, majd otthagytam a fogam abban az átkozott erdőben.

- El is hiszem, ma már egy fogad sincsen – hahotázott Ryan. – Mind ki hullott, még jó, hogy a sört nem kell rágni, mert akkor nagy bajban lennél.

- Fiúk! – csendesítette le a társaságot Bryce.

- Hagyja csak őket! – legyintett az idegen. – A nevetés sosem tesz rosszat. Már csak azt mondják meg, hogyan jutok el a Lelkek forrásához.

- Ilyenkor oda ne menjen! – szólt Roland és figyelmeztetően felemelkedett a székéről. – Ott furcsa szeretek járnak, és nem ússza meg szárazon, ha odamegy. A minap Westburry gyerek járt arra és látott néhány taláros embert, azóta kiveri a víz valahányszor erről beszél.

- Ne féltsen engem, csak mondja meg, hogy hogyan jutok oda – erősködött az idegen, majd a szürke szemeivel mélyen belenézett az öreg férfi szemébe. Az öreg Roland leült a helyére, aztán húzott egyet a söröskancsóból. Bryce megcsóválta a fejét, majd folytatta a tiszta poharak törölgetését, a többiek pedig feszülten vártak. Roland vett egy nagy levegőt, vívódott egy kicsit, aztán morogva megszólalt.

- Hát legyen, ahogy akarja! De nem tőlem fogja megtudni.

Bryce megcsóválta a fejét.

- Elmegy a falu utolsó házáig, azon az úton felé – kezdte nyugodtan. – Aztán befordult a kiszáradt kútnál jobbra, egészen a kopasz szikláig. Ott meglátja Szent Jakab szobrát. Végül csak megy tovább az ösvényen, és akkor megtalálja a forrást. Nem tévesztheti el, de ne térjen le az ösvényről, mert akkor könnyen eltéved. Istenemre, talán ez az egyetlen ösvény, ami nem vándorol abban az átkozott erdőben. – A többiek susmorogtak mialatt Bryce beszélt, s figyelték a fiatal férfi reakcióit. Titokban fogadást kötöttek, hogy látják-e még valaha őt. Később, pedig amikor az idegen végül nem tért vissza, szörnyű pletykákat terjesztettek el a faluban.

A fiatal férfi most felállt a székről, és elmosolyodott a társaságon. Nem gúnyosan, csupán úgy, mintha ő többet tudott volna, mint azt bármelyikük képzelte. Végül a kocsmáros felé fordult.

- Köszönöm, Bryce Rhodri, sokat segített nekem – azzal kezet nyújtott neki. A férfi szívesen fogadta a kézfogást, s valami melegséget érzett a tenyerében, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Az idegen egy igézettel ajándékozta meg, ami megvédi majd a családját és szerencsét hoz nekik. Ez minden, amivel megköszönhette neki azt az információt, amivel eljuthat baj nélkül a kastélyig. Magára kanyarította a köpenyét, aztán letett egy köteg pénzt a pultra, biccentett egyet, majd észrevétlenül távozott a kocsmából.

Bryce gépiesen elvette a pénz a pultról, majd döbbenten vette észre, hogy a vendég a tízszeresét hagyta ott, mint amire egyébként szükség lett volna. Gyorsan kiszaladt a pult mögül, de a féri alakját elnyelte a hirtelen támadt köd.

***

Magas jegenyefákkal végigültetett fasor kísérte az utat, amely a fekete kastélyhoz vezetett. Nagy volt a nyüzsgés ma, még a koboldok, manók, tündérek is mind ott lábatlankodtak a környéken. Érezték a mágia, varázserő sűrűsödését, s oda vonzotta őket, mint a rovarokat lámpafény. Persze a varázslatok megvédték őket a kíváncsi szemektől, csak néha okoztak felfordulást, amikor egy-egy régi varázslat már gyengülőben volt. Az egyik szobalány éppen az egyik nappaliból hajtotta ki a tündérmanókat, amikor belépett az úrnő a helyiségbe.
Hosszú fehér haja csillogott a varázsportól, fekete ruhája úgy feszült rajta, mintha csak ráöntötték volna. Magas kora ellenére arcát egyetlen ránc sem csúfította el, termetét az idő sem törte meg. Talán egyedül a szeme volt öreg és fáradt. Idegesen nézett körbe a helyiségben, de nem találta meg, amit keresett. A szobalány mélyen meghajolt asszonya előtt, akit úgy tisztelt, mint saját édesanyját.

- Lilian, nem láttad Pansyt? – kérdezte idegesen. – Már régen készen kellene lennie.

- Azt hiszem, a várfalon van megint, Lady Sophia – mondta szőke hajú lány, majd igyekezett védővarázslatokat bocsátani az ablakokra, hogy a kis tündérmanók kint maradjanak.

- Nem értem, miért pont ma kell ezt csinálni – folytatta Lady fáradtan. – Igyekezz, Lilian, hogy minél előbb eltűntessük ezeket az átkozott manókat! Hamarosan itt vannak a vendégek.

- Igen, Úrnő. Mindenki ezen dolgozik, még a házimanók is besegítenek. – A válasz enyhén megnyugtatta az úrnőt, majd lassú, elegáns léptekkel a hatalmas panorámaablakhoz sétált.

- Rendben van – nyugtázta a szobalány szavait. – Ha visszajöttem, akkor megbeszéljük a további teendőket.

- Lady Sophia, hivatott? – lépett be a helyiségben egy alacsony, barna hajú nő. Szigorú külseje és kifinomult ruházata minden pompát nélkülözött. Kvibli volt, így nem maradt más teendője, mint a varázslók, boszorkányok szolgálata. Ám soha nem panaszkodott ezért.

- Igen, Withney. Felügyelje, kérem, az előkészületeket és győződjön meg róla, hogy nem lesz fennakadás a varázslények miatt.

- Értettem, asszonyom.

- Addig is, ha valaki megérkezne, akkor a lenti nappaliban várakozhatnak. Később úgy is a bálteremben folytatódik a fogadás. Amíg az unokám méltóztatik lejönni, kérem, Withney, szórakoztassa a vendégeinket.

- Értettem, Lady Sophia, minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. – Eközben a szobalány száját még elhagyta pár szitokszó, amikor a rakoncátlan manó nekiesett a frizurájának és megpróbálta összeborzolni. Lady Sophia ekkor már a csigalépcsőket vette sorra, melyek a kastély legmagasabb fokára vezettek, ami unokájának a kedvenc helye volt.

Pansy Parkinson, nagyanyja intelmei ellenére, ezen az estén is itt volt. Hosszú fekete haját messze vitte a szél, fekete báli ruháján szikráztak az aprócska sárga ékkövek, melyeket egyenként varázsolt rá a család varrónője. Aprólékos pontosság, méregdrága anyag, mely úgy suhogott akár az angyalszárnyak. Minden egyes galleont megért ez a darab. Pansyt azonban ez egyáltalán nem érdekelte, hiszen a luxust már életének első pillanatában magába szívhatta. Lassan lépkedett a várfalon, mint egy macska, kényesen ringó csípővel mozgott, mintha együtt lebegne az éjszaka támadt, lenge széllel.

Szoknyája lebbent, meztelen talpa alatt izzó parázsként pislákolt a fekete kő, olyan volt, mintha szárnyra akarna kapni és elszállni az éj leple alatt. A lelke szabad volt ebben a pillanatban, egy volt az elemekkel és önmagával, nem érdekelte a többi földi hívság. Felkacagott és perdült- fordult, közben egy igézetet mormolt.

Fény a fénynek, föld a földnek
Szél szárnyán szálló ének
Halld meg szavam, oh, föld őrzője
Adj esőt földek, kerekedjen vihar, söpörd el mi nem jó
Mentsd meg a boszorkányod!
Bíboros éjjel, a nyári varázs
Talpam alatt izzó a parázs

- Elég legyen, Pansy! – szólalt meg nagyanyja szigorú hangja a háta mögött. A nő megrettent, majd abbahagyta a táncolást. Zihálva nézett a Lady Sophia szemébe, aki nem tűrte az engedetlenséget, bár a világ minden kincsét megadta volna az unokájának. – Hogy nézel ki, kedvesem? Hamarosan itt lesznek a vendégek.

- Éppen őket akartam elűzni – sóhajtott nehezen. Haja még mindig ziháltan keretezte kipirult arcát, dühtől szikrázó barna szemei elemi erőt sugárzott. Levetette magáról az egykori elvakult, utálatos lány szerepét, aki a gőgtől nem látott az orránál tovább. A nagy háború után, az élete megváltozott és ezzel a személyisége is. – Nagymama, mi lenne, ha mégsem tartanánk meg ezt az eljegyzési bált?

- Ahogy látom, hamarosan megérkeznek a vendégek, köztük a Nagyúr is. Szóval nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne. – Pansy nem tudta eldönteni vajon nagyanyja hangjában is azt a szomorúságot vélte felfedezni, mint a sajátjában.

- Persze – mondta szomorúan és megforgatta a szikrázó eljegyzési gyűrűt, ami Vincent Crak húzott az ujjára a minap, aki talán a legundorítóbb varázsló volt a környéken. De mit volt mit tenni, így is kimentette a szégyenből a Parkinson családot, amelybe a Malfoy család tagja, Draco Malfoy taszította őket. Ugyanis megszökött, mielőtt Pansy és ő végleg egybekeltek volna.

- Ne legyél szomorú, kicsi tündérem! Jóra fordul a sorsod – bíztatta könnyes szemmel Lady Sophia. – Édesanyád biztosan nem szeretné, ha ma szomorkodnál.

- Tudom, nagymama, de szeretném, ha ő is itt lenne és velem együtt… De sajnos ő már nem lehet velem és tudod mit, szerintem nem örülne, hogy egy félkegyelmű vesz feleségül.

- A Crak család hűséges halálfaló és ma… Kit akarok becsapni? – nevetett fel keserűen. – Nekünk boszorkányoknak nincs választásunk, Pansy. Nekem sem volt. Apám választott nekem férjet, ahogy a te apád is megtette.

- Nekem Draco Malfoyt választotta, nagymama. A másikat pedig kényszerből, a Nagyúr parancsára tette. Meg is fizetett volna érte, ha nem tette volna meg – jelentette ki dacosan, majd felvette a cipőjét. – Miért kellett Patricknek eltűnnie? Ha nem ment volna el, akkor nem gyanakodnának az árulásunkra, ami persze teljes képtelenség.

- A bátyád nem áruló – jelentette ki Lady Sophia, bár azt nem mondta meg unokájának, hogy mi történt vele. Hallgatott, mint a sír – így is kellett tennie, hiszen a Covens család utolsó képviselőinek egyike volt azoknak, akik soha nem álltak át a sötét oldalra.

Persze az évek során neki is megalkuvónak kellett lennie, amikor a lánya Eirlys beleszeretett egy halálfalóba és feleségül ment hozzá. Eirlys – gondolta keserűen az asszony. Olyan fiatal volt még, szinte most is látta, ahogy a szentjánosbogarakkal együtt táncol a holdfényben, kacagva nevet és olyan, akár maga az élet. Még a nap is fényesebben ragyogott, amikor a lányára nézett, kedvessége és szelídsége eszményinek tűnt ennyi év távlatából.

Sophia még mindig gyászolta egyetlen leányát, aki harmadik gyereke születésekor meghalt, sajnálatosan a babával együtt. Pansy akkor tizenegy éves volt, Patrick pedig tizennégy. A gyerekek apja, Arsenius Parkinson, a nagymamára bízta utódai nevelését, így volt ideje minden mással foglalkozni. Pansy fájdalmával együtt Roxfortba ment, Patricket pedig Arsenius a Durmstang hűvös falai közé száműzte. Keveset látták apjukat, de ennek ellenére mindkét gyermek bálványozta őt. Sophiának viszont csak annyi maradt a dolga, hogy nyaranta mindkét unokája szívét ápolgassa.

Most pedig hogyan magyarázza meg neki, hogy mi miért történt? Meg akarta menteni.
- Ne rágódj ezen, csillagom! – simította végig szeretetteljesen a fekete hajzuhatagot, ami egykor olyan nagy hasonlított az övére. Pansy a Covens család jegyeit viselte magát és erősebb volt, mint azt bárki gondolta volna. – Inkább keress valami örvendetest az életedben és akkor elviselhetőbb lesz a helyzeted, amibe beletaszítottunk.

- Nem akarok feleség lenni! Hiszen nem is szeretem őt, nagymama – mondta szívszaggató hangsúllyal. A düh és a gyűlölet gyökeret vert a szívében és Sophia tudta ezt, mégsem tudott semmilyen vigasztalót mondani neki.

- Nincs választásunk, Pansy. Ha ez a frigy nem történik meg, akkor az apád…

- Ne folytasd, kérlek! Nem akarom hallani! Éppen elég családtagomat vesztettem már el. Bár képes lennék életre hívni az a varázslatot, amivel Selena néni…

- Sötét varázslat volt az, még akkor is, ha nem egészen fekete mágiát használt. Nem szabad erre gondolnod, hanem meg kell békélned a sorsoddal.

- Igen, nagymama – mondta Pansy engedelmesen. De nagyanyja tudta, hogy belül a tűz még csak parázslik, viszont hamarosan ki fog törni. Az unokája soha nem lesz Vincent Crak felesége, és ez valahol megnyugvással töltötte el. Együtt mentek le a csigalépcsőn, majd Lady Sophia intett Pansynek, hogy a bálterem felé menjen. Búcsúzóul nagyanyja megfogta a kezét, s jövendőt mondott neki.

- Messze, ahol a hollók járnak. Ég a tűz, fortyog az üst, a cédrus parázson. Megtalálod a végzeted, mely hollószárnyon érkezik. Hollóháti vére, Mardekár húsa, férjed lesz az első napfordulókor.

- Már megint házasság – forgatta meg a szemét Pansy. – Nem elég ez az egy?

- Hálátlan lány! – mondta a nagymama. – Jövendőt hallottál tőlem. Na, de most menj, és ne nézz vissza!

- Szeretlek, nagymama! – ölelte meg Pansy, s úgy érezte, mintha utoljára tenné meg ezt. – Köszönöm, amit értem tettél.

- Én is szeretlek, kicsi Pansym! Merlin legyen jó hozzád és kísérjen utadon! – Pansy bólintott, majd elindult.

Lady Sophia pedig köddé vált és ki tudja hova mehetett.
Pansy hangtalan léptekkel haladt végig az ősi családi kastély ódon folyosóján. Csupán ruhája tülljének suhogását lehetett hallani, minden más csendes és kihalt volt. Ezen a részen soha nem közlekedett senki, kivéve a családtagokat. Felrémlettek benne a gondtalan gyerekkori emlékek, amikor Patrickkel itt fogócskázott, most pedig a vesztőhelyre készül. Megállt egy pillanatra, hogy a csendes magányból a pillanatot megőrizhessen magának későbbre. Nagyanyja szavai hangzottal fel ekkor ismét. Búcsúzás volt – kétségtelenül így tudta egyedül értelmezni a szavait.

Megvetően nézett az ujját díszítő gyűrűre. Szép volt, de semmit sem jelentett számára, egyedül Draco gyűrűje jelentett, bár már ez is múlté. Mindent megadott volna, ha még egyszer láthatta volna. Vincent Crak – még maga a név is hányingert keltett benne. Viszolygott tőle, ugyan a férfi kikupálódott az évek során, azonban az IQ-ja még most is megközelítette egy bólintérét. Évekkel ezelőtt még nem kellett volna ennyire megtiszteltetésként tekintenie erre a frigyre. De most, hogy Voldemort befolyásos hívei közül sokan elmenekültek vagy átálltak a másik oldalra, a maradéknak nagyobb megbecsülés jutott.

A Nagyúrnak erősebb serege volt ugyan még így is, de az aranyvérű arisztokrácia nemesebb tagjai hiányoztak. Most pedig egy álarcosbál kellős közepén találta magát, ahol hamarosan hivatalosan is menyasszonyként fog bemutatkozni. Tapsolni és örülni fognak, nála pedig nem lesz boldogtalanabb ember a földön. Álarcai közül megint elő kellett vennie egyet, ami majd elrejti a nyomorúságát. Már nem emlékezett hogyan jutott el a bálterem ajtajáig és hogyan került fel rá a drágakövekkel kirakott álarc. Mikor az ajtó kinyílt, a gyomra összeszorult, mellkasa fájdalmas sóhajra emelkedett fel.

A zene fülbemászó dallama töltötte be az egész báltermet, ami olyan volt, mint egy mesébe illő varázslat eredménye, amiben ő csupán a fekete hattyú szerepét tölti be, amikor mindenki más fehérnek, makulátlannak hiszi. A világgal állt most szemben, az aranyvérűek világával, ahova mindig is tartozott, de most kívülállónak érezte magát. Néhányan összesúgtak a háta mögött, mintha csak ő tehetne mindenről. Felszegett fejjel sétált végig a vörös szőnyegen. Hirtelen ott termett a legundorítóbb ember a földön, tiszteletteljesen meghajolt előtte, Pansy engedelmesen köszöntötte, majd elfogadta vőlegénye kinyújtott kezét, s hagyta tovább vezesse, és maga mellé ültesse. Egy könnycsepp gördült le az álarc alatt, amit senki sem vett észre, csak a mesterkélt mosolyát, amivel az ünneplő tömeget köszöntötte.
Azt viszont észre sem vette, hogy valaki a tömegből őt figyeli egy csuklya alól, mely alatt egy jó ismerős rejtőzött. Lady Sophia kihúzta magát és mindent tudóan elmosolyodott.

hozzászólások: 0